HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

MTA BTK Lendület
Nyugat-magyarországi irodalom Kutatócsoport

Pálóczi Horváth Ádám művei
Elektronikus kritikai kiadás

IGAZ BARÁT.

A’ ki a’ bóldog emlékezetű Páter Ányos Pált, mint életében kedves Barátját, az ide íratott elsö Elegiában, kínos beteg-vóltáért síratja, a’ régi Poeták’ kőlteményi szerént; a’ másodikban, Keresztyén módonn Papossan bátorítja; a’ harmadikban pedig, meg-hólt kedves emberét kesergi,*
kesergi.- Sajtóhiba, vesszőre jav.
és hólta utánn álmában beszélgetvén vele, el-bútsúzik tőle.

ELSŐ BESZÉD.

Páter Ányos! még-is fekszel e’ sebedben?
’S még-is szenved Lelked fájdalmas testedben?
Szán Téged egy Nimfa keserűségedben,
’S illy panaszszát hánnya az égre képedben:
Egek! mert az egek ellen, az egeknek
Kell panaszolkodni már az illyeneknek;
Kiknek enyhítteni kínnyát szegényeknek,
Semmi orvosságok nintsen egyebeknek.
Meddíg gyötörtök*
gyotörtök Sajtóhiba, jav.
még,*
A szó után aposztróf áll, ezt vesszőre jav.
mikor leszsz Határja
Kínomnak? meddíg leszsz testem sebek’ tárgyja?
Már reménységemet (melly rég-olta várja
Jóbbúlásom’) a’ kín örökre el-zárja.
Szabad-e nem hinnem tehát Isteneket?
’S rám gondot viselő Isteni kezeket?
Vagy történetnek kell vélnem mindeneket?
’S hogy a’ Fatum hordoz minden eseteket.
Eddig, ez táplálta még reménységemet:
Hogy, hiszem az egek esmérnek engemet,
Látják a’ kínok közt fetrengő testemet,
Melly pihegve tartja szűk lehelletemet.
Nem-is tudom pedig ollyan nagy bűnömet;
Melly erre méltóvá tett vólna engemet,
De, ha sértené-is nagy vétek Lelkemet
Meg-sokallhatná már az ég keservemet.
Szabad-e hát Isten! rólad kételkedni,
’S hogy te viselsz gondot rám meg-nem-engedni? –
Kéntelen már Lelkem roszszra vetemedni,
Mert tudásod nélkűl láttatom szenvedni.
’S hát magát a’ vidám Pindarus’ magzatja?
Már Heráklitus-ként mind hóltíg siratja?
Tán Epiktetus vólt beteg testem’ Attya.
Mert Szeneka Timont nem vígasztalhatja.
Nem. – De*
A D d-ből jav.
most jut kínos Lelkemnek eszében.
Hogy talám valóság vagyon ez Mesében;
Hogy a’ meg-hóltaknak Lelkeik rendében,
Kőltöznek újjobban más ember’ testében:
Orféusban vala hajdan ez a’ Lélek,
A’ mellyet magamban még pihegni vélek,
Kétszer vólt Pokolban; én attúl nem félek,
De Pokolbeli kínt látok még míg élek.
Talám hát a’ kibűl Orféusba szállott
Lelkem, az vólt bűnös egy emberi állat;
Unokákra szállott e’ terhes szolgálat
’S a’ bűntető ostor rajtam-is meg-állott.
Vajha! mint Orféus szép éneklésével
Bírt a’ feneketlen Pokol’ mélységével?
Bírhatna Lelkem-is versek’ szerzésével
Ezen Pokolbeli kinnyaim’ terhével.
De, mint ő tetézte nagy keserűségét.
El-vesztvén újjobban kedves Feleségét
Lelkem-is síratja testem’ egésségét.
Mind addig míg érem életemnek végét. –
– Bús Lelkemnek nyúgta tsak addíg lehete,
Míg az Elizium mezőnn pihenhete;
De a’ szárnyos lábú Istenek’ követe
Ki hoza újjobban, ’s más testbe vezete.
Igaz: hogy Római szabad ember lettem,
Ovidius Názó névvel neveztettem,
De a’ bajt és a’ kínt, itt sem felejthettem,
Nem soká’, Rómából szám-ki-vettettettem.
Versem’ kit Nagy-Apám rég’ énekelgetett
Lakatot Tzerberus’ szájára-is vetett,
De bezzeg másodszor a’ vízre vezetett,
És egy Augusztusonn erőt nem vehetett. –
– A’ neki törődött Lélek már bújjába’
El-tökélli magát, ’s fel-tette magába’
Hogy ha még le-mehet Eliziumjába,
Soha többé testbe nem jön bolondjába.
