A’ NAGY Isten körűl lévő fényességből,
Le-tekintvén szűz szent Asszonyunk az Égből,
Az emlékezetes Jósef’ gyász Innepén,
Lát egy gyászos Magyart Országunk közepénn:
’S kérdi, hogy az ennyi Farsangolók között
Hogy van, hogy ő éppen ma gyászba öltözött?
Így felel a’ bátor Hazafi hirtelen,
Ne ütközz-meg szent Szűz ez fekete jelen;
Innepet szentelek Jósef’ árnyékának,
Mert ma esztendeje kora halálának.
’S hogy hogy? kérdi a’ Szűz: ’s előtted lehet-e
Olly jeles a’ Jósef’ bús emlékezete,
Kit ti, ’s a’ mint vélem nem tsak Ti magatok,
Tagjait rongáló Főnek tartottatok. –
Én – felel a’ Magyar – én – és kezd könyvezni,
Tartozom míg élek róla emlékezni,
Nekem úgy mond egyszer méllyen aluttomban,
Mellém lopakodott Jósef alattomban,
Nagy és kemény szóval fel-serkent engemet,
De reá tsak alig vethetém szememet,
El-tünt, ’s míg réműlve tsudálom magamat,
Mellettem találom őrző Angyalomat.
Meg-szóllít az Angyal és int hogy fel-keljek
És mindjárt Jósefnek Oszlopot emeljek. –
Hozzá fogok, ’s félig már fel-építettem,
Midőn sok Hazafi Társaim mellettem
Nagy kiáltásokkal öszve tódúlának,
’S hogy Oszlopját fellyebb rakjam, el-tiltának. –
Most hát felel a’ Szűz építsd-fel egésszen,
Talám már akadály ’s tilalom nem lészen;
Nem – így szóll a’ Magyar, mert már meg-értettem,
Hogy Fundamentomát nem jó helyre tettem:
Egy iszonyú méllység vólt ásva alatta,
Mint őrző Angyalom már meg sugarlotta:
Még pedig félelem, gyanúság, kétségbe-
Esés, és villongás laktak a’ mélységbe;
De emelek most mást emlékezetére,
Mellynek minden Magyar kész építésére.
Ennek a’ talp-köve lessz a’ bizodalom,
Közép-forrasztása az édes Hatalom:
Tetején az okos szabadság’ tzímere,
Sándor Leopold lessz építő Mestere.