HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

MTA BTK Lendület
Nyugat-magyarországi irodalom Kutatócsoport

Pálóczi Horváth Ádám művei
Elektronikus kritikai kiadás

XII. A' Lélek' Halhatatlansága felől való gondolatok.

A' mint azokat szomorú szívvel rendbe szedhette – mert e' verset Édes Atyja' halálakor írta – az Auctor: és akkor, két Fő Tisztelendő Superintendens Uraknak ajánlva, közre-is botsátotta egy-nehány nyomtatványokban.

Oh Halál! oh Bűn! oh Idő! oh örökké-valóság!
Mellyet ama’ három miatt meg-bont a’ múlandóság.
Mivel az Idővel a’ bűn, a’ bűn által a’ Halál
Be-jött, ’s valami kezdődött a’ miatt véget talál. –
Hibázok. – Hiszen a’ Lélek noha ismér kezdetet,
De az Istentől vég nélkűl valóvá teremtetett,
’S nem hal-meg. – Jól van – hiszen el-nem vesznek a’ testek-is,
Az örökkévalóságra fel-támadnak ezek-is. –
Mi hal hát meg? – tsak az ember – és mit tesz az a’ Halál?
Azt: hogy külön leszel Lélek és test, ki ember valál.
Hogy szakaszthatná-tehát-meg valami változandó
Az örökké-valóságot? sőt nints-is több múlandó,
Hanem az Idő ’s a’ Halál: – a’ Halál a’ kezdettel
Született, és mind örökké meg-hal a’ végezettel.
Az idő pedig, az újjá változandó világgal
Meg-változik, ’s fel-váltatik örökké-valósággal.
Mi marad hát? oh örökké élővé teremtetett
Lélek! a’ mi a’ halálkor olly nehezen eshetett:
Nem a’ Halál, nem az Idő, mert ezeknek el-múltta,
Éltednek meg-nem-változni-kezdete, ’s meg-újúltta.
Csak a’ bűn, a’ bűn egyedűl méltó a’ siratásra,
Melly testednek okot adott a’ tőled el-válásra.
Az a’ bűn, a’ melly testedet meg-fertelmesítette,
’S hogy veled örökké éljen tehetetlenné tette.
Hanem, hogy e’ végessé lett test vég nélkűl élhessen,
Szükség, hogy eredetére elébb vissza vitessen.
Porrá legyen, mert abból lett, de leg-apróbb résszei
Meg-maradván, a’ Hatalmas Teremtőnek kezei
A’ meg-maradt valóságból, újra, az egész testet
Vissza hozzák, ’s új teremtés nélkűl a’ porba-esttet
Fel-támasztják, ’s a’ vólt Lelkes testet lelkivé tészik,
Melly lelkével egygyesűlvén többé el-nem enyészik. –
Az a’ bűn, melly úgy meg-rontott oh Lélek! Tégedet-is,
Hogy bűnös Lélek élteti a’ ma születettet-is.
Holott tiszta vagy, mint tiszta ’s szent kezekből érkezett,
Mikor a’ még érzéketlen, de rút testtel fogsz kezet.
De az a’ bűn az átkozott, melly testedet meg-rontá,
Rád-is olly érzéketlenűl maga' mérgét ki-ontá,
Hogy, az a’ miatt meg-vakúlt értelmed, nem értheti,
Miként szállott rád Öseid’ bűnének eredeti.
Hogy van? hogy a’ tiszta kezű Isten, téged’ tisztán ád
A’ testbe: még-is az Ádám’ bűne szint úgy Te reád,
Mint a’ testre által szállott – és nem tsak a’ büntetés
Hárámlik rád Atyád után, hanem már a’ születés
Azt tselekszi, hogy bűnös légy. – Mellyel ama’ másik kár
Az értelemmel meg-romlott akarat-is vele jár,
Úgy, hogy nem tudsz nem vétkezni, ’s a’ melly szempillantásban
Értessz; tüstént el-annyira benne vagy a’ romlásban,
Hogy, ha az eredeti bűn büntetést nem vonhatna-
is fejedre, a’ tulajdon bűnöd-is kárhoztatna.
Szükséges hát rád nézve-is a’ testtől el-szakadás,
Hogy míg tested’ új életre készíti a’ rothadás;
Az alatt Te, Teremtődhöz vissza tért szerentsés Pár,
A’ tisztúlást, mellyet Jésus' vére itt meg-szerzett már,
Bóldog meg-szenteltetéssel mennyben tökéletesítsd,
Hogy a’ fel-kelendő tiszta testet tisztán lelkesítsd.
Szükség, hogy a’ Te részetlen valóságod értelme,
A’ kezdődött, ’s hát rész-szerént véges, akaró elme
A’ hasonló részetlen, de végetlen valósággal
Kitől titkos származással eredett, valósággal,
Egygyesűljön – de olly tsuda ennek egygyesűlése,
Mint az időnek örökké-valósággá levése.
