MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

MTA BTK Lendület
Nyugat-magyarországi irodalom Kutatócsoport

Pálóczi Horváth Ádám művei
Elektronikus kritikai kiadás

XXV.
A’ Magyar Nyelvről egy Méltóságos Hazafihoz.
31. Julii 1789.

BUTSUZOL-E? játszi Lelkem! ki-készűlsz-e mellyemből?
Hiszen alig egy harmadrész tőlt-még-el életemből.
Sőt még eddig nem-is éltem – tsak élni készűlgettem –
Gyermek voltam – jó Anyámnak semmi hasznot nem tettem.
Ti hegyes óldal-szurások! mint ’s miért szűkétitek
Lélekzetemet? – Lelkemet hogy ’s hova kergetitek?
Talám ugyon el-küldötök Kazinczim’ hazájába *
Akkor tályban hozták hírét halálának. (A szerző jegyzete. A lábjegyzet helyét zárójelbe tett csillag jelöli a főszövegben.)
Ez vastag testtől szabadúlt Lelkek’ társaságába.
Ah! jó vólna – nem tagadom – el-hagyni e’ világot
Bóldogúl fellyűl haladni ezt a’ halandóságot,
Ha ezzel be-érné Lelkem holtom után, hogy vóltam;
Ember vóltam – ’s ember lenni meg-szüntem, hogy meg-hóltam.
De mint fogja majd számlálni Lelkem az esztendőket?
Ha mint lelketlen növevény tsak úgy töltöttem őket.
Ha mint egy fűszál fel-nöttem, ’s ki-fogyván nedvességem,
Minden nemes munkálkodás ’s haszon nélkűl lett végem:
Sőt a’ fű-szál, által-esvén némelly változásokon,
Használ, ’s segít az utánna növendő fű-szálakon;
Mikor titkos erejével viszsza-térűlt ’sirjának
Kövérséget ád a’ főldnek, maga’ édes Annyának:
’S hát én szerelmes Anyámnak ollyan gyermeke legyek?
Hogy élvén édes Hazámnak semmi hasznot ne tegyek.
Tsak az legyen-e a’ haszon sírba Záratásommal,
Hogy tágabb leszsz a’ lakó hely az én ki-múlásommal?
Oh Lélek! ha a’ ki meg-hal, nem múl-el mindenestől,
’S ha Te magad sem aluszol el-válván-is a’ testtől:
Mit ítélsz majd? hogy e’ testben a’ mellyből ki-költöztél,
Egy-nehány szép esztendőket haszon nélkűl töltöttél.
Mit ítélsz majd? ha meg-látod nagy lelkű Őseidet,
A’ kik közűl talám egy-is meg nem ismér tégedet.
Azokat, kik nem kémélték a’ Hazáért véreket,
A’ közönséges haszonért le-tették életeket.
Ha a’ maradék számlálván a’ hóltak’ lajstromát*
A sor egy szótaggal rövidebb a szabályosnál, feltételezhetően sajtóhiba. A H–III. Kt.-ban megnézni!!!****
Tsokolja sok hasznos Atyák emlékezete’ nyomát
Ezt fegyveréről dítséri, másikat pennájáról,
Amazt Hazája mellett tett némelly hasznos munkáról,
Te rólad pedig azt mondja: ez-is ember vólt, ’s meg-hólt,
’S isméretlen oszlopa lessz testednek egy setét bólt. –
Édes Hazám! haszon nélkűl így szünjek-e meg-lenni?
Holott ha valaha, most – most kellene hasznot tenni.
Mikor úgy meg-kortsosodott a’ Magyar ’s ollyan nagyon
El-fajúlt, hogy már nevét is el-vesztő félbe vagyon.
Éva a’ Paraditsomba tsalfa kígyót eresztett,
’S tsak nem Ő magával együtt minket is ki-rekesztett.
Nem bírunk már Asszonyinkal, tsak küszködünk azokkal
Az előttök kedvesekké lett fark tsóválásokkal;
Ha nem süvölt nemes nyelvünk; durva lessz A’ Magyar hang,
Sőt azt is hogy Magyar nemzet szégyenli sok gőgös gang:
Van-e nemzet? melly valaha erre vetemedhetett,
Hogy éppen itthon szégyenlje azt hogy itthon született;
Nem kárhozat-e kivánni inkább Magyar nem lenni,
Mint a’ Magyart jobban jobban tökéletessé tenni?
A’ kit ollyan szerentséssé tett az áldott Természet,
Hogy minden gondos mivelés nélkűl is tsak tenyészett.
Méreggel forr minden erem: sijetteti halálom’,
Mikor Hazámban a’ Magyart keresem,*
keressem Értelemszerűen em.
’s nem találom:
Mikor tsúfolják hónyókat sokan érzéketlenűl,
’S édes Annyok’ hasába kést vernek Istentelenűl.
A’ disznót egy útálatos baromnak tartják lenni,
De még is soknak jó vólna oda tanúlni menni:
Ha egy közűlök ganajjal alamját meg-rútíttya,
Azt a’ többi a’ seregből ki marja, ki-taszítja:
Édes Hazám! ha szavaink azok ellen zengenek,
Kik téged nyugvó hónyokat meg-fertelmesítenek;
Minket tartnak gorombáknak ’s pallérozatlanoknak;
Rendelj hát a’ disznók mellett, ’s nyiss oskolát azoknak.
Add eszekre, melly siralmas fészkek rútító létek,
