OH te, kinek jeles elméjét örvendve tsudáltam,
Még mikoron tsak távúlról hallom vala Múzsád’
Szívreható dalait; te! kiben végtére, veszélyes
Pállyafutásom alatt, elszántt hű társra, ’s barátság’
Tisztiben a’ legjobb, legigazb emberre találtam:
Mint vagy, drága Latzim? sőt inkább élsz-e? ’s ha még élsz,
Hol vagy most? Száz gond’ és baj’ terhének alatta
Íme! barátodnak bús szíve sohajtoz utánnad.
Hasztalanúl várván leveled’ ’s óhajtva reménylett
Kellemes énekidet, máran magam útnak eresztem
Verseimet; bár azt se’ tudom, melly tájra botsássam.
Nemde, miólta Moháts’ szomorú környékire mentél,
Hallgatsz, ’s elnémúlt veled eggyütt nemzeti Múzsád?
Élsz-e tehát, ’s hol vagy? mellyik megye’ puszta vidékinn
Bújdosol? és mikor érsz lakozásod’ előbbi helyére?
Ott vagy-e még amaz árva mezőnn, hol hajdani fényünk
Olly bús éjbe merűle? hol a’ vad viszszavonásnak
Lelke ditsősségünk’ örökös fátyolba boríttá?
Ott, amaz árva mezőnn! hol minden fűnek alatta
Eggy-eggy régi Magyarra találsz!.. Könyvekben elázva
Jársz, tudom, ott; ’s népünk’ vesztét panaszolva kesergvén,
A’ Duna’ szőke vizébe szakad fájdalmaid’ árja.
Hajh, iszonyú térség! gyászos temetője hazámnak!
Jártam hantyaidonn; láttam sírhalmaik’ én-is
Ősinknek, kik hajdan az ellenségre kikelvén
Honnyunkért, ’s ott halva vitéz vérekkel adózván,
Intenek íme! ’s Világ’ füle’ hallattára kiáltyák:
„Nézz e’ térre; ’s tanúlly már eggyességre, Magyar Nép!”
Ám de mit emlegetem bal Sorsunk’ durva tsapásit?
’S még ma sem enyhűlő sebeink’ mit szaggatom újra?
Gyász’ jelhangja, Moháts’ szomorú neve! rettenetes név!
Ah! ne gyötörjed az én füleim’; lágyíttsad Azoknak
Mostoha szíveiket, kik honnyok’ semmi keservénn
Nem könyörűlhetvén, bajait mindenha tetézik,
’S régi tulajdonaink’, erköltsink’, ősi szokásink’,
Nyelvünk’, törvényink’ bizonyos vesztének örűlnek!
És te, Barátom! eredgy, vedd tolladat: írd-le, mit érez
Ott, epedő szíved! ’s egyszersmind írd-le, mi volt rég
E’ nemzet, míg a’ haza’ köz hasznára tekíntvén
Bölts fejedelmeinek vígan hódolva virágzott;
Viszszálkodva mivé lett ott elvégre, tulajdon
Vétke miatt! ’s mi lehetne talán még eggykor, ezernyi
Kárunkonn okosodva ha már eggyezni tanúlnánk,
És, az irígy szeretetlenség’ otromba dagállyát
(Annyi veszély’ fertelmes okát!) útálva kerűlvén,
A’ nagy Egésznek igaz díszét mindnyájan akarnók,
’S hajdani szép hírünk’ új érdemek által emelnők! –
Vagy ha talán már viszszajövél Budavára’ királyi
Fénnyel tündöklő híres palotájiba, ’s ottan
Töltöd ezen vígságos időt, oh drága hazámnak
Érzékeny fija, kellemes éneklője! figyelmezz
Eggy kisség szavaimra; felelly kérdésire meghitt
Társadnak, kit bú, bánat, ’s mély gondok epesztnek.
Terhes fellegeket látok fenyegetve borongni
Újra, ’s leszállani kész komor éjt terjedni Világunk’
Nyúgoti részének felzendűltt meszsze határinn.
Hasztalanúl tsalogatta reményünk’ tsillaga, tündér
Boldogság’ képével, aléltt szívünket; örökre
Eltünik ah! ’s nem fog soha felvirradni talán már.
Mit véllyünk? e’ kétes idők’ veszedelmit előre
Látva, mi jót várjunk? Budavára’ királyi lakossi
Mit várnak, mire készűlnek? . .
Állnak-e még főbb oszlopaink? oh, állnak-e böltsebb
Szándékú jeles Embereink? Ott vagynak-e népünk’
Megbízotti, kiket már harmadik éve kirendelt?
Mint igyekeznek azon felséges arányra? miképpen
Eggyeznek? ’s melly Istenség’ bölts karja vezérli
Tántorgó lépéseiket? Készűl-e hazánknak
Temploma, vagy legalább új talpköve meg van-e vetve?
Hajh, nem lészen-e még Babilonnak tornya belőlle?
Jaj! félek, félek, nehogy építtőjivel eggyütt
Ránk dőlvén, bennünket örök mélységbe temessen
Végre, ’s irégyinket méltó katzagásra fakaszsza!
Vígasztally, oh Kedvesem! És tí, nemzeti létünk’
Szent űgyét viselő több más hű társaim, a’ kik
Mostan az Országnak kebelében széllyel-oszolva
Népetek’ óhajtott díszére javára serényen
Munkálkodtok, ’s bár egymástól meszsze szakadva
A’ szeretet’ kötelénn velem eggy fő tzélra siettëk;
Jertek, társatokat vígasztallyátok! epesztő
Gondgyait enyhítvén, ’s táplálván szíve’ reménnyét.
És te, Fejérvárnak most keltt új fénnye! Királyink’
Sírjai köztt lakozó hív énekes! (ah, teneked sem
Hallom zengedező hárfád’!) Vess néma keserved’
Árjának, vess gátot; szüntesd mennyei lantod’
Édes hangzatival társadnak bánatit; oszlasd
Bízodalom’ súgáraival bús lelke’ homállyát!
’S hát tí mint vagytok, tí más Buda-Pesti barátink?
Mit mivel a’ bölts Koppi? miképp’ nevekednek alatta
A’ haza’ jobb tsemetéji? miképp’ gerjednek erőre
Bajnokaink’ unokáji, midőn a’ régi Világnak
Nagy példájit festi? Hová lett Versegi, ’s mint van?
Nyert-e, vagy elvesztette perét? . . .
Hol van néhai Szerzete’ más nagy dísze, ’s hanyattló
Szép nyelvünk’ eggyik jelesebb hű gyámola; hol van
Kreskai? ’s m’ért hallgat? Mind elnémúlnak-e, vallyon,
A’ tehetősb elmék? mind elnémúlnak-e végre?
’S nemzeti fő kíntsünk, nagy atyáink’ nyelve, hová lessz?
És ki fog űgyében, megszánva, segítteni rajta? . .
Oh írj, írj már, ’s adgy választ mind erre, barátom!
’S fel fog-e még valahára napunk virradni, tudósítts.
___________