Mert külömben, ha a’ testben kellene-is pihenned,
A’ mindenütt jelen-való Lélekkel egygyütt lenned
Könnyű vólna.*
A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– De ez a’ Te Istenhez meg-térésed
Sokkal több, mint egy ollyannal való egygyütt levésed,
A’ ki úgy-is mindenütt van.*
A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– Mi hát az? Oh szent Egek!
Oh meg-foghatatlan Isten! ’s bóldog égi seregek!
Adjatok rebegő nyelvem’ szózatinak olly erőt;
Hogy vagy nagyon alatsony szót ne ejtsen, vagy vakmerőt.
Hitessétek-el tudatlan de végetlen Lelkemet,
Hogy, a’ mi örökké élni hív ’s hiteget engemet;
Az erőtlen, de részetlen, ’s hát el-sem oszolható
Léleknek, látatlan' hivő ’s tsak reménylve bíztató
Ajándéka! melly mind addig tsak hit ’s reménység lészen
Míg ezeket a’ Valóság el-törűli egészen. –
El-törűli – hát mit hágy meg? mit – tsak a’ szeretetet,
És mind azt valami tsak egy ’s tsak végetlent illetett. –
Mért gyanakszol? bóldog Lélek! hogy Te végetlen lehess; –
Mert gyanakszol bűnös Lélek! hogy Te Istenhez mehess. –
Oh bűn! oh bűn! átkozott bűn! hol van benned olly erő?
Hogy nem mér végetlen Lelkem lenni ollyan vak-merő:
Hogy a’ ki hisz egy örökké-valót, ’s végetleneket,
A’ ki képzelhet test nélkűl való testetleneket;
Vagy nem tud, vagy ha tud, nem mér úgy hinni maga felűl,
Hogy az ő oszolhatatlan vóltának adta jelűl
Azt a’ Teremtő: hogy ollyant képzelhessen magában;
A’ mit lehetetlen vólna képzelni test formában.
Ha gondolkodni tudnának a’ látatlan test-részek,
’S ha én formát képzésimnek az érzésektől vészek.1
Si nihil est in intellectu, quod non prius fuerit in sensu. Itt az érzés sok helyeken az érzékenység helyett vétetik; (egy kitsinyt híjjánossan;) de a’ bőlts olvasó meg-engedhet, és meg-külömböztetheti ezt attól; mikor alább a’ Léleknek tulajdoníttatik, az érzékenységbe ütődött dolgoknak meg-érzése.
Hol venné az érzékenység azoknak a’ formáját,
A’ mit egy érzés sem érez, a’ fül nem hall, szem nem lát.
Ha formából képzel, ’s a’ test; képzeld a’ gondolkodást! –
’S hidd-el, hogy még a’ Teremtő adott Te beléd egy mást;
A’ mi meg-fogja, és érti azt hogy ért, ’s gondolkodik;
Ért hát valami testetlen. – 'S tsak azon szomorkodik;
Hogy a’ testtől meg-vastagúlt testetlen gondolatja,
A’ maga’ részetlen vóltát maga meg-nem foghatja. –
Leibnicz! Leibnicz! – bizony talám jó helyen tapogattál,
Mikor a’ Lelkekre vékony kis test takarót adtál;
(Mellyel a’ részetlen Lélek öszve lévén szorítva,
’S végetlensége' tömlöttzét nem találhatván nyitva
Szegények! – míg az idővel a’ végek el-nem múlnak
Csak végest tudnak a’ Lelkek, noha mindég tanúlnak:)
Csak a’ kár, hogy rajta hagytad e’ takaró fedelet
A’ Lelkenn akkor-is, mikor már ő a’ testek felett
Képzelhetetlen magassan fel-kezdvén emelkedni,
Képzelhetetlen e’ vastag test békójit szenvedni. –
Hallok én hangot, ’s valamit most ugyan-akkor látok
Egyszersmind. – No látás! hallás! érzések! probáljátok:
Ha ti vagytok, vagy ha test az, a’ mi azt meg-gondolja:
Hogy a’ szem lát, és hogy a’ hang a’ fület dorombolja:
Gondoljátok hát egyszerre a’ hallottat ’s látottat;
Mert ha a’ fül-dob rezgését, ’s szem' leplére írottat
Ti képzitek; képzelhettek ketten egygyütt egyszerre: –
Soha a’ leg-érzékenyebb test sem mehet rá erre.
Úgy-e? hogy Ti tsak szolgaji vagytok egy harmadiknak,
A’ ki elébb az egygyiknek, az-után a’ másiknak
Tábláján való rajzolást meg-fogja, meg-gondolja;
’S azokat szép rendel elő hozatni parantsolja. –
Te durva szem! a’ ki képét meg-mutatod, azoknak
A’ Te beléd, mint tűkörbe be-tsapódott dolgoknak;
Ha a’ Te belső lepledenn a’ dolgok ollyanoknak
Látsznak tsak, mint kivűl vagynak; (de vissza fordúlttaknak)
Ez a’ te rajzoló táblád, hát vallyon ítélhet-e
Arról? hogy a’ rajzolttak közt szebb ’s rútabb melyk lehete?
’S lehet-e azt a’ kis képet ollyan nagynak képzelned
A’ mekkora? és magadnak még-is kitsinynek lenned. –
Úgy-e? hogy testnél nemessebb az a’ testnek Barátja,
A’ ki a’ benned festettet látja ’s igaznak látja.
