Ossziánnak egyik Éneke,
Batsányi által 1789. fordítva.
Az ember’ ifjúsága ollyan
Mint a’ vadásznak álma
A’ tér-mezőnek dombján.
A’ nap’ szelid súgárán alszik-el
Szélvészben ébred-fel.
Keresztbe jár a’ sok tüzes villám körűle;
A’ fák’ tetejit dühödve rázzák a’ szelek.
Örülve néz ő vissza most az eltüntt
Napfény utánn; örülve nézi
Volt nyúgodalma’ kedves álmait.
Hát Ossziánnak
Mikor fog Ifjúsága vissza-térni? És mikor
Gyönyörködik fegyver-zörgésbe a’ füle?
Mikor fogok én, mint hajdon Oskár, fegyverem’
Fénnyébe’ járni?
Jertek folyóitokkal, Kóna’ dombjai!
Hallgassatok most Osszián’ szavára.
Mint a’ nap úgy emelkedik
Az ének elmémben!
A’ multt időknek örömit érezem.
Látom magasra-nyúló tornyaid’,
O Szelma, látom bástyáid’ falánn
Árnyékozó tőlgyfájidat.
Fülembe zúgnak a’ folyójid.
Ím’ öszvegyültenek Vitézeid,
Fengál középen űl.
Trenmor paissán nyúgoszik;
Dárdája falhoz támasztva áll;
Bárdussinak hallgatja énekit
Az ő vitéz tettének zengik tetteit;
Királyok’ ifjúságabeli harttzait.
Oskár, vadászatról jövén,
Hallotta Fengálnak ditséretit
Leránttya a’ falról
Brannó’ paissát.
Könyvekbe lábbad a’ szeme;
Piros szemérem ült ifjú artzájira.
Rebegve hangzik elgyengültt szava.
Dárdámnak éli villog reszkető kezében,
Előnkbe állván így szollitja-meg a’ Királyt:
Fengál, te Bajnokok Királlya! Osszián
Első az ütközetben, ő utánna
Hartzoltatok tí
Ifjú korotokban; zengnek a’ tí neveitek
Az énekben. Oskár – megjelen
És eltünik mint szinte Kónának köde.
Nem fogja nevemet tudni a’ Bárd;
Sem a’ mezőben a’ Vadász
Keresni síromat.
Engedgyetek, ditső Vitézek!
Hartzolni most Iniszthonában engemet.
Távol vagyon az én hadakozásomnak helye!
Oskár’ elestét – nem fogjátok hallani.
Reám akadván valamelly Bárdus ott
Felvészi majd talám nevemet az énekébe;
’S az Idegenek’ leánya látván hantomat
Könyvezni fog
A’ messze földről jött Ifjú felett.
Azt fogja mondani még talám lakozáskor a’ Bárd:
„Hallyátok Oskárról az éneket
A’ messze Országnak vitéz fijáról!”
Oskár (így szóll viszontag Morva’ Királlya) fogsz
Hartzolni, oh ditsősségem’ fija!
Készüllyön-el töstént fekete-orrú hajóm
Iniszthonának földire vinni vitézimet.
Fijamnak fija! tekénts nevünknek fénnyire;
Híres Vitézek’ vére vagy te!
Ne hagyd, hogy azt mondgyák
Az idegeneknek gyermeki:
„Erőtlenek Morva’ fijai”
Légy mint az ordító szél
Az ütközetben;
És légy, ha békesség vagyon,
Mint a’ lenyúgvó nap, ollyan szelid.
Beszélld meg Oskár a’ Királynak
Ha majd Inisztónába jöszsz:
Emlékezetbe tartya még
Fengál ma is ifjúsága’ napjait,
Midőn Agandéka’ idejében
Együtt viaskodtunk a’ harczokonn.
Lobogva terjedtek-ki a’ vitorlák,
Árbottzaiknak szíjjain
Fütyölve fújtak a’ szelek.
A’ nedves kősziklákat verték a’ habok.
Zajgott egész erőben a’ tenger’ vize –
És láttya már a’ mélyről a’ fijam
A’ tartomány’ erdős vidékeit.
Kiszáll legottan Rúna’ hangzó révibe,
’S ált-küldi pallosát Annirhoz, a’
Dárdák’ Királlyához.
Felkél az ősz-hajú Vitéz, mihelyt
Megláttya Fengál’ fegyverét
Könyvek boríttyák a’
1Ezen fordításban a’ sok a’ eléfordulása, ott is hol nem kell, nagyon kedvetlen. A’ Kiadó.
szemét,
Eszébe jöttek ifjúsága’ hartzai.
