Indúlsz hát, víg Lelkem! a’ bánat’ útjára;
Hol a’ bátorság-is félelmesen jára.
1 Mikor a’ Pokol’ kapuján álló három fejű ebtől kérdezte vólna Menippus; hogy a’ Bőlts Szokrates, a’ ki úgy mutatta magát, mintha semmit sem félne a’ Haláltól, mitsoda bátorsággal ment-le a’ hóltak közé? A’ Czerberus azt felelte: πόρ'ρ'ωθεν μεν παντάπασιν έδόκειv άτρέπτω προσώπω προσιεναι καί ού πάνυ δεδιέναι τόν θάνατον δόκών – – – – – έπει δε κατέκυψεν είσω τού χάσματος – – – – ώσπερ τα βρέφη έκωκυε. ’s a’ t. Még távoly jővén mutatta magát mérészen és bátor tekíntettel érkezni, mintha éppen-semmit sem félne a’ haláltól, ’s mint-ha azt akárná mutatni azoknak a’ kik a’ barlangnak be-menetelénél távolyabb állának; de mihelyt le-tekíntett a’ nyílásba, és látta a’ barlangnak setét méllységét, – – – kis gyermek módra sírt. Lucian. Dialog. mort.
El-mégy ’s por testemet Te-is utoljára,
Vissza hagyod menni hajdani porára.
El-mégy? nyájas Lelkem! ’s el-bontod ezeket
A’ képzelhetetlen szoros köteleket;
Mellyek úgy mutatták, mint egygyé letteket
Te veled, a’ testti érzékenységeket.
El-mégy – és itt hagyván az öröm’ árnyékit,
Magad fel-keresed a’ bánat’ hajlékit,
Mellynek mélly halgatás keríti környékit
2 Loca nocte tacentia late. Virg. Aen. L. VI. (A tacentia helyén a (rokonértelmű) silentia áll, jav.)
’S hol a’ mord félelem helyheztette székit.
Én maradok-e itt, ’s Te hagysz-el engemet?
Vagy én kőltözöm-el itt hagyván testemet?
Mond-meg Lelkem! és ha el-vesztem felemet,
Tanítsd-meg bútsúzni rebegő nyelvemet.
A’ hajdan meg-szokott nyájas enyelgések,
’S a’ most tsoportra jött kétségeskedések
Küszködnek mellyemben, kiknek küszködéssek
Már halál nélkűl-is elég szenvedések. –
De óh vídám Lélek, ’s víg érzékenységek!
Vallyon az egeknek arra mi szükségek?
Hogy a’ testi élet’, ’s a’ gyönyörűségek’
Sorainak illyen kínnal legyen végek? –
Lelkem! ha különös valóság vagy bennem,
Mi kénszerít engem’ Lelketlenné lennem?
Romlott test! hasznodat ha nem lehet vennem,
Szükséges-e azért lelketlenné lennem? –
Valami tsak vagyok, hát el-nem-múlhatok;
Mi leszek hát tovább, vagy még mit várhatok?
Mondjátok-meg; – és míg el-tűntök szóljatok,
Szárnyra kerekedett kedves indúlatok!
Meg-egygyez-e ezen remek teremtéssel,
Hogy a’ mi szűntelen való lehelléssel
Éltette a’ testet, egy lassú nyögéssel
El-repűljőn, ama’ végső lélekzéssel?
Felelj; e’ romlandó testet meg-unt Lélek!
Meddig nyúlnak azok a’ Halál rév-szélek?
Érzékenységimet mellyekben most élek,
Meddig bírom? meddig társalkodom vélek?
Ha a’ vérem meg-áll – ereim meg-fagynak,
Érzékenységeim tudom hogy el-hagynak:
De bennem Lelkemnek, ’annak az egy nagynak
Valami munkáji vagynak-e ’s hol vagynak?
Óh boldog régiség’ elmés okossága!
Melly szem-be-kötve-is leg-főbb pólczra hága, –
Érzi már maga-hitt Lelkem’ bádgyadtsága,
Hogy az álom, Halál’ hasonlatossága.
3 Virgil. Halál testvérjének nevezi az álmot. Aen. VI. Et consangvineus laethi sopor. Ovid. pedig halál’ hasonlatosságának: Stulte! quid est somnus? gelidae nisi mortis imago.
