Neqve hic lupis mos, nec fuit leonibus
Unqvam, nifi in dispar, feris.
Furorne coecus, an rapit vis acrior?
An culpa?
Horat.
Szomorú a’ lelkem. Még alig derűle
Víg napom, már újra homályba merűle.
Iszonyú jövendő! rémítő képzések!
Ah mit hoznak reánk a’ bús végezések?
Mit szűlhetnek e’ sok kínos küszködések,
Tüzes villongások dühös vérengzések?
Illy bizonytalanság’ kétes örvénnyében
Hányattatik elmém méltó félelmében
Kebelembe folynak bánatom árjai,
’S önként zengni kezdnek lantomnak húrjai.
Ditsőűlt Orczymnak lelki jó barátja!
Kiben még gyámolát Muzsám élni láttja, –
(Őtet! ki, mint Hazánk’ egyik Fő reménnye,
’S egész Költő-Karunk’ vígasztaló fénnye,
Úgy néked még imént barátság angyala,
’S nékem atyám helyett édes atyám vala!)
* [A felkiáltó jel zárójelen kívül áll, jav.]
Oh Te, kit eléggé semmi nyelv sem ditsér,
Kiben legkissebb dísz a’ fejedelmi vér, –
Bartsai! nemzetem szíves Ébresztője,
Igazság, Emberség’ hatalmas Védője!
Engedd, hogy ezeknek egy hív Énekese
Bánatos érzésit veled közölhesse;
Halljad, mint zengedez magános hárfája, –
Tekínts bátorító szemekkel reája,
’S a’ mint gyakran valál serkentő vezére,
Vidd fel ma Helikon’ sziklás tetejére!
Jer, keseregd velünk az Ember vakságát –
Ki megvetvén az ész’ mennyei világát,
Társa vesztésében keresi nagyságát,
’S bűne’ fertelmében leli bóldogságát!
----------------
Új szélvészek jőnek éjszak tengelyéről,
Hogy napunk’ el űzzék borongó egéről.
Felkelnek a’ népek békesség’ öléről,
Hogy egymást el verjék hazájok földéről.
Mint az éhes medvék hideg barlangjokból,
Úgy mennek egymásra el hagyott honnyokból,
’S ezer halált szórván kegyetlen markokból,
Koporsót tsinálnak egész országokból!
Természetnek Attya! ki e’ föld színére
Helyhetéd az Embert élet’ ösvénnyére,
’S tsak az egy szeretet’ édes érzésére
Gyúlasztván, botsáttád szabad tetszésére:
Mi komor végzések zavarták ügyünket,
Várasokba gyűjtvén nyomorúltt nemünket?
Azért hoztak-e
* hoztak-e’
hát igy öszve bennünket,
Hogy itten bővebben onthassuk vérünket?
Míg ki nem költözött erdők’ homállyából,
Vétkezett az Ember szokott vadságából:
De, ha mi gonoszt tett tudatlanságából,
Legalább nem tette rosszra vágyásából.
Most fő ditsősségét abban helyhezteti,
Ha gyilkos fegyverét vérben feresztheti;
Mert, ember társait ha bőven vesztheti,
A’ megbódúlt Világ Vitéznek hirdeti!
Büszke, gyarló Ember! hová visz vakságod?
Miként bitangolod lelki méltóságod!
Abban lehet-e
* lehet-e’
hát legfőbb boldogságod,
Hogyha vérségidet holt halomra vágod?
Tudjad, oh balgatag! hogy az ész’ mivében
Van érdem, ’s a’ szívnek munkás erköltsében;
Vitézség, a’ Haza’ serény védelmében, –
Nem a’ győző karban, nem a’ vad elmében!