________
KÉRVÉN Álpínnak, egy nevezetes Bárdusnak Fija, Oszsziánt, hogy Oskárnak, Kárúth’ fijának, esetét beszéllye-elő, tulajdon gyermekének, Oskárnak, halálára emlékezik Oszszián. El-keseredik a’ fájdalmas atya e’ szomorú emlékezetre, ’s panaszolkodni kezd. Le-írja osztán rövideden fijának nagy vitézségét, ’s miként esett halálát; azutánn pedig amannak gyászos történetét kezdi elő-beszélleni, ki az ő leg-jobb, leg-hivebb baráttyát, Dermídet, kéntelenségből kettes viadalban meg-őlte.
Álpínnak Magzattya! sebem’ m’ért szaggatod újra? –
Íme, megínt bánatba hozál, Oskárnak halálát
Kérdezvén tőllem! – Már könyveim’ árja szememnek
Látását el-vette ugyan, de az hajdan’ időknek
Képe világítt elmémben. Oh Bárde! mi módon
Adgyam elődbe azon Bajnoknak gyászos el-estét? –
Oskár! – – ah szomorú nevezet, mit juttat eszembe! –
Gyermekem, oh Oskár! Fejedelmek’ Vére! Vitézink’
Fénnye! tehát ez-utánn soha sem láthatlak-e többé? –
Szinte miként az homályba-borúltt Hóld el-tünik Égről:
Mint a’ Nap, pállyája’ felénn, el-enyészik előllünk,
’S Ardannid’ szikláji setét felhőkbe merűlnek:
Úgy el-esett! – Magam itt el-senyvedek ime, miként a’
Morvának Ligeténn el-vénűltt tőlgy-fa. Le-verte
Ágaim’ a’ zivatar; rettentnek az Éjszaki Szélnek
Szárnyai! Oh Oskár! Fejedelmek’ vére! Vitézink’
Fénnye! tehát ez-utánn soha sem láthatlak-e többé? –
Oh Álpin’ Magzattya! nem olly torlatlan halállal
Múlt-ki az én deli Oskárom, mint a’ le-metéltt fű
Morvának mezejénn. Az Erőssek vére piroslott
Kardgyáról; azokat seregenként vágta halomba,
És valamerre repűlt, az halál vert útat előtte. –
Tégedet, oh Oskár, Kárúth’ Fija! tégedet illy vég
Nem nemesítt. Nem az ellenség veretett-le karodtól;
Gyilkos dárdádat Társodnak véribe, a’ te
Leg-szeretőbb ’s hívebb Társod’ vérébe keverted!
Dermíd, és Oskár (Kárúth’ Fija:) lelki barátok
Vóltanak. Ők eggyütt verekedve, rakásra kaszálták
Ellenségeiket. Próbáltt hívségök erőss vólt
Egymáshoz, mint-szinte kemény pallossok. Halál ment
A’ tsata’
*
tata’ [Sajtóhiba, em.]
vér-mezején közttök; ’s olly módra rohantak
Ellenségöknek roppantt seregére, miként az
Ardna’ bértzéről le-szakadtt két szikla. Hatalmas
Szablyájok veresedni szokott a’ bajnoki vértől,
És sok büszke Vitéz, hallván, rettegni nevökre.
Mert, ki hasonlított az erőss Oskárhoz, hanem-ha
Dermíd? és, ki viszont ő-hozzá, hogy-ha nem Oskár?
’s a’ t.