MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

MTA BTK Lendület
Nyugat-magyarországi irodalom Kutatócsoport

Pálóczi Horváth Ádám művei
Elektronikus kritikai kiadás

Pálóczi Horváth Ádám verses kiadványai (1787-1796)



1.
HUNNIÁS,
VAGY
MAGYAR HUNYADI,
AZ AZ
Ama’ híres Magyar Vezér HUNYADINOS
életének egygy része, mellyet a’ Virgí-
lius’ Éneisse’ formájába öntve, négy
sorú Magyar Strófákkal
le-írt
HORVÁTH ÁDÁM.
Bona intentio Publico non sufficit.
Monit. Christ. Polit.

GYŐRBEN
STREIBIG JO’SEF’ BETŰIVEL.
1787.

Nihil accidere mali bono Viro potest; omnia adversa Exercitationes putat. Marcet sine adversario virtus. – Nihil mihi videtur infelicius eo, cui nihil unquam evenit adversi, quanto plus erit tormenti, plus erit gloriae; Calamitas virtutis occasio est. – Quid mirum si dure Generosos Spiritus Deus tentat? contemptum periculorum assiduitas dabit. – Non potest Athleta magnos spiritus in certamen adferre, qui nunquam sugillatus est. – Ille – qui non projecit animam projectus; qui quoties cecidit fortior resurrexit; cum magna spe descendit ad pugnam. – Divina semina in humanis corporibus dispersa sunt, quae si bonus cultor excipit, paria his, ex quibus orta sunt resurgunt. Seneca.

Sic petitur caelum, non ut ferat Ossan Olympus, Summaque Peliacus sidera tangat apex.
Ovid Fastor.
Nobilibus (Hungaris) ut par est, mens erectior meliorque frons, & animus ad magnificentiam factus. – Callidis & ingentibus consiliis valent, parique audacia, – major armorum pertinacia contra Turcas. Barclaii Satyr.

Nec minorem ideo Solem cogita, quod Saturno inferior sit. Monit. Christ. Polit.


ELŐ-BESZÉD.

 Magyar Hunyadi ez a’ Könyvetske, mellyel édes Hazámnak kedveskedem; Hunyadi, mert ama hajdani Híres Vezér Hunyadi János’ életének egy darabját foglalja magában. Magyar Hunyadi, mert Magyar szerzett Versel, vitézi énekkel tiszteli azt a’ Magyar Hazájához utólsó pihenéséig hűséges Vitéz Magyart, a’ kinek nagyra született vólta, és sok bámúlásra méltó viselt dolgai, szinte úgy, vagy jobban meg-érdemlenének akár egy Homerust, mint Ulisszes, akár egy Virgiliust, mint Éneás. Mert ha azt el-hallgatnám-is, a’ mit maga Kis László Király az egész Ország után meg-vallott róla, a’ maga Diplomájában Függő Petsétes Levelében; hogy Hunyadi érdemeinek akár-melly nagy dítséret sem sok: meg-ismérte ezt ő róla még az irígység-is; mikor Szilvius Éneás*
mikor a’ fellyebb említett Szilvius Éneás A kötet végén található hibaigazító szerint töröltük.
meg-hallván halálát, igy síratta-el őtet: Sajnálom, hogy meg-hólt az a’ Keresztyén Hadi Seregnek Vezérje a’ Vajda, vagy a’ mint mondják Hunyadi; mert az ő halálával, a’ mi reménységünk-is úgy tetszik hogy meg-hólt. Sőt a’ mi nagyobb, sajnálta halálát, még az ő leg-dűhössebb ellensége Mahumed Török Császár-is; a’ kinek, noha száz ötven ezerből álló Hadi Seregét Belgrád alól tsúfúl, és nagy kárral el-kergette; sőt magát-is tsak-nem halálra sebesítette; még-is mikor Hunyadi halálát hírűl vitték néki, úgy mondják, hogy meg-könyvezte.
Illyen nagy Ember, és illyen felséges ditséreteket érdemlett Férjfiú hát az, a’ kit én meg-akartam e’ Könyvetskében ditsérni; illyen sokan által-ment Éneásnak akartam Virgiliussa lenni: és ha ez az én tsekély munkám kitsinynek itéltetik arra, hogy ezzel ollyan Ditsősséges Férjfiú ditsértessen; elég mentségem, és egyszersmind vígasztalásom az; hogy maga Királlya vallása szerént, őtet illendő-képpen meg-nem lehet ditsérni.
Hogy valaha ollyan Nagy Sándort kapjak, a’ ki Hunyadi temetsége felett meg-állván, őtet azzal-is szerentsésebbnek tartsa, és vallja; hogy én ő róla Hunniást vagy Hunyadit írtam; a’ hoz reménységem nints: de azzal tsak ugyan merem magamat bíztatni, hogy azok a’ kik Hunyadi nagy érdemeit vagy nem tudták, vagy nem elégge betsülték, vagy a’ sok újjabb nagy Emberek’ ditséretei között erről el-felejtkeztek; ez Könyvetskének olvasása-közben vígan fognak emlékezni, hogy vóltak a’ mi szegény Nemzetünkből-is ollyan Nagy Emberek; a’ kiket az akkori Világ sok tekíntetben, tsak-nem első Héróknak tartott.
Az Éneis’ formájára írtam pedig ezen tsekély munkátskát, sok okokra nézve; mind azért, hogy Virgilius sok nagy emberek’, ’s még ama’ hajszál-hasogató Skaliger’ itélete szerént-is ollyan Vers-szerző, a’ kinek az illyen szabású írásokban párja nints, a’ mint hogy még ama’ nagy emlékezetű Voltér-is nem szégyenlette őtet a’ maga Henriássában nagyon, sőt talám felesleg-is majmolni: mind azért, hogy az illyen mód természettel-is leg-szebb, mind még azért-is, hogy Hunyadinak sok-féle viszontagságai-is, ha a’ dolgot nem a’ külső színében, héjjában, hanem belső valóságában nézzük, az Éneás’ bújdosásihoz nagyon hasonlítanak, a’ mint hogy;
Magam-is mint-egy vádolni láttatom magamat, mintha az Éneist nagyon gyermekesen-is majmoltam vólna, meg-nem tartóztathatván magamat, hogy némelly helyeken szóról szora-is le-ne fordíttsam, (noha már ez az imitátióra, valakinek követésére nem tartozik) de ezt egy részént azért-is tselekedtem, hogy ítélhessék-meg a’ régi Deák, ’s egyszersmind mostani Magyar Poésisban gyönyörködő Tanúlt Magyar Urak, miképpen esnének annak a’ régi Deák vers-szerzőnek gondolatjai, és ki-mondásai Magyarúl? mert ha az ízetlennek nem fog tetszeni, szándékom vagyon az egész Éneist-is hasonló szabású Magyar Versekben ki-adni; mellynek már közel negyed-része nálam készen-is vagyon: a’ miket pedig a’ Könyv’ leveleinek allyán jegyzés-képpen fel-tettem; sok helyeken a’ magam ki-mondásit, vagy egy dologról másikra való által-ugrást a’ Virgiliuséhoz hasonlítván, azt nem mind fordításképpen tselekedtem; hanem a’ hol szóról szóra fordítottam, ott világosan ki-is tettem, hogy fordítás. A’ munkának egész öszve-rakásában pedig, miképpen találhattam-el a’ Virgílius’ formáját, és az a’ hoz értő Túdósok’ szája’ ízét, az erről való ítélet-tételt azokra bízom, a’ kik a’ hoz nem tsak szeretnek tudni, hanem valóssággal tudnak-is. Az én értelmem szerént, a’ miben leg-többet kűlömböz a’ Magyar Hunyadi az Éneistől, ez*
Az ez szó után is vessző állt, elhagytuk.
az, hogy Éneás a’ Róma’ fundálására, mint bizonyos, és ő előtte tudva lévő tzélra úgy szándékozott: Hunyadi pedig az ő sok nagy tselekedeteinek vége felé tudta-meg, kitsoda ő? és mitsoda ditsősséges haszna lész’ az ő ditsősséges tselekedeteinek? mert egyéb aránt a’ tzélra nézve, úgy hozatik itt bé Hunyadinak sok fáradthatatlan iparkodása, mint a’ melly (ámbár az ő tudása nélkül) a’ Fijának Királyi-székre lejendő emeltetésének ellene állhatatlan eszköze vólt.
Mivel azért mind a’ személy a’ kit dítsérek, mind a’ Poéta a’ kit követek, ollyan igen különös, hogy én, ha gyenge vers-szerző létemre illyen nagy dologba, valami helyes ok nélkül kaptam vólna; akár melly túdós Hazám-fiaitól-is könnyen meg-ítéltethetném érette: nem lészek talám terhére egy egyenes látású olvasó jó Barátomnak-is, ha egy két szóval ide teszem, mik indítottak engemet ennek írására? tudni-illik:
Nem egy-két magános személynek való kedveskedés vólt a’ tzélom; nintsen Augustusom, Oktáviám, Marczellusom; a’ kinek kedvéért, (a’ mint sokan ítélnek Virgiliusról) tselekedtem vólna ezt; hanem a’ mint fellyebb meg-jegyzettem Hazám’ ditsőssége mellett buzgok: és annak örűlnék, ha minden hajdani nagy emlékezetű Magyar Fő Urnak, egy illyen forma oszlopa vólna a’ Hazában: hadd tudnák az idegenek a’ régiekért-is betsülni a’ mostani Magyarokat, a’ mostani Hazafiak pedig igyekeznének követni Attyaik’ nyomdokait. Továbbá
Indított engemet a’ Magyarúl írásra, különösen pedig a’ vers írásra, egy érdemes Hazafinak T. Péczeli Jósef Urnak, mind szóval való serkentgetése, mind a’ maga túdós munkáiban, ’s nevezetesen a’ Magyar Henriássa’ Elől-járó-beszédje’ végén közönségesen a’ Haza-fiakhoz tett, igazán hasznos intése, és másutt is világ’ eleibe botsátott igen helyes okoskodása arról, hogy a’ nyelvnek tsinosgatása, igen sokat tesz’ a’ Nemzetségnek pallérozására: hanem azt már nem tagadom; hogy ha ezt az ezen dologban*
dolgban Sajtóhiba, em.
való hűséges fáradozásomat kissebb, vagy-is alatsonyabb matériájú munkákon kezdettem vólna; és azután kaptam vólna ebbe, sokkal könnyebben el-érhettem vólna azt a’ tzélomat, melly már harmadik oka annak, hogy ebbe a’ munkába belé kaptam. Mert
Ha a’ Hazában mind jóra való igyekezetemről, mind pedig ollyan, a’ millyen vers-szerző tehetségemről isméretesebb vólnék, úgy hogy munkámnak az Auctor’ nevéből-is származhatott vólna valami tekíntete; úgy a’ Királyhoz, ’s Hazához való tökélletes hűségre, a’ nagy dolgoknak, minden nagyra-vágyás nélkül való végbe vitelére, a’ hivatal viselésekben természettel meg-kivántató egyenes lépésű gyorsaságra, a’ fáradhatatlan állhatatosságra, a’ nagy méltóságban helyheztettekhez igen illendő tűrésre, és sok alkalmatlanságoknak örömest szenvedésére sokkal könnyebben serkentettek vólna Hunyadi példájával azok a’ Magyar szívek; a’ kiknek természettel-is úgy kellene szűletni mint Magyaroknak; de a’ mellyekkel a’ mostani században, a’ mikor heverésért sem ditsősséget, sem jutalmat nem adnak, úgy-is kéntelenek; mert most, ha valaha a’ Virtus’ Temploma a’ ditsősségével úgy öszve-van ragasztva, hogy ez amannak bé-nyíló kamarája, az pedig emennek udvarló szobája, és a’ kettőnek egy ajtaja vagyon.
Szép az tagadhatatlan, mikor valaki Nagytól születik, de sokkal szebb, ha nagynak születik; szép vólt Hunyadinak, mikor a’ Bétsi hármas Ország Gyűlésében, sok nagy méltóságú Hertzegek, Vezérek, Grófok előtt, a’ kik fényes ágyból lett származásokért született Uraknak mondathattak, a’ Király után első széket nyert az a’ Hunyadi, a’ kinek eredetét talám az egész Gyűlésben egy sem vólt a’ ki tudta vólna. Szép vólt, hogy egy ollyan ember, a’ ki születésére nézve leg-fellyebb-is tsak egy köz Nemesnek itéltetett, már Rómától Kírályi nevet és Koronát érdemlett; a’ Fija pedig valósággal a’ Magyar Királyságot el-is érte. Szép vólt, hogy egy magános ember, maga fáradthatatlanságával tizen-két esztendő alatt annyira ki-terjesztette az Ország’ széleit, a’ mennyire az ő előtte vólt Hatalmas Királyok, közel ötven esztendő alatt vagy nem terjeszthették, vagy inkább el-is vesztették. Az illyen jó vérű Fiakból pedig ez a’ termékeny és jó fajtú Haza, soha nem lett vólna szűkös, ha a’ puhaságnak apródonként lett bé-tsúszása után, a’ jutalmat a’ Tisztségekkel öszve-nem zavarták vólna. De azt akárki meg-vallhatja, hogy soha sem áll tántorgóbb lában a’ közönséges Társaság, mint akkor, ha az akár melly dologban tett érdem, (mellyet néha a’ Nagy Atyák’ sír-halmából-is fel-ásunk) ollyan Hivatalokkal jutalmaztatik-meg, a’ mellyekben érdemet sem tettünk, ’s nem-is tudunk hozzá. Az érdem jutalmat vár, a’ hivatal pedig nem annyira annak való, a’ ki valamelly más szabású érdemet tett, hanem a’ kinek hajlandósága van reá.
Várhatom-é én ezeket a’ képzelt hasznokat a’ Magyar Hunyadiból, vagy: nem? még nem vagyok benne bizonyos ha ezt nem, talám el-nyerem azt; hogy a’ mi Magyar nyelvünknek szép, és akár minek le-írására alkalmatos vólta; ezzel-is világosabb lész’, ha ezt sem, már úgy nem marad egyéb vígasztalásom annál; hogy tisztességet tettem, az ennél százszorta többet érdemlett Hunyadi Hamvainak azzal; hogy az ő nagy érdemeinek emlékezetét frissítem; ’s ha az idegen Nemzeteknél, tsak felényi kedvességbe mehetne-is a’ Magyar nyelv, mint a’ Magyaroknál az idegen, azokkal-is el-hitetném ezzel; hogy találhat a’ Magyar-is a’ maga Nemzetében ollyan nagy Embereket, a’ kiket tzélúl tehetne magának, sok Odisszeák’, Éneisok’, Kassándrák’, Henriások’, ’s a’ t. írásiban, tsinálásiban.
A’ Magyar Hunyadit én ki-pótolhattam vólna tizenkét, vagy leg-alább tiz könyvre; ha az a’ néminémű nagyot álmadozásom, melly mikor e’hez fogtam, sokra kénszerített; a’ miatt meg-nem tsüggedett vólna bennem, hogy ha sok Túdós Hazafiak’ szája’ ízét el-nem találom; tsak jobb lész’ a’ kevés szépetske, mint a’ sok rútatska: a’ mint hogy úgy-is intéztem a’ Könyvnek utólsó részét, hogy ha akár kinek-is vólna kedve ki-tóldani, iktathat még belé, a’ hatodik Könyv előtt-is két Könyvet, és utánna-is kettőt; még-is talál elég írni valót. Egy egész Könyv telne tsak némelly Magyar Királyoknak a’ Felséges Második Jó’sefig való elő-számlálásából-is. – – A’ mi már a’ Verseknek formáját illeti, azon sokat tusakodtam magamban, ha vallyon a’ Deák Heroicum Carmennel, a’ négy-é, vagy a’ két-sorú Strófák egyeznek-meg jobban? De a’ mint közönségesen szokott lenni, hogy kiki a’ maga fazeka mellé szít, én-is a’ négy-sorút találtam jobbnak: okaimat ide nem írom, ’s addig helybe sem hagyom, míg azokat jó érzésű Túdós Magyarokkal nem közlöm; mert több szem többet lát: annyival inkább meg-kellett pedig a’ négy-sorú Versek mellett maradnom, hogy alig vagyok egynéhányad magammal tudtomra, a’ kik illyeneket szeretnénk írogatni; melly pedig a’ Magyar nyelvnek nem utólsó vóltát mutatja, a’ mennyire lehetett el-kerűltem, hogy vagy únalmassá, vagy értetlenné ne tegyem vele a’ dolgot, vagy szót ne szaporítsak, mind ezt, mind az Éneis’ formáját találtam-é el, vagy nem? ha egyenes ítéletű Hazám’-fiai magok Kriziseket, rostálásokat, ’s róla való itélet tételeket velem Levél által közleni fogják, igen kedvessen vészem.
Tóldalékúl mellé tettem a’ Magyar Hunyadinak egy Királyi Dónátziót-is, melly az egész Históriát próbálja-is, világosítja-is.
Utóllyára-is arra kérem az érdemes Olvasókat, hogy ezen tsekély munkátskámról az itélet tételt igazán, de szeretettel tegyék-meg, és ha a’ hibákon igazítani szeretnek; azt elébb velem közöljék: mellyet ha meg-nyerek, rövid időn más három rendbéli darabokkal fogok szolgálni. Mert a’ Magyar nyelv’ gyarapitása’ dolgában, ha tsekély tehetséggel bír-is; de a’ jó indúlatban ’s igyekezetben nem utólsó Magyar, mellyből írta ezt a’ Magyar Hunyadit-is. Füreden 22. Martii 1787.

Horváth Ádám.

A’ Hunniás’ Szerzőjéhez.

Ha Akhilles’ szerentséjét Sándor azzal emelte,
Hogy annak viselt dolgait Homérus énekelte.
Hát Hunyadi’ ditső híre nem ditsőűl-é vele?
Hogy Oszlopot érdeminek Horváth Adám emele,
Horváth, a’ kinél Homérus tsak úgy jobb ’s úgy jelesebb
Ha a’ hírre Hunyadinál Akhilles érdemesebb.

Halász Jó’sef Super-Intendens.


Állj-fel sánta1
Talám azért nevezi Musáját a’ Poéta sántának, mivel maga-is már szinte esztendőtől fogva tsak alig járhat, minthogy a’ szél (hemiplegia) érte vala.
Músám Horvát’ kotsijára,
’S űlj engedelméből elől a’ bakjára;
De ha Hunniásnak vágyol homlokára,
Ne légy ott, mint a’ légy, nékie motskára.

*** *** ***

A’ Görög Nemzetnek Homérus Iliást;
Virgílius íra Rómának Aeneást.
A’ tűz eszü Voltér Párisnak Henriást;
Szerze a’ Magyarnak Horvát-is Hunniást.

Eddig Homérusunk, úgy tudom, tsak egy vólt,
Tudnillik Gyöngyösi, a’ ki kár, hogy meg-hólt;
Egy nagy Hérósunkról ő ugyan méltán szólt,
De a’ többit fedi meg-némúlt setét bólt.

Be sokan kergeték Poéta Gyöngyösit,
Kiket ő úgy nézett, mint nem örökösit;
Horvát utól éré ’s meg-fogá köntösit,
Kinek ha nem enged, féltheti üstökit.

Átillát ’s Achillest mindég szűlt Nemzetünk,
Mátyást és Ulissest Hazánkban lelhettünk,
De tudós Homérust keveset nemzhettünk;
Mert a’ könyvek mellett nem igen űlhettünk.

Ha le-űlt-is a’ jó Magyar tanúlásra
Ez előtt, fel-ugrott a’ lárma adásra:
Jő a’ Török ’s Tatár, nó Fijaim Mársra.
’S ezért nem lehetett főbb gondja Pallásra,*
Palllásra Sajtóhiba, em.

Mind kettőt meg-verte, de míg Budára ért,
Új erővel ismét mindenik viszsza-tért,
Míg tehát más tentát, a’ Magyar ontot vért,
’S temette Homérus nélkűl a’ sok Vezért.

Ő strásálta mindég a’ Keresztyénséget,
El-kergette róla a’ Pogány inséget;
Nem űzhette azért a’ bőlts mesterséget,
Tsak kardal keresett éles elmésséget.

Tudnillik, a’ mellyet Apja, ’s Annya adott,
De ki, mint más Nemzet, nem pallérozhatott;
Hanem természeti élével maradott,
Mert ész helyt kéntelen vólt fenni a’ kardot.

Most kezdi Minervánk Bellónát követni,
Kezd Vitézink után Poétánk születni,
Nem fogjuk ezentúl a’ Héróst temetni,
Kit el-temettünk-is, kezdjük ébresztgetni.

Nem engedjük hírét ellenség’ vasával,
Sem nevét romlani teste’ romlásával;
Ellent-áll Gyöngyösi Kemény Jánossával,
Horvát a’ Hunyadi János’ pallosával.

Mások ébresztgetnek egyéb érdemeket,
Követvén az Ánglust, Frantzot, ’s Németeket;
Mások elő-fogják a’ Fejedelmeket
Kérni, hogy, mint Horvát, írjanak remeket.

Veszprémi ki-ása sok hólt orvosokat,
Horányi más Hazánk-béli tudósokat,
Bod egy Athénásban fel-támaszta sokat,
Mellyből Szerentsi Nagy épít városokat.

Van hát Hazánk-fija, a’ ki orvosokkal,
Van, a’ ki más-féle Magyar tudósokkal,
Elő-áll Gyöngyösi ’s*
s Sajtóhiba, em.
Horvát Hérósokkal;
Bővölködni fogunk tudós Tómusokkal

Örvendek, meg-vallom, a’ Magyar Hazának,
Melly eddig, és most-is nyíla Bellónának,
Hogy nem tsak a’ kardnak, hanem a’ pennának
Végit-is meg-fogta, ’s szolgál Minervának.

Ki a’ Török kontzon kardját meg-pengette,
De Herkulesnek-is azt át’ nem engedte;
Már most a’ tollat-is körme közzé vette,
Többé, úgy reménylem, nem ír más helyette.

Mert kard van óldalán, tudomány eszében,
Kard-is illik, toll-is a’ Magyar’ kezében;
’S a’ mint bővölködik vitéz erejében,
A’ tudománynak-is úsz már özönében.

Van tiszteletére hát időd Pallásnak
Magyar! de senkinek nem köszönhed másnak,
Hanem amaz észszel ’s kézzel hatalmasnak,
A’ két fejü ’s eszü Jupiteri Sasnak.

Ki által meg-éred, noha sok idővel,
Hogy Mársod kínálja Pallást menyegzővel.
Be szép a’ tudomány együtt az erővel!
Az arany gyűrű-is szebb a’ gyémánt-kővel.

Most látszik, hogy ösöd vólt bőlts Anacharsis,
És vitéz Nagy-anyád Penthesilea-is,
Esméri ezt Trója, amazt a’ könyvek-is,
Cátót és Camillát szűlt ám Scythia-is.

Gyöngyösi első vólt, Horvát a’ második,
Ki Héróssaidról bőltsen gondolkodik;
Gyöngy – – Homérusodnak száma párosodik,
Ne félj Scytha! kardod meg-nem rosdásodik.

Mert a’ mit tselekszel, magad meg-írhatod,
Mint bántál a’ Hóldal, Magyarúl mondhatod,
Ajáx’ kardja sem kell; már viszsza adhatod
Nyelvét-is, tollát-is, a’ kinek akarod.

Mert nyelvedre nézve filemilét hangzaszsz,
Elmédhez intézve Salamonnal szóllaszsz,
Még író tollat-is már mástól nem váltaszsz,
Páva vagy, magadból azt-is szebbet rántaszsz.

Ciceró’ nyelvén-is tudsz tenni parádét,
Ki most pallérozni kezded az Anyádét;
Tanúlod, ’s jól teszed bőlts JÓ’SEF Atyádét,
Ebben sem lész’, tudom sok ideig Kadét.

Ha fegyvere’ végén el-vész jó Vezéred,
Mint a’ ’Sidók’ kezén a’ Kristus, nem kéred
Klopstokot, se Virgilt, mert ám Magyar véred
Édes Anyád’ nyelvén szebben meg-dítséred.

Ro’sda-rágta kardját szegre akaszthatod,
Kijé vólt, nevét-is felibe írhatod;
’S minthogy tudománnyal éred indúlatod’
Se karját, se kardját porban nem hagyhatod.

Ezért dárdája-is ama’ Hazafinak
A’ Hóldat le-döfő vitéz Hunyadinak,
Nints ki-téve többé ro’sda fogainak,
’S a’ mindent meg-évő idők’ százzainak.

Mert négy oszlopokon2
Az az: négy soru versekben írattatott a’ Hunniás.
függ ’s fénylik vas kardja,
Hogy a’ feledékeny főld el-ne takarja;
Olvassa Hunniást, ki tehát akarja
Tudni, Hunyadinak mit mivelt két karja.

Lát benne egy Hazát szerető hív Magyart,
’S Pannon’ óltalmára termett két vitéz kart;
Egy fegyvert-is, a’ melly táborokat zavart,
És ki-tört ellenünk fent sok Török agyart.

Híres ez a’ dárda Hunyadi’3
Hunyad Városa körűl sok, és híres vas-bányák vagynak.
vasáról,
De sokkal híresebb Hunyadi’ markáról,
Híresűlt Hunyadi Koronás Fijáról,
Sőt ma-is híresűl Hunyad Hazájáról.

Mert paraszt had lévén minap a’ tájában,
Harmintz-hat főldije rohan hamarjában
A’ gyílkos táborra, és ló nyargaltában,
Sok százat le-vere a’ Maros’ folytában.

E’ kis seregnek-is János vólt Vezére,
Hunyadi főld termé sokak’ védelmére;
Ki sok ezerekkel szembe vágni mére,
A’ kik vágynak vala a’ Nemesebb vérre.

Vitézebb egy nagy szív sokszor egy seregnél,
Bőltsebb és jobb egy fő milliom fejeknél,
Hazánk’ szeretete több az ellenségnél;
Zejk-is azért vala vitézbb ezereknél.*
ezereknel Rímelés szerint jav.

Vala az első-is Zejk bátor szívével,
Vala második-is nagy bőltsességével,
Harmadik-is Hazánk’ tűz szeretetével
Ő vala hetven-két kezű sergetskével.

Nézd-el itt egy bőlts fő harmintz-hat markokkal
Hány kardot rántat-ki? és mind ollyanokkal,
Kik soha sem víttak mérges bajnokokkal,
’S most ennyin meg-vínak vőlgyekkel halmokkal.

Sokkal többet lehet észszel, mint erővel,
Nehány kézből tábor telik egy bőlts fővel;
Egy Bátori zőld-ág4
Nem Bátori ment Kenesinek, hanem Kenesi a’ zőld-ágak alatt okosan masérozó seregével Bátorinak a’ Török ellen segítségére; de tetszett a’ Poétának meg-tserélni a’ neveket.
nagy Török erdővel
Szembe száll, ’s nem gondol nép-nőtte mezővel.

Ha könyvet akarnék írni, ezerekkel
Tudnám ezt mútatni Magyar Vezérekkel;
De most nem azt írok, elég hát ezekkel
A’ nagy Hunyadival ’s a’ kis testű Zejkel.

Kit kard forgatásra Mávors nem oktata,
Katona régula soha sem szoktata;
De az ész ’s szeretet olly útat mútata,
Mellyen sok Vitéznek elibe vágtata.

Nagy Kenesit játzék, és bátor Bátorit,
A’ hol ezek ketten a’ Török’ tengerit
A’ Marosba ölék, ’s a’ Magyarok’ vérit
Meg-innya kívánó számtalan ezerit.

Kiknek kő-oszlopok vitézségek’ hellyén
Még máig-is fenn-áll a’ Kenyér’-mezején.
Zejk-is e’ mezőnek már az alsó végén,
Illyent érdemlene Dévának vídékén.

Söt ezekénél-is sokkal betsesebb bért
Várhat, mert a’ Török inkább tsak főldet kért;
De a’ Zejk bajnoka országot kívánt ’s vért,
Mint ezt meg-mútatta, valahol hozzá fért.*
fert Rímelés szerint jav.

Óh! ha Hector, a’ kit Asia segített,
’S tíz esztendeig Márs mindég erősített,
Nevének örökös oszlopot érdemlett;
Ítéld-meg akárki Zejk hírt ki pénzén vett?

Ditsekedhetsz Erdély Zejk János’ eszével,
’S Hunyad-Vármegyei harmintz-hat kezével;
De Déva mezeje a’ Maros vizével
Könyvez, hogy keveset gondolsz nagy hírével.

Ugyan mért nem emelsz bőlts Hazád-fijának
Oszlopot, és vitéz harmintz-hat karjának?
De tudd-meg, hogy úgy-is, míg a’ két Hazának
Híre lész’, lész’ Zejknek ’s Famíliájának.

Szemmel láttad, ’s tudod, hogy ő hírt nem lopott,
Márványból, aranyból kívánhat oszlopot;
Mert sok ezer főnek nem módis kalapot
Emelt, hanem észszel villogó kard-lapot.

Kit Hunyadi János, ha fel-támadhatna,
Vitéz Hazafiját sírva tsókolgatna;
Úgy, ha Zejk-is élne, de ez sem múlata;
A’ Hunyadi’ útján ditsősségre juta.

Termet illyeneket a’ Hunyadi határ
Többeket-is, millyen vala ez az egy pár;
Tudja jól a’ rabló, és égető Tatár,
Ki hátára kötött gyújtó szalmával jár –

Mert hol a’ kő-szikla eget tart Átlással,
’S mikor a’ szomorú ég sír köny-húllással,
A’ víz-is hömpölyög,*
kömpölyög Sajtóhiba, em.
és nyög vér-omlással,5
Erdélyben Hunyad-Vármegyében Hátszeg’ vídékén Malom vízen, honnan a’ Mélt. Kendeffi Família íratik, a’ patak, mikor az essőtől meg-árad, olly veressen foly, mint a’ vér. [A Vármegyében szó Vérmegyében alakban szerepel, em.]
Melly miatt a’ malom zúg fog-tsikorgással;

Ott, hol a’ víz kristály, és a’ bővség pisztrang,
Mellyet bőven eszik nem tsak az Úri rang,
Hanem a’ szegény-is, és hol az ekhós hang
Úgy szóll, mint a’ leg-szebb, és leg-nagyobb harang.

Nem meszsze a’ Kende kemény Koltz-várától,
Sem Trájánus Császár’ Római útjától,
Sem a’ Decebalus Király’ városától,6
Ez a’ város vólt Zármizegetúsa, közel Vas-kapuhoz, mellynek hellyén ma egy szegény Vár-hely nevezetü paraszt falu fekszik, a’ hol sok szép régiségek találtatnak a’ főldben.
Hol ő el-bútsúzék az ó Dáciától;

Ot fénylik még ma-is egy nagy Úri Nemzet,
Kit Kende’ veriből hat ló hintón vezet,
Régi Família,7
Régi, mert II. András Király, a’ Keresztes Hadnak fő Vezére, ki a’ XII-dik Százban élt, és uralkodott, ennek a’ Famíliának Nemességét confirmálta.
kedves emlékezet!
Mert nékünk öt vitézt egyszeribe nemzett.

A’ ki ezt nem tudtad, olvass históriát,
Meg-esméred abból Kendének öt fiját.
Szűlj óh kis Nagy-Erdély! illyen Famíliát,*
Famílát Sajtóhiba, em.
Mellyekben a’ Magyar lássa Hunyadiját.

Ekkor Kendeffiek ötből állnak vala,
Kende ös Hazának vala tsak öt fala;
Hazánkért táborba az-is mind ki-szálla,
’S két párt egyszeribe Mávors fel-mészárla.

Négy el-vész Nemzetünk’ meg-maradásáért,
Egy még-is meg-marad Hazánk’ óltalmáért;
Ennek maradéka él annak javáért,
’S egy8
Tudni-illik M. Kendeffi Ferentz, Jó’sefnek második fija katonáskodik.
most barátkozik Mársal a’ Hazáért.

Valamint a’ tömjén, mikor el-fogyott-is,
Jó szagát érzeti, a’ hol nintsen, ott-is:
Úgy Hunyadi János, bár el-rothadott-is,
Hazafijaiban él, ha rég’ meg-hólt-is.

De éljen Horvát-is, ’s azok-is éljenek,
Kik által sok hóltak élőkké lettenek,
Hogy több Magyarok-is, kik el-senyvedtenek,
Ílly’ serkentők által éltet reményljenek.

Kikből maradékok jó példát vehessünk,
Hóltak által élők elevenűlhessünk,
Fijak, mint Atyáink, akként vénűlhessünk,
’S vitéz Eleinkhez méltókká lehessünk.

*** *** ***

Horvát Úr! kit én még drága Személlyedben
Nem, de mint mást jobban esmérlek híredben,
Leg-jobban pediglen Hérósi Versedben,
Ha mi jót írhaték, tsak azt tedd könyvedben.

Mert bánnám, ha vitéz Hunyadi’ Képének,
Kit nagy eszed ’s kezed remekűl festének,
Miattam ortzáján olly szeplők esnének,
Kiknek oka homlok-verseim lennének.

Élj sokáig, végre szívemből kívánom,
Hazánknak, ’s ha szabad úgy szóllnom, Barátom!
Személlyem’ míg el-nem nyomja végső álmom
Sőt porom’-is, mikor el-húnytam ajánlom.

Írtam Bétsben az Austriai
Pannóniában, 1787-ben,
Májusban
Andrád Sámuel.




A’
MAGYAR HUNYADI’

ELSŐ KÖNYV’

Summája.

Hunyadi a’ Rigó-mezei veszedelem után való éjtzaka, ló hátonn, fegyver nélkűl, kietlen erdőben tévelyeg; és szerentsétlenségénn tűnődik. – Hajnalra érkezik egygy forrás víz mellé, a’ hol a’ lova meg-döglik. Odébb indúl gyalog Bulgár és Rátz-Ország’ széleinn, a’ Duna felé, – harmad nap múlva talál két Török Tolvajra, a’ kik ruhájától meg-fosztják; de midőn az arany keresztenn, mellyet nyakában szokott hordozni Hunyadi, meg-nem-egygyezhettek, és egygy-más közt öszve-vesztek a’ Tolvajok; Hunyadi egygyiktől el-ragadván a’ kardot, azt meg-öli, a’ másik el-szalad. – Továb menvén, más nap találkozik egygy erdőbe egygy Tolvajjal a’ ki magát pásztornak tettette. – Öszve-barátkozván a’ Tolvaj Hunyadival, viszi őtet a’ maga kunyhójába, és ott, mikor Hunyadi alutt, a’ petsét gyűrűjéről reá esmért; Hunyadi-is a’ beszéd közben meg-tudta, hogy az a’ Tolvaj Drákulának, az Oláh, vagy is Havas-Alfőldi Vajdának a’ kissebbik fija, a’ kinek Báttyát és Attyát Hunyadi meg-ölette. – Újobban-is öszve-barátkozván, kéri a’ Tolvaj Hunyadit, hogy beszéllje-el néki a’ Várnai veszedelmet, és több történeteit.

Mú’sám! míg némellyek idegent dítsérnek
Hirdesd Te dolgait egygy Magyar Vezérnek.
Ki olly szomjúzója vólt a’ Török vérnek,
Hogy nagy indúlati Országokat érnek.

Ki sokszor a’ harczonn vért veréjtékezett
Kissebb lévén népe, mint az igyekezet…
Húsz Török hartz közzűl kétszer emlékezett,
Hogy ne emelt vólna győzedelmes kezet.

A’ viadal’ hevét olly könnyen szenvedte,
És már a’ Törököt úgy meg-rettentette;
Hogy az, a’ kezéből kardját el-ejtette,
Ha ki tsak Hunyadi’ nevét emlegette.

Bujdosást, rabságot, hideget, meleget
Szenvedett, szomjúzott és koplalt*
koplat Sajtóhiba, em.
eleget;
Míg meg-bátorítá a’ fél-hóld béllyeget
Irtózva rettegő Keresztyén sereget.

Míg nagy vitézsége ki-tűnt, ’s lett a’ vele
Szűletett nagy szívnek olly bizonyos jele,
Hogy magának örök oszlopot emele,
’S Fijának Királyi-széket érdemele.9
Virg. Aeneid. L. I. v. 5. Multa qnoque et bello passus, dum conderet urbem, Inferretque Deos Latio.

Egek! e’ nagy Lélek mi nagyot véthetett?10
Virg. Aeneid. L. I. v. 7. Musa mihi causas memora, quo numine laeso. &c.
Hogy maga szenvedett ennyi kísértetet;
’S a’ kire az Ország’ gondja rá tétetett,
Gondot magára-is alig viselhetett.

Ha egy Hadi Vezér’ egy Király’ élete
Annyi; mint egy Tábor’ egész keszűlete:
A’ Keresztyénségnek minden épűlete
Ezenn a’ Bástyánn áll; ’s hát ez-is reszket-e?

Az Isten többnyire lám úgy igazgatja,
Hogy a’ Király’ bűnét az Ország siratja…
’S az Ország’ bűnéért most ez Ország’ Atyja
A’ gondviselésnek leve áldozatja.

Lám Róma, a’ Virtus’ házának mellette
Ditsősség’ Templomát közel építette;..
Itt, amannak hevét Hunyadi szenvedte,
Ezt, későnn a’ Fija nyerte-el helyette.

Terhe Hazájának kétszeri bűnének,
Olly súllyos vólt szegény ártatlan fejének,
Hogy Haza-fiai mikor*
mikort Sajtóhiba, em.
hírt vevének,
Szíveik-is tsak-nem meg-repedezének.

Vagy-is, a’ szerentse, fatum, vagy mi neve?
Úgy szoktatja a’ nagy szíveket eleve,
Hogy, ha Herkulesre égi terhet teve,11
Senec. Tragoed. Alcmena genitus bella per omnia Monstris exagitet coeliferam manum. [Az Alcmena szó Alemena alakban szerepel, sajtóhiba, jav.]
Könnyen essen akkor az izzadtság heve

A’ kik nem akarván tsak fészkekenn űlni,
A’ ditsősség’ egénn szeretnek repűlni;
Még alig kezd, gyenge szárnyok’ tolla gyűlni,
Mikor emelkedve fellyebb kell készűlni.

Ha a’ gondra termett Nagy ember’ szívének,
A’ gondok egygy üres órát engednének:
Talám nagyobbakra vágyódó Lelkének
Nemes indúlati meg-kissebbednének. –

A’ Török’ markából alig szabadúla
Hunyadi, ’s a’ tsata még jól el-sem múla,
A’ Rigó mezején; míg sorsán bámúla
Bánatos szívére újjabb gond tódúla.

Míg még alutt vérrel feketedett karja,
Nagy Lelkét a’ szégyen ’s a’ boszszúság marja,
Míg kivűl izzadó homlokát vakarja,
Belűl agy-velejét a’ méreg zavarja.

Fél, ha jut szerelmes Hazája eszébe,
Hogy, ha hamarébb megy a’ bal hír fülébe,
Mint ő haza menne; kettős kétségébe
El-veszti reménnyét, melly vólt fegyverébe.

A’ belső támadás titkos daganatja12
Az illyen hasonlatosságokat Virgílius előszször szépen ’s hoszszatskánn le-irja, azután alkalmaztatja, de itt a’ rövidség’ kedvéért, rövid (Synonimum) formában íratnak többnyire, mint pag. 4. a’ madár’ hasonlatossága-is.
Mellynek kelevénnyét ez az Ország’ Atyja
’S orvosa lágy írral maga takargatja:*
tagargatja Sajtóhiba, em.
Ha késik; most mérgét könnyen ki-adhatja.

De ha haza menő útját sietteti,
Sietését nagyobb szégyen késlelteti;
’S a’ gondot fejéből még ki-sem verheti,
Mikor már Hazája újjal rettegteti.

Mint kell majd bajjai’ emlegetésével
Másodszor küszködni a’ Török’ mérgével.
Miként mennyen haza illy puszta kezével,
’S mástól kőltsönözött maga szégyenével. –

Ha nem hárúlna-is a’ szégyen nyakára,
Miként emlékezzen ifjú Királlyára,
A’ kit, óh! Várnánál szemei’ láttára
Jantsároknak kellett engedni prédára.

De míg így tűnődik más szerentséjérűl,
Emlékezik egyszer maga életérűl
Hogy hát ha a’ szomszéd tsata’ mezejérűl,
Még az ő fejét-is elő-kérik bérűl.

Ha úgymond a’ Török a’ vérnek mezejét
Ott hagyván, fel-dúlta Táborunknak helyét.
A’ Királyé után, a’ fő vezér’ fejét
Keresni, találja fordítni idejét. –

Meg indúl – de lova a’ hoszszas tsatában
Éhenn el-fáradván, tétováz útjában
Félő-is, út nélkűl indúlni*
indúlván A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
vaktában
Ez erdős és bértzes kietlen pusztában.

Már a’ nap az alsóbb világra fordúla,
A’ piros est-hajnal setéttel el-múla.
Az idő-is ez nap talám meg-búsúla
Mert felleggel, mint-egygy gyászszal be-borúla.

Az erőnn nagy bértzek állanak rakással,
Rémítnek a’ vőlgyek meredek nyílással,
Mellyek ha jól öszve-szakadnak egy-mással,
Köveket hajt a’ víz kemény mormolással.

Képzeli Hunyadi végetlen határnak
Ez helyt; hol nyoma sints Falunak vagy Várnak,
’S mivel itt még talám madarak sem járnak,
Nem enged a’ fáradt ló a’ zabla’ szárnak.

Veti hát a’ meg-únt kantárt a’ nyakára,
Bízván a’ bőlts Vezér oktalan lovára;
Ha talám az útonn, hol soha nem jára,
A’ marha vaktában találna tanyára.

Megy a’ vadon-erdőnn setét éjtszakában,
De ezer gondokkal küszködik bújjában;
’S most, mint tsak Istennel egyedűl vóltában,
Bal-sorsa’ okait forgatja magában:

Vádolja Hazája’ gyilkos hit-szegését,
’S magának-is abban lett meg-egygyezését.
Képzeli kétszeri káros hit-kötését,
’S illy hallatós szókra fakasztja nyögését.13
Virgiliusnak szokása az illyen magában való tűnölődéseknek le-írása, sok van illyen Aen. L. IV. jó ez mind a’ Históriára, mint a’ személlyeknek kedvesítésére, mind az indúlatoknak ki-fejezésére nézve. [A kedvesítésére szó kevesítésére alakban szerepel, em.]

„Isten! Te igaz vagy; én és mi vétettünk,
Mikor Sz. Nevedre szent fogadást tettünk;
Azomban hit-szegők; de tsak egygyszer lettünk;
Hogy van hát, hogy azért már kétszer szenvedtünk?

Kétszer, de az Isten’ igaz ítélete,
Nyakunkba méltatlan bűntetést nem vete;
Vallyon hát, a’ másik nagy bűn mi lehete?
Melly illy nagy bűntetést meg-érdemelhete?

Hit-szegés-e az-is? – Hit-szegés, és vétek,
Magyarok! a’ hitet, mellyet le-tevétek14
Itt ezt hit-le-tevésnek tsak maga vádolására mondja Hunyadi, mert a’ Keresztyénekkel nem vólt a’ Magyaroknak hittel petsételt frigy-kötések, lásd a’ második könyvben.
A’ Keresztyéneknek, azt-is meg-szegétek,
Mikor a’ Törökkel új frigyet kötétek.

Ah tsalárd Julián! be meg-vakítottál,
A’ frigy meg-állásra jó tanátsot adtál,
De egy-úttal ajtót más bűnre nyitottál,
’S magad velünk egygyütt hit-szegő maradtál.

Most a’ sok bűntelen meg-hóltaknak vére
Te ellened kiált az egek’ egére,
’S ha el-értél ama’ szenvedők’ helyére15
Nem örömest ítéli kárhozatra Juliánt; külömben-is betsűlte a’ Papi rendet.
Ezzel-is nagyobbúl a’ te bűnöd’ bére.

Vádol az én kettős keserves esetem,
Mert én-is egyedűl néked köszönhetem,
Mind azt, hogy magamnak veszni tért életem,
Mind azt, hogy népemet nem védelmezhetem.

Valamivel azok átkozzák fejemet,
A’ kik haldokolva kiáltják nevemet;
Mind fejedre rakom; mert én mind vétkemet,
Tőled kőltsönöztem, mind bűntetésemet.

Ah nyomorúlt rabok! ah fél-hólt sebessek,
Vajha segítségűl, óh vajha! lehessek!
De – ha – fegyvertelen ám viszsza-mehessek,
Egy szökött rab lévén én-is mit tehessek?

Vér-szopó Nemzettség! ah Pogány nevezet!16
Virgil. Aen. L. IV. v. 367. Hircanaeque admorunt ubera tigres.
A’ bóldog szerentse be rád következett,
De várj! – fel-vonom még az el-fáradt kezet,
Mellyet vastag nyakad már sokszor érezett.

Nem leszsz mindenkor így. – Eszedbe juttatom
A’ Rígó mezei véres áldozatom’. –
Várd-el, mert Várnát-is meg-lásd – meg-mutatom,
Hogy jobban meg-bánod, mint én most siratom.

Ellenkezik véled vérem, betsűletem,
Szent hitem, vallásom, nemes természetem,
Nem tsuda, nevedet ha nem szenvedhetem. –
Nem soká, mind a’ két szégyent el-temetem.”

Azomban míg magát ekképpen biztatja;
A’ ló egygyet botlik, eszébe juttatja,
Melly tzérna szálonn áll heves gondolatja, –
’S ismét keseregve bal sorsát siratja.

Sokszor meg-rettenve képzeli magának,
Mint-ha a’ kergetők rajta rohannának,
Mint ha Amurates, tanúlt bajnokjának
Rab lántzot készítne hatalmas karjának. –

Hát-ha úton-állók jönnének elébe –
Fáradt a’ lova-is, fegyver sints kezébe;
Hát-ha a’ felleges ég’ setétségébe
Valami fene-vad jönne ellenébe.

Viszsza-mennyen-é hát?17
Virg. Aen. L. I. v. 37. Haec secum: mene incepto desistere victam.
viszsza-is mért mégyen
Azért-é? hogy Török’ prédájává légyen?
Mit? úgymond, e’ vólna valóba nagy szégyen,
Hogy a’ setét semmi rajtam szégyent tégyen.

Illy küszködésekkel telik éjtszakája,
Míg nyögve botorkáz fáradt paripája.
Szemeit az álom alá taszigálja, –
De van gond; van elég serkentö órája…

Egyszer, nagy únalma’ vígasztalására,
Meg-ritkúl a’ felleg hajnal hasadtára, –
Le-száll – tekínt az ég’ pirolsó sarkára,
Mert alatta lova már tsak alig jára.

Meg-fogja fék-szárát vezeti tsendessen;
Széllyel vi’sgálódik, hogy útra lelhessen,
Egy puszta gyalog út láttzik setétessen,
Melly egy forrás vízre vezet egyenessen.

Meg-áll, körűl-nézi Hunyadi a’ kútat,
Annál a’ mellyen jött jártább útat kutat;
Kettőt talál jó tört, de tsak gyalog útat
Az egygyik*
eyggyik Sajtóhiba, em.
a’ Rigó mezejére mutat.

Másik tekerűlve megy egy hegy’ allyának;
Ezt vélte a’ Vezér bújdosó útjának;
De jobbnak ítélte (fékjét a’ lovának
El-vetvén) a’ hegyröl meg-nézni magának.

Munkával a’ bértzre míg fel-kapaszkodik,
Az alatt a’ nap-is ki-világosodik. –
Rá tekínt Hunyadi – nagyot fohászkodik:
Keserves nap! – hát-ha e’ leszsz a’ második –

Széllyel néz, úgy látja hogy a’ most nevezett
Tört út, alig ha nem ’Sófiába vezet.18
’Sófia a’ Dunához négy napi út, Bolgár-Országban (vagy Bulgáriában) vagyon. ’Sófiának neveztetett Sófia’ Templomárúl, mellyet ott Justinianus épített: az előtt Sardaciának neveztetett, a’ Sardusokrúl, a’ kik ott laktak, de a’ sok hadakozások miatt meg-erőtelenedvén, utóllyára tsak a’ Templom’ neve maradott Bonfin.
De jaj! a’ tegnapról ha meg-emlékezett,
’Sófia-is néki keserves nevezet.

Alig mer rá nézni Bolgár’ Országára
Az őtet űldöző Török’ birtokára, –
Viszsza-vévén útját a’ bértz’ óldalára,
Indúl, az el-hagyott forrás víz’ partjára.

Le-ér, – de jó lovát nyújtózva találja;
Mivel sokat ízzadt ’s fáradt paripája,
Vagy a’ hideg vízből jól veve hozzája,
Vagy fáradtság miatt ki-fogyott párája.

Vi’sgálja az eret fél-hólt marhájában,
Serkenti lágy meleg vérit, de híjjában –
Vajha! még társ lennél tsak egy éjtszakában.
Szám-ki-vetett Urad’ bolygó bújdostában!

Le-űl, a’ víz mellett, könyökét térdére
Tévén, le-görbeszti fejét tenyerére,
Széjjel néz sohajtva az ég’ négy részére,
’S illyen panaszokra fakada*
fokada Sajtóhiba, em.
végtére.19
Virg. Aen. L. IV. v. 533. Sic adeo insistit secumque ita corde volutat:

„Ah egek! Dél, Észak, Nap-nyúgot, Nap-kelet!
Ha van még nálatok egy ollyan szegelet,
A’ hol pihenhessek egygy órát, vagy felet,
Hadd végezzem-el azt e’ víz forrás felett.

Ha bóldog időket várhat még életem,
Szerentsétlenségem’ itt-el-hadd-temetem;
Ha pedig kínommal ma el-végeztetem.
Istent, ’s a’ Hazámat most majd meg-követem.

Három út szakad itt öszve. – Ím*
Az Í í-ből jav.
ez szérűl
Jön bujdosásomnak kietlen helyérűl,
Emez ama’ véres Rigó mezejérűl,
Amaz Isten tudja mere ’s hová térűl.

Emez a’ tegnapot juttatja eszembe,
Ez, hogy nem süllyedtem a’ veszedelembe,
Amazt míg itt sírok, talám keservembe
Meg-érzem, jó helyre visz’-e? vagy verembe.

Húllass álmos szemem szapora könyveket,
Mellyek, e’ tiszta víz tsergedezéseket
Zavarván, adjanak jó vagy rosz jeleket,
Jót reményljek-é még vagy nehezebbeket?

Fellegzik az idő – ez minek a’ jele?
Ah! ha e’ leszsz éltem’ utólsó reggele
Ulászlónak mivel köszönnyek? ezzel-e?
Hogy néki a’ Török oszlopot emele.20
Várnánál a’ Török egygy alatsony oszlopot emelt, mellyre fel-írta az ott lett történetet. Lásd a’ III dik Könyv’ elején.

Oszlopot. – Várnánál, – de ez egy vezérnek,
A’ kitűl ott, minden tsepp vért elő-kérnek,
Nem elég; de kivált szégyen Nemes vérnek,
Ha engem’ a’ sírba nem hartzrúl kísérnek.

Ő Király, ő gyermek, ő beteg létére
Élete’ vesztével tört ellenségére;
Amurates’ feje vólna ennek bére,
’S ím! én így bújkálok Hazám’ szégyenére.

Jer hát e’ járt úton lelkem! utóljára
A’ rigó vőlgyérűl ditsősség’ halmára
Szabjunk éles szabját gyílkosom’ nyakára,
Vagy nyerjűnk oszlopot Ulászló módjára.21
Aen. L. IV. v 652. Accipite hanc animam, meque his exsolvite curis.

Hová mégy? – kire törsz Vitéz! olly tüzessen?
Annak nyakát szegni ma miként lehessen?
Gyalog, fegyver nélkűl, fáradtan, éhessen,
A’ ki elől tegnap futánk seregessen.

Hová mégy? – ah gyilkos gondolat! álj fére,
Ha már így ki-omlott ennyi néped’ vére.
Leg-alább magadat Hazád’ reménnyére
Tartsd-meg, ’s élj a’ pogány Török’ félelmére.”22
Tsak gyűlőlségből nevezi a’ Törököt Pogánynak.

Hunyadi magában míg így kételkedett,
Az alatt már a’ nap jól fel-emelkedett;
Fel-áll, – nyereg helyett talpra kerekedett,
Mert már akkor lova meg-is merevedett.

Indúl, – de már merre mennyen? gondolkozik,
Nappal járt útakonn járkálni irtózik;
Mert ha Törökökkel szem-közt találkozik,
Meg-ismerik, hogy fut, ’s halállal áldozik.

Megy hát nagy erdőben, járatlan útakonn,
Kősziklás bértzekenn, meredek árkokonn.
De a’ tévedéstűl-is félt, és ez okonn
Széllyel vi’sgálódik, minden hegy-hátokonn.

Mind Rátz-Ország’ szélinn intézi menését,
’S mihelyt veszi észre nap’ estvelédését,
Jártabb útra kerűl, ’s el-hányja lépését;
Hogy éjjel pótolja nappali késését.

Tsavargó útjait úgy-is ki-tsinálta,
Hogy három egész nap’ semmi-se találta,
Még innen a’ Dunát négy napra számlálta,
’S negyedik éjtszaka ismét neki-válta (vátta)*
A szerző magyarázó jegyzete, a kéziratban is a verssor után található, nem pedig lábjegyzetben; mi is itt hagytuk.

Hajnalba nagy erdőt látott nem meszszére, –
Siet, – nap-fel-kőltre az erdőbe ére;
És az éhség miatt fogyatkozván vére,
Sűrűt keres, le-dűl a’ zőld gyep’ színére.

Már akkor a’ Rigó mezei tsatának
Híre, tudtára vólt Bulgár-Országának,
Hogy még a’ Magyarok, a’ kik maradának,
Közel a’ szélekenn szökni indúlnának.

Hunyadi-is magát már jobban féltette,
Hogy, hát-ha a’ Török őtet ki-hírdette,
Gyalog vólt; fegyverét ’s lovát el-vesztette,
Sem futhat, sem magát nem védelmezhette.

E’ kegyetlen nemzet örűl a’ prédának,
’S tudván, hogy a’ hartzrúl szökött katonának
Kitsiny az ereje: számossan valának,
Kik az út-félékenn fegyverrel állának.

Ez helyt-is, a’ hová Hunyadi érkezett,
Sok vólt illy tolvajló gyilkos felekezet,
Kikkel ez jobbatska ebédre éhezett
Vitéz, fölöstököm-tályba foga kezet.

A’ gyepenn fél órát alig pihenhetett,
’S tán e’ pihenés-is azért engedtetett,
Hogy az éhség miatt már el-gyengíttetett
Vitéz, meg-bírhassa e’ fene nemzetet.

Fel kél a’ pásitrul, hogy utját követi,
Mig tántorgo lábát menni egyengeti;
Jobb felöl egy gyilkos kardal fenyegeti
Másik a’ kötelet, a’ nyakába veti.*
Ez a strófa a nyomtatott szövegből kimaradt; a kézirat szerint közöljük.

Kap az óldalához*
óldlához Sajtóhiba, em.
szegény fegyvertelen,
De amaz a’ főldre rántja a’ kötelen,
Ah! mit vihet véghez ez most erőtelen
Bajnokonn két Török, e’ két Istentelen.

A’ tolvaj emennek főldön fetrengtébe,
Tekint a’ méregtől szikrázó szemébe;
’S olly félelem ötlik kegyetlen szívébe,
Hogy még a’ fegyver-is reszket a’ kezébe.

Meg-íjjed amaz-is; kezét tartóztatja,
De nagyon szembe tűnt drága ruházatja,
Mivel hát mindenik köntösét rángatja.
Önként hagyja magát e’ Vitézek’ Atyja.

Ki-fosztatván azért minden ruhájábúl,
’S arany keresztjét-is ki-vévén nyakábúl,
Maga ki-fejtőzik a’ Pogány’ markából,
’S talpra áll ez otsmány birkozó tsatábúl.

Meg-áll, nagyot sohajt, fogát tsikorgatja,23
Virg. Aen. L. XII. v. 946. Furiis accensus, et ira Terribilis.
Lángoló szemeit véressen forgatja,
Szégyenli, hogy e’ két vad szamár’ fajzatja
E’ beteg oroszlánt ekképp’ nyomorgatja.

A’ Török tekíntvén Hunyadi’ szemébe,
Ismét mintha nyilat lőtt vólna szívébe,
Egygyik a’ másiknak sugdos a’ fülébe,
De kardal sem mernek menni ellenébe.

Kapkodják ruháit, hogy odébb álljanak, –
Tiz tizen-két lépést alig haladtanak,
Meg-állítják egy-mást, hogy meg-osztozzanak,
Mellyel meg Hunyadinn új sebet szúrtanak:

„Ah! ha jöttél vólna gondolja magába*
Az idézőjel a következő sor elején kezdődik, áthelyeztük.
Előmbe a’ rigó mezei tsatába,
Vagy ha vólna kardod Hunyadi’ markába,
Majd őltöztetnélek vér színű ruhába.

De mit? – rajta megyek, – el-kapom szablyáját,
Darabra aprítom mind tüdejét máját,
Inkább, mint két lator egygy Bajnok’ ruháját
El-vigye, ’s a’ Pogány, Kristus’ kereszt-fáját.”24
Aen. XII. v. 944. et humeris inimicum insigne gerebat.

Ezt alig mondá-ki, hát ím! köntösének
Rablói egy-más közt perleni kezdének,
Pogányok! a’ másénn nem egygyezhetének,
Mellyik légyen Ura arany keresztjének.

Gántsot vét Hunyadi el-indúlt lábának25
Aen. XII. v. 938. Stetit acer in armis, Dextramque repressit.
Vígan várja végét e’ kedves tsatának,
’S míg ő nagy erején bámúl arannyának,
Azok egy-más ellen kardot-is rántának.

Új erőt szítt emez pihegő mellyébe,
’S míg azok vagdalnak egy-más’ ellenébe,
A’ mellynek a’ kereszt vólt egygyik kezébe,
Ragad bal markával nyaka’ gerintzébe. –

Le-rántja a’ főldre minden erejébűl,
Ki-tekeri kardját a’ másik kezébűl,
’S azzal kergeti-ki vad lelkét mellyébűl.26
Aen. XII. v. 950. Ferrum adverso sub pectore condit.
Már ez nem osztozik arany keresztjébűl.

Meg-rettenti amazt emennek halála,
’S látván hogy olly jó per-osztóra talála,
A’ kinél híjjába nintsen a’ kard nála,
Ott hagyja a’ prédát, maga elébb álla.

Útat ád Hunyadi futó Törökjének,27
Aen. XII. v. 938 Ulterius ne tende odiis.
Kedvezvén már nagyon fáradt erejének,
Elég most hogy néki kardot engedének,
És minden ruhái viszsza-kerűlének.

Bátrabban keres már járattabb térséget,
Vi’sgál, mert nem bírta tovább az éhséget,
Pásztori kunyhókat a’ jó lakás végett,
De nem lát egész nap semmi jelenséget.

Tekint a’ viszsza-nyert, és ismét mellyére
Függesztetett drága arany keresztjére,
’S errűl emlékezik Istene’ Nevére,
Ki most elő-állott védelmezésére.

„Én Kristusom! úgy-mond, kinek keresztjének
Vallói, én és sok ezer Keresztyének,
Te ditsősségedért fegyverre kelének,
De a’ Pogányoknak prédái levének.

Ha kereszted ellen én egyszer vétettem,28
Mint jó gyónó paenitens úgy vallja, mint-ha maga-is meg-esküdt vólna a’ Töröknek, holott nem-is vólt szükség, mikor a’ Király meg-esküdött: hanem azért szóll így magárúl, mivel ő írt a’ frigy eránt a’ Királynak.
Mikor Szent Nevedre a’ hitet le-tettem
Pogány’ hűségére; talám meg-szenvedtem
Érte én, ’s sok ezer lelkek én mellettem.

Hogy pedig a’ gyenge Király rá vétetett,
Hogy meg-szegje hitét, mellyet egyszer le-tett;
’S hogy a’ hartznak terhe nyakamba vettetett,
Ellene mondanom nékem sem lehetett.

Nem: – de ím’ meg-vallom, hogy vétettem még-is,
’S hogy méltán áll boszszút ezekért az ég-is,
De kétszer szenvednem e’ bűnért elég-is,
A’ hoszszas kín után légyen már egygy vég-is.

A’ Téged’ tagadó Törökkel küszködtem, –
’S óh hányszor! – mind a’ Te keresztedért tettem,
Jól van, – a’ Keresztnek lám hasznát-is vettem,
Most-is gyilkosimtól azzal menekedtem.

Engedd, hogy kereszted’ erős óltalmában,
Hadd mennyen Bajnokod kedves Hazájában,
Ki már éhel hal-meg bujdosó útjában,
E’ Kristust tagadó Török’ Országában. –”

Tévedve jól bé-ment már az nap estvére
Bulgárral ütköző Rátz-Ország’ főldére,
A’ hol szegény fejét nem rég’ sok Rátz’ vére’
Ki-ontatásának készen várta bére.

Mert György, ez Országnak az a’ Királykája,29
Ez vólt György Rátz Despot, egygy a’ leg-nevezetesebb emberek közzűl ezen könyvben; most miért fente fogát Hunyadira? lásd a’ III-dik Könyvben.
Kinek a’ Hunyadi’ hatalmas szablyája
Sok kárt, ’s*
s Sajtóhiba, em.
sok hasznot tett, fente fogát rája,
’S fel-tette magában, hogy útját el-állja.

A’ hartzon meg-maradt, de el-szélesztetett
Magyarság, szana-szétt ment a’ mint mehetett,
’S mivel által-menni éppen itt kelletett,
A’ Rátzság a’ vérért most vérrel fizetett.

Ezt ugyan Hunyadi mindjárt sejdítette,
Hogy ő most-is útját nem jó felé vette,
De mit tudott tenni az éhség kergette,
’S bízott az Istenben, ki eddig vezette.

Megy egész éjtszaka, néz, vi’sgál tüzeket,
Már önként keresi a’ vad embereket,
Kik ha vagyonjára vetik-is kezeket,
Tsak nem tagadják-meg tőle kenyereket.

Életét annyira már nem-is féltette,
Bízott, hogy hazája meg-fizet érette
Ha rabúl esik-is, – éhségét tűrtette
Mind reggelig, de már tovább nem vihette.

El-esik lábárúl, szemét a’ reggeli
Nap’ súgára felé könyvezve emeli. –
„Áldott nap! Te lészel tán már az a’ deli
Nap, a’ mellyen lábom nyúgodalmát leli.

Engedd hogy most egyszer a’ melly nem szokásom,
Légyen nap-kőltekor egygy kis nyúgovásom,
Már öt éjtszakai, ’s négy napi járásom
Fekvőre tserélte szökevény futásom’.

Tudom; és nem tartom jó Hadi-Vezérnek,
Kit a’ nap’ súgári meleg ágyban érnek,
Vétek szunnyadozni az emberi vérnek,
Mikor a’ madárkák már Istent ditsérnek.30
Már akkor hidegetske vólt, a’ mint majd alább meg-tetszik; de még a’ madarak énekelhettek reggelenként.

De én már Vezéri nevem’ el-vesztettem,
Mikor meg-veretve szökevénnyé lettem,
Így-is, már öt éjjel dolgoztam, siettem,
’S tovább mentem vólna, de már nem mehettem.

Ennyi hihetetlen szomjan-éhezésem’.
Hadd enyhíttse kőltsön egygy kis pihenésem,
Tudom, minden óra drága, de nem késem,
Megyek, tsak hadd szűnjön egygy kitsit nyögésem.”

Kínálja szemeit egygy kis szunnyadással,
De boszszantja hasa álmát korogással.
Vagy még előre-is egygy szem bé-húnyással
Keresztjénn osztozik a’ Török pajtással. –

Nints láttatja ezen kelletlen álomnak,
„Mi haszna hát úgymond a’ nyúgodalomnak
Majd új útat szabok el-fáradt lábomnak,
Ám legyek prédája a’ Rátz hatalomnak.”

Egygy kies hegy vala éppen ellenében,
Az út alúl ment-el a’ hegynek tövében,
Ő ki-tér az útból a’ hegy’ tetejében,
Ha valahol falu akadna szemében.

Lát közel egygy erdőt,31
Aen. I. v. 157. Quae proxima litora cursu contendunt. [A litora szó littora alakban szerepel, jav.]
azon túl tornyokat,
De ollyan meszszire képzeli azokat,
Hogy odáig el-tőlt egygy vagy több napokat,
’S tán addig lábai sem birják magokat.

Úgy intézi útját a’ mint meg-kémlélé,
De az erdő szélbe alig ére belé,
Hát valamint tegnap fölöstököm felé,
Éppen egygy akkori-forma veszély lelé.

Jön, – talám akkor-is valakit kergete
Egygy fiatal Pásztor, de deli termete
Mást mutat; ismerős forma tekíntete.
Gondolja Hunyadi: nem pásztor lehet e’.

Hiba van úgy látszik az egygyik szemébe’,
Fegyver az óldalánn, nagy bot a’ kezébe’.
A’ mint megy Hunyadi mérészen elébe,
Meg-áll ő-is bátran ennek ellenébe.

Bámúl a’ Vitéznek nagy tekintetére,
Mellyen most az éhség tsak-nem lelket ére,
Bámúl tekintetes nyakárúl melyjére,
Arany lántzon függő arany keresztjére.

Ez a’ Pásztor ugyan rabolni indúla,
De hogy rajta üssön a’ félelmenn múla,
Hunyadi meg-sejtvén hogy ez el-bámúla,
Halavány ortzája néki pirossúla.

A’ tolvajt emennek vitéz ábrázatja
Kezét reá vetni tiltja, ’s tartóztatja.
A’ Vitéz-is magát szegényűl biztatja,
Hogy tán fáradt karja kardját sem bírhatja.

Gondolja magában: „én nem bántlak téged’,
De ha tudnád Ötsém! melly nagy nyereséged
Akadt; vádolhatnám, ha Rátz vagy, hűséged’
Hogy bántatlan hagyod illyen ellenséged’

Halált érdemlenél ezért György Vajdánál,
Hogy én velem illyen félénk módonn bánál;
Bizony drágább lennék minden ’sákmánnyánál
’S fogságom sok ezer fogoly katonánál.

Hé pedig, ha tudnád, miként ki-satúlta
Erőmet az éhség már ötöd nap últa?
És melly erőtelen Isten’ nyomorúlta
Hunyadi? miólta a’ Török meg-dúlta. –”

De vólt még más a’ mi mind kettőt rá-szedte,
’S szemeket egy-másra úgy rá függesztette;
Mivel hogy mindenik a’ mint sejdítette,
Ismérte másikát, – bizony ismérhette.

De mivel a’ Pásztort gyermekebb korában
Látta amaz; ’s nem-is pásztori ruhában,
Hunyadi-is pedig hoszszas fáradtában
Nem kitsinyt változott az ábrázatjában.

Mint-egygy fél-ismerős emberrel álmodott,
Egygyik a’ másikra úgy rá gondolkodott,
Végtére Hunyadi néki bátorodott,
’S köszön a’ Pásztornak nyersen a’ mint tudott.

Viszsza-felel az-is jámbor köszönettel,
Látván, hogy nints emez gyilkos készűlettel,
Nevét, és hazáját, de nagy betsűlettel
Kérdezi, merrűl jön, vagy honnan tévedt-el?

Hunyadi Belgrádot mondja Hazájának,
Könyörög véletlen akadt Pajtássának,
Hogy ez itt járatlan, de jó barátjának
Légyen kalaúzza Belgrádig útjának.

Nagy igéreteket ragaszta szavához. –
Szelídűl a’ Pásztor tévedt barátjához,
Hasonlítván sorsát a’ maga sorsához,
’S viszi egygy berekben titkos kunyhójához.

Körűl-nézi a’ helyt Hunyadi, – tsudálja, –
Pásztornak adta-ki magát a’ Gazdája,
Vi’sgálja a’ nyájat; sohol se találja,
Gondolkodik – le-űl, – és így szóll hozzája:

„Barátom! Pásztornak adád-ki magadat,
Én pedig itt közel nem látom nyájadat,
’S mért tsináltad illyen fére hajlékodat?
’S mit-is őrizhetnél itt? hanem-ha vadat.

Ha olly tzéllal hívtál kunyhódba engemet,
Hogy itt gyilkos módra végezd életemet:
Érzem olly erőben meg-fáradt kezemet,
Hogy ki-nem onthatod vér nélkűl véremet.

Most hogy fáradt, éhes vagyok nem tagadom,
’S kardomat kezembe kedvetlen ragadom,
De ha erőszakkal bánsz velem; fogadom,
Hogy még egygy hirtelen magam’ meg-nem adom.

’S osztán; ha gyilkosúl meg-ölnél engemet,
Mit vennél-el tőlem? – az őltözetemet?
Többre kötelezed azzal hűségemet,
Ha le-hagyod tenni minden félelmemet.

Ha pedig meg-állod tett ajánlásodat,
’S Belgrádba vezeted tévedt barátodat,
Meg-adom, tagadás és idő haladat
Nélkűl, sok ezreket érő jutalmadat.”

Meg-pesdűl ezekre a’ Pásztornak véri,
Látja hogy nagy ember; de ki? nem esméri,
Fél-is, és tettzik-is a’ mint ez ígéri,
Az ezreket érő út-mutatás’ béri.

„Ne félj Nemes Vitéz! ekképpen biztatja,
Tiéd ez a’ kunyhó ’s szám’ fele falatja,
A’ ki már próbálta mint én, az tudhatja,
Melly jól esik az illy gazda’ szolgálatja.32
Aen. I. v. 630. Non ignara mali miseris succerrere disco.

Nem tagadom, hogy én rabolni indúltam;
De tekintetedre mindjárt el-bámúltam,
Örűlök hogy hozzád még tsak nem-is nyúltam,
Kihez hívnek lenni magamonn tanúltam.

Tedd-le hát jó Vitéz! minden félelmedet,
Most, a’ mi kis időt szerentséd engedett
Élj-vele; nyugtasd-meg el-fáradt testedet,
Egyél a’ mim vagyon verd-el éhségedet.

Nintsen e’ nyomorúlt pásztori kunyhóba’
Sem ebéd a’ konyhánn, sem bor a’ hordóba’
Kenyerem van hagymám, ’s ha mit a’ bojgóba’
Járó útasoktól kapok hébe-hóba.”

Kenyeret tesz azért egygy póltzra elébe,
Egygy pár fog hagymát-is talál a’ sebjébe,
Az után kobakot ragad a’ kezébe,
’S a’ forrásra vízért indúl hevenyébe.

Fel-sohajt Hunyadi: „Ah szerentsés lélek!*
Az idézőjel csak a következő strófa elején kezdődik, jav.
Hol lappangaszsz bennem? hogy van: hogy még élek?
Élek, és a’ kiket gyilkosimnak vélek,
Barátimmá*
Barátimmmá Sajtóhiba, em.
lettek ’s ebédelek vélek.

Egek! hát tsak ugyan lám el-nem hagyátok
Ez, ennyi sok próbánn által-ment szolgátok’
Hát, – gyilkosim közzé nem veszni*
veszi Sajtóhiba, értelemszerűen em.
hozátok,
Mert azok között-is jó gazdámat látok.

E’ tolvaj, ki engem’ nyomorúlt koromba’
Így fogadott, bizony nem ollyan goromba,
Hogy ne igazíttsa útamat jó nyomba –”
A’ Gazda a’ vízzel érkezik azomba’.

Ettél-e már? úgymond. – „Ettem,*
Az E e-ből jav.
egyél velem,
Én ehetem, mert sok fáradtság félelem
Között, régen nintsen nappalom ’s éjjelem, –
Ötöd napja már, hogy az éh kortyot nyelem. –”

„Tsak egyél jó Vitéz! itt a’ víz, igyál-is,
Jó ez, ha gazdagabb asztalnál vólnál-is.
Jó: felel Hunyadi, jobb a’ jó bornál-is
’S kenyered akármelly gazdag asztalnál-is.

Tudom; mond a’ Tolvaj: már régenn próbálom,
Miólta ezt a’ vad szerentsét szolgálom,
Mert te sem vóltál ám főbb ember én nálom,
Sorsomat az útonn majd elő-számlálom. –”

Meg-hökken Hunyadi, tekint a’ szemébe,
Ismeri formáját, de nem jut eszébe. –
„Király-fi lehet ez, vagy maga hittébe
Teszi méltóságát az enyím’ elébe.”

Meg-szóllal a’ tolvaj annak bámúltára:
„Ne nézz ez éktelen természet’ tsúfjára;
Egyél, ’s ha jól lakol dűlj-le e’ subára,
Én megyek, valamit hozok vatsorára.”

Az el-megy, de emez tűnődik magába’
Mi jelt találhatna tolvaj gazdájába’?
’S mi hozta azt ide, ebbe a’ pusztába?
Vi’sgálja vagyonját sövény kunyhójába’.

Mire éhes hasát szegény jól tartotta,
Már a’ nap a’ délet tán meg-is haladta,
A’ mint hát a’ Gazda a’ helyt ki-mutatta,
Szem-héjja az álmot nagyon javaslotta.33
Ovid. Amor. L. I Eleg. v.
– – – – – mediamque dies exegerat horam
Adposui medio membra levanda toro. [Adposui helyett Apposui áll, jav.]

„Ez a’ Gazda úgy-mond, ha jól meg-vi’sgálom,
Alig ha többeket nem próbált én nálom,
Szint’ úgy tudta. – Tudta,*
A T-t t-ből jav.
de nem-is tsudálom
Hogy mikor jól lakom, majd el-ér az álom.

De, hát-ha tsak azért maraszt vatsorára,
És azért tsinála ágyat a’ subára,
Hogy majd ha aluszom, el-jő nem sokára,
’S veti gyilkos kezét vendégje’ nyakára. –

Óh nem! – ez a’ vadság nem szorúlt tán bele, –
Az én ígéretem többet érdemele,
’S nints nemes szívének olly goromba jele,
Hogy a’ kit jól tartott, most így bánjon vele.”

Mit tégyen? az álom szemét nehezíti,
Le-feküdni fáradt teste kénszeríti,
Már a’ jól lakás-is szándékát segíti,
Fel-áll hát, és magát fekünni készíti.

Fegyverét ki-vonja, ’s a’ markolatjára
Reá-kötött szijjat tekeri markára,
Fekszik szíve felől a’ bal óldalára,
’S a’ kardot fokával tartja a’ nyakára.

Amaz a’ prédáért nem meszsze fárada,
Gazdag vatsorával haza futamoda,
Hunyadi már alutt; emez tekint oda,
Nézi miként aludt, tsak el-mosolyoda.

Mosolyog: de jobban rá nézvén bámúla,
Hogy halvány ortzája néki pirossúla,
Bal felére millyen okossan fordúla,
Nyakát kardal őrzi, – gondot visel rúla.

Karjában olly nagyon mozog minden ere,
Hogy nyakárúl szint’ úgy pattog a’ fegyvere.
„Vitéz! aluszol-e? heves véred ver-e?
Vagy tsak engem’ ijeszt ez Isten’ embere.

Ah szerentsés sereg! kinek ez Vezére,
Ennyi éhség után vékony ebédjére
Egygy darab kenyeret ’s hideg vizet kére,
’S már-is mint vér fáradt testében a’ vére.

Mikor aluszik-is kész minden esetre
Rohanni akármelly véres ütközetre. –
Isten! hogy teszed-ki ezt a’ szeretetre
Méltó nemes szívet ennyi történetre?

Kitűl félsz Nagy Lélek! hogy tsendes álmodban
Oldalt fekve kardot fogál a’ markodban,
Nem bízol-e még-is jámbor pásztorodban?
A’ ki gazdáddá lett éhes bujdostodban.

Vitéz! ki jól tarta sőt ágyat-is vete,
E’ kételkedésre hogy kénszeríthete?
Van-e olly vad ember, ’s olly kő szív lehet-e?
A’ kit meg-ne győzne ortzád’ tekintete.

Már őszszel tarkázott fekete hajának
Két fürtje igen szép színt ád ortzájának,
Ki-nyílt rósa színe módos ajakának
Bizony elég vólna a’ Vénus’ fijának.

Izzadó tseppjei a’ jobb vak-szemének,
Homlokánn le felé a’ mint gördűlének
Most mintha sok-sorú*
koszorú A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
árnyékot vetnének
Kerekdeden görbűlt szép szemőldökének.

Már öszve húzódni kezdett rántzotskái,
Vagy a’ sok törődés’, vagy idő’ példáji –
Gyönyörű teremtés, tsak-hogy már nem mái,
Született gyermeknek mútatják ortzái.34
Már ekkor több vólt hatvan esztendősnél.

Jó magas termetet mútat a’ fekvése,
De minden tagjának egygy-máshoz illése
Tán szebb, mint azé vólt, a’ kinek nemzése’
Idejénn Jupiter három éjjelt kése.”35
Jupiter fija vólt Alcmenatúl Hercules.

Míg így néz a’ gazda alvó vendégjére,
Mind tsak több több jelek kerűlnek szemére,
Mellyek okot adnak annak hitelére,
Hogy ollyan ember ez, a’ kit ő ismére.

Néki bátorodik, magát rá bírálja,
Hogy közelebb menvén jobban meg-vi’sgálja,
’S mind addig vi’sgálja míg ki-nem találja,
Ki teste lehet ez, ’s kinek a’ formája?

Ki-megy a’ kunyhóból, fegyverét el-veti,
Hogy majd ha míg testét közel nézegeti,
A’ Vitéz fel-serken, ’s szemeit fel-veti.
Hogy nem akart roszszat, arról el-hiheti.

El-kerűl mellette hát megett láb hegyen;
Guggon a’ vendégnek feje felé megyen,
Vi’sgálja, hogy vallyon kardjánn mi jel legyen? –
El-bámúl a’ kardonn lévő Török jegyenn.

Nem régen-is szolgált e’ kard ezen kéznek,
Mert most-is belőle véres tseppek néznek;
Szíjját bőrnek nézi, markolatját réznek, –
Óltsó kard ez úgymond egygy illyen Vitéznek.

Más jelt keres tehát, – nézi rá meresztett
Szemmel, a’ nyakárúl le-lóggó keresztet,
Ah! ha Török vólna nem viselné eztet,
Inkább hát e’ kardért tán Törököt vesztett.

’S a’ mint le-fektében nyakára fektette
Kardját; a’ keresztnek lántzánn által-tette.
Kinn a’ tolvaj magát tsak-nem el-nevette,
Hogy a’ Keresztyén jelt Török kard őrzette.

Még egygyszer a’ rezes kard’ markolatjára
Rá-fekütt, ’s erőssen rá-görbűlt újjára
Rá-néz, ’s veti szemét gyűrűje’ gombjára,
Mellyen vékony mettzés vólt petsét formára.