Két ízben keltenek az ékes Aga[n]déka előtt
Dárdára: Bajnokok álltak távúl, mintha két
Haragos lelket látnának a’ szelek között
Együtt viaskodni.
„De most (így kezdi a’ Király) öreg vagyok;
Hijába függ a’ kard hajlékomnak falánn.
Te, ki Morva’ nemzetből származol,
Gyakorta látta Annir a’ dárdák’ tsatáját;
De halavány most és hervadt, mint az ágtalan
Vén tölgyfa Lánónak vidékiben.
Nincsen fijam hogy elődbe mennyen, és
Örömmel Ősinek hajlékihoz vigyen.
A’ sírba senyved Árgon, és Ruró kimúlt.
Leányom az Idegenek’ házában űl;
És siromat kivánnya látni.
Szeretője tízezer dárdát emel;
Úgy jő mint Lánónak halálos fellege.
Jer részesülly Annir’ ebédiben,
Jer, oh te hangzó Morvának fija! –
Három napig lakoztanak egygyütt;
A’ negyediken hallották Oskárnak nevét.
Vígadva jártatták körűl
A’ kedvre gerjesztő tsigákat;
Vigan vadászták Rúna’ kannyait. –
Egygy kút’ fejénél
Mohos kövek között
Pihentek a’ fáradtt vitézek.
Titokba szivárogtak Annir’ könyvei;
Elfojtya fakadó fájdalmait.
„Itt a’ homályban (igy szóll végre a’ vitéz)
Nyugosznak ifjúságom’ gyermekei.
E’ kő alatt Rúrónak sírja van;
Ama’ fa Árgonnak gödrin suhítt.
Hallyátok é szavamat oh fijaim szoros
Hajlékitokban? vagy talán ezer
Zörgő falevelekben beszélletek, mikor
A’ puszta térségben süvöltni kezdnek a’ szelek?”
Inisztonának bánatos Királya! (igy
Szóll neki Oskár)
’S miképpen estek el ifjúságod’ gyermekei?
Rohanva megyen a’ vad-kan sírjokonn,
De nyúgodalmokat nem háboríttya-meg,
Felhőből képzetett szarvasokat hajtanak,
’S vígadva vonnyák levegő íjjokat.
Még most is ifjúságoknak játékival
Mulatnak ők ’s örömmel szállanak a’ szelekre.
Kormáló (monda neki viszontag a’ Király)
Ezer dárdák’ vezére.
Lakása Lánónál vagyon,
Mellynek halállal gőzölög tava.
Rúnának hangozó hajlékihoz jöve,
A’ dárda-ütközeten becsűletet keresni.
Szép volt az Ifjú, szinte mint a’ napnak első
Sugárja. Kevesenn voltanak,
Kik feltehettek a’ viadalban ő vele.
Engedtek a’ Vitézeim nékie;
Leányomat szerelme győzte-meg,
De vissza jött azonba a’ vadászatról
Ruróval Árgon; artzájikra folytanak
A’ büszkeségnek könyvei.
Hallgatva forgatták szemeiket Rúna’ bajnokinn
Kik egy jövevénynek engedhettek.
Három napig lakoztak egygyütt;
A’ negyediken az ifjú Árgon vítt vele.
De ki állhatott Árgonnak ellene?
Kormáló meggyőzettetett. Az irígy harag
Boszszúra gerjeszti kevély szívét; felteszi
Magába titkon, halva látni fijaimat,
Kimentenek Rúnának hegyeire,
A’ barna-szőrü szarvasokat egygyütt vadászni
Orozva repülnek Kormálónak nyílai
’S vérekbe dölnek gyermekim.
Sietve tér-meg szeretőjéhez a’ gonosz
Gyilkos; az Inisztonai hoszszú-hajú leányhoz.
Elszöktek a’ pusztákonn.
’S Annirt egyedűl hagyták!
Leszállt az éj, és viszsza jött a’ nap megint:
Nem hallik Árgonnak, sem Rúrónak szava,
Kedves kutyájok, a’ sebes-szökésű
Rúnár jelent-meg végtire.
Hajlékaikba jött, ott ordított ’s elestek’
Gyászos helye felé látszott
Forgatni bús tekíntetét.
Utánna mentünk, ott találtuk,
’S ezen mohos patak mellé temettük őket.
