HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

MTA BTK Lendület
Nyugat-magyarországi irodalom Kutatócsoport

Pálóczi Horváth Ádám művei
Elektronikus kritikai kiadás

I. Az 1789dik esztendőnek
Első Napja.

Félelmes esztendő vala ez nyóltzvan-nyóltz – de pedig
Hálá Istennek! ittvan már a’ nyóltzvan-kilentzedik. –
Ki mettzett hát rá nyóltz verset ama’ koporsókőre?
Veszedelmet e’ Világnak ki jövendölt előre?
Ha egygy idős vólt a’ mettzés azzal a’ koporsóval,
Vagy, az abban ollyan régen be-feküdt Halandóval:
Úgy igazabb Prófétának kell vala lenni annak,
Mert a’ jó hozzá vetésnek nem kis jelei vannak.
Ha tudott vólna valamit a’ világ’ bomlásáról,
Bizonyosan által vitte vólna e’ bomlást máról:
De, hogy éppen nyóltzvan-nyóltzra merte meghatározni;
Ebből, hogy e’ Jövendölés újjabb, ki lehet hozni.
De korábban be-kötötte szemünket a’ vakító.
Mint kellett. – Nem Próféta vólt hát, hanem tsak gyanító.
Ki a’ környűlállásokból-formált-meg-félemlésből
Rá-fogta: hogy ez a’ meg-hólt, Isteni jelentésből
Ez időre határozta e’ roppant világ’ végét. –
Oszlasd bóldog Új esztendő sok szíveknek kéttségét.
Mit mondok? – inkább erősítsd, – mert ez bizonyos jele;
Hogy a’ régen fénylő napnak következik éjjele.
Szóllnak a’ hamis Prófétak; a’ Bűn derék erőben
Uralkodik; a’ melly lészen az utólsó időben.
Mit tesz az utólsó Idő? – főzzék azok magokban,
A’ kik bővebben jártossak mint én az Írásokban.
De a’ mint a’ bomlott világ’ aggottsága mutatja;
Az időknek folyamatja méltán végét várhatja.
De – okos vólt még is amaz a’ jövendő mondásban,
Akarki vólt; és olvasta talám a’ Szent Írásban;
Hogy nem tudhatja senki is sem napját sem óráját;
A’ mikorra várja a’ főld a’ világ’ fő Bíráját:
Azért sem napot, sem órát, sem hónapot, sem hetet
Nem nevez; hanem nyóltzvan-nyóltz egész esztendőt vetett.
Szerentsés vagy jó Próféta: hogy koporsó kövedre
A’ mit fel mettzettél, senki nem vetheti szemedre.
De szerentsés hiteledet szerentsétlenné tette,
A’ ki képedben, hamissan ez írást fel-mettzette. –
Vallyon Gyurka nem jár-é így? ’s mind az a’ ki György helyett
Trombitákat magyarázott, ’s sok-féle sárkány fejet. –
Vallyon az Asztrológusok’ ’s Mágusok’ majomlóji,
’S más, az Isteni titkoknak mérész magyarázóji,
Nem maradnak-é e’ titkos koporsó-ként szégyenben?
Mikor gyanús határt szabnak. – A’ nagy Isten ellenben,
Meg-bizonyítja, hogy az Ő érthetetlen titkai
Nem ollyanok, mint az ember’ véges gondolatjai. –
A’ bőlts Rikcziol’ magának talál több tisztelőket,
A’ vagy-tsak elmés versének gyanakodva hívőket:
Hatszaz-tíz esztendőt enged az ő hozzá vetése
Még ezután e’ Világnak; – ’s elmés képzelődése
Ha nem fontos okokonn is, de tapasztalásokonn
Epűlt, amaz úgy nevezett tüzes hármasságokonn.
Mellyek mindég nagy dolgokat hordoztanak magokkal –
Noha ő is esztendőkkel számozott, ’s nem napokkal.
(És meg-egygyez azoké*
azok-é Értelemszerűen egybeírtuk.
is ennek számvetésével,
A’ kik a’ tüzes tsillagok lassú kerűlésével
Mérik e’ világnak végét, és ezt a’ végezetet
Akkorra teszik, mikor egy negyedrész kerűletet
El-végeznek a’ tsillagok, és ez amaz elsővel
Úgy egygyez, hogy nem többel több, tsak nyóltzvan esztendővel.
’S e’ szerént a’ világ’ vége a’ Szombat’ közepében
Történne; mint-egy heted-fél-ezer esztendejében)
Mivel hatszáz esztendeig, még sok száz ezrenn élnek,
A’ kik hihetnek; és bátran; mert a’ végtől nem félnek. –
De meg-állj óh véges elme! ne tégy-fel az Istennel,
Szabad a’ teremtő most is, ez-után is mindennel.
És azt az Isten’ fija is, mint ember, nem tudhatta,