Kétszer így küszködvén kínos életével
Nem-is ivott vízet Lelkem, le-mentével,
Hogy ne múljon, amaz feledékeny lével
Friss emlékezete, a’ Léthe’ vizével. –
– Ezer esztendejét mikor el-végzette
Lelkem, Merkurius sokat íntegette,
De páltzája elől magát el-rejtette,
Mivel éltét kétszer kínossan élhette.
A’ második ezer esztendő’ folytának
Nagyobb részei-is már jól el-múlának
Nálunk a’ vers írók nagyon ritkúlának,*
ritkúlánák Rímelés szerint jav.
Melly miatt vége lett lelkem’ nyúgalmának,
Rám akadt a’ kies mezőnn amaz Mája’
Fijának kígyokkal meg-tekertt páltzája,
’S parantsol ez hóltak’ és élők’ szolgája,
Hogy várja Lelkemet Pannonia tállya.
Hajdani testemnek hoz haza-főldére,
Szám-kivetett Názó hazája’ hellyére,
Adott-is egy deli testet a’ kezére,
A’ kivel élhetne bús Lelkem kedvére.
Ányós régi Magyar Nemzetnek szűlettem
Görög ’s Deák utánn Magyar Nemes lettem,
Hajdani Munkámat el-sem felejtettem
Szűletett nyelvemenn verset szerzegettem.
De mivel a’ kedves gyönyörűségeknek
Immár neki-szokott ’s örűlő Lelkeknek
Nehezebben esik; ha majd mind ezeknek
Végénn kínos bajt kell látni szegényeknek.
Kétséges Lelkem-is tanúlvám magárúl,
Vagy-is Orféusom’ ’s Názóm’ példájárúl,*
példájárál Rímelés szerint jav.
Le-mond a’ világnak múlandóságárúl,
Melly, sokaknak pénzen gyötrelmeket árúl;
Egy Remetét választ szegény ő magának
Mind út mutatónak, mind Párt-fogójának,
Kinek Fehér-Várott Fijai valának,
A’ kik nékem szállást, ’s Pál nevet adának.
A’ hol az Orféus’ és Názó’ Lelkének
Munkáji belőlem ki-tündökölének,
Tartattam Part-fogó Pálom’ Szerzetének
Egyik dítséretes gyönyörűségének.
Mit mondok? – tartattam? – de most-is tartatom,
Van gyönyörködtető kedves indúlatom,
De jaj! valahányszor versemet ugratom,
Tsak e’ kínos testbe zárt lelkem’ síratom.
Egek! ezt az átkot mivel érdemlettem?
Hogy illyen fájdalmas testbe rekesztettem,
Mellyen, hogy eléggé nem kesereghettem
A’ Pindus halmai jajgatnak helyettem.
Bizony elég dolgot adna Herkulesnek
Azokat el-tűrni, a’ mik rajtam esnek;
A’ kép-írók, mikor kínos embert festnek,
Festhetnek, tsak vegyék formáját e’ testnek.
Mú’sák! Árionnak véltek tám engemet?
’S nyúzni akarjátok eleven testemet?
Hiszen én senkivel próbára versemet
Nem tettem, hogy azért bántnátok Lelkemet.
A’ dühös Asszonyok, a’ kik hajdanában
Dolgoztak, Orféus el-szaggatásában,
Tán én reám jöttek nyavalya formában,
Hogy testem enyhűlést nem kaphat kínnyában.
Vagy a’ Prometheus’ Sassa bánt engemet,
A’ melly el-tsipkedi lassanként testemet,
Vagy mérges Pikszissel meg rontván fejemet
Pandóra melyembűl kergeti Lelkemet.
A’ Zizifus kövét nagy kínnal görgetem,
Vélvén, hogy kínomnak majd végét érhetem,
Meg-tsal a’ reménység, ’s már tsak el-hihetem,
Hogy addig tart kínom, a’ míg az életem.
Már Eskulápius sem használ testemnek
Apolló sem talál Flastromot sebemnek.
Mit tegyek? – könyörgök Remete Szentemnek,
Hogy inkább legyen már vége életemnek.
Könyveztem kínomat a’ míg könyvezhettem,
De már könyveimet mind ki-merítettem,
Már nem-is sírhatok úgy el-keseredtem,
Parnaszszus’ Szűzei sirjatok helyettem.
Egek! ha tsak ugyan már úgy végeztétek,
Hogy kínos éltemet kínnal végezzétek,
Vajha! irgalmasok annyiban lennétek,
Hogy nyavalyám’ néha meg-könnyebbitnétek. –
– De meg-akadt nyelvem panaszolkodtában,
Hoszszas kínnyaimnak meg-gondolásában. –
– Bádgyad ez Nimfa-is közös síralmában;
Beteges Barátján szánakozásában.

