Ímé meg-hólt egy Halandó! – vagy-is egy bóldog Lélek
Lánczait kiket hordozott ’s régen küszködik vélek
Le-rakta; és már élete olly ditsősségessé lett,
A’ millyent nem-is képzelhet e’ világon az élet.
Óh Halál! melly írtóztató ábrázattal festetel,
Mivel téged’ lelketlen test! mikor el-temettetel
Hólt embernek tartnak lenni; és a’ millyenné váltak
A’ testek, hasonló képet festenek a’ Halálnak.
Mi pedig a’ Halál? – nem más, hanem által menetel
A’ boldog életre, mellyet mind addig, míg innét el-
Nem kőltözünk, nem bírhatunk; – meg-szűnsz-e Ember! élni?
Nem-hanem tsak ember lenni – sőt úgy lehet ítélni,
Hogy meg-maradsz minden részben, ’s tsak azt teszi a’ Halál,
Hogy külön fogsz lenni Lélek és test, ki ember valál.
Az ember mihelyt élni kezd, kezd halni – kezd bomlani
E’ sátor mihelyt fel-épűl, mert azt meg-kell-vallani,
Hogy a’ miből épűlt a’ test, romlandó, és segíti
Romlani a’ testet mind az a’ mi eleveníti.
Csak a’ Lélek halhatatlan, a’ melly nem neveltetik
Sem étel sem ital által; ollyanná teremtetik,
Mivel részei nintsenek, hogy meg-se-oszolhasson
Hanem ideig a’ testben olly élettel bírhasson,
Melly mivel közös a’ testtel, embernek neveztetik,
’S azt mondjuk, meg-hólt az ember, mikor el-temettetik.
Óh, hát olly rettentő vagy-e Halál! a’ mint le-festnek?
’S mikor a’ hideg veréjték meg-fagylalja a’ testnek
Ereit, hogy ezen sárból készűlt ezközeivel
Nem dolgozhatik, kisebb-e a’ Lélek valamivel
Mint vólt? – éppen nem – sőt mivel a’ test úgy el-vesztette
Maga ditső valóságát, a’ millyenné őt’ tette
A’ kezdetben a’ Teremtő, hogy tömlöcznek tartatik
Már ma, mellyben ama’ ditső Lélek meg-szoríttatik
’S minden közben vetés nélkűl a’ boldog Istentől vett
Létével együtt járó boldogsággal nem élhet;
Sőt ezzel a’ romlott testtel lett szoros egygyessége
Lett egyszer’smind az erősnek ollyan erőtlensége,
Hogy a’ Szüléktől ránk maradt bűnökben részes ő-is,
Noha Szent Isten teremti ’s tiszta eredetű-is.
E’ miatt méltán hihetni, hogy sokkal nagyobbodik
A’ Lélek, és ez életnél boldogabb a’ második
Mellyet él a’ Halál után örökké örvendezve,
És a’ testtel egygyütt járó terheket nem érezve. –
Óh! de ha boldogabb leszel a’ testen túl mint valál
A’ testben, miért hogy még-is a’ bűn’ ’sóldja a’ Halál?
Ha bűn ’sóldja a’ Léleknek a’ testtől el-szakadás,
Ha hinni ’s kívánni való a’ boldog fel-támadás,
A’ mellyben egygyesíttetik ezen testtel a’ Lélek
Büntetés tehát a’ Halál, ’s boldogság az, hogy élek. –
Meg-álj óh zavart gondolat! ne tsinálj új kétséget,
Tudod-e hogy e’ világnak teremtője mi végett
Teremtett embert, mikor már hatalmát meg-mutatta
Azzal, hogy ezt a’ nagy roppant Mindenséget alkotta:
Hogy több tulajdonságit-is nyilván-valóvá tenné,
’S lenne egy okos teremtés a’ ki azt észre venné
Melly ditsősséges az Isten? – ’s éreztetné jóságát
Az emberrel, ki egyszer’smind tsudálja Méltóságát.
Ha hát ezt a’ boldogságot az ember el-vesztette,
’S ha a’ bűnnel magát arra tehetetlenné tette,
Hogy a’ mint illett, az Istent ollyan formán dítsérhesse,
’S azt-is, hogy ő millyen remek? igazán érezhesse,
Szükség, hogy vissza vitessen első eredetére,
Melly szerént teremté Isten őt’ a’ maga’ képére;
A’ test elébb porrá váljon a’ mellyből teremtetett,
A’ Lélek Istenhez menjen, a’ kitől lehelltetett,
És ott azt a’ meg-tisztúlást, mellyet a’ Jésus’ Vére
Szerzett, melly lett halál helyett nékünk bűneink’ bére
Boldog meg-szenteltetéssel tökélletesíthesse;
’S a’ boldog fel-támadáskor tisztán lelkesíthesse
Amaz el-rothadt test’ porát, melly úgy, mint születtetett,
Meg-nem-bírná azt a’ boldog és végetlen életet,
Mellyre az Isten’ kezétől remekűl építtetett
Test, minden teremtések
* teremsések Sajtóhiba, értelemszerűen em.
közt egyedűl teremtetett.
