HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

MTA BTK Lendület
Nyugat-magyarországi irodalom Kutatócsoport

Pálóczi Horváth Ádám művei
Elektronikus kritikai kiadás

Világi Mulandóság, Halál.
Ha nézünk, e’ Világ’ szép Páva módjára
Sok-féle színekkel festett formájára
Változik úgy lattzik, ’s mint a’ Fűst és Pára
El-is múlik benne minden utóljára.
Az Isten, a’ ki ád lételt, és életet,
Mindeneket ollyan törvény alá vetett,
Hogy az egész világ, ’s minden teremtetett
Állat, múlandóság alá rekesztetett.
Nézzűnk-el bár nézzűnk renddel mindeneket,
Nézzűk-el a’ meszsze terjedett egeket,
’S annak bóltozatinn tündöklő tűzeket,
Mindennap változni találjuk ezeket.
A’ nap míg be-tőlti szokott esztendejét,
Mindennap újobban váltóztatja helyét,
A’ hóld ha el-kezdi hónapja’ elejét
Nő és fogy mind addíg míg végzi idejét.
Repűl a’ fias-tyúk az égenn sebessen,
Ballag a’ kaszás-is utánna rendessen
A’ két el-fáradt eb piheg hogy mehessen,
Süvölt a’ Hidra-is nyomokba mérgessen.
Siet az oroszlány arany-szín hajával,
Ezt követi a’ Szűz termett kalászszával,
Vágtat a’ szárnyas-ló mind a’ négy lábával.
És mind véget-jegyző hibás karikával.
A’ több tsillagok-is mellyek seregelnek
Széllyel az egekenn addíg mendegelnek,
Míg egyszer a’ szabott idők ha be-telnek,
Ezek-is magoknak rendelt végre lelnek.
El-múlik maga is, melly most mutogatja
Tsillagit, az égnek tzifra bóltozatja,
Mikor az egeket, az egeknek Attya,
Mint az őltözetet egybe hajtogatja.*
’Sólt. 102. (A szerző jegyzete. A jegyzet helyét a főszövegben zárójelbe tett kisbetűk jelölik.)
Ezt a’ Pogányok-is gondolták már régenn
Látván a’ sok forgó-testeket az égenn,
Hogy addig forganak ez nagy kerekségenn
Míg meg-nem állanak ezek-is egy végenn.
A’ kik e’ világot jól által láthatták,
Hogy vólt kezdete ’s leszsz vége, meg-vallották
Kivált kik az Isten’ ígéjét hallották
Örökké-valónak soha sem tartották.
Vakmerőség mérgit hasztalan-ís nyeli,
A’ ki van más-féle gondolattal teli,
Mert ha vólt kezdete végét-is meg-leli,
A’ régi Poeta a’ mint énekeli.
Érünk úgy mond ollyan síralmas órára,
Mellyen az Istennek rettentő szavára
Meg-ég az ég, a’ főld ’s tengerek határa,
És az egész világ el-vész nem sokára.*
Ouid. Metam. reminiscitur adfore tempus &c. (A szerző jegyzete. A reminiscitur helyett reminisctimur szerepel, jav.)
Már sok visgálói a’ tsillagos égnek
Akartak-is határt találni e’ végnek,
E’ tűzek, úgy mondják: öszve akkor égnek
Mikor vége leszsz, egy negyed kerekségnek.
Vagy, ha a’ Jupiter-Plánéta mentében
Úgy halad Szaturnus a’ maga egében,
Hogy ebbűl nézvén-ki a’ nap-közepében
Kilentzedszer lesznek egymás ellenében.*
Nona ignea triplicitas, vel maxima coniunctio. (A szerző jegyzete.)
Sőt még Algebránn-is sok szám-vetéseket
Tettek ’s törték rajta némellyek fejeket.
Hogy mikor végzi vég ezen kerekeket!
’S mikor ólvasztya-el a’ tűz ez egeket? –
– El-múlik a’ főld-is tehát az egekkel?
Úgy van, mert bár nézd-el vigyázó szemekkel
Ez-is, minden rajta ’s benne termettekkel
Változik óránként sok-féle színekkel.
A’ még verőfényes lágy meleggel reggel,
Sok virág virágzik a’ kertben sereggel,
De, mint a’ nap-világ el-tűn’ a’ felleggel,
Hervadnak ezek-is, a’ kemény meleggel,
Illyen törvény-alatt vagynak, bár szépek-is
A’ mezőkönn széllyel zőldellő-fűvek-is,
Mert noha tavaszszal és nyárban zőldek-is,
El-múlnak a’ téli hideggel ezek-is.
Sokszor, a’ komor-ég’ meg-harvasztó szele
Rá-fuvall, ’s el-szárad minden zőldség vele,
Gyakorta tsak egy kis féreg búvik bele
’S oda leszsz a’ Jónás’ kopasz-fej’ fedele.