Szemessebben nézvén hát rajzolatjába,
Magyar tzímert talál egygy pais formába’,
Közepénn koronát, kit egygy madár’ lába
Körmönn tart, és gyűrűt hordoz az orrába’.

E’ szörnyű látásra háborodik vére;
Fell-áll – tekint ismét Hunyadi’ képére,
’S mikor több-több jelbűl már reá ismére,
Boszszúság ’s irtózás érkezik szívére.

Izzad, kételkedik, haragszik-is, fél-is,
Indúl fegyveréért, de kard van ennél-is.
„Ah! úgy-mond: Te fenébb száz ellenségnél-is,
Tsak ne ettél vólna, ha fel-ébrednél-is.

Akármint nagyíttsák hadi hatalmadat,
De tsak meg-próbálnám Török kard vasadat,
Nem tartom olly gyorsnak el-fáradt karodat,
Hogy meg-bírtad vólna hajdani rabodat. –

Meg-ölöm. – Atyámért ’s kedves Testvéremért
Boszszút állok; boszszút ki-vájott szememért,
’S hát én e’ gyilkosnak ezért az érdemért
Adtam szállást? – no – de – megyek fegyveremért.”

Ki megy; gondolkodik, fegyverét vi’sgálja,
Hogy a’ viadalra*
viadadalra Sajtóhiba, em.
elég-e szablyája? –
Bé-megy ’s Hunyadira tekintvén reája,
Szívét a’ félelem meg újra el-állja.

Ki-megy ismét. – Ott kinn fel- ’s alá-sétála
Ingerli vak szeme, ’s az Attya halála.
De a’ bátorság is meg-tsüggede nála, –
Utoljára illyen új módot talála.

Erőmhöz nem bízom, Hunyadit ismerem,
Tsak látására is meg-fagy minden erem;
Magam halálára fordúlna fegyverem,
Ha tsak egy ütéssel szívére nem verem.

A’ kardja ellent áll nyaka sérelmének,
És ha nem halálos sebet ejtenének
Karjaim; szikrái fel-ébredt szemének
Engem’ kard nélkűl-is meg-emésztenének.

De ha véletlenűl meg-mondom nevemet.
’S hogy ő sütötte-ki az én bal szememet,
Maga viselése meg-tanít engemet:
Elégnek tartja-é karjához kezemet?

Vagy inkább, – majd mikor beszéllem sorsomat,
Mind tsak úgy intézem előtte szavamat;
Mint-ha nem ismerném régi gyilkosomat,
Így majd ki-tanúlom bátor bajnokomat.

Ha változik színe és nevét tagadja
Már bízom, és ezzel méltó jelit adja:
Hogy ellenem kardját fel-félve ragadja –
Meg-bírom talám ha bátorsága hagyja.”

Az alatt már tsak nem főld színéig ére
A’ nap, ’s piros súgárt hány az ég szélére;
Már Hunyadinak-is hírt ád forró vére,
’S a’ Déli álombúl fel-ébred estvére.

A’ Tolvaj sok-féle kételkedésébe,
Indúl jól nyúgodott vendégje felé be.
Ki-is tözgölődve akadván szemébe
Tsak nem hanyatt esik kemény ijjedtébe.

De meg-bátorodván kérdi hamarjában:
Mint aludtál? Vitéz! ez czifra szobában
Szőr subábúl készűlt puha nyoszolyában:
Sohajt e’ kérdésre Hunyadi magában.

Én ugyan, ugy mond, ezt nem egyszer próbáltam,
Az ég alatt száraz főldön sokszor háltam;
De most olly’ édessen alunni találtam,
Hogy tsak-nem egészszen új emberré váltam:

’S ha néked úgy tettzik készíttsük magunkat,
Estve van, indíttsuk meg-nyugodt lábunkat,
Kezdjük-el az éjjel Belgrádi útunkat,
Siessünk jóbb sorsal tserélni sorsunkat.

„Várj egy kitsinyt Vitéz! a’ Tolvaj felele,
Tudom: hogy vendégem többet érdemele.
De étlen tsak ugyan nagy parasztság’ jele
Vólna, el-botsátni, vagy el-menni vele.

Ki tudja: kietlen útunkban mi talál?
Kivált Te már úgy-is négy napig koplalál.
’S noha ma egy kurta kis asztalnál valál,
Éhel-is meg-ölhet Belgrádig a’ halál.”

Tüzet rak erdei pásztorok modjára,
Űlteti Hunyadit ismét a’ subára.
„Itt van, úgy mond: hoztam egy kis vatsorára*
Az idézőjel két sorral fentebb kezdődik, jav.
Valót, itt ne-is vágygy gazdagabb konyhára.

Ha bóldog napjaim szerentsés folytába
Jöttél vólna hozzám az Atyám házába:
Adtam vólna bővebb részt jó vatsorába,
Pompássabb asztalnál, czifrább palotába.

Sokszor fél szememet sírva fel-emelem,
Mert régen e’ kínos kenyeret, félelem
’S irtózások között kóstoltatja velem.36
Me quoque per multos similis fortuna labores Aen. I. 628.
Ah! ama Várnai véres veszedelem.”*
A záró idézőjel hiányzik, pótoltuk; a következő sor elején idézőjel kezdődik, ezt elhagytuk.

Tsendűl várna hangja Hunyadi’ fülébe,
Hirtelen tekinte a’ tolvaj’ szemébe;
Amaz, mint-ha nem-is venné ezt eszébe,
Tovább megyen sorsa el-beszéllésébe.*
le-beszéllésébe Értelemszerűen em.

„Ha hallottad úgy mond hírét Drákulának37
Aen. I. 375. Si vestras forte per auris Trojae nomen iit. [Az auris szó aures alakban szerepel, jav.]
Ama’ fegyverérűl Nagy hírű Vajdának;
Ki kis Királlya vólt akkor az Oláhnak,
Annak két fiatal fiai valának.

Ki omla Várnánál sok Magyarnak vére,
Sok futva visele gondot életére;
Hunyadi ama’ nagy Magyarok’ Vezére
Futtában ez Oláh Vajdához be-tére.

A’ Vajda Hunyadi Jánost meg-fogatja,
’S ideig Őrizet alatt tartóztatja,
De végre meg-lágyúl szíve’ indúlatja,
Meg-követi őtet ’s haza botsáttatja.

Haza megy’ Hunyadi búsúlva Budára,
Fenekedik otthon, dúl fúl Drákulára;
Egyszer nagy sereggel ’s sebes szél’ módjára
Fegyverrel rohana az Oláh Vajdára.

Fel-dúlta Országát, Városit égette,
’S pusztító seregét mind addig vezette,
Míg egyszer a’ Vajdát*
Vajdét Sajtóhiba, em.
kézre kerítette,
Magát és nagyobbik fiát meg-ölette.

Én valék kissebbik fija a’ Vajdának,
Rám-is a’ gyilkosok reám rohanának,
’S az egyik szememtől már meg-is fosztának,
Mikor Hunyaditúl ollyan hírt hozának.

Hogy gyengénn bánjanak a’ Vajda’ fijával,
Kit ő szándékozik el-vinni magával;
De én illy’ meg-tsúfolt emberi formával,
Irtóztam el-menni Atyám’ gyilkosával.

Által-menék szökve az őrizetekenn,
Bujdosék kietlen hegyekenn, vőlgyekenn,
’S kapván az akkori háborgó hirekenn;
Itt állapodám-meg*
állapokám-meg Sajtóhiba, em.
ezen rátz szélekenn.

Akkor a’ Rátzoktól olly’ hírek valának,
Hogy a’ Magyaroktól mind el-pártolának,
És hogy a’ Rátz-Ország’ (György) kis Királlyának
A’ Törökök frigyet ’s hitet ajánlának.

És így én, mind azzal bíztattam magamat
Hogy ha György bé-fogad ’s meg-szánnya sorsomat,
Tán meg-boszúlhatom mérges gyilkosomat,
’S viszsza-is nyerhetem kitsiny országomat:

Azomban itt a’ nép mind azt mondogálja,
Hogy mind a’ két felé fog a’ György’*
Ggyörgy’ Sajtóhiba, em.
kaszája;
És hogy Ö hűségét tsak annak ajánlja,
A’ mellyket erőssebb peresnek találja.

Gyermekes eszemmel tehát mit tehettem,
A’ György udvarában jót nem reménylettem,
Már tsak egy szemem van, hát azt-is féltettem. –
Gondold-el jó Vitéz! mire vetemedtem?

Egy marha pásztorhoz bojtárnak állottam. –
De hogy a’ koplalást ’s munkát sokallottam:
’S azomban meg ezt az új futást hallottam,*
halottam Értelemszerűen jav.
Ezen élet nemét jobban javaslottam.”

Sorsa illy’ keserves emlegetésébe
Tekintget a’ Tolvaj Hunyadi’ szemébe,
De semmi változást nem látván színébe’,
Már minden reménység el-aludt szívébe.

Hunyadi is tovább már nem szenvedhette.
A’ Drákula kardját melly vala mellette
Amannak láttára a’ kezébe vette,
És a’ magáéval öszve nézegette.

’S igy szóll: „Viszsza adom úgy mond a’ kardodat,
Én vagyok Hunyadi, a’ ki Országodat
El-vettem, ám próbáld boszszú-állásodat,
’S öld-meg most ha tettzik régi gyilkosodat.

De mivel meg-vallván magad, rabságomat,
Nem hányhatd szememre boszszú-állásomat,
Azért fogom én-is markomba kardomat,
Hogy meg-oltalmazzam ha lehet magamat.”

Drákula ezt látván tsak nem el-ájúla,
A’ kardját el-ejté, lábához borúla,
Sírva vendégjétűl kegyelmet kóldúla,
Mellyre a’ Hunyadi mérge-is el-múla.

Meg-fogja reszkető karját, – fel-emeli,
Drakula észre jön, Hunyadit öleli,
Fontos beszédekkel követi, kérleli,
’S hóltig hűségére magát fel-szenteli.

Meg-szánnya Hunyadi végre, ’s igy bíztatja:
Oh vétkes Atyának nyomórúlt magzatja!
Meg-esik úgy benne ha goromba Attya’*
Attya, A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
Bűnit, minden gyermek mind hóltig síratja.

Nagyobbra betsűlöm nagy emberségedet,
Mint hogy*
Mint-hogy A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
Atyád’ bűnét, ’s nem a’ te vétkedet
Tsak elő-is hozzam. Felejtsd félelmedet,
Hóltig barátomnak ismérlek tégedet.

Már Drákula lelkénn a’ sebek enyhűlnek,
Hunyadi’ szívének hevei is hűlnek
Vatsorához fognak, a’ tűz mellé űlnek,
Jól esznek, jól laknak, egy-másnak örűlnek.

Drákula könyörög ez új barátjának,
Hogy még egy éjtzaka kedvezzen magának,
Adjon egy kis időt el-fáradt lábának,
Vegye még egy éjjel hasznát a’ Subának.

Míg pedig az álom el-éri szemedet
Beszéld-el Várnánál vólt veszedelmedet,
És az azólta lett sok történetedet,38
Virg. Aen. L. I. v. 757. a prima dic hospes origine nobis, insidias inquit Danaum, casusque tuorum, erroresque tuos, nam te jam septima portat omnibus errantem terris et fluctibus aestas. [prima dic helyett prima die áll, jav.]
Mellyekben a’ bal sors hányt vetett tégedet.


MÁSODIK KÖNYV’

Summája.

Így kezdi beszélleni Hunyadi a’ Várnai veszedelmet: A’ Török meg-unván, ’s nem bírván a’ sok hartzot, békességre lép a’ Magyarokkal; De a’ Pápa akkori követje Juliánus azon okbúl, hogy már az előtt a’ keresztyén Fejedelmekkel a’ Török ellen öszve szövetkezett a’ Király; reá beszélli a’ Fő-Rendeket ’s leg-inkább a’ Királyt, hogy bontsák-fel a’ frigyet, a’ melly meg-is lett; Hunyadinak kedvetlenségével. Mennek hát a’ Törökre, és pusztitnak egész Várnáig; ott a’ hartznak kezdete előtt Szent László, a’ ki akkor tartatott Magyar-Ország’ Pátronussának Párt-fogójának Nagy Lajossal meg-jelenik Hunyadinak; Nagy Lajos inti őtet, hogy vígyázzon a’ Királyra. Meg-verettetnek a’ Magyarok, és a’ Király Ulászló, vagy Lengyel László meg-ölettetik.

Le-dűlnek egy-másnak által ellenébe,
A’ tűz a’ kunyhónak égett közepébe,
Egyet sohajt János39
Ez a’ János Hunyadi, a’ kinek már pag. 35. az egész neve ki-vagyon téve; ezután már néha, de ritkánn, Jánosnak fog-neveztetni.
beszédje’ elébe,
Drákula száj tátva nézett a’ szemébe40
Aeneid. L. II. v. 1. Intentique ora tenebant.

El-kezdi beszédjét: de már-is könyvezett;
Várna! úgy mond Várna! keserves nevezet!
Kész halál énnékem ez az emlékezet,
Mellyre barátságod mostan kötelezett.41
Virg. Aen. L. II. v. 3. et seq. Infandum Regina jubes renovare dolorem.

Halál ’s halálnál-is kínossabb fájdalom,
Irtózva kesergek mikor el-gondolom;
Mint hágott nyakára, sok jaj szó ’s siralom’
Között a’ Magyarnak a’ Török hatalom!42
Trojanas ut opes, et lamentabile regnum Eruerint Danai.

Mint bánt Nemzetemmel szemeim’ láttára,43
quaeque ipse miserrima vidi.
A’ melly annál nagyobb szívem fajdalmára
Esett, hogy e’ tereh, melly hazám’ nyakára
Le rohant, vállamonn függ vala jobbára.44
Et quorum pars magna fui.

Ennek hallására ha kik nem sírnának,
Mondhatnám a’ Krimi Tatárok’ fajának,45
Quis talia fando, Myrmidonum, Dolopumve, aut duri miles Ulissis Temperet a lacrimis!
’S Amuratesnek-is talám ő magának
Nem hiszem könyvei ki-ne tsordúlnának.

Fáj! de sebes szívem’ új sebbe estében
Mit-is forgasson mást bús lelkem eszében?
Mi öröme lehet egy bú’ özönében:
Merűltnek, hajdani jó szerentséjében?

Úgy-is már a’ déli álomnak sokátúl
Meg-tsömörlött szemem, éjjeli álmátúl
Fél; ’s hát-ha kelletlen álmodozásátúl,
Előtte képzelné a’ mi el-múlt hátúl.

Ha hát olly’ nagy kedved vagyon meg-hallani
Azt a’ veszedelmet, mellyet ki-mondani
Nagy kín, im el-mondom; noha az mostani
Sebemet, új sebbel fogja újjitani.

Nagyon meg-érezvén a’ már meg-töretett
Török, a’ sok maga’ kárával tétetett
Az erőt ’s tábori minden készűletet
Vérrel koronázó véres ütközetet.

A’ vért békességgel akarja tserélni, –
De nehéz ott frigyet kár nélkűl reménylni,
A’ hol már a’ nyertes nem tud mitűl félni. –
Tsalárdsággal kezd hát Amurates élni.

Györgynek a’ mostani Rátzok’ Királyának46
Mind a’ György Fiairúl, mind a’ Karambus Török vezérrűl leszsz alább bővebben.
Fiai még akkor rabúl tartatának
A’ Töröknél; ez hát bőltsen e’ dolgának
Ezközéűl, Györgyöt választja magának.

Azomban a’ Török Tsászár úgy értette,
Hogy Karambus vezért ki rabúl ejtette
Magát; György én tőlem jó pénzen meg-vette,
Adván negyven ezer aranyat érette.

Kűlde azért Györgyhöz*
Ggyörgyhöz Sajtóhiba, em.
titkonn követeket,
’S ollyan tsalárd színnel botsátja ezeket:
Mint-ha ők meg-szánván fogoly vezérjeket,
Tserélni akarnák a’ rab személlyeket.

’S ha hajlandóságát találják sejteni,
Próbálják mellesleg Györgynek említeni,
Hogy jó vólna talám amaz elébbeni,
Hartz’ hevét egy rövid frigygyel enyhíteni.

A’ követek Györgyhöz már el-érkezének
A’ rabok’ dolgárúl mihelyt végezének
A’ békességrűl-is beszélni kezdének,
De mint-ha ők ezért nem-is kűldetnének.

György mint-ha a’ Török maga sugallotta
Vólna, ezt a’ fortélyt mindjárt sajdította,
De néki-is haszna feküvén alatta,
Hozzám kűld, ’s a’ frigyet nagyon javaslotta.

„A’ Török Karambust úgy mond haza kérte,
Kiért fiaimat-is viszsza igérte,
’S negyven ezer aranyt kész le-tenni érte,
A’ békességet-is a’ követ dítsérte.

Hogy a’ mint mostanság meg-kedvetlenedett
Tsászárja, a’ hartztúl el-idegenedett47
Mert az előtt nem sokkal hatszor egy más-utánn keménnyen meg-verte Hunyadi a’ Törököt, és el-fogta Karambust a’ fő-vezért; éppen akkor mikor Mátyás fija született Erdélyben Kolosvárt.
Annyit mint most enged, soha sem engedett,
Mellyel sok bajtúl ment engem’ és tégedet.

Ha hát segítteni fogod szándékomat,
Most viszsza nyerhetem minden bírtokomat.
’S ha másban kívánod hív szolgálatomat*
szolgálatamot Sajtóhiba, értelemszerűen em.
Kész leszek melleted fel-kötni kardomat.

Tudom: hazádnak-is nem kis nyeresége
Leszsz ha a’ Törökkel lehet békessége,
A’ mit el-vesztett-is*
el-veszett-is Értelemszerűen jav.
viszsza nyeri, ’s vége
Leszsz a’ nagy tűznek-is, melly már régen ége.”

Javallja a’ frigyet György maga hasznával,
Bíztat engemet-is szép ajánlásával;
Úgy-mint Karambusért ígért arannyával.
És Magyar Országi minden bírtokával.48
Mitsoda birtokai vóltak Györgynek Magyar Országban? és mitsoda jussal bírta azokat; meg-leszsz írva a’ VIdik könyvben.

Meg-ütközöm én-is ezen izenetre –
Szem-ügyet sem vetek a’ nagy igéretre:
Hazámért, akár-melly kétséges esetre
Vérem, ’s a’ Dítsősség hív az ütközetre.

De természetét-is tudtam a’ magyarnak;
Hogy míg sok hív kezek a’ Török udvarnak
Kissebb határokat tsinálni akarnak;
Otthon némelly tunyák más vizet zavarnak.

Jobb hát, ha hartz nélkűl, és nem-is sokára
Gazdag haszna lenne, ’s meg-térűlne kára,
Emlékezem ismét György’ barátságára,
Ki most rövid utánn el-juthat tzéljára.

Viszsza izenek hát ’s magam’ kötelezem:
Hogy a’ békességen én-is igyekezem. –
De kedves Hazámrúl el-nem felejtkezem,
’S Királyomhoz írni tollat foga kezem.

Jelentem a’ dolgot, írok jó okokat,
Hogy rázogassa-meg a’ Király azokat,
’S ha a’ Magyaroknak reményli hasznokat,
Kűldjön mentűl elébb bőlts tanátsosokat.

Hűségemnek nagyobb meg-petsétlésére,
Ezt-is oda tevém levelem’ végére,
Hogy ha nem eshetik a’ frigy szánk’ ízére,
Kész vagyok kardal-is Hazám védelmére.

György örvendve veszi amaz izenetet,
Sietteti haza a’ Török’ követet
A’ Tsászár-is minden félelmeket le-tett,
Hogy a’ békességre engem’ rá-vehetett.

Hozzám követjeit újra sietteti
’S még a’ rendelt napot meg-is előzteti,
Vélvén hogy hív fejem’ tán meg-szédítheti,
El-érkeznek azért jó korán követi.

Közli Királyom-is Hazám’ Fő-rendével,
’S indúl az ohajtott békesség’ neszével,
Szegedre egy-néhány bőlts hív emberével,
Es Juliánussal Pápa követjével. –

Ott talált már engem’ ’s a’ Török követet,
Előre magammal külön beszélgetett;
’S a’ mint szavaibúl ki-nézni lehetett,
Békességre lépni nagyon-is szeretett.

Öszve megyünk azért; ’s egynéhány napokonn
Nem tudunk egy-mással egygyezni azokonn,
Az előre gondolt szövetség pontokónn,
Leg-inkább két vékony ’s igen tsekélly okon.

Miziát a’ Török fog’ hegyenn engedte,
Mivel hogy a’ követ tsalárdúl színlette,
Hogy a’ Tsászár ollyan véggel eresztette;
Hogy ő rabot kíván ’s rabot ád helyette.

Juliánusnak-is éppen nem tettzhetet,
Hogy ha ez új frigygyel dugába kelletett
Dönteni, a’ tőle már fel-űltettetett
Pápátúl a’ hartzra tett sok készűletet.

A’ Királynak pedig erőssen javallja
A’ frigyet a’ Magyar ’s Lengyel Ország bajja,
A’ jó békességet György-is jónak vallja,
Tudván hogy bírtokát így viszsza foglalja.49
Már akkor nagy részit viszsza foglalta Hunyadi segítségével, de abban sem maradhatott bekességben frigy kötés nélkűl.

Fel-állok, hogy végit szakasztom a’ pernek,
Ereim mint habja a’ zajos tengernek
Zúgnak, ’s a’ fülembe illyen hangot vernek;
„Inkább a’ Hazádnak, mint egy két embernek.”

„Barátim! úgy mondék: semmi haszon végett*
Az idézőjel a következő sor elején kezdődik, áthelyeztük.
Senki sem kéntelen kötni békességet;
’S ha a’ frigy nem mutat semmi nyereséget,
Az osztatlan pernek kardal vetünk véget.

Hát vallyon a’ Magyar al-peressé lett-e?*
lett-é A rímelés szerint jav.
Vagy a’ frigy-kötésre mi kénszeríthette,
Hogy György a’ Fiait rabokká ejtette50
Mikor Szendrő várát a’ Török meg-vette; két nagyobb fiának szemét ki-süttette; a’ leányát a’ vezérnek feleségűl adta, maga Győrgy Lázár fiával szaladt a’ magyar Országi jószágába.
A’ Török Karambus itt vagyon helyette.

De mivel jobb tsendes békességben élni,
Mint a’ sok tűz után újjabb tűztűl félni,
Jó hát a’ fegyvert-is, úgy lehet itélni
Frigygyel, de nem káros frigygyel fel-tserélni.

Ha tehát úgy tetzik hazám’ Királyának,
Légyen a’ Töröké Bulgár’ Országának
Bírtoka, mi legyünk Ura Miziának
’S valamit erővel tőlünk foglalának

Régi Uraikra szálljanak mindenek,
’S a’ rabok egy-mással fel-tseréltessenek.
És ha a’ Töröknek ezek nem tettzenek,
Én a’ békességért hadakozni menek.51
Menek, túl a’ Dunán szokott szó, e’ helyet, megyek. Vannak ebben a’ könyvben több illyenek, mint egy helyt egy helyett, meg-bódúl, kiált, tsapat, dugába dönteni, sze-szó, szánaszét, hel, vannak pro vagynak: az illyeneket a’ Poétáknak szint úgy meg-lehet engedni, mint a’ Görögöknél a’ sok-féle dialectust.

Azon mondék Király! ne tőrd a’ fejedet
Hogy az Ország’ terhe haza von tégedet,
Hiszen az ég engem néked úgy engedett,
Hogy az ütközetben viseljem képedet.”

Meg-ijjed a’ Török, reszket minden vére,
Az én kezeimnek hartzra készűltére –
Tehát a’ pontoknak tellyesítésére
A’ Királytúl időt ’s rendelt napot kére.

Magát hittel, a’ már meg-írt békességre
Ajánlja. – A’*
Az A a-ból jav.
Király a’ szent szövetségre
Igéri, de addig kisztetik míg végre
Le-teszi hitét, az óltári szentségre.52
Némelly szentessebb Irók ezt nem akarják meg-engedni, és sokképpen színlik ezen esküvést; ’s a’ nagy mentegetésbe meszsze-is el-mennek, úgy hogy a’ Szentségre le-tett hitnek meg-szegését sem akarják bünnek tartani. Hogy a’ Szentségre esküdött-meg Vlászló, bizonyossabb mint nem; meg-vallja ezt a’ többek közt Palma Úr, a’ ki pedig jó lelkű Pap Úr vólt.

A’ követek vígann követik útjokat,
Hogy bé-tellyesíttsék hamar mind azokat
Az új szövetségben tett ajánlásokat,
Mert bizonyos naphoz köttötték magokat.

A’ napot ugyan tsak meg-még sem tartották,
De a’ tett ajánlást szentűl meg-állották,
Mizia’ Szervia’ városit fel-adták,
’S a’ vár őrizőket haza szallították.

Régi fogságábúl Karambust ki-vették,
De nékem az ígért Díjját le-is tették.
Györgynek Rátz-Országot mind viszsza-engedték,*
viszsza-enedték Sajtóhiba, jav.
’S fogoly fiait-is haza eresztették.

Szegény balgatagok! bezzeg ha tudnátok,
Hogy a’ frigyes társak újra törnek rátok;
Nem illyen nagy vígság ’s öröm, hanem átok,
Kiáltások között sírva útaznátok. –

Ím’! még a’ Törökök el-alig menének,
Ferentz Kárdináltúl követek jövének,
Kit fő-vezérjévé nem régen tevének
A’ Pápa’ ’s több társok’ hajós seregének.

Írja: hogy most Kármán53
Karman (Carmanus Iconii Tirannus) a’ kit utóbb Mahumed Tsászár hódoltatott-meg. Lásd a’ VIdik Könyvben.
és más tsoportjára*
tsopontjára Sajtóhiba, a kézirat szerint jav.
Gyűlt sok pártosoknak hódoltatására,
Amurates által fordúlt Ásiára,
És minden erejét el-vitte jobbára.

’S hogy az őrizetlen itt hagyott Várakat
Menteni, viszsza-ne ránthassák lábakat,
Ő a’ Hellesponti tenger szorossakat
Őrzi, és egészszen el-zárta útjakat.

Ha hát most Ulászló szokott serénységgel
Trátziára ütne a’ Magyar Népséggel,
Most könnyen bánthatna ’s igen bóldog véggel,
Minden kára nélkűl, e’ puszta térséggel.

Érkezik a’ roszsznak még egygy újjabb*
újja Sajtóhiba, értelemszerűen jav.
jele
Konstántzinápolybúl a’ Tsászár’ levele,
Ki ama’ frigy szerént mellyet köténk vele
Már a’ Török ellen nagy hadat rendele,

Most úgymond nem jöhet a’ belső lármátúl,
Ha jön-is szoríttsuk mind elől mind hátúl;
Meg-foszthatjuk könnyen egész Európátúl
’S minden bírtokinkat a’ Török jármátúl.

Ezen két rendbéli levelek’ láttára54
Érkezett későbben harmadik levél-is Kásztriótátúl vagy Skanderbégtűl, a’ ki harmintz ezer embert ígért.
Mindnyájunknak szégyen térűl ortzájára,
Hogy léptünk a’ Pogány Török’ unszottára
Új frigyre, ’s a’ szentebb frigy’ fel-bontására.

Kivált Juliánus ki úgy igyekezett,
Hogy dugába dűllyön ez az igyekezet,
Hol pirúlt, hol sárgúlt, és a’ gyűlekezet
Láttára, kis gyermek’ modjára könyvezett.

’S így szólt: Isten! a’ ki látod a’ szíveket
’S visgálod azoknak belső rejtekjeket,
Te ismersz mind engem, mind e’ fő-rendeket,
És ezeknek vétkes tselekedetjeket.

Én tehát e’ bűnből ki-mosom kezemet,
Síratom félelmes ’s olly gyenge létemet,
Hogy úgy el-néztem azt, a’ melly mind engemet,
Mind titeket kárba ’s nagy szégyenbe temet.

El-néztem: de láttam mint tűkör formában,
Melly nagy vesztünk forog gonosz fortéllyában,
A’ Török követnek: a’ ki valójában
Kém vólt, követ képre festett áll ortzában.

Azomban, míg ügyét halgatással ójja
Nyelvem, a’ szent hitnek néma szó-szóllója,
A’ Magyar, a’ vallás’ nagy óltalmazója,
Lett a’ barátsági Hitnek fel-bontója.

Keresztyén Királyok’ ’s szentséges Pápátok’
Mellé, hűségteket önként ajánltátok. –
Most a’ hitetlennel hogy kezet fogátok,
Ez az új esküvés nem frigy, hanem átok:

Hogy van hát, hogy a’ köz haszonra születtek,
Illyen magok’ hasznok’ vadászókká lettek,
’S a’ tsekélly haszonért mellyet magok vettek
A’ szent társaságnak száz annyi kárt tettek.

A’ sas ha a’ síkonn a’ nyúlat kergeti,
A’ körme közt való darab húst el-veti.
Mert így tereh nélkűl jobban reménylheti,
Hogy amazt sebessebb szárnyal el-érheti.

Ti pedig e’ hittel mellyet le-tevétek
A’ már jól el-pusztúlt Miziát nyertétek,
Sebes szárnyatokat lántzra kötöttétek,
De repűlnétek még ha repűlhetnétek.

Szégyenl már a’ Magyar ki-menni honnyábúl?
Hová-is tud lépni szoros udvarábúl?
Én-is, mi menny-dörgést várhatok Rómábúl?
Pápám’ menny-kövei mord felleg várábúl.

De meg-engedjetek; nem várom ezeket,
Reátok hárítom a’ büntetéseket.
A’ Római székenn vádollak titeket
’S bizonságúl hívom gyanús lelketeket.

Mit? hát a’ Hunyadi’ remek Vitézsége
Szívetekben illyen tsekélly reménység-e?
Hogy kinek kezétűl reszket ellensége
Illy hitván frigy légyen dítsőssége’ vége.

Ki tsak nem régen-is egyszerre egygy helyet,
Az illy’ mohonn kapott tsekélly haszon hellyett
El-fogta Karambust és a’ tábor hellyet,
’S nyaka nélkűl hagyott harmintz ezer fejet.

Niszszánál húsz ezer Török’ el-veszése,
’S egygy nyomban hatszori meg-győzettetése,
’S a’ Tsászárnak ettűl lett meg-félemlése
Több, mint Miziának által-engedése.

Király! ’s Te nagy Vezér! már most képzellyétek –
Budára mitsoda pompával menétek?
’S e’ győzedelembűl mit nem reménylétek?
Ezt így ketté vágni ugy-é bizony vétek?

Ah! ha könyves szemem látná mostanában
A’ Török zászlókat kiket tsoportjában
Le-rakánk a’ szent Szűz Anya’ templomában,
Meg-repedne szívem kétes bánatjában.

Hol van hát a’ nagy szív? hol az igyekezet?
’S így kell-e meg-kötni e’ hatalmas kezet?
Ki mikor voksolt-is, tudta hogy vétkezett,
’S kész szívvel a’ hartzra menni ígérkezett.

Lám akkor a’ Pápát őnként unszoltátok:
Hogy magát ’s társait kaptsolja hozzátok.
Örűlt fijainak szentséges Atyátok,
’S még több társot szerzett, mint-sem gondoltátok.

Nem múlt az ajánlás ezen szent emberen,
Nem múlt sem az időnn sem hajónn ’s fegyverenn,
Venetus Burgundus megy már a’ tengerenn,
A’ Görög népek-is várnak sok ezerenn.

Óh vakság! óh lágyság! óh lelkek sérelme!
Óh keresztyénségnek közös veszedelme!
Mikor eszembe jut e’ társok’ gyötrelme;
Reped bennem a’ szív, meg-bódúl az elme.

Tudom: hogy ott vóltam és én is vétettem,
De mikor már nyelvem’ szólni készítettem,
Hunyadi bőlts nyelve szóllott én helyettem,
A’ kire tsak rá-is félve tekíntettem.

Féltem, hogy ha ellent mondok, vagy bútsúzok,
Azt mondják: vért szopom, ’s keresztyén bőrt nyúzok.
Jobb hát, ha magam-is illyen notát húzok:
Hogy jobb ma egygy veréb, mint holnap egygy túzok.

De a’ mit vétettem néma halgatással
Viszsza-potolnám most hármas kiáltással,
Ha e’ kárhozatos nagy bűn meg-bánással
Meg-igazúlhatnék. – Bizony*
A B b-ből jav.
nem-is mással.

Ha tehát van nemes szemérem bennetek,
Ha van az Istentűl egy kis félelmetek,
Kit méltó haragra fel-ingerlettetek,
’S méltán nem sokára ki-kél ellenetek.

Ha érez szívében, a’ keresztyénséget
Gyámolgató Magyar még annyi hűséget,
Hogy inkább kárával kössön szövettséget
Ezzel; mint Pogánnyal tsekély haszon végett.

Ha még dítsősségre vágyódó szívetek
Gyepre a’ Törökkel kísztet ki-mennetek,55
Gyepre a’ Törökkel; régi Magyar-mondás annyit tesz mint Deákul: aperto marte.
Ha még győzhetetlen karú vezéretek
Szomjúzza a’ Pogány vérit érettetek.

Ha ég szívetekben, mint nem rég’-is ége
Még, ama’ végetlen élet’ reménysége:
Mellyet ez átkozott frigynek nyeresége
Tsak nem annyira vitt, hogy most légyen vége:

Valóban illendő; míg jobban ’s meszszire
Nem terjed, e’ tsúfos frigy-kötésnek híre,
Bontsuk-fel, és állyunk az elébbenire
’S keresztyén társaink igéreteire.

Mert mikor azokkal öszve esküvétek,
Már ez a’ hatalom nem tsak a’ tiétek,
’S az ő hírek nélkűl rút dolog és vétek
Vólt; hogy a’ Töröknek baráti levétek.

De ha attól féltek, hogy ezzel véttetek,
Én az Isten előtt állok érettetek,
’S nem-tsak meg-botsátom e’ béli vétketek
Hanem a’ hartzra-is el-megyek véletek.

’S hát! a’ Márs fiai’ tűzzel forró vére
Mársal nagyobbakat próbálni nem mér-e?
Melly már a’ Ditsősség belső küszöbére
Léptete, ’s tábori koszorút ígére.

Dolgot ád Asiá most Amutaresnek,
Kit frigyes társaink a’ tengerenn lesnek,
Trátzia Grétzia tíz húsz fegyveresnek
Fegyver zörgés nélkűl hatalmába esnek. –

Tettzenek e’ hangok tsak nem minden fűlnek,
Már a’ le-tett hitet meg-szegni készűlnek,
Már a’ haláltúl-is nem igen réműlnek,
Sőt az igaz hitért meg-halni örűlnek.

De bennem sokáig habozott az elme,
Biztatott a’ fényes ditsősség’ szerelme,
De rettent a’ gyanús szív’ kétes félelme,
’S előre el-látott Hazám’ veszedelme.

Györgynek-is halavány komor tekintete,
Rám kétséggel tellyes bús szemeket vete,
Pillantásábúl-is jól észre lehete
Venni; hogy a’ hartzra nints igyekezete.

Háromszor emelém szóllani nyelvemet.
Hogy ki-mondjam én-is igyekezetemet;
De mind a’ háromszor találtam érdemet
Györgybenn, melly szavamban meg-gátolt engemet.

Látván a’ fő rendek, hogy tsak sohajtással
Beszélgetünk öszve György, és én egy-mással,
Kezdik helybe hagyni lassú mormolással,
Hogy jobb leszsz fel-hagyni a’ frigy fel-bontással.

Ezt látván Julián Hazánk’ Királlyával
Öszve súg; a’ Király Királyi szavával
Ígéri, ha egygyet értek a’ Hazával,
Hogy meg-ajándékoz Bulgár országával.

Ah bóldogtalan nép! de – hát nem tudjátok?
Hogy a’ mit a’ bűnért ígértek-is átok. –
Szegények! a’ vadat még meg-se-fogtátok
Már a’ bőrit nékem ajándékozzátok. –

Meg-köszönöm – ’s noha még nem enyészett-el
Kétségem, az illyen gazdag igérettel;
Tettetem félelmem’ bátor tekíntettel,
’S ki-mondom értelmem’ illyen felelettel:

„Ha markomban vólna Hazám’ nyeresége
Azt-is meg-tsúfolná hiti szegettsége,
Azomban, ha halál leszsz-is a’ hartz vége,
Hazámé, nem enyim, kardom’ vitézsége.

Ti dolgotok Nemes Urak! el-rendelni56
Aen. L. I. v. 76. Tuus o regina! quid optes Explorare labor, mihi jussa capessere fas est. [Az optes szó után kérdőjel áll, ezt elhagytuk.]
Hol, miért, ’s ki ellen kell zászlót emelni?
Énnékem tisztemnek illő meg-felelni
Véremet, ’s éltemet Hazámnak szentelni. –

Juliánra látom a’ hartz nagyon rá-ért
De ha már szóllanom kell Hazám’ hasznáért;
Én hitet nem szegnék sem Bulgariáért,
Sem az Amurates’ minden Bírtokáért. –

Ha olly’ nagy erővel jönnek segítségre
Két felől-is, a’ már meg-tört ellenségre:
Ezt a’ könnyű dolgot vigyék magok végre.
Minek osztozó társ a’ kész nyereségre? –

Ők frigyet sem bontnak, mert nem-is kötöttek –
’S ha azzal, hogy frigyes társainká lettek:
Tölünk-is segítő erőt érdemlettek,
Ez a’ maroknyi nép mi leszsz ő mellettek? –

De ha segítséget a’ Magyarok kértek;
’S amazok tettek-is már költséget értek,
Követtek! helyettünk, majd ha viszsza-tértek
Ám köszönnyétek-meg, a’ mit meg-igértek.

Ajánljuk-meg e’ két szövetséges Párnak,
Pápa szent Atyánknak ’s a’ Görög Tsászárnak,
Hogy, ha ők, mi tőlünk segítséget várnak,
’S nem lészen rá szükség; mi sem tartjuk kárnak. –

Ha, míg az erőtlen Törökre sietne
A’ Magyar, a’ kotzka vakot nékünk vetne;
Bizvást akár mellyik társ hitet szeghetne
’S a’ hiti-szegettnek könnyen felelhetne.

De teszem: hogy vólna tellyes reménység-is,
Hogy egész Europát meg-nyerjük; de még-is
Félő, hogy e’ bűnért boszszút áll az ég-is,
’S iszonyodna tőlünk a’ keresztyénség-is.

Érhetünk még*
míg Értelemszerűen jav.
mi-is olly’ végső szükséget,
Hogy kéntelen-is kell kötni békességet!
Elő-vennénk akkor a’ jó ellenséget
De nem megy’ a’ tűzbe a’ ki már meg-égett.

Az éhség, dög-halál, (mert az egek Attya
Ezt, mind közönséges bűnért osztogattya;)
Hit-szegő Hazánkat ha meg-látogatja;
Ezt akkor a’ Török mind viszsza-adhatja.

Természet ellen van – ’s úgy lehet tartani
Hogy képtelenség ezt tsak ki-is mondani,
A’ mit Juliánus ebből a’ mostani
Kis viszketegségbűl mere javallani.

A’ szentségben lévő titkos testre le-tett
Hit’ meg-szegésével így meg-fertéztetett
Kristusnak szent neve, ha kit meg-bűntetett,
Bizony meg-bűnteti a’ Magyar Nemzetet. –

De mivel én, tsak egygy vagyok a’ Hazába;
Ha hartz van Királyom’, ’s Hazám’ szándékába,
Én ezt a’ szándékot nem döntöm dugába
’S miért-is viselném a’ fegyvert híjjába?

Én nem vonogatom magamat, éppen nem,
Lakadalom nékem a’ Törökre mennem,
Tudom: hogy Hazámért mindent kell szenvennem.
Tsak hogy, frigy bontóvá ne kellessen lennem. –”

Juliánus szómnak végit sem várhatja,
„Lám úgy mond Hunyadi kardját jól biztatja,
Légyen hát a’ Király ’s ország’ akaratja
A’ kiknek készen van bűnök botsánatja.”

Bulgária nékem írásba tétetett
’S Királlyi petséttel meg-erősíttetett,
Hogy hartzra indúllyunk már el-végeztetett,
És hogy ne halaszszunk sem napot, sem hetet.

Átkozott gondolat! melly tanátsúl adta
E’ bűnt, ’s Királlyunkat így meg-vakította;
Bűnünk a’ leg-nagyobb bűnt fellyűl haladta,
Zeng felette az ég, reng a’ főld alatta.57
Ezek a’ jelek követték ezt a’ gyűlést, főld-indúlás, forgó-szelek, szokatlan setétség; a’ főld-indúlás pedig ollyan erőben, hogy egész városok le-omlottak, és a’ vizek fel-felé folytak.

Reng, ’s elől-járóba jelenti rengése,
Hogy a’ több és nagyobb bűntetés sem kése
Reng, ’s a’ sok keresztyén vér’ özön öntése’
Árjának, helyt készít zúggó repedése.

A’ rakásra tódúlt komor felhök között
El-bujt, ’s e’ nagy bűnönn szint’ úgy meg-ütközött
És néki búsúlt nap, homállyba őltözött,
’S sietve setétes helyekre kőltözött.

Kezet fog az éj is*
ég-is A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
a’ szomorú éggel,
Irtóztat szokatlan félénk setétséggel,
Hogy az alatt könnyen küszködjön ’s jobb véggel
A’ kétségbe esés a’ vak reménységgel.

A’ főldnek részei belől meg-indúlnak,
És ollyan hallatlan erővel mozdúlnak;
Hogy egész városok omolva le-húllnak,
’S a’ vizek folyási viszszára fordúlnak.

De meg-nem ijesztnek e’ rettentő jelek,
Nem a’ főld-indúlás, nem a’ forgó szelek,
Én tehát Szegedrűl Mars útat rendelek,
Indúl az egész nép, ’s a’ Király-is velek. –

Már a’ Skorpiónak vége felé jára
A’ Nap, ’s nagyon siet nyilas tsillagjára,
Izenget a’ borzas tél, hogy nem sokára
Jég tsapokat aggat a’ bak’ szakállára.

Míg hát imígy amúgy bé-nem hártyáznának
Reszkető habjai a’ zajos Dunának,
Egyenessen néki váttánk Orsovának,
’S tsak hamar népeink által-is szállának.

Ballagunk, ’s találunk sok városotskára
Mellyeknek a’ népség készűl dúlására,
De nem eresztettük maga szabadjára,
Őrizvén az erőt erőssebb munkára.

Bodonnál egy kitsinyt meg-szállunk, pihenünk,58
Bidinum. Errűl leszsz alább-is emlékezet. [A mondatkezdő betűt e-ből E-re javítottuk, a hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.]
Innen, mint-ha vonna meg-bántott Istenünk
A’ fekete tengert tévén-fel ellenünk*
tévén fel-ellenünk A kötőjelet értelemszerűen áthelyeztük.
A’ Duna ’s a’ Hemus hegy közt odébb menünk.

Van egygy nagy erősség a’ Duna’ mentében,
Ditsősséges Város hajdani nevében
Nikápoly, melly esvén a’ Török kezében
Sciltárónak kezdi hívni nem régében.

Egy felől a’ Duna folydogál mellette
Más felűl nagy bértzes hegység kerítette,
A’ Török (hallásbúl a’ nép meg-sejtette)
Ez Ország’ kintseit mind ide vitette.

Ez hír a’ köz-népnek úgy eszit vesztette.
Hogy noha a’ Király maga ellenzette,
A’ meg-szagolt kintsre, fogát fenegette
És már a’ nagy Várat vívni-is kezdette.

De mivel ez hellyen jó számmal hagyatott
Örizőktűl a’ Vár jól oltalmaztatott,
A’ vakmerő ’s szabad rabláshoz szoktatott
Nép, az ostromlástúl ismét el-tiltatott.

Hanem mivel szép vólt a’ helly’ kiessége
És gazdag körűlte a’ mező’ térsége,
Úgy kivánta népünk’ ’s lovaink szüksége,
Hogy légyünk e’ tálynak kis-korig vendége.

De mivel a’ fáradt testnek engedtetett
Napokonn-is a’ nép mind tsak készűlgetett,
Kár vólna gátolni ez igyekezetet
Azért, újjabb útról rendelés tétetett.

Itt már kellet járni homokos helyekenn,
Nehezebb útakonn, hegyekenn, vőlgyekenn,
Víz-horta árkokonn, szoros ösvényekenn,
A’ lovaknak terhés meredek bértzekenn.

Itten találkozunk öszve Drákulával
Atyáddal, ama’ bőlts ’s nagy Vitéz Vajdával
Úgy beszélle velem mint jó barátjával.
Vajha éltünk vólna okos tanátsával!

Amurates úgy mond tsak vad’ üldözetre
Több embert visz’ mint ti ezen ütközetre,
Kevés a’ Töröknek e’ nép egygy fözetre.”
De kész vólt Julian már a’ feleletre.

„Míg úgy mond vesződik amaz a’ tengerrel
Mellyet őriz Ferentz hajókkal, fegyverrel,
Sokat tehetünk mi e’ kevés emberrel
A’ Görög*
Görök Sajtóhiba, em.
sem meszsze vár harmintz ezerrel. –”

Fel-sohajt az atyád; talám meg-érzette
Vesztünket, ’s népünket (mivel kitsinylette)
Négy ezer jó lovas néppel segítette
Kiknek a’ Bátyádat vezérül engedte.

Sírt butsúzásakor, és végezetre tett
Nékem ’s a’ Királynak ollyan ígéretet,
Hogy ő tsendes szállást ád ’s jó őrizetet,
Ha rosz vég választja-el az ütközetet.

Ah! nagy lelkű Vajda! vajha! a’ mint Téged’
Szerentséssebbé tett gyanús szívűséged;
Viszsza-mentem, ’s lettem vólna jóbb vendéged
Mint fogságom után mérges ellenséged.

Áz el-bámúlt tolvajt a’ báttya’ ’s az apja’
Sorsa’ említése mint-egy nyakonn tsapja,
A’ hoszszas halgatást hát félbe harapja,
A’ szót a’ Hunyadi’ szájábúl ki-kapja

„Bár úgy-mond Atyámnak jobb vendég módjára
’S szebben jöttél vólna látogatására
Vagy ő is utánnad ment vólna Várnára
Nem hajtván egygy hitván boszorkány szavára.

Mikor az én Atyám onnan meg-érkezett,
Rólad, mint jó barát szépen emlékezett.
Örűlt, hogy foghatott olly’ vitézzel kezet,
És utána menni nagyon igyekezett.

Igyekezett Téged a’ már elébbeni,
Törökkel tett kötés ellen segíteni,
Vágyott veled együtt hírt nevet szerzeni,
Mert a’ nagy szív, nagyot szokott reményleni.

De leg-inkább ellent állt, hogy még útjában
Egy vén aszszony Szullon nevű falutskában,
Bele-tekintett-é az Isten titkában,
Vagy mi? illy jövendőt kiált’ az úttzában.

A’ Király a’ hartzonn szerentsétlen lészen,
A’ Török nagy hírű győzedelmet vészen
De a’ magyar Tábor nem vesz-el egészen,
’S nem soká hasznossabb ütközetet tészen.

Fekuza vólt neve ez vén boszorkánynak
Mit nem tész’ egygy szé-szó*
szép-szó, a bécsi Magyar Músa 1787. november 17-i számában lévő hibaigazító szerint jav.
egygy Vitéz Vajdának?
Nem mér annyi erőt igérni magának,
Hogy ellene járjon egygy Banya’ szavának,

Bizony tsudálatos útakonn forgattya
Minden dolgainkat a’ Végzések’ Attya! –
De eregy már tovább oh Pallás’ Magzattya! –”
Hunyadi hát szavát ekképpen folytatja.

Meg-segítvén Atyád e’ négy ezerekkel,
Megyünk, és küszködünk a’ magas hegyekkel.
Sok várakkal, ’s falu forma Helységekkel
Mellyeket nepeink tűzzel égettek-el.

Sőt a’ véres szájú Magyarság ezeket
Rabolván bűnre-is veték a’ Kezeket,
Fel-dúlják az óltárt ’s templom’ szent Hellyeket,
Pusztítják a’ Bulgár ’s Görög szentségeket.

Ezt látván a’ Király mindjárt parantsolja,
„Hogy a’ szent Hellyeket senki ne rabollya;
Mert Istené ezek; ki meg-boszszúllója
A bűnnek, ’s perünknek igaz el-osztója.

A’ hartzonn az erőt Isten osztogatja,
A’ győzedelem-is az ő akaratja.
Ő tehát a’ népnek dühös indúlatja’
Tüzét boszszu-álló tűzzel el-ólthatja.

Most az Isten’ ügyét*
úgyét Sajtóhiba, jav.
óltalmazni megyünk:
Nó hát erőszakot az övénn ne tegyünk;
Másutt mínt ellenség húzzunk vonnyunk vegyünk,
De a’ szent hellyekenn irgalmasok legyünk.”

Sőt akkor meg-szánván e’ szegény nemzetet,
Mivel mindent dúlni erővel kelletett;
Egynehány Török rab útnak eresztetett.
Kik szanaszét vigyék ezt az izenetet:

Hogy valakik őnként fel-adják várakat
Választani hagyja a’ Király azokat,
Hogy akar más-felé fordítsák útjokat
Akar hűségünkre ajánlják magokat.

Míg sok vár és város a’ maga hasznára
Hajlott Királyunknak szep ajánlására;
Tsak neveti ama’ nagy két kősziklára,
Epűlt, egyik Sumen, másik Pesek vára,59
Schumen, Sun, vagy Sunium, és Pesech, Pesechium, régen erős várok Bulgariában a’ Hémus hegy bértzeinn.

Ezek meg-akarták erőnket próbálni,
Inkább, mint vároktól ólly ingyen meg-válni.
Könnyebb-is vólt mínket alá-taszigálni,
Mint nékünk a’ magas bértzekre mászkálni.

A’ Király hát népit neki botsátotta,
Leg-elebb-is Tarnó János be-rontotta
A’ kaput, Peseket Leske ostromlotta,60
Tarno (Tarnovius Joannes) Lesko (Lesco Bobricius) Lengyel Fő emberek, Ulaszlónak Hadi Tisztjei. Ez a’ Leskó fogta-meg Ulrik Grófot és vitte Budára – egy Tarnó, vagy Tarnovszky Lengyel Báro adott szállást János Királynak, mikor Ferdinánd M.Országból ki kergette. A’ mint irják Revai Péter, és Zermegh Janos vid. Belus
Fel-hágott már; ’s erős bástyáit bontotta.

Sokakat meg-ölnek sokat el-fogdoznak,
Jajgat a’ vár népe, sírnak kiáltoznak;
Sokat a’ Magyarok mind addig nyomoznak,
Míg-nem hanyat-homlok alá ugrándoznak.

E’ meg-van; de roszszúl fúj a’ Török szele,
A’ Király a’ Kardját még alig tette-le
Ím érkezik Ferencz*
Forenez em.
Kárdinál’ levele
Mellybe már én félve tekintettem bele.

Mit ir? – „A’*
A mondatkezdő A-t a-ból jav. Az idézőjel a következő sor elején kezdődik, áthelyeztük.
Törökök meg-tsalván azokat,
Kik hajókkal örzék a’ Tenger partokat;
Által szállitották egész táborokat,
’S még több erővel-is segíték magokat. –”

Mit tsináljak már én? – félni szégyenlettem,
Ne hogy a’ sereg-is féljen én mellettem, –
Minap hűségemről igéretet tettem,
De kitsiny az erő, Hazámat féltettem.

Kértem hát a’ Királyt: hogy viszsza-fordúljunk,
A’ veszedelembe őnként ne indúljunk,
Inkább a’ Drakula tanáttsán tanúljunk,
Mint a’ tenger mellett egygyenként el-huljunk.

Vagy, ha a’ szemérem kisztet a’ probára
Ím itt van helyünkben Sumen, Pesek vára,
Várjuk-bé itt, kűldjünk több nepért Budára
Talám a’ Görög-is el-jön nem sokára. –

De már a’ fiatal heves természetet
Jobbra tanátsolni tovább nem lehetett,
A’ síkra le-szállni sokkal jobb’ szeretett
’S ottan indítani véres ütközetet.

Hemus, Mesembernél kezdődik, ’s hoszszára
Ki-terjed egészszen Maczedoniara,
De sok helyett könyök ’s térd-hajlás formára
Ki-agozik tsak-nem a’ Tenger’ partjára.

De kivált Várnánál kettős ki-hajlása,
’S a’ nagy hegynek apróbb halmokra oszlása
Meneteles teknő forma vőlgyet ása,
Ez az a’ Magyarok’ keserves szállása.

Várna maga épűlt a’ vőlgy’ szorossára,
Két felől mellette két nagy hegy’ hátára,
Két vár űlt: egyikről Makropolis Vára
Másikról Galatta néznek-le Várnára.

Ezek mind őrizet nélkűl hagyattattak,
’S a’ fegyveres népnek könnyen szállást adtak,
Az óldalban szőllők ’s gyümőlts fák láttattak,
És kiességekkel mint-egy tsalogattak.

Bal kéz felől a’ mint fent épűlt Galatta,
Posványos tó vagyon a’ hegynek alatta
Mikor kergettetett e’ lápba szaladt, a’
Nagy Váradi Püspök ’s a’ fogát ott hatta.61
A’ fogát ott hagyta. Tsúfolódó forma ki mondás, ’s talám a’ Vitézi versben alatson, ’s a’ mint nevezik konyha szó (Culinaris terminus) félve tettem ide; de a’ bátorított, hogy a’ régi vitézi vers irókban is el-vétve találhatni illyeneket. – Az első Könyvben p. o. ebben a’ strófában: Egyszer nagy unalma’ vigasztalására: az utólsó sor hasonló közönséges ki mondással vólt előszször írva: A’ ló sem bírta már tovább, szegény pára. Ezt hogy szegény pára egy nagy tudományú Méltóságos Hazafi konyha szónak itélvén, igy méltóztatott igazítani az egész sort: Mert alatta lova már tsak alig jára; a’ mint hogy én-is ezt helyesnek itélvén, ama’ sort emezzel fel-tseréltem: ha többet-is találtam hasonlót e’ könyvben vigyázatlanságból ejteni; engedjen meg Hunyadi, a’ kit ditsérek, és Virgilius, a’ kit követni akarék. [A konyha szó helyett konha só áll, jav. A kéziratban ez a jegyzet nem szerepel.]

Ide tsalt bennünket a’ hegy’ kiessége
A’ barom’ itatás ’s tüzi fa’ szüksége,
Mind Királyunknak-is egy kis betegsége,
Kinek térd-hajlásánn mérges kelés ége. –

Siet a’ Török-is kétséges útjával,
Már Drinápoly alá ért roppant hadával,
Hallván hogy Ulászló már-is sok prédával,
Rakottan, ott pusztít rabló táborával.

Onnan heted napra meg úgy el-sietett,
Hogy a’ nagy tüzekből mellyeket égetett,
Estendenn, akárki jól hozzá vethetett
Hogy egygy mért-földnyinél nem meszszebb lehetett.

Ellent-vetett ugyan a’ hegyek’ sok ága,
De vólt a’ Hóldnak is tsekély kis világa,
’S az égnek a’ tűztől fényes pirossága
Már közel-léteknek jele, ’s bizonysága.

Látván hát távolyrúl a’ tüzes jeleket
Serkentjük a’ Hartzra vágyó vitézeket;
El-rendelünk minden jó készűleteket,
És meg-kettőztetjük az őrizeteket.

Még reggelt sem várunk; hajnal hasadtára
Én, György és Julián, ’s ha kiknek szavára
Vólt egy kis tekíntet; gyűlünk tsoportjára,
’S megyűnk a’ beteges Király’ szállására. –

Be hamar változik a’ szív’ akaratja;
Most leg-szegényebbűl magát a’ bíztatja,
Ki nem rég’ a’ Hazát olly nagyonn nógatja
A’ hartzra, ’s a’ prédát koránn osztogatja.

Nem mér Juliánus a’ síkonn hartzolni,
„Szekerekkel úgymond körűl-kell sántzolni
A’ Sereget, onnan könnyű lész’ tsúfolni
A’ Törököt, mikor nem mér ostromolni.

Ferentz-is az alatt új erőt fog hozni,
’S fogja a’ Törököt idáig nyomozni;
Mert a’ hajós sereg mit tud már dolgozni
Ha tsak a’ vizekkel nem fog hadakozni.”

Tettzett-is e’ tanáts némelly félénkeknek
Sok Magyar Uraknak, és sok Lengyeleknek;
A’ Király-is várván a’ mérges sebeknek
Gyógyultát; ellene nem mondott ezeknek.

György, a’ ki akármelly kész veszedelembe
Bátor vólt, bátrabban tekint a’ szemembe.
Nem szóllott, de mintha súgná a’ fülembe
Hogy kár így rohannunk önként félelembe.

De én-is magamban tsúfosnak képzelem,
Hogy Amuratesnek már-is győzedelem’
Kószorút igérjen a’ Magyar félelem;
Hát, az ijjedteket ekképpen kérlelem.

„Szép-is vólna biz’ az; hát a’ ki mint fene
Vad Amuratesnek úgy jöve ellene,
Most mikor a’ dolog a’ sullyára mene
Illy’ gyalázatossan sántzba rejtezzen-e?

A’ jó kezdettől függ a’ hartznak jó vége, –
Mihelyt tudva lészen szivünk’ félénksége,
Meg-újjúl a’ félénk Török’ reménysége,
’S a’ magunk népének el-vész serénysége.

A’ mint megy’ a’ dolog az első tsatába,
Ollyan indúlat száll minden katonába. –
Félvén megy’ a’ serény ló az Oskolába,
Ha leg-előszször-is meg-botlik a’ lába.

Mindég a’ Magyarok’ bátor serénysége,
Vólt a’ Törököknek szerentsetlensége:
A’ sántz már kéntelen óltalom’ keszsége
’S a’ meg-győzötteknek végső reménysége. –

’S hát, ha sántzba vévén kitsíny*
kitsníy Sajtóhiba, em.
seregünket
A’ nagy Török tábor körűl-fog bennünket,
’S el-zárja a’ síkra ki-mehetésünket
Mivel tartjuk akkor éhező népünket? –

Az-is nevetséges ’s tsúfos emlékezet,
Hogy a’ gyalog, ’s imígy amúgy fegyverkezett
Hajós sereg, e’ gyors lovas gyülekezet’
Nyomába, olly serény lépéssel érkezett.

Ha mind addig sántzba szorúlva koplalunk,
Míg az el-érkezik; éhel-is meg-halunk,
Mind Török’ markába kerűl az általunk
El-foglalt éléses sok majorunk ’s falunk.

Ott lett vólna hellye várt vitézségének
Ama’ Ferencz*
Ferenez Sajtóhiba, em.
híres hajós seregének,
Mikor Asiaból a’ Török’ népének
Hajói a’ vizenn által-evezének.

Még az én szívemnek nagyobb reménysége
Vólt eddig, a’ Görög Császár’ segitsége,
De a’ mint én látom, már annak-is vége
Van, ’s tsak a’ kardra van karunknak szüksége.

Úgy-é hát Fő Rendek! hogy síkra kell szálnunk
’S tavalyi mód szerént vakmerőnn probálnunk
Az erőt: egy kézből tízet kell tsinálnunk,
Másként a’ Töröknek meg-nem lehet álnunk.

Ne nézzük a’ Török roppant sokaságot,
Hanem a’ nagy szívet ’s Magyar bátorságot,
Melly sokszor sok Török’ torkára úgy hágott
Hogy a’ sokból egy-száz, ezret-is le-vágott.

Ez a’ jó óltalom, illyent kell készítni
Török hólt testekből kell sántzot kerítni,
Arra kell a’ Magyar Legényt meg-tanítni
Mint kell a’ zászlóig kardal útat nyitni?

Kivált most a’ Török úgy meg van íjesztve,
Hogy tsak ma légyen jól egyszer meg rekesztve,*
rakesztve Sajtóhiba, em.
Faradt ló-ként fülét farkát el-eresztve
Itt hagyja e’ gazdag megyét útat vesztve;

Jer hát velem Vitez Urak! a’ próbára,
Fessük Török vérrel a’ Várna’ falára:
Itt vala a’ Magyar, kit Várnára vára
A’ Török Törökbűl készűlt vatsorára.”

Olly’ mérgessen szedte homlokom a’ rántzot,
Mintha a’ Császárra most verném a’ lántzot,
Meg-találom akkor, gondolám, a’ ’sántzot,
Mikor Török sípra kell járni a’ tántzot.

Láttam a’ beszéd közt ’s mosolygónn nevettem,
Miképpen reszketett Julián mellettem;
Hogy szoros a’ kaptza magam-is érzettem,
De a’ santzba bújni nagyon szégyenlettem.

Hajolnak az Urak szavam’ tanáttsára
Sőt György már-is kapkod kard’ markolatjára,
A’ Király’ szem ügyet sem vet fájdalmára
A’ vér betegenn-is hivja a’ tsatára.

Közelebbről várván már az ellenséget
Által-adják nékem a’ Fő Vezérséget
Én-is tsak hirtelen a’ készűlet végett
Szemessebben körűl nézem a’ térséget.

A’ posvány mellyéket hátúl szekerekkel
El-zárom; ’s mivel ez egy felől bértzekkel
Erős vóltam, más felől motsáros vizekkel
Ide tsak öt Magyar zászlót rendelek-el.

A’ vőlgyből a’ hegy közt be-nyúló árkokat
Bé-rekesztem ásván jó erős sántzokat,
A’ Királyra bízom a’ vőlgy tályékokat
Hogy a’ Nemességgel örizze azokat.

Állítom jobb felől Várna’ ellenében
A’ derek sereget egész erejében,
Mert ez a’ Töröknek jobb-keze’ ügyében
Vólt, ’s hamarébb érte mi felénk jöttében.

Itt állt a’ Bán62
Franco (Dalmatiae Banus) Rozgoni Simon Egri Püspök.
a’ nagy zászló’ erejével,
Az Egri Püspök ’s György a’ maga népével,
Julián a’ veres kereszt’ szent jegyével
Meg-külömbőztetett vitézek’ rendével.

Hátúl a’ tábor hely’ védelmezésére
’S a’ talám hanyatló szárny’ segítségére
Szent László zászlóját, ’s a’ Leskó kezére
Bízott Lengyeleket rendelem végtére.

Magamnak egynehány serény Oláhokat
Tartottam, leg-frissebb ’s nyúgodt lovasokat.
Semmi rendes helyhez nem kötvén azokat,
Hogy mindég nyomomba lódíttsák magokat. –

’S mikor onnan odébb indúlni kezdettem
Testemben egy lassú lankadást érzettem,
Reng a’ föld alattam, az ég zúg felettem,
’S egy sebes forgó-szél támad’ környűlettem.

Szent Laszló Zaszlója öszve-szaggattatott
Én a’ nagy szélvészben mint el-ragadtatott
Nem tudom hol vóltam: hallottam szózatot
’S mellettem két Angyal le-szállni láttatott.63
Aen. L. IV. v. 702. Devolat et supra caput astitit. [Az astitit szó helyett adstitit áll, jav.]

Angyal, de koronás Király tekíntete,
Fenyes ábrázatja, fejér őltözete;
’S a’ mint rám mind kettő villám szemet vete,
Minden belső részem ’s tetemem reszkete.

Egyik tsendes hangal szóll de hallhatóval
Lajos vagyok úgymond ’s jöttem szent Lászlóval
Hogy néked tudtodra adjam egygy két szóval
Mit tehet az Isten a’ frigy’ fel-bontóval.

Szent László Hazádnak ditső párt-fogója
Van velem, a’ kinek még hasadt zászlója
Sokak halálának komor hír-mondója;
De a’ Te éltedet az Isten meg-óllja

Úgy vigyázz*
vígyáz A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
az Iffjú Király’ életére
Hogy mikor a’ hírért buzog heves vére,
Ha roszsz helyre rohan feje’ vesztésére
Ez ne legyen a’ több nép’ veszedelmére. –”

Mire észre jöttem, már akkor próbára
Hat ezer lovast kűld, a’ hegy’ óldalára
A’ Török: kik nézvén népünk’ táborára,
Nyilakkal kezdenek lőni boszszújára.

Mint-hogy hegy’ óldalnak kell vala indúlni
Nem hagyá a’ népet a’ Bán ki-mozdúlni; –
Mér a’ bíztos Török közelebb nyomúlni,
Már hát a’ Magyar-is neki kezd búsúlni.

Hátat vet a’ Török a’ gyors kergetőnek:
De ím’ mikor tsak-nem már rabokká lőnek,
Segítni a’ dombon sok ezerenn jőnek,
Enged a’ kis erő a’ nagyobb erőnek.

Rohan hanyat-homlok a’ Magyar le-felé,
’S míg a’ Török hátúl jó izűnn szeldelé,
Csoportosabb ’s nyúgott népbe botla belé,
Ugy-hogy futásának hellyét alig lelé.

Fut a’ Magyarság-is utána sebessen,
Húll a’ meg íjesztett Török-fej ezressen;
Sarkokba van a’ Bán, nyomja, de szemessen,
Űzi a’ Váradi Püspök-is tüzessen.

Űzi, de nyomorúlt, ő a’ szent Írással
Jobban tudván bánni mint a’ hartzolással.
Míg megy győzedelem’ ’s öröm’ kiáltással,
Jön a’ derék sereg szörnyű ropogással.

Meg-íjed a’ Püspök; és hátra fordúla
György után, ki régenn már viszsza-nyomúla
Megy: – hogy közel érje a’ lápnak indúla
De szegény lovastúl a’ posványba fúla.

Az Egri Püspök-is úgy meg-szoríttatott,
Hogy futva Galata Vár-felé vágtatott
De hogy a’ Táborba haza hátolhatott,
Soha-is a’ hartzonn többé nem láttatott.64
Az Egri Püspök hová lett kétséges; hanem az méltó a’ meg-jegyzésre: hogy mikor Julián’ tanáttsa ellen Hunyadi gyepre akart szálni a’ Törökkel, ez a’ Püspök-is öszve-kapott Hunyadival, ’s a’ többek közt azt felelte: Én ugyan Corvine! ha hartzolni kell, hartzolok, és tudom hogy itt halok-meg; de te majd hátat fordítaszsz ’ s jobb idöre tartod magadat. – Lám még-is meg-szaladt a’ Püspök.

A’ sántzig kezdett már a’ Török nyomúlni,
Szent Laszló Zászlója’ őrízetit dúlni,
Nekem a’ Királlyal oda kell rándúlni,
Mert a’ végső remény balra kezd hajolni. –

Meg-fordúl a’ kotzka, alig érkezünk-el,
Nem bír a’ sok Török kitsíny seregünkel.
Utánnok, sok vérben fertőzött kezünkel
Kergetve két ezer lépésig megyünk-el.

A’ Király a’ hartznak úgy néki hevűle,
Hogy már alig győzött ki-térni belűle, –
Csak ugyan meg nyerém sok kéréssel tűle,
Hogy én velem együtt más felé kerűle

A’ Bán és Julián már alig állának, –
Megyünk – az Oláhok nyomunkba valának:
De mihelyt a’ Királyt ’s engem’ meg-látának
A’ Török Vezérek, szörnyen kiáltának.

Nagy bíztatásokkal lármáznak egymásra,
Kisztetík Istenre, szentségre, vallásra,
Az igaz ügyökre, a’ frigy’ meg állásra
’S vagy nagy ditsősségre, vagy végső romlásra.

„Kristus! a’ sikoltó hangok így zengének:
Kit Istennek hisznek ezen Keresztyének
Még-is mi ellenünk olly hitet szegének
Mellyet le a’ Kristus nevére tevének

Kristus! mutasd-meg hát most Istenségedet:
Veszesd-el e’ gyilkos bűnre vetemedett
Hit-szegő kegyetlen keresztyén népedet,
Melly mikor minket bánt, tsúfolja nevedet.”

Zengnek mind két részről mérges sikoltások
Kemény kard pengések sok tsont ropogások.
Kardját más nyakára alig szabja-rá sok,
Mikor az ő fejét el-tsippentik mások.

Alig láttzik híjja a’ Török tábornak,
Mert más áll helyébe egy le-szeldelt sornak,
Mint a’ hordó lyukánn a’ most forró bornak
Ki-folyt tseppje helyett újjabb tseppek forrnak.

Vagy mint míg Herkules kardjával dolgozik.
A’ sebes sarkány’ nyak új fejjel bimbózik;
Többet nő a’ Pogány mint-sem fogyatkozik
Egy Török helyébe száz is találkózik.

Meg-toljuk tsak-ugyan keményen végtére
De mikor sebessen megyünk űzesére
Találunk egy-nehány meg-terhelt tevére
’S meg-ijedt lovaink ugrándoznak fére.

Eszemenn-is alig vóltam a’ lármába’,
Hol ide, hol oda futok mint a’ kába –
A’ Török, a’ Magyar Tábor’ bal-szárnyába
Nagy kárt tett, – hát oda mégyek hamarjába’.

Ott mihelyt a’ dolgot helyre segítettem,
Iffju Királyomat keresni eredtem;
Mert nagy hevességét annyira féltettem,
Hogy a’ miatt magam keveset tehettem.

Addig ment a’ meg-tolt Török’ űzésébe,
Hogy már a’ Jantsárok’ feles seregébe
Ért, vérrel villogott a’ kard a’ kezébe’,
’S hogy meg-lát’ még bellyebb indúla mérgébe?

Egek! melly nagy tsuda! két harmad magával
Küszködik a’ mérges hárpiák’ fajával;
Tsak-nem el-ájúlék hogy meg látám tával,
Sieték nyomába egy-nehány Oláhval.

Kértem az Istenre; kedvezzen magának,
Tartsa továbbra-is erejét karjának;
Mert az ő halála az egész Hazának
Halál ’s kész nyereség a’ Török’ Hadának.

„Az tsak köz katona’ nem Vezér’ törvénnye,
Hogy addig űldözzön a’ míg tartja kénnye,
Jöjj-vissza hát velem Táborunk’ reménnye
Vitézink’ ereje, Hazánk’ szeme-fénnye!

Most a’ Török Tábor már jól meg-tolatott,
És el-vesztett minden bátor indúlatot –
De fél a’ Magyar-is, mert régen láttatott
Királyunk, már talám hóltnak gondoltatott.”

Úgy is vólt. – A’ Királyt rá alig beszélem, –
Jön – a’ György’ seregét hátrálni szemlélem –
Útánna rugtatok futva. – Mind*
Az M m-ből jav.
azt vélem,
Hogy jön az én kedves Királyom-is vélem. –

Én el-mégyek. – Györgyöt már ki-segitettem.*
ki-segítem, A kézirat szerint jav.
Széllyel-nézek – hát nints Királyom mellettem –
Kérdezem – azt mondják: hogy mig én siettem
A’ Király viszsza-ment. – Tsak*
A T t-ből jav.
el-keseredtem. –

Viszsza-ment valóban nem sokad magával,
Víni a’ Jantsárok’ egész táborával;
A’ kik észre vették hogy már vak kotzkával
Fel-hágy mind a’ két fél az nap’ a’ tsatával.

Nem-is értem odébb őket egy hajtással
A’ honnan a’ Királyt annyi sohajtással
Viszsza-hivtam – zúgnak szörnyű kiáltással
Mint lepik a’ varjak a’ dögöt rakással.

De míg oda értem sebessen mentembe’,
Szellyel-nézek ha hol akadna szemembe;
Hát égyszer míg rágom fogamat mérgembe,
Im’! jön egygy áll-ortzás lovas velem szembe65
Virg. L. II. v. 772. Infelix simulacrum, atqve ipsius umbra Creusae

„Ne jöjj már Hunyadi úgymond védelmemre,
A’ Török tart számot már az én testemre,
Menj-viszsza, és viselj gondot hűségemre
Esküdt, ’s még életben maradt seregemre.

Nékem már a’ Török el-vette fejemet,
Tudom, hogy tábori modonn el-is temet
Te menj haza, viseld Királyi képemet
’S kérd-elő a’ Török Császártól éltemet.

Köszönöm jó Vitéz! vitéz hűségedet
A’ mellyel Királyod már meg-elégedett
Tartson-meg az Isten Hazádnak Tégedet
Ha már engem’ tovább élni nem engedett.

Menj hát, hagyj itt engem’ szerelmes Vezérem!
Menj, mert most ha szöksz-is, nem tilt a’ szemérem,
Néked a’ jobb sorsot már most meg-ígérem.
Mert a’ hit-szegésért bér vólt az én vérem.

Te-ki úgy vigyáztál az én életemre,
Hogy nyitva vólt szemed minden lépésemre,
Ne jöjj tovább kérlek próbált hűségemre,
Ne vonj már kettős gyászt szomorú népemre.

Menj-el, tartsd erődet bóldogabb időre,
’S szert tévén idővel népessebb erőre,
Akkor Amuratest vond osztán kérdőre,
Mért vetette kezét a’ koronás főre.

Juliánnak pedig mond-meg a’ nevemmel,
És egyebeket-is ints-meg esetemmel
Melly szerentsétlenűl jádzottam hitemmel
’S mint fizet az Isten érdemért érdemmel.

Menj hát.” – No mégyek hát – de ki beszéll velem?
Hát ha ez az árnyék tsak képzelt félelem,
Közelebb ugratok, jól meg-nézdegelem,
Ki-nyújtom kezemet, hogy majd meg-ölelem.

Háromszor akarék borúlni nyakára
Mind háromszor kezem tsak híjjába jára.66
Aen. L. II. v. 792. Ter conatus ibi collo dare brachia circum, Ter frustra comprensa manus effugit imago.
A’ tsupa semmi vált élő test formára,
Tsak ollyan mint a’ füst, álom, árnyék, pára.

A’ mint-hogy hirtelen semmívé-is vála.*
vala Rímelés szerint jav.
Ah kedves Királlyom keserves halála! –
De ha már a’ Pogány gyilkosoddá vála,
Ezt a’ fel-kent testet ott hagyjam-é nála? –

Ah! nem. – Érte*
Az É é-ből jav.
megyek. – Hát*
A H h-ból jav.
látom meszszére
Martzangolt testéből mint buzog a’ vére,
Keservessen nézek egygy dárda’ hegyére,
Zaszlóval függesztett halavány fejére. –

Meg-állj Pokol-béli Furiák’ fajzatja!
Vérem szerentsédet mindjárt hármaztatja;
Hadd légyek ha karom ’s kardom nem birhatja
Én-is dühösséged’ ’s mérged’ áldozatja,

Immár rohanék-is a’ veszedelembe,
Mikor az áll-orczás szó juta eszembe;
Hogy szegény Hazámnak ezen gyötrelembe’
Maradt még reménnye az én életembe’.

Viszsza-mégyek azért a’ tábor’ helyére;67
Történt ez a’ Várnai veszedelem 1444-dik esztendőben. Török két annyinál több veszett-el mint Keresztyén. A’ Király’ halála pedig miként történt, maga meg fogja beszélleni a’ III-dík Könyvben.
Hol már mindeneknek foly az óra’ vére.
Juliánus maga maga’ szégyenére
Nagyon javaslotta, hogy vonúljunk fére.

Ritka szónak engedt több ember mint ennek.
Én mégyek, – ’s hírt adok tsak hamar mindennek,
Hogy a’ Duna felé az éjjel Istennek
Hírivel, ki merre mehet, menjen, – mennek.


HARMADIK KÖNYV’

Summája.

Tovább megy Hunyadi a’ maga történeteinek le-írásában; emlékezteti a’ tolvajt; hogy míkor a’ Várnai veszedelemből viszsza-jövet Drakulához be-tért Hunyadi, amaz ezt meg-fogatta, de azután betsűlettel haza kisértette. – A’ maga jószágában tavaszt sem várhatván Hunyadi a’ belső zenebonák’ tsillapitása’ végett Budára ment, a’ hol az új Király választás kedvéért tartatandó Ország’ gyűlése időre határoztatik. Hunyadi pedig kűldetik a’ Török ellen, a’ ki már a’ Száváig hozta rabló lovas seregét; azt nagy serénységgel meg-győzvén, szemközt találja viszsza-menet a’ Magyar követeket, kiknek kérésekre ment a’ Czíliai Gróff ellen, a’ kit-is addig szorongat, míg az Ország’ hűsegére viszsza-terít,*
A szó végén kérdőjel áll, ezt vesszőre jav.
onnan megy az Ország gyűlésére*
gyúlésére Sajtóhiba, jav.
Pestre,*
A szó végén elválasztójel áll, ezt vesszőre jav.
a’ hol a’ Kis László Királlyá, maga pedig Hunyadi Fő igazgatóvá Gubernátorrá választatik. – A’ Kis Királyt a’ koronával sokáig szép módjával kérik-viszsza Fridrik Császártól, a’ ki nem akarván engedni, fegyverrel rajta ütnek. – Hunyadi Skanderbéggel öszve-szövetkezik a’ Török ellen; de Skanderbég el-késik; és Hunyadi a’ Rigó mezején nagyon meg-verettetik.

Így lett Nemzetemnek híre’ ’s ditsőssége’
Vesztével Várnánál a’ tsatának vége.
De vitéz Királyom’ gyászos temetsége
Vólt Amuratesnek leg-főbb nyeresége.

A’ mellynek hogy légyen ott örökös jele,
És az egész környék ditsekedjen vele.
A’ Török az ott lett történettel tele
Íratott, alatsony oszlopot emele. –

Fut a’ katonaság az erdöbe széllyel,
Megy’ a’ Duna felé, de ezer veszéllyel, –
Julián is odébb állott azon éjjel.
De nézd-el mint jádzik a’ sors a’ kevéllyel:

Futását nyomorúlt nem jó felé vette,
Valaki halálra meg-sebesítette, –
Még élt, mikor el-ment Szanoczi68
Szanoczi (Sanoceus) nagy és tanúlt ember; Ulászlónak követe vólt a’ Lengyelekhez, hogy adjanak segítséget a’ Török ellen. Vid. Callimach. In Belio.
mellette
Más nap; ’s a’ hit szegest szemére vetette.

Fél-mezitelenenn a’ főldönn heverve,
Szemeit az égre emelni sem merve,
Halálos kínnyait kettőzte keserve. –
Igy szóll, bús kezével hergő melyét verve:

„Szűnj-meg hamar szünj-meg kínos lehelletem!
Lengyel László Királyt én-is hadd követem,
Bizony ő utánna veszteni életem’
Én, én, igaz jussal én következhetem.

Óh százszor boldogok, boldogok valátok,
A’ kik Várna alatt szerelmes hazátok’
Kedvéért, hatalmas Iffju Királykátok’
Szemei’ láttára tegnap meg-halátok.”*
Aen. L. I. v. 94. O terqve qvaterqve beati quis ante Ora Patrum Trojae sub moenibus altis Contigit oppetere. (A szező jegyzete. A quis szó helyett Qvesi, a moenibus helyett moemibus áll, jav.)