Nem büntetés hát a’ halál, sőt által-út az égre,
’S egy el-múlhatatlan ezköz arra a’ boldog végre. –
De miért hát, hogy a’ Halál bűn’ bérnek neveztetik?
Jól van – de ezt a’ Túdósok meg-is külömböztetik:
Büntetés a’ hitetlennek a’ Halálnak halála,
A’ ki midőn meg-hólt-is, új életre nem talála,
Hanem mind örökké meg-hal.
* A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– Fel-támad ugyan ő-is,
’S ki-jön a’ sírból a’ gonosz valamint a’ hívő-is,
Vagy-is, érzéketlenné lett testte meg-elevenűl,
De azért, hogy meg-halhasson, ’s meg-haljon szűnetlenűl;
De az igazak’ halála méltán inkább élet, és
Ez az igazak’ halála tsak annyiban büntetés,
Hogy nehéz a’ bűnös vérnek; mert a’ bűn’ maradványi
Meg-gyengítvén a’ lelket-is, a’ mik néki bálványi
Vóltak a’ testben, annyira meg-kedveltették vele
Magokat, hogy a’ Léleknek szabad el-menetele
Nem tetszik sem olly édesnek, sem ollyan szabadságnak,
A’ melly kezdete lehessen ama’ nagy boldogságnak.
Azok a’ mik ez életben olly édesnek tetszenek
’S el-múlnak, lehetetlen, hogy nehezen ne essenek
Az ollyan Léleknek, mellynek testes a’ gondolatja
Mind addig, míg e’ szerelmes társát el-nem hagyhatja.
Óh Te Bőlts Isten! melly bőltsen bünteted a’ Lelkeket,
Mikor büntetéssé tészed a’ leg-édesebbeket,
Mellyekkel a’ halhatatlan Lélek gyönyörködtette
Magát, míg ez el-romlandó test békóit szenvedte. –
A’ Haldokló Szülék, miért kesergik magzatjokat,
Mert azokban helyheztették leg-főbb boldogságjokat.
A’ gazdagnak bűntetéssé tetted az ő kintseit,
Mert úgy imádta azokat, mint házi Isteneit.
A’ Gyönyörűségek-közt-éltt mind azokat síratja
Mellyeknek inkább rabja vólt szíve és indúlatja.
Sírva vetkezi a’ kevély Világ’ fényes rongyjait,
Ez gerjeszti, ’s ez nagyítja leg-méltábban kínjait.
De neme a’ bűntetésnek másképpen-is a’ Halál;
Mert a’ ki leg-szentebb vagy-is, tsak-ugyan bűnös valál.
És még azzal, hogy a’ kezes eleget tett éretted
A’ törvény ki mondás alól magad’ meg-nem menthetted.
Által kell néked-is menned azon az ítéleten,
A’ melly jónak vagy rossznak vall a’ végső lehelleten.
Adott Isten beléd Bírót, a’ Lelki-isméretet,
Melly addig-is, míg el-érnéd ama’ nagy Ítéletet
Meg-vi’sgálja életedet; és azt a’ mint találja
Ez a’ magát és munkáit túdó Lelked’ munkája,
Úgy leszel a’ bűntetések alól fel-óldoztatva,
’S úgy lessz a’ Fő Bírótól-is a’ Törvény ki-mondatva.
Úgy-e hát hogy más a’ Halál, más pedig a’ bűntetés
A’ Halál a’ Törvény-piacz, de ő meg-nem bűntet, és
Csak annyiban bűnnek ’sóldja, hogy már azt okvetetlen
Le-kell fizetned, akar légy hívő, akar hitetlen.
Bűntetés még a’ Halálban az a’ kétes félelem,
Melly mivel mindég vétkezem, nem hiteti el-velem,
Hogy a’ bűn bűntetésétől minden részben ment legyek,
Most – most – ama’ kemény Bíró széke elébe megyek,
A’ kinél a’ leg-tisztább szív merő vérbe mártatott
Ruha, és kitsoda ollyan Szent, a’ ki meg-álhat ott?
Reszket Lelkem, és ha semmi bűntetés nem mondatna-
Is fejemre, tsak ez az egy-is méltán kárhoztatna,
Hogy olly nagy bűntetésekre méltó bűnöket tettem,
Mellyeket Jésusnak kellett ki-állani érettem.
