Batsányi János művei
Elektronikus kritikai kiadás

Meg-szóllítván Ossian’ egy Chuldaeust, a’ mint állíttyák, első Keresztény Téríttőt, nem igazollya az Idegennek szomorú Énekét, ’s a’ Bárdusok’ vélekedéseit a’ Chuldaeusokéinek ellent-állíttya. Ossián kérésére énekel^* Alpin, hogy lankadó erejét meg-újjítsa. Torlath’ és Sulvírának érzékeny története hozatódik-elő. Hárfát fog Ossián, ’s érezvén közelíttő halálát, el-végzi pállyáját egy nagyságos énekkel, a’ Bőltsességnek ditséretére.

Ősz-hajú fija az idegen Főldnek, ki magánosan az erdőknek közepette lakol! o te, kinek szomorú szózattya, mint egy meszsze Folyónak zúgása, gyakran füleimet hatotta! jövel, beszéld-elő homályos álmaidat! öntsd-ki pompás énekidet! – De miért örvendeznék én a’ te énekeidben? fekete ijedelmeket forgatnak azok lelkeink előtt, meg-rázkodtattyák a’ Vitézeknek szíveket. Ollyan a’ te éneked, mint ama’ felhőnek nyögése, melly halálos gyümöltsével küszködvén, ropogó mennydörgéseket terjeszt, ’s azutánn setét testéből, a’ Halálnak hegyes nyílait lövelli-ki. Távozzál meszsze Országodba, távozzál a’ mí bóldog szigetünkből!

HÍRESEK Morvának^* Fijai; égnek Attyaik’ tselekedeteinek meg-gondolásával. Fegyveröknek villámai meg-rettentik a’ kevélyeket, de hajlékaik menedék-helyei a’ szerentsétleneknek. Miként az égnek erős-szárnyú Sassai prédájokra le-lövellenek; miként a’ hegyekről ordítva szakadó folyások a’ sebes záportól fel-dagadván, a’ sziklákról tajtékkal rohannak, ’s zúgó futásokban magas tőlgyeket és berkeket széllyel szaggatnak: olly gyorsan, olly bátran, olly erővel rohannak a’ pusztának fijai a’ hartzra, ’s taposnak^* sorjain keresztűl az ellenségnek.

ÉDESGETŐK Morvának Bardussai,^* meszsze háríttyák a’ bút elméinktől az éneknek hangjai; bátorságot öntenek lelkeikbe Iffiainknak, meg-engesztelik érzékeny szíveiket magas kebelű Leányinknak. Távozzál, Jövevény, távozzál homályos énekeiddel; ne háborítsd szigetünknek bóldogságát.

Alpin! te iffiúságomnak baráttya, te hanyatló esztendeimnek gyámola, verd-meg zengedező hárfádat, ’s szenderítsd lelkemet nyugalomra! Miként a’ harmat a’ hervadó virágot elevenítti, úgy éleszti-fel a’ szívet az ének-szó. Fel-emelem majd én-is szavamat te utánnad, ’s hangoztatom utólsó énekemet. Érzem már közelíttő végemet. A’ Halálnak hideg jobbja, mint valamelly fagylaló fúvallat, érdekli Ossiánnak el-erőtlenedett lelkét.

Alpin. Hasztalanok az életnek örömei, haszontalan a’ napoknak hoszszasága. Ember-Nemzetségek húllanak-el, mint fa-levelek, új Nemzetségek kelnek ismét, mint tsirázó vetemények; de ugyan-azon tárgyra jutnak mindnyájan. Valamint a’ habok habokra dőlöngvén, a’ partra tolyongnak, úgy rohannak az embereknek fijai. A’ Hatalmasok le-dőlnek, mint a’ gyenge félénkek. Ki tartóztattya-meg az esztendőknek setétesen hömpölygő folyását? ki kötheti-meg az időnek szárnyait? – Az éhes sír kérlelhetetlenűl bé-nyeli a’ virágzó Leánykát, a’ gyenge Iffiat, és a’ meg-őszűltt Hadakozót, a’ hartz-mezőnek félelmét. Öszve-keveredve feküsznek egymással. – Hol vagynak a’ kegyetlen Uralkodók, kik a’ vér-ontásban gyönyörködtek? Valamint Lánónak^* halálos gőzzei, egész Országokat emésztettek-meg dühösségökben. De feledékenységben vagynak az ő neveik; el-mellőzi azokat a’ Bárdus, énekéből. Magánosan tévelyegnek homályos lelkeik a’ bozótnak vastag ködeiben. Soha sem emelkednek a’ fellegek’ lakásához.

DE tí Vitézek, tí a’ szenvedőknek baráti, tí kiknek fegyverök soha gyengéket nem érdeklett, tí örökké éltek az énekben! Ditsérünk tégedet Trenmor, lakozásainknál; hangozik Morva Fingálnak^* nevétől. Ossián, te-is híres vagy. Kónának szava^* tiszteletben van. Ki éneklett úgy, mint te, halmainkon? Ki’ fegyvere villagott úgy, mint a’ tiéd Barátid’ hartzában? Ki’ tanáttsa vólt olly idvességes, mint a’ tiéd? Ki mozdíttá úgy elő, mint te, Hazádnak hasznát? – De nem követi mindenkor szerentse, o Barde! az Igaznak ösvényit. Miként az Enyészeti fekete felhő a’ Napnak ortzájára borúl, ’s ditső pállyája’ végén, ragyogó futásának fénnyét meg-homályosíttya: úgy rekesztődik gyakorta szerentsétlenséggel élete a’ leg-nemessebb Hadakozónak.