Én pedig azokkal kik velem valának
Egyenessen néki vátték a’ Dunának,
És harmadnap alatt hozzánk el-jutának
Öt vagy hat ezerenn, kik meg-maradának.

Onnan által-megyünk havas-alfőldére
A’ hol már az Atyád jó szállást igére.
De nem emlékezvén tett ígéretére,
Tudod már mit tsinált ’s mi lett bűne’ bére:

Siettem, mert tudtam Fridrik’ kívánságát,
’S a’ ránk törekedő Tsehek’ gonoszságát;
A’ kik eszre-vévén Hazám’ árvaságát,
Majd újjabb rabságra készítik rabságát.

De ez új méreggel meg-keseríttetett
Lelkem, tsak-nem minden reménységet le-tett;
Ne tsudáld hát, hogy ez új sebbel sértetett
Szív, bűnös Atyádnak meg-nem engedhetett.

A’ keserűséget a’ szégyen kisztette,
Mind kettőt a’ harag kétszeresitette;
A’ nyughatatlanság mérgem’ segítette
És könnyen háramszor hármossá tehette.

Tudom, hogy a’ nemes szívnek nem szokása
A’ Durva haragnak holtig fent tartása,
De a’ Te Atyádnak bűne’ meg-bánása
Nem vólt elég-tétel, ’s fent maradt rovássa.

Hogy jobb indúlattal buzgott nemes vére,
El-eresztett, ’s hóltig hüséget ígére,
Sőt nagy embersége ki-jelentésére
Katonái által haza-is kísére.

Ez még tsak annak-is meg-orvoslására
Kevés vólt, hogy árva Hazám’ látására
Nem mehettem korán, hanem olly sokára,
Mikor már a’ roszsz hír kész szégyenre vára. –

El-is ment már a’ hír, – késö enyhíteni,
Kesereg hát szívem otthonn, ’s azt izeni
Budára; hogy szabad légyen kesergeni
Míg magam, ’s népem-is magát ki-piheni. –

Piheni! de mi vólt az én pihenésem? –
A’ sok ezer gond közt azonn törődésem;*
törődesem Rímelés szerint jav.
Hogy a’ Várnánál lett szégyen’ szenvedésem
A’ Töröknek viszsza-adni meddig késem?

A’ tél már az időt fagyra változtatta,
A’ vizek’ partjait öszve-ragasztotta;
A’ főld’ színet fehér hóval boritotta
Mellynek a’ mag tsírák bujkáltak alatta.

Kemény szelet hajtnak északról a’ jegek,
Ritkánn látnak fényes nap’ sugárt az egek,
Valamit hordoznak a’ komor fellegek,
Mind fagy, havas eső, jeges fergetegek.

A’ nap már közepénn nyomja Bak’ tsillagát
Fűlt szobába vonja sok nyers Vitéz magát
Törli véres kardját fóltozza kalpagát
Tüszszögve szagolja most-is Várna’ szagát. –

Az el-lankadt ’s fáradt testek meg-újúlnak,
Sokann a’ hartz utánn hartzolni tanúlnak,
Félelem, fáradtság, bánat, éhség múlnak
Betegek épűlnek, sebessek gyógyúlnak. –

Gyógyúlnak. – De az én sebem’ mergessége
Nem enyhűl; és nints-is semmi reménysége,
Tsak a’ hartz, ’s a’ boszszú-állás’ mestersége
Nyughatatlanságom’ ’s töredelmem’ vége. –

Új hír, új kín bántja szivemnek kínjait
Új veszély váltotta-fel ama’ Várnait
Mert ama’ vér-szopó még meg-nem álla itt
A’ Száváig kűldé rabló lovagjait.

De várj, vérrel hízott mord medve’ fajzatja69
Ovid. Trist. At lupus et turpes instant morientibus ursi. [Az ursi helyett ursae áll, jav.]
Fel-kél még a’ Magyar, eszedbe juttatja
Hogy fene vad’ és nem vitéz’ indúlatja
Az, a’ melly a’ főldhöz vertet folytogatja. –

A’ sereg gyűjtéshez hozzá-is kezdettem,
Mellyel a’ Törökre törni törekedtem;
De még dolgaimat jól rendbe se szedtem,
Fő rend Társaimtól szomorú hírt vettem.

Hogy a’ Lengyel László’ szomorú halála
Belső zenebonát ’s háborút tsinála:
Melly hír úgy szívenn lőtt, ’s olly roszsz helyt talála,
Hogy réménységem-is kesz méreggé vála –

Hát már, az én sorsom mind hóltig igy leszsz-e?
Hogy minden tzélomtúl el-vettessem meszsze
Országunk ő magát maga-is veszeszsze
És a’ Törököt-is Budáig ereszsze.

Nem várhattam tehát otthonn ki-keletet,
A’ sok gond Budára menni siettetett;
A’ hol velem együtt sok öszve-gyüjtetett
Fő rend, ’s nep, addig-is rendeléseket tett.

Míg az egész Ország Pünköst innepjére,
Pesthez gyülekezzen Rákos mezejére.
Annak ott lejendő el-végezésére
Ki űljön a’ székbe Ulászló’ hellyére. –

Az alatt-el-jött már a’ vidám ki-kelet.
Hátra verte a’ Kos, szarval a’ Hal jelet.
A’ melegebb napok oszlatják a’ telet,
A’ hartztól üresűlt ídőnek vége lett.

Arván maradt Hazám meg-szóllít engemet,
Hogy készíttsem újjabb hartzra fegyveremet,
Nem-is sok tűz kellett gyújtani véremet;
Rendbe-szedem azért hamar seregemet.

Veszem egyenessen útam’ Miziának
Hozzám még az útban ollyan hírt hozának
Hogy már a’ Törökök Szarnon városának
Környékénn a’ Száva mellett predálnának. –

Siettem, mert féltem attól-is hogy hátúl,
Újjabb roszsz, új bal hír ne jöjjön Budátúl –
Lattzik a’ Török tűz már Szarnon Várátúl
A’ melly tsak húsz-ezer lépés a’ Szávátúl. –

Tüzeket rakatok a’ Száva’ partjánál –
Rá ismér a’ Török a’ hóld’ világánál
Hogy Tábor; de a’ melly még túl a’ Szaván áll,
’S szem-ügyet sem vet rá elébb virradtánál.

Én-is a’ tűz mellett keveset múlattam,
Estendenn a’ Száva vizét át-úsztattam,
És gyors seregemet tsak addig nyugtattam;
Hogy még éjfél előtt-meg-is indúlhattam.

Sietünk Szarnannak sebes lépésekkel,
Hogy akkor üssünk-rá véletlen kezekkel,
Mikor leg bátrabban ’s nyugottabb lélekkel
Hajnali álomban méllyen merűlnek-el

Súgárit a’ piros hajnal tsirkáztatja;
Az új tavasz dérrel elegyes harmatja
A’ mint a’ zőld füvet gyöngy színnel futtatja,
Almos szem-héjjunkat vígan jádzódtatja. –

Aluszol most Török gondolom magamban,
Héj! ha tudnád miként hordozom markomban
Éltedet; alig ha aludnál; azomban
Rá-ütök az édes hajnali álomban

Harsog a’ kard-zörgés, a’ lovak hortyognak
A’ széllyel-dűlt rontott sátorok ropognak;
Hangjai sok öszve-tsikorgatott fognak
Az álmos Török dob’ zörgésinn ki fognak.

Egygyik alig ér-rá jaj’ ki-mondására,
A’ másik fel-ébred szomszédja’ jajjára;
Sok álmos szem ügyet sem vét a’ kardjára
Lót-fút, sir, őrt-kiált,*
őt-kiált Sajtóhiba, ért. sz. jav.
meg-őrűlt’ modjára:

Mint a’ főld-indúlás mormoló neszére
Álmos ijedtség száll a’ ház-nép szívére;
’S mikor az agyából ki-ugrik vesztére
Véletlen a’ padlás le-rohan fejére.

Így a’ Török Tábor mint esze-veszettek,
Míg álmos szemekből tsípát törölgettek,
A’ busúlt Magyarság ’sakmánnyává lettek;
Kiknek az álom-is hartzola mellettek.

Én el-nem-eresztem élve a’ kit érek,
Még a’ meg-hóltnak-is több halált igérek;
Nem bírnak a’ zavart néppel a’ Vezérek
’S rettentik őket-is katonáik vérek.

Ehol jön elémbe egy fél-mezítelen,
Üstökönn ragadom szegényt fegyvertelen:
’S úgy tsapom a’ lovam’ mellé le bal felenn,
Hogy ki-szakadt álmos lelke azon helenn.

Dühösködésemmel talám kárt-is tettem,
Mert egynek a’ gombját míg el-tsippentettem,
Az alatt három-is el-mene mellettem;
És a’ mennyit kaptam, többet el-vesztettem.

Van egygy sűrű erdő Szarnon ellenében,
A’ Török Tábornak nagy része féltében
Ide vonta magát; én-is hevenyében
Vadászni indúlék a’ vér’ erdejében.

Sokat a’ vadakból rab szíjra fűzettem, –
Már a’ tábor’ helyt-is magamévá tettem,
A’ katonaságnak jó osztályt engedtem,
És gazdag predával Budára siettem.

Siettem pihenni, de vallyon lehet-e?
Fejemnek a’ gondtól egygy kis pihenete,
Nem ím’ jön elémbe hazám’ izenete,
Hogy köztök az ördög megint konkolyt vete.

A’ Czileai Gróf egynehány társával
Neki bizta magát széles bírtokával
Él a’ meg-holt Király’ halála’ hasznával
És újjat kezd vonni az árva Hazával.70
Erre a’ Czileai Grófot Ulrikot, Fridrik Tsászár kisztette; hogy Szakolcza tályékát Pongrátztúl ki akkor oda való Kapitány vólt foglalja-el. Pray Annal. L. I. [A Szakolcza c-jét e-ből jav.]

Ennek már nagy Attya nagy emberré vála
Herman, mivel annak Leánya Borbála71
Barbara Czileai Grof Herman’ Leánya vólt Sigmond Csaszár’ és M. Király’ masodik felesége, igen fertelmes életü Aszszony; Herman fia vólt Fridrik, Fridriknek Ulrik.
Sigmond Tsászárné vólt; sok kints vala nála,
Melly most a’ Hazának vesztére szolgála.

Mert most Ulrik Horvát, és Tót-Országokat
Rabolta, meg-is vett már sok városokat.
Közben-veték azért Barátim magokat
Hogy viszsza-foglaljam fegyverrel azokat. –

A’ jó vitorlának elég egy kis szellet,
Hív szívemnek-is sok úntatás nem kellett.
Indúlok, (Budára az izenet e’ lett)
Négy ezer lovassal fel a’ Dráva mellett.

Petávia vagyon a’ Drava’ mentében
Ennek egy szép vár vólt által-ellenében
Itt lakott és Úr vólt egész Vármegyében
Ulrik. – De*
A D d-ből jav.
majd bele-nézek a’ szemében.

Altal-uszom Dráva’ vizét hamarjába
Rablok és pusztítok egész Czileába’
Addig, hogy a’ kevély Ulrik Gróf, magába
Tér, ’s hív tagnak vallja magát*
maagát Sajtóhiba, em.
a’ Hazába.

A’ nyert békességnek mellyet meg-ígére,
Három-ezer embert hagyék őrzésére,
Magam el-siettem Rákos’ mezejére
A’ már közelgető Ország gyűlesére.

Hol az Attya’ hólta után születtetett
Neveletlen László, Királlyá tétetett;
’S addig, míg a’ Király fel-nevelkedhetett,
Az igazgatóság nekem ítéltetett.

Akkor a’ Fő Rendek’ parantsolatjára
Fegyverrel rohanék Atyád’ birtokára;
Tudod már a’ többit, – mert noha sokára
Hazám Drakulától72
Drakula ollyan forma név vólt a’ Havas-alfőldieknél, mint az Egyiptomiaknál Farahó: avagy tsak a’ Vajdáikat ők úgy nevezték; de ezen könyvben mint tulajdon neve úgy vétetik, és a’ fia-is Drakulának neveztetik.
elég tételt vára.

Látod hát Barátom! hogy nem úgy mint fene
Vad, mentem Hazádnak ’s Atyádnak ellene
Mint ember embernek engednem kellene;
De Hunyadi, úgy mint Gubernator mene.

Még az Atyád’ dolga el-sem végeztetett
Az alatt Fridrikhez már követ kűldetett;
A’ ki a’ Tsaszártól ha roszsz feleletet
Hozánd, az ellen-is új hartz rendeltetett.

Fridrik Ersébetet, László kis Fiával73
Ersébetet nem kérték, mert már régen meg-hólt; hanem Lászlót, és a’ koronát.
Magánál tartotta ’s a’ szent koronával –
Majd két esztendeig kértük szép módjával
De nem gondolt Fridrik Hazám’ szép szávával

Kardal tekintünk hát koronánk’ dolgába,
’S mint a’ sebes menykő a’ fa’ óldalába
Rohanok, és mégyek-be Karinthiába
’S pusztitok tüzessen Fridrik országába’.

De nagyobb gondja vólt fogadott Fijára
Fridriknek, mint számos városi’ kárára,
Még tsak nem-is kűldött népe’ óltalmára.
Viszsza-mégyek azért gazdagonn Budára.

Tábori ruhámat még le-sem vetettem,
Országom’ Nagyjait már-is meg-sejtettem
Melly vas-villa szemet forgatnak mellettem
Hogy Király’ személlye’ viselője lettem.

Fájt amaz Ulrik Gróf sok jó barátjának,
Hogy olly koránn nyakát szegtem hatalmának;
Sőt fájt a’ mi nagyobb Györgynek-is magának
Hogy engem’ ő nála elsőbbnek tartának.74
Aen. I. v. 26: Manet alta mente repostum Judicium Paridis, spretaeqve injuria formae.

Inkább-is akartam e’ terhet le-rázni,
Nyakamról; a’ mellyet roszszra magyarázni
Kezdettek: mint magam’ vérivel tsatázni
’S viszsza-vonásokkal hazámat gyalázni.

De belém új kedvet önt Hazám’ szerelme,
Kisztet, a’ Törökre fenekedő elme:
Hogy mostani rangom neki új félelme
Leszsz, ’s az én karomnak nem kis segedelme.

Hív szívem, mig Hazám igy ellenem jára
Akadt egy idegen de jó Barátjára,
Ama’ Triballusok’ vitéz Kirallyára
A’ ki mar készen vólt és tsak tőlem vára.

Skanderbég, halhattad ezt a’ nevezetet,
Ki Ibán Attyától zálogba vettetett
A’ Töröknek; a’ kit imádva reszketett
A’ Pogány és Sándor Úrnak nevezgetett.

Kit minek-utána meg-tsalt mesterséggel75
Skanderbég, vagy Kasztrióta, az Attya helyett kezes lévén a’ Töröknél, annyira érdemesitette magát, hogy Épirus’ és Albania’ Fejedelméve tétetett; akkor el-pártolt a’ Törőktül, és negyvenszer verte-meg a’ Törököt; holott 16. ezernél többet soha sem szokott az ütközetre vinni.
Öszve-szövetkezénk erős szövetséggel
Amurates ellen. – Reménylett*
Az R r-ből jav.
jó véggel
Mert az tsak magával sem birt Skanderbéggel.

Miként bír hát maga e’ kettős teherrel,
Ha én rajta mégyek egy ollyan emberrel
A’ ki tsak nem rég-is hallatlan fegyverrel
Hatvan ezret vert-meg tizen hat ezerrel.

’S valóba a’ Török hatalomnak vége
Lett vólna, ’s második Murát’ temetsége
A’ rigó’ mezején; de már ellensége
Vólt tzélomnak, a’ György’ hiti-szegettsége.

Mint a’ ki bujdosva szokott jönni menni
Viszsza-tettzik annak soká otthonn lenni;
’S akárki maraszsza nyúgodni, pihenni,
Úti-fűvet készül talpa alá tenni.

Én bennem-is a’ hartz úgy természetté lett,
Hogy tán nem-is élet a’ nélkűl az élet:
’S nyomja bár Lelkemet halál vagy ítélet
Ha hartzra kell menni azonnal fel-éledt.

De már azt nem tudom: mi különös Lélek
Bennem; hogy a’ Török hartzért halok élek.
Kiket mind örökös ellenségnek vélek,
’S irgalmatlanabbúl tudok bánni vélek.

Magamnak érzem-é vesztemet vagy annak?
De bennem olly mérges indúlatok vannak,
Hogy ha rám egyszersmind sok százann rohannak
Mint oroszlán bátran megyek e’ vad kannak.

Kivált most, mint kígyó a’ farka’ vágását
El-nem felejthetem népem pusztúlását,
A’ Várnai hartznak várva várom mássát
Hogy nyakába viszsza döntsem a’ fort kását.

Úgy végeztem azért most Kástriótával
Hogy a’ közép őszszel Szent Mihály havával
Ő Bosznia felűl nyomúljon hadával
Én hazúl indúlok Hazám táborával

A’ Töröknek az-is alkalmatlan lészen
Hogy kezdetet a’ hartz hideg, őszszel vészen,
Az-is; hogy ha ketten két felől mérészen
Rajta megyünk ’s útját el zárjuk egészszen.

Huszon-két ezerrel már én a’ Dunához
Értem Orzsovánn túl Szeverin’ varához.
Kűldök Györgyhöz hajdan Hazám’ barátjához,
Hogy készűljőn ő is nyúlni a’ kardjához.

De nem engedte-meg néki déltzeg vére,
Hogy ő régi Vezér ’s Királyfi létére
Vezérségem alatt a’ Márs’ mezejére
Jőjjön, koszorúzott feje’ szégyenére.

Gondol azért ’s izen szép ki-fogásokat,
De mind úgy intézte a’ jó György azokat,
Hogy vádolt mind engem’ mind a’ Magyarokat
És nem hagyta helyben ez új szándékjokat.

Fel-gyulladt a’ méreg lángoló szívembe,
Fortélyt tapasztalván olly jó emberembe;
A’ kit birtokába én magam tettem-be
’S meg-mentettem éltét sok veszedelembe.

Velem vala színe mind a’ Nemességnek,
Mérgelődnek ők-is ’s tüzzel-lángal égnek
Nagyobb-is e’ titkos tsalárd-lelkűségnek
Ereje ’s félelme, mint az ellenségnek.

Rá rohanunk azért a’ György’ országára,
Mint ellenséggé vált barát’ birtokára,
’S kölykétűl meg-fosztott oroszlán’ módjára
Rablunk, tüzet hányunk sok szép városára.

Ezt meg-hallván fel-hágy György a’ vitézséggel
Nem jön mi ellenünk tábori készséggel;
Hanem új kezet fog a’ vólt ellenséggel,
El-árúl engemet álnok mesterséggel.

Meg-izeni titkon a’ Török Tsaszárnak,
Hogy már a’ Magyarok Rátz-országban járnak,
Még Skanderbégtől-is segítséget várnak,
Hogy együtt rohannak a’ Török határnak

Jó leszsz azért őtet belyebb ereszteni
’S viszsza-menő utját jól bé-keríteni.
És míg a’ máséra ő a’ fogát feni
Maga’ országától meszsze rekeszteni. –

Míg itt a’ Magyarság tör, ront, pusztít, éget,
El-únom az alatt várni Skanderbéget;
’Sofiának tartok, tudtam a’ térséget,
Mert ott jól meg-vertem már az ellenséget.

Hát ím’ jön két Magyar, egy pár Rátz Nemessel
A’ kiket kűldött György, ’s már Amuratessel
Beszéltek; de mostan el-fogattak lessel. –
Így járunk ám néha a’ hív Akhátessel.

Ezek ki-beszéllik György’ minden titkait
’S hogy már nyóltzvan-ezer serény lovassait
Hozza, úgy intézvén a’ Tsászár, dolgait;
Hogy kétszeresíttse most ama’ Várnait.

Meg-búsúlok, rágom nyelvemet mérgembe’,
Hogy kinek tudtomra soha életembe’
Nem vétettem; ’s a’ ki olly színes vólt szembe’,
Igy akar dönteni a’ veszedelembe.

Nehéz a’ harag közt tisztán gondolkozni
De késő-is vólt már jól meg-határozni,
Viszsza-menni leszsz-é, jobb vagy hadakozni?
Vagy a’ Törököt-é vagy Györgyöt nyomozni?

Ha viszsza-nyomúlva el-vesztem helyemet;
Meg-tsalom Skanderbég kedves emberemet,
A’ kit e’ temerdek sok nép porba temet
Míg ő a’ ki rendelt hellyen vár engemet.

De ha itt maradok, el-zárja útamat,
’S ha a’ hegyek közzé szoríthat magamat;
Mig ide nyomozza Skanderbég nyomomat,
Talám elébb hírűl viszik halálomat.

El-nyomúlék azért egy-kevéssé fére
Bulgárral ütköző Rácz-ország szélére.
Hol már ha népemnek jön segítségére,
Skanderbég, könnyebben ’s közelebb-is ére.

Itt gyönyörű kies térségek valának,
Húsz ezer lépésre hoszszan el-nyúlának
Körös-körűl kies nagy hegyek állának.
Ez vőlgyet a’ Ráczok hivják Kosonának

Mint hoszszúkás tolyás ollyan a’ formája
A’ Sitnicza vize által folydogálja,
Bosnyáki hegyekenn fakad forráskája
’S a’ Dunába szakad kígyós tsatornája.

A’ Török tábornak itt által-jöttével
Íjeszt egy vén Aszszony nem jó szerentsével;
„Hogy mikor Hunyadi által-ment népével
Tsak egy nap foly vala zavarodott lével.

De a’ Török tábor ezt úgy meg-zavarta,
Hogy a’ zavarodás harmad-napig tarta. –”
Ő a’ nép’ sokságát mondani akarta
Az én szívemet-is ugyan tsak az marta. –

De mit nékem hetven, nyóltzvan ’s több ezerek?
Ezzel még magam-is ütközni meg-merek;
’S ha Skanderbégtől-is segítséget nyerek,
Török vérrel folynak ezek a’ víz erek. –

Egy kis dombotska vólt a’ vőlgy’ hajlásában,
A’ Sitniza annak folyt-el az allyában,
Itt hólt meg, egy Murát Tsászár hajdanában,
’S fekütt egy kő-oszlop alatt sír-halmában.

Ki mikor ez hellyen készűlt a’ tsátára
Sok rigó repdesett és szállt sisakjára
Sőt mikor oszlopot tettek-is halmára
Sereggel sok rigók gyűltek oszlopjára.

Ez hely rigó mező nevét innen vette,
’S a’ Török e’ dombot szent helynek képzette,
A’ Tsászár hát útját ide siettette,
Mert a’ szent oszlopot én tőlem féltette

De én ezt az egész dombot el-foglalám,
Mert itt könnyen hozzám fér, ha meg-nem tsal ám
Skanderbég’ serege, a’ Török-is talám
Nehezebben piszkál onnan alól alám.

A’ Török ezt látván kéntelen vívé-be
Temérdek seregét a’ vőlgynek öblébe.
Félt, hogy ne kerűljön Amurát’ elébe
Hajdani Druszája’ temető vőlgyébe.

Én a’ viadaltól mind tsak tartózkodtam,
Mivel, hogy Skanderbég közelget, hallottam,
De már a’ boszszontást tovább sokallottam,
Népemet hát harmintz-két részre osztottam.

Biztatom a’ kétes szívű vitézeket
Hogy el-ne tsüggeszszék baj-vívó kezeket,
Nemes bátorsággal táplálják szíveket,
Nem egyszer láttak már ennyi ezereket –

El-nézem a’ Török’ temérdek sereget
El-fogta egészszen a’ nagy vőlgy’ réteget,
Mintha a’ levegőnn látnék sok felleget,
A’ melly el-borítja egészszen az eget. –

Kitsiny seregemet már jól rendbe-szedtem
A’ dombról két felé szárnyat eresztettem
Székelyt76
Szekely János. Hunyadinak Attyafia.
vasasok’ vezérivé tettem
’S négy szegű seregben közbe helyheztettem.

Kezdi a’ nyilazást a’ Török tüzessen,
Viszsza-veri Bánfi77
Bánfy István és Losontzy Benedek Magyar Fö emberek, akkorba híres Kapitányok.
a’ tüzet mérgessen,
Losontzi Benedek hogy többet tehessen,
Közelebb megy’ a’ jobb szárnyal egyenessen.

Úgy, hogy noha későnn majd három órára,
Úgy rá tör a’ Török sereg’ bal-szárnyára;
Hogy mire én oda értem új tsatára
Meg szaladt a’ Török, engem’ bé-nem vára.

De míg én Losontzit segítni siettem,
Meg-tolatott Bánfi mire észre vettem; –
Hogy a’ Tsaszár fellyebb nyomúlt meg-fejtettem,
Noha még Székelyt nem igen féltettem.

De ha ez utólsó segédre hagyatott
Nép már illyen hamar meg-háborítatott
Féltem, és siettem. – Már*
Az M m-ből jav.
fel-is ugratott
A’ Tsaszár a’ dombra, de sort nem bonthatott.

És míg Székelyvel erőssen versengett,
Meg hallja, hogy az én mérges szavam zengett;
Kard vasam a’ Török’ kaponyákonn pengett,
Meg-íjed hát, ’s újjabb erőért izenget.

Nékem, az újjonnan ellenem hozatott
Erő, új gondot ád, és méltán adhatott;
Egy tsapat Magyarnak nem tsak egy tsapatot
Kellett hátra-verni, hanem ötöt hatot.

Sózom az elsőtől az utolsó sorig,
Sok kevélly Basákat le vertem a’ porig;
Űztem Amuratest szintén a’ sátorig,
’S nagy vér-ontást tettem, mind nap le-ment-korig.

Sántzba veszi magát a’ Török végtére,
Én-is helyre verem népemet estvére,
Ejjel a’ Nemesség tőlem órát kére,
A’ hólnapi hartznak el-íntézésére.

Számba-veszem tehát mind a’ sebesseket,
’S a’ szekerek közzé be-kűldöm ezeket;
Bíztatom erőssen a’ hív vezéreket,
Hogy jó Hazájokért ne szánják véreket.

Tartson a’ mint tarthat karunk’ vitézsége,
Míg Skanderbégnek-is el-ér segítsége,
Kivel, ha meg oszlik nevünk’ ditsőssége,
Azzal leszsz a’ Török ditsősségnek vége.

Rendelek jó korán hajnal’ hasadtára
Nyúgottabb sereget az első próbára,
Mert Székely serege ollyan vólt jobbára,
Hogy még semmit sem tett, tsak a’ szótól vára.

De bezzeg a’ Tsászár ugyan azt végzette
A’ kinek még negyven-ezer vólt mellette,
A’ ki még a’ kardját tegnap fel-sem-vette,
A’ leg-első sorban ő is ezt vezette.

El-kezdjük hajnalban ’s már nap’ fel-kőltére
A’ karomonn folyt-le a’ Török nyak’ vére;
Mérgibenn a’ Magyar ebédet sem kére
Mert kapott Török húst fölöstökömjére.

Azomban a’ Tsászár mind tsak azt vi’sgálja,
Hol, és merre villog Hunyadi’ szablyája? –
Látván hogy erejét híjjába probálja
’S ez maroknyi Magyar mindég útját állja.

Maga hát, mind az én népemet zaklatja,
Ha jól meg-szeldelem meg odébb ugratja
Seregét; a’ szomszéd szárny’ hegyét szaggatja,
Addig, hogy bajnokját fére tsalogatja.

Én-is bolond észszel mind tsak azt gondolám,
Hogy tsak külön akar velem vívni*
vívi Sajtóhiba, em.
talám,
Hát egyszer hírt hoznak; hallám, és fájlalám,
Hogy az Istentelen forrót döntött alám.

Meg vólt parantsolva két vezér Basának;
Hogy míg ezek engem jobbról boszontának
Addig ők a’ Magyar sereg’ bal-szárnyának
Hat annyi sereggel néki rohannának.

Úgy lett, de Székely-is bezzeg elő szedte
Erejét; az egygyik Basát el kergette
Másik előtt magát szaladni színlette
Akkor víszsza-fordúlt ’s a’ nyakát el-vette:

Meg-szalad a’ Török vezérje’ vesztével,
Utánna a’ Magyar szörnyű hével-lével;
De tsalt Amurates áll mesterségével,
Mikor engem fére von vala népével.

Mert mikor a’ Török már meg-futamoda,
’S űzve a’ Magyarság futkos ide oda;
A’ harmadik Basa dobolva jelt ada,
’S az el-széledt népre új néppel támada.

A’ Tsászárt már én-is meg-nyómtam, kergettem,
De a’ tábor helytől meszsze nem sijettem, –
Fel-ugrom a’ dombra. – Mindjárt*
Az M m-ből jav.
észre vettem,
Miert ólálkodott a’ Tsászár mellettem. –

De már késő. – Látom*
Az L l-ből jav.
a’ Török sereget
Jönni, mint egy sűrű szeles fergeteget,
Melly már bal-szárnyamba nem talált eleget,
Fel a’ hegynek vágtat, ’s engem-is fenyeget.

El-esett ez napi fáradtságom’ bére,
De hogy rá ne üssön Táborom’ helyére,
Minden seregemet viszem ellenére,
’S ki állok elébe a’ hegy’ mellyékére.

Ezt látván a’ Török meg-állítja magát,
Nem merte a’ hegyre fellyebb hozni fogát,
Állván várja a’ szép est-hajnal’ tsillagát,
Én-is meg úntam már az nap’ a’ hartz’ szagát.

Viszsza-megy estendenn vígann szállására,
De én sírva néztem népem’ bal-szárnyára,
’S tsak a’ vólt szememnek vígasztalására
Ha nézett a’ Basa fej’ kaponyájára.

Éjtszakára kelve rendelek leseket,
És meg-kettőztetem*
meg-kettőztetm Sajtóhiba, em.
az őrizeteket;
Hogy míg vitézeim nyúgtatják testeket,
Amaz ne koholjon új mestersegeket.

Én-is a’ nyúgalmat keresve kerestem,
Mert már két egész nap el-fáradott testem;
De még álmomban-is Skanderbéget lestem,
Semmit sem nyughattam, tzélomtúl el-estem.

Hát ehol az első hajnal’ hasadtára
Zeng a’ hegy bőg a’ főld, bús bika modjára;
Fülem fél álmossan neszez a’ lármára,
’S emlékezik Lelkem szomorúnn Várnára.

Várnára, és éppen Várnától érkezett
Egy ezer sebekkel rútúl meg-vérezett
Kép78
Ollyan formánn, mint mikor Hektor Eneásnak meg-jelent a’ Trojai veszedelemkor Virg. Aen. L. II. v. 270.
kit ama Lengyel Lászlónak képezett
Szemem, és e’ gyászos latásra könyvezett.

Tsonkázott kezei, szeldelt képe, szája,79
Itt ennek a’ látásnak le-irásában van majmolva Eneásnak Deifobussal való beszédje. Aen. L. VI. v. 495.
Vállára bitsaklott feje, kék ortzája,
Írtóztat, de még-is el hitet formája,
Hogy ő a’ Magyarok’ ama hív Királlya.

Pihegett még most-is és félve reszketett,
Takarná sebjeit de már nem lehetett;
Ah tsupa vitézség! ah tsupa szeretet,
Hogy így el-változál miképpen lehetett?

Tűnődtem sokáig, ’s némánn kételkedtem,
Álom-é vagy árnyék a’ mi áll mellettem?80
Aen. L. III. v. 173. Nec sopor illud erat sed coram agnoscere vultus, velatasqve comas praesentiaqve ora videbar. [A sopor helyett sorpor áll, jav.]
Sokszor rá tekintve el-el-keseredtem,
Végre hozzá szollok ’s szómat így kezdettem.

„Vitéz nemes Király! ki mind fegyverével
Hatalmas, mind kettös Kiralyi nevével,
Ugyan ki mert bánni ’s ki engedelmével
Illyen kegyetlenűl ártatlan fejével?

Az nap, hogy Hazámnak nagy veszedelme lett
Várnánál, egy árnyék szót adott és jelet,
Hogy fárattan a’ sok hólt test rakás felett
El-estél és vitéz éltednek vége lett.

Akkor én jól-lehet ez meg-merevedett
Test’ kép, tiltott, ’s tovább menni nem engedett
Siettem meg-látni Királyom! Tégedet
És a’ Jantsároktól el-venni testedet.

Mert, még leg-előszször a’ hartz’ kezdetével,
Nagy Lajos súgár közt fénylő szent képével
Meg-jelent, ’s parantsolt az egek’ nevével,
Hogy vigyázva bánjak a’ Király’ éltével.

De nem mertem neked ezt meg-jelenteni,
’S ezzel a’ népnek-is kedvét el-veszteni,
Hanem a’ mint könnyen lehetett sejteni,
Mind nyomodba valék éltedet menteni.

Parantsolva kértem mint-egy, Felségedet,
Hogy Te ki ne mozdítsd közép seregedet,
De mivel nagy Lelked szómnak nem engedett;
Fáradtsággal kellett mentenem éltedet.

’S mondhatom, a’ látott Nagy Lajos’ nevére
Nem vigyáztam annyit magam’ életére
Mint arra, hogy vitéz Kiralyomnak vére
Ne légyen a’ gyászos hit-szegésnek bére.

Mikor a’ szomorú látás el-érkezett,
Hogy már a’ vad Jantsár nyakadhoz férkezett,
Szívem Nagy Lajosra sírva emlékezett
De már hijjába vólt minden igyekezet.

Vólt ugyan még erő Vezéred’ kezébe’
Rohantam a’ gyilkos Jantsárok’ közzé-be,
Háromszor ragadék Királyom’ testébe,
De sok ezer kard jött karom’ ellenébe.

Mellyre a’ test’ árnyék ekképpen felele;
Híjja nélkűl vala hűségednek jele,81
Aen. VI. v. 509. Nihil o tibi amice relictum, Omnia Deiphobo solvisti. – – [A szövegben relictum est áll; az est szót az eredeti szerint töröltük.]
Mindent sőt többet-is tselekedtél vele
Mint egy jó Atyától egy fi érdemele.

De ama’ Julian’ nagy negédessége,
’S bíztató szavának mérges édessége
Okozta, hogy légyen éltem’ kínos vége
’S ez emlékezetes testem’ kissebbsége

Mert mikor pántzélos ruhámat rám vettem
Atzél sisakomat a’ főldre ejtettem;
Az egyik test őrző el-ájúlt mellettem;
Hogy ez már nem jó jel, mindjárt meg-sejtettem.

De ha minden vitéz minden kis esetre
Meg-íjed, és félve megy’ az ütközetre;
Mit tsinál majd a’ kard’ ’s dárda’ zördűletre?
Ha rá tör a’ bátor a’ meg félemlettre.

Nem-is illett vólna, hogy egy Király’ vére.
Meg hűljön sisaklya’ történt el-estére:
De vajha Vezérem’ okos beszédjére
Inkább hajlék vala, mint a’ Pap’ kértére.

Mikor már Táborom kemény ütközettel,
Sok hólt testet sok hólt testel temetett-el,
Ehol jő Julián’ fáradt lélekzettel
’S imádja a’ Magyart szörnyű dítsérettel.

Már úgy-mond mind a’ két szárnyat úgy meg tolja
Népünk, hogy tsak alig marad hír-mondója.
Hogy van? hogy nem mozdúl a’ Király’ zászlója?
És azt Amurates tsak állva tsúfolja.

Tsak az Hunyadinak minden mestersége
Hogy mikor a’ hartznak ditsőűl leszsz vége;
Ki-ne tessen a’ nagy Király’ vitézsége,
’S tsak az övé légyen a’ hartz’ ditsőssége,

Azomban, ha Te-is ki-mozdúlsz népeddel,
Meg verhetd a’ Tsászárt erős fegyvereddel;
’S hogy épen maradjon óh ne-is szenvedd-el,
’S végezd-el a’ hartzot nagy vitézségeddel. –

Buzdúl heves vérem Julián’ szavára
Ki-mozdúlok, és rá tsapok a’ Tsászárra,
A’ ki már rettegett, sokat nem-is vára,
Hátra nyomúl a’ több sereg’ példájára.

Kétszer hívtál-viszsza, ah! mind jút eszembe,
Bíztam ugyan bíztam bíztos vezérembe’,
De már nem tagadom azt verték fejembe,
Hogy gántsolni akarsz kész ditsősségembe’.

Viszsza-szöktem tehát tőled harmadszor-is,
És sok száz Törököt le-sóztam akkor-is;
Hátat vet a’ Jantsár bomlik már a’ sor-is,
A’ Tsászár futóba indúl háromszor-is.

Valahányszor hangzott kard vasam’ pengése
Mind annyiszor füstölt feje’ gőzölgése.
Már közel vólt hozzám hallott pihegése,
Menne. – De*
A D d-ből jav.
meg-vala gátolva menése.

Meg fogja egy Basa a’ lova’ kantárját,
’S ekkép’ pirongatja meg-íjedt Tsászárját;
„’S hát Te a’ ki bírod e’ világ’ határját
Félsz-é e’ kis hartznak meg-gázolni sárját?

Im’ a’ Magyaroknak gyermekdéd Királlya,
Tíz-huszad magával a’ tsatát ki-állja
’S hát a’ Tsászár, a’ kit sok ezer szolgája
Őriz, egy gyermeknek fekszik-é alája?

Meg-áll a’ Jantsárság e’ szóra reszketve,
’S míg én a’ Tsászárra fenekszem sietve
Jobb felől a’ lovam óldalba böketve
El-esik, a’ nyakánn engem által-vetve.

Akkor a’ Jantsárok el-lepnek engemet
Ki gördűl sisakom, a’ fegyver el-temet,
Sok ezer sebekkel motskolják testemet,
Kiáltja a’ Tsászár; vágják-el fejemet.

Óh Isten, ha szabad boszszú-állást kérni
Méltóztass neki-is illyen fontal mérni.82
Aen. VI. 530. Di talia Grais Instaurate, pio si poenas ore reposco. [A Grais helyett Grajis áll, jav.]
Vajha Hunyadiról lehetne ígérni,
Hogy boszszú-állással tudjon viszsza-térni!

De kedves Vezérem! az ég’ rendelése
A’ boszszú-állással mánál tovább kése;
Sőt meg-tiszteltetik sok Magyar’ veszése
Hírével Amurat’ Tsászár’ temetése.*
tametése Sajtóhiba, em.

Tudod: hogy a’ Török frigynek esztendeje
Még ki-nem tőlt; minden népednek ereje
El-vész: a’ boszszúnak nintsen még ideje
’S ma Vér’ mezeje leszsz a’ Rigó’ mezeje.”

E’ szóra sebessen el-mene mellettem,
El-tűnt – az álomból én-is fel-ébredtem,
Tsorgott rólam a’ víz, ’s észre nem vehettem
Hogy sírtam-é vagy tsak néki melegedtem.

Szorúl a’ lehellet pihegő melyembe,
Míg e’ szörnyű látást forgatom eszembe;
Sokat, kételkedem ’s gyanakszom féltembe,
Ha szálljak-e ma-is a’ Törökkel szembe. –

Lám azzal bíztatott Ulászló’ képzése:
Hogy itt leszsz Amurát Tsászár’ temetése;
’S tán a’ boszszú-állás tsak ez egyben kése,
Hogy sok Magyarnak leszsz együtt el-veszése.

Későnn a’ hartz után jutott az eszemben:
Hogy más Murát fekszik itt egy sír-veremben,
Mellyet, a’ mint meg vólt mondva képzésemben:
Bezzeg meg tisztelék keserűségemben

Fel kőlt már, súgárit a’ nap ragyogtatta –
Látom a’ Törököt a’ Dombnak alatta,
Mert azt, a’ táborral már körűl fogatta
’S mint egy hegyenn épűlt várat ostromlotta.

Tegnapi soromat én is meg-bontottam,
A’ Sitnitza felől egy zászlót sem hagytam;
Egyenest a’ derék*
Jerék A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
tábornak tartottam
’S Félénk vitézimet akképp’ szóllogattam:

„Nem esett ugyan-el szívem’ reménysége,
De látom, kétséges még is a’ hartz’ vége,
A’ Töröknek tegnap történt nyeresége,
Lett a’ mi népünknek nem kis vesztesége.

Körűl vagyunk véve, viszsza nem mászhatunk
Már Skanderbégtűl-is semmit sem várhatunk
Ha ki szabadúlni vagyon akaratunk,
Hartzoljunk keménnyen a’ míg hartzolhatunk:

Tsak oda siessünk a’ hol többen várnak
Egyenessen néki tartsunk a’ Tsászárnak,
Annak a’ feje leszsz egy haszna a’ kárnak,
Mellyet kell vallanunk mikor így be-zárnak

Nagy reménységem van, hogy azt el-nyerhetem,
Tsak kövesd példámat Szerelmes Nemzetem.
Én ímé ki tettem kotzkára életem’
A’ közép sereget majd magam vezetem.

Martzali83
Martzali Imre, egy az ország Bároi közzűl, akkor Királyi ajtónn álló volt, Jánitorum Regalium Magister.
a’ Népnek álljon jobb szárnyára
A’ balt az Ötsémre az Oláh Vajdára
Bízom. Ki ki markát úgy nyomja kardjára
Hogy ma szert tehessünk a’ Tsászár nyakára.”

Megyünk de Székely az első tsatába,
Vitézűl el-esik kemény hartzoltába,
Ennek Bánfi István nyomúla nyomába
Ez is meg hal hamar, ugyan egygy órába.

Én a’ Nemességgel ’s az Oláh sereggel
Vívok a’ Jantsárral, a’ dühös féreggel
Tzélom vólt Amurat Tsászárhoz jó reggel
Köszönteni menni vas ro’sda’ méreggel.

A’ mint tűnt ragyogó sisakja szemembe,
Mintha kész nyereség vólt vólna kezembe;
Le sózok húsz harmintz Jantsárt síettembe
Meg-ugrék a’ Tsászár, és nem vár engem-be.

Magát a’ menedék sántzba vette belé,
Fut a’ réműlt Török ki egy ki más felé,
De a’ míg ezeket bús karom mívelé,
Hírűl hozzák egyszer Martzalit mi lelé?

Hogy mig Losontzival várt prédat kerestek,
És sok Török soronn által útat nyestek;
Kemény hartzoltokban mind ketten el-estek
’S Fetreng, az Amuráth-sír halmánál testek.

Akkor jut eszembe hajnali látásom,
Hogy nagyon korán van még boszszú állásom,
Így tett tisztességet roszsz magyarázásom
Miatt, Amuráthnak sok meg-hólt pajtásom.

A’ réműlt Tsászárba bátrabb indúlatot
Önt Székely zászlója a’ melly el-fogatott;
Kűld a’ tábor helyre temérdek tsapatot;
Melly már alig talált Magyart ötöt hatot.

Körűl nézem én is jobb és bal kezemet,
’S hát minden vitézim el hagytak engemet,
Dúllya már a’ Török ’s el-lepte hegyemet,84
Ez a’ veszedelem történt 1448-dik esztendőben Hunyadi Gubernatorságának 4-dik esztendejében. Sz. Mihály hava’ utollyán indúltak el a’ Dunátúl, Mindszent Hava’ 19-dik napján kezdették a’ hartzot, és ezt a’ hartzot követő fogságábúl Karátsonra szabadúlt meg Hunyadi. – A’ Rigó mezején harmintz négy ezer Török veszett-el.
El tserélem azért félelmes helyemet:

Sietek e’ vőlgynek bértzes szomszédjára –
Az erdőbe érek nap’ hanyatlottára;
És onnan tévedtem ez erdős pusztára
Ezen nem-is reménylt Gazdám’ szállására.

NEGYEDIK KÖNYV.

Summája.

Az Irígység a’ Tolvaj Gazdának szívébe be száll, és álmában el hiteti őtet, hogy Hunyadit örökös rabbá ejtheti, a’ mint hogy be-is viszi őtet Szendrő’ Városába, és ott meg fogatja. – Hunyadi, György’ elébe vitetvén pirongatja Györgyöt, Hunyadi rabsága’ híre el érkezvén Budára, nagy zenebona támadt az országban, – gyűlés tartatik. – Nagy Lajos a’ kis Mátyásnak meg jelenik álmában, hogy mennyen az Attya’ mentésére. Mennek is sok Fő rendek Lászlóval és Mátyással a’ Hunyadi’ Fiaival Szegedre; és onnan Dienes’ Esztergomi Püspököt a’ két Iffjú Hunyadival Szendröre botsáttyák; a’ hol meg egyeznek Györgyel hogy az öreg Hunyadi szabadonn botsáttasson, László Györgynél kezesnek maradjon, Mátyás pedig vegye el a’ György’ Leányát. – Haza jővén Hunyadi fegyvert fog György ellen, és annak Magyar országi birtokait el-foglalja, de utóbb a’ Magyar Urak kérésére meg enged néki. Sőt azután rajta ütvén a’ Török azért, hogy Hunyadit el-botsátotta, Hunyadihoz folyamodván György segíttségért, ez el-megy maga, és a’ Mura mellett a’ Törököt keményen meg verte, Fritzbéget a’ vezért el fogta, és a’ rabokat Györgynek ajandékozta.

Hunyadi ezeknek ki beszéllésével
Nem bírt már bánatos szíve’ keservével;
Küszködik eleget*
el-eget Az elválasztó jelet elhagytuk és a szót egybeírtuk.
könyvező szemével
De el telik végre ortzája, könyvével.

Bamúl a’ gazda is könyvező szemekkel,
Miként jádzik a’ bal sors az erőssekkel?
’S a’ bús előtt kedves közös keservekkel,
Bíztatja Vendégjét, édes beszédekkel.

Sorsa le irása tartott olly’ sokára,
Hogy már az éjtszaka hajnal felé jára;
’S már álmatlansághoz szokott szem héjjára
Nem jön tsendes álom teste’ nyugalmára.

A’ Gazda szép szóval kezdi javallani,
„Hogy jobb leszsz egy kitsinyt talám e’ mostani
Búval terhelt fejet, álomra hajtani,
Azután lábunkat útnak indítani.

Talám míg az álom nyugtatja testedet,
A’ nemes reményseg kétséges Lelkedet
Meg szálván, annyira meg-újít Tégedet,
Hogy el felejteti minden keservedet.”

Úgy is lett, az álom a’ nyugtatás végett
El jön, ’s Hunyadinak hoz-is reménységet.
De hoz, amannak is mérgessebb vendéget
Vendégje’ vesztére vágyó irígységet. –

Míg dolgoz az álom a’ Tolvaj’ testében
El-jön az irígység Amurat’ képében
Györgyöt ’s Ulrik Grófot állítja elében,
Vitéz Vendégjének a’ főldön fektében.

’S képzeli magának a’ tolvaj álmában,
Mintha ő Hunyadit fogná aluttában,
Györgynek lántz és békó tsergett a’ markában,*
A szó a lapszél miatt elválasztva szerepel (marká-ban), de az elválasztójel helyén vessző áll.
Mellyet készűlt vetni Hunyadi’ nyakában.

Ulrik, a’ fejére éles kardot mére,
Hunyadinak még tsak meg sem pesdűlt vére,
Amurates siet menni mentségére,
Rabúl kéri, ’s érte nagy kintset igére.

Fel ébred e’ szívet rémítő látásra,
Rá tekint a’ subánn aluvó pajtásra. –
Az aluszik, de ez a’ már aluvásra
Rendelt időt, szánnya a’ gondolkodásra.

A’ mirűl az ember nappal gondolkodik,
Többnyire éjtszaka mind arúl aggódik:
De ez az ehes kan, ki makkal álmodik,
Másképp’ magyarázza álmát, ’s agyarkodik.

Amuratest, Györgyöt, ’s Ulrikot álmában.
Ez életét meg-unt Tolvaj, nem híjjában
Képzelte; mert őket tsak ez éjtszakában
Hallotta forogni vendégje’ szájában.

De ő ezt Isteni jelentésnek vélte,
Jó vendégjét a’ György’ rabjának ítélte
’S hogy az ő markában vagyon ennek élte,
Mellyel magának-is jobb sorsát reménylte.

Mind így gondolkodott a’ bolond magában;
„Minden segitségem veszni fog híjjában,
Mivel Hunyadinak maga Hazájában
Számos irígyei vagynak mostanában.

Ha a’ nagy jutalmat mellyet meg-ígére
Meg adná is, ez a’ Magyarok’ vezére;
Nem űltethet engem az Atyám’ hellyére,
A’ ki segitséget maga mástúl kére.

Ulrikot már régenn ellenséggé tette,
Györgyöt is a’ minap meg keserítette;
A’ Török, országot kész adni érette,
Hazája-is alig köt kardott mellette.

Ha Tehát én őtet Belgrádba vezetem,
Sorsom jobbúlását alig reménylhetem:
Sőt míg én e’ szökött rabot kisérgetem
Györgynek-is reménylett kedvét el-veszthetem.

De ha adom őtet Györgynek a’ markába,
Mint Lelkem álmában talám nem híjjába
Képzelé; míg a’ hír el-fut Hazájába
Az alatt eshetik Török’ rabságába.

Erős most a’ Török két nagy ütközettel,
Mellyekenn a’ Magyar nagy erőt vesztett-el,
György-is könnyen bán hát az árva nemzettel,
’S jól tehet fél szemű e’ szám-ki-vetettel.

Mellyet tsak azért-is örömest meg tészen,
Hogy ez Hunyadinak kettős halál lészen,
Hogy ő, ki nem rég’ is pusztított merészen
Rab; ’s az én szerentsém helyre áll egészszen.

De ám, ha sorsomat meg nem változtatja
En el-keseredett elmém’ gondolatja;
Ez illy boszszú állást méltán kívánhattya
Egy hív Fitól, annak szerentsétlen Attya.

Édes az, ha a’ sok boszszút szenvedettek,
Magok gyilkosinak gyilkosi lehettek,
A’ meg folytott gyengék mint egy meg-éledtek
Ha a’ folytogató haldoklik mellettek. –

Ah! de miként vessem ezekre fejemet?
Hogy árúlhassam-el Nemes vendégemet?
Ki már hűségére le-kötött engemet,
’S el-vehette vólna most-is életemet.

Bizony az egek-is nagyobb dolgok végett
Őrzik e’ nagy Vitézt, ’s merő Vitézséget;
Ki, ki álvan e’ sok szerentsétlenséget,
Érhet még, a’ sok baj után, bóldog véget.

A’ ki sok szél-vészbűl rév-partra férkezik
Hív kormányossárúl híven emlékezik;
Tán ha Hazájába bóldogúl érkezik,
Hunyadi-is, rólam el-nem-felejtkezik.”

Ekképp’ hánnya veti kétséges elmével.
A’ tolvaj; mit tégyen Nemes vendégjével?
Küszködik a’ kétes remény, félelmével,
Barátja’ hűsége Attya’ szerelmével.

Végre el-tökélli tsak ugyan magába’,
Hogy Attya’ halálát nem hagyja híjjába’,
’S Magyar ország felé vezető útjába’*
Mivel Belgrád tsak maga’ titkolására fel kőltött Hazája vólt Hunyadinak; már most nem törődött vele akar mere vezesse, tsak hogy hamarébb érje Hazáját. (A szező jegyzete.)
Bé viszi Hunyadit Szendrő városába,

Fordítja már a’ nap tüzes kerekeit,
Oszlatja a’ setét ég’ apróbb tüzeit –
A’ hajnal ritkítja pirosló színeit,
Fel nyitja a’ fáradt Hunyadi szemeit.

Mennek ’s bátorsággal követik útjokat,
Mind ketten jó véggel bíztatják magokat;
Néma halgatással gondolkodnak sokat,
Hol ’s mikor érik-el fel-tett szándékjokat?

Szerentsétlen Vitéz! be meg-vakíttattál,
Holott már e’ gazdád’ Attyánn tanúlhattál;
Ott szállást kerestél, ’s fog házba zárattál,
Itt vezető helyett gyilkosra akattál.

Bé viszi Hunyadit Szendrő városába
A’ Tolvaj, és Györgynek hírt ád hamarjába’,
Hogy itt van kedvére, ki a’ minapába’
Pusztítva ment által Rátzok’ országába’,

Örűl az irígy György fogoly madarának,
Rab házat parantsol kedves Barátjának;
Kinek köszönheti egyedűl magának;
Hogy Urává tudott lenni országának.

Örűl Drakula-is, – Hunyadi ellenbe
Látván miként esett verembűl verembe;
Egy veszedelembűl más veszedelembe,
Györgyel mentűl elébb kíván lenni szembe.

Fel-viszik hát szegényt lántzonn György’ elébe. –
Meg-áll Drákulának által-ellenébe’,
Teként mindeniknek tüzessen szemébe,
’S igy szóll a’ nagy lelkű Hunyadi, mergébe!

„’S hát Te! háladatlan áspisok’ fajtája!
Hasztalan főld’-terhe, természet tsudája!
A’ viszszás természet be jól el-talállya,
Hogy kinek legyek én rabja, vagy szolgája?

Én ugyan békódtúl Gyilkos! nem rettegek,
Nem nyögnek örökké ágyban a’ betegek,
De vízzé vál a’ tűz, és tűzzé a’ jegek85
Trist. L. I. Eleg. VIII. Unda dabit flammas et dabit ignis aquas. [A VIII. helyett VII. szerepel, az Unda és dabit szavak egybeírva állnak, jav.]
Ha ezt büntetetlen el-nézik az egek.

Azt ugyan bús lelkem nehezen gondollya,
Hogy két karom légyen sebem’ gyógyítója,
De tudja meg, minden vérem’ szomjúzója86
Aen. IV. v. 625: Exoriare aliquis nostris ex ossibus ultor.
Hogy ered vérembűl még meg-boszszúlója.

Tudja e’ hitetlen fél-vak, az átkozott,
Az Attya fiastúl miképpen áldozott
Azért, hogy engemet rabsággal kínozott,
Holott az ennékém kevéssel tartozott.

De Te! ki egyedűl nékem köszönheted
Országod’ vagyonod’ szerentséd’ életed’,
Fejedet kétszeres haláltól féltheted,
Mikor meg-tartódat békóba vereted.

’S talám ezt a’ lántzot azzal érdemlettem,
Hogy sok városidat minap el-égettem;
Azzal még eléggé meg-azt-sem-büntettem
Hogy Te fegyvert fogni resteltél mellettem.

De hiszen azért-is kész boszszú állásod
Vólt, Amuratesnél tett árúlkodásod;
’S hát, még halálomra vagyon-e vagyásod?
Vagy, mit akar velem vér’szomjuhozásod?

Vagy, azzal-is akarsz tenni új érdemet?
Hogy Amuratesnek adsz rabúl engemet,
Ah! adj mentűl elébb, – váltsd fel szégyenemet.
Ő méltóbb ara, hogy gyötörje Lelkemet.

De ha van még benned szív, és nemes Lélek,
Add hírűl Hazámnak, és hitesd-el vélek,
Hogy én ki Tégedet Királlyá*
Királlya’ Sajtóhiba, értelemszerűen em.
tevélek
Rabod vagyok, – rabod, de tsak ugyan élek.

Azután akármit tselekedj bár velem,
Bár adj a’ Töröknek könnyebben szívelem, –
Tömlötz, szám-ki-vetés, üldözés, félelem’
Közt-is, hív Hazámhoz vonszon a’ szerelem.”

Györgynek a’ szívébe félelem ütközött
Ortzája magára halvány színt őltözött;
Rettegi (ah nagy szív!) az így meg kötözött
Rabja’ tekintetét, a’ vas békók között.

Neki pirúl végre halvány ábrázatja,
’S rabját tsúfolódva ekképpen bíztatja:
„Ezt egy árva Haza’ tutora és Attya,
Egy jó szomszédjátúl miként kivánhatja?

Jobb leszsz a’ Magyarnak, ha tsak azt gondollya;
Hogy el-esett ’s meg-hólt hív óltalmazója;
Mint, ha rabságának komor hír mondója
Bánatját, kettőzött bánattal unszollya.

Majd meg erőltetnék szegények magokat,
Hogy ki szabadíttsák Gubernátorjokat.
’S vesztekre ellenem emelvén kardjokat,
A’ porba temetnék minden hatalmokat.

Inkább hát a’ Török udvarnak izenek,
Hogy egy vitéz rabbal látásokra menek;
Hadd lássák közelrűl a’ ki már ellenek
Annyit tett, ’s a’ kivel olly’ rég’ versengenek.”

Fel búzdúl a’ méreg Hunyadiban erre,
’S olly tüzessen tekínt e’ két vad emberre:
Hogy Drákula félvén, mind azt nézi merre
Bújjon-el, le rogyik, ’s meg-fagy minden ere.

A’ hír tsak hirtelen kél sebes szárnyára,
És mint a’ könnyű szél repűl a’ Dunára.
’S onnan által viszi a’ Magyar’ határra,
Melly hatalmas rabot kapa Szendrő Vára.

A’ hír, mellynél nintsen virgontzabb egy állat,87
Itt egynéhány versekben a’ hírnek le-irása Virgíliusból vagyon fordítva. Aen. IV. v. 174. Fama malim, qvo non aliud velocius ullum – – [A malum helyén malim áll, jav.]
Melly mihelyt szűletett mindjárt szárnyra szállott,
Mennél több a’ futás rajta ’s a’ szolgálat,
Még annál serényebb ’s gyorsabb lábra állott.

Tsak kitsiny előszször, míg meg-nem kémleli,
Hogy őtet a’ Környék miképpen kedvelli?
De meg nő tsak hamar, a’ főldet el-teli,
’S egész’ a’ felhőkig fejét fel emeli,

Ezt, az Oriások között utóllyára
Szűlte az Anya főld, az ég’ boszszújára;
’S lába’ serénysége’ gyorsabbítására,
Szárnyakat raggatott kezére lábára.

Ez viszszás természet’ tsúf szüleménnyének
Valamennyi tolla van szárnyas testének,
Annyi szeme, szája, fűlei növének,
’S két-két nyelv felel-meg, mindnyája fülének.

Hord, visz, sok igazat, ’s sok kőlteményeket,
’S addig sokszorozza a’ már meg letteket.
Mig a’ lejendőkkel ki tóldja ezeket,
’S nagy zajjá tesz, minden levél zörgéseket.

El érvén ez a’ hir nagy hangal Budára,
Öszve gyűl az egész népség a’ lármára;
„Hogy a’ feje vesztett Haza’ sír-halmára
Most gyászos oszlopot emel Buda vára.

Hogy György, Amurates Tsászárnak engedte
Rabját, mellyért Györgyöt Királlyá-is tette,
A’ Török; és a’ szent Koronát meg vette
Fridriktől, ’s hogy már György el-is ment érette.”

Gyászszal borúlnak-el a’ vár hegy’ bértzei,
Feketénn hártyáznak a’ Duna’ vizei,
Sírnak az országnak nemes Fő rendjei,
’S Hunyadinak László ’s Mátyás gyermekei –

Nagy Lajos, mint maga Vére’ párt-fogója,
Siet le szállani menybűl, hogy meg ójja
Népit, míg Nemzete’ Vitéz baj-vívója’
Rabságát, a’ Török Tsászár meg szagollya.

Le száll; meg jelenik Mátyásnak álmában.
Hogy siessen hamar a’ György’ országában,
Mert tsak ő egygy remény a’ ki valójában
Segíthet jó Attyánn, kemény rabságában.

„Ne rettentsen úgy-mond időd’ gyengesége,
Mert Te vagy kis gyermek! Atyád’ remenysége,
Vitéz dolgainak ditső nyeresége,
’S ditsősséget váró fáradtsági’ vége.”

Fel-ébredvén így szóll Mátyás a’ Báttyának;
„Kedves Bátyám! melly szép álmaim valának.
De a’ mit látásim tőlem kívánának,
Nem lehetek Ura magam e’ munkának.

Jer velem az édes Atyám’ nézésére
Mert nékem Nagy Lajos nagy dolgot ígére,
Lehet, hogy gyermeki álmom szerentsére,
Szerelmes Atyámnak fordúl mentségére. –”*
A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

Zeng már a’ nagy város nagy zenebonával,
Rakásra gyűl a’ sok Fő-rend nagy lármával.
Megy hát és Matyást-is fel-viszi magával
’S igy szóll a’ bőlts László szomorú ortzával:

„Nemes Urak! a’ kik sok nagy nemzeteknek
Fejei vóltatok: ha most az egeknek
Tettzett; hogy kormával ez történeteknek
Motskosullyon fénnye ditső neveteknek.

Hogy, nem tsak a’ Török így el-gyengítette,
Hanem kedves Hazánk azt-is el-vesztette;
A’ ki olly’ vitézűl hartzola mellette;
Nemes bátorságtok hát így el-veszett-e?

Hogy sem vérrel a’ sok vért viszsza ne verje,
Sem viszsza kívánni Vezérjét ne merje; –
Mert ezt, hogy hazája kérje, ’s viszsza nyerje,
Kíszteti sok meg-hólt Magyarok’ ezerje.

Ha nints a’ Magyarnak ereje, Vezére’
Tsúfos rabságának meg-bűntetésére:
Vegyük meg azt pénzenn; kinek nemes Vére
Erős leszsz, a’ szégyen’ el-törölésére,

Ha ő viszsza jöhet haza szabadúlva,
Leszsz annak ereje nem sok idő múlva,
Ezt, a’ minn most Hazánk kesereg búsúlva
Eszébe juttatni Györgynek könyve’ húllva.

Ím én, ki most Hazám előtt síránkozom,
Gyermeki időmet készen fel áldozom;
Hogy vagy az Atyámmal a’ békót hordozom,
Vagy ki szabadítom ’s hozzánk viszsza hozom.

Van az én szívemnek nem tsalárd reménnye,
Hogy nem veszett még-el Hazánk’ szeme fénnye:
Tán tsak a’ Szendrői út’ sok tekervénnye
Közt, nőtt illyen nagyra a’ hír’ kőlteménye.”

Hallván a’ szomorú Fő-rendek ezeket,
Tsudállyák e’ már-is nagy Lelkű gyermeket,
Alig lehet látni egy két irígyeket,
Kik helybe ne hagynák e’ jó beszédeket.

Amaz Hunyadira már fel-fegyverkezett
Irígység, szegénynek most mint egy kedvezett;
Vagy talám Budárúl el-is-felejtkezett
Míg a’ Tzileai Gróffal ölelkezett.

Mert míg Mátyás körűl Nagy Lajos dolgozott,
Az alatt e’ tsalfa Lélek, az átkozott,
Ulriknak Hunyadi’ sorsáról hírt hozott,
Ki mindég Királyi póltzról álmodozott.

’S tudta, ha Hunyadi meg-hal rabságában,
Hogy könnyen emel ő szarvat a’ Hazában,
Mert néki sógora György, ki mostanában
Esett a’ Töröknek nagy barátságában.

De mivel a’ bal sors változhat ’s változik,
Fel-tette magában, hogy ő úgy dolgozik,
Mint a’ ki Hunyadi sorsánn szánakozik;
De ezzel-is maga javának áldozik.

Megy’ hát; de Mátyás-is siet a’ Báttyával,
’S egynehány, a’ Magyar Nemesség’ nagygyával,
Hogy míg György-is odébb’ nem áll nagy rabjával
Ki-szabadíthassák szegényt jó módjával.

Szegedenn mindnyájan meg-állapodának,
A’ Fő rendek; és tsak egygyet választának
A’ ki szószollója légyen a’ Hazának,
Kivel László ’s Mátyás el-is indúlának.

El-érnek Szendrőre sebes sietséggel,
Hol időzött vígan György a’ rab vendéggel,
Igyekeznek szólni bátor reménységgel
Ez jó Barátból lett szomszéd ellenséggel.

Dienes ki Fő Pap vala Esztergomba’
Bámúl, hogy a’ jó György most millyen goromba,
Melly könnyen felelget? ’s tsak mint-egy álomba’.
De az iffjú László fel-szóllal azomba:

„’S hát; az én jó Atyám tsak azt érdemlette,
’S előtted illy nagyonn meg-útáltá lett-e?
Hogy a’ ki a’ Török’ járomból ki-vette
Nyakadat, most ennyit ne tennél érette.

Természet, törvénnye jót jóval fizetni;
Szabad a’ gonoszt-is gonoszszal bűntetni,
De nagy szívet illet azt el-engedhetni,
’S nagy vadság a’ boszszút mind hóltig követni.

Mikor az Atyámat békoba veretted,
Ha mi merged vala akkor ki-önthetted;
Ha a’ boszszú-állást már véghez-vitetted,
Fizesd-meg Hazámnak a’ mit tett éretted.

Ha a’ Vezér Téged’ a’ Haza’ képében
Bántott; ne büntesd azt Hazám’ Vezérjében.
Talál a’ jó barát illy hív emberében
Mentséget, barátja’ kéntelen vétkében.

Ha pedig tsak maga’ mérge’ unszoltára
Tett kárt, ’s a’ Hazának nem-is vólt tudtára:
Ím’ az az ártatlan Haza, ki jót vára
Te tőled; most minket kűld ki-váltására.

Váltságúl ha kintset kívánsz vagy jószágot,
Fizettünk előre már egész országot.
Fizetett az Atyám ollyan méltóságot,
Mellyért el-engedhetd e’ tsúfos rabságot.

Jol tudom, hogy érzed ’s méltán érezheted,
Melly szív mardosó vólt ez tselekedeted;
’S azért nem ereszted, ha nem eresztheted,
Hogy boszszú-állástól féltheted eleted’.

De ha a’ rabbá lett Hunyadi’ szablyája
Szerelmes Hazáját tovább nem szolgálja;
Hidd-el, hogy én bennem bűnöd meg találja
Azt, a’ ki Attyáért még boszszúját álja.

Ő már a’ sok hartzonn el-erőtlenedett
Lévén, nem soká bánt ha bánt-is tégedet;
De én; ha kértemnek szíved nem engedett,
Örökké szívemenn viselem vétkedet.

Ha hát azt a’ Hazám’ bűne érdemlette;
Hogy rabsággal kelljen fizetni érette,
Ereszd-el azt; ’s engem’ tégy rabbá helyette
Vagy ezt, kik előtted könyörgünk mellette.

Ha Hunyadi bűnös, és nem a’ Hazája,
Kedved a’ büntetést úgy-is el-találja,
Mert ím’ jó Attyáért, a’ Fia ajánlja,
Hogy mostani rabod’ rabságát ki álja.”

Buzdúl a’ kis Mátyás’ nagyra termett vére
Nagy Lelkű Báttyának illyen beszédjére:
’S míg György hallgat fejét hajtván könyökére,
Így szóll Báttya’ szava’ bé-fejezésére.

„Engedd, hogy ezeknek meg-ajánlására,
Mehessünk szerelmes Atyánk’ látására.
Veress osztán engem’ az ő békójára
Sok jó Hazafiak’ ’s Fiak’ példájára.”

Bámúl a’ Durva György e’ bőlts beszédekenn,
Bámúl a’ felséges elméjű gyermekenn,
Tekergeti eszét titkos kerekekenn
’S aggódik hasonló okos mentségekenn.

De akármint ássa vad szíve’ forrását
László’ szavainak nem tud adni mássát,
Ezzel végzi azért hoszszas hallgatását:
Meg-engedem úgy-mond Atyátok’ látását.

Megy’ hát a’ hív László útját siettetve,
Mátyás kis Öttsétől nyomba kísértetve,
Találja hív Attyát búval emésztetve
De szabadonn, egy nagy házba őríztetve.

Ki mihelyt meg-látja ’s bé-lépni találja88
Itt nagyon majmolva, vagy-is tsak nem szóról szóra forditva van Virg. Aen. VI. v. 684. Isqve ubi tendentem adversum per gramina vidit &c. mikor Eneas az Attyához Pokolba le-ment. [Az ubi szó kétszer szerepel, töröltük.]
Lászlóját a’ záros küszöbönn hozzája:
Gyorsann két karjait emeli reája
És könyvezve illyen szókra fakad szája:

„’S hát el-jöttél? Fiam! és várt kegyességed’
Meg nem gátolhatta iffjú gyermekséged,
Melly nagy édes Fiam! fiúi hűséged!*
hűseged Rímelés szerint jav.
Melly nagy gyönyörűség nékem látni Téged!

Örvendek a’ kín közt, hogy szódat hallhatom,
’S én-is szerelmemet szóval mutathatom, –
Vártalak-is, és vólt illyen gondolatom; –
Már bal sorsom’ végét vígabban várhatom.

Már – ha Atyaságom szíved’ erre vette,
Te vagy olly erőben, hogy fáradj érette;
De ezt a’ kis Mátyást mi kénszeríthette;
Vagy, ő tsak sorsomonn sírni érkezett-e?”

Így felele Mátyás ezen bészédekre:
Nagy Lajos’ képe vett én Atyám ezekre,
Melly nékem meg-jelent ’s unszolt az egekre,
Hogy jöjjek békóid’*
béköid’ Sajtóhiba, em.
könnyebbítésekre.

György meg nézésedre most időt engedett,
Ah add édes Atyám! add a’ jobb kezedet,
Hadd öleljelek-meg engedd-meg tégedet,
Kész vagyok véremenn meg-venni éltedet.”

Így szólván könyv-özön tsorgott ortzájára;
Az éltes Vitéz-is, kinek bánatjára
Véletlen öröm jött; sírt gyermek módjára,
’S könyveztek borúlva egymásnak nyakára.

Az irígy Ulrik-is immár el-érkezett,
’S a’ György szerentséjén nagyon örvendezett,
Mivel e’ rabságból, kinn Buda könyvezett,
Néki ditsősséges rangja következett.

De György már magában előre, miólta
Lászlóval beszéllett, jól ki-is koholta,
Mit tégyen rabjával? ’s a’ mint el-gondolta,
Azt Ulrik Grófnak-is ekképp’ javasolta:

Hunyadi’ rabságát Buda észre-vette,
’S már követeket-is kűldöttek érette;
Nagyonn könyörgenek Fiai mellette. –
Már minden remenyit szívem el-vesztette.

Mert a’ nagy írigység könyörűlőségre
Vált, és a’ Fő Rendek kisztetnek az égre,
Az égre, ’s mellettem tett igaz hűségre,
Hogy adjam-ki őtet ha bár kezességre.

Ha Amurátesnek adnám már rabomat,
A’ Magyar fel-dúlná kitsiny országomat;
Esmérik magában tsekélly hatalmamat,
’S méreggel boszszúlnák gyenge haragomat.

Ollyan két gyermeke van e’ Vitéz rabnak,
A’ kik az országnak már-is törvenyt szabnak;
Ezek, ha az Attyok’ póltzára fel-kapnak,
Vélhetném sorsomat százszorta roszszabbnak;

De ha a’ Török-is talám meg-szagolja,
Hogy a’ Magyaroknak erős baj-vívója
Rab vólt, ’s el-szabadúlt bizony meg-órolja,
’S minden boszszúságát én rajtam pótolja.

Adjam-é hát még-is a’ Török’ kezére? –
De hát-ha szégyene’ el-törölésére,
Fel-talál esküdni anak hűségére,*
hűségere Rímelés szerint jav.
Belém köt –’s halál leszsz úgy-is bünöm’ bére

Óh hányszor meg-bántam tselekedetemet!
Hogy miért emeltem ellene kezemet?
A’ mennyit gyötrött már e’ dolog engemet,
Fel-nem venném sokért kétes félelmemet.

Nintsen-is e’ roszsznak egyéb reménysége,
Hanem, félelmemnek minden jelensége
Nelkűl, mutatandó tettemnek mentsége,
A’ mellynek egy erős kötés légyen vége.

Mátyás, Hunyadinak kissebbik magzatja,
A’ bőlts természetnek ritka rajzolatja;
Beszéllt már én velem és kért hogy az Attya
Helyett, rabbá lenni vólna akaratja,

Olly felséges ennek minden mozdúlása,
Hogy Magyar-országban, a’ mellynek szokása
Az új Királyoknak szabad választása,
Igen könnyen lehet fő póltzra jutása.

Az én Leányomnak kerjük-meg ezt Férjnek89
Nem egygyeznek-meg a’ Historicusok, ha vallyon Leánya vólt-e Györgynek, vagy unokája, a’ kit Mátyás el-jegyzett. Ivanits a’ kit emlit Pray Annal L. I, ezt az egész történetet maga szájából hallotta Hunyadinak, ’s ezt-is, hogy Despotis Gnatam Comitis Cilea neptem uxorem duceret, ugyan ezen szókkal írja Bonfinius-is, a’ ki tsak-nem egy időben élt Hunyadival, e’ szerént szoros értelemben György Veje lett vólna Ulriknak; sokann ellenben világossan ki-teszik hogy Ulrik vólt Veje Györgynek, hogy hát a’ Magyar Historia’ rostalásában (mellyet úgy-is elégge vádolnak a’ kűlső írók sőt magok a’ Magyarok-is) belé ne ereszkedjem, tsak ezeket jegyzem-meg.
1. György Öregebb vólt Ulriknál, mert mikor Ulrik tsak harmintz-két esztendős vólt már Györgynek ollyan fia vólt, hogy Vezérnek hagyta Szendröben.
2. Györgynek Felesége nem vólt az Ulrik’ leánya (ha tsak második nem) hanem Hírene a’ Görög Tsaszár’ Huga. De azomba.
3. Mikor György ki-szaladt országából 1440-ben, tsak Lázár fiával szabadúlt-meg, minden háza népe rabúl esett, egy Leánya vólt, azt a’ Török Vezér’ feleségévé tette (Pray ugyan emlekezik, ho[g]y vólt Szilágyi-is Veje Györgynek; de kérdés, mikor lett Vejéve)
4. 1440 től fogva 1448-ig elég idő van, és több mint Mátyásnak akkori ideje; és így lehetett akár Hirenétűl akár mástól Györgynek leánya, akkora.
5. Neptis, nem mindég unokát, hanem unoka atyafit-is tesz’, kivált Bonfiniusnál sok helyen, mint Dec. III. L. VI. Agriensis Episcopi neptis Giscrae desponsatur. És így nem szükség hazugságba hagynunk ama’ két Historicust ebben. Despotis Gnatam, mert az a’ Gnata lehetett Ulriknak Neptisse. – De hiszen úgy-is korán-meg-hólt.
Így a’ barátságnak ’s egyszersmind a’ vérnek
Hármas kötelei köztünk sokat érnek. –
Ök most meg-szorúltak, mindent meg-igérnek.”

Tettzik Ulriknak-is a’ György’ akaratja,*
Itt és a következő versszak elején idézőjel kezdődik, töröltük.
Ő azért Hunyadit ’s Dienest hivatja;
Jön a’ szabadúlt Rab; de jön kedves Attya’
Nyomába mind a’ két Felséges magzatja.

György mutatja magát vídámabb ortzával,
Beszéll, ’s tanáts széket űl rab barátjával
’S mint ollyan ki élni kíván hatalmával
Szabadságot ígér, de illyen módjával:

„Ímé én meg-bántam ’s mint-egy szégyenlettem,
Hogy jó barátomat rabommá ejtettem:
Meg-vallom, hogy sokat tettél én érettem
Engedj-meg nagy Vezér! tudom hogy vétettem.

Vólna barátodnak mostan hatalmában,
Meg-kívánni a’ kárt, kit a’ minapában
Tettél, e’ hüséges szomszéd’ országában,
’S haza nem botsátni Tegedet híjjában.

De, hogy szemre-hányást várnom ne kellessen;
Ám nékem az Ország semmit se fizessen,
Tsak, hogy a’ barátság erőssebb lehessen,
Erős kötelekkel elébb meg-köttessen.

Mátyás Feleségűl*
Felésegűl Sajtóhiba, em.
végye-el magának
Az én Leányomat; Laszló az Attyának
Maradjon helyébe nálam, nem szolgának
Hanem barátsága’ képe’ ’s zálogának.”

Hunyadi szemeit a’ főldnek szegezte,
’S hallgatva a’ dolgot mint-egy ellenezte,
De Mátyás a’ látást magyarázni kezdte;
’S magát könnyű szókkal mindjárt kötelezte.

És mivel nagy Lelke’ ’s nemes indúlatja’
Titkát, gyenge nyelve nem magyarázhatja.90
Még ekkor Mátyás leg-fellyebb sem vólt több hat esztendősnél; de az illyen nagyobb embert illető gondolatokat könnyű el-hinni arról, a’ ki olly alatsonyan (a’ mint mondják) szűletett lévén, ollyan példa nélkűl való Király tudott lenni; még pedig mindjárt Iffju korában.
Maga ez a’ fogoly Atyának nagy Attya,
Mátyás’ ajakait ekképp’ igazgatja:

„Én az én Atyámnak vagyok hatalmában,
A’ ki ha ezt jónak itéli magában,
Talál olly két kezest két kedves Fijában,
A’ kik könnyíttsenek rajta rabságában.

Lám meg-ajánlottam ’s kész vóltam arra-is,
Hogy az Atyám helyett maradjak fogva-is,
Atyám’ jobb vóltáért ím’ azt mondom ma-is,
El-venném, ha mindjárt Hárpia vólna-is.”*
A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

Hunyadinak tsak könyv buzog a’ szemébe,
Sok gántsokat talál Mátyás’ beszédjébe;
De ha jut szerelmes Hazája eszébe,
Mind el-nyeli, a’ mit gondola mérgébe.

Fej-tsóválva bámúl kis Fija’ szájába,
’S gondolja: „Szerelmes Fijam! nem híjjába’
Akkor jött e’ vendég az Attya’ házába,
Mikor a’ Törökkel vólt leg-jobb tsatába’,

Millyen nagy örömöt érzettem magamba’,
Hogy mikor leg-forróbb tüzes hartzoltomba’
A’ Vezér Karámbus kerűlt rab szíjjamba;
Otthon férjfi magzat szűleték Házamba’.

Hát ím’ örömömet Mátyás hármaztatja
Most-is; ’s a’ rabságba belé fáradt Attya’
Szabaditására, minden ábrázatja’
Változása nélkűl hallatik szózatja.”

László sokáig néz szomorú Attyára,
Örömest ajánlást az Attyától vára;
De végre szerelme’ bizonyítására,
Így ajánlja magát ő-is utóljára: –

„Sőt nagy köszönettel fordúlok hozzátok,
Hogy őtet árúba nem botsátottátok.
’S már barátságtokba nints egyéb hibátok.
Hanem, hogy helyette kezest kívánátok.

Gyanus ott úgy láttzik nékem a’ békesség
A’ hol kezes által készűl az egyesség,
De ha már Mátyásnak tettzik a’ Feleség,
Miért ne tettzene nekem a’ kezesség?

’S hát, én ne lennék-é Atyám’ barátjának
Rabja? kit mint kezest tsak úgy kér magának,
Add-meg édes Atyám! a’ mit kívánának
’S légy Attya helyettem az árva Hazának.