’S hogy a’ mi a’ disznók közt rút, köztünk halálos vétek.
Az idegent barátságos Lélekkel el-szenvedni
Szép dolog, és ezt dítsérni kell, nem tsak meg-engedni:
De idegenek kedvéért maga nemét utálni,
Ennél már fertelmesebbet lehetetlen találni.
Nagy Sándornak ditsőssége az égig emelkedett,
Mig nemzete törvényivel ő is meg-elégedett,
De a’ Persiai szokás, piperes ruházatok,
Jó Hazája’ szerelmével fel-hagyó gondolatok,
Benne a’ puhaság által ollyan változást tettek,
Hogy Országa romlásának oka-is azok lettek.
Ah! de mennyivel szörnyűbbek köztünk a’ változások!
Vajha magunk ezt a’ romlást úgy éreznénk mint mások!
Ha régen meg-hólt Eleink köztünk fel-tamadnának,
Vallyon egész Országunkban hány Magyart találnának?
Azt vélnék, hogy sírjaikat, vagy testeket sírjokba
El-vitte valami tsuda idegen Országokba.
Vagy azt vélnék, hogy hónyokba egy más nemzet költőzött,
’S el-futnának Fiaikat nézni a’ Schiták között.
Századik is alig tudna hangjokon beszélleni,
Nem hinnék hogy tudtak vólna ők illyeket nemzeni:
Sőt ti el-asszonyosodott lakosok! el-futnátok,
Ha azokat Magyar hangon szóllani hallanátok;
És nemes iszonyodásnak lenni magyaráznátok,
Hogy nemes Atyáitoktól írtozva el-futnátok.
Ah! nyelv, az emberi testnek leg-jobb ’s leg-roszszabb része,
Miattad hát illyen egész nemes nemzet el-vész-e?
A’ Magyar, a’ más kedvéért nyelvét el-felejtette,
’S im magát ez nemes Nemzet egy ringy-rongy néppé tette:
’S nem érzi, hogy ez a’ romlás el-nem fog addig múlni,
Mig magyarúl minden Magyar jól meg nem fog tanúlni:
Akkor vala a’ jó erkölts mindenütt divatjában,
Mikor leg-szebb ’s leg-tsínosabb vólt a’ nyelv a’ Hazában;
Tudja Athenae, a’ népet a’ nyelv mire viheti,
Róma minden Ditsősségét a’ nyelvnek köszönheti.
Miólta tartja a’ német erköltsét olly tsínosnak?
Köszönje biz’ azt egynehány jó nyelv-értő Túdósnak.
Ha a’ nyelvünkön írt könyvek meg-sokasodhatnának,
Hogy a’ leg-szegényebbek is könyveket olvasnának,
Lassanként a’ Mesterségek és nemes Tudományok
Terjednének mint kút-főből áradó szívárványok;
Érdemes-e hát az ollyan a’ Hazafi nevére?
A’ ki még tsak nem is ügyel maga neme’ nyelvére:
A’ ki ha egyet vagy kettőt tud a’ szomszéd nyelvekből,
Nem győz egész nap ki-térni a’ Francz’ ’s német könyvekből.
Azomban ha Magyar könyvet nyújtanak a’ kezébe,
Gondolkodva nyítja fel is, ’s mint egy szégyenletébe:
Vagy tsak azért olvasgatja, hogy gúnyolva nevesse,
’S benne katsongó szemével a’ hibákat keresse. –
Maradj Lelkem! Ne kőltözz el addig Magyar testemből,
Ne kergessétek, nyavalyák!*
nyavalyák? Sajtóhiba; a szerző a megszólítások után rendszerint felkiáltó jelet tesz, mi is eszerint jav.
a’ buzgó vért eremből,
Míg ez nemzetem’ tsúfjain tsúfságot nem ejthetek;
Hadd éljek, míg nemzetemnek hív Bajnokja lehetek.
Síetess szerentsés Óra! értelmem barátihoz,
Vígyetek-el déli szelek! ama’ Nagy Hazafihoz,
Kinek édes Hazáért ’s nyelvéért buzgó vére*
A sor egy szótaggal rövidebb a szabályosnál, feltételezhetően sajtóhiba.
El-szomorodott Lelkemnek vígasztalást ígére.
Egy szerelmes Barátomat ha a’ halál el-vette,
’S im Meczénást rendeltetek boldog Egek! helyette:
Szüntessétek a’ szeleket Északi sarkolatok!
Hadd tellyesedjenek hamar ezen szent gondolatok.
Hagyj békét bosszús Eolus! szél veszes tengerednek,
Hadd repűljek hamar – mihelyt habjaid tsendesednek.
Addig is én Magyar Músam! emellyed-fel szavadat,*
A fel és a szavadat között is kötőjel áll (a szavadat szó már a következő sorba van írva), ezt elhagytuk.
Eregessed a’ Tihani bérczek közé hangodat,
Mellyek azt által eresztvén a’ Füredi hegyekre,
Vigyék-el vágyódásimat az Északi szélekre.
Kiáltsad tellyes torokkal, hogy mind azok éllyenek:
Valakik Nemzetünk’ nyelve romlásán kesergenek.
Éllyenek mind, kik romlásin valamit gyámolítnak,
’S dűlni készűlt nyelvünk mellé oszlopokat állítnak.
Élj! élj! nagy szívű Hazafi! a’ ki szívedre vetted
Sorsunkat, és Músámat is unszolva serkentgetted.