BÚJDOSVÁN egykor a’ dombon, hallottam az öreg Gellámin’ panaszolkodásít. Tsendes vólt szózattja, mint a’ tavaszi szellő, melly a’ bokornak zőlden-bimbódzó ágain által verdődik; töredezett kő-szálan űlt, egy tsergő pataknak forrásánál. Nyögtenek hajának ősz fürtyei a’ szelletre, ’s lebegtek páltzája körűl. Könyvek folytanak-le meg-vénűltt ortzájin. Énekelt, és az éjjeli Lelkek figyelmezve hallgattak énekére. Ah miért vagy olly tsendes, o Szél! miért hömpölyögsz olly tsendesen te tsörgő patak! mikor az én lelkemet forgó-szelek zavarják, mikor a’ bánat’ háborúja kebelemet szaggattya? Zúgjatok éjszaknak setét zivatari! forgassatok fene tengereket a’ felhőkre! – Sőt hagyjatok-fel haszontalan igyekezet’tekkel; tsak gyengén ábrázallyátok tí az én lelkemnek háborodását.

AH! hol vagy, szelíd Szulvíra, te halmainknak leg-szerelmetesebb Leánya? hol vagyon Bátyád Kolulla, hanyatló éltemnek reménnye? Miért szaladtok Atyátoktól, miért hagyjátok-el őtet fájdalmában? – Ugy tetszík, látom néha néha halvány ’s fejérlő lelketeket, mikor a’ Holdnak gyenge súgára a’ felhőknek barna oldalait bé-festi. Meg-szóllíttom kedves árnyéktokat, de tí idegenkedve el-fordúltok. Kősziklák, halgassátok szomorú énekemet! Erdők, hangozzátok jajjaimat! – Hajlékim, menedékhelyei vóltanak az Idegeneknek; fegyverem, félelme az ellenségnek. De mit használt az erő! mit használt a’ gazdálkodó lélek! – Albion’ bértzeiről jött Torláth, Szlimónának szelíd súgárát el-nyerni. Száz halmok esmérték uraságát; számosok vóltanak erdőjinek Szarvassai, számosok hadakozó Vitézzei. De tsak kevesen követték nyomdokaít; mert az ő lelke békés vólt. Látta Szulvíra a’ nemes Iffiat. Szerelmének titkos sohajtása meg-indúlt. Áldottam ezt az iffiúságnak fénnyét, ’s meg-igértem néki az el-pirúló Leányt. Méltóság folyta-körűl a’ Szűznek deli járását. Szerelem lángolt kékesen-forgó szemeiben. Szava vólt, a’ hárfáknak zengése; szíve nagy, és nyájas. Öröm uralkodott Szlimónának hajlékiban. Énekelve tőltöttük az éjjelt. – Mihelyest a’ szürkűlő reggel meg-jelent, és a’ Nap tarlatlan fejét vizes ágyából a’ tengeren fel-emelte, öszve-gyűjtöttük a’ szökdétselő kopókat, ’s ki-mentünk Gormbánnak berkes halmaihoz, az ágos Szarvasoknak ösvényire. Meg-festettük kopjáinkat az erdei kanoknak vérében. Három napig vendégeskedtünk az erdőkön. A’ tsigák’ ereje^* körűl-terjedett. – Szapora lépéssel jöve felénk Fárbil. Fájdalom borította ortzáját. Szavait sohajtások szaggatták. „Noszsza, mond az Iffiú, noszsza Gellámin! Struthdárg, Máthonnak ádáz-tekéntetű Fejedelme, meg-támadta hajlékidat. Karja, az Égnek mennyköve, melly a’ vőlgynek fijait emészti. Tsepeg a’ fegyvere Barátim’ vérétől.” Rohantam Vezérinkkel a’ vadászatról. Szerentsétlenség’ érzései áradtak lelkemben. Szaladtam gyászszal-tőltt szállásimra. Ott találtam gyenge Kolullámat halálában fetrengve, törött dárdát óldalában; vér-források buzogtak sebeiből. Meg-láta, ki-nyújtá jobbját, és monda: „Gellamin! iffiúságom’ karja gyenge vólt. Szulvírát^* igyekeztem oltalmazni, de Struthdárg’ fegyvere győzött; el-ragadta a’ siró Leányzót, ’s nevette fájdalmas esdeklését. Nem retteg a’ haláltól Kolullának lelke; a’ Vitézek’ hartzán esett ő el.” Hasogatták szavai el-aggott szívemet. Szörnyen, kétségbe-esve, ordítva szaladt Torláth. Dühösség emelte szárnyas futását. Iffiúi lépései gyorsabban mentenek enyimeknél. Látta érkezésünket Szulvíra. Hívta segélytségűl Attyát és Kedvessét; de ah! haszontalan hívta Kedvessét. El-esett Struthdárg’ szablyája alatt. Én az öregség’ lépésivel jöttem; hallottam Leányom’ szomorú kiáltását. Ugyan-akkor ért Struthdárg a’ partra, ’s fel-hágott fekete-orrú hajójába. Előre kénszerítette Szulvírát,^* magasan fel-emelvén karjai köztt. Vérbe vólt a’ mellye keverve. Hajának fürtyei szélnek eredtek. Keményen vert dühösködő szívem. Iszonyodva hagyítottam kopjámat. A’ repűlő dárda által-ütötte az árúlónak torkát! de ah, Leányomat-is által-ütötte egyszersmind! Le-rogytak mind-ketten a’ motsáros sziklára. Szulvírának kebelére dőltem, ’s sebét könyveimmel áztattam. A’ tenger-parton emeltem sír-halmát, ’s Torláthot melléje fektettem. Nyúgodgyatok békével, o Szerelem’ ártatlan gyermekei, Morva’ sziklás gerébjében, aludgyatok tsendesen a’ kő-szálnak üregében! ah, az én nemzetségem ki-fogyott! Hasonló vagyok a’ pusztában el-aszott tőlgyhez; ágaim le-húllottak. El-vénűltt törsökem ki-múlt. – Ah, mi az életnek szerentséje, mi a’ fegyvernek haszontalan ditsekedése! Minden tsak egy tűnő álom!