Menny-el édes Atyám! menny Isten’ hírével
Vézéreljen az ég Hazádba békével.
Jó barátod leszsz György ’s Atyám’ kezessével
Úgy báník, mint maga’ édes gyermekével. –”

A’ nagy fájdalomtól kétszeresíttetett
Nagy Haza-fiúi ’s Atyai szeretet
Miatt; szem-héjjai alatt rejtegetett
Könyveit tűrtetni tovább nem lehetett.

Sokáig tsudára könyveit hullatja
Ez, az ílly nagy szívű egy-pár gyermek’ Attya,
El-pirulván végre éltes ábrázatja,
Illy’ formán hallatik keserves szózatja:

„Én rab vagyok, és ha magam’ érdemével
Annyira nem mentem György’ emberségével,
Hogy sok jó-tétemnek meg-esmerésével
Úgy bánnyon én velem mint jó emberével.

Ha már most, meg-őszűlt*
meg-őszűl A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
fejém’ szégyenére
A’ Haza jött ez Vén rab’ ki-mentésére:
Most e’ két Iffjúra, nem mint gyermékére
Néz ez rab, hanem, mint Hazám’ követjére.

A’ mit hát Dienes ’s a’ többek végeznek,
’S a’ miben gyermekim magok meg-egyeznek,
Lássák: mert most engem’ kit rabnak neveznek,
A’ mire akarnak arra köteleznek. –”

György Hunyadit többre nem kénszerítette,
Mert rettegett, ’s ezt-is alig reménylette;
Barátságát újjabb szókkal jelentette, –
’S az egész egygyezést írásba tétette. –

Hunyadi itt tovább egy napot sem vára,
Ezer tsokokat rak kedves Lászlójára,
Mátyást Dienessel György’ kívánságára
Ott hagyja, és indúl Szegedi útjára.

Mátyás a’ rá tuszkolt mátkát el-jegyzette;
’S mig a’ házassági idöt el-érhette,
A’ Leányt az Attya’ házához vitette,
És sok Fö-rendektől haza kisértette. –

Millyen nagy örömre vált a’ nép’ bánatja?
Mikor az árváknak meg-jött édes Attya;
Azt egy jó Hazafi nagynak gondolhatja,
De egy nyelv eléggé nem magyarázhatja.

Az erötlen Haza’ erős Vezérjének,
Rabbá lett, de meg-jött védelmezőjének
Márs’ koszorúival ékes ősz fejének
Látására, sokann a’ Várba gyűlének.

Sok az öröm miatt könyveit görgette,
Sok az el-múltakat vigann emlegette;
Végre Hunyadi-is körűl nézegette
A’ népet, ’s beszedjét ekképpen kezdette:

„Egek! meddig kell még, ’s mennyi gyötrelemre*
Az idézőjel csak két versszakkal később kezdődik, áthelyeztük.
Jutnom; ’s ki tétetnem koros vénségemre,
Hogy van? hogy Hazámnak ’s magam’ szégyenemre,
Még jó barátom-is vasat ver kezemre.

Ah! ha nem vétkezem ezen sohajtással,
’S durva gyilkosomnak roszszat kívánással;
Hazám! mert tsak veled van dolgom, nem mással,
Illendő-é késni a’ boszszú-állással?

Szívemet a’ méreg annyira furdálja;
Hogy Lelkem egészszen a’ harag’ szolgája:
És vigasztalását sohol-se találja,
Valameddig Györgyön boszszúját nem állja.”

Mellyre a’ Fő rendek ekképpen szóllának:
„Parantsolj; Te vagy most Feje a’ Hazának;
’S Méltán a’ Magyarok roszsz Fiak vólnának
Ha édes Attyokért boszszút nem állnának. –”*
A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

Sokann kik a’ rígó’ véres mezejének
Nagy veszedelmétől mentek lehetének;
’S Iliria felé viszsza-sietének
Már akkor békével haza érkezének.

Szem-közbe találták a’ segítség’ végett
Hunyadi’ nyomába menő Skanderbéget,
Ki mivel már kesőn hozott segítséget;
A’ haza menőknek rendelt jó mentséget.

Hunyadi’ ezeket míg öszve számlálja,
És több sereget-is gyűjtöget hozzája.
Érkezik új hírrel a’ Mátyás’ szolgája
Hogy meg-halálozott el-jegyzett Mátkája –

„Jól van; hát nem sűlt-el úgy-é a’ tsalfaság,
Ez a’ tor énnekem öröm és vigasság –
Ha meg hólt a’ gyermek, oda a’ komaság;
Oda van a’ jegyes, nintsen hát Házasság.

Igaz, hogy az nem-is vólt akaratommal,
’S azt-is meg-kellene boszszúlnom kardommal;
De talán ha roszszúl bánnék a’ nászommal
Néki-is lehetne ugy bánni Lászlómmal.

De mikor már egyszer meg-hólt a’ Feleség,
Nem szükség a’ zálog, nem kell a’ kezesség;
Engedd óh György’ ’s Ulrik’ bűnével terhes ég!
Hogy vérrel múljon-el e’ gyanús egyesség,

Gyanús és óh bizony Nemzetem’ vesztére
Tzéloz, a’ mit Hazám nem-is vesz’ eszére –
De hát, el-állott-é ez vén Bajnok’ vére
Hogy e’ káros frigynek ne járjon végére

Nem hanem el-mégyek, meg-boszszúlására
Annak, ki illetlen fog-házába zára. –”*
A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
Megy-is már sok néppel Rátzok’ országára,
Hogy néki-is rabja légyen Szendrő’ Vára.

De eszébe jutván már el-indúltában,
Hogy sok jószága van Györgynek a’ Hazában;
A’ mellyeket néki ígért szorúltában,
A’ Törökkel való békesség’ dolgában.

Rajta megy’: ’s nagy fosztást visz-véghez azokon
A’ már úgy-is néki ígért városokonn;
Úgy hogy nagy hírtelen egynehány napokon,
Urrá teszí magát az egész birtokonn.

Ott meg-sem nyúgodván, rabló seregével,
Rátz országra indúl a’ Haza’ nevével
De szemközt akadott a’ György követjével
’S Lászlóval, a’ Szendrőnn hagyott kezessével.

Mert György hallván hírét rabja’ haragjának,
Kitől már bírtoki el-foglaltatának;
Jobb tanátsot adott, de későnn, magának,
Hogy kedvét keresse boszszús barátjának

El-kűldi elébe sok ajándékokkal,
A’ kezest; egynehány Fő Nemes Rátzokkal,
Hogy azok akarmelly szép ajánlásokkal
Kössenek új frigyet az erős bajnokkal.

László, az Attyának érkezvén elébe,
Az öröm ’s boszszúság hartzolnak szívébe’.
„Ah Szerelmes Fiam! igy szóll könyveztébe’:
Most-is rab vagy-é még az Atyád’ nevébe’?

Hát én, gyermekemet tsak azért nemzettem?
Hogy ő szegény kezes ’s rab légyen helyettem,
A’ sok jó ’s sok roszsz sors közt, mellyet szenvedtem,
Ezzel-is szerentsés, ’s szerentsétlen lettem.

Tartoztál, mert Fi vagy, hogy értem szenvedtél,
De hogy illyen nagyon példássan szerettél,
Én érdembe vészem a’ mit tselekedtél,
Mert ezzel Hazádtól sokat érdemlettél.

A’ méltó jutalom míg idejét múlja,
Addig-is szerelmes Atyád meg-boszszúlja
Sorsodat, ’s kettős leszsz Györgyönn kezem sullya,
Mert mi ellenünk-is kettős vólt boszszúja.”

De a’ Rátz Nemesek addig reménykedtek,
’S szóllottak a’ Magyar Fő rendek mellettek;
Hogy egyszer lassanként mind le-tsendesedtek,
A’ tüzek, a’ mellyek szívében gerjedtek.

László még maga-is jól szóllott érette,
Hogy György, mint tulajdon Fiát úgy szerette,
Őtet; mellyért noha nagy vólt a’ György’ tette,
A’ jó Lelkű öreg mind azt el-engedte.

Haza megy’ Hunyadi, hogy magát tsendessen
Valahol meg-vonva nyugalmat keressen;
De nem lehet; óh de miként-is lehessen
Hogy a’ nagy szív egy két napot pihenhessen.

A’ Hazában ki-gyúlt támadás’ tüzei.
Nyughatatlansága’ újjabb ezközei –
Mellynek óltásában míg serény kezei
Dolgoznak, érkeznek a’ György követi. –

Hogy hogy? – „Talám*
A T t-ből jav.
úgymond a’ Rátzok’ Királlya
A’ Magyar-országi birtokit sajnálja. –
Szomorú a’ levél félve nyúl hozzája,
De fel-bontván abban ezeket találja:

Sokáig magamban sokat kételkedtem,
Hogy hozzád kűldeni kénteleníttettem;
Mert mivel ellened parasztúl vétettem,
Már nem vagyok méltó, hogy lépj-is érettem.

De tudván, hogy példás Nemes Lelkűséged*
Lekűségedet Sajtóhiba, em.
A’ segítségre-is szint-úgy rá vesz’ Téged’,
Valamint újonnan durva ellenséged’
Barátoddá lenni hagyta emberséged.

Mertem, de azért-is méltán bátorkodtam,
Mert a’ kárt, a’ mellytől már régenn tartottam;
Te miattad vallom, vagy-is már vallottam.
Hogy Vezér rabomat haza botsátottam.

Mert a’ Török Tsászár mihelyt meg-hallotta,
Hogy várt nyereségét haza szalasztotta.
Szabadúlásodat rajtam boszszúllotta,
’S már Fritzbég Vajdáját reám botsátotta.

Ki a’ Mura mellett vólt Krizon’ várának
Mellynek kőfalai rég’ el-pusztúlának
Új bástyákat tsinált ’s azt tette magának
Az én erőm ellen erős óltalmának.

Onnan a’ Rátz főldre sok ki-tsapásokkal
Pusztít, ’s kegyetlenűl bánik a’ Rátzokkal,
Tudod, hogy én magam nem bírok azokkal
Az engem’ üldöző fene Pogányokkal.

Kit hívjak magamnak már most segitségre,
Tsak Téged; tsak téged kísztetlek az égre,
Jöjj erős fegyverrel ez vad ellenségre,
’S a’ mit el-kezdettél Te magad vidd végre.

Tudom, hogy egyedűl néked köszönhetem
Eddig is, hogy Despot’ névvel neveztetem;
De hogy nyugodalmas lehessen életem,
Azt-is tsak egyedűl Te tőled kérhetem.

Te néked tsak tsupa neved’ hallására
Meg-réműl, ’s üressen marad Krizson’ vára.
Jövel hát Barátom! barátod’ szavára
Kitsiny országotskám’ oltalmazására.

Felejtsd-el képtelen vakmerőségemet,
Sőt vádolásomra tégy újjabb érdemet,
Emberséggel győzd-meg goromba létemet,
’S hóltig hűségedre kötelezz engemet.

Ha semmi érdemem’ tapasztalására,
’S tsupán tsak nagy szíved’ bizonyitására,
Úgy rá-ijesztettél az I’sák Basára,
Hogy fél-hóltan szaladt Szendrő városára

Ha mikor meg-víván Erdélybe Metsettel
Meg ölted a’ Vezért okos ütközettel,
Jól-tettél én velem e’ számkivetettel,
Ki a’ Török miatt országot vesztett-el.

Sőt hogy hízlalhassad szemem’ Pogány’ vérrel,
Nékem-is Török’ fejt kűldtél egy szekérrel,
’S meg-ajándékoztál a’ meg-holt Vezérrel,
Kit nem érdemlettem tőled semmi bérrel.

Meg-hűlt-é hát nemes óltalmazóm’ vére?
Hogy el-ne jöjj szegény Barátod’ kértére,
Hitetlen szívemnek szégyenítésére,
’S az engem’ űldöző Pogány’ félelmére.

A’ kinek a’ világ bámúl hatalmadonn,
Végy most óh erős szív! erőt haragodonn,
Segítts e’ tsak reád szorúlt Barátodonn,
A’ kinek terhe függ egyedűl válladonn.

Az a’ természettel forró gyűlőlséged,
Mellyel a’ Törököt ’s a’ Török-is Téged’
Űldöz, serkentse-fel nemes vitézséged’
Hogy érezze kardod’ sullyát ellenséged.

Hallatlan jó-téted’ meg-esmérésére,
Oszlopot emelek emlékezetére,
Hogy még Unokám-is késő vénségére,
Vigann emlékezzen Hunyadi’ nevére. –”

Mit nem tesz’ a’ szép szó a’ meg-sértetettel?
Nem bír a’ boszszúság már a’ szeretettel,
Jól bánik, ’s nem-is szóll sokat a’ követtel,
Magam mégyek – ugymond – el a’ felelettel.

Készűl; de ez másképp’ már nem-is lehetett,
Mert a’ György’ országánn ez ő ellene tett
Török agyarkodás ha erőt vehetett,
Akkor már a’ szomszéd Magyar-is félhetett.

Jollehet útjában vólt tartózkodása,
A’ belől szikrázó tűz’ ki-gyúlladása;
A’ mellynek olajja ’s leg-jobb táplálása,
Ez, ha otthon nintsen a’ Királynak mássa.

De vólt Hunyadinak nem kis reménysége
Ahoz, a’ mi néki tanúlt mestersége;
Hogy az ő nagy híre ’s szokott serénysége
Által, e’ kűlsőnek hamar lészen vége.

Úgy-is lett, tsak hamar el-ér a’ Dunára,
Hol egy-nehány ezer néppel Szendrő vára
Már várta, a’ kikkel további útjára
Megy’, a’ Mura mellé Krízson vár’ tályára.

Három nap és éjjel mindég megy’, és végre
Hajnalra a’ mezős Krizsoni térségre*
térsegre Rímelés szerint jav.
El ér; nagy köd támad reggelre az égre. –
Úgy tettzik az ég-is el-jött segítségre.

Hunyadi a’ ködös árnyéknak alatta
A’ fáradt sereget lassan ballagtatta;
És már tsendes útját annyira haladta,
Hogy a’ Török Tábor’ neszét meg-hallhatta.

Egyszer ki-búj a’ nap fölöstököm tályonn,
Erőt vesz’ a’ fényes súgár a’ homályonn,
A’ Török taborra a’ már szabad szájonn
Eresztett lovasok, rá-ütnek mindnyájon.

Tekínt a’ meg-ijedt Török a’ zászlóra,
Félig el-hal, mikor rá-néz a’ hollóra:
Mellynek díszes lévén gyűrűvel az óra,
Tudta már – és kapkod ki talpra ki lóra.

Tudta már, hogy a’ lett újra ellensége,
Kinek írtóztató karja’ nehézsége,
Nints hát véle kardal víni reménysége
Hanem a’ futásban van minden mentsége.

Hallik már hangja-is rettentő szavának,
Melly maga kész halál sok Török Basának;
Annyira, hogy szűk vólt Krizson’ határának
Térsége, a’ futó Török Táborának.

Nyomozza Hunyadi serényebb sereggel,
Űzi, öli, vágja kegyetlen méreggel,
’S folytatja vitezűl mind estig, a’ reggel
Kezdett véres hartzot, az ijedt Fritzbeggel:

Sok ezer Török’ fejt nyakáról le-nyesett;
A’ Vezért rettentvén ez a’ gyászos eset,
Mikor az erdőben búvó helyt keresett,
Sok ezred magával szegény rabúl esett.

Viszsza-megy’ Hunyadi a’ nyert ditsősséggel,
’S kötelezvén Györgyöt újjabb szövetséggel,
Meg-ajándékozza minden nyereséggel,
Sok ezer rabokkal ’s azok közt Fritzbéggel.

De mivel utjában vala Bodon’ vára,
Melly már Nemzetének sokszor vólt kárára:*
karára Értelemszerűen em.
Ezt porrá égetvén Fritzbég’ boszszújára
Maga nagy pompával haza megy’ Budára.91
Sokann, a’ mint Turótzi-is, és Práy, ezt a’ Friczbéggel való hartzot utóbb tészik mint a’ Giskrával való belső zenebonát. Sőt Práy mutat egy Levelet-is, mellyet erről 1454-ben irt vólna Hunyadi Friderik Tsászárnak; a’ mint hogy ez a’ Hunyadi’ Grófi levelében nem-is említtetik, kivált ha Práy szerént még elébb Mahumedet verte-meg Hunyadi, azután Fritzbéget: de azon kivűl hogy az 1449-ben (a’ hová tészi Bonfinius) vagy 1450-ben történt dolgot is irhatta Hunyadi 1454-ben; könnyű vólt el-téveszteni a’ datumot-is, a’ mint az illyen tévedésről másutt-is panaszolkodik Práy; a’ Poétának pedig szükségesképpen ide kellett ezt tenni, ’s hihető is, hogy ha a’ Hunyadi’ el-botsáttatásáért támadott Muhamed, vagy akár Amurates (a’ ki 1450-ben hólt-meg) Györgyre; nem soká kellett ennek a’ hartznak esni a’ Hunyadi’ fogsága után.

ÖTÖDIK KÖNYV’

Summája.

A’ kevélység, írigység, viszsza-vonás, és párt-ütés öszve-esküdnek Hunyadi ellen: a’ mint-hogy Losoncz mellett Giskrával hartzolván Hunyadit a’ Magyarok ott hagyják, és meg-futamodnak. Hunyadi maga maradván meg-győzettetik, de tsak hamar új sereget gyűjt – Giskrának sok őrizeteit meg-vészi, és addig szorongatja,*
A két szó között kötőjel áll, ezt vesszőre jav.
hogy békességre lép.*
A pontot vesszőből jav.
– A’ Magyarok’ pártossága miatt el-idegenedvén Hunyadi; minden eréjét a’ Királynak a’*
Az aposztróf hiányzik, pótoltuk.
Tsászár’ kezéből lehető ki-szabaditására forditja. Melly az Austriaiak által nagy erővel véghez vitetvén, Bétsben nagy gyűlés tartaték, Magyar Austria, és Tseh országok’ Fő Rendei között.*
A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– Ott Hunyadi a’ Gubernátorságról le-mond. De a’ Kis Király meg-ajándékozván Besztertze Vármegyével, egyszersmind*
egyszersmid Sajtóhiba, em.
örökös Gubernátorá tészi; Ulrik igyekezik Hunyadi’ halálára, de rá nem mehet.

Ekképpen akadván Fritzbég György’ markába
A’ félélem, a’ melly a’ György’ udvarába’
Régenn múlat; bele-unván szállásába,
Kőltözik hirtelen a’ Török Basába.

A’ félelem, mellynek halvány tekíntete
Ha kinek ortzáján fészket készíthete;
A’ kevélly szívekre zárt, lakatot vete;
’S minden bátorságot onnan ki-kergete.

És ha még e’ mellé gondok férkezhetnek,
’S meg-terhelik szívét a’ meg-félemlettnek,
E’ kettőből tsúfos magzatok születnek,
Kik kétségbe-esés névvel neveztetnek.

Megy’ hát a’ meg-ijedt Fritzbégnek szívébe;
’S az ott fent héjjazó kevélység’ helyébe
Mellyet még Mahumed kűlde vezérjébe
Helyt ver, a’ félelem; ’s reszket kebelébe.

El-pirúl*
El-pirűl Sajtóhiba, em.
’s szégyenli a’ már számkivetett
Kevélység, e’ nagyonn tsúfos történetet,
Szállást kér tserébe a’ fel-segíttetett
Györgytől; de a’ szállás meg-nem engedtetett.

Őszve-húzza magas homloka’ rántzait,
Felhőkig emeli aranyos szárnyait
Széllyel-néz, visgálja kedves magzatjait,
Hol ’s mi ként zavarják e’ világ nagyjait?

A’ mint repűl fennyen a’ Duna’-mentébe’,
Mindjárt az irigység akada szemébe;92
Itt a’ kevelység, irigység, viszsza-vonás, párt-ütés, mint Pokolbéli Tündéres személlyek úgy gondoltatnak. A’ kevelység szűlte az irigységet, az irigység a’ viszsza-vonást, és párt-ütést; a’ kevélységnek testvérjei a’ bújaság és fösvénység. Az illyen mesés gondolatok többnyire ezen ötödik könyvbe vagynak rekesztve; de itt-is a’ történet valóságos igaz.
Kit ő még a’ világ’ első kezdetébe’
Szűlt, ’s a’ barátságnak tett vólt ellenébe.

Halál szín űl ennek szeme’ pillájában,
Százszor-is változik színe egy orában.
Tsak akkor láthatni nevetést szájában;
Ha a’ Virtus elő-nem mehet dolgában.

Ez Magyar-országban már sok nagy Házakat*
Házákat Rímelés szerint jav.
Rontott, ’s vesztegetett sok Hazafiakat,
Most-is e’ tsúf tsuda, veszedelmes lakat
’S Tsúfos zár alatt tart sok nagy Ferjfiakat.

Siet a’ kevelység kedves születtéhez,
És már közel repűl Buda vár’ hegyéhez:
Hol nem meszsze esvén irigy gyermekéhez
Így kezd a’ bús Anya mézes beszédjéhez.

„Ím’! édes*
edés Sajtóhiba, em.
Leányom! én, e’ szamkivétett
Jöttem; hogy a’ tőled nékem készíttetett
Szálláson keressek tsendessebb életet;
Mert már Amurates engem’ el-kergetett.

Ha már itt állandó helyt leltél magadnak,
Talám azok szállást énnékem-is adnak,
Kik a’ Békességnek ama’ fene vadnak
Ellene, kértedre már fegyvert ragadnak.

Ah szerelmes Anyám! amaz így felele:
Szállásom elég van, szolgálhatok vele,
Mert az egész Ország irígygyel van tele: –
De, hát Te-is mint én nyomorúlt lészel-e?*
lészel-é Rímelés szerint jav.

Mert én ugyan mégyek a’ mire mehetek,
Sok félénk szívekbe meleg ágyat vetek;
De jó színt magamra ritkán őltözhetek,
Esztendőbe egygyet alig nevethetek.

Ulrikot egészszen magamnak foglalám,
’S véle a’ többit-is annyira el-tsalám,
Hogy Magyar-országban egy nagy Úr sints talám,
Ki magára nyerget ne tett vólna alám.

De tsak Komorovszky Péter van Liptóba’93
Ezek egyik Liptó, másik Turótz Vármegyét birták, és egy-más’ birtokait rablották, pusztitották.
Ki Pongrátzal újjat vonván hébe-hóba
Túrótz Vármegyére megy’ fosztogatóba;
A’ többi még alig vagyon indúlóba’.

Mert úgy el-ment híre Hunyadi’ nevének,
Annak a’ nagy, Török Tsászár’ félelmének;
Hogy valakik itthonn valamit kezdének,
Mihelyt ő haza jött, le-tsendesedének.

Én ugyan ellene vátig fegyverkezem,
Az egész országot lántzonn tartja kezem;
Sokak’ boszszújára Királynak nevezem,
De bizony, hogy Király, magam-is érezem.

Mert már a’ Pokolba minden gyermekemet
Víszsza le-kergette, egyedűl engemet
Hagyott; ’s ha vesztemre kaphat még vérszemet
Vagy ki-vér engem’-is, vagy meg-fojt, ’s el-temet.

Rettenti a’ népet nagy szíve’ hűsége
A’ melly mind kettőnknek erős ellensége.
Hazáját magához vonja embersége,
’S tíltja a’ támadást hires Vitézsége.

Ama’ viszsza-vonás már gyászba őltözött,
És a’ párt-ütéssel Pokolba kőltözött;
’S mikor a’ Szeretet engem’-is űldözött,
Alig leltem szállást e’ sok félénk között.

Jer hát, ha le-tudnánk tépni szerentsére
A’ koszorút, mellyet Márs rakott fejére.
Jer velem a’ setét Pokol’ fenekére!
Adjuk Leányimnak e’ dolgot eszére.

Hogy ha ők dolgunkban minket segítnének
Hunyadi’ virtusi meg-gyengűlhetnének,
Mert vállára ezen Pogány’ félelmének
Rakták-rá terheket minden Keresztyének.”

Meg-indúl az Anya Leánnya’ szavára,
’S ezer átkot szórván e’ szegény Hazára,
Hirtelen mindenik kél sebes szárnyára,
’S repűlnek a’ Pokol’ barlangja’ szájára.

Elől a’ barlangos Háznak tornáttzában94
Itt ez a’ hat vers Virgiliusból van fordítva Aen. VI. v. 273. Vestibulum ante ipsum primisqve in faucibus orci, Luctus, et ultrices posuere cubilia curae. ’s a’ t.
A’ rettentő Pokol’ első ajtajában
A’ gond ’s a’ siralom rendel egy sorjában
Feküsznek mindenik egy-egy nyoszolyában.

Itt űl sorban a’ sok sárga betegség-is
A’ félelem, és a’ komor öregség-is,
Az ízetlen éhség, és a’ fösvénység-is,
Mind rettentő formák, ’s az otsmány szükség-is.

Itt van a’ Halál-is a’ bűnösök’ bére,
A’ munka, ’s az álom a’ halál’ Testvére,
A’ bűnből kőlt öröm, és a’ más végére
A’ hartz áll, e’ Tornátz’ túlsó küszöbére.

Közepénn e’ Tornátz’ tágos mellyékének,
Van temérdek fája egy szőllő tőkének,
Mellynek vén ágai vastag veszszejének
Meszsze el-ágoztak és ki-terjedének.

Itten haszontalan álmodozásokat
E’ szőllő fa alatt mondnak lenni sokat;
Ha nem tudsz álmodni itt keresd azokat,
Ennek árnyékában vonták-meg magokat.

A’ vad-Furiák-is rendel egy-sorjában
Feküsznek mind külön, ’s mind vas nyoszolyában.
Űl a’ viszsza-vonás mérges áll-ortzában
Fonva kígyós haját veres pántlikában.

Kinek a’ párt-ütés ragadt bal-karjára,
’S rá borúlván kedves Testvérje’ nyakára,
Most-is édes Annyok’ kettős boszszújára
Panaszszal felelnek egy-más’ panaszszára.

Az irigység vérrel forgatja szemeit,
Látván síránkozni két bús gyermekeit.
’S fel-nyújtván méregtől reszkető kezeit
Ekképp’ harsogtatja a’ Pokol’ vermeit.

„Óh a’ Pokolbéli Lelkek’ Istenei!95
Aen. L. VI. v. 264. Di qvibus Imperium est animarum, umbraeqve silentes, et Chaos et Phlegethon loca nocte tacentia late. [A Phlegethon helyett Phlegeton szerepel, jav.]
’S az ott lakó néma meg-holtak’ Lelkei’
Óh Khaos oh tüzes flegeton’ vizei!
’S a’ Pokol’ öblének siketes hellyei!

Hát, senki sem jön-é nékem segítségre?
Hogy vigyem dolgomat óhajtott jó végre,
Hogy egy Férjfiú tőr ennyi ellenségre,
És alá taszigál mind a’ setétségre.

Lám a’ fösvénységnek minden szűleménnye
Lakosa e’ főldnek, és nem jövevénnye;
’S hát tsak az én Anyám, a’ fösvenység’ nénnye
Velem illy erőtlen, és illyen szegény-e?

El-néztem e’ főldönn ama’ bujaságot
Miként tőltötte-bé az egész világot,
El-untam szenvedni tőle a’ tsúfságot,
Hogy nékünk egy Magyar így nyakunkra hágott.

Én ’s az én Anyámnak minden maradéki,
Éris ’s a’ párt-ütés tsúfja vagyunk néki;
El-foglalták szívét a’ Virtus’ hajléki
Nékem ’s az Anyámnak nintsen benne széki.

Ha hajdani bóldog időm jut eszembe,
Miképpen forgattam kedvemre kezembe,
A’ Magyart; tsak meg-nem bódúlok mérgembe,
Hogy tovább űldözni nints tehetségembe.

Melly fennyen nyúgodtam ’s nevettem Budában.
Mikor a’ párt-ütés véres áll-ortzában,
Sok véres habokonn úszkált a’ Dunában;
’S minden vért kiáltott az egész Hazában.

Nagy Lajos az igaz egyszer számki-vetett,
’S az Anyámmal együtt ide le-kergetett;
De mihelyt az öreg Szent el-temettetett,
Ismét a’ Magyarnál szállás engedtetett.

Az Anyám a’ Török Tsászár’ udvarába’
Magam helyt találtam ’Sigmond’ Országába’,
Bé-szállt a’ párt-ütés a’ Horváth Vajdába,
És a’ viszsza-vonást kűldöttem*
kűldötttem Sajtóhiba, em.
Romába.

És ekképp’ négy felől négyen ostromolva,
Hullott a’ sok Magyar rakásra omolva,
El-gyengűlt ereje, magával hartzolva,
Maga’ Királynéját ’s Királyát lántzolva.

Mindég attól féltem ki most ki-kergete,
Hogy ha nagy Attyának nyomdokánn mehete,
Ennek leszsz egyedűl ollyan tekíntete
Mellytől Magyar-ország le-tsendesíttete.

A’ mint-is a’ reá tőlem fel-késztetett
Párt-ütés, ellene ollyan homályt vetett,
Hogy ez a’ nagy nemből vesztünkre szűletett,
Király-Finak lenni meg-nem esmertetett.

Ekkor a’ párt-ütő egy-mást ostromolta,
Károly’ fejét Forgáts két felé bárdolta;
Nagy Lajosnét Horváth posványba gázolta,
’S Királynéját rabbá lenni parantsolta.

És így a’ párt-ütés magát jól viselte;
Az én’ és az Anyám’ székünket nevelte;
Mikor a’ Hazafi ezrenként szeldelte
A’ Hazafit, ’s egymás’ vérit itta, nyelte,

De a’ viszsza-vonás sem vólt ez időben
Magyar, Lengyel; és Tseh közt gyengébb erőben
Mikor még ollyant-is vett vólt űldözőben
A’ ki síránkozva nyögött a’ bőltsőben.

Már ama’ nagy tsillag jól meg-fényesedett,
Ki Magyar-országra az egből eredett;
Hunyadi – jó koránn míg fénnye terjedett
Probáltam el-nyomni; de ő nem engedett.

Egyszer a’ nagy hűség’ ’s szeretet’ képében
Ment a’ viszsza-vonás néki-is elében;
Fel-kőlt, ’s mikor nem-is vette jól eszében,
Hazafi’ vért ontott Hazája’ nevében.96
Egyszer hadakozott azok ellen, a’ kik Ersébetnek pártját fogták; de tsak hamar ott hagyta, és a’ Török szélekrűl irt haza, hogy akármi jó móddal békeltessék-meg Ulászlóval a’ Királynét; a’ mint az meg-is lett.

De a’ Hazájához vonszó nagy szeretet,
Ott-is meg-gyengíté a’ nagy ütközetet;
Észre-vévén magát, ennek véget vetett,
’S az idegen ellen víni jobb szeretett.

Sőt a’ kemény Török hartzonn hevűltében,
E’ nagy szív, hazájat forgatta eszében,
És egyszer vesztünkre kűldött levelében
Tsendességet tsinált az egész megyében.

Sokszor az Anyámat futóba ejtette,
’S a’ Török udvarból tsúfúl ki-kergette.
Mert hollós zászlóját a’ mere vezette
Ezer kevély fejek hullottak mellette.

Valahányszor kedves szállását el hagyta,
A’ Kevélység; arany szárnyát mutogatta
Néki-is; és kemény szívét tsalogatta:
De nem nyitott ajtót ’s magát meg-nem adta.

Úgy hogy az Anyámnak maga’ szégyenére
Viszsza-kellett menni hajdani helyére;
Melly néki még jobban vált ditsősségére,
’S tsirkázó súgári’ ki-tündöklésére.

Végtére nem bírván a’ hóldas zászlóban,
A’ Viszsza-vonás-is vólt már indúlóban;
Ha fényes ruhában ’s tisztánn villogóban
Nem lelt vólna szállást ez nemes Héróban.

A’ Vallás’ szent képit őltözte magára,
És veres keresztet vett-fel a’ vállára:
Az okos Hit-szegés űlt a’ kereszt-fára,
’S így nagy mesterséggel kűldötte Várnára.

De mi hasznunk vala ezen mesterségben,
Ha ez mind úgy vala rendelve az égben:
Hogy motsok nem eshet ezen fenyességben;
Melly miatt dolgunkat nem vihetjük végben.

Sőt ezen ezernyi sok szenvedésekkel,
És mind azokban tett bátor lépésekkel.
Ki-mutatta mint-egy bizonyos*
bisonyos Sajtóhiba, em.
jelekkel;
Hogy Atyafisága vagyon az egekkel.

’S már ez a’ magyarok’ ditső tsillagzatja,
Súgárit olly erős fénnyel ragyogtatja:
Hogy a’ Keresztyének FőPapja ’s szent Attya,
Romából Királyi páltzával bíztatja.

Ha pedig ékesűl feje Koronával,
’S hatalma nagyobbúl Királyi páltzával,
Ellenünk annyira mehet hatalmával
Hogy az egesz Pokol sem bír virtusával.

Útat tsinál nagyra termett két Fiának,
Örökítésére a’ szent koronának;
Kik, ha követői lésznek nyomdokának,
Vége leszsz mindnyájunk’ sok fáradtságának.

Jer hát jó Leányim! most tsak hamarjában,
Ez leveles szöllő’ töke’ árnyékában,
Főzzük ki-magunk közt ugyan valójában,
Hogy dönthessünk forrót ez bajnok’ nyakában.

Innen vittem egyszer Rátz-ország’ szélére
Tsalárd álmadozást Drakula’ szívére,
Melly miatt ez erős Magyarok’ Vezére
Jutott jó barátja’ vasas tömlöttzére.

Itt vigyük hát most-is véghez tanátsunkat,
Vessük-öszve négyen erőssen vállunkat;
Terheljük-meg számos álmokkal magunkat,
Azután ereszszük repűlni szárnyunkat.”

Így szóll a’ párt-ütés jó Annya’ szavára:*
A sor elején idézőjel kezdődik, töröltük.
„Senki Hunyadinak annyira nem jára
Ellene, mint már én; és már bizonyára
A’ Magyar sok kardot köszörűlt nyakára.

De mihelyt haza jött nagy győzedelemmel,
Úgy el-tőlt minden szív kétes félelemmel;
Hogy tisztelve áldják ez újjabb érdemmel
Ékesűlt bajnokot félénk szerelemmel,

Ha hát mindnyájunknak tanátsom tettzene,
Ellene rohannunk egyszersmind kellene;
Giskrát a’ Tseh vezért tüstént ím’ e’ fene97
Giskra akkor kezdett újjat vonni a’ Magyarokkal, mikor Ulaszló Királlyá lett; és ő a’ kis László mellett mindenkor hív vólt.
Néném Tizifone bújtsa-fel ellene.*
bújtsa fel-ellene A kötőjelet értelemszerűen áthelyeztük.

Az irígység gyorsann járjon; és reptében
Sok Magyar Uraknak tsapjon-bé szívében:
’S dolgozzon a’ kardnak mérgesítésében,
Mellyet már én adtam a’ Magyar’ kezében.

Magam el-repűlök Losontz’ mellyékére
Hol a’ Magyar erő’ meg-gyengítésére
Bastyát-is rakattam, ha hogy szerentsére
Ottan omolna-ki a’ Hunyadi’ vére.

A’ kevélység pedig tündöklő tollába
Repűljön a’ Török Tsászár’ udvarába;
Kinél ha félelem múlat mostanába,
Könnyen talál szállást Mahumed fijába.

Sok olajjal elegy az iffjúnak vére,98
Az olajos vér a’ Kholericusoké; mint a’ sós a’ sangvineusoké. [A Kholericusoké szó K-ját T-ből jav.]
Fel-gyúl a’ Ditsősség’ leg-kissebb neszére,
’S Attya’ gyalázatja’ el-törölésére,
Ez leszsz a’ Töröknek Bélgrádnál vezére.

Negédes álomban kell bánni szívével,
’S bíztatni a’ hartznak ki-menetelével,
Egyszersmind a’ belső támadás’ hírével,
’S a’ vitéz Hunyadi’ őszes vénségével.”

Az irigység magát vígabban mutatja,
’S mosolyog e’ szóra komor ábrázatja,
A’ kevélység szeme’ héjját pillogatja;
’S aranyas szárnyait vigann tsattogatja

Nem késnek; tsak hamar szárnyokra szállának
Vérengző serege ez négyes tsudának.
Egy Bosnyáki hegyenn meg-állapodának,
Mikor már Hazánkhoz közelebb jutának.

Onnan oszlik kiki a’ maga útjára,
Száll a’ viszsza-vonás nem soká Giskrára,
’S hirűl adja néki hogy Losontz’ tallyára
Mennyen; mert oda leszsz mindjárt egyik vára.

„A’ párt ütő Magyar már meg-irígylette.
Hogy Hunyadi’ magát Királynak tettette;
Nints igaz hűséggel már egy-is mellette,
Téged választának vezérűl helyette. –”

Vítta már Hunyadi’ a’ pártos népséggel
A’ várat; és vólt-is ollyan reménységgel;
Hogy míg Giskra el-jön a’ várt segítséggel,
Végit-is szakasztja a’ hartznak jó véggel.

De a’ viszsza-vonás’ erős unszoltára
Giskra sem halasztja el-jöttét sokára.
’S mikor már harmadik mért-főldnyire jára
Jön a’ hír, Hunyadi’ pártos Táborára.

És ezt az irígység mihelyt meg-sejtette,
Minden mesterségét ő-is elő-vette;
A’ pártos szíveket egy fűzérre szedte,
’S éjtszaka titkosann öszve-gyűjtögette.

Mérget öntvén minden Fö rendek’ szívébe,
Megy’, a’ már méreggel tőlt szívek’ közzé-be,
És egy zőld koszorút tartván a’ kezébe
Így szóll a’ Nemesek’ öszve-gyűlésébe:

„Hogy vagyon? nagy Urak! ’s miként engedétek?
Hogy egy Hunyadinak szolgai levétek.*
levéték Rímelés szerint jav.
Ennyi nemes szívnek bizony szégyen ’s vétek
Hogy illyen jött-mentet Királlyá tevétek.

’S hát azt gondolja-é balgatag szívetek?
Hogy ez a’ ti nagyon bíztos Vezéretek,
A’ ki miatt sokszor ki-omlott véretek,
Nem magáért hartzol, hanem ti értetek?

Boldogtalan népek! ah! ne gondoljátok;
Mert koszorús fejét addig tzifrázzátok,
Hogy egyszer a’ midőn meg-sem gondolnátok:
Tsalárdúl a’ nyerget fel-teszi reátok.

Hogy a’ Hazafi vért kéntelen ontotta,
’S kardját mind tsak Török’ vérbe mártogatta;
Magát ollyan hívnek tsak azért mutatta,
Hogy tsaljon, a’ hívség’ színének alatta.

Ha hol a’ Magyarok nyertessek valának
Őtet tartottátok mindenkor okának;
Úgy hogy nints már annyi szála ősz hajának,
Mint fejére rakott Márs’ koszorújának.

’S ez az ő karjának félénk imádása,
Lett, sok félénk szívnek olly el-tsábítása:
Hogy ez a’ Magyarnak már szava járása:
Hunyadi’ kardjának sohol sintsen mássa.

Pedig a’ kik jelen vóltatok, tudjátok:
Hogy mikor Várnánal Iffjú Királykátok
El-esett; ő vonta a’ veszélyt reátok,
Nem úgy fogván kardját a’ mint ti szoktátok.

Az iffju Királynak ez vén írigylette,
Hogy magát vitézebb modonn viselgette;
Kemény hartzoltában ott álla mellette,
’S szegényt a’ kegyetlen Jantsárnak engedte.

De nagyot mutató színes tekíntete,
Tsuda, hogy*
kogy Sajtóhiba, em.
rajtatok olly erőt vehete:
Hogy e’ véres hartznak bús emlékezete
Közt-is, senki semmit szemére nem vete.

A’ rígó mezéjén tsupánn ő érette,
Az Ország, a’ szinét mind oda vesztette;
Még-is mikor a’ Rátz tömlötzbe vetette,
Ti-ti, könyörgeni mentetek mellette.

Hogy néha vaktában ’s tsak vakmerőséggel,
Szerentséssen hartzol a’ vad ellenséggel;
Ez-é az? a’ miért illyen ditsősséggel
Illetitek, ’s tsak-nem Királyi Felséggel.

Híre a’ világot úgy el-hitegeti,
Hogy egész Europa, hatalmát reszketi.
’S néki, (nagy szivetek’ ez, ez kisértheti)
Róma a’ koronát már-is ígérgeti.

Bizony oda tzéloz minden mestersége,
Hogy korona légyen sok nagy tette’ vége.
Mellynek fennyen-látó szíve’ kevélysége
’S maga-viselése, elég jelensége.

Ez egy koszorúm van meg, míg ezt kergeti,
’S ha Giskrát meg-győzvén ezt-is el-nyerheti;
Azt nemes szívetek bizvást el-hiheti,
Hogy magát Hunyadi Királlyá téteti –”

Zúg az egész népség ezek’ hallására,
’S készűlnek Giskrával nem menni próbára,
És az erös Vezért egyedűl magára
Hagyni, vitézsége’ meg-próbálására

Már a’ part-ütés-is magát jól bíztatja,
A’ mint annya’ szava’ végit sem várhatta:
Az irígy szíveket még többre, nógatta
Hogy Jánosnak vermet ássanak alatta.

„Jobb úgy-mond nagy hire’ szégyenítésére
Által-szökni tőle Giskra’ hűségére;
Hogy sok koszorúi’ ékesítésére,
Itten omollyon-ki nagyra-vágyó vére.”

Keservessen hallja Pelsőtzi ezeket99
Pelsőtzi István, a’ ki ezen a’ hartzon halálra sebesíttetvén, minek előtte meg-hólt vólna, ki-vallotta az öszve-esküvést.
A’ maga’ vesztére néző beszédeket.
’S ekképp’ szóllítja-meg a’ hív’ Vezérjeket
Meg-ölni kívánó pártos Fő rendeket:

„Ah! nemes nagy Urak! hát így el-veszett-e
Hűségtek? ’s Hunyadi tsak ezt érdemlette?
A’ ki midőn Hazánk nem-is reménylette
Sok Hartzot, sok tüzet szenvedett érette.

Való: hogy nékem-is nehezenn eshetik,
Hogy Hunyadit Király’ névvel nevezgetik.
De ki leszsz hát méltóbb, ha ő meg-őletik?
Mert egy Főt, egy Vezért tennünk tsak kelletik.*
A sor utolsó szava elválasztva áll (kel-), de a következő sorból hiányzik az utolsó két szótag. Értelemszerűen és a rímelés szerint pótoltuk.

Ha le-törésére fennyen nőtt szarvának
Így öszve esküdni tettzett a’ Hazának;
Bár tsak már egygy kis szebb módot gondolnának,
’S ne lenne a’ Magyar gyilkosa magának.”

De a’ part-ütésnek kegyetlen szózatja*
szózátja Rímelés szerint jav.
Mérges szavát újjabb hangal hármaztatja;
Viszsza-fordúlt élű kardját mutogatja.
’S a’ gyilkos szíveket erőssen nógatja.

A’ szegény Hunyadi álmában habozott,
’S mind tsak szerentsétlen hartzról álmodozott,
Mikor a’ párt-ütő Magyar, az átkozott
A’ mord irígységnek óltáránn áldozott.

Le-száll Unokája’ élte’ mentségére
Nagy Lajos, Hunyadi’ nyugovó helyére,
’S álmában szegénynek jól adja eszére
Hogy hólnap vigyázzon maga’ életére.*
életéte Sajtóhiba, em.

Ő mihelyt hajnalban szemét fel-vetette,
Leg-elébb-is Giskra’ táborát nézette,
Még meszsze vólt – de ő népét rendbe-szedte,
’S táborát előre meg-erősítette. –

Érkezik már a’ Tseh sok számú sereggel
Ki-szállítja népit a’ hartzra még reggel
Hogy Hunyadi’ szívét mind estig méreggel
Rágja, és motskolja fényét mord felleggel.

Rá-üt az el-készűlt Hunyadi Giskrára,
Tekintget a’ pártos nép, édes Attyára;
’S nem mér által szökni vezérje’ láttára,
Kiket pedig Giskra nagy örömmel vára.

A’ hűség melly vala Hunyadi’ szívében,
Olly’ hatalmat festett nagy tekéntetében
Hogy már az irígység reszketett féltében,
’S imádta a’ virtust Hunyadi’ képében.

Mérgét a’ part-ütés hogy ki nem önthette,
Ugy a’ mint az el-múlt éjjel el-végzette:
Már a’ Magyarságot tsak arra kísztette;
Hogy egy kis ijedést mutasson érette.

Így hartzol a’ pokol’ fajzatja az éggel,
A’ tisztelet ’s Virtus a’ mord irígységgel,
A’ viszszás félelem tsalárd reménységgel,
Így vítt a’ hív Vezér kettős ellenséggel.

Már a’ pártos Urak mit tselekedjenek,
Hogy a’ Tseheknek-is baráti légyenek;
’S azonn-is valami tsúfot ejthessenek,
A’ ki elől nyilván el-szökni féltenek.

Ki-száll az irígység mérges búsúltában
Őltözik félelem’ kék áll-ortzájában
A’ Magyar a’ hartznak leg-jobb divatjában
Meg-szalad, Hunyadit ott hagyja magában.

És így a’ mit nyilván véghez nem vihetett;
Úgy mutatá magát mint meg-győzettetett;
A’ pártos Fő-rendek’ serege, tettetett
Futással vesztette-el az ütközetet.

Míg Giskra a’ pártos Magyart így futtatja,
Körűl-nézi magát árva hazánk’ Attya,
Búsúl, rágja nyelvét, ősz haját szaggatja;
Mint bán jó Annyával sok el-fajúlt fattya?

Éjjeli látása sírva jut eszébe –
Nintsen elég erő kevés emberébe –
Nem bízik, sok próbát ki-állott kezébe
Hogy meg-tartsa éltét kettős kétségébe.

Márs’ koszorúival fel-ékesíttetett
Homlokát forditván, ő-is hátat vetett,
A’ tsúfos irígység örűlt, és nevetett,
Mikor e’ hatalmas Vezér kergettetett.

Kinek míg megy’ Giskra mindenütt nyomába,
Le-szálla Nagy Lajos sűrű köd formába,
Kézen fogja Jánost ’s a’ köd’ árnyékába
Bé-viszi a’ szomszéd kis városotskába.

Hol menedék helyet találván magának,
Átkozza titkait pártos Magyarjának;
Mellyek hogy még roszszabb végre tzélozának,
Még az nap’ tsak ugyan ki-nyilatkozának.

„Ah nyomorúlt Haza! Így sohalyt magába
Hát minden szándékom így vesz-é híjjába,
Hogy a’ bolond Magyar, ez meg-őrűlt kába
Maga veri kardját a’ maga’ hasába.

A’ hálá-adatlan viperák’ magzatja
Maga édes Annya’ hasát ki-szaggatja;
Hazámat, melly maga bűne áldozatja,
Gondok közt nőtt fejem tsak maga siratja:

De én ki Hazámért már mennyit szenvedtem,
Sőt felettébb-is hív vóltam; mit vétettem?
’S a’ pártos Magyartól mivel érdemlettem?
Hogy így az irígység tzéljává tétettem.

Mikor a’ párt-ütés tüze, itthon égett,
Én magam szenvedtem kint az ellenséget,
’S Nemes Nemzetemnek ditsőssége’ végett,
El-tűrtem sok veszélyt, sok keserűséget.

’S hát az én hűségem jutalmazására,
A’ Márs’ gond közt öszűlt híve’ homlokára
Rakott, koszorúknak le-szaggatására
Hazám-is ellenem támad utóljára?

Hűség leszsz-é tehát neve hűségemnek?
’S szerelem, Hazámhoz vonszó szerelmemnek,
Ha még hátra-lévő rövid életemnek
Idejét, áldoznám párt-ütött népemnek.

Nem büntetnek-é-meg az egek engemet,
Ha kegyetlen Hazám mellett, fegyveremet
Emelem ezután, a’ ki már engemet
Im’! idő-nap előtt meg-ől, sírba temet.

De ha fel-állanék védelmezésére,
Hív szívem magának jobb sorsot ígér-e?
’S hív leszsz-e? hűségem’ meg-segítésére
Valaha, ez pártos Hazafiak’ vére.

Óh! nem – de magamat mit-is vesztegetem?
Ha tsak magam vagyok, ki Hazám’ szeretem,
És én-is hitetlen módonn űldöztetem,
Jobb ha tsendességben végezem életem’.

Botsáss-el szerelmes Hazám! hát engemet
Ne tekíntsed bár úgy munkás szerelmemet
’S érted tett sok kemény harttzot; mint érdemet,
Hanem mint tartozó kötelességemet.

Ha az irígységnek szomorú homálya,
Setét árnyékának rejt engem’ alája;
Lelkem’ esmérete’ igaz mondó szája
Kiált, és magában jutalmát találja.

Engednek az egek ’s méltán engedhetnek
Nyugodalmat, e’ már sokat szenvedettnek.
’S tán az irígyek-is a’ kik most kergetnek
Majd mikor nem lészek sírva emlegetnek.

Meg-vonom magamat a’ magam Házába,100
Senecae Tragoed: Me mea tellus lare secreto Tutoque tegat, venit ad pigros Cana senectus. etc.
Hol rövid ideim’ utólsó folytába,
Szívem, bátran ’s vígann számlálja magába,
A’ miket szenvedett és tett hajdanába.

Elég a’ gyalázat már ’s a’ ditsősség-is,
Elég a’ szerentse ’s szerentsétlenség-is;
Meg-engedi László, Lajos, és az ég-is
Hogy gyötrelmim útán légyen már egy vég-is.

’S az; hogy illyen széllel végzem hajózásom’,
Hogy tsak alig lehet a’ partra úszásom,
Annál edessebbé tészi nyugovásom’
Mellynél nagyobb bajtól lett szabadúlásom.

Úgy-is meg-lassúlt már ereje kezemnek,
’S hervadt borostyánnya vólt Vitézségemnek;
Hogy pirosló lángja el-gyengűlt tüzemnek
Nem tehet eleget igaz hűségemnek. –

Ah! – de – inkább a’ főld nyeljen el-engemet,*
Aen. IV. v. 24. Sed mihi vel tellus optem prius ima dehiscat. (A szerő jegyzete.)
Mint kedves Hazámhoz vonszó szerelmemet
Oltsa az irígység, melly most életemet
Halálra keresi ’s szomjúzza véremet.

Nem Fiak, fattyai azok a’ Hazának
Kik igaz ügyemben engem’ el-hagyának,
’S illendő-e bútsút adni az Anyának?*
A mondatban eredetileg illendő e’ szavak szerepelnek (a kéziratban is). A kérdőszócska ilyen alakú írása gyakori Pálóczinál, valószínűleg itt is ez szerepel, de nem lehet kizárni az e’ mutató névmást sem.
Hogy most ez el-fajúlt fiak meg-tsalának.

Van még a’ Magyarban vér, és Nemes Lélek,
Kik tán szégyenlik-is hogy Giskrától félnek;*
félek Sajtóhiba, értelemszerűen em.
’S készek kardra kelni, ha el-mégyek vélek
Ah! nem – nem hagyom-el hazámat*
hagyom el-hazámat A kötőjelet áthelyeztük.
míg élek.

’S mi gyönyörűsége vólna bús szívemnek’,
Ha illy’ szégyen lenne sok nagy érdememnek
Vége, ’s ditsősségét meg-őszűlt fejemnek
Piszkolni engedném illy’ gyenge Tseh nemnek.

És óh, illene-é egy Király’ mássának,
Hogy úgy adja-által kisded Királlyának
A’ Hazát, hogy minden része a’ Hazának
Jaték’ néző-helye légyen e’ lármának.

Jer el-gyengűlt*
Jer-el gyengűlt A kötőjelet áthelyeztük.
karom! még egyszer próbára,
Menjünk új ’s erőssebb sereggel Giskrára
Meg-próbálom, ha még egyszer utóljára
Valamit tehetnék jó Hazám’ javára.

Ha még szerentséssen ez egyet ki állom,
Majd meg-könnyebbítem ez teréhtól vállom,
Fő Rend Társaimat rendre meg-kínálom
Hogy a’ kinek tettzik legyen jobb én nálom.”

Míg hát rabol Giskra szana-szét népével
Hunyadi a’ még hív Fő Rendek’ nevével
Öszve-szedett, nem kis számú seregével
Nyomúl Giskra után – már jobb szerentsével.

Ság várát kit régen maga óltalmára
Épített vólt Giskra az Ipoly’ partjára
Meg-vévén, megy’ Rosnyó’ ’s Szepes városára
’S ezt-is magáévá tészi nem sokára.

Debretzennek sántzát vízzel fel-véteti,
És nyertes táborát még odébb vezeti;
Giskrát ’s a’ Tseheket mind addig kergeti
Hogy Griska az erőt már nem szenvedheti.

Addig; hogy Hunyadit békességre kéri
Ő-is jó okokonn könnyen meg-igéri;
Mert a’ párt-ütésre melly hajlandó véri
Vagyon a’ Magyarnak, igen jól esméri.

Ekképp’ hamut hintvén Giskra’ parássára,
Megy’ az apróbb tüzek’ tsillapítására;
Mindenütt vitézűl ’s nagy haszonnal jára –
Hazáját jó karban hagyá utóljára.

Ekkor, a’ mint nem rég’ magában fel-tette,
Minden gondolatit tsak arra vetette;
Hogy hazája melly így meg-keserítette,
Válaszszon más Király’ személlyét helyette.

De míg ezen dolgonn tűnődik magában,
Ajzinger ki akkor Fő vólt Austriában101
Ajzinger Ulrik; mind addig nem nyúgodott, míg Neostádban a’ Tsászárt meg-szoritván, a’ Királyt kezéből ki-vette: mikor a’ Tsaszártól kegyelmet kért és vétségét mentegette, a’ Tsászár ezt felelte: azt tselekedted a’ mit akartál; légyen Bíró köztünk az Isten.
Így ír Hunyadinak a’ Király’ dolgában,
Ki még akkor lakott a’ Tsászár’ Házában.

„Királyodhoz való igaz hűségedet
Tudjuk, és esmérjük olly’ hívnek szívedet;
Hogy az eddig, mindent azért tselekedett
Kinek személlyévé tett Hazád Tégedet.

De mivel Téged’-is magok kik szeretnek,
Mint igaz fejeket úgy nem tisztelhetnek;
Magad légy Bírája ezen ítéletnek,
Melly nagy rontására van ez a’ Nemzetnek?

De még sokkal roszszabb dolga Austriának,
Mert a’ Királyt tartván a’ Tsászár, Fijának,
A’ Tutor név alatt azt teszi magának
Tzélúl a’ mi tettzik szeminek szájának.

Jól tudod a’ gyanús következéseket,
A’ mellyek követní szokták az illyeket,
Jer! mert szint’ úgy illet e’ dolog titeket
Vegyük ki kezébűl a’ Király gyermeket.

Már mi el-végeztük együtt a’ Tsehekkel;
Hogy jól öszve fogó ’s segítő kezekkel,
Ha rá nem mehetünk sok szép kérésekkel,
Rá megyünk Fridrikre hadi seregekkel.”

Ezt látvan Aizinger’ kedves levelében
Nem tud mit tsinálni János örömében
Hogy talál véletlen a’ szomszéd megyében
Ki el-vesz egy kitsinyt az ő nagy terhében.

Felel ’s a’ szándékot igen jónak vallja,
Sőt az egész Magyar községnek javallja;
Örűl, hogy tsendesűl a’ szeles hab’ zajja,
’S az ő ősz fejének kevesedik bajja.

A’ mint hogy vegtére, noha jó sokára,
Addig tör Austria ’s Ulrik a’ Tsászárra
Hogy a’ Három haza várt kívánságára
Ki adja az Iffjú Királyt utóljára.

Melly meg lévén, Bétsbe gyűlés hirdettetett –
Melly örömmel vette ezt az izenetet
Hunyadi! – Sokaktúl*
Az S s-ből jav.
a’ meg-nyerettetett
Király’ látására Bétsbe kísértetett.

Mire a’ sok Magyar Fő Rend, oda ére,
Ott vólt a’ Bavarus’ és Szakszok vezére,
’S más sok Német Fő-Rend jött tisztelésére
Lászlónak, ez hármas Ország’ gyűlésére.

El jött már az áldott nap, melly óhajtatott. –
A’ Gyűlés egy tágas Palotánn tartatott.
Hunyadinak, ki egy ősz Királyt mutatott,
A’ kis Király utánn első hely adatott.

Bámúlnak mindnyájan nagy tekíntetére
’S Márs koszorúival tisztes ősz fejére. –
Kinek az örömtől fel buzdúlván vére
Igy szóll kis Királya’ meg-köszöntésére:

„Meg adták az egek tehát valahára
Királyunkat, árva nemzetünk’ javára
Meg jött sok nagy szívek’ vígasztalására
Kit e’ három Ország szív-szakadva vára.

Meg jöttél ’s Fridriktől mennél többet kére,
A’ Téged’ óhajtó híveidnek vére:
Most annál erőssebb ’s nagyobb örömére
Van; hogy néz Királlya kedves személlyére.

’S valóba híveid hívek nem lennének,
Ha azonn szer-felett nem örvendeznének,
A’ kinek Felséges Királyi nevének
Tsak hallására-is térdet görbítének.

’S hát most, az örömben, tisztelésed’ végett
Öszve gyűlt nép kinek enged elsőséget?
Mikor szinrűl-színre látja e’ Felséget,
Kiért szíve szakadt ’s vére lángal égett.

A’ ki hogy nem hajolt a’ Tsászár, kértére,
Sokszor boszonkodva kapott fegyverére;
’S tsak hogy szert tehessen el-rejtett kintsére.
Oltsó vólt előtte pénze, kardja, vére.

De – hát bóldog egek! már meg engedtetett,
Hogy ez rég’ idegen Házba rejtegetett
Felségnek, tehessünk ollyan tiszteletet,
Mellyet kétszeresít a’ hűség, ’s szeretet.

És óh! Híveidnek nem nagy ditsősség-e?
Hogy négy Tsászárt nemzett Anyád’ nemzetsége
Atyád Austriának ötödik Felsége;
’S mind ezeknek benned vagyon tellyessége.

Élly hát Nemes Király! ’s szűletett Felséged
Tégyen a’ kormányra olly’ erőssé téged’;
Hogy sokszorosúllyon erős gyengeséged’
Virtusival, ösrűl maradt ditsősséged.

Élly; uralkodj, és bírj e’ három nemzettel,
Illy buzgó hűséggel hozzád köttetettel;
Bírj, mert már tizenkét esztendő veszett-el
Hogy nem bírhat e’ Nép e’ fel-kenetettel.

Az Anyaszentegy ház óh! melly régen vára,
Hogy Királyát haza nyerje valahára;
A’ keresztyénségnek ezen ellen-vára
Melly így ki-van téve a’ Török’ prédára.

Nékem pedig, a’ ki már nyóltz esztendeje,
Hogy Királyom’ helyett vagyok Hazám’ feje.
Vénségemmel egygyütt el-jött az ideje,
Hogy el-vegye terhem’ Felséged ereje.

Helyetted e’ nehéz kormányonn űltömbe
Személlyed’ a’ hűség viselte szívembe;
Igyekeztem a’ mint vólt tehetségembe,
Őrzeni Hazámat sok veszedelembe.

A’ belső tüzeket le tsendesítettem
A’ háborgás hevét mind addig szenvedtem,
Míg Hazámat ollyan karba helyheztettem,
Hogy Tenéked tsendes lakást készítettem.

Kinn-is a’ teréhbűl a’ melly rám rakatott
Vitte gyenge vállam a’ mit el bírhatott,
’S a’ mit a’ Törökkel végre nem hajthatott
Ditsőűlésedre néked fent hagyatott.

Minek ditsekedjem azzal a’ mit tettem,
Jól tudja a’ Magyar hol ’s miket szenvedtem?
Elég az, hogy meg-tsak-kétszer győzettettem,
’S a’ mint jut eszembe, nyertes, húszszor lettem.

Mikor a’ Julián Fő Pap’ unszoltára,
Meg-szegtük a’ hitet; kit a’ szent óltárra
Le tevénk; az egek kétszer nagy próbára
Ki tettek, e’ bűnnek meg-boszszúlására.

De már ez adósság le-fizetésére,
Meg van olly’ gazdagonn adva e’ bűn’ bére;
Hogy e’ miatt Iffjú Királyom’ fejére
Nem száll új büntetés, ártatlan létére.

’S ott-is, ha siralmas vólt-is a’ hartz vége,
Több vólt a’ Töröknek még-is vesztesége,
’S meg vallá Amurát’ Tsászár’ félénksége,
Hogy ez néki nem vólt kedves nyeresége.

Most pedig a’ mikor már meg nyerettetett
Királyunk; ki tsupa méltóság ’s szeretet:
’S már-is olly’ Felséget, ollyan tekintetet
Mutat, mellyből Hazánk nagyot reménylhetett.

’S már a’ kevély Török’ szarv’ le-törésére,
Nagyobb erőt szükség vinni, ellenére;
Mint, hogy e’ vén Bajnok’ fáradt válla ’s vére
Elég légyen; annak el-viselésére:

Mert a’ vénség, szégyen, gond, ’s a’ gyötrelemnek
Soka, úgy el-rontá folyását véremnek;
Hogy ím’! a’ mint látni lehet minden szemnek,
Meg-nem felelhetne erőm hűségemnek.

De egyéb aránt-is engem’ addig kére
Tsak, Hazám, hogy gondot viseljek terhére;
Még el-ér az idő; melly ím el-is ére,
Hogy elég légy ennek el-viselésére.

Most hát a’ hívatalt, kit Ura’ nevébe
Folytatott ez ősz Fő, hajlott vénségébe
Le-tészi; ’s a’ kinek viselte képébe
Hűségével együtt ajánlja kezébe.

Úgy tartom, hogy nem vólt panasz a’ Hazában
Hűségemre, ez nyóltz esztendő folytában;
De ha mi gyengeség vólt e’ hű szólgában,
Hadd leljen kegyelmet örökös Urában.

Kinek, hívségimnek tellyesítésére,
Ím’ ajánlom magam’ most-is hűségére,
Ki, ha jó szemmel néz hív szívű hívére
Ez leszsz hűségemnek elegendő bére.”

Könyvezve szavait mikor el végzette,
Magát a’ kis Király’ lábához vetette. –
László fel emelte, és meg ölelgette
És bőlts feleletét ekképpen kezdette.

„Én kedves vezérem ’s Országom’ hív Attya!
A’ Te érdemidet ki-is tagadhattya?
De vajha én, a’ mint bőlts szád mondogattya,
Lehetnék öseim’ olly bóldog magzattya.

Úgy leszsz igaz, szíved bőlts jövendölése,
’S már gyermek korombúl nagyot ki-nézése,
Ha illy’ sokat próbált bőltsnek vezérlése’
Által dolgaimnak lészen segítése.

’S valóba mindennek ajánlani merem,
Hogy erős leszsz kinn, benn, tanátsom, fegyverem,
’S ditső Öseimnek híreket el-nyerem,
Ha Hunyadi lészen Vezérem ’s Mesterem. –”

Örvend a’ nagy ’sinat ezek’ hallására,
Sok áldást szór szava’ helybe-hagyására;
Bámúlva néz ezen két különös Párra
Öreg vezérjére ’s Iffjú Királyára.

Azután az Ország meg-egyezésével
Meg ajándékozza Jánost Besztertzével,102
Ez vólt 1452-ben, azután Budánn a’ Kárméliták Piattzán pompásan őltözve a’ Király meg erősítette Bétsi ajándékát, és Besztertze Vármegyét Donatio formában ajándékozta Hunyadinak; melly Királyi levélben Hunyadinak röviden tsak nem minden viselt dolgai le-íratnak. Práy. Annal. L. II.
’S meg tóldja Hollóját újjabb tzímerével
Egy koronát tartó oroszlány’ jegyével.

Az irígység komor, ’s vérrel fertéztetett
Szemmel nézegeti, ez nagy tiszteletet.
’S látván, hogy szándéka dugába döntetett
A’ tisztes öregnek újjabb hálót vetett.

Kőltözék tsak hamar Ulrik’ homlokába,
Kit e’ három nemzet közös ’sinatjába,
Ollyan Hely-tartónak tettek Austriába
Mint vala Hunyadi a’ Magyar Hazába.

’S ezt kezdi a’ kevély Gróffnak sugallani:
„Óh hogy kellet megint most-is a’ hajdani
Rangját Hunyadinak újjal újítani?
’S a’ Hely-tartóságot véle meg-osztani?

’S hát; a’ ki nem régenn minden országodat
El-rabolta, ’s tsak nem rabbá tett magadat;
Az alá kellett-e botsátni nyakadat,
’S illy rövid pórázra kötni hatalmadat.

Gondold meg, te magad mi leszel mellette?
A’ ki biztos lábát már úgy meg vetette,
Hogy a’ párt-ütés-is akármint kergette,
Hatalmát ’s erejét meg nem gyengíthette.

Jer hát velem gyenge Királyod’ elébe,
Kinek én titkosan be szököm szívébe,
Ő űldözni fogja Hunyadit féltébe,
’S Te légy ezköz dolga’ végben vitelébe.”*
A pontot pontosvesszőből jav.

Megy hát e’ kegyetlen Lélek, az átkozott,
’S a’ gyermek szívébe annyira dolgozott,
Hogy a’ kit olly’ ditsőnn meg ajándékozott
Most meg őlni gyilkos módra szándékozott.

Nyögött e’ gonoszság terhének alatta
Béts, mikor Hunyadit a’ Király hívatta;
De Lajos e’ Vezért soha el-nem hagyta,
’S az ásott vermeket értésére adta.

Úgy, hogy az irígység’ sok mesterkedése
’S a’ párt-ütésnek-is áll-intselkedése
Lett, mind a’ Hunyadi’ neve’ nevelése,
’S Mátyásnak Királyi székre készítése.

Sőt Királlya’ mellett a’ ki életére
Tört, annál hívebben buzog vala vére
A’ mint Lászlónak-is illy’ gyenge létére
A’ Hűség leg-többet tett meg-győzésére.

HATODIK KÖNYV’

Summája.

Mahumed Török Tsászár Konstántzinápolyt meg-vévén indúl a’ Nap-nyúgoti Birodalom ellen-is, és előszször-is Magyar országra tör. – A’ Romai Pápa Kapisztrán János’ Szent Ferentz szerzetébűl való Barátot kűldi, hogy gyűjtsön sereget, osztogatván tellyes bűn botsánatot azoknak, a’ kik a’ hadban ingyen szolgálnak, és ezt az így öszve gyűjtendő keresztes sereget öszve ragasztván a’ Hunyadi’ népével, tégyen a’ mit tehet, – Kapisztrán öszve barátkozék Hunyadival. – Mennek Belgrád alá segítségre, a’ mellyet már a’ Török ostromlott.*
A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– Hajós ütközettel Hunyadi a’ Törököt meg tolja; le száll a’ várba. – Mahumed ostromolja, ’s már a’ kűlső sántzot el-is foglalja; de a’ keresztesek semmi hadi régulát nem tudván ki rohannak a’ Török Táborra; a’ kiket viszsza nem lehetvén téríteni, Hunyadi segítségre megy. A’ Tsászár sátorit és tábor állását fel dúlja, magát meg sebesíti; el-szalad Mahumed minden népestől; Hunyadi meg betegszik, Zemlénbe vitetik. – Kapisztrán vígasztalja – Nagy Lajos meg jelenik néki.*
A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– Látja Mátyást az ő ditsősségében. Ki tanúlja Hunyadi, hogy ő ’Sigmond Tsászárnak és Mária Királynénak gyermeke – Mátyásnak tanátsot ád.

Míg így az irígység dolgoz’ a’ Hazában,
Repűl a’ kevélység Drinápoly’ várában103
Kroja alatt betegedett meg Amurathes, és onnan Drinápolyba vitetvén meg-is hólt 1450-dik esztendőben.
Hol már Amuratest halálos ágyában
Lelvén, szállást keres Mahumed Fiában.

Nem várt sok untatást heves Iffjú vére,
Alig várja Attya’ életét végére,
Előre Királyi széket ’s páltzat kére,
És magának arany hegyeket igére.

El-végezvén Attya utólsó óráját,
Még jól meg-sem-tette temető pompáját;
Hívja Natólia’ nagy Vitéz Basáját
Ki már Hunyadinak ismerte szablyáját.

„Vezér! úgymond, Atyám már meg merevedett,
’S Nékem maga után fő póltzot engedett;
Azért választálak tanátsúl Tégedet
Mivel jól ismerem nagy Vitézségedet.

Hogy Te légy dolgai’ első kezdetével
Ez nagy birodalom’ új Fejedelmével,
A’ ki azon lészen minden erejével,
Hogy azt még nagyobbra terjeszsze kezével.

Sokat az Atyámban nehezenn szenvedtem,
Sokért boszonkodtam, sokat szégyenlettem,
Sokszor félénkségénn szóval segítettem;
De míg ő Király vólt, én Fő nem lehettem.

De semmi sem szolgált olly’ nagy tsúfságára,
Mint az, hogy rá ütvén Nandor Fehérvárra,
Hét hólnapig vívta; még is utóllyára
Tsúfossan el-hagyta, és híjjába jára.

Mellyet, meg-mutatom Atyám’ szégyenére,
Vagy-is nagy szégyene’ el-törölésére,
Hogy egy, ennyi népnek jó szívű vezére,
Tizen-öt nap alatt keríthet kezére.

A’ mint fel-is tette Lelkem azt magába’,
Hogy leg-előszször-is azt veszem munkába;
Már Belgrád akármint bízzon bástyájába’,
Vagy ama’ Magyarok’ híres Bajnokjába’.”

Mellyre, a’ nagy Basa ekképpen felele;
„Van, van, nagy szívednek már-is elég jele,
De kérdés; szerentséd ennek meg felel-e?
Jobb leszsz még előszször másba kapni bele.

Vagynak ám sok erős és sok bőlts Vezérek,
Kiknek a’ ditsősség gyújtja Nemes vérek’;
De én győzedelmet soha sem ígérek,
Míg a’ szerentsétűl tanátsot nem kérek,

Mikor a’ maga-hitt megy ’s hartzol merészenn,
Sokszor a’ Bátor szív vak-merővé lészen;
A’ melly azt gondolván, hogy a’ pálma készen
Van; a’ bal szerentse rajta tsúfot tészen.

Nints’ ott a’ dolognak bóldog folyamatja,
’S a’ folyamat bóldog végit nem várhatja;
Mikor az Iffjú szív heves gondolatja,
Hátúl kezdi dolgát ’s viszszára forgatja,

Vagy a’ Rátz Királyt kell meg-törni tüzessen,
Hogy néped szabadonn Belgrádra mehessen,
Vagy azzal egy erős szövetség köttessen
Hogy erőnk két felől bé ne-keríttessen.

De így-is koránn leszsz minden készűleted
Mig Ikonba Kármánt jól le-nem-űlteted,
Mert másként míg ott-kinn a’ másét kérgeted,
Itthon a’ magadét könnyen el-vesztheted.

Nagy Mester Hunyadi Magyar Országában,
’S ismerős Konstántin Tsászár’ udvarában,
Ki Kármánnal egygyet érthet Ásiában,
Míg Te izzadni fogsz Belgrád’ vívásában.”

Hajlik a’ kevély szív Vezérje szavára,
Györgyöt ’s a’ Görögöt a’ maga pártjára
Hóditván, nagy néppel sebes szél modjára
Által répűl Kármán’ ellen Ásiára.

Ott jó szerentsével és nagy serénységgel
Jár, szerentsés hartzot tész’ az ellenséggel;
És el-bizván magát e’ nagy nyereséggel
Fel hagy a’ Görögnek ajánlott hűséggel.

A’ hír sebes szárnyal el-repűl Rómába
Melly nagy Úr Mahumed Attya’ Országába;
És hogy mind azt süti főzí mostanába,
Miként lehessen Úr egész Európába.

Hogy mihelyt Kármánnak hágott a’ nyakára,
Rá ment hitet szegve a’ Görög Tsászárra,
A’ kit sok véres hartz között utóljára
Meg-ölt, ’s már az övé Bizántzium’ vára.

Hogy a’ leg keményebb ’s tüzessebb tsatába,
El-esett Konstántin kemény hartzoltába;
És így a’ Görögök’ szép birodalmába
Bé lépett a’ kevély Török Tsászár’ lába.

Meg rendűl e’ komor hírnek hallására
A’ hét hegyenn épűlt roppant Roma’ vára,
Gyász ruhát vesz Miklós a’ Fő Pap magára,
És készűl Europa’ óltalmazására.

Hívatja Kapisztránt, szent Ferentz’ rendének
Sorsosát; a’ kinek nagy kegyességének
Híre, ’s foganatos vólta beszédjének
Tudtára vala már minden Keresztyénnek.

„Óh szent Atya! úgymond, ki könyörgéseddel
Mint édes Atyáddal úgy bánsz Isteneddel,
Menny-el, ’s Istent győző nagy hitű Lelkeddel
A’ Keresztyénségnek félelmeit vedd-el.

Bé jött már a’ Pogány az Ur’ örökjében,104
’Sólt. LXXIX.
’S a’ mennyei gazda’ kitsiny szőllejében*
szóllejében Em.
105
’Sólt. LXXX.
Turkál ez a’ vad kan; ’s fel-tette szívében,
Hogy fel tegye székit a’ Sion’ hegyében.

Menny-el, és a’ főldre fuvally szent szelletet,
Űltesd fel a’ Magyart, Lengyelt, és Németet,
Hogy bé-ne ereszszék e’ fel-emeltetett
Szarvú, ’s kevélly Lelkű kegyetlen Nemzetet.

Félelmes már a’ tűz, a’ szomszédok égnek;
Ki állhat majd ellent ez vad ellenségnek,
Ha Urává lehet a’ Magyar térségnek
Melly pai’s gyanánt van a’ Keresztyénségnek:

Mond-meg; hogy a’ Róma’ Fő Papja ’s Szent Attya
Az Isten nevében veled ajánltatya,
Hogy valaki kardját bér nélkűl forgattya,
Minden bűneinek lészen botsánattya,

Hunyadi Jánosnak mond meg a’ nevemmel,
Hogy ha szent hitéért forró szerelemmel
Hartzolván tetézi fejét új érdemmel
Én meg koronázom tulajdon kezemmel.106
Ez vólt Miklos Pápa a’ ki Konstántzinápoly’ meg vétele után még, mint egy két esztendeig élt; utánna következett Kalisztus Pápa; a’ ki már el-is készítette a’ koronát Hunyadinak, és ha elébb meg nem hólt vólna, (mint majd alább) Királyi névvel meg-is ajándékozta vólna.

Menny hát, ’s vitezidre függeszd jelűl eztet
A’ fehér vászonra vart veres keresztet.*
A pontot vesszőből jav.
–”
Megy hát, a’ sok áldás közt útnak eresztett
Szent, és sok szíveket szentűl fel-gerjesztett.

Ki míg e’ Szent tzélban fárad Austriában,
Hunyadival öszve akadván útjában
Belé szeret János e’ kegyes Atyában
’S viszsza hozza véle maga Hazájában –

Gyűjtött már Kapisztrán nagy számú sereget
’S osztja vitézinek a’ kereszt béllyeget,
Buzgó könyörgéssel unszollya az eget,
De a’ szent bátorság mellett-is rettegett;

Rettegett, de bízott még-is szent ügyében.
Bízott a’ jövendő dolgok’ érzésében;
Bízott nagy serege’ próbált Vezérjében,
Mert Hunyadi vala Fő remény szívében.

Ezt vélte szent hite’ egy párt-fogójának,
A’ kinek vállainn van terhe Rómának;
A’ mit hát Rómába szájába adának;
Így kezdi mondani bíztos Bajnokjának.

„Nagy vitéz! már régenn küszködöm szívemben,
Hogy Te veled való beszélgetésemben
Meg ajánljam, a’ mit tsak nem a’ kezemben
Adtak; ’s meg ígérni van tehetségemben.

De miólta szívem szívednek vendége,
Mind tsak azt mutatja nagy szíved’ hűsége:
Hogy Vitézségednek minden tzélja, ’s vége
Nem a’ magad’ hanem Isten’ ditsőssége.

És így a’ jútalom a’ mellyet engedett,
Vagy, a’ mellyel kínál a’ Pápa Tégedet;
Nagyobbá nem tészi égig emelkedett
’S Jésusod’ nevéért buzgó hűségedet.

’S ámbár ditsőssége el-terjedt hírednek
Nagy ösztöne lehet nagy Lelkűségednek;
Az-is pedig a’ mit Rómába Fejednek
Készítnek nagy része leszsz ditsősségednek.

De azt-is előre féltem a’ fejedbe
Verni; hogy gyanúság ne férjen szívedbe;
Hogy vagy probálgatlak példás hűségedbe’,
Vagy nagyra késztetlek koros vénségedbe’.

De már, hogy mindenre kénszerítlek Téged’,
Vagy bírja-el vagy nem, hajlott öregséged:
Ne tsudáld; mert bajra hívja Vitézséged’
A’ Róma’, a’ Magyar’ ’s a’ Te’ ellenséged.

Nap-nyúgotonn a’ sor, el-múlt, óh fájdalom!
Ama’ nap-keleti ditső Birodalom;
Tsak Te vagy egyedűl a’ Pogány hatalom
Ellen, egy reménység, és egy bízodalom.

Rád bízik Europa mint egy Bástyájára
Rád néz szent vallásunk mint ősz Bajnokjára.
’S méltó hogy az Isten’ ’s a’ Pápa’ szavára
Most öszve szedd minden erőd utóllyára.

Van hát jutalomra érdemes létedre
A’ mi kűlömben-is késztet hűségedre;
Ha hát már ki mondom nem leszsz nehezedre,
Hogy koronát készít a’ Pápa fejedre.

’S ha, nem, hozzád vonszó vérem’ tsábítása
Bennem, sok jövendő dolgoknak tudása107
Virg. Aen. I. v. 392. Ni frustra augurium vani docuere parentes.
A’ Magyar koronát el-nyeri Mátyás, a’
Melly leszsz nagy érdemid’ szép jutalmazása.”

A’ mellyre Hunyadi ekképen felele:
„Kérd-meg a’ Hazámat, ha nem jól felel-e?
Hogy a’ fő póltzonn-is a’ mellyre emele,
Vólt-é Királyságra vágyásomnak jele?

Hogy sok jó tétimet nagyonn meg-is mérte
Való; és kőltsönös hűségét ígérte,
De kérlek Attyának nem méltán ismért-e?
Mert ritka Király tett annyit, mint én, érte,

’S meg vallom, hogy én-is ismertem rangomat,
Tudtam az országban leg-első vóltomat,
A’ mint úgy-is szoktam viselni magamat,
Hogy szint-úgy betsűltek mint a’ Királyomat.