Ezeket a’ beteg Atya kedvessen vette ugyan, mint Verseket, de azt felelte, hogy nem keresztyén Versek. A’ Poéta azért így kezdi magát észre venni.

MÁSODIK BESZÉD.

Ah! be nem Keresztyén gondolatok ezek,
Hogy nintsenek egek, és Isteni kezek:
Tsak hogy, mivel súllyos kínnyaid nehezek,
Nyomorúságidonn vétkessen könyvezek.
Van Isten, ’s van annak bőlts gondviselése,
Kinél tudva vagyon Ányos Pál nyőgése,
’S azért, hogy egy kitsínyt segedelme kése,
Nem múlt még-el kínod’ meg-könnyebbűlése.
Lelked, eredetét nem Názótúl vette,
Hanem azt Te beléd Isten lehellette;
De már azt nem tudom, mikor teremtette?
Mert azt titkai közt tőlünk el-rejtette.
Nyavalyád, ha Fatum, egek’ rendelése,
Mert a’ Fatum nálunk Isten’ végezése,
’S a’ forgó szerentse’ kőltött kerengése,
Mind Isten’ munkája meg-kissebbítése.
Isten visel gondot bizony Te reád-is,
’S tudva van Istennél a’ Te nyavalyád-is;
Majd, mikor elég leszsz, ha Te nem várnád-is,
Szent segedelmével el-jön Te hozzád-is.
Ezek pedig rajtad nem-is bűntetések,
Hanem tsak Atyai próbák ’s feddődzések;
Kiknek mindjárt vagyon meg-könnyebbűlések,
Ha hiszed, hogy ezek égi rendelések.
Fáj; de Isten adta rád, no hát ne fájjon,
Hoszszas kínod ellen a’ tűrés használlyon,
Ne bánd, édes Atyád akarmint dorgállyon.
Tsak hogy a’ dorgálás hasznodra szolgállyon.
De ám, ha most Isten látogat ezekkel
A’ reád eresztett sújtoló kezekkel;
Meg-vígasztal mennyben a’ bóldog Lelkekkel,
Jobbja felől-való gyönyörűségekkel.
Addig-is Vers-író kezed’ munkájában
Mutasd-meg, hogy Pap vagy az Isten’ Házában,
’S adj a’ Szentegyháznak éneklő szájában
Verseket; kiket írsz, ’s írtál mostanában.
Ez Vers-író pedig, ki Nimfa’ képében
Nem keresztyén verset adott a’ kezében
Nem rég’ ez keresztyén Papnak, a’ helyében
Ekképp’ énekelget ez Páter’ nevében:
Jésus! én örömöm édes szemem’ fénnye!
Idvességem’ szarva, életem’ reménnye!
Bűneim’ váltsága, Menny-ország’ ösvénnye!
Hívek’ szerelmese, Lelkem’ Vő-legénnye!
Melly gyönyörűséges édes emlékezet
Ez, az idvezítő Jésusi nevezet!
Mert ez az igaz út olly életre vezet,
Mellyet halálával ő maga szerezett.
Tsak reád függesztem egyedűl szememet,
Jésus! e’ jó útonn Te vezess engemet.
Tsak Téged’ óhajtlak egy szerelmesemet,
Gerjeszd hát Te reád buzgó szerelmemet.
Én Lelkem, mint tsendes nyúgovó Helyében
Tsendessen nyúgoszik kedves kebelében,
Minden kínok ellen keserűségében
Talál nyúgodalmat az Jésus’ ölében.
Ha ostromoltatik bűntől Lelkem’ vára
Tekínt győzhetetlen egy baj-vívójára
Rab vóltam; de leve sokak’ váltságára
Ki-omlott Jésusom’ vére’, Lelkem ára.
Jövel hát szerelmes Jésusom! légy velem,
Mert nagy a’ Jésushoz bennem a’ szerelem,
Szent segedelmeddel hitemet nevelem;
Jövel Uram Jésus! édes segedelem!