Egy ágatska terem a’ fa kis magvábúl, –
– Idővel nagy fa nő e’ kis ágatskábúl, –
– Végre ez a’ nagy fa ki-fogy a’ ’sírjábúl,
Míglen majd száraz fa leszsz az élő-fábúl.
Sőt néha zőldenn-is lábárúl le-vészik,
Mind a’ tűzre rakják, és hamuvá tészik, –
– Így, a’ nagy fa a’ mint kis magbúl tenyészik,
Majd kevés hamuvá lészen ’s el-enyészik.
Illyen ám a’ kevés ideig tartóság,
Illyen a’ világi változhatandóság,
Igaz beszéd tehát, igaz és valóság,
Hogy az egész világ tsupa múlandóság.
A’ főldbűl, gőzölgő vékony fűst módjára
A’ levegő-égbe fel-mégyen a’ Pára,
És öszve-verődvén ott felleg formára,
Kibűl esső, kibűl menny-kő leszsz sokára.
A’ tengerbe, a’ főld’ sok folyó-vízének
Árkainn a’ mennyi tseppek be-menének,
Soha partjai közt meg-nem férhetnének,
Hanem ha lassanként ki-gőzölgenének.
Ekképpen leszsz kevés idővel a’ sokbúl,
Így lesznek kitsinyek sokszor a’ nagyokbúl,
Így leszsz végre semmi a’ valóságokbúl,
Óh! hát az emberek mit várnak magokbúl?
Világi gazdagság, Pompa, ditsősségek,
Országok, hatalmak, Fejedelemségek,
Városok, nagy várak, roppant erősségek
Váltóznak oránként ’s leszsz-is végre végek.
A’ nagy Babilonnak ’s színt-úgy Persiának
Kitsiny vólt kezdete nagy Bírodalmának,
De azok-is addíg-addíg változának,
Hogy végek el-érvén egyszer el-múlának.
Kitsinybűl vett Görög-ország eredetet,
Melly Nagy Sándor által nagyra terjesztetett,
De a’ mint hamar nőtt ’s hírtelen kezdetett,
Az Isten ennek-is hamar véget vetett.
Régenn Róma-várát egy hegynek felette
Tsak alíg, két három ember építette,
Rövid időnn Isten ollyann nagygyá tette,
Hogy minden Országok kitsínyek mellette.
Fenn-is áll még eddíg hatalmas páltzája
És sok Nemzetségek hódolnak alája
Áll még a’ Dániel’ titkos Statuája,
Vas és tserép-lábú vég Monárkiája.
A’ kő, melly az arany-fejre már le szakadt (Dán. 2. 34.)
’S le-rontá a’ réz-hast és ezűst-vállakat,
E’ képnek Ágyékánn mind eddíg meg-akadt
És öszve nem törte még e’ két lábakat.
De meg-indúl e’ kő innen-is sokára
E’ bírodalomnak végső romlására
Le-rohan sebessen jött menny-kő módjára
Ez meg-romlott képnek még ép két lábára.
Ez sok változások addíg mendegelnek,
Hogy egyszer, mint a’ fűst mindenek el-kelnek;
’S majd mikor a’ szabott idők mind be-telnek,
Mindenek magoknak rendelt véget lelnek.
Ha hát, a’ mik régenn vóltak el-múlának
’S újjak jöttek elő, mellyek nem valának,
Mit igér? a’ világ’ múlandoságának
Sok jeleit látván az ember magának.
Oh! bizony köz ez a’ romlás, mi velünk-is,
A’ mint vólt fel-kőltünk, leszsz el-enyésztünk-is,
Ne kevéllykedjünk hát; mert ha most élünk-is,
Bizony leszsz valaha végünk, minékünk-is.
Míg állunk, míg mozog meleg testünk’ vére,
Futunk, nem-is nézvén életünk’ végére,
Az alatt mind múlik az idő ’s végtére
El-múlunk ’s le szállunk a’ sír fenekére.
Hajdan, Filep Király Mátzedóniában
Tsak azért tartott egy gyermeket Házában,
Hogy ez mondás légyen, majd minden órában,
Emlékezz hogy meg-halsz. Kiáltó Szájában.
Méltánn-is, mert repűl gyors madár módjára
Az idő ’s minket-is vesz sebes szárnyjára,
’S ha el-ér élete’ utólsó napjára,
Kit-kit a’ kész sírba bé-tesz utóljára.
Ollyan a’ változó természet Országa,
Hogy, tsak alíg nyílik gyermeki virága
Éltünknek; már útól éri Ifjúsága,
A’ mellynek helyébe’ az Agg-vénség hága.