Óh melly írtóztatóság lessz tsak ez egyet-is hallnom,
Hogy az Istent meg-bántottam, ’s meg-kelle vala halnom,
Ha az Isten’ mérték nélkűl való irgalmassága
Nem engedné, hogy a’ Jésus legyen bűnöm’ váltsága.
Hiszem: hogy meg-enged Isten nékem, mint egyebeknek,
De nem leszek-e méltatlan lakossa az egeknek
A’ hova a’ tisztátalan semmiképp’ be nem mehet –
Végetlen ott a’ boldogság; de az miképpen lehet?
Hogy az engem’ tartózkodás nélkűl gyönyörködtessen,
Ha az mindég furdalni fog, hogy azt nem érdemesen
Hanem érdemetlen bírom: ez az – itt a’ bűn’ ’sóldja,
Mikor a’ maga’ vádlását újjabb vádokkal tóldja
A’ leg-bíztosabb Lélek-is: ’s a’ test, melly most be-fedi
Őtet, szabad szárnyan’ járni mind addig nem-engedi,
Míg a’ vér meg-hűl; a’ terhet a’ Lélek le vetkez,
’S egyszersmind a’ visgáláson által esvén érezi,
Melly boldog ő? millyen szabad ’s könnyű szárnyan’ repdeshet,
Mikor szerentséssen el-vált, ’s meg-szabadúlt e’ peshedt
Dögtől: hiszi már és látja, hogy van érdeme néki,
’S hogy az el-múlt törődések vóltak a’ maradéki
Mint-egy ama’ tökéletes Kezesse’ érdemének,
Melly méltó lakást érdemlett
* érdemletf Sajtóhiba, em.
mennyben, az ő Lelkének,
’S által-ment az ítéleten.
* A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– De óh meg-foghatatlan
Boldogság! mellyet nem érthet a’ testben a’ tudatlan
Lélek: a’ szententziában meg-nyeretett tsendesség
Már élet: már el-kezdett amaz örök idvesség.
Erzi már magát a’ Lélek ollyan ditsősségesnek,
A’ millyen vólt az az Ember, a’ ki a’ Felségesnek
Formájára teremtetett – nem fél már, ’s nem-is félhet
A’ haláltól, tudja hinni, hogy ő örökké élhet
Latja, melly boldogtalanság a’ világon kapkodni,
Melly boldogtalanság azon, hogy meg-hal szomorkodni.
Érzi mit tett a’ test’ terhe? és miképpen lehetett,
Hogy a’ testtel öszve-kaptsolt Lélek meg-fertéztetett.
Nézi az Istent és látja, noha meg-nem-foghatja,
’S ez az Ő boldogságának örökös folyamatja;
Hogy ő örökké isméri azt az Örökké-valót,
Még-is mind örökké talál benne tsudálni valót.
Isméri azt a’ Szentséget, a’ melly hogy bűntetetlen
Hagyja a’ bűnt, lehetetlen, ’s szinte úgy lehetetlen
Mint az Istennek bűnt tenni – látja hogy a’ három, egy,
Melly az emberek’ fejébe bele tsak azért nem megy,
Mert a’ módjáról mér az ész gondolkodni mindennek,
Azomban azt el-felejti, hogy az örök Istennek
Úgy-mint meg-foghatatlannak az éppen természete,
Hogy azt éppen meg-ne-értse az elme’ esmérete;
Nézi az égi sereget, a’ kik arczra borúlva
Bele néznek a’ mélységbe e’ titkokon bámúlva.
És örvend, az illyen boldog Lelkek’ társaságában,
A’ kik számtalan ezeren az Istenben magában
Örökös gyönyörűséget találnak ő magoknak;
Örűl ezeknek rendjeknek ’s rendes méltóságoknak,
Hogy a’ kissebbek a’ nagygyal együtt az irígységnek
Pará’s’sa nélkűl, egyenlő öröm’ lángjával égnek.
Itt van az a’ boldog öröm, a’ mellyről nyelv nem szólhat,
Mellyet szem nem lát, fül nem hall, ’s elme meg-nem gondolhat.
* * * * * * * * *
Boldog Lélek! kinek testted most sírba temettetik,
Látod-e e’ halandókat, a’ kiktől tiszteltetik
Erőtelen oszlopokon’ épűlt tested’ sátora,
Mint kísértetik az élő poroktól a’ hóltt’ pora!
Egygyez-e képzelhetetlen boldog természeteddel?
Hogy az érzékenységeknél sokkal ditsőbb szemekkel
Nézzed, miként esdeklenek sírodnál seregesen
A’ kiket még a’ test’ terhe békóz, és nyom terhesen.
Mit ítélsz? hogy ím! a’ mit Te, életedben, sok véget-
Értnek tettél, néked teszik most azt a’ tisztességet. –
Ezt a’ porok pornak teszik.
