NÉPE’ jövendőjénn mély gondolatokba merűlve
Itt búsong, ’s aggódva magát itt gyötri barátod,
A’ mikoronn te talán éltednek gyenge tavaszszát
Víg palotákban, ’s szép Dáfnéd’ ártatlan ölében
Töltöd; gondgyaidat feledékenységbe temetvén.
Ah! vígadgy; ’s a’ míg kedves lehet életed, éllyed.
Feltünik a’ bú’, gond’, ’s szomorúság’ napja bizonnyal
Néked-is; elmúlik pirosolló hajnalod’ álma.
Ím, elmúltak az én örömim; nem kellenek immár
E’ bús szívnek alég ízleltt hivságai többé.
Úgy elenyészének, mint éj’ felhőji tavaszkor,
Bánatos éltemnek fiatalb esztendeji; ’s tisztább
Napjai, mint valamelly siető patak, úgy lefolyának.
Oh! embernek léte, rövid pállyája, mi vagy te?
Most jöttünk, már újra megyünk; és íme! tsak azt sem
Tudgyuk: merre, hová térünk, vagy honnan eredtünk?!
Rajta tehát, vígadgy bátran; ’s a’ míg lehet, éllyed
Böltsen mérsékeltt örömek köztt mostan idődet.
Ám de jer egyszersmind, ’s kezdgy már szolgálni hazádnak;
Kezdgy már most, a’ mint korod engedi, néki segédűl
Lenni, ’s hová hamarább enyhítteni régi keservénn.
Fájdalmasb órájiban-is, jobb sorsa’ reménnyét
Táplálván, ’s szemeit szíves védőjire vetvén,
Lássa, mi nagy ’s tehetős új bajnoka támada benned.
Gondold-meg gyakran, nemes Ifjú! mennyi javával
Álda-meg a’ kegyes Ég ezerek köztt tégedet, és melly
Gyorsan fáradozó szeretettel tartozol ér’te.
Jusson eszedbe, mi szép, melly drága gyümöltsöket ígért
Ritka nagy elmédnek már első gyenge virágja.
Vedd szívedre te-is népednek mostoha sorsát,
Hajdani nagy neve’ szép fénnyét, ’s bús éjre hanyattló,
És örök álommal rémíttő, mái homállyát!
Nyelvünk’ elhagyatott űgyét! erköltsi szokásink’
’S nemzeti létünknek kárát, mindennapi vesztét,
’S vég romlásra jutó maradékink’ árva mivoltát!
Múlnak az esztendők: változnak az emberi dolgok;
’S változik ím! Európa szemünk’ láttára naponként.
Int az Idő! Később’ – késő lessz minden igyekzet,
’S nagy szégyen, bánkodva hiú panaszokra fakadnunk,
És, az Eget ’s könyörűletlen vak Sorsot okozván,
Helyre nem állandó kárunkonn akkor epednünk,
A’ mikor Isten sem tud rajta segítteni többé!
Jersze, kövesd hív társaidat; jer szerzeni már most
Érdemeket!. Tsak ezek fogják nyújthatni továbbra
Éltünket, mikoronn pállyánk’ végéhez elérvén,
A’ Természetnek lefizettyük mink-is adónkat.
Jer! mennyünk, mint emberek és polgárok, az Erkölts’
Úttyánn, szent kötelességünk’ bétölteni. Nintsen,
Emberiség nélkűl nints érdem; ’s nints haza nélkűl
Emberiség. Haza! szívemnek bálvánnya! tenéked
Szentelem én magamat; ’s minden lépésem ezenntúl
A’ te javadra leszen mindég intézve!.. Fogadd-el
E’ fogadást, és nézz jó szándékára fijadnak!
Melly sok ezernyi nehéz akadállyal küszködik, a’ ki
Néked akar szolgálni, tudom. Nem tészem azonban
Még le reményemet én; ’s nem utólsó, nem kitsiny érdem
Lessz, végső pontyára jutott szoros állapotunkban
Híven erőlködvén, legalább kétségbe nem esni!
Megfordúl, hiszem azt, (mert él a’ nemzetek’ Attya,
Él még a’ Magyarok’ kegyes Istene! ’s láttya, miképpen
Sínlődünk!) megfordúl még valahára szerentsénk,
’S bár ha keménykedik-is, nem lessz illy mostoha mindég;
Tsak bízzunk, ’s bajaink’ tűréssel győzve, magunkat
Boldog atyáinkhoz méltóknak lenni mutassuk.
Ennyi homályok utánn, tisztább új napra derűl még
A’ Magyar Ég, ’s fijaink megláttyák hajdani fénnyét;
Sőt, ha serény és állhatatos hívséggel igyekszünk,
’S szent űgyünk mellett bátran bajt állva tovább-is
Emberkedni tudunk, nem hajtván semmi veszélyre,
Megláttyuk valahára talán bámúlva magunk-is
Új életre kelő honnyunk’ víg hajnalodását.
Hidgyük: előbb, vagy utóbb, diadalmaskodni fog a’ köz
Értelem és akarat; diadalmaskodni fog eggykor
A’ nagy Egész’ hasznát kereső törvényes igazság,
Mellyet minden nyelv, minden szív, minden erő véd,
’S mellyet az ész, mint bölts kalaúz, vígyázva vezérel.