De, nemessebb lessz-e ha test? – vagy – tsak azt látja, ha test,
’S akkor látja, mikor éppen annak a’ szem képet fest.
Mert annyi milliom képet a’ mennyit én kepzelek,
Be-nem-fognának sok ezer szem-fenekek, ’s fedelek. –
A’ mit most láttam: ha attól szememet el-fordítom,
Nints többé szememben a’ kép – sőt szememet ki-nyitom,
Hogy más új dolgok’ képével legyen táblája teli,
Még-is bennem egy valami amaz elsőt képzeli.
Mi az? a’ mi azt képzeli – sőt mikor rá meresztett
Szemmel nézi-is a’ kűlső dolgok közt azt vagy eztet;
’S a’ szemben a’ jelen-való dolgok helyt foglalának;
A’ mi el-múlt ’s nints a’ szemben, ollyat képzel magának. –
Hogy ez nem részetlen Lélek, szinte ollyan lehetetlen
El-hinni, valamint azt, hogy egy test sintsen Lelketlen. –
Mert, ha a’ szív, az agy-velő a’ vigann folyó erek
Okozzák: hogy okoskodnak, 's ítélnek az emberek;
Vagy a’ vérnek mozgás nélkűl-is lészen gondolatja,
Vagy ha nem: az lessz a’ lélek, a’ mi a’ vért mozgatja.
Ha mozgás nem kívántatik; gondolkodik a’ kő-is,
Vagy víz; mert lám olly folyható tulajdonságú ő-is.
Ha pedig a’ mozgó erő teszi gondolkodóvá;
Úgy a’ lehellésnél odébb nem mehetünk sohová.
Igaz-is – meg-adván Isten a’ test’ külső termetét
Lehellett az ő órába életnek lehelletét. –
Másnak kellett hát lehellni – ez ám, ez az az erő
Melly nélkűl sem élő Lélek sem még nem-is ember ő.
Nem test tehát az az erő, vagy ha test, levegő-ég,
Melly még a’ lelketlen testben benn' vólt, mint híg folyadék.
Az lessz talám hát a’ Lélek, a’ mi ezt taszigálja
Ki ’s be – ’s hogy ez a’ test ember lehelljen, azt tsinálja:
Ez! ez! – és pedig ez eddig még tsak éltető Lélek
De a’ mellyet az emberben már különösnek vélek.
De már azt az erőt, a’ melly a’ lehellést mozgatja,
Ha ki vérnek, vagy akarmi nevű testnek mondhatja:
Nevesse-ki maga magát; – mert a’ vért lehelléssel,
A’ lehellést vérrel tartja – szegény kőltsönözéssel. –
Bizony részetlen valóság vagy bennem Te oh Lélek!
Ki mind azt, hogy gondolkodjam tselekszed, mind, hogy élek.
Oh bizony nem tsupa mesék a’ Bőltsek' képzéssei,
Hogy az emberek' Lelkeik az Istennek résszei.
Csak-hogy nem tudtak illendő nevezettel szóllani
A’ részetlen végetlenrűl – ma-meg már a’ mostani
Vak szemű Bőltsek, szemtelen kevélységnek ítélik,
Hogy magok az emberek Isteni magnak vélik. –
Hogy por, hamu, féreg vagyok, én Lelkem! jól ismerem:
’S Te rólad, egy kezdődötről állítni alig merem:
Hogy méltó légy egy végetlen Isteni eredetre:
De mi bátorít hát engem’ az illyen ítéletre?
Kevélység-e? vagy a’ boldog Istennek bosszontása?
Hogy az örök Teremtőnek Te vagy a’ főldön mássa. –
Hiszen, ha Te részetlen vagy, és így oszolhatatlan
Hogy tarthatná kissebbségnek az örök Halhatatlan
Ezt? a’ némelly részben vele-való-egygyességedet,
Ha neki ollyanná tettzet teremteni Tégedet. –
Hiszen, ha van e’ világon más természetű Lélek
Én-is örömest el-hiszem, hogy nem örökké élek.
De mikor a’ külömbözést tsak a’ részek tsinálják2
Alább, mikor az emberi Léleknek az Isteni Lélektől való külömbözése elő hozatik; a’ léleknek tehetségei-is részek gyanánt emlittetnek.
Mellyeknek öszve rakási az egésszet formálják,
Miben van hát bóldog Lélek! az a’ te külömséged?
Ha a’ bőlts oszolhatatlan, részetlenné tett Téged'.
A’ mellynek semmivé lenni szinte úgy lehetetlen,
A’ mint egy testet sem lehet gondolhatni részetlen. –
Ah! bizony különösebben vagy Istentől eredett,
Nem tsak úgy mint e’ felettünk szélesen ki-terjedett
Minden – mellyet mikor Isten akara teremteni,
Ki-hozott egy nagy zűrt-zavart-Holmit az elébbeni
Örökké való semmiből, menny és főld nevezettel,
Mert ez az a’ mit teremtett a’ leg-első kezdettel.