„ÍGY éneklett az öreg Gellámin. Szavai meg-olvasztották lelkemet. Érzettem gyengűlő Szózattyát. Mentem feléje, ’s meg-merevedve találtam. Ah! Ossián, hasztalanok az életnek örömei, haszontalan a’ napoknak hoszszasága.”

Ossián. Haj-borzasztó a’ te gyászos éneked; de édes a’ szomorúságnak szózattya. Nyújtsd ide hárfámat, o Alpin! hallyad ki-áradó lelkemet, Ossiánnak utólsó, erőtlen hangjait.

Atyáimnak Lelkei! hallom hívástokat. Barátim, kedves szavaitok bé-hatnak lelkemre! Majd a’ tí zengedező seregetek közzé állok én-is, ’s éneklek vélletek a’ felhőken. Isten hozzátok, Kónának halmai! Isten hozzátok, tí suhogó folyók! Isten hozzátok ligetek és bértzek! gyakran hangzottatok énekeimtől. Gyakran énekeltem a’ te szikláidon, o Morva! Bajnokaink’ nemes tselekedeteiről. Gyakran magasztaltam a’ gyönyörű szépségnek ditséretét. Engedd még egyszer, o Hárfám, kellő segélytséged’, hadd világosítsa-meg a’ hatalmas igazságnak fénnye homályos lelkemet. Hadd tsudállyák énekeikben a’ jövendő Bárdusok, Ossiánnak utólsó szavait. –

O te, az embernek egy bóldogsága, Bőltsesség, a’ te ditséretedre éneklek! Te nemesítted-meg a’ Vitéznek férjfiúi kebelét, te taníttod őtet a’ szenvedőken segélytni. Te hinteszsz áldást, mint harmatot, az országra. Te gerjeszted-fel a’ Bárdusok’ elméjit. A’ te szózatod függeszti-fel a’ hadakozásnak folyását. Békesség követi kellemes nyomdokidat. A’ hol te lak-helyedet választod, hijában függ ott fegyver a’ hajlékban. Tsak a’ Vadászok’ kezében villag, tsak az erdei kanokat rettenti. A’ Halomi Lelkekhez hasonló szép Szűzek lejtőt járnak egygyütt a’ nemes Iffiakkal, az Ünnep’ tőlgy-fája körűl. Nem félnek semmi kegyetlen meg-támadtatástól. Attyaiknak szeme örömmel nézi őket. A’ gyönyörködtető látásra ragyognak az Öregeknek ortzáji. O Nap! te büszke világa az égnek, ki a’ te fényes futásodban vígadozol! O Hold! te ékes éjjeli bújdosó! O Tsillagok, tí kik a’ levegőnek kék héjjában olly tündökölve ragyogtok! borúllyatok alá, ’s esmérjétek-meg a’ Bőltsesség’ méltóságát. Tí folyó-vizek, mellyek erre-felé tsörögtök! tí szelek, mellyek a’ tengereken zúgtok! tí kő-sziklák, mellyek a’ felhőkbe fel-hágtok! tí erdők, mellyek zőldellő leveleiteket rázzátok! egygyeztessétek-öszve énekteket, zengjetek a’ Böltsesség’ ditséretére! Bóldogok azok az Uralkodók, kik a’ te méltóságodat érzik. Bóldog az az Ország, melly a’ te uralkodásodat meg-esméri. O Bőltsesség, vígasztald az én végemet! érzem közelíttő halálomat. Fogadgyatok-el engem’, o Atyáimnak Lelkei, fogadgyátok-el a’ haldakló Ossiánt!