Hatodik Ének.
De kelly tovább, Múzsám, ’s járj útad’ végére;
Siess a’ Bakonynak nyúgoti szélére,
Ama’ jeles Költő’ kies lakhelyére,
’S örömöt, szerelmet lehellő körére,
Ki, mint rég Királlyát fegyverrel ’s vérével,
Úgy ma Minervának szenteltt életével
Nemzetét szolgálván, – míg bölts énekével
’S mindent lelkesíttő lanttya’ zengésével
Ott a’ hegyet völgyet érezni taníttya,
’S a’ múltt idők’ legszebb tsudájit újjíttya, –
Mind saját nagy nevét halhatatlaníttya,
Mind Hazája’ népét egyre boldogíttya.
Szálly-meg ott, ’s nézd, mint él Honnyunk Édenében
Imádva szeretett hőlgye’ hív ölében; –
’S szent magánossága’ tsendes rejtekében
Lelvén, köszöntsed így baráttya’ nevében:
Vitézlő Magyarok’ jeles unokája,
Igaz jó polgárok’ tündöklő példája,
Árpád’ fijainak tüzes Petrárkája,
Néped’ hív Bárdussa, ditső Poétája!
Kit, mint rég Orfeust Rodope’ vidéki,
(Hol barmok, fák, folyók hódoltanak néki)
Bámúlva hallgatnak Balaton’ mellyéki,
’S büszkélkedve néznek Sümeg’ víg tájéki;
Te, ki a’ természet’ anyai keblében,
E’ rengeteg erdők’ nyájas környékében,
Felleltt boldogságod’ tellyes érzésében
Le-le dőlsz egy vén tölgy’ árnyékos tövében,
’S úgy nézed a’ Világ’ háborgó tengerét,
Úgy a’ Föld’ szédelgő számos rab-emberét,
(Ki, véltt fő javának nem tehetvén szerét,
Átkozva késéri Fortúna’ szekerét!)
Mig, nem birván szíved’ megindúltt árjával
’S elméd’ gerjedező szent tüze’ lángjával,
’S bajra kelvén Laura’ hív imádójával,
Vagy Morven’ Királlya’ ditső nagy fijával,
Úgy énekelsz Lízád’ számtalan ékéről,
’S két egygyező jó szív’ öröm-életéről, –
’S majd más hív Szeretők’ bús történetéről,
Majd Nemzeted’ régi vitéz erköltséről;
Oh Te, kinek lantod’ bájoló hangjára,
Mint hajdan Amfion’ alkotó szavára
A’ száz-kapus Théba, Világ’ tsudájára –
Úgy kél ma Szalának már több fellegvára,
Hol híres ősitek’ puszta kő hajléki,
(Néhai nagyságok’ gyászos romladéki)
Mint Szelma’ ’s Balklúta’ mohos dőledéki,
Még imént tsak rókák’ ’s baglyok’ menedéki,
Újra felépűlvén Múzsád’ énekében,
Égig emelkednek ditsősség’ fénnyében, –
’S valamíg a’ Duna’ ’s Tisza’ környékében
Magyar leszsz, fenn lesznek emlékezetében:
Üdvöz’ légy, Bajnokok’ igaz nemes vére!
Élly! ’s énekelly gyakran néped’ örömére!
Terjeszd neved’ hírét a’ Világ’ szélére,
’S légy még ott-is Hazád’, Nemzeted’ díszére!
Míg amott a’ vad Márs, letévén fegyverét,
Nyugtattya hartzra kész száz meg száz ezerét,
’S itélvén a’ népek’ ’s Királyok’ nagy perét,
Másnak oszttya mások’ országát, emberét:
Zengj Te a’ böltseség’ szelíd érdeméről,
Zengj a’ főbb ditsősség’ igaz ösvénnyéről,
A’ béke’ ’s szabadság’ arany idejéről,
’S e’ két legnagyobb kints’ bátor védelméről.
Ditsérd Minervának áldott olaj-ágát,
Mutasd a’ halandók’ földi boldogságát,
Terjeszd a’ józan ész’ mennyei világát,
Oszlasd ember-társad’ lelki mély vakságát,
Ki, a’ bölts természet’ egyenes úttyáról
Eltérvén, ’s lemondván ezer kész javáról,
Alig emlékezik régi mivoltáról,
Léte’ ’s származása’ fő méltóságáról;
’S míg itt – majd hitéért buzgó vak hevében
Öl, dúl, éget, pusztítt hazája’ keblében,
Majd az emberiség’ ’s szabadság’ nevében
Onttya társa’ vérét boszszúja’ dühében,
Amott, nehéz lántzak tsüggvén a’ nyakáról,
Gondolkodni sem mer jobb állapottyáról,
’S vagy átkozódva szóll nyomorgatójáról,
Vagy kérkedve járma’ mély gyalázattyáról!