Ebben a’ nagy zűrzavarban, szanaszét el-hintettek
Mindeneknek magvok, mellyek hat napon teremtettek
Egyedűl tsak a’ Léleknek nem vólt ott eredete,
Hanem azt azután szűlé az Isten’ lehellete.
Hiszed-e már bóldog Lélek! Istentől lett létedet?
’S minden közben-vetés nélkűl tőle eredésedet. –
Te vagy egy részetlen kitsiny, ha testiképp’ kell szóllni,
A’ kinek oszthatóságát lehetetlen gondolni.
Még-is Te beléd beléd fér e’ nagy roppant Mindenség;
A’ minden teremtett dolgok' Summája, Főld, Tenger, ’s ég.
Meg-ölelsz egy gondolattal a’ kezdettől a’ végig
Mindent, a’ mi a’ semmitől vagyon az Istenségig.
Oh Lélek! 's hát Te halnál-meg? ’s hát neked elég lészen
E’ főld, melly a’ Mindenségben egy por-szemet sem tészen.
Gondold-el-tsak – már hanyadik ezer esztedöt ér, ez
A’ főld? melly nem gondolkodik, ’s jelen-valót sem érez.
Hát Te érnéd-e-bé, hatvan, vagy hetven esztendővel?
A’ kit képzésid bíztatnak végetlen jövendővel.
Ha Téged' ollyan ditsőűl teremtett a’ Teremtő:
Hogy hihetd: hogy egy remeket tsupán azért teremt ő?
Hogy az ő Természetéhez hasonló természetű
Lélek, legyen természete ellen rövid életű.
Azt tsak hiszed, és hiheted igazán, nem kevéllyen,
Hogy Természete Istennek, hogy Ő örökké éljen:
No hát bizony azt hinned-is, nem kevélly fent-látóság,
Hogy az emberi Lélek-is halhatatlan valóság.
Az nem – de ezzel tán’ még-is gyalázod Nagyságodat,
Hogy Isteni Természethez hasonlítod magadat.
Nem lehet-e a’ Léleknek azért más természete?
Hogy néki Istentől vagyon, ’s részetlen eredete.
Ez, ez! bóldogtalan Lélek! – minden kétség abból lett,
Hogy egy illy ditsősségesnek vétkezhetni nem illett.
Ez tett Téged' Isten előtt ollyan útálatossá,
Hogy míg Isten vért nem ontott ’s bűnödet le-nem mosá. Act. 20: 28.
Az azzal vólt egygyességtől egésszen ki-zárattál,
De örökké élendőnek tsak-ugyan meg-tartattál.
Mi hát még-is a’ külömbség? – Az,*
Az A a-ból jav.
hogy Te vétkezhettél;
Miért? – Mert*
Az M m-ből jav.
(a’ mint gondolád) Istenné nem lehettél.
Tehetségid, mellyek néked részeid gyanánt vagynak,
Tiszta tökéletességi annak az*
aa Sajtóhiba, jav.
örök Nagynak.
A’ mi itt szabad-akarat, annál Mindenhatóság.
A’ mi itt halhatatlanság, ott örökké-valóság.
Te tsak mindent-tudni-kívánsz, Isten tud mindeneket.
Te képzelsz testetleneket, az Isten lát lelkeket.
Az Isten Téged' teremtett, Te pedig teremtettél,
Az Isten hát örökké vólt, de Te lenni kezdettél.
Úgy-e hát, hogy van külömbség? – Van – és képzelhetetlen,
A’ mennyit külömböz ettől amaz örök-végetlen. –
Ha az örökké-valóság vólna részre osztható;
Lehetne e’ külömbség-is méltán el-gondolató.
De mikor már Te óh Lélek! az időben kezdettél,
Az örökké-valóságból szint-annyit el-vesztettél;
’S annyi; mint-ha még ezután milliom esztendővel
Kezdődnél – mert nem mérseklik az örököt idővel.
De mikor Téged' az Isten a’ halhatatlanságban
Úgy részesít, hogy lételed abban a’ valóságban
Marad, mellyben teremtetett; ’s mint részre oszthatatlan
Nem változik ez a’ lenni kezdett, de halhatatlan.
Nem nagy Ditsősség-e ez-is? – ezen teremtetettnek
Részessévé lenni amaz Isteni Természetnek.
Óh! – Ditsősség – de óh bűnből kőlt nagy bóldogtalanság!
Hogy motskolódhatott így-meg ez a’ halhatatlanság?
Hogy míg e’ halandó testtől meg-nem-tud szabadúlni;
Csak azt-is, hogy halhatatlan, meg-nem tudja tanúlni.
És tsak nem-is képzelheti a’ halhatatlanságot,
’S a’ kezdet után várható vég-nélkűl-valóságot,
De örvendj Lélek! melly nagy vagy? ki e’ világ’ nagyságát
Képzelhetd, és nem képzelhetd a’ magad' valóságát. –
Oh bűn! oh bűn! mint el-rontád ezt a’ szép kis világot;
Hogy a’ Lélek fel-nem-éri a’ Halhatatlanságot.
