MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

MTA BTK Lendület
Nyugat-magyarországi irodalom Kutatócsoport

Pálóczi Horváth Ádám művei
Elektronikus kritikai kiadás

XI. Köszönet egy Ifjú Urhoz, a’ ki az, e’ folyó esztendőre jövendölt üstökös tsillagot az Auctornak ajándékozta, azért, hogy ezt a’ jövendölést kétségbe merte hozni. – 12 Martiusban 1789.

A’ Bétsi hatodik Músánn elmém el-szenderede;
Barátom! Fébus’ lelkének két mértékét vetted-e?
Lám hogy Apolló’ laurussa még Bétsben sem hervadoz:
De ha Fébus Bétsben lakik, a’ Músa mért maradoz?
Hiszen, a’ ki Barti Gróffnét ’s Pompadúrt emlegeti,
Akarmelly Músa’ homlokát könnyen ékesítheti
Olly szerentsés indúlatból gerjedt gondolatokkal,
A’ millyent hordoznak a’ vers író elmék magokkal.
’S nintsen ott a’ vers-írással olly idő vesztegetés,
A’ hol könnyen szokott menni Vénussal a’ szám-vetés.
Avagy-tsak Pindarusi szád’ mézzel kent ajakai
Ezek, a’ jó folyamatú ’s elmés versed’ sorai,
Mikor Racin, és Voltér-ként híredet nevelhetik,
’S egy szép hajlandóságodról a’ Hazát el-hitetik:
Bizonyíthatják egyszersmind haszonra termésedet,
És mint a’ fegyver Akhillest, el-árúlnak Tégedet.
Hogy, mind a’ Bétsi Némák közt tudnal jó hangot adni,
Mind Hazád’ nyelve’ hasznáért, nem hijjában fáradni. –
Igaz: hogy a’ kit szeretünk, könnyebben meg-dítsérjük
Az áldomást a’ kedvesnek bővebb marokkal mérjük;
De tsak-ugyan ollyan szépek szádban dítséreteim,
Hogy tán’ soha sem érik-el versedet érdemeim.
Vajha a’ régi Poéták minden derékségeit,
A’ nálak kedvességben vólt tudományok nemeit
Úgy a’ fejembe rakhatnám – és a’ mint vers-szerzővé
Tett Fébus, tenne egyszersmind olly jó tsillag-nézővé,
Vajha adna Urania ollyan tehetségeket,
Vajha olly élesen tudnám visgálni az egeket:
Hogy a’ melly farkas tsillagot nekem szánta szívesen,
El-nyerhetném azt az égtől szint-ollyan érdemesen,
A’ mint vagyon már a’ Langrén’ és Rikcziol osztályja
Szerént a’ Hóldban, sok bőltsnek két bírtoka ’s Hazája.
’S ne tsak úgy lenne ok versem’ és pennám gyorsasága,
Mint Györgynek, hogy Uraniát el-nyerte Királysága. –
Ah! de – Heveli a’ Hóldban hatod fél-száz motskokat
Számlált-meg; bártsak ezeket a’ kitsiny darabokat,
Vagy tsak azoknak egygyikét, ha már azt más bírja-is
Tudnám el-nyerni – inasként – meg-térnék én abba’-is.
Ezt a’ nagy farkas tsillagot ajándékozd azoknak;
A’ kik minden szegleteit e’ nagy bóltozatoknak
Agy-velejekben hordozván, a’ Holdba nem férnének;
’S tán, ha a’ farkas tsillagba bele kőltözhetnének
A’ messze néző harminczhat láb-nyomnyi*
láb-nyomni Sajtóhiba, értelemszerűen em.
üvegekenn
Messzebb látnánk e’ roppant ’s végetlen üregekenn.
’S meg-látnák: ha Ellipsis-e? – vagy Parabola legyen
Ennek ege? melly egy úton soha vissza nem megyen.
’S ha lehet-e erről bíztos ’s jó jövendölést tenni,
Hogy ez vagy amaz üstökös mikor fog meg-jelenni.
De köszönöm mindazáltal ezt az ajándékodat,
’S kívánom: hogy tedd méltóvá Te-is arra magadat.
Hogy a’ kik méltókká teszik a’ tsillagra magokat,
Bíróképpen osztogathass azoknak tsillagokat.
Én ugyan tán’ meg-érzettem ítélet-tételedet,
Vagy későnn látom versedben Próféta-hiteledet.
Mert, a’ midőn, már jó-minap, egy nyári éjszakában
Músám, gyors szárnyan hordozott az egek tornáttzában
Panaszomat illyen verssel öntöttem ki azokra,
Kik a’ Hóldat igen korán fel-osztották magokra:
„Langrénus és Rikcziolus minden kerűleteknek
Urat adtak, ’s fel-osztották a’ Hóldat a’ Bőltseknek.
De mivel ott részt magoknak még azok-is kérhetnek,
A’ kik még most bőltselkednek, vagy ezutánn születnek:
Heveli tartván ezektől maga neki kerűle,
És a’ Bőltseket mind-egyig ki tagadta belűle
A’ Főld’ formájára osztá a’ Hóld’ minden résszeit
Adván azoknak a’ főldi tartományok’ neveit.”
Tán’ meg-érzetted Barátom! ezt az irígységemet
’S azért ajándékoztál-meg új tsillaggal engemet.
Hogy az Apolló verselő ’s jövendölő Lelkének
Súgári, beléd olly titkos el-látást lövellének;
Hogy én-is tartom tsak-ugyan valaminek magamat,
Ha mások nem ismérik-is a’ Hóldban bírtokomat. –
Vajha ez a’ Fébus’ lelke, melly ezt tsinálta benned,
Azt tenné, hogy mától fogva Poétává kell lenned.
Nem erőltetnéd Minervát, – Pindusra futva mennél;
Parnasszuson egygyik Músa nem sokára Te lennél.
Most-is ollyan hangon írtad ez leg-első versedet,
Hogy a’ nagy-tsizmás Máró-is kedvellné énekedet;
’S ama’ szerelemre termett Názó-is mosolyganá,
Ha versednek talpra esett czélozásit hallaná.
Kár az ollyan Magyar nyelvnek száj-be tsukva heverni;
A’ ki pályát jól tud futni, kár koszorút nem nyerni.
Élly soká kedves Barátom! ’s a’ mint versed versemet
Szeretni látszik, úgy szeress Te magad-is engemet.

Ezen vers’ czélozásinak meg-érthetését segíti a’ Bétsi 1789dik esztendőbéli hatodik Magyar Músa; és ezen könyvben az üstökös tsillagról írt hatodik darab vers-is.