Vóltak irígyeim kik vágytak helyembe,
De tsak az egy Ulrik szóllott néha szembe;
És száz annyi hív-is vólt a’ kik ellenbe
Meg erősítettek igaz hűségembe.

Úgy-hogy már tsak páltza’ ’s korona’ hijjával
Vóltam, úgy annyira bírtam a’ Hazával:
’S óh hányszor lehetett vólna jó módjával
Meg tisztelni fáradt fejem koronával.

Sokszor, ha két három-felé sántítának
Tsak egy szót kell vala adnom a’ Hazának:
A’ mit idegennek ’s gyermeknek adának,
Inkább adták vólna magok bajnokjának.

De én, kit az egek Tútorúl engedtek.
’S Tsak a’ gondviselés’ ezközévé tettek;
Tudtam Királyimnak hív lenni mellettek,
’S soha sem emeltem szarvat ő felettek.

Míg mások Királyi póltzra vágyakoztak,
’S a’ tsendesség ellen új-húzva dolgoztak:
Az én hív karjaim ott-kin ízzadoztak,
’S Királyim’ oltáránn Török vért áldoztak.

Tudta ezt Róma-is mert ismert engemet,
Hogy nem koronáért tészem az érdemet;
Ha hát koronázni akarja fejemet,
Tudom; nem kísérti azzal hűségemet.

Nints-is semmi kedvem, valaki fejébűl
Koronát vonni-le, ’s páltzát a’ kezébűl,
Meg jön az énnékem az egek egébűl
A’ mit ő szentsége ígér jó kedvébűl.

Kettős koronája van most-is fejemnek,
Kettős jutalmai minden érdememnek;
Egyiket Márs adta hív vitézségemnek,
Másikat az öszség tisztes vénségemnek108
Péld. 16:31. v. &. 4:9.

De ha olly igazánn a’ millyen merészen
Jövendőlsz, hogy Mátyás Magyar Király lészen,
Nem leszsz haszontalan korona egészszen,
Mellyet a’ szent Püspök ősz fejemre tészen.

Mert úgy nem vethetik a’ Fijam’ szemére,
Hogy nem Királlyi vér az ő nemes vére,
Mivel Hívatalom, kardom, és végtére
Koronám, grádits leszsz Királyi székére.

Illendő-é tehát makats finak lenni,
’S szent Atyámtúl e’ szent rangot el-nem-venni,
Sőt nem illendő-é több érdemet tenni?
’S az igaz hűségben hóltig nem pihenni?

De mivel rest az olly’ hív szolgának vére
A’ kinek jutalom kell serkentésére;
Lassú vénségemet vette tán szívére
Róma, mikor nékem jutalmat ígére.

Ah! el-hidd; hogy feles jutalmat találok
Hazámban, a’ mellyet régólta szolgálok –
Nem a’ roszsz Fijakért a’ kiket útálok,
Hanem az országért, akármit ki-állok.

Ollyan szerelmes név, neve a’ Hazának,
Hogy, ha mind egy-aránt ellenem járnának
Minden Hazafijak; még-is mint Anyának
Minden indúlatim híven szolgálnának.

És ha mit hajdani szokott serénységem’.
Tüzébűl el-hagyott hideg vérűségem,
Nints a’ serkentőre, nints semmi szükségem,
Hanem hűségemmel nem bír öregségem.

Mint jó vérű vén ló, le-jártam magamat
Nem kis tereh nyomja, ’s olly’ régen vállamat.
Várnám már, Atlásként meg görbűlt nyakamat
Segítő, ’s nyúgtató Herkules társamat.

A’ mint hogy míg régenn fel-tettem magamba,
Hogy, ha segít Isten akkori dolgomba:
A’ mint segített-is, már nyugodalomba
Botsátom fejemet, magános Házamba.

De ha most szent ügye’ óltalmazására
Róma ez öregnek teszi-rá vállára
A’ Keresztyénségnek egét; utóllyára
Kész vagyok erőmet ki tenni próbára.

Úgy-is, az irígyek kik, tsak a’ Hazának
Fő póltzánn űlni-is engem’ sajnállának;
Próbáld bár, ha ezen hartzra hívatnának,
Magok-is Vezérűl engem’ választnának.

Jer hát gond közt őszűlt Fejem! utóljára,
Szedd öszve el-oszlott, ’s már tsak-nem fogytára
Jutott erőd’, kedves Hazád’ óltalmára
A’ Róma’, Európa’ ’s Hazám’ unszoltára.

Mutasd meg a’ Török’ kevély Királyának;
Hogy gántsot tud vetni negédes lábának
Az, kit az ő nála próbáltabb Attyának
Sok rá törési-is le-nem-gyalázának.

Bizony szép jutalmat ígérnek Rómában
De még sokkal szebb van az Isten’ markában
A’ ki a’ hív szívet az igaz szolgában
Ismeri, ’s hűségit nem hagyja híjjában. –”

El-bámul Kapisztrán, ’s mint el-ragattatott
Nem ád néma nyelve sokáig szózatot;
Áldja, ez*
és A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
mindentűl hívnek állíttatott
Öregben, ezen hív forró indúlatot.

„Óh! úgymond óh! jádzi szerentse’ kotzkája!
Gyakorta vak szemed be roszszúl találja,
Ki legyen a’ Király? ez virtus példája
Négy öt Országnak-is lehetne Királya.

Óh! bizony van, és kell ama’ bóldog égnek
Fényes országábann lenni elsőségnek,
Mert két koronája Mársnak ’s az Őszségnek
Nem elég jutalom e’ nagy Lelkűségnek.

Nagy Vitéz! még szíved nagyobb mint vénséged’,
De ím’, ha segítő Társra van szükséged,
Én nem úti társad lészek tsak, ’s vendéged,
Hanem nagy sereggel meg-segítlek Téged’.

Sőt el-megyek ’s többet gyűjteni nem késem;
Ézomban szüntelen buzgó könyörgésem,
Életedért az Úr’ előtt esdeklésem
Leszsz leg nagyobb erőm, ’s leg jobb segitésem. –”

Egyszer hír jön – mellynek borzad hallására
Sok Fő; hogy Mahumed jön; már a’ Dunára
Szált: temérdek népet rakott hajójára,
’S száz ötven ezret hoz Nándor fehér várra.

A’ Király egynehány hív test-őrzőjével,
’S Ulrikkal akkori gondviselőjével,
Ki indúl Budábúl, vadászat neszével; –
Mire ment hát Ulrik fent-látó szívével?

El-szökött, és útját Bétsbe siettette;
Már-is félni tanúl a’ Király, mellette:
A’ terhet Hunyadi’ nyakába vetette,
Kinek pedig éltét, ’s sorsát irígylette.

De ez a’ vén Bajnok, a’ ki sas’ módjára
Meg iffjúlt; új erőt őltözik magára;
E’ félelmes hírnek rettentő hangjára.
Hogy a’ Törökkel kell menni új tsatára.

Nem gondol Királya’ meg-félemlésével,
’S a’ másfélszáz ezer török’ erejével;
Hajókat készít; megy’ a’ maga népével,
’S a’ Kapisztrán kereszt jegyes seregével.

Belgrád egy erős vár a’ Duna’ folytába’,
Ott, a’ hol a’ Száva szakad a’ Dunába.
Még mikor ’Sigmond vólt Király a’ Hazába’,
Ez ama’ Rátz Györgynek vala bírtokába’.

De György ki ’Sigmondot tisztelve szerette,
Nándor Fehér várat ’Sigmondnak engedte;
A’ ki-is ezt Magyar Országhoz köttette,
Mert sok Magyar várost adott vólt helyette.

Szathmárt, Túrt, nagy Varsányt, és Debretzen’ tályát
Munkáttsal Regettzel egyűtt, Tokajt, Tállyát
György mikor a’ Török el vette Hazáját
Itt lakott, itt várta bóldogabb óráját.

Belgrád a’ Töröknek vólt nagy boszszújára
Amuráth-is fente fogát már e’ várra
De akadt egy ollyan okos katonára
A’ ki sok kénkövet forralt a’ torkára.

János vala ez-is, most-is János lészen
A’ ki Mahumednek ellent áll merészen,
’S a’ kevélyenn ollyan győzedelmet vészen,
Hogy fel-emelt szarvát le-töri egészszen. –

Vívta már ’s magának minden jót igére,
Hogy kerűl nem soká Belgrád a’ kezére.
Egyszer hallja, hogy jön, és már közel ére
Hunyadi’ serege Belgrád’ mentségére.

Kűldi Karák Basát109
Karák. Asiai Török Basa.
tsak hamar elébe
A’ ki meg gátollya bé-menetelébe,
Hunyadi könnyen ment a’ Duna’ mentébe
Ez nehezen evez a’ víz ellenébe.

Meg sejditi Karák a’ Hollós zászlókat
Hunyadi’ hajóinn meszsze villogókat, –
Bíztatja a’ Holló névtűl irtózókat –
Öszve kötözteti Lántzal a’ hajókat.

Repűl a’ gyors Holló sebes evezővel,
Öszve tsap a’ vele szem-közbe menővel;
Vagdalja a’ lántzot, tör, ront, nagy erővel,
Vagy meg-fúr, vagy meg-gyújt sok hajót kénkővel.

Feszűlet vólt a’ szent Kapisztrán’ kezébe,110
Aen. III. v. 263. Pater Anchises passis de littore Palmis Numina magna vocat, meritosqve indicit honores. [A számot 236-ból jav.]
Mellyet fegyver helyett szorított ölébe;
Buzgó könyörgést visz Kristusa’ elébe,
’S ezzel megy a’ kevély Pogány ellenébe.

Hunyadi néki vátt Karák’ Hajójának
’S mivel nem árthatott erős óldalának,
Bé ugrik; vitézi, ki vele valának
Mindnyájann utánna bé ugrándozának.

Ordít a’ meg ijedt Basa’ katonája,
Kit kedvére szabdal Hunyadi’ szabjája.
Jaj vólt a’ Töröknek minden parolája
Mikor ki a’ Magyar, nyakkal-taszigálja.

Karák Hunyadinak nézvén ősz fejére,
Meg fagy ’s hideg jéggé válék minden vére,
’S míg kardot nem mérnek kopasz nyak-szirtjére,
Egy szomszéd hajóba ugrik szerentsére.

Onnan látván vesztét sok szép hajójának,
Mellyek közűl sokann tűzzel lángolának,
Sokbúl katonái vízbe ugrálának,
’S tulajdon vérekbe belé fulladának.

Úgy, hogy már sok hajók üressen maradtak,
Sokak el-merűltek, sokak el-fogattak,
A’ Duna habjai vérrel boríttattak;
És már Mahumednek előre hírt adtak,

Nem véli ezt tovább a’ Basa tréfának,
Jelt ád, viszsza fordúl, ’s útat vesz magának;
Utánn’ a’ Magyarok nyomba nyomúlának
És a’ várba veres kézzel bé-szállának.

Örvendez Belgrádnak romladozott fala,
Úgy tettzik hogy épűl meg-rongált óldala.
Hunyadi, ’s Kapisztrán, ollyan kedves vala
Mint az égbűl szállott két Isten’ Angyala.

Kapisztrán, hogy bóldog vége lett már ennek
Áldja meg-tartóját, ’s halát ád Istennek:
Hunyadihoz sokann tanátskozni mennek,
Kiket ő bátorít, ’s rendet szab mindennek.

Hadi rendbe szedi a’ kereszteseket111
Azt irjak, hogy Hunyadi, és Kapisztrán után negyven ezer keresztes ment segítségre, a’ kiket Hunyadi a’ várba be sem vitt, hanem Zemlén mezején gyakoroltatott: – a’ várba a’ keresztesekkel együtt tsak huszon öt ezerenn vóltak.
A’ kard forgatáshoz szoktatja kezeket;
Fóltozza a’ rongált várban a’ réseket,
’S jó helyre rendeli az őrizeteket.

Mahumed Karaktúl mikor meg értette,
Hogy Hunyadi őtet mint meg-ijesztette;
Már nagy reménységét veszteni kezdette,
’S Hunyadi’ erejét úgy tettzett, reszkette.

Mert ő abba bízott, hogy a’ mint gondolta,
Hunyadi erejét már jól ki satolta
A’ venség; de fél már tőle a’ miólta
Olly tsudálatossan Karákot meg tolta.

Félt; de nagy fejébe senki sem verhette,
Hogy nehéz, és aztat nagyon szégyenlette:
Ha tizenötödnap a’ mint ő fel-tette
Ezt a’ híres várat meg nem keríthette.

Nem-is késett; hanem hajnal’ hasadtára
Egész táborával rá rohan a’ várra.
Mellynek sok le-omlott fallal tőlt sántzára
A’ temérdek Török fel-hág nem sokára.

Meg-ijed Hunyadi, de színli félelmét112
Aen. I. v. 209. Spem vultu simulat, premit altum corde dolorem. [A számot 109-ből, a voltu-t vultu-ból jav.]
Bíztatja a’ népet, mutat bátor elmét;
Kapisztrán unszollya Jésusa’ szerelmét
Fel néz, ’s a’ hegyekrűl várja segedelmét.113
’Sólt. 121. v. 1.

Míg Hunyadi emitt a’ Pogányt szabdallya,
Amott Magyar testel telik a’ vár’ allya:
A’ török a’ kűlső sántzot el-foglallya,
Hangzik a’ rakásra omlott test’ zuhajja.

Mit nem tesz a’ hív, de vakmerő goromba? –
Egy török, zászlóssan siet egy toronyba,
Ezt látván egy Magyar, veszi tüstént nyomba,
’S mig űzi, a’ Török fel-is ér azomba:

’S kezd fent ditsekedni hóldas zászlójával, –
Birkozik a’ Magyar, – nem bír bajnokjával –
Által ölelvén hát erőssen karjával,
Le ugrik; és azt-is le rántja magával. –

Hunyadi ollyan vólt ez zenebonában,
Mint a’ kinek nagy tűz támad a’ házában;
Hol ide hol oda futkos bánatjában,
És hol ezt, hol amazt ragad a’ markában.

Kanisait alig hozza jól eszére,
Tüstent Szilágyinak szalad mentségére. 114
Szilágyi, és Kanisai, a’ vár Kapitánnyai.
Onnan a’ meg vett sántz’ viszsza nyerésére
A’hol Rozgony vólt a’ sereg’ vezére.

A’ kivel itt öszve kaptsolván erejét
Zavarja mint a’ szél a’ Török’ erdejét.
Nem-is nyugszik ’s addig ízzasztja ősz fejét,
Míg viszsza nem nyeri az el-nyert sántz helyjét.

Már a’ nagy Piatzra fel-háromszor hága
A’ fegyveres Török’ roppant sokasága.
Háromszor a’ kűlső bástyán útat vága
Fénylett már zászlója, láttzott hóld’ világa.

De mind a’ háromszor Hunyadi’ hangjára
Viszsza nyomúlt ’s rogyott-le a’ vár allyára.
Végtére Mahumed, Kurkut’115
Kurkut vólt a’ Jantsárok’ vezére, és a’ Tsászár Test-őrző Kapitánnya.
unszoltára,
Lest vetni futással próbált utóljára. –

Nem várja Hunyadi a’ Kurkut’ futását
Nyomba veszi, ’s mellé úgy ejti ugrását;
Úgy szívre intézi dárdája’ szúrását,
Hogy le-rohan, meg-hal, ’s nem adhatja mását:

Fut a’ feje-vesztett Jantsárság kéntelen
Azomba Szilágyi kergeti más felen
Karákot ’s úgy nyak-szirt tsapja reméntelen,
Hogy a’ lova alá le-fordúl hirtelen.

Ment a’ Keresztes nép mindenütt nyomába
Szilágyinak a’ ki sebes nyargaltába
Űzte Karák’ népét – már ért Táborába,
Melly el-nyúla hoszszan a’ Száva’ folytába.

Ezt mikot Mahumed Császár sajdította,
Hogy a’ bíztos Magyar népét meg-osztotta,*
meg-fosztotta A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
A’ Natoli Basát mellé szóllította,
’S futtát a’ Keresztes nép felé tartotta.

Szilágyi a’ fortélyt korán észre-vette,
A’ Keresztes népet viszsza-térítgette,
De az tsak a’ Jésus’ nevét emlegette,
’S kész ezer halált-is szenvedni érette.

Kapisztrán a’ várból nézi szegényeket,
Hogy mindjárt a’ halál borítja fejeket;
Siet hívni viszsza a’ Kereszteseket,
Kik nem tudtak semmi hadi törvényeket.

Hunyadinak pedig más vólt a’ fejébe,
Hogy majd ő a’ lesnek, lest vét ellenébe,
Nem-is késik, szalad Mahumed’ elébe,
Már kész nyereséget tartván a’ kezébe.

De látván, hogy fordúl Kapisztrán viszszára,
Tekerűl Mahumed a’ hegy’ óldalára;
Siet míg el-érnek a’ vár’ kapujára,
Bé-menő útjoknak ellen-állására.

Hunyadi-is tüstént a’ fortélyt fordítja,
A’ sántz-fokonn népit fel-viszsza-szállítja,
Hogy mire a’ kaput amaz el-állítja,
Ő minden erejét ellene lázítja.

Indúl ’s nagy sereget ki-viszen magával,
Már vítt-is a’ Török Kapisztrán’ hadával;
Hogy, Hunyadi a’ vár’ két Kapitánnyával
Öszve-akad ama’ Nátoli Basával.

Meg-állj, úgy mond, meg-állj, ne kerűld kezemet,
Próbáld most, ha régen szomjúzod véremet,
Próbáld Kurkut után te-is fegyveremet,
Melly magad’ vérébe Téged’-is el-temet.

Ezzel, olly mérgessen rohan a’ Basára,
Hogy az, vért ökrendez első tsapására;
’S el-ment dühös lelke Kurkut’ látására,
A’ Törökök’ testi Paraditsomára.

A’ Császár más felől a’ Kereszteseket,
Tűzzel vassal öli, vágja szegényeket,
Hunyadi hát ott hágy két Fő Vezéreket
A’ kik fel-segíttsék több néppel ezeket.

Maga más felé ment, mivel meg-sejtette,
Hogy a’ Tábor helyet meg-űresítette
A’ Császár, és útját úgy el-siettette,
Hogy őtet Mahumed észre sem vehette.

Egyszer, mikor a’ Nap jól le-ment estvére,
Rá tekínt Mahumed tábora’ helyére,
Látja hogy ég, ropog, meg-hűl minden vére,
Meg-szalad, és siet menni védelmére.

Űzi ’s megy Rozgony mindenütt nyomába,
Hunyadi-is látván széllyel raboltába,
Hogy siet a’ Császár tábor’ állásába,
Rendbe szedi rabló népit hamarjába.

Maga a’ Császárnak nyargal ellenébe,
Te légy hát negyedik, úgy mond, ’s hevenyébe
Egy hajitó dárdát ragad a’ kezébe
’S löki még meszszirűl Mahumed’ mellyébe.

Le-rohan a’ Császár a’ seb’ érzésére,
Siet Hunyadi-is feje’ vételére,
De mire el-fáradt lova oda ére,
Már temérdek Jantsár ott vólt védelmére.

Fel-ragadják testét és ló’ halálába
El-viszik szekéren Szarnó Városába,
A’ hol észre jővén a’ Császár magába
Szégyenli a’ dolgot, mérget kér bújába.

„Hadd múljon-el, úgy mond, egy úttal életem,
Ha már illy tsúfossan viszsza-verettetem;
Síp,*
A szó elején aposztróf áll, értelemszerűen töröltük.
dob szó közt vala ide érkezetem,
’S ím’ szökve hagyom itt minden készűletem’.

Hogy bírjam már ditső Koronám’ békével,
De meg-is kell fúlnom boszszúság’ mérgével,
’S most-is negyven ezer emberem’ vesztével
Kétszeresíttetett Atyám’ szégyenével.

Nem én, óh bizony nem ez a’ félénk elme!
Nem, hanem Hunyadi a’ Világ’ félelme,116
Mahumed magát Terror orbis, világ félelmének szerette neveztetni.
A’ ki által ennyi népem’ veszedelme
Történt, ’s testemnek-is halálos sérelme.”

Ő ugyan meg-gyógyúlt és sebje be-hegedt,
’S épen vitte haza népe a’ beteget;
De bezzeg Hunyadi ma hartzolt eleget,
El-kapta tsak hamar a’ forró-hideget.

Le-esik lábáról, nem bírják inai,
Próbálják Belgrádnak minden Orvosai
De meg-nem engedik törődött tagjai,
Hogy az orvoslástól szűnjenek kínjai.

Végre mindeneknek ez a’ javallása,
Hogy Vezérjét Belgrád Zemlinbe botsássa,
Ha hogy a’ levegő-égnek változása
Miatt könnyebbedne teste’ lankadása.

Sok baráti között Kapisztrán kísérte,
Ki mindég vele vólt ’s imádkozott érte;
Halál nyavalyáit ollyan bőven mérte
Hogy már észre vette hogy végét el-érte.

Vele vólt Szilágyi, ’s Mátyás-is Lászlóval,
Ez öreg, de még-is vídám haldoklóval,
Ki mikor küszködött már a’ koporsóval
Akkor-is oktatta fijait szép szóval.

Egy estve Kapisztrán le-űlvén mellette,
Barátját az örök útra készítgette,
És szent hívatalát mikor el-végzette,
Bartátságos szavát ekképen kezdette:

„Irígylem Nagy Vitéz! ditső halálodat,
Hogy tekintvén Isten sok szép virtusodat,*
vittusodat Sajtóhiba, em.
Minden több szenvedés és idő haladat
Nélkűl, meg-nyúgodva várhadd jutalmadat.

És valóba tsendes Lelked’-esmérete’
Bíztatása, nem nagy vígasság lehet-e?
Ha már útnak indúlt Lelked’ lehellete,
Végső érdemidre rá emlekezhete.

Ez ám az ajtaja a’ Menny’-országának
Mikor vég’ óráján tsendes halálának,
Az embernek Lelke élte’ folyásának
Jó vóltát előtte forgatja magának.

’S akkor lép a’ gonosz pokol’ küszöbére,
Mikor ama’ lelki-esméret’ neszére,
Viszsza-néz, élete’ el-tőlt idejére,
’S bűnét maga hányja magának szemére.

Ez az a’ haldokló ember’ itélete,
Mellyet egy Lélek-is el-nem kerűlhete,
Bíró kinek-kinek lelke’-esmérete
Mellyet Isten, minden szívbe helyheztete.

Oh! melly örvendetes hát a’ Te halálod,
Ha magad magadnak elődbe számlálod
Dolgaid’, ’s magadat olly’ hívnek találod
Hogy maga a’ hűség hóltig lakott nálod.

Kinek a’ munkás hit lakott homlokába,
’S a’ szeretet sinór-mérték vólt dolgába;
Az olly’ ember bízvást el-hiddje magába,
Hogy reménység fogja követni sírjába.”

Még tovább mondaná mikor észre vette
Hogy Jánost az álom el-nehezítette;
Hallgat hát, ’s betegjét pihenni engedte,
Maga a’ jeleket vi’sgálván mellette:

Mert míg édesdeden hallgat az ágyába
El-alél Hunyadí, ’s méllyen aludtába
Képzeli, mintha egy tzifra palotába
Ama’ Nagy Lajossal járkálna Budába.

Tágos épűleti a’ nagy Palotának,
A’ Vár’ órozatján nagy helyt foglalának;
Fényes fedelei szépen fel-nyúlának;
Mellyek két tornyokkal ékessek valának.

Leg-elől a’ Várnak fel-menetelében,
Egy meg-aranyozott oszlop tűnt szemében;
Mellyre arannyal vólt rajzolva rendében
Mind az, a’ mit ő vitt véghez életében.

Miként ütközött-meg Erdélybe Metsettel,
Ki fijával együtt a’ hartzon veszett-el,
Miként fut nem bírván a’ nagy ütközettel
Isák, Szendrő felé fáradt lélekzettel.

Mint bánt Vas-kapunál Sabadin Basával,
A’ kit nyóltzvan ezer Török táborával
Meg-vert, tsak tizen-öt ezered magával,
’S el-fogott öt ezret két száz zászlójával.

Miképpen viselte kardját ’Sófiánál,
És mitsoda kedvet talált Királlyánál;
Karambus mint térdelt lántzon a’ lábánál,
Kegyelmet kóldúlván vitéz bajnokjánál.

Ah! fájdalom az-is tűnik a’ szemébe:
Mint fetreng Ulászló a’ Jantsár’ kezébe,
’S mint hordozta, dárdát ütvén a’ fejébe
Zászlóúl? a’ gyilkos Pogány’ seregébe.

El-fordúl hát onnan könyvező szemekkel,
Bellyebb megy szomorú ’s lassú lépésekkel;
Hát lát már egy kitsinyt vídámabb lélekkel,
Le-festve egy Hollót gyönyörű színekkel.

De míg gyönyörködve Hollóját visgálja,
Nagy Lajos édessen kezd szólni hozzája,
Viszi egy nagy Házba a’ hol úgy találja,
Hogy fényes székben űl az Ország’ Királlya.

Nagy és nemes szívet mutat tekíntete,
Közép-szerű testnél nagyobb a’ termete,
Fejér artzúlatja pirossal festete –
Ő reá egyenes ’s vidám szemet vete.

Tiszta fejér színe magas homlokának,
Hoszszatska nyúlása egyenes nyakának,
Jó széles de módos tsontjai vállának,
Egy igen Felséges Királyt mutatának.

Míg nézi Hunyadi és bámúl reája
Vi’sgálja, ki légyen, tsak-nem el-találja,
Közbe szóll Nagy Lajos: „Vess*
A V v-ből jav.
fijam! hozzája
’S találd-el e’ Király kinek a’ formája?”

Ő tsak halgat, nem szóll, Nagy Lajos’ szavára,
Lajos hát így felel gondolkodására:
Mátyás ez a’ fijad, kinek nem sokára
Királyi-széke leszsz e’ szép Buda’ Vára.

Fiam! mert Fiamnak mondhatlak Tégedet,
Tsak-hogy Te nem tudod Unokám’ létedet,
Így fizeti Isten sok nagy érdemedet,
Hogy Királyjá teszi kedves gyermekedet.

A’ ki édes Attya’ emlékezetére
Ez Házat*
Hazát Sajtóhiba, értelemszerűen jav.
építi Buda’ Vár’ hegyére,
’S jó Attya’ nyomdokit nyomja, míg végtére
Ki-terjed nagy híre a’ tenger’ szélére.

Látod-é az ide fel-gyűlt személlyeket?
Mind Király formájú ’s mind nagy embereket,
Ezek mind tisztelni jőnnek e’ gyermeket,
És gyönyörködtetni bámúló szemeket.”

Akkor két nagy ajtók önként meg-nyilának,
A’ mellyeken ketten hogy bé-ballagának,
Egy nagy házban sok száz ’s ezer könyv’ formának
Egymásra rakatott sorait látának.

„Mi ez? bóldog lélek!” Hunyadi kérdezi:
Nagy Lajos a’ látást tehát fel-fedezi:
„E’ sok könyvet öszve mind Mátyás szerezi,
És e’ könyvet a’ te nevedről nevezi.”117
Corviniana Bibliotheca, a’ mellyet az előtt-is, de kivált a’ könyv-nyomtatás fel-találása után, a’ tsudálkodásig bővített, és ékesített Mátyás.

Mennek e’ szobának egy nagy ablakára,
A’ honnan le-tekínt János a’ Dunára,
Hát lát sok szép népet, melly tábor’ formára
Öszve-gyűlt ’s sereglett a’ Duna’ fagyjára.

Nem tűrheti tovább az el-ragadtatott
Öreg álmában-is a’ nagy indúlatot,
E’ látásra ollyan jeleket mutatott,
A’ miket Kapisztrán méltán tsudálhatott.

Mozog, ’s villám láttzik forgani szemében, –
Így kérdezi tovább Lajost örömében:
„Mik ezek, a’ mik itt állanak rendében?
Illyen szép nép lész’-é Mátyás’ idejében?

Ezek, úgy-mond Lajos: míg sok Gróf ’s Bárókkal
Egyet értvén, ’s minden igaz Magyarokkal,
Vesződik Szilágyi a’ viszsza-vonókkal,
Királynak kiáltják Mátyást hangos szókkal.

Ezeknek soksága’, és Nemes hivsége’
Hírével öregbűl Mátyás’ ditsőssége;
’S ollyan híres lészen fiad’ vitézsége,
Hogy rettegi nevét minden ellensége.

Népe közt a’ rendet úgy talpra állítja,
Hogy már győz a’ sereg, mikor ki-szállítja,
Igaz hívségeket azzal-is nagyítja,
Hogy az utólsót-is nevéről szóllítja.

Úgy-é édes fiam! hogy sok érdemednek
Az egek illendő jutalmat engednek;
Hogy nagyítására nagy ditsősségednek,
Illy’ nagy méltóságot adnak gyermekednek.

Vólt-is az égből-is gondom bizonyára
Mindég ez érdemes Unokám’ fiára,
Tudván, hogy e’ gyermek szert tész’ valahára,
Szerentsétlen Attya’ el-vesztett jussára. –”

Ekkor többről kezde János gondolkozni,
’S akarna Lajostól többről tudakozni,
De míg erőlködne nyelvével dolgozni,
Kezd az édes látás múlni ’s el-változni.

Ah! szerelmes Atyám! így kiált magában,
Ne menj-el, maradj-meg e’ végső órában,
Mutass még többeket, kiknek látásában
Gyönyörködve szálljon Unokád sírjában. –

El-bámúl ezekre, ’s mindjárt észre-vette
A’ Pap, hogy az Isten tán meg-jelentette
Néki, eredetét hol, és kitől vette? –
Hozzá szóll, – ’s a’ látást tőle kérdezgette.

„Barátom! a’ beteg így felel szavára:
Tán most beszéllt velem Lajos utóllyára;
El-ragadván engem’ el-vive Budára,
’S szép dolgokat adott lelkemnek tudtára. –

Álom-é, vagy tsalárd képzések valának?
Hogy engem’ Nagy Lajos mond Unokájának. –
Leg-több beszédeink mind arról valának,
Hogy Mátyás Királlya lészen a’ Hazának. –”

Már hát Kapisztrán-is tovább nem tűrhette,
Az öreg betegnek elő-beszéllette,
Kitsoda Hunyadi? ’s ő-is kitől vette,
Hogy Hunyadi Sigmond’ ’s Mária’ szűlette.118
Hunyadi Jánosnak eredetét ritka, vagy talám egy Histórikus sem írja igazán: – mivel a’ Fia Királlyá lett; az akkori irók minden illetlenséget el-mellőztek vólna; kivált azokát úgy tettzik kárhoztatják-is a’ kik ’Sigmond Tsászár Fiának de idegen Aszszonytúl, írták lenni. Hanem az osztán szép, hogy mikor azokat tzáfolni akarják; magok, a’ magok’ írását hihetetlenné teszik; ez lévén leg-föbb erősségek, hogy Hunyadi ’Sigmonddal egy idős lett vólna; mivel Demeter nevű Zágrábi Püspöknél inasképpen szolgált. Demeter pedig vólt Zágrábi Püspök 1375-től fogva 1379-ig, és így kellett vólna Hunyadinak születni, leg-alább-is 1366 ban; és más több hasonló okok; de ha ez úgy lett vólna, e’ szerént Hunyadinak 90 esztendősnek kellett vólna lenni a’ Belgrád’ meg-szálásakor, ’s talám éppen azért nem akarják sok irigyek Hunyadiról meg-ismérni, hogy a’ Belgrádi hartzonn valamit tett vólna; a’ melly pedig mind a’ maga’, mind a’ Kapisztrán’ Leveleiből ki-tetszik; – de ez, ám maradna-is; tsak ez előtt kevéssel fel-is millyen erős ütközeteket tett? Sőt a’ mi nagyobb, Mátyás 1443-ban született Kolosvárt; és így akkor az Attyának kellett vólna lenni 77. esztendősnek. Sőt Ujlaki Miklós, a’ ki alatt (Kapisztrán’ vallása szerént) kezdett katonáskodni; hólt-meg 1470-ben, ez ifjabb tsak nem lehetett Hunyadinál, ha már akkor Kapitány vólt (még pedig cum Dominatu valido) mikor Hunyadi katonáskodni kezdett; és így Ujlaki 104 esztendős korába hólt vólna meg, és mikor Hunyadinak Vajda Társa vólt ’s véle hadakozott, akkor-is vén lett vólna a’ kardra. Hadd született hát Hunyadi 1386-ban Mária Királynétól a’ tömlötzben; (mert a’ mint ha az akkori történeteket jól ki-nyomozzuk ki-sűl; Sigmonddal való öszve-kelése után, mint-egy esztendővel vettetett tömlötzbe Mária) és így 70. esztendős vólt a’ Belgrádi ütközetkor; 57. esztendős korában lett Mátyás Fija, hogy pedig ’Sigmond meg-nem mondhatta az Országnak, ennek sok okai lehetnek; lehetett a’ Cileai Grófi Háznak, (a’ mellyből való vólt a’ második Felesége) sokfelé ágazott, ’s mindent hamar fel-forgatható elsősége, lehetett az-is, hogy már az előtt erős fogadással két-felé-is ígérte az Országot: lehetet ’Sigmondnak maga gyanúsága-is, mivel azután Máriának soha sem lett gyermeke; lehetett attól való félelme-is, hogy az Ország őtet fajtalan életűnek tartván lenni, más valami idegen ágyból származottnak ítélte vólna lenni Jánost, és így halála után, tsak a’ sok zenebona következett vólna.
– Vólt más Hunyadi János-is (lehetett több-is) a’ kiről emlékezik Kis László Király a’ Hunyadi Donátziojában, a’ ki lehetett öregebb ennél, és szolgálhatott a’ Zágrábi Demeter Püspöknél-is. – Ezt hogy így hiddje, senki nem köteles, de én még sem akarnám, hogy akkori álmából fel-serkenvén Hunyadi, az álom hajlékinak éléfánt tsont kapujánn jött vólna éppen viszsza, mint Virg. Aen. L VI v. 896. 897.

„Lajos Unokának úgy-mond nem híjjában
Tart, mert mikor Anyád Horváth’ fogságában
Sínlett az akkori nagy zenebonában
Téged’ a’ tömlötzben szűlt Kruppa’ várában.

De féltvén Horváttól e’ férfi magzatot,
Mária’ szűlése titokba tartatott,
A’ gyermek Buthusnak kezébe adatott,
Ki édes Atyádnak lenni gondoltatott.

Buthus Hadi-tisztje vala Horváth Bánnak,
’S ő vólt őrizője akkorba Kruppának,
Éppen édes Anyád, ’s e’ hív Katonának
Terhes felesége együtt vajódának.119
Buthus’ felesége Ersébeth, éppen akkor szűlt egy Leány gyermeket.

Buthus Királlyához hív lenni szeretett,
És szép kérésekkel könnyen rá vétetett,
Hogy téged’ fel-válalt ’s ollyan színt tettetett,
Hogy őnéki kettős gyermeke szűletett.

De mivel mutattál ollyan tekíntetet,
Hogy Horváth Bán könnyen reád ismérhetett,
Meg-kerűli Buthus Pál Olasz nemzetet,
Kit Lajos Zagrábba Pűspöknek tétetett.

’S annak hűségére ajánla tégedet,
Ki ugyan Anyádra nem rég’ fenekedett,
De mikor meg-látta nagy tekíntetedet,
Meg-lágyúlt, és titkon őrzötte lelkedet.

Az a’ Pál ez, a’ ki Horváth’ unszoltára,
Rómába útazó színt vévén magára,
El-ment Neápolyba Károly’ hívására,
A’ kit a’ pártos nép várt a’ Koronára.

Nem merte mondani Buthus Máriának,
Mitsoda jó szállást szerzett a’ Fijának,
Mert nehezen esett az édes Anyának
Tsak neve-is Pálnak a’ Bán’ Barátjának.

Hanem úgy színlette, hogy Erdélybe mégyen
Hol bátorságossabb nyúgodalma légyen,
Hogy vagy az ő fejét ne találja szégyen,
Vagy a’ Bán Jánosonn új tsúfot ne tégyen.

Rá állott Mária a’ Buthus’ szavára,
’S nagy kíntsel botsátja Erdélyi útjára,
’Sigmond jegy-gyürűjét adja utóljára
Jánosnak, e’ dolog’ bizonyítására.

Pál hát meg-gondolván mind azt ő magába’,
Melly jól tett ő véle Lajos hajdanába’,
Félt veled maradni e’ zenebonába’,
Veled és Buthussal el-szökött Rómába’. –

Mária Buthust, el-alig eresztette,
Tsak hamar ezt a’ bal de hamis hírt vette;
Hogy a’ szökött Buthust Horváth meg-fejtette,
És két gyermekével együtt meg-ölette.

Róma nagy örömmel fogja a’ gyermeket,
Rendel, de titkossan Papi embereket
Kik, ha látják szűnni e’ zúgó neszeket,
Tűstént hírűl vigyék Rómába ezeket.

Hét esztendő múlva hogy meg-halálozott,
Az Anyád, a’ Haza még jobban habozott,
A’ sok szív közt, egy szív alig találkozott,
’S mind az édes Atyád ellen hadakozott.

Egyszer hírűl hozzák vesztedre Rómába,
Hogy bízván az Öttse Venczel’ óltalmába
Atyád, azt igérte néki szorúltába,
Hogy ő légyen Király utánna Budába.

Ekkor minden kedvét Róma el-vesztette,
’S gyakor levelekkel mind arra kisztette,
Hogy jőjjön Rómába ott van egy-szűlötte,
A’ ki következik Királynak helyette.

De vagy nem értette ezt az ízenetet,
Vagy pedig már minden reménységet le-tett,
A’ mint-hogy mind addig nyúgta nem lehetett,
Míg Borbálájával öszve-nem köttetett.

Akkor óh Nagy Vezér! jól juthat eszedbe,
Hogy egy gyűrűt adott a’ Pápa kezedbe, –
El-kűldött hogy jőjj-el szűlette-főldedbe,
Ha belé szeretne ’Sigmond személlyedbe.

Tudod már a’ többit – de mi tartóztatta
Atyádat? hogy mind ezt tudtára nem adta
Hazádnak, nem tudom: de ki gátolhatta?
Ha a’ gondviselés ezt úgy igazgatta. –”

Hunyadiról vérrel elegyes tseppekkel
Tsorog az ízzadtság szapora kőnyvekkel,
De mit tsinált vólna a’ már meg-lettekkel?
El-szenvedi mind ezt meg-nyúgott lélekkel.

’S hogy ezt Kapisztránnak verhesse fejébe,
Hogy ezért semmi seb sintsen a’ szívébe:
Szóllíttatja Mátyást: ki-jővén elébe,
Így szóll Kapisztránnak jelen-lételébe.

„Fiam? a’ mit egyszer tettél én érettem,
Jól-lehet tartoztál, én érdeműl vettem,
Lászlót a’ bátyádat már Bánná tétettem,
De néked mind eddig semmit sem fizettem.

Nem-is lész’ már nékem arra tehetségem,
Hogy még szerentsédet fel-érje vénségem:
Mert mind arra mutat terhes betegségem,
Hogy lész’ már énnékem nem sokára végem.

Ímé hát jó Atyád’ tanátsa ’s áldása
Lészen jó-tétednek meg-jutalmazása, –
Hív vóltál, hív-is légy, ’s hív szíved meg-lássa,
Hogy ne légyen ennek roszszra változása.

Én alatsony sorsból látd, mire jutottam,
Hogy nyóltz esztendeig mint-egy Királykodtam,
Azzal, hogy hűségem’ mindég meg-tartottam,
Néked-is fő póltzra jó útat nyitottam.

Lehet az Országnak ollyan változása,
Hogy még te-is lehetsz, mint én, Király’ mássa,
Lehet hát a’ Király’ szabad választása
Miatt nagy terheknek válladonn forgása.

Meg-emlékezz akkor Atyád’ e’ szavára,
’S e’ bútsúzó lelkem’ végső tanátsára,
Hogy menj ugyan a’ tűz’ tsilapítására;
De ha lehet kardot ne vonj a’ Hazára.

Ha lésznek ollyanok, mert könnyen lehetnek,
Kik a’ Királyságra téged’-is kísztetnek,
Tsak úgy engedj, ’s akkor hidj az ígéretnek,
Mikor a’ Királyi-székbe fel-űltetnek.

Virtussal ékesítsd minden elsőséged’,
Hogy tudjanak mások mért betsűlni téged’;
De vagy nagy lágyságod, vagy nagy keménységed
El-ne óltsa tőlem kapott ditsősséged’.

Könnyen motsok esik a’ tiszta fejérben,
Sok nézi azt, a’ ki fent űl nagy szekérben:
Hamarébb ki-tűnik a’ bűn a’ Vezérben,
Mint alatsony sorsú, vagy köz nemes vérben.

Lágy nem vagy, valóban egy Vezér’ fiának
Rút-is vólna lágynak lenni, vagy tunyának;
A’ kevélységnek-is minden ostromának
Hogy ellene-állhass, engem’ tégy példának.

Ha Isten fő póltzra fel-emel tégedet,
Ember társaidhoz úgy mutasd szívedet,
Hogy le-ne vetkezzed emberiségedet,
Mikor fent-héjjazni engeded lelkedet. –

Ha szűletésünk-is, valamint halálunk
Egy-forma, úgy Királyt egyet se találunk,
Miért Király hát az, a’ kit mi szolgálunk?
Azért, mert ő mostan szerentsésebb nálunk.

Úrnak, vagy szolgának senki sem szűletik,
Azért, hogy az Attya annak neveztetik,
A’ szerentsés pedig alig ítéltetik
Bóldognak, mind addig míg nem el-temetik.

Polikrates, a’ ki bóldognak mondatik,
Nem sokára tsúfúl fel-akasztathatik:
Krézus, ki leg-első gazdagnak tartatik,
Rabbá lenni, ’s égni parantsoltathatik.120
A’ Lutziánus’ beszélgetésiben, mikor Merkurius Káronnak mutogatta itt a’ felsö Világonn Krézus’ gazdagságát, és annak Szolonnal való beszélgetéseit ketten halgatván, Merkurius annak a’ Krézus’ bóldogságának siralmas végit-is meg-beszélte vólna; a’ pokolbéli Káron mosolyogva ezt felelte: Oh nagyon nevetséges dolog! [A bóldogságának szó bóldgoságának alakban szerepel; em.]

Czirus, kitől Krézus tűzre ítéltetett,
Rabjánál bóldogabb nem soká lehetett,
Egy Scitha Aszszonytól feje vétettetett,
’S a’ bóldog fő véres*
Vezér A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
tömlőbe vettetett.

A’ színes bóldognak bóldog esztendeje,
Tsak a’ szerentsének játék-néző helye,
El-fordúl a’ jádzi szerentse’ tengeje,
’S a’ fent-űlt kevélynek le-hanyatlik feje.

Kivált a’ Magyarok, kik vérrel szerzettek
Országot, és Királyt magok önként tettek,
Nem tsuda, ha annak fog-hegyen engedtek,
Ki erőszakkal lett fővé ő felettek.

Mint ama’ Szaturnus’ arany idejébe
Szabad Úr mindenik maga megyéjébe,
’S tsak azt tudja híven tisztelni szívébe,
A’ kit maga űltet Királyi-székébe –121
Mivel a’ látásban úgy értette Hunyadi, hogy egy kis erőszakkal esik-meg Mátyásnak Királyjá létele; mind ollyanokat akar fejébe verni, a’ mik a’ tsendességre sokat használnak: a’ többek köztt a’ Fő Rendeknek meg-betsűlését; és hogy ebben szavát nem fogadta az Attyának, elég kárát-is vallotta Mátyás. – Igen nehéz Hunyadinak úgy intézni tanátsát, hogy a’ Királyságra menendő embernek szóljon, azonba még-is egészszen tudtára ne adja Mátyásnak, a’ ki külömben-is heves vérű Ifjú vólt.

Tsak a’ Király a’ fő, itt elsők nintsenek,
Szabadsággal bírnak egy-formán mindenek,
’S ha a’ több tagoknak egy támad ellenek,
Már minden szegletek öld-meggel zengenek.

Úgy igazgasd azért szívedet és szádat,
Hogy szolgáddá ne tedd Nemes Társ-szolgádat;
De példáúl tévén öreg hív Atyádat,
Királyodhoz hív légy, szeresd a’ Hazádat.

Ha leg-főbb tisztséget viselsz a’ Hazába,
Gonoszt ne gondoljon szíved ő magába:
Leg-szebb jel a’ szolgák’ hív társaságába,
Ha leg-több hűség van a’ leg-főbb szolgába.

Lehet ám másnak-is, ha nékem lehetett
Úgy viselni magát, ’s ollyan tekíntetet
Mutatni, hogy mások mind a’ tiszteletet
Meg-adják, mind kőltsön a’ szép szeretetet.

Keveset szólj, ’s addig ne mozdítsd nyelvedet,
Míg meg-nem kérdezed előre eszedet;
Mert a’ gondolatlan, ’s néki ereszkedett
Nyelv természetedről el-árúl tégedet.

Jobb ’s szebb meg-esmérve hallgatni másokat,
Mint beszéllni mérték ’s erő nélkűl sokat;
Nézz-el bár akármelly okos Királyokat,
Ezzel leg-könyebben tartják-fenn rangjokat.

Ha nagy dolgot akarsz elő-mozdítani,
Két három tanátsot jó meg-szóllítani;
De egyikre sem jó hírtelen hajlani,
Sem akármellyknek-is ellene-mondani.122
Ebben már nagyon szavát fogadta Mátyás az Attyának; – történt ez 1456-ban, mikor Mátyás 13. esztendös vólt.

Főzze-meg mindnyáját a’ szív jól magába,
’S jól meg-nézze, nints-é*
mints-é Sajtóhiba, em.
akadály dolgába?
Meg-látja, tsak gyorsan menjen a’ munkába,
Hogy a’ készűlettel nem késett útjába.

De a’ ki dolgába nem néz jól beléje,
’S friss kéz a’ nagy szívnek nem járúl melléje,
Ez ám soknak ama’ panaszos veszélye,
Nagy Vezér ez, úgy-mond, de nints szerentséje.”

Szólna még, de gántsot vete már nyelvének,
Forró melegsége fel-gyúlladt vérének:
Kapisztrán, és László mellé le-űlének,
S e’ bőlts beteg felett sírva kesergének.


HATODIK
VAGY
KIS LÁSZLÓ KIRÁLY’
Függő petsétes Levelének Diplómájának egy darabja, mellyet adott HUNYADI JáNOS-nak, a’ mint azt Pray a’ maga Históriájába Annal. L. II. Deákúl bé-iktatta; Magyarúl illyen formán esik.

 Hogy ez a’ Hunyadi János, már ’Sigmond Tsászárnak, a’ mi Ditsősséges Nagy-Atyánknak uralkodása alatt, a’ maga Ifjúságának idejét dítséretes hajlandóságokkal tőltötte-el; a’ mellyekben már-is meg-ért elmét, és meg-élemedett Férjfiúhoz illő méltóságot mutatván; azon vólt, hogy a’ mit sokan mások’ segíttségével, ’s magok’ eleinek Nagyságával tettek magokévá; ő arra maga fáradtságával, jeles tselekedeteivel, nagy elméjével, fáradhatatlan vóltával léphessen reá. Azt tartván a’ ditsősség’ leg-szebb nemének, ha valaki az utánna következő maradéknak hírt-nevet szerez, és a’ méltóságra útat nyit. Ifjúságát dítséretesen tőltvén-el, testét az erőssebb munkákhoz, és a’ Katonasággal járó nyughatatlanságokhoz szoktatván, ’s ezekre magát alkalmatossá tévén, következendő nagy tselekedeteinek fundamentomot vetett; ’s jó előre azoknak bizonyos jelét adta, és Nagy Lelket mutató erkőltseivel, mint meg-annyi gráditsokkal, a’ méltóságokra, tisztségekre, és a’ ditsősséges hírre-névre meneteles útat készített magának; a’ mint-hogy, mint nagy szívű Katona, és vezérségre méltó Vitéz, már akkor a’ Királyi Katonák közzé számláltatott, és nem sokára titoknokságra-is méltóztattatott, a’ hol hiba nélkűl valo hűséggel, és készen fel-áldozott engedelmességgel szolgálta a’ mi fent említett Nagy-Atyánkat; mind a’ Tsászári Méltóság’ dolgában, mind a’ maga Tseh-Országi jussainak viszsza-nyerése végett tett útazásiban. Más minden dolgaiban, és had-viseléseiben-is mind halálig hűséges és fáradhatatlan szorgalmatossággal vólt mindenkor mellette; a’ kinek Tisztessége’ kedvéért, sokszor feje’ veszedelmével-is hadakozott; a’ mellyekért nála ollyan kedvességben vólt, hogy kűlönös Királyi szeretetre méltónak ítéltetett és esmértetett lenni. A’ mint ugyan azon Nagy-Atyánktól az ezen Országban lévő méltóságoknak első gráditsára fel-is emeltetett, és fellyebb-is méltóztattatott vólna, ha említett Nagy-Atyánk meg-nem hólt vólna. De helyébe űlvén a’ Nagy Méltóságú Hertzeg Albert, hasonlóképpen Római és Magyar Király, a’ mi bóldog emlékezetű Édes Atyánk: a’ fent nevezett János, a’ maga már régen el-kezdett szerentsés szolgálatját, több érdemekkel tetézvén, és azon mi Atyánknak hűséges szolgálatjában, és had-viseléseiben-is, a’ mellyeket mind a’ Tseh-Országi pártosok ellen, mind a’ Törökök ellen mindenkor ditsősséges ki-menetellel folytatott, (az Atyánk) most okos Tanátsos’, majd erős hadakozó Tiszt’ Hívatalt viselvén, ollyan fáradhatatlan és hasznos ember vólt; hogy őtet az Atyánk a’ Katonai (vagy Nemesi) karbúl Ország’ Bárójává és Szerényi Bánná tette, a’ melly nagy Bárói méltóság. A’ mikor a’ Törökkel, a’ ki akkor azon széleken valóban alkalmatlan vólt, ditsősséges ütközetet tett ő, és a’ másik Hunyadi János, a’ ki ennek vér-szerént való Nemes Attyafia, és erős serénységében párja ’s társa vólt. Kik-is azon ütközeteket mindenkor győzedelmesen végezték. Ezután a’ mi édes Atyánk-is, a’ mint Istennek tettzett korán meg-halálozván, melly miatt a’ mi gond-viselőjétől meg-fosztatott Magyar-Országunk, mi-is még akkor rész szerént gyenge gyermekségben, rész szerént más’ nevelése alatt lévén, belől sok ellenségek között habozott; kívűl pedig a’ Török’ kegyetlensége miatt sok veszéllyekben forgott; mivel a’ Törökök a’ mezőket pusztították, majorokat rablották, a’ lakosokat a’ nemnek és időnek minden meg-kűlömböztetése nélkűl vagy üldözték, vagy rabúl el-vitték, és a’ mi Magyar-Országunknak alsó részét tsak-nem a’ Tiszáig, más felől pedig Tót-Országnak tsaknem közepéig, szánakozásra méltó módon vagy el-pusztították, vagy el-foglalták; és már úgy annyira meg-erőtelenítették, hogy tsak a’ foglalás hijjával láttattak lenni; fent említett Hunyadi János azon idő közben Erdélyi Vajdává, Temesi Gróffá, Nandor-Fejér-várnak, és az Ország’ más alsóbb részeinek Kapitánnyává tétetvén, ezen hívataloknak méltóságát maga érdemivel ditsősségesítette, és ezen ő Felsőségének kezdetét győzedelmes hadakozásoknak áldozta-fel. Mert először-is győzedelmes hartzal Szerviában (Rátz-Országban) Belgrádhoz közel a’ Török Vajdát (a’ ki akkor Szendrő Várát és egész Szerviát el-foglalván bírta) meg-verte; azután pedig, midőn kevés idő múlva más Török sereg, melly már a’ miéinkenn egy-nehány ízben vett győzedelmekkel, és sok katonasággal kevély vólt, ’s új ditsősségre vágyott, a’ mi Erdély-Országunk’ vídékjébe szokott kegyetlenséggel, embereinknek ’s azoknak jószágaiknak el-rablása végett bé-ütött vólna; az említett János Vajda az azon vídéken lakozókat maga mellé vévén, erős Vezérként tüzessen öszve-ütött véle, és a’ hartznak mind két részről lett nehezedése között ollyan dítséretesen meg-vítt az ellenséggel, hogy maga azoknak Vezére Mizetbég, Mezettel a’ maga Vitze-Kapitány Fiával meg-ölettetvén, a’ viszsza-nyert ’sákmányt maga’ és Fija’ el-estével pótolta. Minden népe pedig, ki meg-ölettetett, ki el-fogatott, némellyek de igen kevesen szaladtak-el. A’ mellyből az a’ haszna lett az Országnak, hogy a’ Havas-Alfőldi és Móldvai Vajdák, kik még a’ mi Eleinknek idejében a’ szent Koronától el-pártolván a’ Török alá adták magokat, akkor rész-szerént tanátsára János Vajdának, rész-szerént a’ tőle való felelemtől kénszeríttetvén, ismét minden bírtokaikkal egygyütt ezen Ország’ hűségére ajánlották magokat, hajdani hűséges szolgálatjokat nékünk mind ez ideig meg-tévén. Mellyek így menvén véghez, még jó divatjában vólt ez nem régi szerentsés tselekedeteinek híre, mikor e’ nagy érdemű Férfiúnak ezen nevezetes dolgainak kezdetét, más ditsősségesebb és sokkal nagyobb dítséretre méltó, ’s mind örökké emlékezetben maradandó győzedelme követte. Mert midőn a’ Törököknek Ura, a’ most említett veszedelmét a’ maga népének nem szenvedhetvén, és minden erejéből meg-akarván boszszúlni, a’ maga hatalma alatt valókból nyóltzvan ezer embernyi erőt vervén-öszve, a’ mint ezt bizonyos tudósításból tudjuk; a’ maga Basája’ és akkori leg-főbb hely-tartója’ vezérlése alatt azt fegyverrel és nagy számmal fel-készítené, ’s már a’ Basa a’ Havasokon túl vezérlené, és azt már tsak-nem egészen el-pusztítván, sok embert és jószágot el-rabolna, ’s úgy igyekezne, hogy innen egyenesen Erdélyben mennyen prédálni; fent említett János Vajda öszve-szedvén a’ lakosokat, a’ kiket kaphatott, a’ sok ellenséget noha ő annál kevesebb számú néppel vólt, annak a’ térségnek széléig nyomozván el-szánta magát, hogy vagy meg-haljon, vagy győzedelmet végyen. Itt már lehetett látni az ő hadi okosságát, erejét, és tábori serénységét, mert úgy tartván, hogy jobb az ellenségen rajta ütni, mint azt várni, hogy ő kezdjen hartzot, kemény, nagy, és az ő erejét sokkal fellyűl-haladó ütközethez fogott, a’ mellyet okosan folytatván, és szerentsésen el-is végezvén, örökös dítséretre méltó győzedelmet nyert, a’ mellyel mind a’ Magyar Nemzetnek hajdani ditsőssége és híre helyre állott, mind pedig az ő nagy Neve ezen tselekedetéért mindenütt el-híresedvén, az, hogy ő dítséretesen emlegettetett, néki egy igen felséges győzedelmi pompa gyanánt esett. Mert a’ temérdek ellenség’ sokasága meg-szaladván, a’ meg-öletteknek és fél-hóltaknak engedte a’ tágas tsata’ hellyet, fent hagyván a’ maga szánakozásra méltó hadi veszedelmének el-felejthetetlen emlékezetét, az ellenségnek igen sok Fő rendjei rabúl estek, nékünk pedig feles kintset, ’s drága tábori eszközöket ’sákmányúl engedtek köz-osztályra. Illyen szerentsés győzedelmekkel néki bátorítván magát ez a’ nagyságos Férjfiú, és egygyik nagy tselekedetét másikkal tetézvén; azután nagyobb, kőltségesebb, és válogatott Katonákból álló sereget gyűjtött, a’ mellyel Serviánn vagy Rásciánn és Bulgáriánn által Románia’ széléig bé-menvén, a’ mellyeket a’ Törökök’ Ura már régtől-fogva el-foglalt és bírt. Sófia városát, és más sok kerített és kerítetlen városokat, és tsak-nem az egész térséget, az útálatos nemzetnek lakó-helyét tűzzel vassal pusztította. A’ melly útjában gyakor, de kivált hat hartzonn nyomos győzedelmet nyervén, az ellenségtől kapott temérdek emberből és vagyonból álló ’sákmánnyal rakottan, kár nélkűl hozta-viszsza hadi-seregét, az ellenségnek sok zászlóit el-fogván, a’ mellyek a’ Budai B. Szűz Mária’ Templomában az ő örök emlékezetire a’ jövendő százakban-is fenn-fognak függeni, mint ennyi hadi győzedelmeknek ditsősséges emlékeztető jelei, A’ honnan következett, hogy maga a’ Tőrökök’ Fő Ura meg-ijedvén, egész Rátz-Országot, melly ennek az Országnak része, az abban épűlt várakkal, a’ mellyeket hajdan el-foglalván régen bírta kúltsait, Méltóságos György Hertzegnek, Rátz-Ország’ Despotjának, a’ mi Országunk’ hűséges tagjának kezébe viszsza-adta, a’ ki azt az Ország’ nevével, és parantsolatjából viszsza-vette, és mind ez ideig békességben és hűségesen bírja. Boszniának Királlya-is azon okból hajdani engedelmességre, mellyet meg-tagadott, viszsza-tért, és abban mind eddig meg-maradt. Minek említtsünk sokat? ezen érdemeinek ditsősségével, ennyi virtusainak hírével, midőn a’ nevezett János Vajda, nem tsak az Országbélieknél kedvességet, hanem a’ meszszevalóknál és idegeneknél-is esmerettséget kapott, nem sokára a’ felsőbb méltóság’ székire hágott, és a’ mi az ő dítséretét tetézi, minden Papi Rendnek, Báróknak, és Fő Rendeknek meg-egygyezésekből és kűlönös szeretetekből, a’ mi távol-létünkben, és a’ mi nevünk alatt, egész Magyar-Ország’ Elől-járójává és Gubernátorjává tétetett. A’ melly hívatalban melly igazán, tökélletesen, és erősen igazgatta, és bírta a’ mi nevünkel az Országot, és millyen szorgalmatosan viselte illy’ nagy Országnak terhét, bizonyítják erős tselekedetei, és munkái mind a’ Török ellen, mind a’ belsö zenebonának le-tsendesíttetett mozdítói ellen, és kiváltképpen két bizonyos igen tüzes hartzot, a’ mellyet azután sok néppel, és nagy kőltséggel indított, és a’ maga jelen-létével ’s egész hatalmával kezdett a’ Törökök’ Ura, annak Országának közepette bátor serénységgel vitt-véghez. A’ mellyekben noha az Istennek titkos ítéletiből, a’ ki gyakran meg-engedi, hogy a’ maga hívei, az ő Szent Neve’ káromlóinak lábok alá tapodtassanak, az ő szerentséje mostohának mútatta-is magát, és sok jeles vitézek el-húllottak, mindazonáltal két annyi kárral fizetett mindenkor az ellenségnek, a’ kiknek-is siralmas ki-menetelek történt. Méltán járúlhat ezen Férjfiúnak dítséretei közzé az-is, hogy kétszeri szerentsétlen esete után-is, sőt a’ veszedelmekben, a’ mellyekben nem tsak sok kedves Attyafiait, barátjait, és hozzá tartozóit a’ hadi veszedelem miatt el-vesztette, hanem tulajdon véréből-is sokat ki-ontott, hogy vagy kedvét el-ejtette, vagy bátor serénységében alább-hagyott vólna, soha sem tapasztaltatott. Sőt ez az erős Férfiú nagy bátorságú és felséges elevenségét igen nagyon meg-tartván, maga okossága által abból a’ rabságból, a’ mellybe a’ most említett két hartz közzűl az utólsó után belé-esett, ki-szabadúlván, a’ maga’ és Hazája’ bóldogságát helyre-állította. Nem tsak a’ kűlső gonoszokból ragadta-ki az Országot, hanem belől-is tsendességet tsinálván azt tselekedte, hogy az egész Nemzettség, és Magyar-Országi Közönséges-társaság el-oszolván és el-nyomattatván a’ Haza-fiak között való hartzok és belső háborúságok, a’ mellyek miatt ezen Nemzetnek az ő eránta való kedve, és indúlatja meg-tsüggedt; egyszerre minket maga természet szerént való Urának és Királysága’ örökössének lenni meg-vallott, fel-vállalt, és meg-ismért. Így a’ fent nevezett János Gubernátor azt az Országot nékünk, és a’ mi nevünk alatt állandó hűséggel meg-tartotta, és ezen állhatatosságában a’ számtalan hadak’ zűrzavarjainak ellen-állási között-is meg-maradott. Utóllyára Magyar-Országot azoknak a’ határoknak, mellyeket régen Országunk el-vesztett, viszsza-nyerésével, jobban meg-bővítve, és a’ hitetlen Törökök’ bírtoka felé sokkal kijjebb terjesztve, mint a’ fent nevezett Nagy és édes Atyáink’ idejében vala; Felségünknek hűségesen által-adta, hogy azt kívánt békességes tsendességben igazgathassuk. A’ melly, hogy nyilvánságosan meg-valljuk, vagy egyedűl, vagy nagyobb részint az ő serénységével, szorgalmatosságával, és hadi mesterségével tartatott-meg. Hogy azért ez, az ennyi érdemes tselekedeteivel igen jeles Férjfiú, a’ kinek a’ leg-nagyobb dítséretet sintsen*
szintén A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
érdeme felett, és a’ ki ennyi ditsősséges dolgai közben, sok a’ maga és magáéi’ véreket ontotta-ki, a’ mi ő hozzá való jó-vóltunkat meg-érezhesse, és ettől-fogva láthassa a’ mi jó-akaratunknak ő hozzá való hajlandóságát, mellyeknél jövendőben még-nagyobbakat fog-tapasztalni; minden ezen Országban lévő Papi Fő Rendeknek, Ország’ Báróinak és Nemességnek, kik Pesten öszve-gyűltek, és az egész Országot ábrázolják (repraesentálják) előnkbe ezért a’ Férjfiúért nyújtott, és ennyi sok érdemeinek elő-számlálásával tetézett könyörgésekre, előre jól meg-gondolván, tellyes meg-egygyezésből, meg-határozásból, egész meg-nyúgovással, minden személyre való tekíntet nélkűl, őnként, azt az ideig tartó Gubernátori méltóságát, mellyet eddig méltó érdemeivel, meg-határozott ideig viselte vala, más örökösebbel fel-tseréljük: azon Hunyadi Jánost, annak fiait, és azoknak minden maradékit, Besztertze’ Városánn, és kerűletinn, (Districtusánn) és a’ hozzá-tartozó környékenn (appertinentiáinn) mellyek az Erdélyi vídékinn vagynak, örökös Szabad Nagy Grófokká; az emlitett kerűletet*
keűletet Sajtóhiba, jav.
pedig örökös Vármegyévé; a’ mint régebben a’ mi Bétsi Városunkban fényes Királyi székben és őltözetben lévén, és mellettünk lévén a’ mi számos Vezéreink, és Márk-Grófjaink, és a’ mi egész Tanátsunk, meg-tartván mind azok rend-tartásokat, (tzeremóniákat) a’ mellyeket az illyenekben meg-tartani szükséges, pompássan neveztük, tettük ás állattuk (creavimus) úgy most újjobban-is, már a’ mi Magyar-Országunknak határinn belől lévén, a’ mi Királyi hatalmunknak tellyességéből nevezzük, teszszük és állatjuk, és ugyan azon János Grófot, annak Fijait és maradékit, de a’ nevezett Vármegyét-is a’ Vajdáknak, és akármelly Bíráknak ’s törvény-szolgáltatóknak bírósága alól, és hatalma alól ki-vévén, a’ felettek-való törvény-tételt, magunknak, Nádor-Ispányunknak, vagy Országunk’ Bírájának tartjuk, meg-határozván, hogy maga János Gróf, a’ fijai és minden maradéki veres viaszszal, a’ mellyel mint Nagy Grófi méltóság’ jelével szoktak élni, és más minden kegyelmekkel, tisztségekkel, jussokkal, és szabadságokkal, mellyekkel más Szabad, Nagy, és örökös Grófok (Fő Ispányok) törvény, és szokás szerént élnek, éljenek, és bírjanak mindég, és minden időben, el-fogván azon János Gróftól, maga személlye’ és minden maradéki’ nevében az illyenkor; a’ mi, és mi utánnunk következő Magyar-Ország Királyjai’ hűségére és engedelmességére le-tenni szokott hitet, vagy esküvést.

2.
A’ LÉLEK
HALHATATLANSÁGA
FELÖL VALÓ
GONDOLATOK
A’ MINT AZOKAT ÉDES ATYJA’ HALÁLAKOR SZOMORÚ
SZÍVVEL RENDBE SZEDHETTE
HORVÁTH ÁDÁM.

Elég lészen az énnekem; ha meg-némítom a’ józan okosságot; úgy, hogy semmi fundamentomos okkal ne tudja magát elöttem menteni. De azzal nem merek magamnak hízelkedni, hogy a’ vagdalózó, és tsúfolódó elmét el-halgattassam.
Yung.

PÁPÁN
Nyomtattatott STREIBIG JO’SEF Betüivel. 1788-dik Esztendöben.

FŐ TISZTELENDŐ
TUDÓS
SZATHMÁRI P. ISTVÁN
ÉS
HALÁSZ JOSEF
URAKNAK
A’ HELV. CONF. LÉVŐ EKKLÉSIÁK’ SUPERINTENDENSEINEK
AJÁNLJA
HORVÁTH ÁDÁM

FŐ TISZTELENDŐ URAK!

 Brovne írt Religio Medicit az orvosoknak. – Alig*
Az A a-ból jav.
ha kéntelen nem vólt vele – jót írt e’ vagy nem? én nem vítatom. – Ti jobban tudjátok.*
A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– Most a Mathesist tsak a’ főld-színt gyakorló, de a’ felettünk valókat-is tudni kívánó és óhajtó, egy valaki, ajánl a’ Ti kezetekbe egy Verset; mellyből jó formán ki tettzik: mit hisz ő? és mit hihet egy Mathematicus, a’ kit a’ maga tudományja leg-erőssebben ösztönözhet arra; hogy jó Keresztyén legyen. – Jót írt-e vagy nem? Ti meg-ítélhetitek. – De hát ő-is kéntelen vólt e vele? – Valóban – némely részben.*
A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– Leg alább egy bőlts és holtig tisztelendő hajdani Tanítómnak, a’ ki elött gyermekségemnek bolondsági, és nagyon szabad szárnyakonn repdeső képzelődesi; és egy hozzám példátlan jó szivűséggel viseltető jó akarómnak; a’ kinél a’ rólam való némelly bal ítélet tételek hallása; talám hitelemet-is, vagy hitemet némü némüképpen gyanúságba hozhatták: tartozom meg-mutatni mind azt, hogy a’ jó kéz, ’s jó mivelés után nem gyümöltsözöm bogáts kóróval; mind azt, hogy egy különös barátsági szeretetre nem tesz engemet méltatlanná az én tudományom, vagy értelmem; mint jó hit, jó vallás tétel, jó vallás. – De mitsoda Gyanús ki-jelentések ezek? – Oh! de hát a’ Bőltsekedés nem-de-nem annyira meg-bolonditotta-e a’ szeme nyílt világot; hogy már nem tsak a’ fél-tudósok Naturalismusra vágynak; hanem a’ Tudatlanok-is mindjárt bőltseknek tartják magokat; ha nem úgy hisznek, mint a’ Keresztyén. – És már éppen e’ miatt-is; nem kéntelen-e vele egy jó Keresztyén; hogy igyekezzen a’ mint ereje engedi a’ szédelgő fejekből ki-verni a’ kételkedést; mikor már ma hólnap a’ Predikáló székből-is kéntelen leszsz a’ Pap erősségekkel mutogatni, hogy van Isten, van fel-támadás, van Menny-ország. De még is úgy tettzik mintha el-vádoltam vólna magamat előttetek, Nagy Tiszteletű Tudósok! – De most mindjárt jobban el-vádolom. – Mikor Tőled kedves Tanítóm! Az eredeti bűnnek a’ lélekre-is által származhatásáról bőlts beszédeket hallottam; de a’ véges elmének, ’s romlott értelemnek tulajdonságához-képest, a’ sok szép erősítő okok, ’s tsalfa ellenvetések után Te-is kéntelen vóltál így kiáltani fel: O Báthós! Én a’ meg-foghatatlant, bóldogtalanúl, lehetetlennek gondolván lenni; válagattam a’ sok Systemában, és még-is mindég tudatlan maradtam: utoljára, de már későn, hogy hitetlen-se legyek, még-is azomban meg-foghassam a’ mit hiszek; a’ Materialistákkal azt kezdettem hinni: hogy test az a’ gondolkodó valóság ’s mivel már ezen értelmemet, hajdani kegyes Tanítómnak ki-nem jelenthettem; ollyan ortzátlanságra vetemedtem, hogy előtted kezdettem, én Jó-akaró Nagy Tiszteletű Nagy Uram! erősíteni, és magyarázgatni; hogy a’ Keresztyén Vallással jobban meg-egyezne azt hinni, hogy a’ Lélek test természetű, mint azt hogy részetlen. ’S azomban magamat tökéletessen el-hitettem a’ felől, hogy én jó Keresztyén vagyok: az erről szüntelen való gondolkodás utoljára arra vitt; hogy édes Atyámat kénszeriteném arra, hogy a’ Szent Irásból (mellyet én-is mindenkor Szentűl hittem Isten beszédének lenni) muttassa-meg ki-fogás nélkűl való expressioval, ki-mondással, azt: hogy a’ Lélek Ens simplex, részetlen valóság. – De a’ ki vólt az én lételemnek nemző oka, a’ Természetből úgy meg-győzött engemet; hogy lehetetlen vólt tovább kételkednem. És ez okozta azt hogy az én jó Atyám’ halálakor írjam-le igaz gondolataimat, és tsekély írásomat egyenesen Ti nektek ajánljam.*
anjánljam Sajtóhiba, em.
Ha hijjános az én írásom, engedjetek meg a’ homályos értelemnek, melly minden emberben hibás – ha kevés: nem vólt időm, sem eszem, egész Theologiát írni. – Ha*
A H h-ból jav.
nehéz értelmű, és öszve viszsza való a’ munka: szomorú szivbűl kőlt. – Ha a’ nevezetek, ki-mondások hibáznak, és két helyen, két külömböző dolgot jelentenek: – Magyarúl írtam, Deákúl tanúltam pedig – ollyan Tudósoknak ajánlom, a’ kik el-tudják érteni. – Hogy pedig valamelly halotti Peroráczio forma ez, a’ mit nektek dedicalok ajánlok*
A szó után pont áll; értelemszerűen töröltük.
– ollyan Tudósoknak ajánlom, a’ kik a’ bóldogúl meg-halást leg-nagyob mesterségnek tartjátok.*
A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– Légyen hát a’ Ti Tudós nevetek, ’s tagadhatatlan érdemetek, szegény irásomnak takarója – az én írásom pedig, és ajánlásom, hozzátok való Tiszteletemnek Záloga.


O quam contempta res est homo, nisi supra humana surrexit.*
A surrexit helyén se erexerit áll, jav.
Seneca.

Non potest per rationes mechanicas, quippe per figuras & motum Cogitatio explicari, – Hoc itaque in Substantia simplici, non in composita seu Machina quaerendum.
Leibnizius.

– – – Sic*
Si em.
cum compage soluta
Saecula tot mundi suprema coëgerit hora
Antiquum repetant iterum chaos omnia –
– – – totaque discoros
Machina divulsi turbabit foedera Mundi

Lucanus.

Cum venerit*
venerit helyett veniet szerepel, jav.
dies ille, qui mixtum hoc Divini Humanique secernat: corpus hic,*
hic helyett hoc szerepel, jav.
ubi inveni relinquam;*
relinquam helyett reliquam szerepel, jav.
ipse mediis*
mediis helyett me Diis szerepel, jav.
reddam. Per has mortalis aevi moras, illi meliori vitae longiorique proluditur.*
proluditur helyett praeluditur szerepel, jav. A mondatból a vitae szó hiányzik, pótoltuk.
Seneca Epist. 102.