Isten' ditsősséges képét az emberről le-vonád;
’S oh! jó-e hát? hogy az Isten szabad akaratot ád:
Oh bizony! ha a’ Sz. Isten tsak a’ nélkűl vezetne3
A’ szabad-akarat a’ romlottság-ólta, a’ jóra ki-nem-terjedhet; a’ mint-hogy: Isten tselekszi, mind, hogy akarhassuk, mind hogy véghez vihessük a’ jót, az ő ingyen való jó kedvéből. Ez az a’ mi fellyebb mondatott: Nem tudsz nem vétkezni. Itt úgy íratik-le, mint a’ Léleknek természeti tulajdonsága. – Elég a’ lélek’ vádolására: ha nem erőltetésből, hanem szabad akaratból vétkezik.
Mint egy lánczon – úgy az ember soha sem vétkezhetne. –
Meg-állj oh részetlen Lélek! – ’s hát leszel-e úgy Lélek?
Ha mint az Óra kereke tsak úgy járok, úgy élek.
Bőlts lessz-e úgy a’ Teremtő? örűl-e munkájának
Ha szabad akaratot nem ád a’ maga mássának.
Hiszen, lám adott értelmet-is az akarat mellé,
Vagy, hát az értelemnek-is más békózó láncz kell-é?*
kell-e Rímelés szerint jav.
A’ mellyet, ha erőltetnek nem hitethetd-el velem,
Hogy a' Lélek, lélek legyen, ’s értelem az értelem.
Ha hát a’ szabad-akarat kár; bizony kár a’ Lélek,
Ha kár, hogy akarok ’s értek, úgy kár az-is, hogy élek.
Még-is ezt, hogy kár hogy élek, egy Lélek sem kiáltja,4
Ez, egy erősség arra, hogy a’ maradék meg-egygyezett a’ tör'sök bűnében.
Sőt sír, mikor ez életet más élettel fel-váltja.
És mi ennek-is az oka? – A’*
Az A a-ból jav.
homályos értelem;
Melly, hogy örökké élek, nem hitetheti-el velem.
’S kíván a’ szabad akarat élni – vétkezve élni:
Mert az értelem a’ jobbat nem tudja meg-ítélni. –
Illyen romlott hát a’ Lélék, melly másként halhatatlan;
Hogy hát a’ végetlenség ne-legyen el-bírhatatlan;
Szükség, hogy vissza adasson hajdani valósága.
Mellyet meg-erőtlenített a’ bűn ’s test' pajtássága.
Hogy vissza vitessen mint-egy első eredetére,
Az őtet tisztán teremtő Isten’ egygyességére.
Kinek színe' látásától, (vagy hogy kell ki-mondani?)
Meg-javúljon az akarat; ’s egyszersmind ez mostani
Rövid értelem' ereje úgy ki-szélesíttessen,
Hogy az örökké-valóban annyit tsak meg-érthessen:
Hogy az időben kezdettnek lehet vég nélkűl élni;
És hogy ezt kivánni való, nem pedig tőle félni.
A’ hit tudománnyá váljon; a’ reménység valóvá,
Az egekről gyanús kétség szemmel látó tanú
Egy-szóval annyit, ’s igazán meg-fogjon az értelem,
A’ mennyit meg-nem értethet most, egy Angyal-is velem.
(De talám hát a’ Lélek, az Istent-is meg-foghatja,
A’ ki őtet a’ Ditsősség’ polczára méltóztatja. –
Igen-is – ismerni fogja ezt a’ tökéletest-is,
De mivel nem lehet Isten a’ Lélek, bár nem test-is;
A’ kezdet, meg-tsonkította örökké valóságát.
És így vég-nélkűl ismeri az Isten' valóságát.
De a’ kezdet nélkűl való örökös végetlennek
Ismérése, mind örökké dolgot fog adni ennek
A’ teremtett végetlennek – örökké talál benne
A’ mit tsudáljon – külömben az ember, Isten lenne.
Ez az a’ gyönyörűségek' vég-nélkűl-való sora,
A’ mellyel be-nem tud telni a’ boldogok’ tábora.)
Ez az, a’ mit okoz a’ bűn, és a’ halál véghez visz,
Ez a’ mit a’ tökéletlen értelem nehezen hisz,
Ez az, a’ mi az embernek tsak azért siratható,
Hogy őtet illyenné tette elébb a’ mindenható.
De ő magát el-rontotta; a’ mint-hogy már azólta,
A’ halált, a’ melly által ezt meg-lenni parantsolta
A’ Teremtő – kívánni kell inkább a’ jó Léleknek,
Hogy hamar részesse legyen ez ditsősségeseknek. –
De van még egy, a’ mi rettent Ember! a’ meg-halástól,
Vagy-is Téged' bóldog Lélek! a’ testtől el-válástól;
Az a’ Lélek, a’ kit Isten az egekig fel-emel,
Nem tsak bűnös, hanem azért büntetést-is érdemel.
Igaz: hogy a’ kikért akart, a’ Kristus meg-fizetett,
De azomban mindeneknek rendelt egy ítéletet.