El-vetem ágyamba el-lankadt testemet;
A’ nappali gondok terhelik fejemet:
De eszre sem veszem, hogy meg-tsal engemet
Az álom, ’s fel-váltja ébren érzésemet.
Hanyatlik meg-bomlott ereje testemnek,
Csűggedez folyása hidegűlt véremnek,
Számlálom gondjait el-tőlt életemnek,
Nem-is érzem fogytát érzékenységemnek.
De míg élő Lelkem bennem gondolkozik,
És a’ lassú vérrel nehezen dolgozik
’S míg az érzés jobban fogyatkozik
Lassanként az élet halállá változik.
Ha az álom annál gyönyörűségesebb,
Mennél az érzékeny gondolat kedvesebb,
Mikor el-szunnyadok: vallyon a’ nemesebb
Lelkeknek halála lehet-e tsendesebb,
Mint azoké? a’ kik unalmas gondokkal
Küszködnek; sok ezer szemre-hányásokkal
Terhelik Lelkeket, ’s minden fű szálakkal
Perelnek, mikor már nem bírnak magokkal. –
Lehet – jer hát lelkem! szűntesd félelmedet!
Mert van elég, a’ mi bíztathat Tégedet,
Jer bátran – és azon jártasd érzésedet,
A’ mi rég’
értelmes örömöt engedett.
4 Mert van értelem nélkűl való öröm-is – az ollyan dolgokon való kapás, a’ mellyek vagy vétkesek, vagy károsak. – Még Virgil’-is, Aen. L. VI. a’ pokolbeli rettentő tsudák közé számlálja, a’ bűnből kőlt örömöt.
Nem ama’ tsalóka gyönyörűségeket,
Mellyek az örömtől tsak lopták neveket,
’S meg-tsalván a’ finnyás érzékenységeket
Valósággá tették a’ festett színeket: –
Nem – mert igaz öröm nints az illyenekbe’
Csak édes gyötrődést szűlnek a’ Lélekbe’
Ne ezeket forgasd, hanem a’ mellyekbe’
Való van, szívedbe azok menjenek-be.
De jaj! hol szerezzek olly gondolatokat?
Hiszen, a’ Bőltsesség minden főldi jókat
Csak kőltött jóknak vall – mutass hát valókat
Óh boldog ég! mert tsak Te bírod azokat. –
Most – most – Boldog Lélek! – itt a’ szenderedés,
Mindjárt következik ez a’ szem be-fedés,
Melly a’ gondok után mélly álmat enged, és
Valósággá válik minden kételkedés. –
Ah! az édes képzés ismét hová lett-el,
Úgy bánt velem, és ez félénk készűlettel,
Mint a’ futó álom a’ szenderedettel,
A’ ki ébren aludt, ’s jó álmot vesztett-el.
De mit? – hát tsak ugyan el-kell-e már mennem?
’S a’ mi valék tovább nem lehet-e lennem?
Óh engedj – óh halál! egy kitsinyt pihennem,
’S habzó gondolatim’ jobban rendbe szennem.
Engedj szem-héjjamnak erőszakos álom!
Jaj! de lám azokat fel-nyílva találom,
És még-is a’ nézést híjjában próbálom,
Szem-fényemre sűrű hálót vont halálom:
Hass-be óh nap-súgár! a’ szem-fenekekre;
5 Én Perraltiussal tartok e’ részben, a’ ki Marriottussal Franczia Országban, ez előtt több mint száz esztendőkkel sokat versengett, hogy a’ Szem-fenéken (Tunica retina) látszanak-e a’ külső dolgok’ képei? melly amphiblestroideának-is neveztetik, vagy a’ másik és belsőbb leplenn, vagy takarónn, mellyet Choroidesnek neveznek?
Ha te festessz képet belől a’ szemekre;
Érzékeny még Lelkem, tekíntni ezekre
A’ szemembe tűnni erőtlen képekre.
Nem lehet – meg-fagytak szemem’ folyadéki,
Homályt lát, ’s mindenek úgy rémlenek néki
Mint a’ tsoportra nőtt fa ágok’ árnyéki
Alatt, egy setétes barlang’ borítéki.
Csak maradj már Lelkem! az emlékezettel –
Nem bírnak érzésim vékony képezettel,
Pihegj romlott szívem! lassú lélekzettel,
Míg ez-is el-múlik majd a’ végezettel.