Erre a’ beteg Páter ezt kezdte felelni a’ mint bírta szegény a’ kezét:

BARÁTOM!

Mivel érdemlettem érzékenységedet?
Hogy érettem búra sűllyeszd víg Lelkedet,
Hogy ér’tem keseregj; hogy ég’ végzésével
Vígasztald szívemet jobb sors’ reménnyével,
Nem vagyok, sem véred, sem régi barátod,
Tsak azólta szeretsz, hogy kínomat látod.

De ezeket-is alig írhatta, mikor a’ halálos nyavalya egész testét el-lankasztván, hatod napra meg-is hólt; halálát hallván a’ Vers-író, álmában így beszélget a’ meg-hóltal:

HARMADIK BESZÉLGETÉS.

Halott.
Serkenny-fel Barátom! és értsd-meg szavamat,
A’ ki életemben nyomorúságomat
Szántad,*
Szányad Sajtóhiba, em.
’s nem láthattad kínos halálomat,
Imé meg-mutatom még egyszer magamat.
Hallod-e Barátom!
Poeta.
Hallom és tsudálom;
Eleget hánykodom, de fel-nem találom
Ha vallyon e’ szózat igaz-e vagy álom?
Mert úgy tettzik Páter Ányos vagyon nálom.
Halott.
Az vagyok igen-is a’ kinek gondolál.
Poeta.
Így tehát tsak álom talám az a’ Halál,
A’ mellyel előttem el-hírelve valál,
Hanem-ha előttem Pál, áll-ortzával áll.
Halott.
Én vagyok.
Poeta.
No – de hát élsz-e vagy meg-hóltál?
Mert nekem úgy tettzik élő-szóval szóltál,
Te vagy-e hát a’ ki Páter Ányos vóltál?
Halott.
Én vagyok ’s a’ vagyok a’ kinek gondoltál.
Poeta.
Szerelmes Barátom! be el-keseredtem,
Mikor Halálodrúl szomorú hírt vettem,
Kivált azt nehezen, ’s könyvezve szenvedtem,
Hogy temetésedenn jelen nem lehettem.
Most pedig, kétszeres öröm szált szívemre,
Hogy nézhetek élő kedves emberemre;
’S hogy, kinek halála keserűségemre
Lett volna; olajt önt hív szeretetemre.
Halott.
Szerelmes Barátom! való, hogy én élek,
Mert nem-is halhat-meg jól tudod a’ Lélek;
De ezen formárúl, mellyben most beszéllek
Tán Te-is úgy ítélsz, a’ mint én ítélek.
Poeta.
Lelkem! estem ismét újjabb síralomba. –
– Hát – én Páter Ányost látom tsak álomba,
Vagy vagyon el-merűlt mély gondolatomba,
Mit gondollyak tehát Te rólad magamba?
Halott.
Ányos vagyok, a’ ki beszéllek ’s beszéltem,
De nem ollyan Ányos, mint vóltam míg éltem,
Poeta.
Én pedig mind eddig mesének ítéltem
A’ mit most Te benned meg-hóltban szemléltem.
Hát mitsoda test ez? felelj kérdésemre.
Halott.
Ah! ne emlékeztess keserűségemre,
Elég az: hogy hozzád azért jöttem szemre,
Hogy kötelezzelek újjabb szerelemre.
Poeta.
Ah! bizony, mint Halál erős a’ szeretet!
’S ha ez nemes Lélek ennyire mehetett,
Hogy rólam még most-is meg-emlékezhetett;
Hát engemet, mire nem kötelezhetett?
’S szerelmes barátom! mivel érdemlettem?
Hogy élő formában meg-jelenj érettem,
Hittem azt hogy szeretsz, és el-is hihettem,
De hogy így szerethess nem-is reménylettem.
Halott.
Úgy vagyon Barátom! mert mennél erősebb
Az igaz szeretet, annál kőltsönössebb:
Nálom szereteted mindennél bötsössebb,
Mert kezdete vala halálom’ szerző seb.
Nem vólt barátságom, sem pedig vérségem
Hozzád, sem hitbeli nagy kötelességem;
Kár; hogy veled hamar kötött egyességem
Illy hamar végezte velem egyűtt végem’.
Kínnyaibúl Lelkem mint-egy meg-éledett,
Mikor könyves szemem meg-látott Tégedet;