Cum jam prope est, ut quis moriturum se putet, tunc metus eum, & Solicitudo subit, de quibus ante non instituerat cogitare.
Plato



Oh Halál! oh Bűn! oh Idő! – oh örökké-valóság!
Mellyet ama’ három miatt meg-bont a’ múlandóság.
Mivel az idővel a’ bűn, a’ bűn által a’ halál
Be-jött, ’s valami kezdődött, a’ miatt véget talál. –
Hibázok – hiszen a’ Lélek, noha ismér kezdetet
A’ lélek halhatatlan.
De az Istentől vég nélkűl valóvá teremtetett.
’S nem hal-meg – jól-van – hiszen el-nem vesznek a’ testek-is.
A’ test sem leszsz semmivé.
Az örökké valóságra fel-támadnak ezek-is. –
Mi hal hát meg? – tsak az ember – és mit tesz az a’ halál?
Azt, hogy külön leszel Lélek és test, ki ember valál.
Hogy szakaszthatná tehát-meg valami változandó
Az örökké-valóságot? – sőt nints-is több múlandó,
Hanem az idő ’s a’ halál. A’ halál a’ kezdettel
Született, és mind örökké meg-hal a’ végezettel.
Az idő pedig az újjá változandó világgal
Meg-változik, ’s fel-váltatik örökké-valósággal.
Mi marad hát? Oh örökké-élővé teremtetett
Lélek! a’ mi a’ halálkor olly nehezen eshetett.
Nem a’ Halál, nem az idő, mert ezeknek el-múlta,
Éltednek meg-nem változni kezdete, ’s meg-újúlta.
Tsak a’ bűn, a’ bűn egyedűl méltó a’ siratásra,
Melly testednek okot adott a’ tőled el-válásra.
Az a’ bűn, a’ melly testedet meg-fertelmesítette,
A’ bűn a’ testet meg-rontotta.
’S hogy veled örökké éljen, tehetetlenné tette.
Hanem, hogy e’ végessé lett test, vég nélkűl élhessen,
A’ testnek viszsza kell menni a’ maga eredetére hogy azután örökké élhessen.
Szükség, hogy eredetére elébb viszsza vitessen.
Porrá legyen, mert abbúl lett, de leg-aprobb részei
Meg-maradván: a’ Hatalmas Teremtőnek kezei
A’ meg-maradt valóságból újra, az egész Testet
Viszsza hozzák, ’s új teremtés nélkűl a’ porba estet
Fel-támasztják, ’s a’ vólt Lelkes testet Lelkivé tészik
A’ test fel-támad.
Melly Lelkével egyesülvén többé el-nem-enyészik.
Az a’ bűn, melly úgy meg-rontott oh Lélek! Tégedet-is,
A’ bűn a’ lelket-is meg-rontotta.
Hogy bűnös Lélek élteti, a’ ma születettet-is
Holott tiszta vagy, mint tiszta ’s Szent kezekből érkezett,
Mikor a’ még érzéketlen, de rút testel fogsz kezet.
De az a’ bűn az átkozott, melly testedet meg-rontá,
Rád-is olly érzéketlenűl maga mérgét ki-ontá,
Hogy az a’ miatt meg-vakúlt értelmed, nem értheti,
Miként áradt rád Öseid’ bűnének eredetí?
Hogy van? hogy a’ tiszta kezű Isten, Téged’ tisztán ád,
Az eredeti bűn ki-hat a’ lélekre-is
A’ testbe, még-is az Ádám’ bűne, szint úgy Te reád
Mint a’ testre által szállott. – És*
Az É é-ből jav.
nem tsak a’ bűntetés
Hárámlik rád Atyád után, hanem már a’ Születés,
Azt tselekszi hogy bűnös légy; mellyel ama’ másik kár
Az értelemmel meg romlott akarat-is vele jár,
Úgy hogy nem tudsz nem vétkezni: ’s a’ melly szempillantásban
Érteszsz, tüstént úgy annyira benne vagy a’ romlásban;
Hogy ha az eredeti bűn, bűntetést nem vonhatna
Is fejedre, a’ tulajdon bűnöd-is kárhoztatna –
Szükséges hát rád nézve-is a’ testtől el-szakadás;
Szükség hát a’ Lélekre nézve-is, hogy a’ testől el-váljon, és a’ maga eredetére viszsza menjen, minek elötte az örök életre fel-támadna.
Hogy míg tested’ új életre készíti a’ rothadás:
Az alatt Te Teremtődhöz viszsza tért szerentsés Pár!
A’ tisztúlást, mellyet Jésus vére itt meg-szerzett már,
Bóldog meg-szenteltetéssel mennyben tökéletesítsd,
Hogy a’ fel-kelendő tiszta testet tisztán Lelkesítsd –
Szükség, hogy a’ Te részetlen valóságod értelme,
A’ kezdődött, ’s hát rész-szerént véges, akaró elme,
A’ hasonló részetlen, de végetlen valósággal,
Kitől titkos származással eredett, valósággal,
Egyesűljön, de olly tsuda ennek egyesűlése,
Mint az időnek örökké-valósággá levése.
Mert külömben; ha a’ testben kellene-is pihenned,
A’ mindenütt jelen való Lélekkel együtt lenned
Könnyű vólna – de ez a’ Te Istenhez meg-térésed,
Sokkal több, mint egy ollyannal való együtt levésed
A’ ki úgy-is mindenütt van. – Mi hát az? – Oh Szent Egek!
Oh meg-foghatatlan Isten ’s bóldog égi Seregek!
Adjatok rebegö nyelvem’ szózatinak olly erőt
Hogy vagy nagyon alatsony szót ne ejtsen, vagy vakmerőt.
Hitessétek-el tudatlan de végetlen Lelkemet;
Hogy a’ mi örökké élni hív ’s hiteget engemet,
Az erötlen, de részetlen, ’s hát el-sem oszolható
Léleknek látatlan hivő ’s tsak reménylve bíztató
Ajándéka; melly mind addig tsak hit ’s reménység lészen,
Mig ezeket a’ valóság el-törűli egészen –
El-törűli – hát mit hágy meg? mit – tsak a’ szeretetet,
És mind azt valami tsak egy ’s tsak végetlent illetett –
Mért gyanakszol bóldog Lélek! hogy Te végetlen lehess? –
A’ lélek halhatatlan mert részetlen, és így oszolhatatlan.
Mert gyanakszol bűnös Lélek! hogy Te Istenhez mehess.
Oh bűn! oh bűn! átkozott bűn, hol van benned olly erő?
Hogy nem mér végetlen Lelkem lenni ollyan vakmerő
Hogy a’ ki hisz egy örökké valót ’s végetleneket,
A’ ki képzelhet test nélkűl való testetleneket.
Vagy nem tud, vagy ha tud, nem mér úgy hinni maga felűl,
Hogy az ő oszolhatatlan vóltának adta jelűl
Ezt a’ Teremtő, hogy ollyant képzelhessen magában,
A’ mit lehetetlen vólna képzelni test formában. –
Ha gondolkodni tudnának a’ látatlan test részek,
Részetlen, mert a’ testek nem gondolkodhatnak.
’S ha én formát képzésimnek az érzésektűl vészek.123
Si nihil est in intellectu, quod non prius fuerit in Sensu. – Itt az érzés sok helyeken az érzékenység helyett vétetik, (egy kitsinyt híjjánossan,) de a’ bőlts olvasó meg-engedhet, és meg-külömböztetheti ezt attól, mikor alább a’ léleknek tulajdoníttatik, az érzékenységbe ütődött dolgoknak meg-érzése.
Hol venné az érzékenység azoknak a’ formáját,
A’ mit egy érzés sem érez, a’ fül nem hall, szem nem lát.
Ha formából képzel – ’s a’ test – képzeld a’ gondolkodást,
’S hidd-el hogy még a’ Teremtő adott Te-beléd egy mást,
A’ mi meg-fogja, és érti azt hogy ért ’s gondolkodik.
Ért hát valami testetlen – tsak azon szomorkodik;
Hogy a’ testtűl meg-vastagúlt testetlen gondoltatja,
A’ maga’ részetlen vóltát maga meg-nem foghatja.
Leibnicz! Leibnicz! – bizony talán jó helyen tapogattál
Mikor a’ Lelkekre vékony kis test takarót adtál.
(Mellyel a’ részetlen Lélek öszve lévén szorítva,
’S végetlensége tömlöczczét nem találhatván nyitva;
Szegények! – míg az idővel a’ végek el-nem múlnak,
Tsak végest tudnak a’ Lelkek, noha mindíg tanúlnak)
Tsak a’ kár hogy rajta hagytad e’ takaró fedelet
A’ lelkenn akkor-is mikor már ő a’ testek felett,
Képzelhetetlen’ magassan fel-kezdvén emelkedni,
Képzelhetetlen a’ vastag test békóit szenvedni. –
Hallok én hangot, ’s valamit most ugyan akkor látok
Új erősség arra, hogy a’ Lélek nem test.
Egyszer-’s-mind – no látás! hallás! érzések! probállyátok:
Ha ti vagytok, vagy ha test az, a’ mi azt meg-gondollya,
Hogy a’ szem lát, és hogy a’ hang a’ fület dorombollya:
Gondollyátok hát egyszerre a’ hallottat ’s látottat;
Mert ha a’ fül dob’ rezgését, ’s szem leplére írottat
A’ test képzi; képzelhettek ketten együtt egyszerre. –
Soha, a’ leg-érzékenyebb test sem mehet rá erre.
Úgy-e? hogy ti tsak Szolgai vagytok egy harmadiknak,
A’ ki elébb az egyiknek, azután a’ másiknak
Tábláján lévő rajzolást meg-fogja meg-gondollya,
’S azokat szép rendel elő hozatni parantsolja –
Te durva szem! a’ ki képét meg-mutatod azoknak
Másik erősség.
A’ Te beléd mint tükörbe be-tsapódott dolgóknak,
Ha a’ Te belső lepleden a’ dolgok ollyanoknak
Látsznak tsak, mint kívűl vagynak (de viszsza fordúltaknak)
Ez a’ Te rajzóló táblád hát vallyon itélhet-e?
A’rúl: hogy a’ rajzoltak közt szebb ’s rútabb mely’k lehet e?*
Nem dönthető el, hogy az e mutató névmás lenne-e vagy kérdőszócska, emiatt nem javítottuk.
’S lehet-e azt a’ kis képet ollyan nagynak képzelned
A’ mekkora, és magadnak még-is kitsinynek lenned.
Úgy-e hogy testnél nemessebb az a’ testnek Barátja
A’ ki a’ benned festettet látja ’s igaznak látja.
De nemessebb leszsz-e? ha test. – Vagy – tsak azt látja ha test,
’S akkor látja, mikor éppen annak a’ szem képet fest.
Mert annyi milliom képet a’ mennyit én kepzelek
Be nem foghatnak sok ezer szem’ fenekek ’s fedelek. –
A’ mit most láttam, ha attól szememet el-fordítom;
Ismét másik erősség.
Nints többé szememben a’ kép. – Sőt szememet ki-nyitom,
Hogy más új dolgok’ képével legyen táblája teli,
Még-is bennem egy valami, amaz elsőt képzeli.
Mi az? a’ mi azt képzeli – sőt mikor rá meresztett
Szemmel nézi-is a’ külső dolgok közt, azt, vagy eztet,
’S a’ szemben, a’ jelen-való dolgok helyt foglalának;
A’ mi el-múlt, ’s nints a’ szemben, ollyant képzel magának.
Hogy ez nem részetlen Lélek szint’ ollyan lehetetlen
El-hinni; valamint azt, hogy egy test sintsen Lelketlen.
Mert, ha a’ szív, az agyvelő, a’ vigan folyó erek
Ismét más erősség, abból, hogy a’ testnek lehetetlen gondolkozni.
Okozzák, hogy okoskodnak, itélnek az emberek:
Vagy a’ vérnek mozgás nélkűl-is lészen gondolatja,
Vagy ha nem; az leszsz a’ lélek a’ mi a’ vért mozgatja.
Ha mozgás nem kívántatik, gondolkodik a’ kő-is,
Vagy viz mert lám olly’ folyható tulajdonságú ő-is.
Ha pedig a’ mozgó erő teszi gondolkodóvá,
Úgy a’ lehellésnél odébb nem mehetünk sohová.
Igaz-is – meg-adván Isten a’ test’ külső termetét
Lehellett az ő Orába életnek lehelletét. –
Másnak kellett hát lehellni – ez ám, ez az az erő
Melly nélkűl sem élő Lélek sem még nem-is ember ő.
Nem test tehát az az erő, vagy ha test, levegő-ég,
Melly még a’ lelketlen testben bent vólt, mint híg folyadék.
Az leszsz talán hát a’ Lélek a’ mi ezt taszigálja
Ki ’s be, ’s hogy ez a’ test-ember leheljen, azt tsinálja.
Ez ez; és, pedig ez eddig még tsak éltető Lélek
De a’ mellyet az emberben már különösnek vélek.
De már azt az erőt, a’ melly a’ lehellést mozgatja,
Ha ki vérnek, vagy akarmi nevű testnek mondhatja:
Nevesse ki maga magát, – mert a’ vért lehelléssel,
A’ lehellést vérrel tartja, szegény kőltsönözéssel –
Bizony részetlen valóság vagy bennem Te oh Lélek!
Ki mind azt, hogy gondolkodjam tselekszed, mind hogy élek.
Oh bizony, nem tsupa mesék a’ bőltsek képzéssei,
Hogy az emberek Lelkeik az Istennek részei;
Tsak hogy nem tudtak illendő nevezettel szóllani
A’ részetlen végetlenrűl – ma meg már, a’ mostani
Vak szemű bőltsek szemtelen kevélységnek ítélik,
Hogy magok az emberek Isteni magnak vélik.
Hogy por, hamu, féreg vagyok én Lelkem! jól ismerem,
’S Te rólad, egy kezdődötrűl állítni alig merem.
Hogy méltó légy egy végetlen Isteni eredetre –
De mi bátorit hát engem’ az illyen ítéletre?
Kevélység-e? vagy a’ boldog Istennek boszontása?
Hogy az örök Teremtőnek Te vagy a’ főldön mássa –
Hiszen, ha te részetlen vagy, és így oszolhatatlan
Hogy tarthatná kissebbségnek az örök halhatatlan,
Ezt a’ némelly részben vele való egyességedet,
Ha neki ollyanná tettzett teremteni Tégedet.
Hiszen, ha van e’ világon más természetű Lélek
Én-is örömest el-hiszem, hogy nem örökké élek.
De mikor a’ külömbözést tsak a’ részek tsinállyák124
Alább mikor az emberi Léleknek az Isteni Lélektűl való külömbözése elő-hozatik; a’ léleknek tehetségei-is részek gyanánt emlittetnek.
Mellyeknek öszve rakási az egészszet formállyák,
Miben van hát Boldog Lélek! az a’ Te külömséged,
Ha a’ bőlts oszolhatatlan, részetlenné tett Téged.
A’ mellynek semmivé lenni szinte úgy lehetetlen,
A’ mint egy testet, nem lehet gondolhatni részetlen.
Ah! bizony különösebben vagy Istentűl eredett,
Nem tsak úgy, mint e’ felettünk szélessen ki-terjedett
Minden: mellyet mikor Isten akara teremteni
Ki hozott egy nagy zűrt-zavart-Holmit, az elébbeni
Örökké való semmiből, Menny és főld nevezettel,
Mert ez az, a’ mit teremtett a’ leg-első kezdettel.
Ebben a’ nagy zür-zavarban szanaszét el-hintettek
Mindeneknek magvok, mellyek hat napon teremtettek.
Egyedűl tsak a’ Léleknek nem vólt ott eredete,
Hanem azt, az után szűlé az Isten’ lehellete. –
Hiszed-e már bóldog Lélek Istentül lett létedet
’S minden közben vetés nélkűl tőle eredésedet.
A’ lélek az Istentől minden közben vetés nélkűl származott.
Te vagy egy részetlen kitsiny, ha testi-képp’ kell szólni,
A’ kinek oszthatóságát lehetetlen gondolni.
Még-is te beléd beléd-fér e’ nagy ropant mindenség,
A’ minden teremtett dolgok summája, főld, Tenger ’s ég.
Meg-ölelsz egy gondolattal a’ kezdettől a’ végíg
Mindent, a’ mi a’ semmitől vagyon az Istenségíg.
Oh Lélek! hát Te halnál-meg, ’s hát neked elég lészen
E’ főld, melly e’ Mindenben egy por-szemet sem tészen.
Góndold-el-tsak; már hanyadik ezer esztedöt ér ez
A’ Főld, melly nem gondolkodik ’s jelen valót sem érez.
Hát Te érnéd-e be hatvan vagy hetven esztendővel,
A’ kit képzésid bíztatnak végetlen jövendővel.
Ha Téged ollyan ditsőűl teremtett a’ Teremtő:
Hogy hihetd? hogy egy remeket tsupán azért teremt ő.
Hogy az ő Természetéhez hasonló természetű,
Lélek, legyen természete ellen rövid életű.
Azt tsak hiszed, és hiheted igazán, nem kevéllyen,
Hogy természete Istennek hogy ő örökké éllyen,
No hát bizony azt hinned-is, nem kevély fent-látoság,
Hogy az emberi Lélek-is halhatatlan valóság. –
Az nem. – De ezzel tán’ még-is gyalázod *
Nagságodat Sajtóhiba, em.
Nagyságodat,
Noha a’ léleknek természete, némű némű képpen egyez az Isten természetével, de még-is nagy a’ külömbség.
Hogy Isteni Természethez hasonlítod magadat.
Nem lehet-e a’ Léleknek azért más természete?
Hogy neki Istentől vagyon, ’s részetlen eredete.
Ez, ez – boldogtalan Lélek, minden kétség abbúl lett,
Hogy egy illy dítsősségesnek vétkezhetni nem illett.
Ez tett Téged Isten előtt ollyan útálatossá,
Hogy míg Isten vért nem ontott ’s bűnödet le-nem mosá Act. 20:28.
Az azzal vólt egyességtől egészszen ki-zárattál
De örökké élendőnek tsak ugyan meg-tartattál.
Mi hát még-is a’ külömbség? Az,*
Az A a-ból jav.
hogy Te vétkezhettél. –
Miért? – mert (a’ mint gondolád) Istenné nem lehettél.
Tehetségid, mellyek neked részeid gyanánt vagynak.
Tiszta tökélletességi annak az örök nagynak.
A’ mi itt szabad akarat, annál mindenhatóság,
A’ mi itt halhatatlanság, ott örökké valóság.
Te tsak mindent tudni kivánsz, Isten tud mindeneket.
Te képzelsz testetleneket, az Isten lát Lelkeket.
Az Isten Téged Teremtett Te pedig teremtettél
Az Isten hát örökké vólt, de Te lenni kezdettél.
Úgy-e hát? hogy van külömbség. – Van – és képzelhetetlen
A’ mennyit külömböz ettől amaz örök végetlen.
Ha az örökké valóság vólna részre osztható,
Lehetne e’ külömbség-is méltán el-gondolató.
De mikor már Te, oh Lélek! az időben kezdettél,
Az a’ külömbség ollyan nagy, hogy azt a’ lélek meg-nem foghatja
Az örökké-valóságból szint-annyit el-vesztettél,
’S annyi, mint-ha még ez-után milliom esztendővel
Kezdődnél, – mert nem mérseklik az örököt idővel.
De mikor Téged az Isten a’ halhatatlanságban
Úgy részesít; hogy*
kogy Sajtóhiba, em.
Lételed abban a’ valóságban
Marad, mellyben teremtetett, ’s mint részre oszthatatlan
Nem változik ez a’ lenni kezdett, de halhatatlan.
Nem nagy Ditsősség-e ez-is ezen teremtetettnek? –
Részesivé lenni amaz Isteni Természetnek. –
Oh Ditsősség! de oh bűnből kőlt nagy bóldogtalanság!
Hogy motskolódhatott igy meg ez a’ halhatatlanság?
Hogy míg e’ halandó testtől meg-nem tud szabadulni,
Tsak azt-is, hogy halhatatlan, meg-nem tudja tanúlni.
És tsak nem-is képzelheti a’ halhatatlanságot,
’S a’ kezdet után várható vég-nélkűl-valóságot.
De örvendj Lélek! melly nagy vagy; ki e’ Világ’ Nagyságát
Képzelhetd, és nem képzelhetd a’ magad valóságát.
Oh bűn! oh bűn! mint el-rontád ezt a’ szép kis világot,
Hogy a’ lélek fel-nem éri a’ halhatatlanságot,
Isten, ditsősséges képét az emberről el-vonád, –
’S oh jó-e hát, hogy az Isten szabad akaratot ád
Van szabad akarat.
Oh bizony, ha a’ Szent Isten tsak a’ nélkűl vezetne125
A’ szabad-akarat a’ romlóttság ólta, a’ jóra ki nem terjedhet, a’ mint hogy Isten tselekszi mind hogy akarhassuk, mind hogy véghez vihessük a’ jót az ö ingyen való jó kedvéböl. – Ez az a’ mi fellyebb mondatott: nem tudsz nem vétkezni. Itt úgy íratik-le mint a’ léleknek természeti tulajdonsága. – Elég a’ lélek’ vádolására ha nem erőltetve, hanem szabad akaratból vétkezik. [A második mondat kisbetűvel kezdődik, jav.]
Mint egy lántzon – úgy az ember soha bűnt nem tehetne. –
Meg-álly oh részetlen Lélek! – ’s hát leszel-e úgy Lélek?
Ha mint az óra kereke tsak úgy járok, úgy élek.
Bőlts leszsz-e úgy a’ Teremtő? ’s örűl-e munkájának?
Ha szabad akaratot nem ád a’ maga mássának.
Hiszen lám adott értelmet-is az akarat mellé;
Vagy, hát az értelemnek-is más békózó lántz kell-é?*
kell-e Rímelés szerint jav.
A’ mellyet ha erőltetnek, nem hitethetd-el velem,
Hogy lélek legyen a’ lélek, ’s értelem az értelem.
Ha hát a’ szabad akarat kár; bizony kár a’ Lélek,
Ha kár hogy akarok ’s értek, úgy kár az-is hogy élek.
Még-is ezt, hogy kár hogy élek, egy Lélek sem kiáltja; –126
Ez egy erősség arra, hogy a’ maradék meg-egyezett a’ Törsök bűnében.
Sőt sír mikor ez életet más élettel fel-váltja.
És mi ennek-is az oka? – A’*
Az A a-ból jav.
homályos értelem,
Melly hogy örökké élek, nem hitetheti el-velem.
’S kiván a’ szabad akarat élni, ’s vétkezve élni,
Mert az értelem a’ jobbat nem tudja meg-ítélni. –
Illyen romlott hát a’ lélek; melly másként halhatatlan,
Hogy hát a’ végetlenség ne legyen el-bírhatatlan;
Szükség, hogy viszsza adasson hajdani valósága,
Miben áll hát a’ léleknek maga eredetére való viszsza-térése
Mellyet meg-erőtlenitett a’ bűn ’s test pajtássága;
Hogy viszsza vitessen mint egy első eredetére,
Az őtet tisztán Teremtő Isten’ egyességére.
Kinek színe látásátul, (vagy hogy kell ki-mondani;)
Meg-javúllyon az akarat, ’s egyszer-’s-mind e’ mostani
Rövid értelem ereje, úgy ki-szélesíttessen,
Hogy az örökké valóban ennyit tsak meg-érthessen:
Hogy az időben kezdettnek, lehet vég-nélkűl élni,
És hogy ez, kivánni való nem pedig tőle félni.
A’ hit tudománnyá váljon, a’ reménység valóvá,
Az egekről gyanús kétség szemmel látó tanúvá.
Egy szóval annyit ’s igazán meg-fogjon az értelem,
A’ mennyit meg-nem értethet most egy Angyal-is velem.
(De talám hát a’ Lélek az Istent-is meg-foghatja,
A’ lélek a’ halál után az Istent ismérni fogja de meg nem foghatja akkor-is.
A’ ki őtet a’ Ditsősség’ pólczára méltóztatja.
Igen-is – ismerni fogja ezt a’ tökéletest-is,
De mivel nem lehet Isten a’ Lélek, bár nem test-is;
A’ kezdet meg-tsonkitotta örökké-valóságát;
És így vég-nélkűl ismeri az Isten valóságát.
De a’ kezdet nélkűl való örökös végetlennek
Ismerése, mind örökké dolgot fog adni ennek
A’ Teremtett végetlennek. – Örökké*
Az Ö ö-ből jav.
talál benne
A’ mit tsudállyon, – külömben az ember Isten lenne.
Ez az a’ gyönyörűségek vég-nélkűl való sora,
A’ mellyel be-nem tud telni a’ bóldogok’ Tábora. –)
Ez az a’ mit okoz a’ bűn és a’ halál véghez visz
Mivel a’ halál viszi véghez, hogy mind a’ lélek mind a’ test a’ maga eredetére viszsza térjen; ohajtani kell a’ halált.
Ez a’ mit a’ tökéletlen értelem nehezen hisz,
Ez az, a’ mi az embernek tsak azért siratható,
Hogy őtet illyenné tette elébb a’ Mindenható.
De ő magát el-rontotta; a’ mint-hogy már azólta,
A’ halált, a’ melly által ezt meg-lenni parantsolta
A’ Teremtő, kivánni kell inkább a’ jó Léleknek,
Hogy hamar részese legyen ez ditsősségeseknek. –
De van még egy, a’ mi rettent Ember! a’ meg-halástól,
Miért fél hát még-is a’ lélek a’ haláltól.
Vagy-is Téged bóldog Lélek! a’ testtől el-válástól;
Az a’ Lélek, a’ kit Isten az egekig fel-emel,
Nem tsak bűnös, hanem azért büntetést-is érdemel.
Igaz, hogy a’ kikért akart, a’ Kristus meg-fizetett,
De azomban mindeneknek rendelt egy ítéletet.
(Hogy az elég-tétel szerént ki-leszsz ment? ki mutassa,
’S a’ kiknek a’ vér nem használt örökké kárhoztassa)
Mellyben őtet e’ nagy Világ, mint e’ Világ’ Bíráját
Úgy nézi, és ő ki-mondja maga Sententziáját.
Ennek a’ nagy Törvény-széknek alsóbb törvény-székei
Lelki isméret.
Ez életben az emberek’ lelkek-isméretei,
A’ mint itt, ez a’ kis Bíró ki-teszi a’ vádokat,
Úgy mondja-ki ’s úgy bünteti a’ Fő Bíró azokat. –
Mert van ollyan tehetsége a’ részetlen Léleknek,
A’ mit az ember magában hív lelki esméretnek.
Az Isten ő maga helyett azt tette Biróvá itt,
Hogy a’ Lélek tudja magát, és a’ maga munkájit.
Az a’ homályos értelem el-lehet hinni hogy tsak
Mig az akarat után jár addig ollyan nagyon vak,
Hogy mi a’ jobb, mi a’ roszszabb nem láttatik érteni;
’S mihelyt él az elsőséggel mindjárt kezdi érzeni.
Tsak hogy a’ bűnnek már éppen természetté létele
Mind addig míg véghez nem megy el-felejteti vele.
Hogy ő mutatná ki a’ jót, abból a’ mik rakatnak,
Elébe jó roszsz keverve a’ szabad akaratnak.
Mihelyt pedig a’ tett dolog véghez megy, és már készen
Van, a’ mi azt meg-gondolja Lelki isméret lészen.
Az értelem a’ bűn miatt már meg-lévén romolva,
Meg-írta Isten mi a’ jó, még pedig parantsolva.127
Mivel itt az értelem, a’ mellett hogy meg-romlott, úgy iratik-le mint a’ melly meg-érthetné a’ jót: nem árt az értelmet úgy gondolni, mint az ollyan rest gondolkodásu tunya embert, a’ kit a’ könnyű élet úgy el-lustit, hogy semmiről sem tud méllyen gondolkozni. – Ezen meg-romlott értelemnek könnyebbségére adta Isten mind a’ természeti mind az írott Törvényeket; hogy abból tanúlja meg-az ember: mi a’ jó?
(A’ kik pedig azt nem tudják, nem vétek, ha képzelem,
Hogy azoknál Törvény marad amaz okos értelem) Rom. 2:v. 14, 15.
De a’ törvény bár utánna büntetés-is íratott*
íratatt Sajtóhiba, em.
Egy tseppet-sem erőlteti a’ szabad akaratot. –
Ámbár tehát az értelem, ebből a’ jót meg-látja,
De már a’ szabad akarat mint a’ bűnnek barátja
Az ellenkezöt követi – ennek a’ meg-tudása
És igy mint egy a’ törvénnyel öszve hasonlítása,
’S arról, hogy jót vagy rosszat tett, tellyes el-hitetődés
Ez az a’ lelki esméret. – Ezen*
Az E e-ből jav.
való törődés
Az a’ féreg, melly a’ Lelket mind örökké mardossa –
Ez az a’ léleknek titkos, de késő tanátsossa.
Ha pedig a’ lelket ’s annak tettét jónak találja,
E’ bíró leszsz a’ léleknek fel-óldozó bírája.128
Nem azt teszi ez: hogy a’ lelki esméret meg-nyugtathassa az embert aról, hogy ő tökéletesen jó (elég ha azt el-hitetheti a’ lélekkel, hogy ő ment a’ büntetéstől, a’ mint alább ki-tétetik, nézvén tudni illik, az elég-tételre) Még azok a’ jó Pogányok-is, a’ kik a’ magok lelkek isméretet tsak a’ magok’ tselekedeteiből bátoritgatták, a’ sok úgy nevezet virtusok mellett, találtak magokban eleget, a’ melly miatt tsak addig mentek bátran a’ Pokol ajtaja felé, míg a’ Cerberus torkonn nem kapta: akkor sírtak mint a’ kis gyermek. ejularunt – Vid. Lucian. Dial. mort. – akkor jött észre a’ lelki isméret. [A tselekedeteiből szó helyén tselekedeiből áll, jav.]
De ez a’ Lelki esméret sokszor soká vesztegel,
Míg a’ meg-gondolni való nagyon öszve seregel.
’S mivel az értelmes Lélek, a’ vastag test’ héjjából
Ritkán fejtőzhetik úgy ki, hogy a’ test sok roszszából
Mellyet mi jónak nevezünk, a’ jót ki-választhassa,
És a’ szabad akaratnak jónak tsak azt mutassa,
Úgy hogy azok a’ színes jók, a’ Lelki esméretnek
Még mikor már meg-lettek-is sokszor jóknak tettzhetnek;
Az elme, vérrel ’s más testi eszközökkel dolgozik,
A’ vérbűl kőlt indúlatok roszszával tanátskozik.
A’ test érez, az indúlat fel-kapja azt kedvessen,
’S közli a’ bünt az elmével mivel édes, édessen,
Kevéllységgel köszörűli a’ Lélek méltóságát,
Bujasággal a’ gyönyörű dolgoknak kivánságát,
A’ hasznosnak kivánását fösvénységgel motskolja,
’S valami kőltött jó van, mind igaz jónak gondolja;
És mivel majd minden Lélek tsak igy van a’ világgal,
Mindég körűl lévén fogva híjjában-valósággal.
Ezrediknek sem ébred-fel igazán esmérete,
Valamig tsak nem kéntelen innen el-kőltözete. –
Mikor már készűl a’ lélek vagy menni unszoltatik,
A’ homálybúl az igazabb esméretre hivatik.
Akkor kezdi le-vetkezni a’ kőltött jó rongyjait
És az igaz jóhoz mérni maga vétkes útjait.
Félelem érkezik tehát a’ Lelki esmérethez,
És erőltetés, ehez a’ kéntelen készűlethez.
Ez-ez; nehéz a’ halálban, – ’s ámbár nem vádollya-is
Az esméret a’ jó Lelket; – de kétséges abba-is
Hogy ő egészszen ment vólna: meg-ván hát az ítélet
A’ mellyen, mint végső ponton végeztetik az élet.
Ez a’ jó ’s roszsz-tétel között való kétségeskedés
Valamíg a’ test eleven, mind addig nem enged, és
Ez kemény kis Bíró előtt az a’ leg szerentséssebb
Bűnös a’ kinek vádlása tsak ugyan leg-kevesebb.
El-indúlt hát már a’ Lélek – az el-tűnt érzésekkel
El-megy – nints már be-borítva a’ vastag test’ léplekkel.
Ki-terjeszkedik szélessen, kezdi hinni, nem vélni,
A’ mit a’ testben igazán nem tudott meg-ítélni.
Valósággá változtatja a’ felelmet ’s a’ reményt,
Mellyről a’ Lelki esméret kétségessen tett törvényt.
Itt van a’ kész Szententzia, itt van a’ kész büntetés,
Mellyet vont a’ törvény után ez a’ kis közben-vetés. –
A’ kiből a’ testes Lélek a’ reményt által vitte
A’ testetlenűl élésre; a’ ki reménylve hítte,129
Ez a’ lelki isméretről való állítás szépen meg-egyez a’ Hitről való tudománnyal; úgy hogy nem hijjában tartják a’ Tudósok a’ poklot a’ lelki esméret mardosásinak lenni, ’s abban állani. A’ kit a’ maga lelki esmérete mentnek vall halálakor; az Idvezűl, úgy vagyon, mert a’ ki hiszen idvezűl (ez ugyan az idvezűlendőkre nézve többet tesz, de a’ ki nem hiszen el-kárhozik), annyi mint, a’ kit lelki esmérete mentnek nem vall, el-kárhozik. – Minden idvezűlendőnek kell azt hinni hogy idvezűl; még e’ testben sem segitett a’ Kristus senkinn-is, ha tsak nem hitt. – De ez a’ jó lelki isméret-is szint-úgy Isten’ ajándéka ám, mint a’ jót akarhatni, és véghez vihetni. [A záródó zárójel hiányzik, pótoltuk.]
Hogy ő ment a’ büntetéstől: – mihelyest a’ Világgal
Fel-hagyott, azt hogy ő bóldog, már tudja valósággal:
És él a’ jutalom helyett ezzel a’ Ditsősséggel
A’ magáról jól hívéssel, az élettel, az éggel.

*** *** ***
Édes Atyám! ki ezeket mint tudtad, és bőltsebben,
A’ Te szent titkok közt őszűlt idődben; mint én ebben
Az úgy-is el-fajúlt Világ’ századjában született
’S emberi meg-állott korra még meg-sem éreltetett
Ifjú korban; kinek lelked már készűlő-félben vólt
Hogy hozzám erötlen nyelved tsak nem leg-utóllyán szólt –
Hogy gyönyörűségére vólt útnak indúlt Lelkednek
Bíztatása egy (úgy tartom) leg-hivebb gyermekednek.
Tudom. – De*
A D d-ből jav.
abbúl támadt e’ nagyobb öröm szívedbe?
Hogy egy méltó bátorságot vertem kegyes Lelkedbe.
Vagy abbúl, hogy egy olly szabad szárnyon repdeső elme,
Mellyről Atyai szívednek sokszor gyanús félelme
Lehetett, hogy Ikarusként fent héjjazó szárnyammal
Veszedelmesen találok bánni önnön magammal.
Most olly meg-világosodott értelemmel beszéle,
Hogy haldokló Attyának-is hasznára vala véle.
Mikor én, szerelmes Atyám! én, azzal bíztatálak,
Hogy ezer ember közűl-is egyet alig találok,
A’ ki olly bóldog halállal szűnjön-meg élni mint Te,
Kit vígan kisér a’ sirba jó Lelked-esmérete. –
Gyermekid tagadhatatlan vallanak jó Attyoknak, –
A’ kiknek Angyala valál, nem kivánnak magoknak
Jobb Angyalt – ember-szerető mértékletes életed
Tükör vólt, ’s holtod után-is példa leszsz, el-hiheted.
Egy Természeti jó ember, egy jó Keresztyén valál –
Hogy eshetne hát te-néked keserűen a’ Halál.
Holott, annyi jó erkőltsöt újjá születetlenben
Lehetetlen el-gondolni; – benn van a’ kegyelemben
Az ollyan Lélek – és ha bünt tett-is az, a’ testbe’ itt,130
Illyen forma okoskodásokkal teszi menté az embert a’ Lelki esméret; mert egyéb aránt az, minden embert kárhoztatna.
Le-fizette már egy drága Halál minden vétkeit. –
Van – van – a’ mi keserithet; mert Özvegyed el-veszti
Hív Férjét; egy neveletlen nevelőjét ereszti
A’ sírba: sőt mi-is ketten akarmint emberedünk,
De egy illyen Atya nélkűl mindenkor szükölködünk.
És ezt Te-is tudod – és így, búsúl pihegő szived,
Hogy el-lesznek nálod nélkűl gyermekíd ’s Hites Híved. –
Oh! de hát a’ jó Lélek-is a’ kínokban részt vész-e?
Mert ez-is a’ bűnt követő bűntetésnek egy része;
Hogy a’ mellyek ez életben leg-jobb ízüek vóltak;
Azt érzik leg-keserűbben a’ vég pertzen a’ hóltak,
Vagy a’ mindjárt meg-halandók. – De óh jó Lelkű Atya!
Hát, nem talál-e több ezközt az Isten’ akaratja?
Rajtad kivűl; kedvesidnek szerentséltetésére,
A’ kiket eddig bíz vala egy jó Atya’ kezére;
Vagy, nem bíztathat-e inkább azzal a’ bóldog halál?
Hogy eddig a’ gondviselés’ hasznos ezköze valál.
Ah boldogúl el-vált Lélek! Te már a’ boldogokkal
Boldog vagy, ’s igazán örűlsz, a’ mennyei karokkal.
Mi még a’ boldogságnak tsak festett szinén kapkodunk,
És az igaz boldogságról kétesen gondolkodunk.
Te látod azt a’ mi Isten, mi nem-is képzelhetjük,
Te örülsz hogy meg-halhattál, mi sírva emlégetjük.
Te meg-fogod, Te el-bírod a’ halhatatlanságot,
Sőt bírod, – mi bírjuk, vagy-is szenvedjük e’ Világot.
Mellyben ha minden bóldog-is; ez fö boldogtalanság,
Hogy szegények azt sem tudjuk, mi a’ halhatatlanság?
Isten! mindenható Isten! erősítts-meg engemet;
Hogy sok kétséggel küszködő gyenge reménységemet,
E’ változó Világ, a’ melly tellyes bizonytalannal,
El-ne-óltsa: Te oh Fő bőlts, úgy bány e’ tudatlannal;
Hogy a’ mi az értelemnek nehéz, az értetlennek,
Ne gondollya azt leg-alább, lenni, hihetetlennek.
Hitess-el: hogy az az Isten, a’ ki meg-foghatatlan,
Véghez viheti azt, a’ mit meg-nem-fog a’ tudatlan.
Ha én lettem, és nem tudom még-is eredetemet,
Ha van Lelkem, még-sem tudom meg-ismérni Lelkemet.
Oh bizony van hát bóldogság, ’s meg-szűnés nélkűl létel,
Mellyet tsak addig nem tudunk meg-fogni, míg innét el
Nem kőltözünk. – Adj oh Isten! ollyan boldog életet,
Hogy e’ bűnben fogantatott, és bűnössé született.
A’ halálban, vagy a’ maga meg-oszlattatásában
Tsendes Lelki esméretet találhasson magában.
Melly a’ test tömlötze helyet, mutasson a’ Léleknek
Helyt, fényes ditsősségében ama’ bóldog egeknek.




ÉNEK AZ ÖRÖKKÉ-VALÓHOZ
YUNG’ HUSZON-HARMADIK EJTSZAKÁJÁBÓL.

Meddig nézed Nemes Lelkem! meddig? hogy a’ Ditséret
A’ Királyok’ udvariban, ajándék’, vagy ígéret’
Reménységétől vonatván; főld-színt tsuszva mászkáljon,
Mint-egy féreg – hogy tsapodár hangzatokat tsináljon,
Mellyekkel tsiklandoztassa a’ Világ’ nagyjainak
Kevélly füleiket – pénzért a’ bűn undokságinak
A’ jó erkőlts köntösiből tsináljon takarókat
Meddig nézed e’ tsúf dolgot ’s Lélek’ gyalázatokat?
Hogy egy gazdagtól, a’ kinek lelke nintsen, kóldúlva
Kenyeret kér a’ Ditséret, ’s jó illatokkal gyúlva
Áldozik egy alávaló ’s álnok ember szívének
A’ kiben a’ jó erkőltsök porba temettetének.
Es hogy illy’ drága íllatú fü-szerszámokat hintsen
Az illyen hólt testre, mellyben Lélek és virtus nintsen.
Hagyd-el óh Ditséret! Hagyd-el a’ fényes udvarokat;
Mosd-le a’ Nemességedre abból ragadt motskokat,
Hogy tsalárd reménységéért holmi úgy tettzett jónak,
Hazugságokkal hízelkedsz a’ roszsz Uralkodónak.
Menny viszsza ama’ kút főre, keresd az eredetet
A’ mellyből Te-is, és minden Hatalmasság kezdetett.
A’ melly a’ nyelvnek engedett ollyan erőt, hogy szólljon,
A’ léleknek lételt, és azt, hogy éltessen, ’s gondoljon.
Szörnyűség! a’ Mindenható Teremtőnek láttára
Egyik ember a’ másiknak mind egy imádására
Arczra borúl – a’ ditséret’ és tisztelet’ Tömjényje
Azokonn, a’ kik egy forma ’s egy Fő mives’ edénnye
Sort vesz; sorra jár az egyik agyagról a’ másikra
’S a’ mi még szörnyübb; a kissebb bűnről a’ nagyobbikra.
Tsak Te nem ditsőíttetel méltó ditséretekkel
Emberek Atyja! a’ ki bírsz egyedűl mindenekkel.
A’ kinek a’ Fényes Nappal, tsak Ortzád mosolygássa,
’S ellenben a’ menydörgések rémítő ropogása
A’ szív rettentő ejtszakák’ szapora villámása
Haragod’ jele ’s homlokod’ öszve ránczolódása. –
Fogyjon-el azon Órában, fogyjon! szám’ lehellete,
A’ mellyben abból ki-fogyna az Isten’ dítsérete.
Vajha! Háládatosságom; boszszút álván ő érte,
Minden helyett, a’ ki őtet nem eléggé dítsérte,
Vagy oh Fajdalom! Ő róla el-is felejtkezhetetett
Tehetne egy elegendő örökös dítséretet –
De – hogy kezdjem hírdetését az Ő Dítsősségének?
Hogy soha vége ne legyen annak hírdetésének.
Akár melly-felé fordíttsam éjjel nappal szememet;
A’ bámúlással el-tőlt Szív arczra borit engemet,
Látván az ezer tsudákkal meg-rakott természetet
Es szüntelen imádássá tészi a’ tiszteletet –
Nagy Isten! ki a’ lejendőt, jelen-valót, és vóltat,
Ez nálunk az idő miatt három részre oszoltat,
Úgy nézed, mint-egy perczentést – minden Teremtésedet
Ismered, és azok közűl egy-sem ismér Tégedet –
Magadat, ha láthatatlan vagy-is természetedben
Láttatod leg-alább való ’s kisseb teremtésedben –
A’ Fa-levelek, mellyekből eszik és neveltetik
Sok száz ezer állat, szint úgy hatalmadat hírdetik,
Mint ama’ nagy égi testek ’s azoknak lakossai,
Mert azok-is ugyan azon házi Gazda szolgai.
Te vagy egy apadhatatlan elégséges forrás, a’
Mellyből buzog a’ boldogság; ’s az élet’ áradása
El-oszlik sok tsatornákon minden teremtésekre –
Te adtál nyelvet, ’s ékessen szólló erőt nyelvekre
Az embereknek – de azzal ki-mondani Nevedet
Nem tudják. – Oh Taníts-meg hát engemet, Te mivedet,
Mitsoda névvel nevezzem azt az örök Felségest?
Azt a’ mind nagyra kitsinyre egyszer-’s-mind elégségest.
A’ ki midőn ama’ roppant és számtalan Napokban
Fényeskedik-is, jelen van az apró Fű-szálokban. –
A’ Te ditső Felségedről Lelkemnek gondolkozni
Ollyan, mint el-bírhatatlan egy nagy terhet hordozni. –
Te minden Tökéletesség, és egyedűl azoknak
Summája vagy – első oka, ’s egy oka minden oknak.
A’ Természet’ mindenfelé el-terjedt sok ágának
Törsöke; a’ teremtések’ titkos arany lántzának
Formálója; mellynek meg-nem számlálhatja szemeit
Az ember, sem egymásból lett rendes eredeteit –
Minden dolog azt hírdeti, hogy meg-foghatatlan vagy,
Színt-úgy, a’ mit leg-kissebbnek teremtettél, mint a’ nagy –
A’ Te szódra amaz üres semmi meg-terhesedett,
És szűlte, e’ fejünk felett szélessen ki-terjedett
Egen, ragyogó testeket, ’s ha tsak egygyet szűlt vólna,
Mindenhatóságod felől az-is eleget szólna.
A’ mellyek közzé az embert bámúlni helyheztetted,
Hogy azoknak látására le-borúljon előtted.
A’ meg-nem halandó Lelkek, a’ Te ditsősségednek
Nemű-nemű szikrátskáji; Mindenható létednek
Nemes magzati; a’ kiknek értelmes tehetséget
Adtál a’ jó ’s gonosz között külömbség tevés végett.
Az okosokká teremtett teremtések, sorjában,
A’ mint Isteni fényednek élesztő sugárában
Kissebb vagy nagyobb részt vettek, szép rendel emelkednek
Fel, addig a’ teremtésig, melly örök lételednek
Meg-foghatatlanságához, a’ hoz, leg-közelebb jár
A’ mit Istennek nevezünk – ’s tőled mind ezeknek már
Természetekkel egyező lakó hely rendeltetett
E’ Világban, melly hatalmas kezeddel építtetett. –
Hát Te magad hól lakozol? oh kezdet és végezet
Nélkűl való! ki leszsz? a’ ki engem a’ Házba vezet,
Mellyben én Idvezítőmre reá találkozhatom
Istenséged’ hol keressem? ’s hol-is tudakozhatom? –
A’ méllységben-e? vagy ott fent a’ Naptól kérdezzelek?
Meg-mondhatjátok-e nekem? Ti oh harsogó Szelek!
Hol lakozik Teremtőtök? – Valjon az ö Szavának
Hangja-e a’ menydörgések? Királyi-szék formának
Tette-e a’ fellegeket, mellyen űl, ’s parantsolja.
Hogy szekerét a’ forgó szél sebes lang közt hurtzolja.
De mit? – oh vétkes képzések! távozzatok előlem,
Vétkezem; hogy a’ Teremtőt távoly keresem tőlem.
Jertek velem oh halandók! és arczra borúljatok,
Mert itt van az Isten; itt van a’ kít én nem láthatok.
Ez roppant világ, a’ mellyet az ő karja ereje
Tart ’s mozgat, dítső Királyi Székének részetskéje.
Ha ezzel egy pillantásig fel-hagyna ’s nem tartaná,
A’ valót az elébbeni semmiség fel-váltaná.
Az ő keze meg-őleli mind, a’ mi véghetetlen,
És a’ mint szemei előtt minden el-rejthetetlen;
Úgy, a’ mik leg-magassabban fel-emelkedhettenek,
Mindent látó szeme előtt tsak ollyaknak tetszenek,
Mint holmi apró por-szemek, mellyek e’ feneketlen
Üregben körűl kerengenek öszve keveredetlen.
De mi vagyok én halandó? hogy az én ajakomat
Illyenekre merem nyitni? – Forró*
Az F f-ből jav.
búzgóságomat
Ki önteni ’s egy féregnek merni venni nyelvére
E’ Felséges Dítsősségnek nints-e kissebbségére?
Nem elég-e? hogy az ember arra méltóztattatott
Hogy tsudálhatja, az Isten tsuda-képp’ tsináltatott
Munkájit; hanem még fejét arra-is reá vesse,
Hogy e’ Felséget a’ porban suttogva dítsérhesse.
Hol találni gondolatot? hol lehet lelni szókat?
Hol? e’ Felséghez illendőt, e’ Felséghez méltókat.
Ereszkedjen-le bár elmém a’ főld közép pontjáíg,
Repűljön-fel bár az égnek magas bóltozatjáig:
De nem tud a’ Természetben ollyan-képet találni,
Mellyel az ő Nagyságának rajzolatot tsinálni
Tudna tsak homályosan-is. – Világ fényes pompája!
Mi vagy e’hez képest? – Sürű setétségnek homályja –
A’ Gazdagság, a’ sok kintsek több kintsekkel tetézve
Mitsodák? tsupa nyomorúlt szegénység erre nézve –
A’ tsillagoknak ditsően tündöklő ábrázatja
Tsak tsupa homály e’ mellett – az elme’ gondolatja,
És a’ képzelődéseknek leg-sebessebb lángjai,
Az el-ragadtatott Szívnek forro buzgóságai,
Mind hideg jég – és nem tudnak illendő szót gondolni
E’ ditsősséges Nagyságot ki-fejezni ’s rajzolni –
Nagy Isten! a’ kit ditsérni fel-emelem nyelvemet,
Te! a’ ki a’ Te lelkeddel meg-illeted szivemet,
Én egyedűl való kintsem! erőm én venségemben!
Egyedűl való és tellyes ditsekedés Lelkemben!
Te! ki adtad az embernek a’ halhatatlanságot,
Segitsd azt a’ tehetetlen hálá-adatosságot.
Hogy tudhassalak nevezni méltó névvel Tégedet,
Vagy, ha nem lehet találnom Felség ollyan nevedet,
Melly illendőn elő adja Ditső Természetedet;
Engedd: hogy méltatlan nyelvem nevezze Felségedet
Embereknek Barátjának; melly név az én szívemet
Egészszen el-járja ’s el-tőlt nagy örömmel engemet.
Lelkem! az én Músám fellyebb már nem emelkedhetik
El-végezte mind azt, a’ mi ő tőle ki-telhetik;
Leg-fellyűl vígasztalást rak képzésinek reája
’S ez leszsz az ő énekinek tetéző koronája:
Többé más nyomorúságtól magamat nem félthetem
Hanem a’ bűntől, – a’ halál félelmét el-temetem
Örökre; oszlopa alatt Változandóságomnak;
A’ mellyet dítséretére emeltem, meg Tartómnak –
Oh! ne legyetek Bíráji versemnek hitetlenűl
Ti hideg és tompa Lelkek! a’ kik ha érzékenűl
Gondolkodtok, el-fáradtok: a’ kiket meg-háborit
A’ mélyen el-ragadtatás; a’ tsendes vér bátorít
Amaz örök Teremtőről méllyen nem gondolkodni,
’S a’ könyörgésben, erőssen azért nem buzgólkodni;
Ne hogy az egekig emelt szívnek fel-buzdúlása
Miatt; nyugodalmatoknak essen zavarodása.
Távozzatok-el én tőlem, hideg vérű vakítók!
Méltatlan, semmi vagy tsekély buzgóságú Tanítok!
Kik ékesen szóllás nélkűl gyenge ki-mondásokkal
Prédikáljátok a’ Virtust a’ porban tsúszó szókkal.
Hát! vallyon bűn-e? az illyen dolgokról elmélkedő
Léleknek, fel-gyúladni, és égni fel-emelkedő
Lángal – hiszen a’ jó szagú tömjén-is úgy terjeszti
Kedves szagát ha azt a’ tűz meg-gyújtja ’s fel-gerjeszti –
Oh! hogy ’s mért fagylaltad-meg? Vénségemnek mord tele!
Az én Músámat. Véremet, és elmémet-is vele –
Mikor a’ lélek a’ maga’ buzgósága’ lángjain
Mint-egy szárnyakon, fent repdes az égnek magassain
Az arany hárfák gyönyörű hangal gyönyörködtetik,
A’ mint azokat, az egek’ seregei pengetik.
Úgy tettszik mint-ha hallanám a’ Szent Hallelujákat,
Mint-ha zengő énekléssel mind-tsak*
mizd-tsak Sajtóhiba, em.
azt mondanák ott,
A’ hol az Ur űl a’ székben. – Mondjad én Lelkem! Te-is –
Oh! mint örvend Lelkem, ennek tsak képzelésére-is. –
Oh! mikor jön-el a’ Halál? be-vezetni engemet
Ama’ mennyei karokba. – Ha rontja-el testemet,
E’ sár-házat? melly az éggel való társalkodástól
El-rekeszt. – Meddig bujdosom ama’ boldog lakástól
Távoly e’ főldön? – Hazámon-kivűl, mint szám ki-vetett:
Hazámon, mellyet ohajtok; és a’ szabad életet
Várva várván, e’ tömlötzben oh meddig sohajtozom?
Oh bóldog Nap, az a’ mellyre virradni kivánkozom.
A’ melly azt a’ setétséget előlünk el-oszlatja
A’ mellyben tévelygünk – öszve töri és le-szaggatja
A’ láthatatlan, de nehéz lántzokat, a’ mellyekkel
Meg-kötöztettünk; – az igaz lelkeket seregekkel
Öszve gyűjti közönséges Atyánknak széke körűl? –
Örűlj én Lelkem! mert ennek a’ kegyes Lélek örűl.
Szomorúságodból emeld-fel bánatos ortzádat!
Mert bánatod boszszúsággal illeti jó Atyádat. –
Nézzed! ama vastag kárpit ketté mint hasíttatott,
Melly a’ halhatatlanság, és az ember közt vonatott
Nézd a’ Sír-halom hantjain miképpen emeltetett
Fel, egy pompás Királyi szék, melly neked készíttetett –
Oh örökké-valóság! Oh Nemes Lelkem’ Hazája!
Oh Isten! Te el-múltak’ és jelen-valók’ Királyja!
Mikor megyek-el? oh mikor méltóztatsz rá engemet?
Hogy a’ Te óltárid előtt meg-hajtsam én térdemet.


3.
HOL-MI
Külömb-külömb-féle dolgokról írt
külömb-külömb-féle
VERSEK,
Mellyeket maga' régibb és újabb
írásaiból öszve-szedett
HORVÁTH ÁDÁM.
PESTHENN.
LETTNER JÓZSEF' BETŰIVEL;
1788.


O Meliboee! Deus nobis haec otia fecit.
Virgil.

Inter Divos nullos non carpit Momus,
Inter Heroas monstra quaeque insectatur Hercules,
Inter Daemones Rex Erebi Pluto’ irascitur omnibus umbris.
Inter Philosophos ridet omnia Democritus,
Contra deflet cuncta*
cuncta helyén omnia szerepel, jav.
Heraclitus,
Nescit quaeque Pirrhias.
Et*
Et helyén Contra szerepel, jav.
scire se putat omnia Aristoteles,
Contemnit cunta Diogenes. –
Nullis hic parcit Agrippa,
Contemnit, scit, nescit, flet, ridet, irascitur, insectatur, carpit omnia
Ipse Philosophus, Daemon, Heros, Deus et omnia.
Agrip.


ούδείς άνθρώπων, όν έπει ποτς γαία καλύψει,
είς τ' έρεβος καταβή, δώμά τε Περσφόνης
Τέρπεται ούτε λύρης, ούτ' άυλήτρς άκούον.

Theognis.


TEKÍNTETES
LENGYEL-TÓTI
LENGYEL IMRE
ÚRNAK,
SOK NEMES VÁRMEGYÉK’
TÁBLA-BIRÁJÁNAK.

TEKÍNTETES URAM!

 A’ TE nagy Neveddel, mint valamelly drága őltözettel kíván takaródzni, ez az én Holmi nevezetű rongyos Magyar Mú’sám: melly mint-egy szám-ki-vetett, ’s szám-ki-vetésében-is hajó-törést szenvedett ember, a’ párt-fogásra méltó vólta jeléűl, hátán viszi a’ maga hajó-darabjait, töredezett deszkáit; úgy keresett a’ maga’ dirib-darab Verseinek be-mutatásával TE nálad Nagy Tekíntetű Úr, mint-egy menedék-helyet magának. – De – hát – szám-ki-vetett? hát – hajó-törést szenvedett-e? az én Magyar Mú’sám. – Valóban*
A V v-ből jav.
– még eddíg*
A szó után pont állt, elhagytuk.
– bújkál imitt-amott; maga édes Hazája’ Holmi szegeleteiben; keresi a’ néma Filoméla a’ maga nyelvét; és ha azt némelly nagy udvarokban meg-találja: örvend a’ bánat köztt, meg-szóllal, és fülemülévé változik. – De! – hát – egy nagy Tekíntetű, egy fényes ágyból származott, egy nagy Emlékezetű Öseivel sok ízíg dítsekedhető, egy nagy Méltóságokkal szoros vérség’ kötelével öszve-köttetett Uraság, nem fog-e reád neheztelni én rongyos Mú’sám, és komor szemekkel tekínteni – Oh! hát! hiszen az illyen nagy Lelkeknek, illyen Nemes szíveknek tulajdonságok az; hogy a’ tsekélységet a’ jó-szívért nagynak ítéljék; és a’ tsupa valósából álló Tiszteletet tartsák leg-kedvesebb udvarlás’ nemének. Itt’ találsz én szegény Mu’sám! egy – ollyan szeretettel tellyes udvarra, a’ mellynek kapuja a’ Barátság, belső foglalatja tsupa jó szív, ebédlő-palotája az ember-szeretés, Gazdája a’ régi arany-időből a’ mostani századra által-származott Nemes Lélek: mi kell hát több? – hát az illyen Lélek útálna-e meg Tégedet? ez zárná-e be előtted?*
A kérdőjel előtt pont állt, elhagytuk.
szűntelen nyítva-lévő kapuját. – Éppen nem – sőt szeretni fogja, ha a’ Barátság’ Isten-Aszszonya’ Temploma mellé, az ő fényes udvarában, egy Magyar Mú’sa, az ő, az Olimpus hegy’ óldalában le-omlott kápolnája’ kő-darabjaiból, egy kis be-nyíló kamarát igyekezik építeni. – Engedjed-is Nagy Nevezetű Tekíntetes ÚR! hogy ez, a’ maga’ vídámságában bízakodó Magyar Mú’sa, dítsekedhessen a’ TE nagy Neveddel, valóban, a’ kik a’ TE ember-szerető Szívedet esmérik, édessebben fogják olvásni ezen Holmi Vers-darabokat; mikor azoknak homlokán LENGYEL IMRE nevezetet fognak-látni. – Érdemidhez képpest tudom, hogy érdemessebb munkával kell vala udvarlanom; – de – mi lenne úgy a’ vídám Poësisból? ha mindent az érdemhez alkalmaztatna.*
A szó után vessző állt, pontra jav.
– A’ mit hát az én Holmim, semmi különös derékséggel nem érdemelhetne; hadd érdemelyje-meg ezzel a’ bátorsággal; hogy minden tartózkodás nélkűl, magát Kegyességedbe ajánlja. Vagy-is ajánlja a’ Holmit annak Írója
 A’ TEKÍNTETES ÚRNAK

 Kőltt Bal. Füreden Bőjt-
  elő-hava’ 1. nap. 1788.
alázatos Szolgája
Horváth Ádám. m. p.


ELŐ-BESZÉD.

 Valamennyi-féle haszna vagyon a’ könyv’ írásnak; színte annyira-fogássok van sok Íróknak, mikor némelly tsekély hasznú, sőt néha bízonyos tekíntetben ártalmas könyveket Világ eleibe botsátanak. – Ovidius, hogy a’ szerelem’ mesterségérűl írt könyvét meg-szépíttse; a’ szerelem orvoslásárúl írt utánna másikát. Sokann hogy, a’ magok’ híbás vélekedéseiket másokkal-is kedveltessék, sok szívekbe be-verhessék; vagy valóságos, vagy kőltött nagy neveket, személlyeket, a’ magok’ írásaikban ollyan színbe őltöztetnek, a’ millyenbe’ szeretnek járni tulajdon magok. Sokann, a’ meg-emberedett világ előtt gyermekeskedni szégyenlvén, a’ tsalfaságot, a’ Moralis Philosophia, erkőltsöket javító tudomány’ mázzával egy kitsínyt be-kenik, és szemlátomást kedvessé tészik. És az illyenek miatt annyira ment már, a’ Junó hellyet tündér párát ölelgető Világ; hogy a’ leg-jobb Moralisták-is kéntelenek, a’ magok’ erkőltsöket javalló Törvényjeiket, vagy Mesében, vagy leg-alább Históriában, adni-elő. Egy két régi Szenekát, egy két újabb Monita Christiano-Politicát, tsak a’ nagy könyv’ Tárokban lehet látni; ott-is többnyire por lepi-be: a’ közőnséges Házáknál az illyen hasznos könyveket tsak mese formában olvashatjuk. – Hát jó-e ez, vagy ártalmas? – jó igen-is, mert már most kéntelenek vele az írók: ’s még jóbb vólna, ha holmi nevetséges könyvek’ szerzői, ezt a’ már törvényé vált szokást azzal meg-nem motskolnák, hogy ők-is ugyan ezzel a’ rá-fogással takaródzanak. – Valóba, ha meszszebb akarunk nézni; az Istennel ’s vallással nem gondolásnak-is (értem pedig azt mind a’ tudományra, mind az erkőltsökre nézve) be-tsúszását, és a’ tsak ímígy-amúgy tanúlt emberek közt-is annyira lett el-áradását, hogy némellyek színte úgy ditsekednek vele; az illyen erkőltsi tudomány’-színt mutató, tsalóka könyveknek köszönhetjük. Azt kérdezhetné már egy nyájos olvasó Jó-akaróm tőlem: hogy mit használ már, ezen meg-jegyzés, ennek a’ könyvetskének dítséretére? Vagy*
A V v-ből jav.
inkább ezzel ennek olvasásátúl nem idegenednek-e el sokann? Vagy akarom-e el-hitetni valakivel; hogy ez, nem ollyan jó szín alatt roszszúl írt, hanem valóságos hasznos könyv legyen? – Éppen nem: senkit sem akarok meg-tsalni: én meg-vallom igazán; hogy ez nem annyira valamelly előre fel-tett különös nagy haszonra, mint mulatságra és idő tőltésre-való. – Vagynak benne hellyel-hellyel szomorúk-is: a’ mellyeket ha a’ szomorú ember olvas, úgy-tetszik hogy vígasztalja magát; nem mondom azt-is, hogy az erkőltsi tudománytúl éppen üres vólna ez a’ múlatságos könyvetske: vagynak benne ollyanok is, a’ mellyekbe nem tsak el-vétve*
el-vetve Értelemszerűen em.
vagynak jó dolgok elegyítve, hanem minden tréfátúl-is, annyival inkább tsalfaságtúl üressek; sőtt vagynak szent dolgokrúl-való elmélkedések-is. De – tsak azt akarom hát mondani, hogy nem vólt tzélom vagy az, hogy a’ javával a’ roszszát meg-sáfrányozzam, és így azoknak kedvellésére akár kit-is ösztönözzek;*
osztönözzek Sajtóhiba, jav.
vagy az hogy a’ nevetséges Elegiák, Hymnusok, Énekek, közé egy két valamire-való dolgot azért szúrtam vólna-bé, mintha az egész tréfát szent Tzélból írtam vólna: egy-szóval, ’sákba matskát nem árulok, hanem minden Vers-Darabot, a’ maga matériájához illő tzélbúl írtam, és most régibb és újjabb írásaimbúl öszve-szedegetvén, önként, minden rend nélkűl könyv’-formába öntöttem.*
A vesszőt pontra jav.
– Rend nélkűl mondám; mert noha mind a’ mostani Esztendő-Százhoz, melly a’ rendet annyira akarja követni, hogy még a’ rendetlenségben-is rendet tart, ’s ha el-felejti magát, még azt-is rendnek gondollya, a’ mi vagy nevetség, vagy haszontalanság; mind magamhozz-is,*
A kötőjelet vesszőből jav.
a’ ki a’ Parnaszszusonn, inkább Urania’ mint Thalia’ tanítványjának tartom magamat, a’ szép és jó rendnek meg-tartása igen illett vólna: de én azt itt meg nem tarthattam, mind azért: mivel ollyan külömbözők a’ materiák, hogy egymás után tsak igen egy formann illenek, és így itt a’ rendetlenség leg-jóbb rend; mind azért, a’ mi már mentségemre egyenessebben tartozik, hogy én ezeket a’ Vers-Darabokat, egyszer-mászszor ’s imitt-amott írogattam, és a’ mint ürességém engedte, ’s a’ mellyiket elébb kaptám, azt, és úgy írtam könyvbe. Nem lévén tzélom eleinte ezen Holminek Világ eleibe-való botsátása (mivel többnyire tsak hírtelen, ’s minden nagy gondolkodás nélkűl-is íródtak).*
A mondatvégi írásjel a zárójelen belül áll, áthelyeztük.
De minek-utána láttam, hogy sok jó Barátim, ki egyiket ki másikát kéregette; a’ szerént a’ mint kedvek duzzant, vagy a’ környűl állások javaslották, külömb-féléket szerettek olvasni; sőt nem kevesen, ezeknek egy tsomóban lejendő ki-adására-is ösztönöztek; a’
Batrakomüomakhiával, Puleksel, Nuksal ’s egyébb e’ félékkel bíztatván, azt a’ magam’ vonogatását; melly szerént némelly alatsony materiájú Tréfaságokat a’ válogatós Világgal közleni szégyenlettem. Erre nézvé reá vettem magamat, hogy ki-nyomtattassam: ha úgy nem járnék az, ezt olvasni kívánokkal, mint a’ szép fehér bőrű Nimfa a’ nappal, a’ kit a’ ki-kelettel kedves Verőfény, addíg tsalogat a’ hüss szobábúl a’ Nap-fényre, hogy egyszer meg-barnítja gyenge bőrét. – A’ bal ítélet tételt semmi munkában kevésbé el-nem-kerűlheti az író mint az illyenekben: mert valamennyi értelmű benne a’ Vers, annyi-féle íz-érzésű-ember ítélhet róla roszszúl; de én egytűl leg-többet tartok: hogy a’ meg-ért nyájosságú, vagy-is azok között, a’ minden tréfát, valóság’ próba-kővéhez köszörűlni szerető maga meg-únt elmék, roszszúl találnak rólam ítélni. Ezek hát tsak azt méltóztassanak meg-gondolni; hogy valamint ezek közt, nem minden Vers-darab szent tzélbúl íratott, úgy nem-is mind lehet kedves egy-formánn mindennek. A’ ki pedig Ovidiussal számkivetésbe fog-küldeni – Ám lássa. Kőlt Fűredenn 7. Iunii 1787.


IGAZ BARÁT.

A’ ki a’ bóldog emlékezetű Páter Ányos Pált, mint életében kedves Barátját, az ide íratott elsö Elegiában, kínos beteg-vóltáért síratja, a’ régi Poeták’ kőlteményi szerént; a’ másodikban, Keresztyén módonn Papossan bátorítja; a’ harmadikban pedig, meg-hólt kedves emberét kesergi,*
kesergi.- Sajtóhiba, vesszőre jav.
és hólta utánn álmában beszélgetvén vele, el-bútsúzik tőle.

ELSŐ BESZÉD.

Páter Ányos! még-is fekszel e’ sebedben?
’S még-is szenved Lelked fájdalmas testedben?
Szán Téged egy Nimfa keserűségedben,
’S illy panaszszát hánnya az égre képedben:
Egek! mert az egek ellen, az egeknek
Kell panaszolkodni már az illyeneknek;
Kiknek enyhítteni kínnyát szegényeknek,
Semmi orvosságok nintsen egyebeknek.
Meddíg gyötörtök*
gyotörtök Sajtóhiba, jav.
még,*
A szó után aposztróf áll, ezt vesszőre jav.
mikor leszsz Határja
Kínomnak? meddíg leszsz testem sebek’ tárgyja?
Már reménységemet (melly rég-olta várja
Jóbbúlásom’) a’ kín örökre el-zárja.
Szabad-e nem hinnem tehát Isteneket?
’S rám gondot viselő Isteni kezeket?
Vagy történetnek kell vélnem mindeneket?
’S hogy a’ Fatum hordoz minden eseteket.
Eddig, ez táplálta még reménységemet:
Hogy, hiszem az egek esmérnek engemet,
Látják a’ kínok közt fetrengő testemet,
Melly pihegve tartja szűk lehelletemet.
Nem-is tudom pedig ollyan nagy bűnömet;
Melly erre méltóvá tett vólna engemet,
De, ha sértené-is nagy vétek Lelkemet
Meg-sokallhatná már az ég keservemet.
Szabad-e hát Isten! rólad kételkedni,
’S hogy te viselsz gondot rám meg-nem-engedni? –
Kéntelen már Lelkem roszszra vetemedni,
Mert tudásod nélkűl láttatom szenvedni.
’S hát magát a’ vidám Pindarus’ magzatja?
Már Heráklitus-ként mind hóltíg siratja?
Tán Epiktetus vólt beteg testem’ Attya.
Mert Szeneka Timont nem vígasztalhatja.
Nem. – De*
A D d-ből jav.
most jut kínos Lelkemnek eszében.
Hogy talám valóság vagyon ez Mesében;
Hogy a’ meg-hóltaknak Lelkeik rendében,
Kőltöznek újjobban más ember’ testében:
Orféusban vala hajdan ez a’ Lélek,
A’ mellyet magamban még pihegni vélek,
Kétszer vólt Pokolban; én attúl nem félek,
De Pokolbeli kínt látok még míg élek.
Talám hát a’ kibűl Orféusba szállott
Lelkem, az vólt bűnös egy emberi állat;
Unokákra szállott e’ terhes szolgálat
’S a’ bűntető ostor rajtam-is meg-állott.
Vajha! mint Orféus szép éneklésével
Bírt a’ feneketlen Pokol’ mélységével?
Bírhatna Lelkem-is versek’ szerzésével
Ezen Pokolbeli kinnyaim’ terhével.
De, mint ő tetézte nagy keserűségét.
El-vesztvén újjobban kedves Feleségét
Lelkem-is síratja testem’ egésségét.
Mind addig míg érem életemnek végét. –
– Bús Lelkemnek nyúgta tsak addíg lehete,
Míg az Elizium mezőnn pihenhete;
De a’ szárnyos lábú Istenek’ követe
Ki hoza újjobban, ’s más testbe vezete.
Igaz: hogy Római szabad ember lettem,
Ovidius Názó névvel neveztettem,
De a’ bajt és a’ kínt, itt sem felejthettem,
Nem soká’, Rómából szám-ki-vettettettem.
Versem’ kit Nagy-Apám rég’ énekelgetett
Lakatot Tzerberus’ szájára-is vetett,
De bezzeg másodszor a’ vízre vezetett,
És egy Augusztusonn erőt nem vehetett. –
– A’ neki törődött Lélek már bújjába’
El-tökélli magát, ’s fel-tette magába’
Hogy ha még le-mehet Eliziumjába,
Soha többé testbe nem jön bolondjába.
Kétszer így küszködvén kínos életével
Nem-is ivott vízet Lelkem, le-mentével,
Hogy ne múljon, amaz feledékeny lével
Friss emlékezete, a’ Léthe’ vizével. –
– Ezer esztendejét mikor el-végzette
Lelkem, Merkurius sokat íntegette,
De páltzája elől magát el-rejtette,
Mivel éltét kétszer kínossan élhette.
A’ második ezer esztendő’ folytának
Nagyobb részei-is már jól el-múlának
Nálunk a’ vers írók nagyon ritkúlának,*
ritkúlánák Rímelés szerint jav.
Melly miatt vége lett lelkem’ nyúgalmának,
Rám akadt a’ kies mezőnn amaz Mája’
Fijának kígyokkal meg-tekertt páltzája,
’S parantsol ez hóltak’ és élők’ szolgája,
Hogy várja Lelkemet Pannonia tállya.
Hajdani testemnek hoz haza-főldére,
Szám-kivetett Názó hazája’ hellyére,
Adott-is egy deli testet a’ kezére,
A’ kivel élhetne bús Lelkem kedvére.
Ányós régi Magyar Nemzetnek szűlettem
Görög ’s Deák utánn Magyar Nemes lettem,
Hajdani Munkámat el-sem felejtettem
Szűletett nyelvemenn verset szerzegettem.
De mivel a’ kedves gyönyörűségeknek
Immár neki-szokott ’s örűlő Lelkeknek
Nehezebben esik; ha majd mind ezeknek
Végénn kínos bajt kell látni szegényeknek.
Kétséges Lelkem-is tanúlvám magárúl,
Vagy-is Orféusom’ ’s Názóm’ példájárúl,*
példájárál Rímelés szerint jav.
Le-mond a’ világnak múlandóságárúl,
Melly, sokaknak pénzen gyötrelmeket árúl;
Egy Remetét választ szegény ő magának
Mind út mutatónak, mind Párt-fogójának,
Kinek Fehér-Várott Fijai valának,
A’ kik nékem szállást, ’s Pál nevet adának.
A’ hol az Orféus’ és Názó’ Lelkének
Munkáji belőlem ki-tündökölének,
Tartattam Part-fogó Pálom’ Szerzetének
Egyik dítséretes gyönyörűségének.
Mit mondok? – tartattam? – de most-is tartatom,
Van gyönyörködtető kedves indúlatom,
De jaj! valahányszor versemet ugratom,
Tsak e’ kínos testbe zárt lelkem’ síratom.
Egek! ezt az átkot mivel érdemlettem?
Hogy illyen fájdalmas testbe rekesztettem,
Mellyen, hogy eléggé nem kesereghettem
A’ Pindus halmai jajgatnak helyettem.
Bizony elég dolgot adna Herkulesnek
Azokat el-tűrni, a’ mik rajtam esnek;
A’ kép-írók, mikor kínos embert festnek,
Festhetnek, tsak vegyék formáját e’ testnek.
Mú’sák! Árionnak véltek tám engemet?
’S nyúzni akarjátok eleven testemet?
Hiszen én senkivel próbára versemet
Nem tettem, hogy azért bántnátok Lelkemet.
A’ dühös Asszonyok, a’ kik hajdanában
Dolgoztak, Orféus el-szaggatásában,
Tán én reám jöttek nyavalya formában,
Hogy testem enyhűlést nem kaphat kínnyában.
Vagy a’ Prometheus’ Sassa bánt engemet,
A’ melly el-tsipkedi lassanként testemet,
Vagy mérges Pikszissel meg rontván fejemet
Pandóra melyembűl kergeti Lelkemet.
A’ Zizifus kövét nagy kínnal görgetem,
Vélvén, hogy kínomnak majd végét érhetem,
Meg-tsal a’ reménység, ’s már tsak el-hihetem,
Hogy addig tart kínom, a’ míg az életem.
Már Eskulápius sem használ testemnek
Apolló sem talál Flastromot sebemnek.
Mit tegyek? – könyörgök Remete Szentemnek,
Hogy inkább legyen már vége életemnek.
Könyveztem kínomat a’ míg könyvezhettem,
De már könyveimet mind ki-merítettem,
Már nem-is sírhatok úgy el-keseredtem,
Parnaszszus’ Szűzei sirjatok helyettem.
Egek! ha tsak ugyan már úgy végeztétek,
Hogy kínos éltemet kínnal végezzétek,
Vajha! irgalmasok annyiban lennétek,
Hogy nyavalyám’ néha meg-könnyebbitnétek. –
– De meg-akadt nyelvem panaszolkodtában,
Hoszszas kínnyaimnak meg-gondolásában. –
– Bádgyad ez Nimfa-is közös síralmában;
Beteges Barátján szánakozásában.

Ezeket a’ beteg Atya kedvessen vette ugyan, mint Verseket, de azt felelte, hogy nem keresztyén Versek. A’ Poéta azért így kezdi magát észre venni.

MÁSODIK BESZÉD.

Ah! be nem Keresztyén gondolatok ezek,
Hogy nintsenek egek, és Isteni kezek:
Tsak hogy, mivel súllyos kínnyaid nehezek,
Nyomorúságidonn vétkessen könyvezek.
Van Isten, ’s van annak bőlts gondviselése,
Kinél tudva vagyon Ányos Pál nyőgése,
’S azért, hogy egy kitsínyt segedelme kése,
Nem múlt még-el kínod’ meg-könnyebbűlése.
Lelked, eredetét nem Názótúl vette,
Hanem azt Te beléd Isten lehellette;
De már azt nem tudom, mikor teremtette?
Mert azt titkai közt tőlünk el-rejtette.
Nyavalyád, ha Fatum, egek’ rendelése,
Mert a’ Fatum nálunk Isten’ végezése,
’S a’ forgó szerentse’ kőltött kerengése,
Mind Isten’ munkája meg-kissebbítése.
Isten visel gondot bizony Te reád-is,
’S tudva van Istennél a’ Te nyavalyád-is;
Majd, mikor elég leszsz, ha Te nem várnád-is,
Szent segedelmével el-jön Te hozzád-is.
Ezek pedig rajtad nem-is bűntetések,
Hanem tsak Atyai próbák ’s feddődzések;
Kiknek mindjárt vagyon meg-könnyebbűlések,
Ha hiszed, hogy ezek égi rendelések.
Fáj; de Isten adta rád, no hát ne fájjon,
Hoszszas kínod ellen a’ tűrés használlyon,
Ne bánd, édes Atyád akarmint dorgállyon.
Tsak hogy a’ dorgálás hasznodra szolgállyon.
De ám, ha most Isten látogat ezekkel
A’ reád eresztett sújtoló kezekkel;
Meg-vígasztal mennyben a’ bóldog Lelkekkel,
Jobbja felől-való gyönyörűségekkel.
Addig-is Vers-író kezed’ munkájában
Mutasd-meg, hogy Pap vagy az Isten’ Házában,
’S adj a’ Szentegyháznak éneklő szájában
Verseket; kiket írsz, ’s írtál mostanában.
Ez Vers-író pedig, ki Nimfa’ képében
Nem keresztyén verset adott a’ kezében
Nem rég’ ez keresztyén Papnak, a’ helyében
Ekképp’ énekelget ez Páter’ nevében:
Jésus! én örömöm édes szemem’ fénnye!
Idvességem’ szarva, életem’ reménnye!
Bűneim’ váltsága, Menny-ország’ ösvénnye!
Hívek’ szerelmese, Lelkem’ Vő-legénnye!
Melly gyönyörűséges édes emlékezet
Ez, az idvezítő Jésusi nevezet!
Mert ez az igaz út olly életre vezet,
Mellyet halálával ő maga szerezett.
Tsak reád függesztem egyedűl szememet,
Jésus! e’ jó útonn Te vezess engemet.
Tsak Téged’ óhajtlak egy szerelmesemet,
Gerjeszd hát Te reád buzgó szerelmemet.
Én Lelkem, mint tsendes nyúgovó Helyében
Tsendessen nyúgoszik kedves kebelében,
Minden kínok ellen keserűségében
Talál nyúgodalmat az Jésus’ ölében.
Ha ostromoltatik bűntől Lelkem’ vára
Tekínt győzhetetlen egy baj-vívójára
Rab vóltam; de leve sokak’ váltságára
Ki-omlott Jésusom’ vére’, Lelkem ára.
Jövel hát szerelmes Jésusom! légy velem,
Mert nagy a’ Jésushoz bennem a’ szerelem,
Szent segedelmeddel hitemet nevelem;
Jövel Uram Jésus! édes segedelem!

Erre a’ beteg Páter ezt kezdte felelni a’ mint bírta szegény a’ kezét:

BARÁTOM!

Mivel érdemlettem érzékenységedet?
Hogy érettem búra sűllyeszd víg Lelkedet,
Hogy ér’tem keseregj; hogy ég’ végzésével
Vígasztald szívemet jobb sors’ reménnyével,
Nem vagyok, sem véred, sem régi barátod,
Tsak azólta szeretsz, hogy kínomat látod.

De ezeket-is alig írhatta, mikor a’ halálos nyavalya egész testét el-lankasztván, hatod napra meg-is hólt; halálát hallván a’ Vers-író, álmában így beszélget a’ meg-hóltal:

HARMADIK BESZÉLGETÉS.