Óh jaj! de mit hallok? mint-ha nyár’ fogytának
Meg-hidegűlttével, (ezen ég’ sarkának
Bútsút adván télre;) az ég’ magassának
Oszlopinn repdeső darvak ’sibongnának.
Hol vagytok hát még-is lappangó érzések
Bennem, ’s a’ hangoknak fülbe mehetések
Hogy lehet, szóljatok! szóljatok zengések!
Ah! ezek feleim síró pihegések.
Szólj nyelvem! és tisztítsd a’ síró neszeket!
De nem mozdíthatja szám a’ nyelv’ kereket,
Szűnjetek! hagyjátok-el a’ nyögéseket
Víg lelkem nehezen szenvedi ezeket. –
Nem szűnnek – ne gondolj tehát Lelkem! vélek,
Elég az neked, hogy ha még hallok, élek,
De én-is – már tsak-nem el-szunnyadott Lélek!
Tán’ meg-háborítlak, hogy veled beszélek.
Nyúgodj, és ártatlan gyönyörűségekkel
Édesítsd álmadat – ha az érzésekkel
Már nem bírsz – bírsz ollyan emlékezésekkel,
A’ mellyek tápláltak hajdan örömökkel.
Ne bánd, hogy el-tűnnek: de örűlj, hogy vóltak,
És Téged’ tilalmas rosszra nem unszoltak;
Hanem olly örömmel élni parantsoltak,
A’ mit a’ Természet ’s az ég javasoltak.
Hová-is lesztek-el? óh gyönyörűségek!
Hová, most-is nálam szerelmes vendégek
Óh Elisiumi virágzó térségek!
Van-e a’ hólttaknak ezekre szükségek. –
Óh nints! – érzi Lelkem, hogy nints – hát ezeket
A’ most-ís olly kedves gyönyörűségeket
El-kell hagynom; el-kell, mint olly főldieket,
Mellyek meg-nem bírnák a’ mennyeieket. –
De – szabad azokról most-is emlékezni;
Szabad, olly hathatós képzéssel érezni,
’S az ő el-múlttokon hóltomkor könyvezni,
Már akarmi más jobb fog-is következni.
Szabad – de mi haszna? én kies halmaim!
’S azokról álmadó szerelmes álmaim!
Mik vagytok egyebek most? hanem kínjaim
Nagyító, szárnyra kőlt tündér madaraim.
Míg szívem ’s érzékeny testem érezhetett,
Csudáltam körűltem a’ bőlts Természetet,
’S majd az érzéketlen agyaggá tétetett
Test, nem tud mutatni semmi képezetet.
’S Lelkem! mind ezekben mit fogsz már tsudálni?
Ha érzéseidtől mindjárt meg-fogsz válni;
’S hát! a’ részetlenben lehet-e találni
Képet, vagy valamit tanúlni ’s vi’sgálni.
Engedd, haj-szálakat borzasztó félelem!
Hogy a’ Parnasszushoz vonszó nagy szerelem,
Maga múlatságit, ha hol még fel-lelem,
Ébren ’s édesdeden éreztesse velem.
Kies Térség! rólad sokszor éneklettem,
Magas hegyek! mellyek fel-nyúltok mellettem,
Most, mikor bútsúzni érzéketlen lettem,
Most, egymásnak bútsút mondjatok helyettem
Sőt, hosszú sorai a’ bérczes hegyeknek!
Segíttsétek a’ fent repűlő Léleknek
Szárnyjait, fel-érni a’ könnyű szeleknek
Szárnyjaként, magassit a’ boldog egeknek.
’S mikor már fent-lebegsz a’ híg levegőben
6 Jactanda per auras brachia tenabat – – – Mox altior ultro, paulatim accrescit Terris, tenuesque sub auras Evolat – – – Paul. Németi.
Mondj Isten hozzádat Lelkem! a’ felhőben
E’ térségnek, mellyet Músám leg-elsőben
Víg hanggal köszöntött a’ sűrű erdőben.
Ti vóltatok, Füred’ sok-sorú bérczei!
Ártatlan szívemnek gyönyörűségei,
Ti óh a’ Magyarok’ Tengere’ vizei!
Kedvemnek, ha tsűggedt, menedék helyjei.
Már Isten hozzátok! – fel-váltlak titeket;
Fel-váltom szív-ható gyönyörűségteket
Más széppel; nem nézem tovább szépségteket
’S bennetek a’ ritka természetieket.