Mivel; a’ mint rólad elmem vélekedett,
Kínom gerjesztette rám szeretetedet.
Mert többnyire már ma a’ kik barátkoznak,
A’ szép barátságnak haszonért áldoznak,
Míg van mit el-vinni színes szívet hoznak.
De a’ nyomorúltonn nem-is szánakoznak.
Így szokott a’ világ. – Te pedig ellenben
Mihelyest meg-láttál ágyba’ fetrengtemben,
Nem tudom mit leltél különöst szívemben?
Szerettél ’s meg-szántál keserűségemben.
Vóltál mindennapi bíztatóm ’s vendégem,
Versekkel oszlattad búm’ ’s keserűségem’,
Mellyekben mivel vólt nagy gyönyörűségem,
Mint-egy könnyebbedett terhes betegségem.
Ez igaz baráti hív szíved’ hűsége
’S ennek mindennapi példás jelensége
Mellyhez a’ haszonnak semmi reménysége
Nem fért, kínnyaimnak vólt nagy könnyebbsége.
Hidd-el hát hogy tőlem azt meg-érdemletted,
Hogy én hóltom utánn tegyek Te helyetted
Kőltsönös bútsúzást, mert azt Te meg-tetted
Vólna, halálomkor, de meg-nem tehetted.
Poeta.
Melly bóldoggá tettél engem’ bóldog Lélek!
Ki még eddig halált nem láttam ’s még élek;
Még-is, most eleven halottal beszélek,
’S engednek a’ hóltak társolkodni vélek.
Ha az igaz szívért ’s barátságért lettem
Méltó, hogy meg-jelenj előttem ’s érettem;
Úgy már meg-esmérem, hogy meg-érdemlettem,
Mert én Páter Ányost valóba szerettem.
De, hát én vóltam-e leg-nágyobb hűséggel
Hozzád? hogy egyedűl ezen dítsősséggel
Engemet magasztalsz, ’s illy nagy szívességgel
Értem egy darabíg fel-hagytál az éggel.
Halott.
Te néked tartoztam. – De*
A D d-ből jav.
noha vólnának
Mások-is, kik igaz Barátim valának,
Féltem, hogy ha testben meg-hóltat látnának
Képtelenségeket rólam gondolnának.
Te pedig, ne gondolly tsudának engemet,
Hanem vedd jó nevenn meg-jelenésemet,
Hallgasd-meg ’s botsásd-el bútsúzó Lelkemet,
’S beszéld-el, a’ kiknek illik beszédemet.
Poeta.
Meg-álly, a’ bútsúzást halaszd még, kedvesem!
Hadd kérdek valamit; válaszodat lesem.
Lám én, mint Éneás nem magam keresem,
Hanem helyembe’ jöszsz Atyám! Ánkhizesem!
Már Te bóldog Lélek! bóldoggá tétettél,
Mikor e’ világbúl fellyebb emeltettél;
Beszéld-meg, bóldogabb mint ’s mennyiben lettél?
Mikor hóltod utánn meg-dítsőíttettél.
Ha a’ természeti Túdós okosságot
Halgatom; az ugyan jövendő világot
Hisz, tart, és tanít-is egy olly boldogságot,
Melly követi ezen bóldogtalanságot.
De, hogy ez, valamelly helyhez köttettetne,
’S az ég, mint egy fényes bólt, ollyan lehetne
Nem hiszi; ’s bóldoggá alíg-is tétetne
A’ Lélek, ha oda tsak azért síjetne –
Hogy a’ más világnak minden dítsőssége,
’S a’ testtűl szabadúlt Lélek’ könnyebbsége
Abban áll azt mondják, ’s az a’ nyeresége
Ha nintsen magára semmi nehezsége.
Ha meg-nyúgszik ’s tsendes Lelke’ esmérete
Hogy úgy folyt ’s úgy tőlt-el a’ testben élete,
Hogy vádot magátúl nem érdemelhete,
Azt mondják, a’ Lélek úgy idvezűlhete.
A’ hellyét pediglen ezen dítsősségnek
A’ szent Irás után tartyák ugyan égnek,
Égnek, de nem holmi tzifra fényességnek,
Mellyre nints szűksége Lelketlen vendégnek.
Mások meg a’ Leibnitz’ bőlts találmányával
Nem hihetnek Lelket lenni test híjjával,