(Hogy az elégtétel szerént ki lessz ment? ki mutassa,
’S a’ kiknek a’ vér nem használt, örökké kárhoztassa)
Mellyben őtet e’ Nagy Világ, mint e’ Világ’ Bíráját
Úgy nézi; és ő ki mondja maga sententziáját.
Ennek a’ Fő Törvény széknek alsóbb törvény-székei
Ez életben az emberek’ lelkek' isméretei.
A’ mint itt ez a’ kis Bíró ki-teszi a’ vádokat,
Úgy mondja-ki ’s úgy bűnteti a’ Fő Bíró azokat.
Mert van ollyan tehetsége a’ részetlen Léleknek,
A’ mit az ember magában hív lelki esméretnek
Az Isten ő maga helyett azt tette Bíróvá itt,
Hogy a’ Lélek tudja magát, és a’ maga' munkáit.
Az a’ homályos értelem, el-lehet hinni, hogy tsak
Míg az akarat után jár, addig ollyan nagyon vak;
Hogy mi a’ jobb? mi a’ rosszabb? nem láttatik érteni;
’S mihelyt él az elsőséggel, mindjárt kezdi érzeni:
Csak-hogy, a’ bűnnek, már éppen természetté létele,
Mind addig míg véghez nem megy, el-felejteti vele,
Hogy ő mutatná ki a’ jót abból, a’ mik rakatnak
Elébe, jó 's rossz keverve, a’ szabad akaratnak.
Mihelyt pedig a’ tett dolog véghez megy, és már készen
Van; a’ mi azt meg-gondolja Lelki-esméret lészen.
Az értelem, a’ bűn miatt már meg-lévén romolva,
Meg-írta Isten, mi a’ jó? még pedig parantsolva.5
Mivel itt az értelem, a’ mellett, hogy meg-romlott, úgy íratik-le, mint a’ melly meg-érthetné a’ jót; nem árt az értelmet úgy gondolni: mint az ollyan rest gondolkozásu tunya embert, a’ kit a’ könnyű élet úgy el-lustit, hogy semmiről sem tud méllyen gondolkozni. – Ezen meg-romlott értelemnek könnyebbségére adta Isten, mind a’ természeti, mind az írott törvényeket, hogy azokból tanúlja-meg az ember: mi a’ jó?
(A’ kik pedig ezt nem tudják; nem véttek, ha képzelem,
Hogy azoknál Törvény marad, amaz okos értelem) Rom. 2: 14, 15.
De a’ törvény, bár utánna büntetés-is íratott,
Egy tseppet sem erőlteti, a’ szabad akaratot. –
Ámbár tehát az értelem ebből a’ jót meg-látja;
De már a’ szabad akarat, mint a’ bűnnek barátja,
Az ellenkezőt követi. – Ennek a’ meg-tudása,
És így, mint-egy a’ törvénnyel öszve hasonlitása
’S arról, hogy jót vagy rosszat tett tellyes el-hitetődés
Ez az a’ lelki esméret – ezen való törődés
Az a’ féreg; melly a’ lelket mind örökké mardossa –
Ez az a’ Léleknek titkos, de késő tanátsossa.
Ha pedig a’ Lelket, ’s annak tettét jónak találja,
E’ bíró lessz a’ Léleknek fel-óldozó Bírája.6
Nem azt teszi ez: hogy a’ lelki-esméret meg-nyugtathassa az embert arról, hogy ő tökéletesen jó. (Elég,*
Az E e-ből jav.
ha azt el-hitetheti a’ Lélekkel, hogy ő ment a’ büntetéstől, a’ mint alább ki-tétetik, nézvén tudniillik, az elég-tételre.) Még azok a’ jó Pogányok-is, a’ kik a’ Lelki-esméretet, tsak a’ magok’ tselekedetjeikből bátorítgatták, a’ sok úgy nevezet virtusok mellett találtak magokban eleget, a’ melly miatt tsak addig mennek bátran a’ Pokol' ajtaja felé, míg a’ Czerberus torkonn nem kapta: akkor sírtak, mint a’ kis gyermek. (ejularuntVide Lucian. Dial. Mort.) – Akkor jött észre a’ lelki-esméret.
De ez a’ Lelki-esméret sokszor, soká vesztegel,
Míg a’ meg-gondolni való, nagyon öszve seregel;
’S mivel az értelmes Lélek, a’ vastag test’ héjjából
Ritkán fejtőzhetik úgy ki; hogy a’ test' sok rosszából
Mellyet mi jónak nevezünk, a’ jót ki-választhassa;
És a’ szabad akaratnak, jónak tsak azt mutassa.
Úgy hogy azok a’ színes jók a’ Lelki-esméretnek,
Még, mikor már meg-lettek-is sokszor jóknak tettzhetnek. –
Az elme, vérrel, ’s más testi eszközökkel dolgozik,
A’ vérből kőlt indúlatok' rosszával tanátskozik:
A’ test érez; az indúlat fel-kapja azt kedvessenn;
’S közli a’ bűnt az elmével, mivel édes, édesenn.
Kevéllységgel köszörűli a’ Lélek' méltóságát
Bújasággal a’ gyönyörű dolgoknak kívánságát.
