Aut illis flamma, aut imber subducet honores,
Annorum aut ictu pondera victa ruent:
At non ingenio quaesitum nomen ab aevo
Excidet; ingenio stat sine morte decus.
Propertius.
Nagy, ’s megmérhetetlen az Elme’ hatalma,
Minden erőt meggyőz ereje ’s oltalma;
’S bár néha lassúnak látszik diadalma,
Nints határ, mellyen túl nem jut birodalma.
Ím! napok, esztendők, századok elmúlnak,
Égbe-ható magas hegyek lelapúlnak,
Dús, fényes várasok hamvokba borúlnak,
Nemzetek országok kivesznek, pusztúlnak:
A’ mit egy nagy Lélek, szebb alkotmánnyában,
(Bízván a’ Jók’ viszont hajlandóságában
’S azon egy fő tárgyra törő szándékában)
Áldozatúl letesz Pallás’ templomában,
Fenn marad! ’s nem enged az Idő’ fogának,
Sem tűz’ erejének, sem vizek’ árjának,
Sem az ál tzimborák’ dühös haragjának,
Sem a’ Világ-győzők’ kevély hatalmának.
Így Ő – míg a’ Földnek tsudáltt Erőssei
Eltűnnek, mint az éj’ komor fellegei,
’S lehúllván kimúlnak számtalan népei,
Mint őszszel erdőkben a’ fák’ levelei,
Egyre nevekedvén titkos erejében,
Mint tsillag úgy ragyog honnya’ bús egében;
’S ha nem világíthat annak vidékében,
Száz meszsze tartományt részesítt fénnyében!
Mély gyászba merűltek Hella’ víg határi, –
Tudatlan vad népnek szágódnak dandári
Ott, hol rég Főbusnak állottak oltári,
’S péánt énekeltek Athéna’ polgári.
Dölfös Úr parantsol, mint gyáva szolgának,
A’ vitéz ’s bölts atyák’ korts unokájának,
Ki, nyögve hurtzolván terhét az igának,
Titokban sirattya balsorsát honnyának.
De Homér, de Pindar – tellyes épségében
Virágzik elméje’ felséges mivében,
’S lerontott, legázoltt hazája’ helyében
Hazát lel a’ Világ’ minden szegletében!
Kártágó, tengerek’ aszszonya, királlya,
Hová lett? hol kintse, ’s vérengző dagállya?
Hol Trója? hol Tírus?... Örök éj’ homállya
Rejtvén, az Útazó helyét sem talállya!
(Leesvén nagysága’ magas tetejéről,
Így tűnt el sok más nép a’ Földnek színéről;
De hallgat a’ Múzsa hiréről, nevéről,
’S nem tesz bizonyságot nemzeti létéről.)
* [A pont a zárójelen kívül áll, jav.]
Ím! a’ régi Világ’ kevély fővárossa
Tsúffá lett; rablántzon nyög mái lakossa,
’S falát a’ bús Tibris szégyenkedve mossa:
Él, oktat, int Máró, ’s Tíbur’ nagy Lantossa;
Int, oktat még ezek’ szelíd böltsesége,
’S gyönyörködtet szavok’ mennyei szépsége,
’S míg tengelyén forog a’ Föld’ kereksége,
Homályba nem menend nevek’ ditsőssége!
Európa’ most támadtt éjszaki tsudája,
A’ Vitézek’ ’s Bárdok’ ama’ fő példája,
A’ kinek hogy újra megzendűlt hárfája,
Egyszerre felkele sírjából Hazája,
’S kinek bús panaszszát hallván énekemből,
Könyvet látsz folyni már itt is minden szemből,
Valamíg a’ Világ új zavarba nem dől,
E’ nagy Bárd ki nem hal az emberi nemből!
Úgy van; a’ Büszkeség’ márvány oszlopai,
A’ gőgös Hatalom’ tornyos hajlékai,
’S egekbe felnyúló roppantt kőhalmai –
Veszendők! ’s ma-holnap szelek’ játékai;
A’ legditsőbb Király’ királyi páltzája
Eltörik, ’s porba húll arany koronája:
Nem árt az Elmének sem halál’ kaszája,
Sem régiség’ foga ’s emésztő rozsdája!
Fenn, fenn van Ő mindég egész épségében
Időknek fogytáig tartó szép mivében,
Ragyogván tulajdon fényes érdemében,
’S élvén, uralkodván a’ Jóknak szívében;
’S ditsőítvén nevét népének, honnyának,
Érdemét az Erkölts’ igaz bajnokának,
’S nagy lelkét a’ Múzsák’ bölts pártfogójának –
Példáúl a’ később századok’ fijának!