Hanem láthatatlan kis test Házatskával,
Mellyet mikor meg-hal, el-viszen magával.
Mások a’ Lelkeket nem tartják Lelkeknek,
Hanem agy-velőnek, inaknak ereknek,
És így tsupa testbűl lett Lelkek ezeknek,
Meg-halnak a’ testtel, és el-temettetnek.
Sokan ismét vagynak ollyan értelmekben,
Hogy semmi gondolat nintsen a’ Lelkekben,
Hanem ha az elébb az érző testekben
Kezdődik, ’s a’ testi érzékenségekben;
Ezek, hiszik ugyan létét a’ Lelkeknek,
De úgy hogy halála után a’ testeknek,
Mind addig alunni kellyen szegényeknek
Míg a’ testtel újra nem egyesítetnek.
Sokann sem a’ Lélek’ halhatatlanságát
Nem hiszik, sem a’ test’ dítső bóldogságát,
’S úgy tartják, mint Papok’ kőltőtt hazugságát,
A’ fel-támadandók’ Poklát, ’s Menny-országát.
De mi, kik imádjuk Jésus Kristusunkat,
És Keresztyéneknek nevezzük magunkat,
Azt hiszszük, ’s úgy tartjuk a’ mi halálunkat,
Mint-egy keveskori el-változásunkat.
Él ’s a’ halál utánn sem hal-meg a’ Lélek
Kit én oszthatatlan valóságnak vélek,
Testem fel-támadván mind örökké élek
Minden boldogokkal, ’s örvendezek vélek.
De azt az életet nem magyarázhatja
Szám, mert élő-ember azt ki-nem mondhatja.
A’ mint a’ szent Irás-is bizonyítgatja,
Hogy azt emberi szív meg-sem gondolhatja.
Tudom: hogy test szerént ha el-temettetem,
A’ lelkem fog élni, ’s lelki leszsz életem:
’S fel-támadt testemmel ha öszve-köttetem,
A’ testet-is lelki testnek nevezhetem.
De, sokann e’ bóldog mennyek’ országának
Testi bóldogságot tulajdoníttának,
Mivel a’ szent Írók a’ miket írának
Testi embereknek íratva valának.
Te pedig mar túl vagy a’ világiakonn,
Túl vagy minden főldi múlandoságokonn;
Tanítva segíthetz rajtam ’s mind azokonn,
Kik ezt tsak homállyba látjuk ’s mint egy vakonn.
Halott.
Első bóldogsága ditsőűlt lelkemnek
Ez, hogy vége szakadt terhes kötelemnek,
Mellyel tömlőtzébe le-kötve testemnek
Szenvedtem, mig nem lett vége életemnek.
Mert noha nem szabad annak zugolódni,
A’ ki az életben kéntelen bajlódni,
Sőt ha halálrúl kell néha gondolkodni,
Láttatik az ember el-el-szomorodni,
De, ha úgy tudnátok élők! mint a’ Hóltak
Kivált kik e’ testben nyomorúltak vóltak,
Melly gyönyörűséges változást kóstoltak
Azok, kik a’ testtől már*
A már szó kétszer szerepel, a másodikat elhagytuk.
meg-szabadúltak.
A’ leg-szerentséssebb testbűl-is sijetne
Lelketek, hogy hamar jóbb helyre mehetne;
’S ha az élő ember illy formánn hihetne,
Bizony még éltében bóldoggá lehetne.
Most vagyon Lelkemnek ollyan állapotja
Mellyben a’ mit gondol tisztán gondolhatja,
Mert sem a’ zavaros vér nem zavarhatja,
Sem ama’ vastag test meg-nem gátolhatja,
Leg-főbb bóldogságom, hogy egyesíttettem
Azzal, kitűl Lelkem ártatlanúl vettem,
’S ezzel valójában dítsősséges lettem,
Hogy a’ honnan jöttem már viszsza mehettem.
A’ kit nem lathattam élvén, már láthatom,
Testemnek jövendő éltét-is tudhatom,
Lelkem’ halhatatlan létét meg-foghatom,
Mert test nélkűl-való minden gondolatom.
Immár színrűl színre láthatom*
áthatom Értelemszerűen jav.
azokat,
Mellyeket még éltem, tsak mint-egy titkokat