A’ hasznosnak kívánását fösvénységgel motskolja,
’S valami kőltött jó van, mind igaz jónak gondolja.
És mivel majd minden Lélek tsak így van a’ világgal,
Mindég körűl lévén fogva hijjábanvalósággal;
Ezrediknek sem ébred-fel igazán esmérete,
Valamíg tsak nem-kéntelen innen el-kőltözete.
Mikor már készűl a’ Lélek vagy menni unszoltatik,
A’ homályból az igazabb esméretre hívatik;
Akkor kezdi le-vetkezni a’ kőltött jó rongyjait,
És az igaz jóhoz mérni maga' vétkes útjait.
Félelem érkezik tehát a’ Lelki-esmérethez,
És erőltetés e'hez a’ kéntelen készűlethez.
Ez, ez, nehéz a’ halálban; ’s ámbár nem vádolja-is
Az esméret a’ jó Lelket, – de kétséges abba-is,
Hogy ő egésszen ment vólna; – meg-van hát az Ítélet
A’ mellyen, mint végső pontonn végeztetik az élet.
Ez a’ jó ’s rossz tétel között való kétségeskedés
Valamíg a’ test eleven, mind addig nem enged, és
Ez kemény kis Bíró előtt az a’ leg-szerentséssebb
Bűnös, a’ kinek vádlása tsak ugyan leg-kevesebb. –
El-indúl hát már a’ Lélek – az el-tűnt érzésekkel
El-megy – nints már be-borítva a’ vastag test’ leplekkel;
Ki-terjeszkedik szélessen; kezdi hinni, nem vélni,
A’ mit a’ testben igazán nem tudott meg-ítélni.
Valósággá változtatja, a’ félelmet ’s a’ reményt,
Mellyről a’ lelki-esméret kétségesen tett törvényt.
Itt van a’ kész szententia, itt van a’ kész büntetés,
Mellyet vont a’ Törvény után ez a’ kis közben vetés. –
A’ kiből a’ testes Lélek, a’ reményt által vitte
A’ testetlenűl élésre; a’ ki reménylve hitte7
Ez a’ lelki-esméretről való állítás, szépen meg-egygyez a’ Hitről való tudománnyal; úgy, hogy, nem híjjában tartják a’ Túdósok a’ Poklot a’ Lelki-esméret' mardosásinak lenni, ’s abban állani. – A’ kit a’ maga lelki-esmérete mentnek vall halálakor; az idvezűl. – Úgy vagyon, mert a’ ki hiszen, idvezűl; (ez ugyan az idvezűlendőkre nézve többet tesz, de) a’ ki nem hiszen, el-kárhozik, annyi, mint: a’ kit Lelke' esmérete mentnek nem vall, el-kárhozik. – Minden idvezűlendőnek kell azt hinni, hogy idvezűl: még e’ testben sem segített a’ Kristus senkinn-is, a' ki nem hitt. De ez a’ jó lelki-esméret-is szint-úgy Isten’ ajándéka ám, mint a’ jót akarhatni, és véghez vihetni.
Hogy ő ment a’ büntetéstől, – mihelyest a’ világgal
Fel-hagyott; azt hogy ő bóldog, már tudja valósággal;
És él a’ jutalom helyett ezzel a’ ditsősséggel,
A’ magáról jól-hívéssel, az élettel, az éggel.

*** *** ***
Édes Atyám! ki ezeket mint tudod, és bőltsebben
A’ Te, szent titkok közt őszűlt idődben; mint én ebben
Az úgy-is el-fajúlt Világ’ Századjában született
’S emberi meg-állottkorra még meg-sem érleltetett
Ifjú korban; kinek lelked már készűlő félben vólt
Hogy hozzám erőtlen nyelved, tsak-nem leg-utólján szólt: –
Hogy gyönyörűségére vólt útnak indúlt Lelkednek
Bíztatása egy (úgy tartom) leg-hívebb gyermekednek:
Tudom – de abbúl támadt-e nagyobb öröm szívedbe?
Hogy egy méltó bátorságot vertem kegyes Lelkedbe:
Vagy abból, hogy egy olly szabad szárnyann repdeső elme,
Mellyről Atyai szívednek sokszor gyanús félelme
Lehetett: hogy Ikarus-ként fent héjjazó szárnyammal
Veszedelmesen találok bánni önnön magammal:
Most olly meg-világosodott értelemmel beszéle
Hogy haldokló Atyjának-is hasznára vala véle.
Mikor én szerelmes Atyám! én azzal bíztatálak,
Hogy ezer ember közűl-is egygyet alig találok,
A’ ki olly bóldog halállal szűnjön-meg élni, mint Te.
Kit vígan kísér a’ sirba jó lelked-esmérete. –
Gyermekid tagadhatatlan vallanak jó Atyjoknak,
A’ kiknek Angyala valál, nem kívánnak magoknak
Jobb Angyalt.*
A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– Ember' szerető mértékletes életed.
Tűkör vólt ’s hóltod után-is példa lessz, el-hiheted.
Egy természeti jó ember, egy jó Keresztyén valál;
Hogy eshetne hát Tenéked keserűen a’ halál?