Ekképp emésztjük-meg esztendeinket. (’Sólt. 90. 9.)
Ekképpen emészt-meg az idő-is minket,
Ha mi el-temetjük vén szerelmesinket
Az Ifjak fogják-bé a’ mi szemeinket.
Kszerkszes Görög-ország ellen nagy Hadával
Menvén, több mint két száz ezered magával,
A’ többek közt egyszer szép Hadi-pompával
Meg-áll egy hegy alatt roppant Táborával.
’S el-nézvén a’ Hegyrül Táborát bámúlva.
Azon síránkozik Kszerkszes könyve húllva,
Hogy kik most itt vagynak így meg-sokasúlva,
Egy sem él közűlök száz esztendő múlva.
Ám sírassad Kszerkszes e’ halandó Hadat,
De magad se vonyd-ki közűlök magadat,
Mert a’ ki el-hordja fejenként Hadadat.
Vedret a’ te tested*
testek Értelemszerűen em.
porának-is adat.
A’ szegény ’s a’ gazdag mind egy a’ Halálnak,
A’ Király ’s a’ kóldús egy végre találnak,
Vak ez, nem néz senkit, mint mikor kaszálnak,
Neki megy a’ kasza mindenik fű-szálnak.
El-hitetvén a’ bőlts Szeneka magával,
Hogy közös a’ Halál a’ világ’ nagygyával,
A’ kik az Országnak vesződnek gondjával,
Így szóll, bőlts emberhez illendő szavával.
Én nem bánom tessék akár ki’ Fijának,
Hírt az egész főldönn szerzeni magának,
Más, a’ nagyra-látó világi Pompának
Édességét tartsa fő bóldogságának.*
Senec. Tragoed. Alium multis gloria terris &c. (A szerző jegyzete.)
Én szegény házamban magános fejemet
Le-hajtom, és bátrann élem életemet,
Ott várom tsendessen vídám vénségemet,
Bíztat ez, ha szegény vagyok-is engemet.
De sokszor, a’ vénség’ idejét sem várja
A’ Halál, éltűnknek szabott vég határja
Sőt néha, testünket míg leg-jobban járja
A’ világ’ szerelme, koporsóba zárja.
Balthazsár pompássan mikor vatsorála,
Hírtelen a’ falonn egy kéz ’s penna nála
Hírt ád, hogy jelen van, ’s ott-is vólt Halála,
Im’ hol a’ véndégség torrá miként vála.
Sándorra, az egész világ’ Bírójára
A’ hírtelen halál melly keveset vára,
Midönn semmi veszélyt nem várna magára
Jó borba adott-bé mérget a’ torkára.
De fel-teszem: ezer ’s több esztendős lenne,
Mi gyönyörűsége az embernek benne,
A’ helyett és addíg míg halva pihenne,
Egyik változásonn által másra menne.
Változás gyötrelem az ember’ élete,
Ugyan, miért van hát ollyan nagy kelete?
Sok síralmas jaj-szónn kezdődik kezdete,
’S kínnal végeződik végső lehellete.
A’ mostan szűletett és még tsak mostani
Gyermek, leg-előszször jaj-szónn kezd szóllani,
Oh! mennyi ártatlan kisdedet hallani
Könyvekkel elegyes jaj-szót kiáltani.
Azután, ha egyszer idővel sokára
Fel-nő a’ ki gyermek vólt Ifjú korára,
A’ sok gyönyörűség, mellyet méz módjára
Nyal vala, méreggé válik utóljára.
Míg tsak Férjfiúi idejét érheti
A’ hideg fagylalja, a’ meleg égeti,
’S mikor a’ világot leg-jobban szereti
Gyakrann idő előtt a’ bú el-temeti.
De nézd-el végtére az Aggott-véneket
Mennyi bajjal tőltik vég-esztendejeket,
Kérd-meg a’ fehérenn meg-öszűlt fejeket,
Sokan; nem szeretem, azt mondják, ezeket.
Egy szóval ezernyi sok változásokonn
Keserűségeken ’s nyavalyákonn sokonn
Megy-által az ember, és ezenn az okonn
Sok okossak magok bámúlnak magokonn.
Tíz-tíz esztendeje alatt életének
El-fogy valósága az ember testének,
Úgy-hogy, minden hetven esztendejű vének,
Hétszer újjabb-újjabb emberek levének.
Hányszor kell hogy élhess ember innod enned?
Hány ezer nyavallyán, ’s bajonn által-menned?
Végre, e’ változás addig mégyen benned,
Míglen, a’ mint por vagy porrá-is kell lenned.
És így akár mibe van gyönyörűsége
Embernek, mindennek tsak halál a’ vége,
Óh bóldogtalanság színes dítsőssége!
Óh emberi-erő erőtelensége!