Nem tekéntvén a’ múltt setétebb időket,
Nézd a’ mái napot, ’s a’ mostan élőket:
Haborogva töltvén olly sok esztendőket,
Annyi szélvész utánn – hol találod őket?
Az ész ’s tapasztalás partra vezették-e?
Vagy már böltsebbekké ’s jobbakká tették-e?
– – – – – – –
– – – – – – –
Vagy van-e még, vallyon! ki ma sem láthattya,
Hogy a’ népek’ ügyét Isten igazgattya?
Ő! ki mindegygyiket földig alázhattya,
’S mint a’ kertész a’ fát, tőből kivághattya;
És bár mindnyájokat előre serkenti,
’S veszélyes álmokból gyakran felrettenti,
De, ha bús végzését egyszer kijelenti,
A’ vakmerő kevélyt többé meg nem menti?!
Zengj, zengj a’ böltseség’ szelíd érdeméről,
Zengj a’ főbb ditsősség’ ígaz ösvénnyéről,
A’ béke’ ’s szabadság’ arany idejéről,
’S e’ két legnagyobb kínts’ bátor védelméről.
Viseld hív lélekkel felvállaltt igádat,
Folytasd víg erővel kiszabott pállyádat,
’S halhatatlanítván nemzeti hárfádat,
Emeld énekeddel népedet, Hazádat.
Támogasd ígéddel az eltsüggedtt elmét,
Derítgesd andalgóbb társadnak értelmét,
Indítsd-fel mellyében tisztább gerjedelmét,
Az Igaznak, Jónak, ’s a’ Szépnek szerelmét.
Helyheztesse díszét szelíd emberségben,
Érdemét erköltsi tökélletességben,
Erejét, oltalmát szoros egygyességben,
De fő bízodalmát ’s reménnyét – az Égben!
Bár minden jó tettét itt bér nem követi,
(Mert legszebb jutalmát magában lelheti!)
Roszszat szűlnek mindég roszsz tselekedeti,
’S a’ bűn a’ bűntetést el nem kerűlheti.
Szívében viselvén Istene’ félelmét,
Követvén a’ Törvény’ egyenes értelmét,
Szeretvén ’s tisztelvén Koronás Fejdelmét,
’S nem kérvén, nem várván senki’ más’ kegyelmét,
Tartsa-fenn nemzeti szép tulajdonságát,
Nemes természete’ saját méltóságát,
Veszélyre nem hajtó tüzes bátorságát,
Bajnoki nagy lelkét, igaz Magyarságát!
De, tudván fő tárgyát polgári létének,
’S része, tagja lévén Hazája’ népének,
Felellyen-meg szentűl kötelességének,
’S könnyebbíttse súllyát társa’ köz terhének.
Érezze, melly szégyen ’s gyalázat, azt vélni,
Hogy szabad, más’ baját henyélve szemlélni,
Az Egész’ kárával tsak magának élni,
’S minden érdem nélkűl – jutalmat reméllni!
(A’ buta kevélység’ illy tsúf találmánnya
Bűn’s fertelem! ezt ő tudni se kívánnya.
Erkölts, Emberiség, ’s te, mennynek leánya,
Szent
* Szert [Sajtóhiba, em.]
Igazság! te légy nagy szíve’ bálvánnya!)
Viseld azért, viseld felvállaltt igádat,
Folytasd bátor szívvel kiszabott pállyádat,
Szolgáld szűnet nélkűl népedet, Hazádat,
’S hidgyed, hogy örök bér követi munkádat.
Ébreszd a’ nagyra-nőtt fiatal lelkeket,
’S jobb agyagból formáltt érzékeny szíveket;
Éleszd, neveld, intézd nyíló reménnyeket,
Jóra, szépre vágyó tűz-gerjedelmeket.
Mutasd a’ múltt idők’ fényes tűkörében,
Régi Bajnokitok’ tiszteltt erköltsében,
Mint élnek mindenkor nevek’ jó hírében,
Nemzettyek’, Hazájok’ emlékezetében,
Mind azok, a’ kiket Apolló’ szavára
Klíó, szép tetteik’ méltó jutalmára
’S később unokájik’ intő példájára,
Felírt a’ ditsősség’ örök táblájára;
Míg számtalan mások, kik rég kevélykedtek,
’S érdemet, tudományt, nevet nem szerzettek,
Miólta márvánnyok-alá letétettek,
Ollyanok, mint a’ kik soha nem születtek!
Vesd-el a’ jó magot annak idejében,
Ültess, munkálkodgyál Hunnia’ kerttyében,
Gyomláld a’ maszlagot termékeny földében,
’S bízzál – a’ Magyarok’ kegyes Istenében!
Nem tsalhatván belső szentebb érzeményed,
Tellyes bízodalom légyen fő törvényed.
Egykor, egy tavaszszal kikél veteményed,
’S szép gyümöltsöt hozand virágzó reményed.