Halott.
Serkenny-fel Barátom! és értsd-meg szavamat,
A’ ki életemben nyomorúságomat
Szántad,*
Szányad Sajtóhiba, em.
’s nem láthattad kínos halálomat,
Imé meg-mutatom még egyszer magamat.
Hallod-e Barátom!
Poeta.
Hallom és tsudálom;
Eleget hánykodom, de fel-nem találom
Ha vallyon e’ szózat igaz-e vagy álom?
Mert úgy tettzik Páter Ányos vagyon nálom.
Halott.
Az vagyok igen-is a’ kinek gondolál.
Poeta.
Így tehát tsak álom talám az a’ Halál,
A’ mellyel előttem el-hírelve valál,
Hanem-ha előttem Pál, áll-ortzával áll.
Halott.
Én vagyok.
Poeta.
No – de hát élsz-e vagy meg-hóltál?
Mert nekem úgy tettzik élő-szóval szóltál,
Te vagy-e hát a’ ki Páter Ányos vóltál?
Halott.
Én vagyok ’s a’ vagyok a’ kinek gondoltál.
Poeta.
Szerelmes Barátom! be el-keseredtem,
Mikor Halálodrúl szomorú hírt vettem,
Kivált azt nehezen, ’s könyvezve szenvedtem,
Hogy temetésedenn jelen nem lehettem.
Most pedig, kétszeres öröm szált szívemre,
Hogy nézhetek élő kedves emberemre;
’S hogy, kinek halála keserűségemre
Lett volna; olajt önt hív szeretetemre.
Halott.
Szerelmes Barátom! való, hogy én élek,
Mert nem-is halhat-meg jól tudod a’ Lélek;
De ezen formárúl, mellyben most beszéllek
Tán Te-is úgy ítélsz, a’ mint én ítélek.
Poeta.
Lelkem! estem ismét újjabb síralomba. –
– Hát – én Páter Ányost látom tsak álomba,
Vagy vagyon el-merűlt mély gondolatomba,
Mit gondollyak tehát Te rólad magamba?
Halott.
Ányos vagyok, a’ ki beszéllek ’s beszéltem,
De nem ollyan Ányos, mint vóltam míg éltem,
Poeta.
Én pedig mind eddig mesének ítéltem
A’ mit most Te benned meg-hóltban szemléltem.
Hát mitsoda test ez? felelj kérdésemre.
Halott.
Ah! ne emlékeztess keserűségemre,
Elég az: hogy hozzád azért jöttem szemre,
Hogy kötelezzelek újjabb szerelemre.
Poeta.
Ah! bizony, mint Halál erős a’ szeretet!
’S ha ez nemes Lélek ennyire mehetett,
Hogy rólam még most-is meg-emlékezhetett;
Hát engemet, mire nem kötelezhetett?
’S szerelmes barátom! mivel érdemlettem?
Hogy élő formában meg-jelenj érettem,
Hittem azt hogy szeretsz, és el-is hihettem,
De hogy így szerethess nem-is reménylettem.
Halott.
Úgy vagyon Barátom! mert mennél erősebb
Az igaz szeretet, annál kőltsönössebb:
Nálom szereteted mindennél bötsössebb,
Mert kezdete vala halálom’ szerző seb.
Nem vólt barátságom, sem pedig vérségem
Hozzád, sem hitbeli nagy kötelességem;
Kár; hogy veled hamar kötött egyességem
Illy hamar végezte velem egyűtt végem’.
Kínnyaibúl Lelkem mint-egy meg-éledett,
Mikor könyves szemem meg-látott Tégedet;
Mivel; a’ mint rólad elmem vélekedett,
Kínom gerjesztette rám szeretetedet.
Mert többnyire már ma a’ kik barátkoznak,
A’ szép barátságnak haszonért áldoznak,
Míg van mit el-vinni színes szívet hoznak.
De a’ nyomorúltonn nem-is szánakoznak.
Így szokott a’ világ. – Te pedig ellenben
Mihelyest meg-láttál ágyba’ fetrengtemben,
Nem tudom mit leltél különöst szívemben?
Szerettél ’s meg-szántál keserűségemben.
Vóltál mindennapi bíztatóm ’s vendégem,
Versekkel oszlattad búm’ ’s keserűségem’,
Mellyekben mivel vólt nagy gyönyörűségem,
Mint-egy könnyebbedett terhes betegségem.
Ez igaz baráti hív szíved’ hűsége
’S ennek mindennapi példás jelensége
Mellyhez a’ haszonnak semmi reménysége
Nem fért, kínnyaimnak vólt nagy könnyebbsége.
Hidd-el hát hogy tőlem azt meg-érdemletted,
Hogy én hóltom utánn tegyek Te helyetted
Kőltsönös bútsúzást, mert azt Te meg-tetted
Vólna, halálomkor, de meg-nem tehetted.
Poeta.
Melly bóldoggá tettél engem’ bóldog Lélek!
Ki még eddig halált nem láttam ’s még élek;
Még-is, most eleven halottal beszélek,
’S engednek a’ hóltak társolkodni vélek.
Ha az igaz szívért ’s barátságért lettem
Méltó, hogy meg-jelenj előttem ’s érettem;
Úgy már meg-esmérem, hogy meg-érdemlettem,
Mert én Páter Ányost valóba szerettem.
De, hát én vóltam-e leg-nágyobb hűséggel
Hozzád? hogy egyedűl ezen dítsősséggel
Engemet magasztalsz, ’s illy nagy szívességgel
Értem egy darabíg fel-hagytál az éggel.
Halott.
Te néked tartoztam. – De*
A D d-ből jav.
noha vólnának
Mások-is, kik igaz Barátim valának,
Féltem, hogy ha testben meg-hóltat látnának
Képtelenségeket rólam gondolnának.
Te pedig, ne gondolly tsudának engemet,
Hanem vedd jó nevenn meg-jelenésemet,
Hallgasd-meg ’s botsásd-el bútsúzó Lelkemet,
’S beszéld-el, a’ kiknek illik beszédemet.
Poeta.
Meg-álly, a’ bútsúzást halaszd még, kedvesem!
Hadd kérdek valamit; válaszodat lesem.
Lám én, mint Éneás nem magam keresem,
Hanem helyembe’ jöszsz Atyám! Ánkhizesem!
Már Te bóldog Lélek! bóldoggá tétettél,
Mikor e’ világbúl fellyebb emeltettél;
Beszéld-meg, bóldogabb mint ’s mennyiben lettél?
Mikor hóltod utánn meg-dítsőíttettél.
Ha a’ természeti Túdós okosságot
Halgatom; az ugyan jövendő világot
Hisz, tart, és tanít-is egy olly boldogságot,
Melly követi ezen bóldogtalanságot.
De, hogy ez, valamelly helyhez köttettetne,
’S az ég, mint egy fényes bólt, ollyan lehetne
Nem hiszi; ’s bóldoggá alíg-is tétetne
A’ Lélek, ha oda tsak azért síjetne –
Hogy a’ más világnak minden dítsőssége,
’S a’ testtűl szabadúlt Lélek’ könnyebbsége
Abban áll azt mondják, ’s az a’ nyeresége
Ha nintsen magára semmi nehezsége.
Ha meg-nyúgszik ’s tsendes Lelke’ esmérete
Hogy úgy folyt ’s úgy tőlt-el a’ testben élete,
Hogy vádot magátúl nem érdemelhete,
Azt mondják, a’ Lélek úgy idvezűlhete.
A’ hellyét pediglen ezen dítsősségnek
A’ szent Irás után tartyák ugyan égnek,
Égnek, de nem holmi tzifra fényességnek,
Mellyre nints szűksége Lelketlen vendégnek.
Mások meg a’ Leibnitz’ bőlts találmányával
Nem hihetnek Lelket lenni test híjjával,
Hanem láthatatlan kis test Házatskával,
Mellyet mikor meg-hal, el-viszen magával.
Mások a’ Lelkeket nem tartják Lelkeknek,
Hanem agy-velőnek, inaknak ereknek,
És így tsupa testbűl lett Lelkek ezeknek,
Meg-halnak a’ testtel, és el-temettetnek.
Sokan ismét vagynak ollyan értelmekben,
Hogy semmi gondolat nintsen a’ Lelkekben,
Hanem ha az elébb az érző testekben
Kezdődik, ’s a’ testi érzékenségekben;
Ezek, hiszik ugyan létét a’ Lelkeknek,
De úgy hogy halála után a’ testeknek,
Mind addig alunni kellyen szegényeknek
Míg a’ testtel újra nem egyesítetnek.
Sokann sem a’ Lélek’ halhatatlanságát
Nem hiszik, sem a’ test’ dítső bóldogságát,
’S úgy tartják, mint Papok’ kőltőtt hazugságát,
A’ fel-támadandók’ Poklát, ’s Menny-országát.
De mi, kik imádjuk Jésus Kristusunkat,
És Keresztyéneknek nevezzük magunkat,
Azt hiszszük, ’s úgy tartjuk a’ mi halálunkat,
Mint-egy keveskori el-változásunkat.
Él ’s a’ halál utánn sem hal-meg a’ Lélek
Kit én oszthatatlan valóságnak vélek,
Testem fel-támadván mind örökké élek
Minden boldogokkal, ’s örvendezek vélek.
De azt az életet nem magyarázhatja
Szám, mert élő-ember azt ki-nem mondhatja.
A’ mint a’ szent Irás-is bizonyítgatja,
Hogy azt emberi szív meg-sem gondolhatja.
Tudom: hogy test szerént ha el-temettetem,
A’ lelkem fog élni, ’s lelki leszsz életem:
’S fel-támadt testemmel ha öszve-köttetem,
A’ testet-is lelki testnek nevezhetem.
De, sokann e’ bóldog mennyek’ országának
Testi bóldogságot tulajdoníttának,
Mivel a’ szent Írók a’ miket írának
Testi embereknek íratva valának.
Te pedig mar túl vagy a’ világiakonn,
Túl vagy minden főldi múlandoságokonn;
Tanítva segíthetz rajtam ’s mind azokonn,
Kik ezt tsak homállyba látjuk ’s mint egy vakonn.
Halott.
Első bóldogsága ditsőűlt lelkemnek
Ez, hogy vége szakadt terhes kötelemnek,
Mellyel tömlőtzébe le-kötve testemnek
Szenvedtem, mig nem lett vége életemnek.
Mert noha nem szabad annak zugolódni,
A’ ki az életben kéntelen bajlódni,
Sőt ha halálrúl kell néha gondolkodni,
Láttatik az ember el-el-szomorodni,
De, ha úgy tudnátok élők! mint a’ Hóltak
Kivált kik e’ testben nyomorúltak vóltak,
Melly gyönyörűséges változást kóstoltak
Azok, kik a’ testtől már*
A már szó kétszer szerepel, a másodikat elhagytuk.
meg-szabadúltak.
A’ leg-szerentséssebb testbűl-is sijetne
Lelketek, hogy hamar jóbb helyre mehetne;
’S ha az élő ember illy formánn hihetne,
Bizony még éltében bóldoggá lehetne.
Most vagyon Lelkemnek ollyan állapotja
Mellyben a’ mit gondol tisztán gondolhatja,
Mert sem a’ zavaros vér nem zavarhatja,
Sem ama’ vastag test meg-nem gátolhatja,
Leg-főbb bóldogságom, hogy egyesíttettem
Azzal, kitűl Lelkem ártatlanúl vettem,
’S ezzel valójában dítsősséges lettem,
Hogy a’ honnan jöttem már viszsza mehettem.
A’ kit nem lathattam élvén, már láthatom,
Testemnek jövendő éltét-is tudhatom,
Lelkem’ halhatatlan létét meg-foghatom,
Mert test nélkűl-való minden gondolatom.
Immár színrűl színre láthatom*
áthatom Értelemszerűen jav.
azokat,
Mellyeket még éltem, tsak mint-egy titkokat
Hallottam, azoknak nagy bóldogságokat,
A’ kik szemlélhetik az égi karokat.
Hogy pedig Tenéked nem magyarázhatom,
Ne tsudáld, mert noha én magam tudhatom;
De ki-mondhatatlan az én gondolatom
A’ mint példával-is meg-bizonyíthatom.
Lám régen szent János, ’s Pál el-ragadtattak,
De ki-mondhatatlan beszédet hallottak,
És még tsak arrúl is keveset mondhattak
Hogy testben látták-e? a’ miket láthattak.
Ha azt élő-ember nem magyarázhatja
Bizony élő-ember meg-sem-is foghatja:
Azt szíved tőlem-is hát nem kívánhatja
Mert meg-foghatatlan a’ magyarázatja –
Hogy a’ Lélek nem test, az tagadhatatlan,
’S hijjában tagadja a’ tudós tudatlan,
Mert, hogy gondolkodjon test, gondolhatatlan,
’S egyszersmind, ha nem test, már oszolhatatlan.
Alunni sem lehet pedig a’ Lelkeknek,
Mert, ha gondolkozó valóság ezeknek
Nevek, vége lészen egyszersmind léteknek,
Ha ez a’ híjja van a’ természetjeknek.
De Leibnitz-is testét felettéb szerette
Mikor ki-gondolni azt nem szégyenlette,
Hogy a’ Léleknek-is test vagyon mellette,
’S a’ lelket a’ testtel öszve-kevergette.
Mind Mesék, és kőltött találmányok ezek,
Hanem hatalmasok az Isteni kezek
Mint azt véghez vinni, a’ mellyek nehezek,
Mellyet még Te hiszel, de én már érezek:
Isten adta beléd ártatlan Lelkedet,
Mikor elevenné teremtett tégedet;
Melly hogy bűnös testtel öszve-keveredett
Nem tsuda ha ő-is roszszra vetemedett.
Az eredendő bűn még azért meg-álhat,
Hogy Lelked testedbe ártatlanúl szállott,
Mert, mint Ádám testből és Lélekből állott,
Így Lelked, testeddel egy személly, egy állat.
Külömben, mind eről, mind pedig arrúl-is,
Van-e Lélek ’s hol van a’ halálonn túl-is?
Szint-úgy a’ jövendő fel-támadásrúl-is
Akárki mit tartson jól-is bolondúl-is.
Nekem tsak az a’ szóm hozzád és hozzátok;
Hogy vagyon Mósestek, vagyon Prófétátok
Kiktűl az igazat meg-tanúlhatjátok,
Azok meg-mondották, őket halgassátok.
Tudod: meg-mondatott az Apostoloktól,
Hogy ha mást valamit égi Angyaloktól
Hallanál, vagy akár tulajdon magoktúl
Ne hidd, mert nem igaz, távozzál azoktúl.
De kedves Barátom! már én viszsza mégyek,
Ne kívánd, hogy tovább nálod ’s veled légyek,
Engedd-meg most tőled vég bútsút hadd végyek,
És hogy némellyekről emlékezést tégyek.
Hogy halálos Ágyban fetrengtem kínomba’,
Kemény háborodás jött gondolatomba,
Változott az elmém a’ kín közt ’s azomba’
Meg-halok ’s be-zárnak setét koporsomba.
Bútsúzás nélkűl telt tőletek életem,
Szerelmes Véreim! Püspököm! Szerzetem!
Úgy hogy halálomkor el-nem végezhetem,
A’ mit hoz magával vérem ’s tiszteletem?
Ezeknek kívánok szerentsés életet,
’S a’ bóldog életnek bóldog végezetet,
Tartsatok felőlem jó emlékezetet,
Hogy ez jó Atyafi ’s jámbor Pap lehetett.
Poeta.
Adjad már nekem-is végső áldásodat,
És addig előlem ne vond el-magadat. –
Halott.
Az Isten adja-meg jó kívánságodat
Emlegesd-meg szegény meg-hólt barátodat.
Poeta.
Ah egek! álom-e, vagy Isten tsudája?
Hogy az elevenhez hólt jöve hozzája –
Ah Atyám ’s Barátom Ányos Pál formája!
Ah igaz Barátság’ eleven példája!


Iratott 1784dikben.


Pokol.

Kérdés, Van-e Pokol? ’s hol van, vagy hol lészen?
Ez-utánn készűl-e vagy régen vólt készen?
Kén-kővel lángoló tó-e ez egészszen?
’S van-e ott fűst, láng, tűz a’ melly meg-emészszen?
Pokol van, mert bizony ez jutalom bére
A’ kinek nem használt a’ váltsának vére,
Mert a’ két út között mellyet Isten mére
Az egyik bel-felé a’ Pokolnak tére.
Ha pokol nem vólna, ugyan jól járnának
A’ kik e’ világonn gonoszszak valának,
Még-is soha semmi kínt nem kóstolának,
Hanem az órátskánn, mellyen ki-múlának.
’S bezzeg rajtok veszne a’ Szentség azokonn
A’ kik e’ világi múlandóságokonn
Nem kaptak Istenért, és ezenn az okonn,
Sok erő-szakot-is tettenek magokonn.
Tűz van ott, mert éget gyúlt kén-kő módjára
A’ Lelki-esméret sok Lelkek’ kínnyára,
Ég, forr, ez a’ méreg, gőzölög e’ pára,
Mardos ez a’ féreg vipera módjára.
Vólt Pokol, van most-is örökké lészen-is,
Mert el-ólthatatlan e’ tűz ’s végetlen-is,
Tsuda: hogy noha ez szenvedhetetlen-is
Vágynak erre még-is sok száz ezeren-is.
De végtelenűl-is kell tartani ennek,
Mert, ha a’ sok bűnök végetlen Istennek
Szent törvényi ellen végetlenűl mennek,
Pokolnak-is szűkség lenni végetlennek.
Nehéz, e’ kén-köves tónak párázatja,
’S tsak említése-is szíved’ hasogatja,
De tsak szenvedd, mert ezt szabad*
sabad Sajtóhiba, em.
akaratja
Szerént választotta az emberek’ Attya.
Mert Isten, Ádámnak elébe eleve
Poklot, ’s Mennyországot választani teve,
De hogy a’ meg-tíltott fa-gyümőltsbűl eve,
Választva magának örök halált veve.
De, hol leszsz a’ Pokol? bizony van benned-is,
Pokol a’ Lelkednek sokszor kebeled-is,
Mert ha meg-nem tértél, ha most nem érzed-is,
Ez most alvó féreg meg-mar még Téged-is.
Némelly még éltében Pokolra talála,
Pokol, sok embernek élete halála,
Némelly, mikor teste Lelkétől el-vála
Akkor gyúl-meg e’ tűz leg-előszször nála.
Nem bírván e’ tűznek folytogató szagát,
Maga ki-fakasztá mérges sebje’ dagát,
’S érezvén az Isten’ emésztő haragát,
Fére mene Júdás ’s fel-akasztá magát.
Mikor Kain ellen az egek’ egére
Kiált ártatlanúl az Ábelnek vére,
Kétségbe-esés lett Pokol-beli bére
Mert maga mond átkot veszendő fejére.
Ezen tűznek terhét tsak könnyen viselte
A’ gazdag, míg nyakát a’ halál nem szelte,
De mikor Pokolban szemét fel-emelte,
Bezzeg, a’ büdös gőzt ökrendezve nyelte.
De Kérdés: hol leszsz már a’ Pokolnak helye?
Ne félly gonosz-tévő el-jön az ideje,
Meg-látod, hol lészen e’ kínzás’ mezeje
’S vas-lántzonn a’ kígyó’ meg-töretett feje.
Találsz még, kí-vévén ama’ bóldog eget
A’ hol az őrdöggel lakhass helyt eleget,
Ne félly, meg-találod az örök meleget,
Örökkön örökké szenvedő sereget.
Az Istentelenek ollyan helyenn állnak,
És olly pallérozott ösvényenn sétálnak;
Hogy ha ez bal-útról jóbb-útra nem válnak,
Kalaúz nélkűl-is Pokolra találnak.
De, ha ki el-akar, e’ kény-kőves tóra
Menni, és nehezen akad az ajtóra,
Talál őrdögöket, akad elég jóra
Mind el-vezetőre mind út-mutatóra.
El-vezetik ezek ’s meg-fogván kezeket
Önként, futva viszik a’ meg-nem térteket,
És mikor el-érik keresett helyeket
Ám gyönyörködtessék meg-fáradt Lelkeket.


Íratott 1782dikben.


Titkonn könyörgeni.
Sokann ollyan sokszor, ’s annyít nem kérnének,
Hogy ha nyílván kérni kénszeríttetnének,
Így ki-ki jobb’ szeret titkonn, az Isteni
Léleknek-is ajtó zárva könyörgeni.



A’ jövendő Ördög felelete: Παις Ε'βραίος ’s a’ t.

Egy kis Zsídó gyermek, a’ ki az egeknek
Ura, és Istene minden Isteneknek,
Parantsollya minden őrdögi Lelkeknek.
Hogy hagygyuk itt fáit e’ szent Ligeteknek,

És mennyen-el ki-ki a’ maga helyére
Viszsza, a’ szomorú Pokol’ fenekére.
Távozz hát jó Tzézár ezutánn meszszére,
Nem felelék többé senki’ kérdésére.



Karátsony.

Azt mondják: igaz-e? hogy Isten szűletett. –
– Úgy van, azért pedig, mert minket szeretett, –
– Ugy de, ha Isten vólt miként szűlethetett? –
– Színt-úgy szűlethetett, mint a’ Szűz szűlhetett.
Úgy de halhatatlant nem szűlhet Halandó,
És változhatatlant egy meg-változandó. –
– Titok ez, és azok’ közé tartozandó
A’ miket magának tart az Imádandó.
Szűletik tsak ugyan mint halhatatlan-is,
Ámbár e’ szűletés meg-foghatatlan-is,
Szűletett mint ember, de szent ’s ártatlan-is
Ollyantúl ki szűz vólt ’s maradt magtalan-is.
Mint Isten szűletik Isten szent Attyátúl,
Vele egy ’s ugyan az Isten Hatalmátúl,
Mint ember szűletett Zsidó Szűz Annyátúl
Az Isten Lelkétűl meg-szált Máriátúl. –
– De, hát Szűz Mária úgy nem Istent szűle? –
– Nem, hanem olly személly szűlettetett tűle,
Mellyben az emberrel Isten egyesűle,
Isten’ Annya azért azt mondják felűle.
Emberi Lelke van ’s igazi teste-is,
De van egy személlyben Isteni Lelke-is.
Ez, a’ Háromságnak egyik személlye-is,
De van egy személlyben két természete-is.
’S ámbár Isten ’s ember így egyesíttetett;
Öszve nem zavarta a’ két termeszetet,
’S az ember tsak ugyan Isten nem lehetett
Azzal, hogy az a’ test ’s Lélek fel-vétetett.
Tehát az emberi Lelke ’s testessége
Nintsen ott mindenűtt, a’ hol Istensége,
Ennek van mindenűtt-jelen-lévősége,
Amannak részei, hellye, ’s kezdő vége.
De ezek, azt mondod? mind lehetetlenek,
Hogy ne vólnának úgy egynél több Istenek?
Ha egynek teste van, kettőnek nintsenek,
Tanít az okosság ezeknek ellenek. –
– Sok nintsen tudtára adva sok tudósnak;
Tudta a’ Próféta, ’s tartotta títkosnak
Meg-is felel az illy oktalan okosnak
Azzal; hogy nevezi őt’ tsudálatosnak.



OZANAM SZAVAI: Sorbonistarum est Quaestiones Theologicas dispute, Papae
decidere; Mathematicorum per lineam perpendicularem in coelum ascendere.

A’ Theologusok’ dolga sorbonában
Törni a’ fejeket az Isten’ títkában,
És ha fenn-akadnak néhol a’ nagygyában,
Hadd igazíttsa el a’ Pápa Romában.
Az ég- és főld-mérő Túdós embereknek
Pedig, leg-rövidebb útján az egeknek
Szabad, jó egyenes útat fel-menteknek
Szabni, ’s társaikká lenni a’ Szenteknek.
Ovidiusból: Felices animae!*
animae helyett animas szerepel, jav.
quibus haec cognoscere etc.
Oh melly bóldogoknak tarthatják magokat,
Kik arra vetették leg-elébb gondjokat,
Hogy tudják esmérni a’ tsillagzatokat,
’S mint-egy az egekbe tegyék-fel lábokat.
Minden egyéb vétkes munkáknak felettek
Mellyeket a’ világ’ mezején szűlettek
Gyermeki bolondság színével festettek,
Ezek valójában fellyebb emelkedtek.
Nem rontotta a’ bor ’s szerelem ezeket
A’ magas egekben múlató Lelkeket.
Nem kedvelték sem a’ törvenyes pereket,
Sem a’ tábor-járó katonák terheket.
Nem szerették ezek, és ellent vetének
A’ világ gyermek és kevélykédésének,
Sem pedig szívekben helyt nem engedének
A’ világi kintsnek,*
A szó végén álló kötőjelet vesszőre javítottuk.
fösvény szerelmének.
Szemünk’ eleibe le-hozták ezeket
A’ távoly tündöklő nagy égi testeket,
Fel-érték eszekkel a’ magas egeket,
’S mint-egy törvény alá rekesztik rendjeket.
Így szoktak ám bőltsen menni az egekre,
Nem mint a’ Gigások, a’ kik seregekre
Nagy magas hegyeket hordván e’ hegyekre
Egyről a többinek másztak tetejekre.



Hálá-adatlan ember.

Mondják, igazánn-is mondják; hogy mindenben ollyanok
Mint a’ vad vipera kölykek a’ hálá-adatlanok.
Mert valamint a’ viperák, édes Annyok’ hasokat
Ki-rágják, mert önnön magok hasítják-ki magokat.
Így a’ hálá-adatlanok kárt tesznek azoknak-is.
A’ kiktől van a’ miek van, ’s néha önnön magok-is.



Fattyú gyermek’ mentsége.
Fattyú vagyok; de már ezzel mit vétettem?
’S nagyobb méltóságú mivel vagy felettem?
Hiszem, kezdetemet noha titkon vettem,
Én-is szint-úgy mint Te Aszszonytúl szűlettem.
Hát ha, a’ kitűl vett testem eredetet,
Apádnál derekabb ’s jobb ember lehetett;
Kérd-meg az Anyámtúl: mást miért szeretett?
’S arrúl a’ szűletett gyermek mit tehetett?
Herkules, Éneás és mások ezerek,
Mind idegen vérbűl származott emberek
Vóltak; még-is ma-is híres a’ fegyverek,
’S többnyire nagy vitéz mind a’ fattyú gyerek.



Az Isten-tagadóhoz.

Mi kárát vallanád? Isten’ Lelkét tagadó Lélek!
Ha arrúl, hogy van Isteni Lélek meg-győzhetnélek:
Azért, hogy én meg-esmértem az Istent, ’s hittem benne,
Ám, ha Isten nem vólna-is; semmi bajom se lenne.
De ha leszsz Urad, Uradnak létét nem hivő szolga!
Bezzeg ugyan gonoszúl leszsz a’ gonosz szolga’ dolga.



Nem minden ollyan, a’ millyennek láttzik.

Más szépnek lenni, más szép színt képire kenni,
Sokszor az őrdög-agyonn Angyali lárva vagyon.
Más az ezűst fűstös fa-nyelű kés, más az ezűstös,
Mint festik, rútat, ’s szépet akármi mutat
Más lenni jónak, más tettzeni jóra valónak
Sok bor jó, de meszes, néha bolond az eszes.
Más nem vétkezni, más bűnét tudni fedezni,
Farkas-is úgy juh lehet, szert ha juh-bőrre tehet.
Más igaz űgyűnek, más lenni tsalárd hitetőnek,
Néha ki nem igaz-is, láttzik igaznak az-is.



Használ a’ jutalom.

Nem fordúl a’ kerék, ha sajnálod kenni,
Meg restűl a’ jó ló ha nem adnak enni,
A’ jót jutalommal szokták jobbá tenni,
A’ nélkűl a’ friss ész tompa szokott lenni.



A' három fő-bűnökről renddel

KEVÉLYSÉG.
Károly és Antal egyűtt-beszélgetnek.

Károly.
Jó napot!
Antal.
Jól mondád; ma jó napom lészen,
Mert Lelkem örökös nyúgodalmat vészen, –
– Úgy vagyok készűlve Barátom! egészszen,
Hogy ma akár hogy leszsz, meg halok merészszen.
Károly.
No! mi bajod? Ant. Semmi; sőt illyen kedvemet
Nem tudom, miólta éltem életemet.
Ma, ha Barátom vagy ne hadgy-el engemet,
Te lásd-meg leg-alább utolsó végemet.
Károly.
De mi hát az oka ez akaratodnak?
Miért kívánsz önként halált Te magadnak?
Olly roszsz folyamatját nem látom dolgodnak,
A’ mellyet tarthatnék lenni jó okodnak.
Antal.
De miért élnék én ezen a’ világonn?
Mit kapjak e’ jádzi haszontalanságonn?
Jobb azt fel-tserélni vagy a’ valóságonn,
Vagy pedig semmivé változandóságonn.
Károly.
Te meg-háborodtál. A. Soha tsendessebben
Nem vóltam mint sem most; sem jobban sem szebben.
Igaz, hogy a’ minap estem vala sebben
De újjal váltom-fel, ha esne könnyebben.
Károly.
Mi vólt hát ez a’ seb? A. Néked el-beszéllem,
Mert Te mint jó Barát úgy éltél én vélem.
De ha életemet halállal tserélem,
Ne bánd ám, mert bánom hogy világom’ élem.
Én Prófeszszorságért a’ minap instáltam, –
– Magamat ígértem. – Úgy-e jót kináltam?
Bezzeg feleletre de roszszra találtam,
És ez az, a’ miért illy bánatra váltam.
Egy nagy fülű szamárt én elémbe tettek
A’ kit mind el-hittek, és el-is hihettek,
Hogy tsupa tök: ’s ollyan fa-botot fel-vettek,
Mellybűl Merkuriust ritkánn építettek.
Mert bizony nem esne nehezen szívemnek,
Ha akadályt ollyan vetne kérésemnek,
A’ kinél találnám párját az eszemnek;
Sőt ezt már tartanám nagy nyereségemnek.
De, hogy Eurisztheus Úr és Király légyen,
Míg Herkules víni a’ vadakkal mégyen,
Én tsak szolga legyek, ő nagy rangot végyen
Ollyantúl szenvedni úgy tettzik hogy szégyen
Kszánthust bőltsnek tartják és igen tudósnak,
Kővel verik fejét szegény Ézopusnak,
Holott ez ád észt-is annak az okosnak,
Még-is azt hírdetik nagy Filozofusnak.
Így ront-el nagy dolgot egy kiss tekerítés,
Pénzzel épűl ’s bomlik sok erős kerítés.
Sokat Királyá tesz tsak egy ló-nyerítés,
Sokára tűnik-ki sok titkos segítés.
Károly.
Nevethetek elméd’ háborodásának;
’S egy bőlts, vígasztalást nem talál magának?
Bizony nagy bolondnak lenni mondanának,
Hogy ha oka lennél magad’ Halálának.
Szégyen, Nemes vérnek, ’s méltán szégyenlhetni,
Egy kis boszszúságért olly nagyonn sértetni,
’S erős elmének el-nem viselhetni
A’ mit most a’ bal sors nyakába kezd vetni.
Ha a’ bal szerentse rontja mindenedet,
Leg-alább, romlani ne engedd kedvedet,
A’ kik velem egyűtt tudják az eszedet,
Ki-nevetik, a’ ki nem betsűl Tégedet.
Antal.
Tessék az életet ám jobbnak ítélni
De jobb nékem éltem’ Halállal tserélni,
Mint ennyi vad szamár tsikók között élni,
’S az Oroszlánynak-is rugásoktúl félni.
Válahányszor nézek alatsony sorsomban
Azokra, kik fennyen űlnek a’ Toronyban,
Tsak el-keseredem, nyomorúságomban
Györtődöm, és halni készűlök azomban.
Az én Virtusaim többet érdemlenek,
Mint azt meg-betsűlni tudnák az illyenek:
De – nem érdemessek rám ez esztelenek,
Tehát a’ bőltsekhez társalkodni menek.
Károly.
Lát’d: a’ nagyra-vágyás mit szűl az emberben,
Alíg láttam még én kettőt egy ezerben,
A’ ki ne szált vólna ő magával szemben,
Valaki tsak úszkál e’ veszes tengerben.
Mások nem akarják tudni vírtusodat,
’S Te magadonn tőltöd-ki boszszúságodat?
Hogy a’ Sors nem adja várt kívánságodat,
Bolond vagy, ha azért meg-ölöd magadat.*
A szó után kötőjel áll, ezt pontra javítottuk.
Noha a’ szerentse néked nem szolgál-is
Elég az, ha derék ember vagy s’ vóltál-is.
Tsak Te vagy, Te, ámbár dolgod roszszra vál-is,
Mert Gigás a’ Gigás; ha a’ vőlgyben áll-is.
Antal.
Tsak ne beszélly nékem; kész vagyok meg-halni
Inkább, mint sebemet örökké fájlalni;
Úgy kell a’ világot leg-szebben meg-tsalni,
Hogy azt tedd, a’ mit ő nem szokott javallni.
Tudom: mikor érek utólsó végemre,
Nem esik halálom semmi nehezemre
’S úgy tettzik, balsamot tőltök a’ sebemre,
És bóldog örömöt keserűségemre.
Légy velem Barátom! és nézd-meg halálom.*
A szó után álló vesszőt pontra javítottuk.
Károly.
El-hidd szándékodat én nagyon tsudálom.*
A szó után álló vesszőt pontra javítottuk.
Antal.
Én pedig egyedűl ez egyet sajnálom,
Hogy ez halálommal tőled is el-válom.
Vesd, ha mit vétettem valaha, szememre,
Mindég szerettelek, mondhatom Hitemre.
Kérlek hát Téged-is régi Hűségemre,
Írd-meg e’ dolgomat koporsó-kővemre.
Itt van az Orvosság, ez fog-gyógyíttani,
Mindjárt el-múlt lészen a’ mi még mostani.
Válé! míg most nyelvem ki-tudja mondani.
Barátom! nem lehet tovább halasztani.
Károly.
Kérem az Istenért! kedvezzen magának,
Vagy ha magának nem, az édes Attyának,
’S nékem-is mindenek majd mit mondanának?
Ki ennyit engedett ez jó Barátjának.
Antal.
Már én mind azokat régenn el-végeztem,
És az én Lelkemmel abban meg-egyeztem,
Hogy el-is végezzem azt a’ mit el-kezdtem,
’S köszönd-meg, hogy sebem’ néked fel-fedeztem.
Károly.
Köszönöm; de ugyan kínodat nem nézem,
És annyival inkább kínnal nem tetézem,
El-megyek; magamat vádba nem idézem;
Mert már tsak el-ballagsz a’ mint eszre vészem.
Antal.
Meg-van. – Menyj – ’s tudtára adhat’d mindeneknek
Kész Históriáját ez történeteknek, –
– Már fél fértály múlva vége leszsz ezeknek,
Mind a’ barátságnak, mind a’ beszédeknek.

Íratott 1783dikben.


BÚJASÁG.

Nehéz el-szenvedni mérges szikrájának –
Melegít a’ tűzes szerelem’ lángjának;
’S a’ kiben e’ tűzek jól meg-gyúlhatnának
Szívében halálos mérget forralának.
És, hanem ha jókor ellent all’sz ezeknek
A’ mind jobban-jobban tenyésző tűzeknek,
Halál leszsz a’ vége a’szerelmeseknek
Hartz-mezején kapott keserves sebeknek.
Nehéz pedig ennek elejét-is venni,
Nehéz, sok szerelmes szív közt szűznek lenni,
Mert jól esik ezt az édes mézet enni,
Mellyel folytós lépjét Venus szokta kenni.
Egy felől a’ Venus kedves ábrázatja
Két szerelemre nyílt szemed’ tsalogatja,
Más felől, ha Venus maga nem bírhatja,
A’ Kupidó nyíla szíved’ hasogatja.
Sokra tzéloz ez vak gyermek, ha nem lát-is,
Meg-tsúfollya Fébust a’ nap’ világát-is,
Meg-lövi ez néha Vénust, az Annyát-is
A’ nagy vitéz Mársot, ’s Jupitert magát-is.
Meg-únván Vulkánust Venus, Mársal hála,
Vele hált Fébus-is ha szépet talála,
Jupiter sok Szűzből paráznát tsinála,
Sőt Europáért Bikává-is vála.*
A szó után álló kötőjelet pontra javítottuk.
Oh! pedig, melly soknak forrott a’ torkára!
Mennyi ezer embert meg-folytott e’ pára!
Úgy, hogy mindeneknek szívére jobbára
Fullánk jött, ez édes mézbűl útoljára.*
A szó után álló kötőjelet pontra javítottuk.
Pirámus és Tisbe el-vesztek egy másért
El-vesztette magát Didó Éneásért,
El-pusztula Trója egy Aszszony lopásért,
’S többeket-is, kit egy veszélly, kit még más ért.
Tanúllyon ezeknek síralmas példáján
Kinek idegen tűz és a’ szíve táján,
’S ha kap-is a’ Venus festett áll-ortzáján,
Tartson szerelmének zabolát a’ száján.
Én ugyan, ha eddíg éltem’ virágjában
Nem indúltam bogár utánn bolondjában,
Inkább fekvén, a’ Szűz Diánna’ ágyában,
Mint másod magammal fél-fél nyoszolyában.
Ez-utánn-is a’ mint futhatok, szaladok
Kupidótúl, ’s bútsút Venusnak-is adok,
Ez idegen tűztől ha szűzenn maradok,
Ha búval fekszem-is örömre víradok.


íratott 1780dikben.


FÖSVÉNYSÉG.
Hol vagy? oh Tántalus’ éktelen fajtája!
Hasztalan főld-terhe, természet’ hibája!
Kíntsre fekűdt sárkány Ézopus’ tsudája!
Mínós’ tekervényes Házba-zárt Bikája!
Nintsen a’ világonn fertelmesebb vétek
Oh otsmány fösvények! mint ez a’ tiétek,
Mert a’ millyen szellet szorúla belétek;
Ha lehetne, minden kintset meg-ennétek.
Míg éltek, senki sem veszi hasznotokat,
Nem szerettek sem mást sem ti magatokat,
Azért várják sokan halálozástokat,
Hogy akkor bonthassák-fel szalonnátokat.
A’ mit Isten adott, mástól titkollyátok
És ez a’ világon leg-nagyobb munkátok
Azomban, a’ midőn mástúl sajnállyátok
Az-is, a’ szátokban, a’ mit esztek, átok.
Vólt néktek, a’ régi Pogányok’ Poklába
Bűntetés rendelve, de nem-is híjába;
Furiák öltözve verengző ruhába
Kínzottak, rekesztve feneketlen fába.
Vóltak el-rendelve tűzes vas-lapátok
Mellyektűl veresűlt a’ Fösvények’ hátok,
Ezt ugyan Poeták! bőltsen gondoltátok,
Mert Fösvénynek lenni, maga-is egy átok.
Nem úgy eszel mint más, nem úgy ruházkodol,
Mert el-fogy a’ pénzed, azonn gondolkodol,
Az árnyék székre mégy, tsak el-tsudálkodol,
Melly sokat ettél-meg; ha sokat rakodol.
Ha talám valaki valamit kér tőled,
Szép ígéretekkel botsátod előled,
’S mikor a’ könyörgő el-megyen mellőled,
Mennyei Angyal vagy, azt hínné felőled.
De sokkal azutánn: egy őrdöggel vala
Dolgom, úgy késereg: mert úgy mond meg-tsala,
Bizony, fösvény által több ember meg-hala,
Mint az útonn-álló gyilkosnak általa.
Tele van kenyérrel a’ kenyeres véka,
Tele van arannyal ’s üstel a’ hajléka,
De oh! Pokol-béli őrdög’ maradéka!
Félsz, hogy el-fogy a’ főld, valamint a’ béka.
De kiei lesznek valaha mind ezek?
A’ miket őríznek ezen fösvény kezek,
Majd mikor, a’ mellyek most rajta nehezek
Mind el-nyeli a’ főld, mind el-múlnak ezek.


hírtelen íratott 1782dikben.


MAGA GYILKOSA.

Az-az, egy magát fel-akasztott Aszszonynak halálának Komédia formába öntött Históriája; mellyet, tsak a’ több-féle versek nemeiben lehető maga gyakorlásáért írt a’ Vers-író; azért a’ Játék’ részeinek el-rakását senki-se neheztellye.

ELSŐ BESZÉLGETÉS.

Plutus (vagy a’ gazdagság) az Ördög, a’ Halál, a’ Boldúlás (vagy meg-bolondúlás) és a’ Föld között.
Plutus.
Én T – – Ilonának tovább nem szolgálok,
Majd másutt keresek szállást, ha találok,
Mert itt tsak-nem talpig penész között állok,
Főld lyukakban élek ’s vas ládákban hálok.
Sajnálom – miólta e’ világot élem,
Ritka ember tudott bőltsenn bánni vélem,
Azért, nem vétkezem vele, úgy itélem,
Ha egygyik gazdámat másikkal tserélem.
Némellyek, ha kezek közé keríthetnek
Diribrűl darabra öszve-metélgetnek,
Örűlnek ha rajtam ihatnak, ehetnek,
Míglen apródonként egészszen el-vetnek.
Szokása ellenben sok ezernek másnak
Kik örűlnek a’ kedv-vesztő pénz-rakásnak,
Hogy ha meg-kaphatnak mély vermekbe ásnak.
Hogy rabja ne légyek tűznek vagy lopásnak.
Ezeknél únom-meg élni életemet
Ezek miatt bánom magam-is létemet,
A’ Vén – – né-is így őriz’ engemet,
Vedd-ki óh Jupiter! kezébűl Lelkemet.
Ördög.
Nints erre jó Plute! Jupiternek gondja,
A’vagy nem tudod-e hogy az Írás mondja:
Hogy a’ ki fösvényűl a’ pénznek bolondja,
Enyim teste, Lelke; mind pénze, mind rongyja.
Akartam-is már én magamévá tenni
Őtet; hogy a’ pénze tudjon másé lenni,
De magam egy Vénnel mire tudjak menni,
Ha a’ Halál nem ád néki mérget enni.
A’ halált kérjük hát itten segítségre,
Hogy vigye e’ fösvényt a’ keresett végre.
Jövel hát óh Halál! és tedd hamar jégre,
Add nékem – tsak ugyan nem vágyik az égre.
Halál.
Nem jött még el-rendelt napja Halálának,
Javasoltam már én gyakran a’ Párkának,
Hogy vessen már véget élte’ fonalának,
És adja-meg a’ Port elébbi porának.
De ha úgy végezték ő róla az egek,
Élete napjai hogy még-nem elegek,
Hasztalan ijesztik a’ Párka Seregek,
Híjjába készűlnek a’ koporsó-szegek.
Arra mindazáltal igérem magamat,
Ha meg-fogadjátok az én tanátsomat,
Hogy majd tőrbe ejtem fösvény Aszszonyomat
’S által adom néktek meg-fogott rabomat.
Tsak az okosságot folytsd-meg a’ fejében
’S esze veszettséget kűldj oda helyében,
Így talám, ha ketten megyünk ellenében
Majd el-temetem én nem várt idejében.
Bódúlás.
De, – hát én várnék-e parantsolatokat
Arra hogy magamnak foglallyam azokat?
A’ kik külömben-is élvén, világokat
Meg-unták, és nékem szentelték magokat.
Vólt itt-is előre gondom bizonyára
Ezen Vén – – sné meg-bódúlására,
Néztem a’ szerentse mostoha fijára
’S az egy kitsinyt vakra fordúló kotzkára.
Mert mikoronn Thémis, az igazságának
Fontjával roszszúl mértt e’ T. Ilonának,
El-vágta darabját, ’s el-vitte magának,
A’ nála múlató Plútus’ kis-újjának.
Én a’ követséget magamra vállalám,
Mindjárt háborodott szívét el-foglalám, –
– Nem-is olly kedvetlen vendég vagyok, talám, –
– De hogy meg-bolondúlt, azért meg-nem hal ám.
Azólta már egyszer vízre-is vezettem
Én magam, halálos tőrbe kerítettem, –
– Ki-jött, – ki-szabadúlt – láttam, ’s szégyenlettem,
Hogy nem jött a’ halál én oka nem lettem.
Föld.
Én e’ haszontalan fösvény főld’ terhének
Helyet nem engedek, sem sirt hólt testének,
Ha hát véget vetni tettzik életének
Keressetek másutt helyt Temetésének.


Az első beszélgetést be-rekesztő Kórus, vagy Ének.

Bóldog ember, a’ kinek sokra, nintsen gondja,
A’ ki a’ kedvet vesztő pénznek nem bolondja.
Bóldog, a’ ki kevéssel meg-tud elégedni,
A’ ki ha nints-is néki el-tudja szenvedni.
Mi haszna e’ világi kíntsnek gazdagságnak,
Mi haszna ha Ura vagy ez egész Világnak,
Meg-halsz, magad odébb mégy, – itt marad mindened,
Sőt sokszor gazdagságod ás vermet ellened.
Mennyinn futnak fáradnak híjjába valóért?
Hányann tűrnek sok roszszat egy kis színlett jóért?
Oh pedig, melly szegény az és melly bóldogtalan!
A’ ki soha sem nyúgszik, fárad haszontalan.
Ez egy halált okozó fösvények’ törvénnye,
Hogy soha sem telik-meg a’ fösvény’ érszénnye
A’ kinek kevés elég, ez egy nyúgodalma,
Arany annak a’ sár-is, sár az arany-alma.
A’ gazdagok gyakorta kísértetbe esnek,
Tőrt a’ sok pénz-halászók magoknak keresnek.
Oh gazdag! ha majd egyszer meg-kérik Lelkedet,
Ki hordja-el rakásra gyűlt keresményedet?
Jobb jól lakni tsak kenyér-hajjal a’ koldússal,
Mint éhenn rakott asztalt nézni Tantalussal,
Kár éhezni, a’ kinek vagyon eledele,
Semmije sints a’ kinek van, ha nem él vele.
Ély fösvényűl míg meg-nem halsz az éhség mia’
Te gazdag szerentsének szerentsétlen Fija!
Én ha jővedelmemhez kőltségemet mérem
A’ mim van ha kevés-is, én azzal meg-érem.


MÁSODIK BESZÉLGETÉS

Az Őrdög, a’ Lelki-esméret, és az Aszszony között.

Ördög.
Oh gonosz Lelki-esméret! meddig alszol ennyire?
Serkenny-fel már Aszszonyodnak meg-keseríttésire.
Lelki-esméret.
Nem jött még-el az én órám; ne félly, mert majd fel-kelek,
A’*
’S A kézirat alapján jav.
rakásra gyűjtött pénzből tsoportos kínt nevelek.
Ördög.
No tsak, ne késsél; vedd hamar gondolóra magadat,
Lővd az Aszszonyod szivébe méreggel kentt nyíladat.
Lelki-esméret.
Annyi mint az, én nem bánom; hadd veszszen, ha veszni tért,
Én meg-fogom, meg-kötözöm: Te fizess illendő bért. – –
– Fizess Aszszonyom! adj számot; tudod mennyit vétettél?
Mellyekért, hogy már gyötörni kezdjelek méltó lettél.
Aszszony.
Nem vétettem, nem-is érzem olly bűnösnek magamat,
Hogy várhatnám bűneimért örökös halálomat.
Lelki-esméret
Vétettél, mert roszszúl éltél az Isten’ áldásával,
Nem-is halsz soha-meg, hidd-el, igazak’ halálával.
Tudod-e? hogy a’ sz. Írás a’ gonosz fösvényeknek
A’ Póklot szabta ’s rendelte holtok utánn hellyeknek,
Hányszor jöttek alamisnát kérni, hozzád, szegények?
Hányszor kértek szállást tőled, bújdosók, jövevények?
De Te az Istentűl vettbűl nem adtál Istenedért,
Sok szegényt szegényítettél hamissan gyűlt pénzedért.
El-ástad ’s Fijaidról-is vagyonod’ kémélletted,
Sőt magad-is a’ magadét fog-hegyenn ittad etted.
Mit-is számlálom? tudod jól. – Azért Pokol leszsz béred
Hidd-el, hogy Halálod utánn az örök Halált éred.
Aszszony.
Jaj Istenem!
Lelki-esméret.
De nem Isten már a’ Te segedelmed,
Az Őrdög leszsz és a’ Pokol kész Lelki veszedelmed.
Aszszony.
Mit tsinállyak?
Lelki-esméret.
Őld-meg magad.
Aszszony.
Nem ölöm – jobb ha élek.
Lelki-esméret.
De el-hidd hogy jobb ha meg-halsz; tsak halyj meg.*
A szó után álló kötőjelet pontra javítottuk.
Aszszony.
Jaj!*
A szó után álló kérdőjelet felkiáltójelre javítottuk.
de félek.
Lelki-esméret.
De vagy félsz vagy nem, tsak ugyan meg-kell már annak lenni.
Aszszony.
Jaj Istenem! hogy kell nékem kínos halálra menni?
Lelki-esméret.
Mind egy már az jó Aszszonyom! akár meg-halyj, akár élyj,
Leszsz Pokolban a’ ki fog rád gondot viselni, ne félyj.
Míg kínlódol, jobb hogy addig sijettesd halálodat,
Tsak halyj-meg hát, és fizesd-meg jó ’Soldosné ’Sóldodat.
Aszszony.
Már akár-ki rabja légyek holtom utánn ’s éltemben,
Bár mint késztess, a’ halállal nem megyek önként szemben.
El-várom míg a’ természet el-hozándja Halálom’
Jobb addig-is a’ Pokolnál az étel, ital, álom.


A’ második beszélgetést be-rekesztő Kórus vagy Ének. Hanák.

Az Aszszony.
Be keserves nyomorúság töri bodúlt fejemet.
Sok ezer baj keseríti keseredett szívemet
Búval élek, búra lettem, búra szűltek engemet.
Búval öl-meg, búval végzi a’ halál-is életemet.
Sok sóhajtással ezerszer könyörögtem eleget,
De hijjába feszegettem szavaimmal az eget
Angyalok helyett körűl’tem látok őrdög’ sereget,
Már-is érzek a’ szívemben pokol-béli tűz meleget.
Lelkem’ esmérete bennem pokolbéli-tűzeket
Szerez, és szívet emésztő-kínokat ezereket
Lelkem érez keseredve, belől mérges sebeket,
De – keserves zokogás közt emlegetem én ezeket.
Italom könyvvel elegyűl, síralommal kenyerem
Mikor ől-meg ez emésztő keserűség? Istenem?
Oh hamar hozd-el halálom’, ha ugyan kérni merem,
Úgy-is halálra készítget, háborodott vér erem.*
A többi strófától eltérően itt az utolsó sor is csak 15 szótagos, nem pedig 16. Mivel a kéziratban sem szabályosan szerepel a sor (Ugy is halálra készíti eletemet háborodott vérem erem), nem tudtuk javítani.
Minden kínra minden roszszra néki szántam magamat,
Tsak halálom kevesíti meg-sokasúlt kínomat,
Oh kegyetlen Párka! kérlek: hozd hamar halálomat.
Jövel irgalmatlan Halál! fegyvereddel vedd nyakamat.


HARMADIK BESZÉLGETÉS.

Az Őrdög, és az Aszszony között.

Ördög.
Mit tselekedhessem? – – nét mere vezessem?
Fösvény Aszszonyomat hogy vigyem-el rabomat?
Már maga Lelkének sok boszszontási menének
Ellene, még se valál kész az ölésre Halál!
Egyet próbálok, ha talám vaktába találok
Nyerni; magam ki-kelek hartzra, rabot ha lelek.
Sírva tudom ’s látom: Szeretőm és régi Barátom
Mint sír, mint kesereg? könyve zokogva pereg.
Látom ’s sajnálom magam-is, ’s keseregve tsudálom
Már; hogy ez el-keserűlt szív, síralomba merűlt.
Jajját kettőzöm; de baját ha lehet meg-előzöm.
’S a’ kivel így zokogok, orvosa lenni fogok.
Látod-e? nem hányom bűnödet szemeidre, Leányom!
(Mint nem rég felele, ’s bánt maga Lelke vele)
Sőt magam azt mondom: hogy egekre, Pokolra mi gondom?
Meg-halsz, ’s nints azutánn élet; halálod utánn.
Mind képzelt síralom, mind gyermeki-félelem, álom,
A’ kínzó seregek, a’ Pokol, Őrdög, egek.
Vedd-be szavam, kérlek.
Aszszony.
Ki vagy?
Ördög.
Én vagyok, arra vezérllek
Hól vál nyúgalom bóltra ez a’ síralom.
Aszszony.
Angyal-e? mert félek, vagy tám gonosz őrdögi Lélek
Ennyire melly feszeget, verve fejembe szeget.
Mert Mennyországot, Poklot, ’s más Lelki világot
Hírdetnek magok-is ’s hisznek, az Angyalok-is
Isten Pennája ’s Meg-váltónknak maga szája
Igér Poklot, eget, bíztat-is és fenyeget.
Melly jól járnának, a’ kik tsak evének ivának,
És valakik igazok, melly nyomorúltak azok,
Roszsznak végtére ha ne lenne Pokol-béli-bére,
’S jóknak örök jutalom, Angyali nyúgodalom.
Isten’ igazsága, bőlts gondviselő Atyasága,
Jésusom’ érdemei, vére, veres sebei
Mind el-múlnának, sőt tettzene lenni tsudának,
Hogy lehet egy igaz-is, ’s hogy vagyon Isten az-is.
Leszsz és sajnálom örökös, de Pokolba’, halálom,
Fog; – de; jaj! árva fejem! lenni, Pokolba’ helyem.
Ördög.
Már ez mind álom, és hogy hiheted Te? tsudálom
E’ kőltött*
kőltott Sajtóhiba, jav.
neveket, Poklokat és egeket.
A’ Papok úgy vélik, sőt bár ha magok ki-beszélik
Rettentvén titeket, nem hiszik ők ezeket.
Tsak mese már régenn, hogy bóltozatokkal az égenn
Kő-fal tzifra-rakás vólna tsinálva lakás.
Bóldogúl ott élni, és Angyali módra beszélni
Nyerni fehér köveket, és különös neveket
Istennel lenni, ’s élet-fa-gyűmőltsöket enni,
Mind Papi (kép-mutatók) ’s gyermeki gondolatok.
A’ Pokol’ öblében hogy tűz vagyon, a’ fenekében,
Kén-kő, gondolod-e? mít hiszel? – oh tudod-e?
Mondani mit mernek? hogy lántzra kötözve hevernek
A’ Pokol’ őrdögei’ meg-töretett Fejei.
Hát lehet-e szélre függeszteni, kötni kötélre
Lelkeket? – e’ rabokat? – láttad-e hát azokat?
Bár de ha úgy légyen; ha ki testbe’ Pokolba le-mégyen.
Vég nélkűl leszel-e e’ tűzek’ eledele?
Mind hamuvá válna tested, ’s azutánn ki tsinálna
Új testet, ki mehet ennyire? – hidd ha lehet.
Aszszony.
Hittem – sajnálom – hiszem-is – tudom hogy nem-is álom,
És hogy mind igazok a’ miket írnak, azok.
Ördög.
Ám hidd, én készen fogadom, jó Tútora lészen
Lelkednek, ha talál vinni pokolba Halál.
Engedj Tsak, kérlek.
Aszszony.
Mit hát?
Ördög.
Igaz útra vezérllek.
Halyj-meg vedd fejedet óltsd-el az életed’.
Úgy-is míg élnél, sok ezer kínt kínra tserélnél,
Bajt bajod újjat adat, mit töröd így magadat?
Aszszony.
Távozz-el tőlem, Sátán! távozz-el előlem
Fel-keres és ha talál meg-fog az őszi-halál.
Ördög.
Hogy nevezél? kérlek, Én nem vagyok őrdögi Lélek,
Aszszony.
Bűnre bizony útat, Őrdög az a’ ki mutat.
Ördög.
Ám Őrdög légyek; ha kinek segedelmire mégyek,
És néki jót mivelék,*
mivelek A belső rímelés szerint jav.
jó vagyok annak. – Elég.*
Az E e-ből jav.
Hát nyomorúlt elme! kinek én egyedűl segedelme
Én lehetek, mire vársz? Oh nyomorúlt! mit akarsz?
A’ víz úgy látom, nem akar helyt adni, Barátom!
Lát’d; el-nem temete, Főldre de viszsza vete.
A’ Főld, mit mondott? Nem fog rád tartani gondot?
Adni helyet nem akar, sírba tehát ki takar?
Tűztől-is irtózol, noha még magad azzal adózol,
Hát hova hajd’tsd fejedet? hol keresed helyedet?
Lelkem’ félelme, Levegő-Égnek Fejedelme
Én vagyok; én viselem gondodat, állyj-ki velem.
Háborog a’ véred; majd a’ nagygyát-is el-éred,
’S Fúvsz illy énekeket, nem szeretem ezeket.
Akkor meg-halnál, ha talám ki meg-ölne találnál,
Tűz, víz, főld nem akar, porba tehát ki takar.
Én-is, mint tőlled ki-vetett, ’s kit el-űzöl előled,
A’ kit nem szeretek gyámola nem lehetek.
Meg-jelenek nálod Aszszony! de fejedre halálod
Nem hozom, azt mivelem: élsz, de Pokolba velem.
Aszszony.
Távozz-el tőlem Sátány! távozz-el előlem
Hóltom utánn, ha bele bé-megyek, érd-be vele.
Ördög.
Óh furiák mérgek! jertek-be Pokol-béli Férgek!
Médúza’ véres haja, Hárpia’ mérge’ raja!
El-ne temessétek fenn állva Pokolba vígyétek,
Aszszony.
Jaj,*
A szó után álló pontot vesszőre javítottuk.
jaj! melly nehezek gyenge szívemnek ezek.
Őrdög.
Lásd e’ rémítő, sok ezer, szívet keserítő
Kínt, e’ leszsz néked-is tömlötzöd és helyed-is:
Aszszony.
Lelkem félelmes, légy Istene néki kegyelmes
Nem bírom kínomat, már meg-ölöm magamat.
Halyj-meg hát testem, Lelkem van fogva, meg-estem.
Kár napot érni felet, adjatok egy kötelet.


Ezt a’ beszélgetést bé-rekesztő Ének (az Aszszony-képében) melly, egy magában-is kétségbe-esést ábrázóló nótára írattatott, és mértékre.

Be keserves énnékem :,: e’ nyomorúlt életem!
Uram Uram Istenem :,: ölyj-meg Uram Istenem! engem’.
Egyéb-aránt életem’ :,: el temetem, el-vetem,
Akarok halálra kerűlni :,: nehezebb dolog élnem.
Ikszionnak őrdögi kerekekenn pergeni
Nem nehezebb állapot, a’ pokol’ örvénnyibe tűrni
Mind énnékem éltemet élni, – de kesergeni,
Síralomba sírva borúlni – de soha sem örűlni, – de sírni.
Bezzeg, ugyan egy ebi-harmintzadot értem-el,
Szemeimnek artzulatomra le-tsoportozva tsergedez árja;
Bűnös fejem, Istenem! Istenem! nem tudom mit érdemel?
Talám ugyan a’ Pokol’ öblibe Pirithous’ Őrdöge várja.
Míg kezeim’ körmei artzulatom’ vérezik
Már az alatt a’ Pokol’ őrdögi szín-korma be-kormol,
Már heregő-melyibe Lelkem a’ mint érezi
Tzerberus, az őrdögök’ őrdöge’ Pokol-őrző mord ebe mormol
Ha szívemnek kínnyai már ennyire rontanak,
Hát ezutánn, oh nyomorúlt fejem! – oh mi követ engemet? – oh jaj!
Ha keservem’ árjai több sebes ár-vízeket ontanak
E’ nyomorúságba kereng fejem, és fejemen borzadoz a’ haj.
Herkulesnek, a’ zavaros színű Lerna-vize’ gödribe
Hét fejeit berzegető fene sárkánnyának méteje mérge
Sértegeti szívemet, hét ezer őrdög annya-képibe;
Fészket vere bennem; ugyan már-is a’ Pokolnak mardosó férge.
Tantalussal a’ vízekenn noha nyakíg űlök-is,
Étem, italom, kenyerem, borom, elég vagyon, annak örűlök.
De tűzesek e’ vízek, e’ miatt fázom-is hevűlök-is,
Ha kitsit örűlök-is, újra meg-újra síralomba merűlök.
Oda hagyta Titziust a’ maga májt szerető durva madárja,
Én melyembe kőltözik, és néki keseredett szívemet éli;
Eledele, szívem’ ezer baja, és itala könyveim’ árja,
Meg-eszi ’s emészti, vagy-is maga májomat epére tseréli.
A’ Zizifus’ nagy kövit a’ magas hegytetőre görgetem,
Viszsza gördűl, és soha nyúgodalomra tetejére nem érek
Fájdalmimat szenvedem, és sírva könyveimet pergetem,
Egy jajt alig végezek, – újra, szívem’ ezer síralmira térek.
Hárpia-sereg, Furiák’ raja*
rája Értelemszerűen em.
sértegeti szívemet
Öldökli lelkemet, és sebem’, Lelkemnek esmérete marja.
Pokol’ ezer őrdöge már rabol, és ragadoz engemet,
Háborodott véremet, a’ haragos őrdögök’ Apja zavarja.
Síralom’ újítja keservemet, ezereket újra hoz,
Síratom-is árva-fejemnek ezer keserű sorsait árván.
Mint haragos tengeri zűr-zavarok úgy haboz
Lelkem, élyen halyon-e? – de tsak ugyan halálomat éhezi várván.
Már az Anya-főld-is, az öblibe nem engedi síromat, –
– Oda hagyni, végzeni, életemet m’ért-is halasztom.
Oh Levegő-ég’ Fejedelme! Te szánd-meg ezen sorsomat.
Nem akarok élni, – de fére megyek, és magamat fel-akasztom.


NEGYEDIK BESZÉLGETÉS.

A’ Hír-mondó, az Aszszony Gyermekei, a’ Pap, és a’ Doktor között.

Hír-mondó.
Új hírt hoztam.
Gyermekek.
De mit;
Hír-mondó.
Azt, hogy az Anyátok
Meg-hólt;
Gyermekek.
Mikor.
Hír-mondó.
Tsak most, vagy tán már túdjátok?
Gyermekek.
Nem hiszszük.
Hír-mondó.
No meg-hólt – de ne sajnályjátok,
Mert lám elég sok pénz ’s kínts maradt reátok.
Gyermekek.
Oh jaj! melly hírtelen az Isten’ munkája?
Mond-meg hát: hol fekszik? hadd megyünk hozzája.
Hír-mondó.
Nem fekszik, hanem függ.
Gyermekek.
Mi Isten’ tsudája?
Mutasd-meg hát: hol függ, és vezess reája.
Hír-mondó.
Hadd beszéllyem-elő, várj, – addíg nem menek. –
– A’ Halál ’s az őrdög öszve-esküdtenek,
Hogy az Anyátoknak ma véget vessenek,
E’ kettőnek pedíg ki állhat ellenek?
Meg-győzte az őrdög, meg-győzte sokára,
Ez-is a’ vég-törvényt ki-mondja magára.
Nemes Aszszony lévén Nemes Kuriára
Ment halni, ’s ott akadt egy Fűz-fa horgára.
El-méne ’sebjébe tett száz tallérjával,
Egy jó kötelet-is vitt vala magával,
A’ mellyen tsomókat kötözött módjával
Az őnnön kezével, maga Hóhérjával.
El-méne a’ kertbe meg-őrűlt módjára,
’S a’ kertnek tüskével kerített árkára,
Fel-mász, ’s az el-készűlt kötelet nyakára
Hurkolván, akasztja egy Füz-fa’ ágára.
És akkor le-rúgá magát a’ tüskérűl,
Ott függ a’ nyakára folytott kötelérűl,
Így monda-le maga, meg-únt életirűl
Tsak gondolkodjatok*
goodolkodjatok Sajtóhiba, em.
temető-helyérűl.
Bezzeg szép halált nyert, a’ mit érdemele,
Bezzeg az a’ kis fa nagy gyümőltsre lele,
Fél szemét be-húnyta nyitva van a’ fele,
Mint a’ lúd a’ napba úgy hunyorgat vele.
Függ mint a’ Zsidóknak Babilon’ fűz-fája’
Ágára akasztott Húros músikája
A’ tüskénn fél-felől fenn-akadt szoknyája,
Ha Kám akarsz lenni be-nézhetsz alája.
Nints Tútor, nints öreg, nints édes Anyátok;
Nem tudom: ez néktek áldás-e vagy átok?
Mert ha, hol tartotta a’ pénzét? tudjátok;
Elég sok ebűl gyűlt marada reátok.
Gyermekek.
Istenem! az Isten ránk melly nagy bút mére,
Mind addíg háborga szegénynek a’ vére,
Hogy egyszer, melly szégyen’! – meg-lett idejére. –
Maga lett magának gyilkosa végtére.
Jaj, melly nagy e’ miatt síralma szívemnek,
Oh! hol vegyek elég könyveket szememnek?
Szemérem, ’s félelem lesznek, életemnek
Gyilkosi, de van-is oka keservemnek.
Két seb lészsz a’ sebbűl, ha meg-mérgesítik,
Több tűz, ha a’ tűzet tűzzel tűzesítik,
Így az én tűzemet új tűzek hevítik,
Mert más sebek sebes sebem’ sebesítik.
Egyik seb szívemenn más sebet tsinála,
Egyik seb, az édes Anyámnak halála,
Másik seb, de már az kész méreggé vála,
Hogy magára, nem más Hohérra talála.
Másik Gyermeke.
Jaj! de miért minket elébb nem temete
Sírba? mint magának ekképp’ véget vete, –
– De már az mind semmi, tudom nem szerete
Élni – de, a’ Lelke hát idvezűlhet-e?
Pap.
Bizony el kárhozott ez még életében,
Már akkor-is vett részt a’ Pokol’ tűzében,
Mert mindjárt, leg-első fel-serkenésében
A’ Lelki-esméret tűzelt a’ szívében.
„Úgy vagyon mert éget gyúlt kén-kő módjára,
A’ Lelki-esméret sok lelkek’ kínnyára
Ég, forr ez a’ méreg gőzölög e’ Pára
Mardos*
Mordos Sajtóhiba, em.
ez a’ féreg vipera módjára.
Van gyakorta pokol bizony van benned-is,
Pokol” ’s a’ t, (lásd a’ Pokolrúl, pag. 34.)*
Ezt az utalást majd konkretizálni kell; a leendő kiadás oldalszámát megadni.****
Gyermekek.
Jaj! hát a’ mi édes Anyánk el-kárhozott.*
A mondat végén vessző állt, ezt pontra cseréltük.
Pap.
Úgy vagyon, mert a’ ki gyilkos, az átkozott,
Ez pedig gyilkos vólt, mert addig habozott,
Hogy egyszer magának kész halált okozott.
Doktor.
Kár mindjárt olly kemény ítéletet tenni,
Kár ollyan vak-merő Keresztyénnek lenni,
Mert fel-akasztani magát, ’s mérget enni,
Nem teszsz talponn álva a’ Pokolba menni.
Nem tudja az ember a’ Lélek’ munkáját,
Kisdedek’, ’s bolondok’ Theologiáját.
Tsak rontsd-meg szabados nyelved’ zaboláját
Majd fel-fedezem én beszéded’ hibáját.
A’ meg-őrűlteket, Maniacusokat
(A’ kik szokták magok meg-ölni magokat)
Mint a’ meg-hóltokat ollyba kell azokat
Tartani, ’s ők nem-is tudják világokat.
És így ha ők akkor jó hitben valának
A’ mikor szegények meg-bolondúlának,
Még idvezűlhetnek, mert semmi munkának
A’ meg-őrűlteket nem tartjuk okának.
Pap.
Ez nem vólt jó Hitben.
Doktor.
Úgy de mit tudsz benne?*
A mondat végén vessző állt, ezt kérdőjelre cseréltük.
Pap.
Tudom: ha jól*
Értelemszerűen jav.
hinne bolondá nem lenne.*
A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
Doktor.
Hát ha ki jó hitben bolondítót enne
Tudatlan, már az-is a’ Pokolba menne?
Pap.
Úgy de fösvénysége el-kárhoztathatta
Sokat ’súgorgottak gyermeki miatta,
Istenébűl Isten részit ki-nem adta
Ez, ha egyébb nem-is, Pokolnak adhatta.
Doktor.
De, ha tsak úgy lehet Uram! idvezűlni,
Úgy mindnyájunknak kell Pokolba készűlni,
Nem-is lehet minden vétket el-kerűlni.
Nem őrdög az mindég a’ mit úgy neveznek,
’S nints őrdög azokban mind a’ kik vétkeznek,
A’ vér és a’ törvény azért ellenkeznek,
Mert sokszor a’ Lelkek a’ vérnek kedveznek.
A’ Temperamentum viszi a’ vétkekre
Az embert, e’ vezet minket mindenekre,
A’ vértűl van a’ bűn, azért a’ Lelkekre
Ne támadj; hanem az éltető-erekre.
Négy Temperamentum van az emberekben
Négy fő-indúlatok’ feje a’ testekben,
Mindenik bűnt hordoz magával, ezekben
Részed van, és így van bűn-is mindenekben.
Kholericusoknak igen nagy a’ kények,
A’ Sánguineusok mind búja Legények,
Meláncholicusok mód nélkűl fösvények,
A’ Plegmáticusok rest, tunya, szegények.
Minden embernek van hát bűnre hajlása,
Tudod, ha olvastad, – Szent János’ mondása
Három a’ bűn, testnek gonosz kívánása
Élet’ kevéllysége, szem’ bujalkodása.
Ha hát, minden vétek nélkűl akarsz lenni,
’S úgy akarsz a’ mint élsz Menny-országba menni,
Szűkség lészen, minden véredett ki-venni,
’S semmi vér’ táplálót sem inni sem enni.
Leg-alább, a’ hóltról nem kell így beszélni
Gondold-meg, hogy te sem fogsz ám mindég élni.
Néked sem jól esne tsak azt lehet vélni,
Ha rólad illy balúl fognának ítélni.


Ezen beszélgetést be-rekesztő Kórus vagy Ének a’ meg-hóltnak gyermekei’ képében.

Óh! Melly nagy állapot kísértetbe esni,
Melly nagy kín magának önként kínt keresni,
Jobb a’ más ajtaját éhenn szomjan lesni,
Mint fűz-fábúl kínos akasztó-fát nyesni.
A’ Lelki-esméret fel-haborodása
Nagy kín; e’ kén-köves tűznek gyúlladása
Nagy tűz, nagy gyúlladás; Pokolban sints mása,
A’ hol ez van, nints ott az Isten’ áldása.
Ám örűllyön ki-ki nagy gazdagságának,
Ez Lelkeket gyötrő fösvény szív-kínnyának
Én nem tészem ennek magamat tárgyának,
Lelkem tsak a’ Jésust óhajtja magának.
Lugubris quondam raptam Menelaus Helenam
At modo Tót Ilonam Mord avas hatu canit, (Anag.)
Absolon infelix Sacra Iouis arbore captus,
Nunc salicis ramo Foemina pendet avis.
Si modo cuncta salix vnum gestabit avarum,
Et simili fructu fructificare queat
Virgine cum iusta saturnia regna redibunt.
Pondere tamque graui tuta quiescet humus.

Íratott úgy tettzik 1782dikben.


Világi Mulandóság, Halál.
Ha nézünk, e’ Világ’ szép Páva módjára
Sok-féle színekkel festett formájára
Változik úgy lattzik, ’s mint a’ Fűst és Pára
El-is múlik benne minden utóljára.
Az Isten, a’ ki ád lételt, és életet,
Mindeneket ollyan törvény alá vetett,
Hogy az egész világ, ’s minden teremtetett
Állat, múlandóság alá rekesztetett.
Nézzűnk-el bár nézzűnk renddel mindeneket,
Nézzűk-el a’ meszsze terjedett egeket,
’S annak bóltozatinn tündöklő tűzeket,
Mindennap változni találjuk ezeket.
A’ nap míg be-tőlti szokott esztendejét,
Mindennap újobban váltóztatja helyét,
A’ hóld ha el-kezdi hónapja’ elejét
Nő és fogy mind addíg míg végzi idejét.
Repűl a’ fias-tyúk az égenn sebessen,
Ballag a’ kaszás-is utánna rendessen
A’ két el-fáradt eb piheg hogy mehessen,
Süvölt a’ Hidra-is nyomokba mérgessen.
Siet az oroszlány arany-szín hajával,
Ezt követi a’ Szűz termett kalászszával,
Vágtat a’ szárnyas-ló mind a’ négy lábával.
És mind véget-jegyző hibás karikával.
A’ több tsillagok-is mellyek seregelnek
Széllyel az egekenn addíg mendegelnek,
Míg egyszer a’ szabott idők ha be-telnek,
Ezek-is magoknak rendelt végre lelnek.
El-múlik maga is, melly most mutogatja
Tsillagit, az égnek tzifra bóltozatja,
Mikor az egeket, az egeknek Attya,
Mint az őltözetet egybe hajtogatja.*
’Sólt. 102. (A szerző jegyzete. A jegyzet helyét a főszövegben zárójelbe tett kisbetűk jelölik.)
Ezt a’ Pogányok-is gondolták már régenn
Látván a’ sok forgó-testeket az égenn,
Hogy addig forganak ez nagy kerekségenn
Míg meg-nem állanak ezek-is egy végenn.
A’ kik e’ világot jól által láthatták,
Hogy vólt kezdete ’s leszsz vége, meg-vallották
Kivált kik az Isten’ ígéjét hallották
Örökké-valónak soha sem tartották.
Vakmerőség mérgit hasztalan-ís nyeli,
A’ ki van más-féle gondolattal teli,
Mert ha vólt kezdete végét-is meg-leli,
A’ régi Poeta a’ mint énekeli.
Érünk úgy mond ollyan síralmas órára,
Mellyen az Istennek rettentő szavára
Meg-ég az ég, a’ főld ’s tengerek határa,
És az egész világ el-vész nem sokára.*
Ouid. Metam. reminiscitur adfore tempus &c. (A szerző jegyzete. A reminiscitur helyett reminisctimur szerepel, jav.)
Már sok visgálói a’ tsillagos égnek
Akartak-is határt találni e’ végnek,
E’ tűzek, úgy mondják: öszve akkor égnek
Mikor vége leszsz, egy negyed kerekségnek.
Vagy, ha a’ Jupiter-Plánéta mentében
Úgy halad Szaturnus a’ maga egében,
Hogy ebbűl nézvén-ki a’ nap-közepében
Kilentzedszer lesznek egymás ellenében.*
Nona ignea triplicitas, vel maxima coniunctio. (A szerző jegyzete.)
Sőt még Algebránn-is sok szám-vetéseket
Tettek ’s törték rajta némellyek fejeket.
Hogy mikor végzi vég ezen kerekeket!
’S mikor ólvasztya-el a’ tűz ez egeket? –
– El-múlik a’ főld-is tehát az egekkel?
Úgy van, mert bár nézd-el vigyázó szemekkel
Ez-is, minden rajta ’s benne termettekkel
Változik óránként sok-féle színekkel.
A’ még verőfényes lágy meleggel reggel,
Sok virág virágzik a’ kertben sereggel,
De, mint a’ nap-világ el-tűn’ a’ felleggel,
Hervadnak ezek-is, a’ kemény meleggel,
Illyen törvény-alatt vagynak, bár szépek-is
A’ mezőkönn széllyel zőldellő-fűvek-is,
Mert noha tavaszszal és nyárban zőldek-is,
El-múlnak a’ téli hideggel ezek-is.
Sokszor, a’ komor-ég’ meg-harvasztó szele
Rá-fuvall, ’s el-szárad minden zőldség vele,
Gyakorta tsak egy kis féreg búvik bele
’S oda leszsz a’ Jónás’ kopasz-fej’ fedele.
Egy ágatska terem a’ fa kis magvábúl, –
– Idővel nagy fa nő e’ kis ágatskábúl, –
– Végre ez a’ nagy fa ki-fogy a’ ’sírjábúl,
Míglen majd száraz fa leszsz az élő-fábúl.
Sőt néha zőldenn-is lábárúl le-vészik,
Mind a’ tűzre rakják, és hamuvá tészik, –
– Így, a’ nagy fa a’ mint kis magbúl tenyészik,
Majd kevés hamuvá lészen ’s el-enyészik.
Illyen ám a’ kevés ideig tartóság,
Illyen a’ világi változhatandóság,
Igaz beszéd tehát, igaz és valóság,
Hogy az egész világ tsupa múlandóság.
A’ főldbűl, gőzölgő vékony fűst módjára
A’ levegő-égbe fel-mégyen a’ Pára,
És öszve-verődvén ott felleg formára,
Kibűl esső, kibűl menny-kő leszsz sokára.
A’ tengerbe, a’ főld’ sok folyó-vízének
Árkainn a’ mennyi tseppek be-menének,
Soha partjai közt meg-nem férhetnének,
Hanem ha lassanként ki-gőzölgenének.
Ekképpen leszsz kevés idővel a’ sokbúl,
Így lesznek kitsinyek sokszor a’ nagyokbúl,
Így leszsz végre semmi a’ valóságokbúl,
Óh! hát az emberek mit várnak magokbúl?
Világi gazdagság, Pompa, ditsősségek,
Országok, hatalmak, Fejedelemségek,
Városok, nagy várak, roppant erősségek
Váltóznak oránként ’s leszsz-is végre végek.
A’ nagy Babilonnak ’s színt-úgy Persiának
Kitsiny vólt kezdete nagy Bírodalmának,
De azok-is addíg-addíg változának,
Hogy végek el-érvén egyszer el-múlának.
Kitsinybűl vett Görög-ország eredetet,
Melly Nagy Sándor által nagyra terjesztetett,
De a’ mint hamar nőtt ’s hírtelen kezdetett,
Az Isten ennek-is hamar véget vetett.
Régenn Róma-várát egy hegynek felette
Tsak alíg, két három ember építette,
Rövid időnn Isten ollyann nagygyá tette,
Hogy minden Országok kitsínyek mellette.
Fenn-is áll még eddíg hatalmas páltzája
És sok Nemzetségek hódolnak alája
Áll még a’ Dániel’ titkos Statuája,
Vas és tserép-lábú vég Monárkiája.
A’ kő, melly az arany-fejre már le szakadt (Dán. 2. 34.)
’S le-rontá a’ réz-hast és ezűst-vállakat,
E’ képnek Ágyékánn mind eddíg meg-akadt
És öszve nem törte még e’ két lábakat.
De meg-indúl e’ kő innen-is sokára
E’ bírodalomnak végső romlására
Le-rohan sebessen jött menny-kő módjára
Ez meg-romlott képnek még ép két lábára.
Ez sok változások addíg mendegelnek,
Hogy egyszer, mint a’ fűst mindenek el-kelnek;
’S majd mikor a’ szabott idők mind be-telnek,
Mindenek magoknak rendelt véget lelnek.
Ha hát, a’ mik régenn vóltak el-múlának
’S újjak jöttek elő, mellyek nem valának,
Mit igér? a’ világ’ múlandoságának
Sok jeleit látván az ember magának.
Oh! bizony köz ez a’ romlás, mi velünk-is,
A’ mint vólt fel-kőltünk, leszsz el-enyésztünk-is,
Ne kevéllykedjünk hát; mert ha most élünk-is,
Bizony leszsz valaha végünk, minékünk-is.
Míg állunk, míg mozog meleg testünk’ vére,
Futunk, nem-is nézvén életünk’ végére,
Az alatt mind múlik az idő ’s végtére
El-múlunk ’s le szállunk a’ sír fenekére.
Hajdan, Filep Király Mátzedóniában
Tsak azért tartott egy gyermeket Házában,
Hogy ez mondás légyen, majd minden órában,
Emlékezz hogy meg-halsz. Kiáltó Szájában.
Méltánn-is, mert repűl gyors madár módjára
Az idő ’s minket-is vesz sebes szárnyjára,
’S ha el-ér élete’ utólsó napjára,
Kit-kit a’ kész sírba bé-tesz utóljára.
Ollyan a’ változó természet Országa,
Hogy, tsak alíg nyílik gyermeki virága
Éltünknek; már útól éri Ifjúsága,
A’ mellynek helyébe’ az Agg-vénség hága.
Ekképp emésztjük-meg esztendeinket. (’Sólt. 90. 9.)
Ekképpen emészt-meg az idő-is minket,
Ha mi el-temetjük vén szerelmesinket
Az Ifjak fogják-bé a’ mi szemeinket.
Kszerkszes Görög-ország ellen nagy Hadával
Menvén, több mint két száz ezered magával,
A’ többek közt egyszer szép Hadi-pompával
Meg-áll egy hegy alatt roppant Táborával.
’S el-nézvén a’ Hegyrül Táborát bámúlva.
Azon síránkozik Kszerkszes könyve húllva,
Hogy kik most itt vagynak így meg-sokasúlva,
Egy sem él közűlök száz esztendő múlva.
Ám sírassad Kszerkszes e’ halandó Hadat,
De magad se vonyd-ki közűlök magadat,
Mert a’ ki el-hordja fejenként Hadadat.
Vedret a’ te tested*
testek Értelemszerűen em.
porának-is adat.
A’ szegény ’s a’ gazdag mind egy a’ Halálnak,
A’ Király ’s a’ kóldús egy végre találnak,
Vak ez, nem néz senkit, mint mikor kaszálnak,
Neki megy a’ kasza mindenik fű-szálnak.
El-hitetvén a’ bőlts Szeneka magával,
Hogy közös a’ Halál a’ világ’ nagygyával,
A’ kik az Országnak vesződnek gondjával,
Így szóll, bőlts emberhez illendő szavával.
Én nem bánom tessék akár ki’ Fijának,
Hírt az egész főldönn szerzeni magának,
Más, a’ nagyra-látó világi Pompának
Édességét tartsa fő bóldogságának.*
Senec. Tragoed. Alium multis gloria terris &c. (A szerző jegyzete.)
Én szegény házamban magános fejemet
Le-hajtom, és bátrann élem életemet,
Ott várom tsendessen vídám vénségemet,
Bíztat ez, ha szegény vagyok-is engemet.
De sokszor, a’ vénség’ idejét sem várja
A’ Halál, éltűnknek szabott vég határja
Sőt néha, testünket míg leg-jobban járja
A’ világ’ szerelme, koporsóba zárja.
Balthazsár pompássan mikor vatsorála,
Hírtelen a’ falonn egy kéz ’s penna nála
Hírt ád, hogy jelen van, ’s ott-is vólt Halála,
Im’ hol a’ véndégség torrá miként vála.
Sándorra, az egész világ’ Bírójára
A’ hírtelen halál melly keveset vára,
Midönn semmi veszélyt nem várna magára
Jó borba adott-bé mérget a’ torkára.
De fel-teszem: ezer ’s több esztendős lenne,
Mi gyönyörűsége az embernek benne,
A’ helyett és addíg míg halva pihenne,
Egyik változásonn által másra menne.
Változás gyötrelem az ember’ élete,
Ugyan, miért van hát ollyan nagy kelete?
Sok síralmas jaj-szónn kezdődik kezdete,
’S kínnal végeződik végső lehellete.
A’ mostan szűletett és még tsak mostani
Gyermek, leg-előszször jaj-szónn kezd szóllani,
Oh! mennyi ártatlan kisdedet hallani
Könyvekkel elegyes jaj-szót kiáltani.
Azután, ha egyszer idővel sokára
Fel-nő a’ ki gyermek vólt Ifjú korára,
A’ sok gyönyörűség, mellyet méz módjára
Nyal vala, méreggé válik utóljára.
Míg tsak Férjfiúi idejét érheti
A’ hideg fagylalja, a’ meleg égeti,
’S mikor a’ világot leg-jobban szereti
Gyakrann idő előtt a’ bú el-temeti.
De nézd-el végtére az Aggott-véneket
Mennyi bajjal tőltik vég-esztendejeket,
Kérd-meg a’ fehérenn meg-öszűlt fejeket,
Sokan; nem szeretem, azt mondják, ezeket.
Egy szóval ezernyi sok változásokonn
Keserűségeken ’s nyavalyákonn sokonn
Megy-által az ember, és ezenn az okonn
Sok okossak magok bámúlnak magokonn.
Tíz-tíz esztendeje alatt életének
El-fogy valósága az ember testének,
Úgy-hogy, minden hetven esztendejű vének,
Hétszer újjabb-újjabb emberek levének.
Hányszor kell hogy élhess ember innod enned?
Hány ezer nyavallyán, ’s bajonn által-menned?
Végre, e’ változás addig mégyen benned,
Míglen, a’ mint por vagy porrá-is kell lenned.
És így akár mibe van gyönyörűsége
Embernek, mindennek tsak halál a’ vége,
Óh bóldogtalanság színes dítsőssége!
Óh emberi-erő erőtelensége!



