MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

MTA BTK Lendület
Nyugat-magyarországi irodalom Kutatócsoport

Pálóczi Horváth Ádám művei
Elektronikus kritikai kiadás

Egy Álom:

Az éjjel, hogy testem, álomnak eredett,
Előmbe olly forma álom kerekedett,
Melly miatt bár az éj nyúgalmat engedett,
Szivemre mint békó sok gond tekeredett.
Fagyos göröngy vala párnája ágyamnak,
Egy kormos termés-kő vánkosa nyakamnak.
Álmomban láttattam alunni magamnak,
’S e’ vala a’ rendi álmadott álmomnak.
Két Aszszony jön vala nekem ellenembe
Szépek; a’ mellyekkel még nem vóltam szembe,
Szűz vólt-e mindenik? nem vettem eszembe,
Nem-is vólt vi’sgálni kötelességembe.
Meg-szóllít az egyik ’s neveze Fijának,
De semmi ruháji ennek nem valának,
R’á nézni szemérmes szemeim valának,
De még-is örűltem illyen szép Anyának.
Mezítelenségit jobban szégyenlettem,
Mint maga, de mivel szép vólt el-szenvedtem,
Végre szemérmessen neki keseredtem,
’S kérdésére illyen feleletet tettem.
Miért vólnék Fijad, nem tudom, szemtelen!
De miért jösz’ hozzám illyen mezítelen?
Miért nem úgy mint ez, ki van veled jelen,
Mellyre kedves szókkal így felel hírtelen:
Ne tsudáld szép Fijam! mezítelenségem,
Mert én Vénus vagyok ’s ez a’ jelenségem,
Rá vett hozzád-való szerelmetességem
Hozzád jönni. – Talám*
A T t-ből jav.
el-is érem végem. –
– Hát amaz kitsoda? ki szép Szűz-formába
Melletted áll; Szűzhöz illendő ruhába –
Diánna (felele) az a’ híres Bába,
Az-is veled akar szóllni. – De*
A D d-ből jav.
híjjába.
Meg-örűlök ’s meg-jön kedve mord szívemnek,
Nagy szerentse mondék aluvó szememnek
Hogy előttem Isten-Aszszonyi jelennek,
Mind a’ szűzességnek, mind a’ szerelemnek.
Mivel azért úgy is, mind vak bátorságom
Meg-lehetős vagyon, mind kész nyájosságom,
Van a’ szépekhez-is nem kis kívánságom,
Azt kérdem: mit akarsz? meztelen virágom!
Kezd Vénus felelni, de tekervényessen,
Szép szókkal, hogy szava annál jóbban tessen,
Meg-mondom szándékom úgy mond egyenessen,
Fogadd Fijam! szómat és engedj. – Jelessen!*
A J j-ből jav.
Én szűltelek Téged’, ha jól jut eszedbe
’S biztam, mint Fijamnak az emberségedbe,
De még nem lehettem mind eddíg kedvedbe,
Már valaha kérlek jó tanátsom’ vedd-be.
Hányszor akartam már vinni veled végbe,
Hogy élhess világi szép gyönyörűségbe,
Mellyet míg kerűlgetsz, eshetsz nagy inségbe,
’S tűzemet kerűlvén kemény*
hemény Sajtóhiba, em.
hideg jégbe. –
– Jó Anya! felelek: mindíg szerettelek,
Meg-botsáss, ha eddíg még nem-esmértelek,
Meg-engedj, ha szódra bátrann meg-felelek,
A’ kikkel hitegetsz, nem egyezek velek.
Mit akarsz? tsak hamar mond akaratodat,
Mert meg-útáltatod úgy velem magadat,
Mikor ekkép’ tsűröd-tsavarod szavadat,
Igazán hallottam tsalfa szokásodat –
Ne légy ollyan durva: ismét így felele,
Hogy ollyan bátor vagy, el-ne szaladj vele,
Sokat meg-rontott már a’ szerelem’ szele,
Sok, hogy nem engedett szómnak boszszút nyele.
Jobb, engedd magadat, ’s bízd az én kezemre,
Szolgálok – fogadom az emberségemre –
A’ minap Kupidó adta értésemre,
Nálad vólt, nem néztél sem főre sem szemre.
Most hát magam jöttem, hogy fogjam pártodat.
Ha szaladsz, meg-foglak: jobb add-meg magadat.
Tsak szűntesd egy kitsinyt vak bátorságodat,
Mert ha így harapdálsz, ki-verem fogadat. –
– De hová vezetsz hát? tán az új úttzára,
Mondom a’ melletted álló Diánnára,
Hogy tőlem egy vén eb nem kap húst fogára,
Jobb hát tsak kontzold-fel, ’s edd-meg Vatsorára.
Azért szóll a’ mellett tán a’ Vénus szája,
Mert már a’ Vénusnak régi katonája,
Most-is kezében van Kupidó’ dárdája;
De mit akar ez a’ Világ’ maskarája?
Tudd-meg; hogy sem Vénus a’ Kupidójával,
Sem a’ katonátok álnok fortélyjával
Semmire sem mentek, akarmi formával
Egy inkább Diánna’ mint Vénus’ Fijával. –
– Ne bolondozz: Vénus így felel ezekre,
Bizony nem vagy méltó ennyi kérelmekre,
Hát ha meg-haragszom ’s fakadok többekre,
Júttatlak kéntelen keserűségekre. –
– Eb jádzik. – felelek. – De édes barátom!
Erővel akarsz már velem bánni látom.
De nem fordítom ám nyilaidnak hátom,
Diánna énnékem, nem Venus sajátom.
Akkor meg-szóllala szerelmes szavával,
Diánna; ’s így biztat igen szép módjával:
Jól tselekszed Fijam; lám ki-ki magával
Szabad; ’s mit gondolsz ez meztelen formával.
Légy te az én Fijam, és fogagy’d szavamat,
Hívenn meg-őrízlek én, mint én Fijamat.
Tudom: hogy Te engem’, eddíg-is magamat
Szerettél, szeretlek én-is sajátomat.
Ha nyúgalmat kíván hív szíved magának,
Ne örűlj levele-húllott egy vén fának
Mellynek míg gyökeri ganéjzva valának,
Már régen egy-nehány tsemetét hajtának.
Ez aggottak helyett keress ollyan fákat,
Magadhoz hasonló még fiatalkákat,
A’ mellyek télben-is pirosló rózsákat
Termenek; ’s mint magam illyen Diánnákat.
Fogadom, felelek szavát Diánnának
Annyiban; hogy szívem nem kíván magának
Sem vén fát, sem rózsát, inkább ez Anynyjának
Által-adom magam’ hólttíg Szűz Fijának
És ha már mind eddíg éltem’ virágjában
Nem indúltam bogár utánn bolondjában,
Inkább fekvén a’ Szűz Diánna’ ágyában;
Mint másod magammal fél-fél nyoszolyában.
Ezutánn-is a’ mint futhatok, szaladok
Kupídótól, ’s válét Vénusnak-is adok,
Ez idegen tűztől ha szűzen maradok,
Ha búval fekszem-is örömre vírradok.*
Lásd fellyebb. (A szerző jegyzete.)