* A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– De mit ítélsz azokról,
A’ kiknek halálod miatt könyv tsorog ortzájokról,
A’ kik mikor sírba zárják érzéketlen testedet,
Sírnak, mintha soha többé nem látnának tégedet.
Óh de merjek-e egy boldog Léleknek nyelve lenni,
A’ ki arról nem tudhatok jó ítéletet tenni
Mi vagyon ott, a’ hol Te vagy? ’s nem tudhatom, míg élek
Millyen vagy Te? tsak azt tudom, hogy boldog vagy, óh Lélek!
De vétkezem-e hát vele, ha nyelvem’ fel-emelem
A’ helyett, a’ ki ez-előtt harmad-nappal én velem
Egy-forma állapotú vólt? egy testből el-távozott
Lélek helyett, a’ ki nem rég’ mint én így síránkozott. –
Én látom a’ sok Te érted könyvekkel buzgó szemet,
Melly, mint érzékeny Halandót meg-illethet engemet.
De Te boldog halhatatlan! mit ítélhetsz ezekről
A’ talám boldogságodat irígyelő szemekről? –
Édes Fiad az Istenről való Tudományokban
Jártas kőltes; még sem talál vígasztalást azokban:
Könyveit forrásából ki-nem-jönni erőlteti;
Azomban az erőltetés könyveit kettőzteti.
Áztatja sűrű záporral Édes Anyja’ ortzáját
Érzéketlennek érezvén szorgalmatos Mártháját.
Látja, hogy mások viszik-be – ’s halva – az Úr’ házába
A’ ki a’ leg-szűkségesebb dolgot a’ Jésus’ lába
Mellett szerette keresni, és mind nagy buzgóságát
Ez egy szülöttére hagyta, mind szorgalmatosságát.
Az illyen gondolatok közt így kiált-fel könyvezve:
Halál! ki nyúgodalmammal ’s szívemmel ellenkezve
El-zártad Édes Anyámat: miért önnön magának
Koporsót nem készítettél ez kesergő Árvának
Elébb? mint érzékeny szívem illy közel tapasztalja,
Melly boldogtalan az, a’ ki maga’ sorssát rosszalja?
Ez árvának az egekre nyújtott kezét meg-fogva
Csoportosítja panasszát árva Menye zokogva,
A’ pihegő szív, ’s a’ könyvek, a’ bánat kettős jele,
A’ Világ’ szemei előtt bizonyíttatja vele,
Hogy nem Napát – hanem méltán Édes Anyját – valóba –
Óh Fájdalom! – Édes Anyját botsátja koporsóba.
Onokái hogy nem látják édes Öreg-Anyjokat,
Édes Atyjok’ ’s szűlő Anyjok’ keze közt-is magokat
Árváknak vallják. – Rokoni Isteni félelemnek
Egy illyen példás Tükörét, könyvekkel buzgó szemnek
Árjai közt emlegetik, sóhajtozva szemlélve
Azt a’ kit gyönyörűséggel
* gyönörűséggel Sajtóhiba, em.
néztek nem rég’-is élve. –
Mit ítélsz most mind ezekről? boldogúl el-vált Lélek!
Sőt mit ítélsz én felőlem ki Te veled beszélek?
Ah! nem elégséges nyelvem, tompa lelkem’ képzése
Meg-érteni, ’s ki-mondani, hogy ezeknek érzése
Miként tartozzon Te reád? – hát rebegő nyelvemet
Annak teszem talmáttsává inkább, a’ kit el-temet
A’ hasonló halandó kéz, ez már el-zárt testednek –
Szabad talám halálodon’ síró sok kedvesednek
Meg-köttetett nyelved helyett bútsúzó szót mondanom,
’S minden szerelmeseidet egyenként meg-áldanom. –
Azt sem; mert Te boldog Lélek! ezt azoknak meg-adtad,
És el-nyúgovásod előtt mindnyáját meg-áldottad.
Köszönöm tehát azoknak a’ tisztelést képedbe’
Holt Test! a’ kik ki-kísérnek tsendes nyúgvó helyedbe.
Imádom Bőlts Teremtőmet, a’ ki tsendes halállal
Meg-áldotta Szolgálóját, ’s élttében erős vállal
Engedte bírni, a’ Halált jelentgető terheket,
Hogy békességes-tűrésre taníttson egyebeket.
* * * * * * * * *
Isten! a’ ki por testemnek éltetőt teremtettél,
De arasznyi életemnek bizonyos határt tettél.
Taníts a’ Te jó Lelkeddel, és vezérelj engemet,
Hogy folytassam Törvényeddel egygyezve életemet.
Hogy mikor én-is el-érem meg-oszlattatásomat,
Ereimben meg-fagy vérem, ’s le-vetkezem rongyomat:
Lelkem’ tellyes tsendessége előzze-meg végemet
’S örök élet’ reménysége bátorítsa szívemet.