Csudáltam – de már nem – a’ magas hegyeken’,
’S ezeknek egymásra néző térségeken’,
Mint szorúlt közéjek, az öblös feneken’
Sok habot görgető Balaton, kereken’.
Érzették füleim a’ míg érezhették,
Melly zúgó lármával kellemesítették
A’ vizek az éjjelt, mikor jelentgették,
Hogy már a’ hólnapi szelet meg-érzették.
Mint mikor Éneást sok unszolására,
Készíti jövendő dolgok’ látására
A’ vén Szűz; a’ titkok’ hírűl adására
Zengett a’ főld’ gyomra bús bika módjára. Aen. L. VI.
Itt-is jövendölvén a’ zúgó szeleket,
Hallhatni a’ víztől terheltt főld-feneket,
Mint rázza a’ rajta fekvő víz terheket. –
Természet ez – tsudáld Mesterség! ezeket.
Csudáld; hogy északi szél’ lódítására,
Hömpölyög a’ hullám magas hegy formára,
’S tsak hamar a’ szélnek vissza fordúlttára,
Sik tsendesség fekszik a’ habok’ hátára.
Titeket hagylak-el hát, áldott Térségek!
Titeket ártatlan ’s olly gyönyörűségek!
Kiknek ollyan a’ víg szívben kiességek,
Mint meg-unhatatlan szerelmes Vendégek.
Tihan! a’ Természet’ remek’ alkotmányja!
Bámúló szememnek sokszori bálványja!
A’ hova a’
Júnó’ hanggá vált Leányja
7 Corpus adhuc Echo, non vox erat, et tamen usum Garrula non alium quam nunc habet oris habebat, Reddere de multis ut verba novissima poffit. Metam. L. III. Fab. V. – Nem próbálta Ovid. a’ Tihani Ekhót, melly nem tsak az utólsó szókat, hanem egy egész Hexametert vissza mond.
A’ Somogyi partról a’ szót vissza hányja.
Ki beszélget verses mértékre vett szóval,
Magas bérczeidről a’ hangos Ekhóval?
Ki énekel versent rólad Apollóval,
Mint vagy be-kerítve e’ temérdek tóval.
Isten
* Issen Sajtóhiba, em.
hozzád! – kerek formájú bérczedet
Nem látja ez hal’vány hártyával be-fedett
Szem, Somogyról, hol a’ hozzám édesedett
Ég, nem rég’, Remete lakást-is engedett.
Óh kies Térségek! kik örömim’ vétek
És unalom nélkűl valóvá tevétek,
Tán’ magánosságom’ azért engedétek,
Hogy a’ sírhoz jobban édesítenétek.
„De óh bőlts régiség’ elmés okossága!
Melly szem-be-kötve-is leg-főbb pólczra hága
Érzi már maga-hitt Lelkem’ bádgyadsága,
Hogy az álom Halál’ hasonlatossága.”
Mint az álomra hunyt és meg-nehezedett
Testben, a’ mit ébren tsinált vagy szenvedett
Azt érzi magának az el-tsendesedett
Lélek, kivált a’ minn épp’ el-szenderedett.
Nékem-is mind azon’ forganak képzésim,
Mellyek tsiklandozták nem rég’-is érzésim’ –
Szűnjetek – szűnjetek víg emlékezésim!
Mást várnak, mást hoznak lassú pihegésim.
Mi haszna Parnasszust képező halmaim? –
Olly setét berkeket készítnek álmaim,
Mellyekben hajdani játszi vers-soraim,
Szomorúnn kettőzik halál-madaraim:
Nem kies hegy, hanem néma barlangzatok,
A’ miket a’ Halál’ vőlgyében láthatok;
Meg-tompúlt Füleim! a’ miket hallotok,
Nem víg Echók, hanem szomorú szózatok.
Síró hanggal hívnak a’ halál’ révébe,
A’ Feledékenység’ néma tengerébe,
Mellyet hajdan Lelkem nem-is vett eszébe,
Mikor hajókáztam Hazám’ tengerébe’ –
Nem Te óh én boldog Remete Lakásom,
Nem; hanem egy ölnyi gödör lessz szállásom
Ott e’ setét bóltban tsendes aluvásom’
Képe vólt magános de víg múlatásom.
Mindjárt, az álomra szenderedő Lélek
A’ melly él, érzeni fogja hogy nem élek. – –