Holott annyi jó erkőltsöt újjá születetlenben
Lehetetlen el-gondolni: benn van a’ kegyelemben
Az ollyan Lélek – és ha bűnt tett-is az a’ testbe’ itt,8
Illyen forma okoskodásokkal teszi mentté az embert a’ Lelki-esméret. Mert egyéb-aránt az, minden embert kárhoztatna.
Le-fizette már egy drága halál minden vétkeit. –
Van – van – a’ mi keseríthet; mert Özvegyed el-veszti
Hiv Férjét; egy neveletlen nevelőjét ereszti
A’ sírba: sőt mi-is ketten akarmint emberedünk,
De egy illyen Atya nélkűl mindenkor szűkölködünk.
És ezt Te-is tudod – és így búsúl pihegő szíved,
Hogy el-lesznek nálad nélkűl gyermekid ’s hites Híved: –
Oh! de hát a’ jó Lélek-is a’ kínokban részt vész-e?
Mert ez-is a’ bűnt követő bűntetésnek egy része.
Hogy a’ mellyek ez életben leg-jobb ízűek vóltak,
Azt érzik leg-keserűbben a’ vég perczen a’ hóltak,
Vagy a’ mindjárt meg-halandók.*
A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– De óh jó Lelkű Atya!
Hát nem talál-e több eszközt az Isten’ akaratja?
Rajtad kivűl, kedvesidnek szerentséltetésére,
A’ kiket eddig bíz vala egy jó Atya’ kezére:
Vagy, nem bíztathat-e inkább azzal a’ bóldog halál?
Hogy eddig a’ gondviselés’ hasznos eszköze valál. –
Ah bóldogúl el-vált Lélek! Te már a’ bóldogokkal
Bóldog vagy, ’s igazán örűlsz a’ Mennyei Karokkal.
Mi még a’ boldogságnak tsak festett színénn kapkodunk,
És az igaz boldogságról kétesenn gondolkodunk.
Te látod azt a’ mi Isten; mi nem-is képzelhetjük;
Te örűlsz, hogy meg-halhattál; mi sírva emlégetjük.
Te meg-fogod, te el-bírod a’ Halhatatlanságot,
Sőt bírod – mi bírjuk, vagy-is szenvedjük e’ Világot.
Mellyben, ha mínden bóldog-is, ez fő boldogtalanság:
Hogy szegények azt sem tudjuk: mi a’ halhatatlanság?
Isten! Mindenható Isten! erősítts-meg engemet:
Hogy sok kétséggel küszködő gyenge reménységemet,
E’ változó Világ, a’ melly tellyes bizonytalannal,
El-ne-óltsa; – Te oh Fő Bőlts! úgy bánj e’ Tudatlannal;
Hogy a’ mi az értelemnek nehéz, az értetlennek,
Ne gondolja azt leg-alább lenni hihetetlennek.
Hitess-el: hogy az az Isten, a’ ki meg-foghatatlan,
Véghez viheti azt, a’ mit meg-nem-fog a’ tudatlan.
Ha én lettem, és nem tudom még-is eredetemet,
Ha van Lelkem, 's még-sem tudom meg-ismerni Lelkemet:
Óh bizony van hát boldogság ’s meg szűnés nélkűl létel;
Mellyet tsak addig nem tudunk meg-fogni, míg innét el-
Nem kőltözünk. – Adj óh Isten! ollyan boldog életet,
Hogy e’ bűnben fogantatott, és bűnössé született
A’ Halálban, vagy a’ maga meg-oszlattatásában
Csendes Lelki-esméretet találhasson magában,
Melly a’ test-tömlöttze helyett mutasson a’ Léleknek
Helyt fényes Ditsősségében ama’ bóldog egeknek.


Fő tisztelendő Tihani Apátur Vajda Sámuel Úr, el-olvasván ezen Lélek’ Halhatatlansága felől való Gondolatokat: ezt írta egy Levélben: „Isten áldja-meg, valaki a’ Lélek’ halhatatlansága’ állításában meg-hegyzi író tollát; ebben a’ mostani időben; a’ mikor az álnok kígyó egésszen vissza fordította kaszáját (mert a’ Paraditsomban azt mondta, hogy bizvást együnk, mert nem halunk meg, most ellenben így bíztat, hogy, együnk, igyunk,*
igyuunk Sajtóhiba, em.
mert úgy-is ma hólnap meg-halunk, ’s hóltunk után a’ lelkünk-is semmibe megy) de azomban úgy tetszik, hogy e’ dologban a’ Philosophiából vett erősségek nagyon erőtleneknek látszanak az elmés tsúfolódóknak”
– – ’s a’ t. Úgy hiszem azt én-is, hogy tsak tsúfolja ’s ki-neveti azokat a’ Világ’ bőlttse; tsak ezt mondom tehát Yungal: Elég lészen az énnékem, ha meg-némítom a’ józan okosságot, úgy hogy semmi fundamentomos okkal ne tudja magát előttem menteni. De azzal nem merek magamnak hízelkedni: hogy a’ vagdalózó és tsúfolódó elmét el-halgattassam.