Procul o, procul este, Profani. Virgilius.
* * *
Horret adhuc animus, manifestaque gaudia differt,
Dum stupet, et tanto cunctatur credere voto.
Claudianus.
Melly örömtől zengnek Kassának hajléki?
Mitől vídúlnak így Hernád’ bús vidéki?
Tán boldogságunknak érkezett postája,
’S fel kelend még egyszer Árpád’ Onokája? –
Úgy van! – Tsalatkozott Atyánk ’s Fejedelmünk
Halállal pótolta számtalan sérelmünk’!
Vissza tér Hazánknak ditső Koronája,
Vissza tér Szent István’ Királyi Páltzája.
Nyelv, Törvény, Szabadság tellyes erejével,
Mind meg tér Ispányunk’ fényes tisztségével;
Ki is ím’! meg örültt Nemzete’ szavára,
Ma ül fel újjolag régi kormánnyára.
Isten hozott, Napunk’ rég’ óhajtott Fénnye,
ORCZY! dőlő Hazánk’ eggyik főbb reménnye!
Bús Megyénk’ Egekből szállott ajándéka,
Üdvöz légy, Nagy Atyád’ méltó Maradéka!
1
Mélt. Báró Orczy László Úr ő Excell.ja, amaz örök emlékezetet érdemlett Báró Orczy Lőrintznek Második Fija.
Itt vagy hát? – ’s tekintvén az Ég nyomorgásunk’,
Engedi, hogy közttünk újjolag meg lássunk? –
Fel hatott hozzája gyászos kiáltásunk,
’S nem tartand örökre Tőlled meg válásunk? –
Oh melly öldöklő gond’ ’s búba merítetted
Szívünket, miólta vég’ bútsúdat vetted!
Miólta a’ kormányt, kötelességedből
Engedned kelletvén, le tetted kezedből! –
Nem lehetett többé velünk tanátskoznod,
’S mint Atya, szerető Néped’ óltalmaznod!
El szakasztotta Béts egybe forrtt szívünket,
Hogy tettzése szerént hányhasson bennünket;
Mert látta, hogy, lévén el szántt eggyességgel,
Inkább koporsóba szállunk ditsősséggel,
Mint sem, hogy adózó Pórságnak módjára
Él’tünkért fizessünk, Világ’ tsudájára. –
Tsak távólról kellett nézned, mint szenvedtünk,
A’ mérges habokkal miképpen küszködtünk;
Mert, bár mit tett vólna atyai készséged,
Nem használt, ’s ártalmat szűlt vólna hívséged! –
Mint a’ Hajós, – kinek meg rakott gállyáját
Rút fergeteg éri, ’s tépi vitorláját;
*vitorlájat [A rímelés szerint jav.]
’S a’ riadó mennykő, tüzes fellegéből
Le tsapván, a’ kormányt ki üti kezéből;
’S már az el nyelendő haboknak közötte
Tsak egy deszka szálan függ kínos élete: –
Messzéről szemléli, hogy’ dőlöng magában
’S verdődik hajója, Halálnak torkában;
Hijában nyújtya ki reszkető kezeit,
Nem szabadíthattya kintsét, ’s Kedvesseit! –
Hasztalan reményltünk Urunk’ ’s Koronánkban;
Idegenek vóltunk tulajdon Hazánkban! –
Az öröm, kedv, ’s Népünk’ szokott nyájassága
El tünt! mert kötve vólt a’ szív’ szabadsága.
Nem bízott az atya saját magzattyában;
Barát, ellenségét vélte baráttyában;
Titokban sírt a’ jó Hazafi, ’s hallgatott;
Mert, ha szóllt, pártosnak ’s bolondnak tartatott:
Ösi szabadsága’ emlékezetére
Reszketett, ’s nevét sem vehette nyelvére!
Telkénn az Idegen mérő lánttzal jára,
Már adót készítvén Nemes birtokára;
’S a’ melly ugart Attya vérével öntözött,
Azonn a’ Jövevény kévéket kötözött;
’S hogy bosszúságának mértéke se lenne,
Jól tévőjét kellett szemlélnie benne!
* – – – – – – – – –
Illy szörnyűségeknek el viselésére
Tűrést az Egektől tsak nyögéssel kére; –
Mert, ha bár rabságot rendeltek is róllunk,
Igaz űgyünk mellett nem lehetett szóllnunk!
Ám de! mit számlálom ki tűrtt inséginket?
Minek szaggatom fel újra sebeinket? –
’S Néked is, kit végre meg szánt a’ kegyes Ég,
Egybe sereglett Fő ’s Köz-Rendű Nemesség!
Minek tartóztatom öröm könyveidet,
Mellyekben lábbagni látom szemeidet? –
Örűlly! ’s imádd az Úr’ atyai végzésit,
Ki illyképp’ váltya fel Népe’ szenvedésit!
Vígadgy! és tsókollyad jól tévő vesszejét,
Melly így kísértette szívednek erejét! –
„Él még, mondád, él a’ Magyarok’ Istene!
Ha Ő nem akarja, ki tehet ellene?”
’S íme! benne vetett erős bizodalmad
Fel találta híven keresett óltalmad’.
Jő, kivel virágzó szerentsédet éred,
Jő már, rég’ óhajtott nagy lelkű Vezéred!
’S hogy fel juttathasson bóldogság’ pontyára,
Ma veszi fel ismét terhedet vállára! –
Így ment rég’ Kamillus Róma’ védelmére;
Így a’ Nagy Hunyadi Erdélynek széllyére:
Ki ottan Hazája’ hív Őrző-Angyala,
Itthonn Nemzetének édes Attya vala! – –
De melly titkos érzés terheli szívemet?
Melly komor gondolat zavarja kedvemet? –
Múzsám! ki elmémet az Idők’ titkába
Fel vivéd Jövendőnk’ kétes homállyába:
Még sem szünhet e’ meg Hazámnak insége?
Soha sem lesz e’ hát panaszinknak vége? –
„Magyar Nép! fel jött már Napod valahára,
’S mutattya, mint ülhess Szerentséd’ jobbjára;
De vigyázz; ’s az Égnek atyai szándékát
Imádván, használlyad nyújtott ajándékát.
Még nem vagy a’ parton. Fel hevűltt szívedet
Mérsékeld egy kisség érzékenységedet;
Ne hogy örömednek gát’ szaggató árja
Az óhajtott révből hajódat ki zárja;
’S megínt a’ veszélyes tengernek méllyére
Repítvén, botsássa szelek’ tettzésére. –
Szem-füles vigyázás kövesse hívséged’,
Hogy el ne ragadgyon régi hevességed!” –
Oh Magyar! ki sorsod’ illyen változásán
Most méltán örvendessz jobbra fordúlásán;
Írd fel e’ nagy Napot jegyző tábláidra,
Hogy, le jutván híre késő Fijaidra,
Bóldogabb él’teknek ezen kezdetéről,
Emlékezzenek meg ORCZY’ nagy nevéről;
Ki, hogy áldást hozzon Hazafi Társára,
Örömmel áldozza mindenét számára! –
Eredgy hát! ’s ígérd meg igaz hívségedet,
Ígérd Vezérednek kész tehettségedet!
Kövesd! ’s figyelmezvén okos tanáttsára,
Úgy siess meg indúltt Hazád’ óltalmára,
Hogy most: vagy Szabadság lessz munkádnak árra,
Vagy Jobbágyodnak jutsz magad is sorsára.