A’ ki pedig a’ titkokat tudta ’s tudtunkra adta:
Mikorra van határozva ez roppant világ’ vége?
Mikor ég-meg tüzzel az ég; és a’ főld’ kereksége?
Bóldog Isten! tsak Te vagy bőlts, Te vagy a’*
vagy a’ a’ Az egyik szó fölösleges, töröltük.
Mindenható,
’S előttünk, valamit tsinálsz bámúlva tsudálható.
Mi a’ magunk’ végéről is egyebet nem tudhatunk,
Hanem, hogy az élők’ főldénn örökké nem lakhatunk.
Változnak rendel az idők, ’s az idők’ szakasszai,
Változunk mi is, és főldé leszünk, mint főld’ porai.
De hol? mikor, melly órában? ’s miképpen lesz halálunk?
Bár leg-bőltsebbek legyünk is igazat nem találunk.
Mi maradt hát néked tudni? Óh főldből teremtetett
Halandó! az: hogy az idő melly néked engedtetett,
Igen rövid; és hogy egygyik a’ másik halandónál
Tovább éljen, tsak egyedűl ama’ Mindenhatonn áll.
Te tsak ímádd annak kezét a’ ki tsinált Tégedet,
Tsak attól várd életedet; tsak attól várd végedet.
Imádd az örök Felséget; ki a’ mint az időket
Mérsékeli, és részekre osztja az esztendőket;
Úgy Te reád is gondja van, ’s meg-engedte Lelkednek.
Hogy ez új esztendőt élve szenteljed Istenednek.
Hány ezrenn szemünk láttára nem rég’ el-temettettek?
A’ kik, vagy mi velünk egygyütt, vagy későbben születtek.
Hány ezer él nyomorogva boldogtalan életet?
A’ ki talám ártatlanabb ’s jobbat érdemelhetett
Mint mi.*
A pontot kettőspontból jav.
– De tsudáld az Isten’ végetlen kegyelmeit,
A’ ki noha fel-emelte rettenetes kezeit;
A’ kegyetlen ellenséget ellenünk eresztette,
Hartzal, a’ világ’ nagy részét fel-gyúladni engedte:
Nem éreztette Hazánkról még eddig a’ Hartz’ porát,
’S meg-tsapott vidékünkről is el-fordítá ostorát.
Erős karjaínn hordozta Fejünket, Vezérünket,
Es azzal erősítette arról vólt hitelünket;
Hogy, noha haj-szál sem esik híre nélkűl fejünkről;
’S noha maga mindnyájunknak gondot visel éltünkről:
Meg-külömbözteti még is köztünk a’ nagy fejeket,
Annak adja az erőt is, a’ kinek a’ terheket.
Mikor egyedűl valóság, ’s setétség rettegteti;
A’ gondviselés, bántódás ’s botlás nélkűl vezeti. –
Kevéllykedj Konstanzinápoly! a’ Keresztyén fejekkel,
Csinálj győzedelmi pompát a’ fogott sebesekkel
Hitegesd a’ buta népet számos győzedelmiddel;
Sőt bár Keresztyén fül helyett a’ Török fült is vidd-el.
Függeszd Hóldod’ szarva’ alá Sasunkat Keresztünket,
Tartsd bár lenni magadénak fejünket ’s mindenünket.
Imádd Hadi-vezéredet, ló-farkát kétszeresítsd,
Idegeníd’ aranyjából Sátorait fényesítsd.
Rakj fejekre koszorúkat vakmerő vitézidnek,
Főldünk’ el-pusztításáért őket tedd Istenidnek.
De jer halgassd énekeit jámbor ellenségednek;
„Nem nékünk Uram! nem nékünk; hanem add Szent Nevednek –
A’ Ditsősséget. – Tsak Te vagy Isten, a’ Mindenható,
Nem fegyverünk, hanem a’ Te nagy erőd tsudálható.
Nem tudunk más győzhetetlent; más erőt nem esmérünk,
Tiéd Uram a’ ditsősség! Téged’ Isten! dítsérünk.” –
Emelkedj-fel az egekre én Músám! gyors szárnyakkal,
’S az örökké valóságban örvendező Karokkal
Te is, a’ ki még szenveded az idő’ változásit,
Hármaztassad most, azoknak örvendő kiáltásit.
Mikor ez új esztendőnek ma el-következése,
Amaz örök hatalomnak munkája ’s rendelése,
Ma is eszedbe juttatja, és el-hiteti véled,
Hogy mikor ez véges idő’ határit által éled;
Találsz majd a’ végezettel végetlen bóldogságot,
Idő nélkűl mindég tartó örökké-valóságot.
’S e’ bóldog új esztendőben nem számlálsz esztendőket,
Sem heteket, ’s hónapokat, egy-más után menőket
Hanem a’ végek meg-szűnvén, meg-látod a’ végetlent,
Nézni fogod színről színre ama’ képzelhetetlent.