Hallottam, azoknak nagy bóldogságokat,
A’ kik szemlélhetik az égi karokat.
Hogy pedig Tenéked nem magyarázhatom,
Ne tsudáld, mert noha én magam tudhatom;
De ki-mondhatatlan az én gondolatom
A’ mint példával-is meg-bizonyíthatom.
Lám régen szent János, ’s Pál el-ragadtattak,
De ki-mondhatatlan beszédet hallottak,
És még tsak arrúl is keveset mondhattak
Hogy testben látták-e? a’ miket láthattak.
Ha azt élő-ember nem magyarázhatja
Bizony élő-ember meg-sem-is foghatja:
Azt szíved tőlem-is hát nem kívánhatja
Mert meg-foghatatlan a’ magyarázatja –
Hogy a’ Lélek nem test, az tagadhatatlan,
’S hijjában tagadja a’ tudós tudatlan,
Mert, hogy gondolkodjon test, gondolhatatlan,
’S egyszersmind, ha nem test, már oszolhatatlan.
Alunni sem lehet pedig a’ Lelkeknek,
Mert, ha gondolkozó valóság ezeknek
Nevek, vége lészen egyszersmind léteknek,
Ha ez a’ híjja van a’ természetjeknek.
De Leibnitz-is testét felettéb szerette
Mikor ki-gondolni azt nem szégyenlette,
Hogy a’ Léleknek-is test vagyon mellette,
’S a’ lelket a’ testtel öszve-kevergette.
Mind Mesék, és kőltött találmányok ezek,
Hanem hatalmasok az Isteni kezek
Mint azt véghez vinni, a’ mellyek nehezek,
Mellyet még Te hiszel, de én már érezek:
Isten adta beléd ártatlan Lelkedet,
Mikor elevenné teremtett tégedet;
Melly hogy bűnös testtel öszve-keveredett
Nem tsuda ha ő-is roszszra vetemedett.
Az eredendő bűn még azért meg-álhat,
Hogy Lelked testedbe ártatlanúl szállott,
Mert, mint Ádám testből és Lélekből állott,
Így Lelked, testeddel egy személly, egy állat.
Külömben, mind eről, mind pedig arrúl-is,
Van-e Lélek ’s hol van a’ halálonn túl-is?
Szint-úgy a’ jövendő fel-támadásrúl-is
Akárki mit tartson jól-is bolondúl-is.
Nekem tsak az a’ szóm hozzád és hozzátok;
Hogy vagyon Mósestek, vagyon Prófétátok
Kiktűl az igazat meg-tanúlhatjátok,
Azok meg-mondották, őket halgassátok.
Tudod: meg-mondatott az Apostoloktól,
Hogy ha mást valamit égi Angyaloktól
Hallanál, vagy akár tulajdon magoktúl
Ne hidd, mert nem igaz, távozzál azoktúl.
De kedves Barátom! már én viszsza mégyek,
Ne kívánd, hogy tovább nálod ’s veled légyek,
Engedd-meg most tőled vég bútsút hadd végyek,
És hogy némellyekről emlékezést tégyek.
Hogy halálos Ágyban fetrengtem kínomba’,
Kemény háborodás jött gondolatomba,
Változott az elmém a’ kín közt ’s azomba’
Meg-halok ’s be-zárnak setét koporsomba.
Bútsúzás nélkűl telt tőletek életem,
Szerelmes Véreim! Püspököm! Szerzetem!
Úgy hogy halálomkor el-nem végezhetem,
A’ mit hoz magával vérem ’s tiszteletem?
Ezeknek kívánok szerentsés életet,
’S a’ bóldog életnek bóldog végezetet,
Tartsatok felőlem jó emlékezetet,
Hogy ez jó Atyafi ’s jámbor Pap lehetett.
Poeta.
Adjad már nekem-is végső áldásodat,
És addig előlem ne vond el-magadat. –
Halott.
Az Isten adja-meg jó kívánságodat
Emlegesd-meg szegény meg-hólt barátodat.
Poeta.
Ah egek! álom-e, vagy Isten tsudája?
Hogy az elevenhez hólt jöve hozzája –
Ah Atyám ’s Barátom Ányos Pál formája!
Ah igaz Barátság’ eleven példája!


Iratott 1784dikben.