Ez mostan Annirnak szokott járó-helye,
Szarvas vadászatról jövén.
Meghajlottam, mint szinte a’ levénhedett
Tölgyfának ledölőben álló törzsöke;
Örökre folynak könyveim!” – –
O! Ronnán (úgy mond Oskár, felkelvén) Ogár
Dárdák Királlya, te!
Hijjátok-öszve Vitézimet
A’ folyamatos Morva’ fijait!
Ma fogunk menni még Lánó’ mellyékire
Mellynek tava magából halálos gőzt bocsátt
Nem fog sokáig vígadozni Kormáló.
Gyakorta űl kardunknak élinn a’ halál.
Úgy mentenek keresztűl a’ mezőn
Mint a’ süvöltő fergetegeknek fellegi,
Tsatázva hajtván a’ pusztákban a’ szelek
Tüzes villámokkal festődnek széleik;
A’ zugó szellők már előre érezik
Az égi háborút.
Harsogva zeng Oskár’ hadi kürttye; reng
Egész erőben Lánónak vize.
A’ tónak öszve-gyűlnek gyermeki
Kormáló’ jeltadó paissa mellé.
Oskár szokásaként viaskodott.
Ledőle Kormaló kardgyának élitől.
Az isszonyú Lánónak fijai völgyeiknek
Barlangjaikba tünnek-el. Oskár a’ leányt
Annirnak hangozó hajlékihoz viszi
Fénylik az öröm az öreg derűltt artzájiról
Vígadva áldgya a’ kardok’ vitéz Királlyát!
Melly nagy vala öröme Oszsziánnak, meszsziről
Látván fijának érkező vitorláját!
Úgy tűnt szemébe, mint
Ama’ világos felhő,
Melly napkelet felől emelkedik,
Midőn az útazó
Az esméretlen tartományokonn
Szomorú magánosságban bujdosik,
’S körűle még a’ gyászos éjtszaka
Irtoztató Lelkeivel egygyetemben
Setét homályban nyúgoszik.
Öröm-énekbe vivők-bé Szelma’ víg
Hajlékihoz. Lakozást indított a’ Király.
Ezer Bárdok magasztalták Oskár’ nevét.
Énekjeiktől viszsza-hangzott a’ vidék
Jelen volt Toskárnak gyönyörű leánya is;
Úgy zengett a’ szava, valamint a’ hárfa-szó,
Melly estve, távulról
A’ völgynek gyenge szellőjével érkezik.
O ti, kik a’ napnak fényét szemlélitek még
Vigyetek-el engem’ dombjaimnak egygyik
Kőszála mellé!
Vastag diófák végyenek körűl,
’S közel suhíttson ott a’ tölgyfa-is.
Zöld légyen a’ nyúgalmamnak helye
A’ hegy’ folyóji távolról zuhogjanak! –
Toskár leánya! fogjad lantodat
’S hangoztasd rajta Szelma’ kedves énekit.
Hogy az álom örömemnek közepette lepje-meg
Víg lelkemet;
Hogy ifjúságom’ álmai viszsza-térjenek
És a’ hatalmas Fingál’ régi napjai!
O Szelma, látom tornyaid’,
Magasra-nyúltt fájid’,
’S árnyékozott bástyájidat.
Jól látom a’ Morvai Vitézeket,
És hallom a’ Bárdoknak énekit.
Oskár Kormalónak kardgyát emelgeti;
Ezer ifju tsudállya ékes szíjjait.
Bámulva állanak fijam körűl,
Tsudálva nézik karjának erejét.
Víg könyveket látnak az Attyának szemeiben
’S ollyan ditsősségért sohajtnak ők is.
Megleszsz ditsősségtek ti néktek is
O folyamatos Morva’ fijai!
Gyakran derűl énekre elmém;
’S megemlékezem ifjúságom’ barátiról, –
De álom száll-le a’ hárfának hangjainn!
Kellemetes álmok kezdnek ím emelkedni!
Maradgyatok távol vadászat’ gyermeki!
Ne háboríttsátok-meg nyúgodalmamat,
Rég össivel beszéllget a’ megaggott Bárd.
A’ múltt világ’ ditsősséges vezérivel.
Maradgyatok távol vadászat’ gyermeki!
Ne háboríttsátok-meg Oszsziánnak álmait.
Széphalom Jul. 16-dikán 1815.
Béküldötte
KAZINCZY FERENCZ.