Egy Úri érdemes Atyának, kedves Leánya halála utánn íratott Vígasztaló-levél.

Fáj-e még? jó Atya! és még-is kisért-e
A’ bú? melly a’ minap keservessen sérte,
Mikor az ég, ollyan vagyonodat kérte
’S vette-el, hogy élted’ attad vólna érte.
Vagy tán vétkezem-is ezzel a’ kérdéssel,
Mint ha ollyan könnyű vólna a’ nyögéssel,
Fel-hagyni? a’ kinek inkább szíved késsel
Hasogatták vólna; mint e’ temetéssel. –
Egynek, de olly egynek sírba kőltözése,
Kinek halálával négynek kesergése,
’S minden gyermekidnek harmada’ vesztése
Együtt jár; Áh! nem nagy szívenn lővellés-e?*
lővelles-e Rímelés szerint jav.
Úgy; mert három közűl el-vesztéd egyiket,
Sőt tizen egy közűl már kilentzediket,
’S a’ három közűl-is olly kedvesebbiket,
A’ Kiért engednéd talám mindeniket.
El-tűnt reménységed’ tárgya ’s tellyessége,
Vénséged’ öröme, Házad’ ékessége,
Szerelmes Annyának tündér kis véndége,
A’ kire most vólt már leg-nagyobb szűksége.
Mert Ágnes bútsuzik Lutzina hívatja,
Antalt Fébus kéri a’ bőltsesség’ Attya,
Már úgy mond kezeim’ maga tsokolgatja
Eszterem; bús Annya’ szerelmes magzatja.
Tsókold hát! – tsókolná, – de – szörnyű Fájdalom!
El-tűnt, az én kedves testben járt Angyalom,
Eszterem! – háromszor harmadik sír-halom!
Hát így vál-e búra ez a’ bizodalom?
Vagy, ha már kezeim e’ kis Angyalkának
Kedves tsókjaitól éppen meg-válának;
Vajha a’ tsoportos himlők helyt adnának
Ortzáján, síralmas szűléje tsókjának.
Jaj! de, – im’ gyönyörű ortzája ’s szép teste
A’ mellynél már szebbet Apelles sem feste,
Rakva van fekéllyel: ah! be ki-kereste
Gyászom tellyességét ez a’ gyászos este. –
– Valóba keserves, hogy ölelésedet
Nem kőltsönözheti ez, a’ ki tégedet
Ölel a’ kín közt-is; ’s e’ meg-merevedett
Test, nem érzi tovább kedves szerelmedet.
Nem szóll az arany-száj Annya’ síralmára,
Kinek sóval tellyes értelmes szavára
Bámúltunk, mert meg-ért vén ember’ módjára
Szóll vala, sok tanúlt elmék’ tsudájára.
Nem. – De*
A D d-ből jav.
óh fájdalom! kedves szűléjének
A’ zokogás miatt meg-akadt nyelvének
Sem enged szóllani; hogy baját szívének
Ki öntvén, a’ terhek könnyebbek lennének.
Kedves Nénnyének-is sok könyv buzog szeménn,
Nyög Öttse’ halálánn és halála’ neménn;
Most bámúlok, úgy mond: bőlts szavad’ érdeménn,
’S még elébb Férjhez mégy kedvesem! mint sem én.
Antal síránkozó Annya ’s Nénnye között,
Síralmat mutató gyász-színbe őltözött.
Ő-is ez esetenn nagyonn meg-ütközött,
Hogy Húga testibűl Lelke ki-kőltözött.
Mint haboz, egy hóltnak ’s két élőnek Attya’
’S egy keserves Anya’ Férje’ gondolatja?
Mikor akár merre szemeit forgatja,
Illy bokros bánatnak láttzik ábrázatja.
Fija, ez esetenn el-bámúl magában,
El-hal a’ Leánya keserves bújjában
Felesége készűl Esztere’ sírjában,
Mit szűlhetnek ezek egy édes Anyában?
Bizony ezek között kő-szikla lehetne
Szíved bár; de még-is meg-repedezhetne;
’S ha szíved e’ baj közt örűlne ’s nevetne
A’ gondviselés-is rád neheztelhetne.
Nem vétkezem-e hát? mikor bánatjának
Ellent-állok, vagy-is állani kívánok,
Esztere’ halálán, és egész Házának
Sorsánn szomorkodó síralmas Atyának.
Gondolom: szívednek jobban-is tettzene
Bánatodrúl inkább írni mint ellene;
’S való, hogy nékem-is síratnom kellene
Ezt, a’ ki közölünk az Istenhez mene.
Sőt ártalmassan-is vígasztallak téged,
Kinek már tsoportra gyűlt keserűséged
Talám meg-is oszlott, ’s ha el-múlt inséged’
Emlegetem, újra bomlik könnyebbséged.
Jól vagyon: – de még-is tisztemnek tarthatom,
Hogy légyen más bajánn nékem-is bánatom,
Már pedig, úgy tettzik hogy Esztert síratom,
Mikor vígasztalva bús Attyát bíztatom.
De én merjek-e hát sebjére írt kenni,
Én, a’ ki még Atya sem próbáltam lenni,
Annak, ki már próbált sokonn által-menni
Nemzeni Fiakat, ’s a’ sírba-is tenni.
Való – hogy ha ezek, rajtam történnének,
Mellyek most Te rajtad öszve-ütközének
Könnyű gondolatim nehezenn lelnének
Illyen orvosságot mint a’ más sebjének.
Mert elegenn vagynak kik más síralmának
Enyhíttő okokat bőltsenn gondolának,
’S mikor az orvosnak fáj a’ seb magának,
Ritkánn veszi hasznát hasznos Flastromának.
És ha ez a’ bal-sors engemet próbálna,
A’ Te bőltsességed még jobb írt találna;
’S ha a’ Te keserved az enyimmé válna,
Az én gondolatom mind szárnyára szálna.
’S meg-vallom; ez a’ seb, melly szíved’ sértette,
Bajodat előttem ollyan nagygyá tette,
Hogy bús elmém, magát mint egy erőltette,
Mikor az Orvosló-fűvet szedegette.
Mert, ha közönységes vólna szíved’ bajja,
Vagy tsak egy kettővel közös vólna jajja
A’ sebes szív sebjét bé-gyógyúltnak vallya,
Ha van más sebes-is, ki szint-úgy fájlallya.
De én (Te azt mondod) társot nem lelhetek,
’S tán sebes ’s nyomorúlt egyedűl lehetek,
Mert minekutánna nyóltzat el-temetek
Ah egek! Házamba új halált kűldetek. –
– Igaz hogy ritka társ, a’ ki így szenvedett,
’S a’ ki tízen egybűl ád kilentz tízedet, –
– De, lám a’ bánatban követnek Tégedet
Elegenn; síratván kedves Eszteredet.
Im! egy nagy méltóság, a’ ki örömedenn
Örűlt, most kesereg keserűségedenn,
Ez a’ közös bánat, gyengénn ’s édesdedenn
Enyhíttő írakkal dolgozik szívedenn.
Ah de, (azt feleledet) akár kinek hattya
Szívét ez a’ bánat, nem a’ más bánattja;
Sírhat Leányomonn sok, a’ ki nem Attya,
De az-is tsak az én Eszterem’ síratja.
Sőt meg-sértett szívem mág annál sebessebb,
Hogy a’ kit nem sértett, annak-is fáj e’ seb.
Melly egyedűl enyim – és mennél nemessebb
Lélektűl váltam-meg, annál keservessebb.
Ki vigasztalhat hát bús Atya Tégedet?
Ha az-is baj, ha ki bánnya keservedet,
Az-is pedig kínnal érdekli Lelkedet,
A’ ki nem sájnállya kedves Eszteredet. –
A’ Pap, a’ halgatót könnyenn bíztathatja,
Mert mindjárt az Isten’ beszédit mutatja,
’S ha könyvez gyermeke’ halálánn az Attya
Ez a’ vigasztalás: Isten’ akaratja.
’S ez némellynek szívét meg-is enyhíthette,
Ha igaz Lélekkel rá ezt felelhette;
Hiszem, az Úr adta, el-is az Úr vette,
Áldott légyen azért szent Neve érette.
Bút szerez ellenben inkább némellyeknek,
Szerelmeseikenn el-keseredteknek,
Kivált ha néhányszor többen-is lehetnek,
Kiket ki-szóllítni tettzett az egeknek.
Azt gondollya: kivált a’ sok gyermek’ Attya;
Ha egynek halála Isten’ akaratja,
A’ többi-is, bár még az ég hallogatja
Ez változhatatlan rendelést várhatja.
És így valahánynak történik halála
Újjabb keserűség keres szállást nála
Akár ki rendelte, hogy halálra vála
Elég az, ha szívénn sebeket tsinála: –
– Jól van. – De*
A D d-ből jav.
ne azt nézd; hogy Isten el-vette,
Hanem; hogy ővé vólt, ’s ideig engedte
Tenéked; ha hát most magának szerette
Perbe az Istennel nem szálhattz érette.
Most, leg-jobb korában találta az halál
A’ millyenben Téged’ már soha sem talál,
El-ijedsz ha bűnöd előtted sorral áll
Mennyi már, miólta ollyan kitsiny valál.
Hiszed-e: hogy tömlötz a’ test a’ Léleknek?
Ha hiszed; örvendhetz az el-kőltözteknek,
Hogy szép Palotáján a’ bóldog egeknek
Olly koránn fel-válták tömlöttzét testeknek.
Ha még-is az halál bűneiknek bére
Vólna ezeknek-is, talám nehezére
Eshetne szívednek, hogy illy hamar ére
A’ halál, bűneik meg-bűntetésére.
De, hiszen a’ Jésus meg-hólt már érettek,
’S jól lehet igaz, hogy bűnös vérbűl lettek,
De tselekedettel még alíg vétettek,
Azt-is meg-fizette a’ kezes helyettek.
Külömben, a’ halál a’ hitetleneknek
Bűntetés tsak; de nem az igaz Híveknek
Minden jóknak pedig ’s a’ ti Eszterteknek
Által-menetele ’s útja az egeknek.
Esztert hát ne sírasd, sem ama’ nyóltzakat
A’ már szemed elől régenn el-múltakat,
Mert olly helyre vitte az Isten azokat,
A’ hol meg-találták bóldog hazájókat.
De tovább szeretted vólna életeket?
Sőt áldjad az áldott Isteni kezeket,
Hogy, míg többrűl többre tetéznék terheket,
Meg-könnyebbítette Isten szegényeket.
És el-higyd, hogy jól tett az Isten ő vélek,
Hogy már ők, a’ mitől Te, és én-is félek
Nem félnek; hogy a’ míg még élhetek, ’s élek,
Sokat vétkezhetik ez a’ bűnös Lélek.
Kit síratsz hát édes Atya! ha ezeket
Nem síratod? talám a’ két test-véreket,
Édes Annyok szeménn le-tsorgó könyveket
’S ezeknek, sebeddel egyesűlt sebjeket?
Úgy vagyon – ha mind ezt bűntető Páltzának
Lenni képzelheti bús Lelked magának,
Vétkes indúlatok valóba vólnának,
Nem érzeni súllyát Isten’ ostorának.
Sőt, ha tsak Atyai feddésnek ítéled,
A’ mint bánt Mennyei édes Atyád véled,
Azzal mutatod-meg, hogy az Istent féled
Ha kedvedet egy kis búval fel-tseréled.
De, ha a’ mellyek most rajtad történének,
Véled bóldogságod’ kissebbűlésének,
’S ha minden űtések sebnek tettzenének,
Ezek egy bőlts szívhez már nem illenének.
Nem vártad e’*
vártad-e Értelemszerűen em.
sebet, melly szívedet érte? –
– Úgy de, hogy nem éri, vallyon ki ígérte? –
A’ halál új gyászszal kilentzedszer sérte? –
– Az Isten kűldötte, ’s mit törődöl érte? –
– Nem azt nézi a’ bőlts: mit szenved, ’s szenvedett?
Hanem: hogy még a’ sors mi reményt engedett?
’S ha a’ bal-szerentse rontja mindenedet
Örűlly; hogy magadat meg-tartott Tegedet.
Három vólt, – egy hólt-meg – kettő meg-maradott,
’S miért ne adhatnál hárombúl harmadot? –
– Úgy de már kilentzet Isten ki-ragadott? –
– Tizen egygyet ollyan fel-tétellel adott.
De, ha már az Isten úgy jobbnak-tartotta,
Hogy Úri-házadat egygyel tsonkította,
Lássuk: ha a’ Halál Esztert választotta
Attya örömestebb mellyiket adhatta.
Ágnest fel-nevelted már, ’s vagyon hozzája
Nagy remény, hogy e’ leszsz vénséged’ Dajkája,
Antal egyetlen-egy Férjfi unokája
Atyádnak, a’ kinn áll József’ lineája.
Gondolod most: könnyű azoknak beszélni,
A’ kiknek gond nélkűl vígann lehet élni,
Próbáld tsak sorsodat bajommal tserélni
Engemet a’ búért nem fogsz meg-ítélni. –
– El-hiszem: hogy nékem terhessen esnének,
Ha tsak kissebbek-is rajtam történnének;
De, nékem-is bóldog szemeim lennének,
Ha, hogy ne sírjanak arra mehetnének.
Mert tsak bóldogabb az, ki szerentséjében
Ha tsonkúl-is, tsorba nem esik kedvében,
Mint kinek a’ bal-sors jövén ellenében
Ezzel, síralom-is foglal helyt szívében.
Hogy kell hát nem sírni a’ könyves szemeknek?
Ez ez a’ mesterség; ez a’ nagy Lelkeknek
Jele; ez nem tettzik sok gyászos szíveknek,
Ez egyik ajtaja bizony az egeknek. –
Szomorkodsz? – De*
A D d-ből jav.
miért? – Mert*
Az M m-ből jav.
okot találtál,
Mellyért tsendességbűl szomorúvá váltál. –
– De, ha ellenkező okokat visgáltál,
Már ennek a’ búnak titkon ellent-áltál.
El-veszett valamid? – Isten többet adott. –
Mind el-vette Isten? – Meg-tartott*
Az M m-ből jav.
magadot –
Kilentz Magzatidat halál el-ragadott? –
Sokat adott Isten, ha még-is maradott. –
– Hát ha mindnyájokat el-fogod temetni? –
– Áldás, annyi halált élve meg-érhetni,
’S ha néked-is véget fog a’ halál vetni? –
– Fogadom: hogy akkor azt fogod szeretni.
Ha minden gyermekid életben lennének,
Mikor vég-óráid el-következnének,
Ah egygyűt, mitsoda kínt nem szerzenének
Egy haldokló Atya’ keserves szívének.
Sirasd: hogy meg-hóltak és el-temettettek,
De örűlly azonn hogy tovább nem élhettek,
Mert, kik síralmidnak most okai lettek,
Ha tovább élnének még jobban lehettek.
Azt mondod: ha hát jobb most egyszer bánkódni,
Mint, ha éltek vólna többször szomorkodni,
Most hát búsúlnom kell, nem vígasztalódni,
’S ez egyszer gondomnak ’s búmnak nagyobbodni.
Mert most egy tsomóban szenvedem azokat
A’ meg-történhetett szomorúságokat,
Hadd szomorkodjam hát, ’s hadd sírjak most sokat,
Kilentz gyermekimnek nyőgvén halálokat.
Ne vigasztallyj tehát sőt szomorkodj velem,
Mert kilentz sebemet szívemenn viselem,
Síralmas szememet az égre emelem,
Akár mint vigasztallyj; sírok, azt felelem,
Ám sírj, – hiszen nem rút, nem-is vétek sirni,
De az indúlattal nem illő nem bírni,
’S ha szabad a’ hóltat ki-sírva kisírni,
Tán szabad nékem-is vígasztalást írni.
Erre-is így felel szíved bádgyadtsága,
Oda van Eszterem, egy szemem’ világa,
Oda van*
ven Sajtóhiba, em.
Lelkemnek minden vígassága,
Mellyet kilentzedszer Halál ketté vága. –
– Ám sírasd hát, tsak hogy békével szenvedd-el,
Ha el-vetted a’ jót, a’ roszszat-is vedd-el,
Vígasztald magadat hív Feleségeddel,
Ki fel-ér tízen egy sőt több gyermekeddel.
Dítsőítsd az Istent, a’ ki mint fijának
Néked jelét adta irgalmasságának
Attya lévén Főldi Atya Leányának,
A’ kit ő magához el-vive magának.
Míg nyőgsz, sírsz, imádjad az Isten’ hatalmát,
’S kérd; hogy törőllye-el szemeid’ síralmát
Míg élsz könnyebbíttse Lelkednek fájdalmát,
Ha meg-halsz adja meg*
még Értelemszerűen em.
mennyben nyúgodalmát.


Íratott 1786dikban.


Felséges Mária Theresia halála’ tisztességére írt Esztendő’ jegyző Vers.

There’sIa KIráLy AszszonyVnk! eL-haLáL.
Noha sokkaL toVább éLnI MéLtó VaLáL.
OLjan erős bajnok a’ fegyVeres haLáL.
Hogy rabot KIráLyI TronVsban-Is taLáL.


Ezen Versben, az U, V helyett vétettetik, a’ Jnek pedig nints I forma száma, (Stat penes arbitrium, modo sit constanter.)


Méltóságos R. Sz. B. Gróff Széki Teleki József Ur ő Nagysága tiszteletére 1782dik Esztendőben, Octob. 15dik napjára; mikor Ugotsa Vármegye Fő-Ispánnyának instelláltatott.

Víg hang’al ekhóznak Kárpatus’ mellyéki,
Örvendvén Ugotsa’ Vármegye’ vídéki
Azonn, hogy leg-első szerentséje néki,
Hogy Telekié lett Fő-Ispányi Széki.
Vígann felel-viszsza ez öröm-Szavára
Egész Magyar-Ország, hogy már valahára
Szert tett, sok bőltseknek várt kívánságára
Ez minden tudomány’ Mestere’ ’s Attyára.
Eddíg szegény Hazánk mint-egy irígylette,
Hogy úgy szóllván, hasznát az egy Erdély vette –
Annak, a’ ki magát, a’ mint érdemlette,
Az egész Világgal esmerőssé tette,
Kinek híre, nem tsak Tátrát által hatja
Hanem a’ Parnaszszus-víze folyamatja
Az ott lakó bőltsek, ’s a’ bőltseknek Attya
Tudománnya hírét bámúlva halgatja.
A’ ki mind Magyarnak tűkör mind Németnek,
Hát az használlyon-e tsak ez egy Nemzetnek?
’S hogy ne lássa Népünk azt, a’ kit szeretnek,
A’ Máramarosi Hegyek ellent vetnek?
Hiszen pedig Magyar néki-is Nemzete,
Erdélyben, de Magyar-vérbűl szűlettete;
Hogy van hát Erdélynek ollyan betsűlete,
Felettünk; miénk és tehát nem lehet-e?
Jól tudta ezt egy bőlts, kinek hatalmában,
Van-is, elő-menni fel-tett szándékjában:
Ezt adja azért ki parantsolatjában:
Teleki, Fő-Ispány légyen a’ Hazában.
Bőlts Gróff! tudom akkor számossan valának
A’ kik ő magoknak Téged’ akarának,
De az egek, ’s szava Hazánk Királlyának
Adminisztrátorúl Békésnek adának.
Most pedig Ugotsa Teleky nevének
Fejet hajt ’s örvend, várt ’s nyert szerentséjének.
Mivel, azon nevű Nemes Vármegyének
Gróff Teleky József tétetett Fejének.
Víg nagygya kitsinnye, Aszszonya ’s embere
Hangzik a’ Vivátnak hármossan ezere,
Mivel ma, a’ minden Tudomány’ Mestere
Köztök, Fő-Ispányi rangot ’s nevet nyere.
Hálát ád Istennek ’s dítső Királlyának
Kit tart, a’ mint illik örökös Urának,
Azért: hogy ez tzélja bőlts akaratjának,
Miként használhasson a’ Magyar-Hazának.
Tiszteli ’s örvendi hatalmát ’s erejét –
Tsókolva fogadja Fő-Ispánnyát Fejét,
Vígann emlegeti bóldog esztendejét,
’S ez áldással tőlti egész nap idejét.
Élyjen Gróff TELEKY JÓZSEF ő Nagysága,
És legyen szerentsés Várt Fő-Ispánysága
Élyj, Élyj! ez szívünknek buzgó kívánsága
Bőltseknek tzimere, Hazánknak virága.
Szeresd ezt bőlts Pallás a’ kit Leányának
Tartnak az Istenek Ura’ ’s Királyjának,
Kinek ha Fiai vagynak vagy vólnának
Ez bőlts Gróffot illik gondolni Fijának.
Bőlts vagy, ’s a’ bőltsesség kész öltözetébe
Az Atyád fejébűl ugrottál elébe,
Ugy van – ezt ott hagytad válaszsz e’ hellyébe
Szállást e’ Nagyságos Gróff Úrnak fejébe.
Hogy vihesse dolgát óhajtott végére
Igaz útainak Te légy jó vezére,
Önts több bőltsességet ennek bőlts szívére
Hogy tudjon bőlts gondot tartani Népére.
Thémis! Óh igazság’ Isten-Aszszonykája
Az idő’ Leánya vagy-is unokája
A’ kire az égből van bízva reája,
Hogy légy a’ Népeknek ítélő-bírája!
’S te-is, ez Anyának hív ’s igaz szűlette!
(Ki régenn a’ törvényt*
torvényt Sajtóhiba, jav.
igazságban tette,
De a’ gonoszságot hogy nem szívelhette,
Változtatta útját ’s az ég-felé vette.)
Ti légyetek ketten két Vezéri néki,
Hogy egyenlőnn függjön fontja’ két mértéki,
Tudjon a’ Nép előtt bőltsen járni bé-ki,
És igaz szék légyen törvény tévő-széki.
Ti állyatok ketten fellyűl a’ székére
Vígyázván a’ fontot-tartó jobb kezére
A’ sok virtusokbúl koronát végtére*
végtere Rímelés szerint jav.
Ti fonjatok ennek érdemes fejére.
A’ virtus, szerentse, békesség’ kötele,
A’ közép igazság, a’ kegyesség’ jele,
Gróffi rang ’s tisztesség kiket érdemele
Tartsanak és végig lakozzanak vele.
Hogy úgy végyen nagyobb hírt ’s nevet magának
Használlhasson nékünk ’s szegény Hazájának
Áld Isten Józsefet, a’ kit Ugotsának
Tettél József által Fő-Ispány Urának.
A’ tíz útólsó Versek, hasonló Esztendőt-jegyzők, mint fellyebb.


Stagnantis cecini gelidas Peisonis ad ondas? Carmina vix Teleki Nomine digna Tuo.


BALATONI HIDEG-FERDÖ.

Mellyet Vitzé-Ispány Szili Úr tsináltatott,*
tsinál tatott Az eredeti kiadásban a lap széle miatt elválasztva, két sorban szerepel a szó, de az elválasztójel hiányzik.
és egy Ifjú Ur Ákhilles Kápolnájának nevezett; itt pedig azon Ferdőnek szerentsétlenségét irja-le a’ Poeta.

Áll már az Ákhilles’ deszka-Kápolnája,
Szili Úrnak lapos fenekű gályája,
És már tsak azt várja: hogy Juliánnája
A’ kinek szentelték érkezzen hozzája.
Azomban tsillagi a’ kanikulának,
Mellyek az Északi nagy Medve-farkának
Szem-közbe ellene szegezve valának
A’ kisded bárkára nagy szelet hajtának.
Melly szél mivel szolgált az alsó sarkára
Fordítja az ajtót Hajnál hasadtára,
Melly eddíg az égnek északi pontjára
Nézett, a’ kis göntzöl szekér’ rud’ orrára.
Más nap a’ kutyátúl hajtott déli-székre,
Fellyűl nagyobb szelet hajt a’ medve délre,
Hellyre áll a’ gálya, ’s az északi félre
Fordúl az ajtaja a’*
á Sajtóhiba, em.
Balaton-szélre.
Nézd-el az Ákhilles’ tzímere mit hozott?
Erős Oroszlánnya medvévé változott,
Délrűl három-ágú villával*
három ágú-villával Értelemszerűen em.
dolgozott
Tríton; de északrúl medve hadakozott.
Hajdan az Ákhilles’ kerek paizsára
Bóltozat vólt mettzve fényes ég-formára,
Hol mivel az Észak láttatik jobbára,
A’ Polus vólt téve közepső pontjára.
Egyez tehát Szili ’s Ákhilles nevezet,
Mivel hajójának kit e’ vízre vezet,
’S melly ide Budárúl szárazonn evezett,
Dél-ellen szolgálni Észak igyekezett.
De meg-ijedt még-is és igen sajnályja
Azt, ezen Ákhilles’ kisded Kápolnája
Hogy noha kettős-is Oroszlány’ dajkája
Még-is szerentsétlen, leg-első próbája.
Egy kitsinyded hajó vólt szolgálatjára
Rendelve, ’s ki-kötve Balaton-partjára,
Kit kűldött egy Fő-pap, ki e’ víz nagygyára
Széllyel néz Tihánbúl Neptunus módjára.
Látván a’ Kápolna: hogy egyik sarkának
Fordúltával délrűl roszsz jelt mutatának,
(Noha semmi baja nem léve magának)
Így szóll, a’ kis tsónak rendelt szolgájának:

* * *

Menyj-el édes Hajóm! menyj-el szél-mentébe
Apátur Uradnak szép lakó-helyébe,
Melly amott, ez magos hegyek ellenébe
Tsillámlik, mint Délus a’ víz-közepébe.
Mond-meg: hogy a’ szelek hartzolnak merészen
Egy mással, a’ déli és északi részenn,
Most Patronám neve Juliánnát tészen
De gályám ma hólnap Látonává lészen.
’S hanem ha a’ szelek kezdenek engedni;
Nem akarván a’ főld Látonát szenvedni,
Kéntelen leszsz Gályám néki kerekedni,
’S Délus felé, habos útaknak eredni.
Pedig, mint Látona bajos bujdostával
Terhes vólt Fébussal Orvosok’ Apjával,
Bennem-is Ákhilles’ és Juliánnával
Apolló lakózik Orvos bőlts Fijával.
De mérge Eolus dühös szolgájának,
Ellent-áll ez hideg feredő hasznának,
Kinek természeti melegje magának
Hideggel egyelest sokat használnának.
Bizony az Ákhilles’ feredő-vizét-is
Tudom, nem forralta mesterséggel Tétis
Betsűlni lehetne úgy mint amazét-is
Ezen új Ákhilles’ hideg-ferdőjét-is.
Hidd-el: a’ természet puszta ajándéki
Jobbak, míg mesterek nem ártanak néki
Jobb Szili Úrnak-is hideg-ferdő széki
Mint a’ forralt ’s kevert-vízek’ folyadéki.
Szolgállyon a’ meleg ám a’ betegesnek,
Jobb ez a’ lágy-hideg az egésségesnek,
’S tán kik hasznos vízet tsinálnak a’ testnek,
Gálennussal egyűtt hasznot magok lesnek.
Miért élt, hat hét száz esztendőt egészet
Hajdan, amaz első emberi tenyészet,
Mert mind orvosságot, mind Ferdőt-is készet
Kuruzsolás nélkűl adott a’ természet.
Készítik a’ testet, amaz Orvoslásra
Készíttetett vizek önként lankadásra,
De a’ természeti lágy-meleg, nem másra,
Hanem bádgyadtságbúl friss meg-újjúlásra. –
– De mivel a’ szelek nem hagynak helyemben
Nyúgodni, Neptunust kérd az én Nevemben
Szolgait, a’ néki készített veremben
Zárja, míg Patronám fördik kebelemben.
Ákhilles a’ midőn indúla Trójára,
Még minek előtte fel-űlt hajójára
Neptunus nevére készűlt óltárára
Szép áldozatot vitt, Nemzete’ módjára.
E’ híjjával vagyok tán én-is ezekenn
Az azólta széltűl hányatott vízeken,
Azért, szint úgy mozgok ez lapos fenekenn,
Mint mikor Budárúl jöttem kerekeken.
Neptunus könnyen bír a’ tenger-habjával,
Bír a’ Te Urad-is hajóm’ mozgásával,
Bír, noha nem bírhat a’ szelek-fújtával,
Tsak, a’ mi híjjom van, hozza-el magával.
Maga szentellyen-fel ez Pap Úr engemet,
’S tegye állandóvá áldással helyemet,
Áldja-meg, mind ferdő lágy-meleg vízemet,
Mind Juliánnámat, mind Ákhillesemet.
Ha az egek egyűtt így a’ természettel
Dolgoznak; bóldogúl ez ígyekezettel
Ákhilles, és ez új ferdés el-kezdettel
Meg-újjúl Ákhilles Szili nevezettel.

* * *

A’ Gályának ezen parantsolatjával
El-indúl a’ ladik szél-veszes útjával,
Szerentsés-követ vólt, hogy el-indúltával
Egy, vagy két embert-is el-nem-vitt magával.
Jó útat jó ladik! menyj Isten’ hírével
Járj, ha ugyan járhatz ezer szerentsével,
Küszködj Balatoni-habok erejével, –
– Ha nem fogsz-is halat, meg-telsz ma hal-lévvel.
Indúl már – de hármat perdűl indúltával,
Nem bír a’ hátúllya kerengő orrával.
Tódúlnak a’ habok reá hármosával. –
– Hát így bán-e Tétis kitsiny ladikjával?
Kerengési utánn neki eresztette
Magát, és ugyan tsak Tihan-felé vette
Útját; hogy Látona a’ mint emlegette,
Délusban panaszszát végezze helyette.
De a’ mint ezutánn sebessen evezett,
Füred-felől egy szél ellene szegezett,
’S a’ hab ellen mellyet súllyossan érezett
Már haszontalan vólt, minden igyekezett.
Viszsza-tekínt amaz Deszka-Kápolnára,
Melly őtet küldötte szél-vészes útjára,
’S ekképp’ ha szóllhatna szóllna szegény pára
Tódúlván a’ habok egyedűl magára.
Héj! de szerentsés vagy, hogy Te nem jöhettél
Ez helyre, a’ hová engem’ eresztettél,
Magad élsz, mert egy pár tzövekhez köttettél,
De énnékem bezzeg gyilkosommá lettél.
Számos Balatoni-Nimfák ’s a’ Sirenek
Látván, a’ habok közt melly kínossan menek,
Hajó-törésemben hozzám sereglenek,
’S ekképp’ kérdezgetve boszantnak mindenek.
Tán Jázon érkezett ide ama’ gállyán
’S előre valakit kűldött e’ sajkáján,
Melly evez sietve maga szabad száján
Hogy az arany-gyapjat nézze Somogy tállyán.
Kolkisba mégy-e hát arany prédátokra,
Hogy illyen szél-vészszel jöttél e’ habokra,
Kiknek így felelek boszszantó-szavokra:
Oda megyek, oda. – Szamárdra, vagy Fokra.
A’ Sirenek ismét másképp’ boszontának
Mondván amaz Gállyát Nóe’ Bárkájának,
Engem szároz-helyre vágyó madárkának
’S bárkábúl ki-repűlt Nóe’ galambjának.
Menny úgy mond Somogyra e’ víznek partjára,
Hol olaj-fa helyet akadsz sok tser-fára,
’S vihetz az orrodban bús galamb módjára
Ágokat, az Urad’ parantsolatjára.
Majd ha a’ Déli-szél veri óldaladat
Viszsza fordíthatod Füredre útadat,
’S ha még nem találnád szem közt az Uradat,
Fáradtságod utánn tudom szállást adat.
– Meg-fordúl az illyen tsalfa-kérdésekre,
’S tekínt a’ Füredi nagy épűletekre,
’S a’ Deszka-Kápolnát kéri az egekre,
Hogy el-ne indúllyon e’ zajos vízekre.
Kérje Ákhillesét: hogy a’ víz’ partjára
Egyik Oroszlánnyát állíttsa strázsára,
’S kössön egy kötelet ízmos derekára,
Hogy el-ne szaladjon ő-is útóljára.
Azutánn odébb ment, hányatott vettetett,
Nem tudom Szamárdig vagy Fokíg mehetett?
’S el-végezhette-e azt az ízenetet,
A’ mellyel kéntelen Tihanba kűldetett?



Egy érdemes Úri Gazda-Embernek furtsa gondolatai, mellyeknek le-írásában a’ Vers-iró ha híjjános verseket talált írni azzal menti-ki, hogy tsak hírtelen (ex tempore) vagynak írva.

Az Urak jó Gazdák – én szegény-is vagyok,
Gondolataim-is ollyan szörnyű nagyok,
Hogy néha ízzadok, néha majd meg-fagyok,
’S még Fijaimnak-is elég gondot hagyok.
Tanáts-kérőképpen kérdem az Urakat,
Hogy helybe hadgyák-e mint bőltsek azokat?
A’ mellyek láttatnak nékem tenni sokat,
’S bőlts gondolatoknak mutatják magokat.
Udvarom kitsiny van, szűk benne a’ hely-is,
Tzifra gondolatom’ mentem a’ hellyel-is,
A’ kontignátzió szép-is, és nevel-is,
Segítettem-is már magamonn ezzel-is.
Kőbűl Házom alá pintzét építettem,
Bóltos istállomat melléje ejtettem,
Mellynek a’ tetején kertet készítettem,
’S Pásztorúl Faunusnak egy török-fejt tettem.
Való ritka látni két szemű lovamat,
De ez istállóval segíttem házamat,
Mert el-nem szorítom vele udvaromat,
’S inkább lovam’ lássam vaknak, mint magamat.
Egy darab kertembűl halászó-tót tettem,
Mellyben a’ halakat kötélre köttettem;
A’ melly hal-tartásnak azt a’ hasznát vettem,
Hogy tegnap délben-is más halábúl ettem.
A’ Szűrűm egy partban úgy vagyon tsinálva,
Hogy bele láthatok a’ Házambúl állva.
De már most az Abrisz úgy lészen formálva,
Hogy az ablakombúl rá megyek sétálva.
Mostani szűrűmet bólt-hajtásra veszem,
Pajtának és marha-istállónak teszem,
De lássák az Urak, majd azt tselekeszem
Könnyebben mint ökröm hogy magam sem eszem.
Fellyűl a’ bólt-hajtást szépen meg-rakatom
Nyomtató szűrűnek ki-planéroztatom,
Némelly elesegem*
ellenségem’ Sajtóhiba, a kézirat szerint jav.
ottan el-nyomtatom
De a’ bólt-hajtást-is egy-helyt meg-furatom.
A’ pajtába hordják mind az eleséget,
De találok ollyan okos mesterséget,
’S gondoltam machinát a’ fel-hordás végett,
Hogy a’ fel-vitellel sem teszek kőltséget.
Rá-rakják a’ kévét mint sót a’ mázsára,
Melly fel-emelkedik a’ pajta’ bóltjára,
Mellyet ha el-raknak szűrű-ágy’ formára,
Nyomtatást-is vállal a’ machin’ magára.
És tsak ollyan legyen, a’ ki meg-forgatja,
Az én mesterségem maga el-nyomtatja, –
– Az Úr ezt tsudalyja, – de nem tsudálhatja,
Mert Dédálus vólt ám az én eszem’ Attya.
Ama’ lyuk a’ magot botsátja alája,
A’ hol kész rosta lesz a’ melly meg-rostályja.
Még alább egy malmot készítek hozzája,
Melly a’ húllott magot meg-morsódogályja.
Mert ha még egy-két-száz esztendőt élhetek,
A’ pajtámonn által egy vízet vitetek,
Az hajtja a’ malmot. – Úgy-e*
Az Ú ú-ból jav.
őrölhetek,
Sajtót-is tsinálok ’s ott iszom veletek.
(Az alá meg-újra pék-házat rakatok,
És egy várost veres kőbűl tsináltatok,
Másuvá el-adni semmit sem hordatok,
Gabonát és ’semlyét itt distráhálhatok.)*
Ez tsak a’ Poetának maga kőltemennye. (A szerző jegyzete.)
E’ roppant pajtának másik óldalában
Jászol lesz’ tsinálva, de nem bolondjában,
Hanem az ökörnek őnként megy szájában,
’S le-húll munka nélkűl a’ széna jászlában.
A’ malomra folyó-víznek-is magának
Kettős kanálissa leszen folyásának,
Egyik, orra előtt menvén a’ marhának,
Nem ád az itatás gondot a’ szolgának.
A’ pajtában a’ víz meg-nem-fagy fel-teszem,
Kivűl pedig tserép-kanálisra veszem,
Vagy lesz olly árnyékos jó meleg ereszem,
Mellyel, hogy be-nem-fagy, azt meg-tselekeszem.
Az abrak lovamnak tsorog a’ jászlára,
’S lesz válú tsinálva koporsó formára,
Mellybűl ha jól lakik fordúl forrására,
’S iszik a’ friss vízbűl szetskás abrakjára.
Mert, nagy Urasággal estem szerelembe,
’S ezután nem veszek pénzt-is a’ kezembe,
De úgy ám, hogy legyen valaki ellenbe,
A’ ki segíthessen minden szükségembe.
Magam sok vánkossal meg-rakom melyjemet,
Kendővel be-kötöm számat és szememet,
Nyakamba kerítem róka-fark bőrömet,
’S gyönyörködve nézem nagy épűletemet.
Kotsist, és ló-hajtást senkitűl nem várok,
Mert, vagy vak paripánn vagy lektikánn járok,
Éjtszaka lovamként fél-szemet be-zárok,
’S tsak ott ébredek-fel, az hol leszen árok.
Jó lesz e’ jó Urak! jól meg-ítélyjétek,
Vajha ti-is illyen bóldogok lennétek,
És öszve sok rakás pénzt ne gyűjtenétek,
A’ melly tsak míg éltek addíg lesz tiétek.

Erre a’ fenn-írt Gazda Ur ezt felelte:

Verset könnyen író, egy helyben nem űlő
Kezével ’s nyelvével rosz’ hírt-nevet szűlő,
Míg szíved nem látja tsak addíg betsűlő
Azért az illyeket, jobb légy el-kerűlő.

A’ Poeta pedig ekképpen kezdi magát menteni:

Ártatlan Poesis! mivel érdemletted?
Hogy a’ Vers-író-is szenvedjen éretted;
Isteni nevedet hát hol, s’ kitől vetted?
Ha minden szentséged már ma el-vesztetted.
Egyezhet-e veled az állhatatlanság?
Kinél lakott hajdan amaz ártatlanság. –
Nem. – Hanem*
A H h-ból jav.
nem tudja a’ bóldogtalanság
Ma: mi a’ szeretet, ’s barátságtalanság.
Az Igazság, a’ kit hívnak Asztreának
Pindus’ óldalában választa magának
Szállást; mert a’ Múzsák’ baráti valának,
’S akkor a’ Poëtát hívták Prófétának
Tán most-is Próféták, ’s azért kell kerűlni,
Az igaz szó szokott gyűlölséget szűlni.
Más ám a’ tsúfolók között széket űlni,
Más másonn nevetni, más meg-nem betsűlni
Hát: – a’ Kép-írónak ha ki parantsolyja,
Hogy fessen egy embert, ki seggit szagollya;
Az illyetén embert már mellyik tsúfolyja?
Az-e a’ ki festi, vagy a’ ki únszolyja?
Természete ellen van a’ Vers-írásnak
Betstelenségére törekedni másnak. –
’S tudd-meg, bár a’ verset tartsd igaz mondásnak,
Hogy a’ Poëtának kell lenni tréfásnak.
Könnyeb’ vólt Názónak a’ szám-ki-vetése,
Kinek hamis színnel lett ki-űzetése,
Mint nekem – – – mord szemre-vetése,
Kinek semmi-sem ok az ellen-vetése.
Nem fáj, hogy versemet verseddel tromfoltad,
Hanem, hogy tromfodat haraggal gondoltad:
’S ha a’ mint el-mondtad, ki-is úgy koholtad,
Ez verssel magadat ugyan el-vádoltad.
Borzadt a’ bajuszod, ajakad reszketett,
Torkod szaporázott hergő lehelletett,
’S mivel mérges szíved versben nem értetett
A’ magyarázatban mint-egy fenyegetett.
’S azzal, hogy boszúdat értetlenné tette
Versed, a’ Poesist maga ki-mentette,
Hogy az eredetét Istenektől vette
’S szent, mert a’ haragot ki nem fejezhette.
tehát az, a’ mit Te borsnak gondolál,
’S a’ Te versed kedves sót azért nem talál,
Mivel a’ miatt fel-borsolva valál,
Mikor kedves tréfát haraggal tromfolál.
Pedig ámbár írtam ezt tréfa’ képében,
Még-is valóságot találsz ez mesében,
’S ábrázol a’ boszszús – – – szívében
Telhetetlenséget a’ Város’ nevében.
Magad meg-vallottad, hogy nagy tag bolondja
Vagy, ’s az az elmédnek mindenkori gondja,
Hogy a’ jószágodnak mind java, mind rongyja
Tagba legyen; eztet magad’ szája mondja.
Ha hát serénységed, ollyan erőt venne,
Hogy a’ mit gondoltál az mind véghez menne,
Nagy tag kívánságod addíg nem pihenne,
Mig a’ pájtád alatt Város-is nem lenne.
Mi tehát az oka fel-gyúltt haragodnak?
’S miből vettél ollyan képzelést magadnak?
Hogy a’ vers-írásban kik el-nem fáradnak.
Méltó betsűletet Tenéked nem adnak. –
Mikor a’ petsenye lángonn forgattatik,
És elég ízzó tűz méllé nem rakatik,
Kűlső színe ugyan meg-piríttathatik,
De belől sűletlen ’s véressen hagyatik.
Lang az újjá szűlés, erőssebb annál-is,
Parás a’ bőltsesség, Doctrina moralis,
Szent vagy; de ha hatszor még szentebb vólnál-is,
Találsz benned hibát és bár találnál-is.
Boszszús indúlatok találkoznak benned,
Filozofussá kell hát először lenned,
’S ha, hogy ne boszonkodj; arra lehet menned,
Úgy kell a’ meg-tisztúlt szívet lángra tenned.
De, hiszen, erőt vett benned a’ kegyelem,
Fel-váltá mérgedet már az engedelem,
Benned-is változást hoz a’ késedelem,
Meg-egyezel tehát e’ részben-is velem.
Engemet mondottál Te állhatatlannak,
Lám, néked-is ollyan indúlatid vannak,
Boszszús gondolatid ki alíg rohannak,
Mikor amaz lángtól hamar el-olvadnak.



Szent-Gáli Vendégség.

Nap-nyúgoti részénn Weszprém’ tájékának
Nagy hegyek egymásba a’ mint ragadának
Ligetje ’s berke köztt Szent-Gál határának
Vadászó erdeje vagyon Diánnának,
Magassabb ez erdős hegyeknek teteje,
Mint a’ nagy Olimpus’ ketté-repedtt feje,
’S ez vadász Diánna’ választott erdeje,
Minden Isteneknek szép múlató helye.
Tzéres-is találhat itt’ gyönyörűséget,
Engedvén Diánna ennek-is térséget,
Bákhus-is meg-tartja azt az emberséget,
Hogy minden esztendőnn tart egy vendégséget.
Mellyre minden Istent ’s Isten-Aszszonykákat,
Mind égi, tengeri, ’s erdei Nimfákat
(Diánna tsinálván Bákhusnak bőr-zsákot)
Invitál tartani Bakhanáliákat.
Mostan-is Bákhusnak eszébe juttatta,
Hogy kies erdejét nem rég’ vadásztatta,
Fébust korussával öszve-hívatatta,
Laurus-koszorúját maga meg-fonatta.
Tegnap estve tartá egyik vatsoráját,
Hol, módos ’s tettzetes erdei pompáját
Mutatta, le-tévén vadász-tarisznyáját
Addig, míg szűntette Fébus a’ nótáját.
Az ebédlő-házban ez rendelést tette,
Asztalát két-felé a’ mint meg-vetette,
Egyikhez az égi Társait ültette
’S főldi Isteneit bal-felől mellette
Fellyűl az Asztalnál de nap-nyúgott felűl
Öreg Vitzé-Spánynénk Júnó űltt leg-elől,
E’ mellett két-felűl, mind kívűl mind belűl
Töb’ kedves vendége ki-szabott renddel űl.
Pallás űltt job’-felől a’ Júnó’ Test-vérje
Tsak közel, hogy egyik kezével el-érje,
Ez utánn a’ Tzéres’ kalásza’ fehérje,
A’ kinek Weszprémi Fő-Bíró a’ Férje.
Az Anyjok Tzibilé űltt osztán Sorjával,
Haladja a’ többit magas homlokával,
Férje Baron-Kaj Saturnus formával
Hát megett suttogott sok szép leányával.
Mellé Fodor Juli kis Nimfa űltetett,
Ki mivel virágos kertben neveltetett,
Nyakába virággal tőltt kosarat vetett,
Melly virág magával egyűtt szűlettetett.
Nagy Náni szép Nimfa űl közel mellette
A’ ki koszorúját tsipejére tette,
’S mivel a’ piros nap fejét sütögette,
A’ Merkuriusnak kalapját fel-tette.
E’ mellett a’ Tzéres’ kissebb Leánykája
Mint sárgúlni kezdett kalász a’ formája,
’S hogy éppen térdemíg ére a’ szoknyája,
Reám mosolyodék Anyja Aszszonykája.
Más-felől, az Anyja Júnónak melléje
A’ szép Vénus űle a’ Márs’ Menyetskéje,
Kivel egy Fő-Bíró éli, tsak hadd élyje
Éltét. – Vulkánusnak nintsen szerentséje.
Az öreg Jupiter (mivel hogy szerette;)
Ülésit Vénusnak melléje ejtette,
Vitzé-Spányunk magát (Junó meg-engedte)
Vörös vagy-is piros rózsa mellé vette.
Márs űle e’ mellé két ábrázatjával,
Mutat a’ Fő-Bíró tábori formával
E’ mellé Neptunus nagy test-állásával,
Férkezett a’ Sós-Úr prémes kalapjával,
Kinek egy Szibilla vonúla melléje
A’ Minós Egzáktor’ öreg menyetskéje
Nyomba egy Diánna’ már vén test-őrzője
Gombás Gomba-szedő erdő-kerűlője.
Lieus, Bakhusnak egyik katonája,
E’ Nemes Helységnek az Öreg-Birája,
Most a’ vendég-tartó Diánna’ gazdája
Úri vendégeit jó borral kínálja.
Hely az asztal-végenn nekem-is adatott,
Mert ez Orféus-is elő-szollíttatott,
Hogy mindennel szem-közt űlyjek meg-hagyatott,
’S én velem Jupiter nótákat fuvatott.
Egy halvány Aszszonyság Fillis innen ki-múltt,
Mert el-jött kedvese ’s az ölébe borúlt,
El-mentt az Úrával enni a’ nyomorúlt,
De más nap ebédre bezzeg viszsza szorúlt.
Itt lett vólna helye a’ Herkulesnek-is,
Az az egy Assessor Úr’ Dánielnek-is,
’S Pánnak, ama’ farkas módra bőgőnek-is,
Egy öreg Szent-Gáli Kováts nevűnek-is.


* * *

A’ másik asztalnak e’ vólt a’ formája:
Fellyűl Tatainé a’ Nimfák’ Dajkája,
Kihez mint Anyjokhoz vonúltak hozzája,
A’ Szűzek kikkel tőltt ez Asztalnak tállya.
Egy felől Fő-Biró’ nagyobb Leánykája,
Tzéresnek már félig meg-értt gabonája,
Az én Euriditzém űl közel hozzája,
Ki velem a’ nótát néha mondogályja.
Mogyorósi Trézsi űltt közel e’ mellett,
Ki Szűz Dejánirá módjára zőldellett,
De szomszédja Faunus Tsoknyai nem kellett
Ennek mert nagy orra két-rétűnn lehellett.
Nimfák’ Apja tartja leg-hától a’ széket,
Tatai, és visel a’ lábán egy kéket,
Mert midőn a’ minap kapkodna ló-féket,
A’ ló a’ lábába ütött egy vas-éket.
Ennél az asztalnál kéz-fogót tartának,
A’ kiket el-mondék vendégek valának,
Másik keze felől a’ Nimfák’ Anyjának,
Helyet az új Házas Ifjaknak adának.
Elől a’ meny-Aszszony Jursits Nánitzája
És ezen hátúlsó asztal’ Helenája,
Menelaus Férje mellett a’ szoknyája –
Kár, hogy a’ Nősténynek nem kan a’ mátkája;
Mert Orosz Trézsia Náni’ Vő-legénnye,
De e’ Meny-Aszszonynak a’ Vő-legény Nénnye; –
– Isten adta egy pár erőtlen edénnye!
A’ Leány Leányt vett Feleségűl. – Ennye!*
Az E e-ből jav.
Magyarósi Juli nyoszolyó-leánya
Ezen Házasságot egy tseppet sem bánnya
Ez ama’ Neptunus’ egy karikliája
Piros rózsát mutat mikor nyílik szája.
Vivant! ezen új párt biz’ én-is szeretem,
’S ha nints kinek másnak, magam’ ígérhetem,
Egy ingre gatyára hogy le-vetkeztetem,
’S magamat egy ágyba szépen le-fektetem.
Igy vagyon egymásnak által ellenében
E’ két Úri asztal űltetve rendében,
Kik közt mint Fúrmender éppen közepében
Meg-űltt Merkurius Lengyel-süvegében.
A’ sótalan ro’s ez most nintsen kalapja,
De lógg tsizmájának két-felől két tsapja,
Ki emitt Júnótól a’ szót ’s hírt fel-kapja,
És a’ mit parantsol Jupiter az Apja
Által-viszi ama’ Szűzek’ asztalára,
’S a’ mit ott hall adja emennek tudtára,
Vagyon mindeneknek kész szolgálatjára
’S halgat a’ vendégek parantsolatjára.
Diánna ki ételt, ’s Bákhus ki bort adott,
Ez Úri Asztaltól még most kinn-maradott,
Egyik a’ bort lesi, a’ másik a’ vadot,
Máskép’ a’ vendégség jól meg-szaporodott.
Élyjen az Uraknak szép kompániája,
Lehessen szerentsém másszor-is hozzája.
Vivant! – De el-fáradt az Orféus’ szája,
Kezdje már a’ Fébus húros mu’sikája.
Ez Bált melly Szent-Gáli Nemesek’ jósága
Köszöni az Urak’ tisztes társasága,
Élyjen. Szívemnek-is ez a’ kívánsága
Szent-Gáli Nemesek’ egész sokasága.


íratott 1784-dikbenn.


AJKAI VESZEDELEM.

Vagy annak le-írása: miképpen akartak egy pár Főld-mérőt a’ peres-főldönn agyon-verni.

Egy Beréndi, Rendeki, és Ajkai ember, egyűtt-beszélgetnek.

Beréndi.
Hallottad-e Koma! hogy tegnap Ajkában
Nagy tűz vólt a’ Falunk’ határ’ szomszédjában.
Rendeki.
Én ugyan valamit tudok a’ lármában,
De nem tudom, mi vólt mi nem? valójában.
Beréndi.
Nem sokkal dél-előtt hoszszassan hallának
Síralmas hangjai gyászas harangjának,
Mellyek, hogy Beréndenn fülembe jutának,
Sok gondolatokra sok okot adának,
Mert olly idő tályban hallottam a’ hangot,
Mikor imádságra sem vonnak harangot,
Sem hóltnak nem adnak vég-tisztesség’ ’s rangot,
Tűznek gondoltam hát, de nem láttam langot.
Rendeki.
Hát ha nagy és terhes felleget látának
’S az esső elejbe úgy harangozának,
Vagy tán a’ Faluba Püspőköt hozának,
Kinek tisztességet haranggal adának.*
A sor végén álló vesszőt pontra javítottuk.
Beréndi.
De tűznek kellett ott Komám Uram! lenni
Mert a’ tűznek szoktak ollyan jelet tenni,
’S láttam, mint-egy hegyről eszre tudtam venni,
Sok embert sietve haza felé menni.
Rendeki.
Meg-lehet, ehol jön egy ember Ajkárúl,
Ajkainak nézem vad ábrázatárúl,
Kérdezzünk valamit tőle a’ lármárúl,
Hadd tudjunk bizonyost eről a’ tsudárúl. –
– Honnan jön Kend Szomszéd?
Ajkai. Ajkárúl.
Rendeki. Melly felé?
Ajkai.
Rendek felé megyek sőt Rendekbe belé. –
– El-mentt az Ingy’sellér?
Rendeki. Még*
Az M m-ből jav.
reggel.
Ajkai. Reggel-é?*
reggel-e? Rímelés szerint jav.
Köszönyje, hogy magát ebűl nem viselé.
Mert, ha a’ Pörösre, jött vólna lántzával,
Mind lántzát, mind magát a’ fejsze-fokával,
Majd meg-egyengettük vólna; – már modjával
El-vóltunk a’ lesbe rendelve sorjával.
Rendeki.
Tán hát azért verték a’ harangot fére?
Ajkai.
Azért ám; hogy ki-ki annak a’ neszére
Készen legyen ’s kapjon villára fejszére, –
– Ki-is omlott vólna az Ingy’sellér’ vére.
De vólt még-is esze, mert még a’ Peresbe
Tsak bele sem lépett, – el-mért egyenest be,
Már mi imitt-amott renddel a’ fűzesbe,
Várván, fegyveressen készen vóltunk lesbe.
Rendeki.
No,*
A szó után álló vesszőt pontból javítottuk.
– hiszen el-ment már nem kell tőle félni,
Ne restelyje hát kend szomszéd el-beszélni:
Mit lehet e’ zajos lármárúl itélni? –
– Mi nem tudtuk a’ nagy kongást mire vélni.
Ajkai.
Úgy vólt biz’ a’ szomszéd! hisz’ én el-mondhatom,
Én vóltam a’ Spion, leg-jobban tudhatom, –
– Még ma-is ugyan tsak az vólt akaratom:
Hogy el-ment-e vagy nem? én majd ki-kutatom.
Az Ingy’sellér maga mondotta magának,
Ennek a’ mi Falunk egy Főldes-Urának:
Hogy ő Rendekre megy. – De*
A D d-ből jav.
talán Ajkának
Nem tudta Rendeket lenni szomszédjának.
Ezt az a’ Főldes-Úr hallván Tót-Vá’sonyba
Félt, hogy majd a’ Perest el-mérik, – azomba
Ajkára ekszpreszszust kűldött alattomba.
Rendeki.
(Tán nem tudta hogy sok Ajkánn a’ goromba?)
Ajkai.
Bódén ment keresztűl a’ követ Ajkára,
Ott az Ingy’sellérre rá-talált magára,
Kí maga mondotta; hogy senki szavára
Nem megy mérni senki’ peres jószágára.
Ajkánn meg-beszélli a’ Követ ezeket,
Hogy Uraim! hólnap mérik ám Rendeket,
Vigyázásba legyünk én kérem Kenteket,
Hogy bele ne mérjék a’ peres főldeket.
E’ szóra az Urak mind öszve-gyűlének,
A’ parasztok közt-is rendelést tevének,
Engem’ a’ kit tartnak Falu’ elejének,
Mint leg okossabbat Spionnak kűldének.
El-mentem; ’s a’ Zsidó’ házánál sert vettem,
Mit akarok mit nem? nem-is jelentettem,
A’ Rendekiekkel beszédbe eredtem,
’S őket beszéd közben okossan r’á szedtem.
Tegnap jött hozzájok egy Úr úgy mondának,
Ma Város-Lődrűl-is másokat hozának, –
– Ma van a’ kezdete a’ mérő-munkának,
’S még a’ peresben-is mérni akarnának.
Nem kellet nékem több; én tsak el-sietek –
– Tudom már a’ dolgot. – Már*
Az M m-ből jav.
jó hírt vihetek, –
– Az utonn magamban örűlök, nevetek,
Hogy illy fortéllyossan bánhattam veletek.
No – meg parantsollyák: minden talponn légyen.
Mert, a’ ki a’ peres-főldre ki-nem mégyen
Az Uraság attúl négy foríntot végyen,
Annak pedig tsak egy pénz híjja se légyen.
Az Ispány Uramnak kaszási vóltanak,
Annak még az Urak ollyan jelt adtanak,
Hogy maga ’s munkási arra vigyázzanak,
Hogy ha harang kondúl, haza szaladjanak.
Kűldöttek azomba szemlélő leseket,
Hogy ha látják jönni az Ingy’selléreket
Tsak hírtelen Ajkánn jelentsék ezeket,
Majd adunk mi úgy-mond fejszés embereket,
Az nap semmi sem vólt tekergésünk bére,
Mert még az Ingy’selér Kis-lőd felől mére,
Haza mennek azért a’ lesek estvére
De kap ki-ki másnap botra szekertzére.
Ki-megyünk a’ lesbe ismét ’s tábort járunk
Féltettük meg-vallyuk az igaz Határunk’,
Tsak nem egész délig sokat lessünk, várunk –
– Mert tsak rá vigyáztunk, hogy ne légyen kárunk.
A’ mint az erdőbűl egy dombra fel-hága,
’S meg-álla Ingy’selér Uram ő Nagysága
Tsillámlik távolyrúl a’ veres nadrága
Bezzeg, meg-nyílt akkor a’ szemünk-világa.
Egyik a’ másiknak újjal mutogatta;
Szívünket a’ méreg egész’ el-futotta,
Egymást a’ sok les-társ eképp szóllogatta:
Jön ám az Ingy’sellér, – ott van, az – atta.
Hírtelen a’ lesek öszve szaladtanak,
Most mindjárt el-mérik ollyan hírt hoztanak,
Tsak hamar harangot, – hamar kondítanak,
Mellyre a’ munkások öszve-tódúltanak.
Botra Paraszt-ember – Nemessek puskára,
Talpra legény! – baj van – fejszére, kaszára!
A’ kinek egyéb nints, gyűjtő fa-villára. –
– Gyerünk; az Ingy’sellért várjuk vatsorára.
Meg-sem eléglették az egy adott jelet:
No! rajta még-egyszer, – tsendíttsünk még felet,
Görbe vak-Jantsira bízták a’ kötelet,
Ki Északrúl nézi merre van nap kelet.
A’ harangot fére vervén másodszor-is,
Újjabb zene-bona támadott akkor-is,
No! tsak rajta rajta! leszsz ma halál, ’s tór-is,
Hiszen, vóltunk már mi illy tsatánn mászszor-is.
Pap, ’s Mester a’ Puszta-Templom mellől leste,
Miként vágatik-le az Ingy’sellér’ teste,
A’ Mester azt, mivel virraszsza majd este?
A’ Pap pedig reá a’ teksztust kereste.
Ment három Főldes-Úr az egész Ajkával,
Ott vólt az Ispány-is számos kaszájával,
Megyünk a’ pörösre s’ meg-állunk sorjával
Készek szembe szálni a’ Török-Hadával.
Még az Aszszonyok-is kardra kerekedtek,
Ki-sütő-lapátot, ki sodró-fát szedtek,
A’ várt tsata-helyre öszve-seréglettek
És mind egy vásári zenebonát tettek.
Rendeki.
Óh nyomorúlt elme! óh világ’ tsudája!
Vad, de nem fél tsetsű Ámazon’ fajtája! –
– Ajkai férjfiak’ szegény Ármádája?
Hogy még Aszszonyok-is kellettek hozzája.
Ajkaí.
Vártuk-is sokáíg, – de mind tsak híjjába,
Mert el-mért a’ pörös főldnek szomszédjába.
Rendeki.
Szerentsés ember vólt bizony valójába,
Hogy nem akadt a’ vad Parasztok-markába.
De minek már annak ollyan gyilkos szerek
Fejsze, kasza, villa, bot Paraszt-fegyverek.
Ajkai.
De tsak hamis az a’ veres gatyás gyerek,
Ollyanból lesznek ám a’ tűzes emberek.
Rendeki.
Bizony pedig annak nem-is vólt eszébe
Be-mérni a’ kentek per-patvar főldjébe. –
– Jobb lett vólna bizony addíg ’s a’ helyébe
Dolgozni, mint nézni ott egymás’ szemébe. –
– Tudom én. – Én*
Az É é-ből jav.
vóltam a’ zászló-tartója,
Mikor ki-jött hozzá a’ Falu-bírója,
Hogy várja a’ peres’ sok óltalmazója,
’S meg-akarják ölni, mellytől Isten ójja.
E’ hírt az Ingy’sellér hallván tsak nevette;
És mindjárt a’ Bírót hozzájok kűldötte.
(De talám nem ment-el) és meg ízentette:
Hogy időt tőlteni kár leszsz ő érette.
Hanem, ha az Urak magok el-jönnének,
És a’ duktussokonn vezetők lennének,
Azt kedvessen veszi, ’s tartja szerentsének;
De úgy-sem*
A kötőjelet vesszőből jav.
mérné-el, ha haza-mennének.
Elég rút vólt bíz az. – Sőt*
Az S s-ből jav.
kár-is és vétek;
Hogy ollyan haramjás zendűlést tevétek; –
– Pedig ha látnátok, majd meg-se mernétek
Ütni, mert az ugyan nem veszne belétek.
De ha már egy falú egy pár Ingy’sellérre,
Ment-is, tsak harangot ne vert vólna fére –
– Szégyen tér biz’ azért a’ kentek fejére,
’S mondhatom: Ajkának szép hír leszsz a’ bére.
De, hogy-is mertétek ’s ki engedelmével!
Gondolom: hogy sem Pap’ sem mester hírével
Kongatni? – ’S*
Az S s-ből jav.
arra lett nép’ fel-zendűltével
Így bánni a’ jámbor Isten’ emberével.
Ajkai.
De azért Hétfőnn-is meg-lessűk ám őket,
Vígyázunk, ’s rá várjuk majd a’ veszendőket. –
– Az őrdög-is hozta a’ meszsze nézőket
Közinkbe, – az illyen Ingy’sellérezőket.
Rendeki.
Jobb-is ám; hogy ha már egyszer el-kezdtétek,
Okos híreteket már tsak nevellyétek, –
– Bizony ha akarná bár mint őríznétek
El-mérné, mikor ti észre sem vennétek.



Megyesi Somogyi János Úrhoz, mikor még T. Nem. Vas-Vármegyének subst. Vitzé-Ispánnyává tétetett.

Vivat! hát tsak ugyan Vitzé-Spánnyá leve?
A’ kit a’ mi szívünk régen azzá teve, –
– Nagyobbodott újjabb nagy ranggal nagy neve
Annak, kit Nemzete Nagynak szűlt eleve.
Kitsiny a’ mit nyertél véred’ nagy diszének
De nagy, Ifjúságod’ kitsiny idejének, –
És szép akármellyik Ország’ Nemessének
Tétetni, az egész Nemesség’ Fejének. –
Valóba nehéz vólt nékem el-találni,
Hogy bátorkodjam-e hát aggratulálni,
Hogy ne kelljen míg ezt akarom próbálni,
Vagy kellettlenné vagy tsapodárrá válni,
Mert noha örömmel ’s vígann érezdetem,
Hogy ékeskedhetik Neveddel Nemzetem,
De mivel ezt hozzád kitsinynek vélhetem,
Félő; hogy kellettlen lészen tiszteletem.
Ha pedig ezt tészem Levelem’ tzéljának,
Hogy kitsiny ez a’ rang Nemzeted’ rangjának,
Félő; hogy tsapodár ’s színes Poëtának
(A’ mihez nem tudok) lenni mondanának.
Nagy-is hát, kitsiny-is kevés-is elég-is,
Kevesenn kezdődik lám az elégség-is,
Alatsony elöször a’ nagy Dítsősség-is,
Gráditsokonn menve adódik az ég-is.
Méltóságos Atyád fegyverrel nevelte
Nemzetét, ’s Nagyságos Rangra-is emelte,
Öttsét a’ Papi Rend Istennek szentelte,
’S Fő-Apáturjának Benedek rendelte.
Nagy rang, nagy a’ név-is, de úgy következett
Hogy a’ nagy érdemű Somogyi Nevezet
Fogjon Thémissel-is János Úrba kezet,
Kit Thémis magának le-is kötelezett.
És így a’ Márs’ Fija ’s Minerva Szűlette
A’ Jusztiniánus’ palástját fel-vette,
Attyának kard’ vasát meg-dítsőítette,
Mikor Vas-Vármegye Vitzé-Spánnyá tette.
Élyjen Nemes Hazánk’ dítsőíttésére,
Nevelkedjen rangja szívünk’ örömére
Álljon-fel Asztréa’ erősíttésére,
A’ mérö-serpenyőt tartó jobb-kezére.
De adjon Júnó-is ez Márs’ gyermekének,
Olly indúlatokat páratlan szívének,
Mellyek tzáfolói óh vajha lennének,
Ez Vitzé-Spány Ifjú ’s nőtelen Nevének.
Ez Vers-író pedig, ki Vers’ sorotskáját
Vivátonn kezdette ’s arra nyítja száját,
Kéri a’ Nagy Úrnak Úri grátziáját,
’S Viváttal teszi-le utóbb-is pennáját.



Assessor Ördög Pál Úrhoz egy tréfás Levél Pál-Fordúlására.

Indúlj édes Músám! fúvj Márs készűletet
Tudod, hogy Tégedet meg régen’ szeretet’,
’S mára-is vár pedig tőled tiszteletet
Pápában egy Ördög’ ágyából szűletet’,
Ne resteld útadat oly közelre tenni,
Mert magadnak menni szeb’ lesz’ mint izenni,
Külömben-is szép lesz’ most Pápára menni,
Mert ott a’ tántz miatt nem lehet pihenni.
Őrdög ez, de sokból ma Angyalt tsinála,
Mert ollyan Angyal-szó zendűlés van nála,
Melly a’ lankadt testben frisseb’ vért formála,
– Jól vagyon – úgy-is ma Saul Pállá vála.
Kezd-el hát gyönyörű Győrből az útadat,
Siess, ’s mindjárt Tétenn változtasd lovadat,
Keresd-fel Pápában fennt írtt szállásodat,
’S Az Őrdög’ markába ajánlyad magadat.
Követet kűldj-elől gyors Kurir’ módjára,
A’ ki mihelyt el-fog érkezni Pápára,
Könnyen rá akadhat Őrdög’ Pál’ Házára,
Tsak a’ Mu’sikának vigyázzon hangjára.
Meg-rántja Lerántsits húros száraz fáját,
Ekhóssan feleli más a’ szekundáját,
Dob-szóra drombolja bőgősse bordáját,
Kettő harsogtatja görbe trombitáját.
Menyj oda sok tisztes Vendégi közé be,
Állj-meg, a’ Bandának által ellenébe,
’S köszöntvén ezen víg sereget rendébe,
Mond ezt: Őrdög Pálnak nézvén a’ szemébe.
Elyjen az! a’ kinek öröm-poharára
Ennyinn öszve-gyűltünk Pál-Fordúlására
A’ Tántz és a’ pohár, de ne ám sokára,
Hadd fordúljon ezen Őrdög’ kurirjára.


1785


Ro’sos Antal Úrhoz.

Sárgúl a’ ro’s-virág – Szombatra meg-érik,
Melly sótalan ro’sot sokann kik esmérik,
Hogy meg-arathassák Vasárnapra kérik,
De néki az útat hólnap Szírtzre mérik.
Nem lesz szerentséje sem Rohadt Mávának
Sem a’ Felső-Őrsi Ignátz’ Bandájának,
Kit Pán Diánnával ketten koholának,
’S tettek Mu’sikusok’ ’s Vadászok’ Apjának. –
– Mikoron épűltek Nagy Trója várának
Falai; már félíg épűltt bástyájának
Tetején feledte húrjait lantjának
Apolló, szerzője a’ szép Muzsikának,
Melly lanttól a’ hangot a’ fal úgy be-vette,
Hogy mikor az utánn sétáltak felette,
A’ hangot a’ bástya akkép ejtegette,
Mint mikor Apolló lantját veregette.
Ha ott nem találom Házánál Gazdámat,
Ez hírtelen készűltt tsekély mu’sikámat
Ott hagyom, ’s most rakott falad ez nótámat
Repetálja a’ minn kezdtem ez vers-számot.
Valahányszor lábad’ nyomja kerítésed
Ez lesz sótalan ro’s első köszöntésed;
De jobb, ha Szombatig lehetne késésed,
Akkor tisztesebben lészen tisztelésed.*
tiszteléséd Rímelés szerint jav.
Hát már tsak hijjában oda fáradnának,
Három szép Fijai Ignátz’ Bandájának,
A’ kik néked ollyan köszöntést adának,
A’ millyent először Vénus a’ Fijának.
Ha lesz szerentsém jó – ha nem, azt sem bánom.
Élyjen Ro’sos Antal, most-is azt kívánom
Hanem (a’ mi mostan hogy el-múlik, szánom)
Kérem: másszor legyen az a’ Dínom-dánom.



Egy természettel Poëtává lett Nemeshez Szente Ferentz Uramhoz.

Szent-Király’ Szabadjánn derék ember Szente,
Mert ezt Poétának Fébus fel-nem kente,
Még-is neki számos titkot meg-jelente
A’ betűs pásztor-bot, ’s szőrös juhász mente.
Tán nyáját Pégázus’ halmán legeltette,
’S botját az ott fakadtt forrásba ejtette, –
– Akár-hogy – tudom: vólt valaha mellette,
Mert szebben a’ sípot Pán sem billegette.
Fogadott Fija ez talán Minervának,
Ki Vitéz ruhában, talpra az Attyának
Fejéből ugrott-ki, mint illett magának
Ezen természeti bőltseség Annyának.
Ez Szentét-is bőltsnek nem Attya nemzette,
De a’ mit tud nem-is oskolákból vette,
A’ tsupa természet Vers-íróvá tette,
Igaz hát, hogy Szente Mínerva’ szülötte.
Im’ a’ pásztori bot nézd-el mivé vála,
A’ tyúk a’ szemetenn gyöngy-szemet talála,
Pedig, mind természet’ ajándéka nála,
A’ mi e’ Szentéből Poétát tsinála.
Már most Vírgiliust Titirus meg-ette,
A’ Názó’ lelkének két mértékét vette,
A’ több Poétákat tsupa tsúffá tette –
– ’S hát a’ természettűl ez ki-telhetett-e?
Minden Istenekkel van társalkodása,
Mindeniknek nála vagyon rajzolása,
Vajha ártalmára a’ Bákhus’ forrássa
Ne lenne, nem lenne Szentének úgy mássa.



Epithalamicum.

Hát meg-van tsak ugyan a’ mit szíved vára
Szép Ifjú! (egy szép párt páratlan ágyára)
Mert ma, Kedvesednek ma Lakadalmára
Fel-gyűltt sok Úri nép kedved’ látására. –
– El-mene Pap János a’ Vénus’ kertjébe,
Hol egy téli Piros Rózsa hevenyébe
Tűntt ráró módjára ragyagó szemébe
’S r’a néze, meg állván néki ellenébe’.
Meg sem elégedett tsak a’ látásával,
Hanem a’ léleknek kész akaratjával,
A’ leg-első látást a’ rózsa’ hasznával
Más négy érzékenység követé módjával.
Meg-szaglá ’s jelenté első kívánását,
Hát mindjárt nagy gusztus követi szaglását,
Hozzá szóll; a’ rózsa mindjárt szóllja mássát,
Melly meg-tsiklándozá érzékeny hallását
Végre az ártatlan Táktust-is próbálta,
Mert a’ mint a’ rózsát fenn-állva tálálta,
Le-törte, bár kezét sok tűske szúrkálta, –
– Hátra még egy táktus, mert még el-nem hálta.
Tövis között terem a’ rózsa virág-is,
Meg-szúrja kezedet, ha tör-is ha vág-is,
A’ szépet köröm köztt tartja a’ Világ-is,
Nehezenn készűl-meg tsak egy Házasság-is.
Tudom: és meg-merem mondani szemedbe,
Hogy mihelyt ez rózsát meg-láttad mentedbe,
Mindjárt le-szakasztni vólt vala kedvedbe;
De áll’tt hol egy hol más tüske ellenedbe.
Én ugyan, ha illyen rózsára találok,
Egy két szúrást érte tűrni nem sajnálok;
Ez virágos kertben még tsak most sétálok,
Hiszen ha erőltet, majd én-is próbálok.
Bóldog-is a’ kertész, bóldog valójába,
A’ ki illyen rózsát szorít a’ markába,
De még a’ rózsa-is bóldog ám magába,
A’ ki illy kertésznek megy meleg ágyába.
Mert nem nagy mesterség; holmi roszsz kórókat
Tördelni ’s azokbúl kötni koszorúkat,
De illyen rózsákat télben piroslókat
Nagy szerentse kapni magához-valókat.
Nem nagy dolog kapni vagy nyúlat, vagy ebet,
De nehéz Dám vadonn nyíllal ejtni sebet.
Nehéz fátzánt fogni (de könnyű verebet)
Vagy más igen kedves madárt szépnél szeb’et.
Tett, ez madarász-is egy szép madárkára
Szert, mert tsak nem régenn fel-vontt hálójára
Őnként szállt egy madár, ’s úgy néz vadászára,
Mint még eddig nem vólt ’s most akadt párjára.
Szerentsés madarász a’ ki szerentsére
Illyent kap, ’s vádászni nem megyen meszszére,
Kivált, ha a’ madár, kit kerít kezére
Őnként maga r’á száll ártatlan lépjére.
Bóldog-is a’ madár bóldog valójába,
A’ ki szép vadásznak kerűl hálójába,
De a’ madarász-is bóldog ám magába
A’ ki szép madarat zárhat kalitkába.
Reménylem nem szánja be-zárni magát-is
Vele, ’s úgy tsinálni azt a’ kalitkát-is,
Mint örökös helyét ’s kedves szállását-is,
Hol tartja mind magát, mind a’ madarát-is.
Öszve-is rekeszti őket a’ szeretet,
Mellyel madarának kedves hálót vetet’,
Most látnak mind ketten ollyan ki-keletet,
Mellyet sok madár bántt, de ez tsak nevetet’.
Régen’ a’ vitéz Márs’ szerelme fel-gyúla
Vénusra, de a’ hártz Vénusonn sem múla,
A’ szép az erőssel egy ágyba szorúla;
De míg jádzanának a’ nap meg-újjúla.
Kiket, hogy Vulkánus az ágyban talála,
Tzérna-szálnyi vékony vas-lántzot tsinála,
Öszve-köté őket, ’s nevetve sétála
Előttök, a’ midőn Vénus Márssal hála.
Mondja-meg Vő-legény Uram hamarjába
Illy láthatatlan lántz, van-e a’ bóltjába?
Ah! ha el-lophatnám. – Nem*
Az N n-ből jav.
lopnám híjjába.
Lennék én Vulkánus a’ háló-szobába.
Ez bólt a’ szerelmes szívnek kamarája,
A’ szívnek szerelme az a’ lántzotskája,
Vulkánus, az égő szerelem fáklyája
Vő-legeny Uram Márs’ Vénus a’ mátkája. –
– Akar-hogy van; – a’ Te szíved ezt szerette,
Nem-is kívánsz egyéb társot ő helyette,
Oh bizony Isten az a’ ki ezt szerzette,
’S a’ ki köztök ezt a’ szoros kötést tette.



FARSÁNG-BÚTSÚZTATÓ.

Ex Campania Anno 1784. 24. Febr. – Stanislaus Ivó de Bor-kő, Magnific Liberi Patris Vinosi Bachi, de monte Tokaj, perpetui in Szeg-Szárd, Arcis et Dominiorum Badatsony et Somlyó Haereditarii Domini Legitimus, Festő Iszidori, in diem 7. Jan. 1784. incidente, in Conventu Le-okadiae constitutus Plenipotentiarius, amicis suis, Maribus et Foeminis, Vetulis aeque ac Junioribus hactenus Weszprimii in Hungaria Farsangizantibus, jam vero ascolios Bachi utres per adventantem tredecimum Apostolum evacuari, hisque Bachanalibus finem imponi metuentibus salutem et amicitiam.

Bene recordari possunt praetitulatae Dominationes Vestrae qualiter

Ezen esztendőben el-múltt már hét hete,
Hogy Innepeimnek vagyon nagy kelete,
A’ mellyekben, a’ mit szívetek szerete,
Tántzban ’s muzsikában elég részt vehete.
Diánna-is nem rég’ jól meg-vendégele,
Ott vólt korusostól Apolló-is vele, –
– Sokszor a’ torkotok száraz kortyot nyele,
Múzsika vólt bora ’s tántz az eledele.
Édes Arany időm! be hamar el-múla,
Fényes napom ködös fellegbe borúla.
Kedvem, melly szívemre bokrosan todúla,
Ma a’ szökő-nappal már fére-vonúla.
Eddíg sok Vő-legény az ágyas-házába,
Szép Meny-aszszonyának borúla nyakába
Más üres kosarat nyervén, bánatjába
Örömét kereste más lakadalmába.
Sok, fundamentomát mind bóldogságának,
Mind jövendő-béli síralmas sorsának,
Mostan vette-meg – ha kinek hagyának,
Hólttig-való társot szerzeni magának.
Sok, hogy el-nyerhesse szép Atalantáját,
El-szórta érette sok arany-almáját,
’S majd az utánn nyítja síralomra száját,
Látván, oroszlánnyá változott mátkáját.
El-néztem nevetve sok bor-nem-iszákat,
Miképpen majmoltak részeges formákat.
Sok hóljagos talpat, fájós láb-ikrákat,
Láttam, ’s a’ tántz miatt tántorgó bokákat.
A’ hegedű-hangját alíg érzettétek,
Már tántzos-indúlat ütköze belétek,
És ha vendég-hivó érkeze felétek
A’ lábnak a’ tántzra nem mozdúlni vétek.
Ha pedig a’ tántzba nem invitálának,
Van mód; – öltöztetek talpíg Maskarának,
Pedíg, ha kik vagytok? mások nem tudnának,
Magatok képe-is jó vólna lárvának.
Emez igazgatja haj-tővel dupéját,
Másik duplán, triplán tornyozza taréját,
Tsinál a’ fejébűl Sas-kesejűt, héját
Az Őrdög ha tudná festeni portréját.
Némellyik a’ haját máséval neveli,
Másiknak a’ haja tollal vagyon teli,
Sok a’ postscriptáját kövérre neveli.
De a’ két tsipejét tsak nappal viseli.
Sokszor mámorossan kelletlen-is ettünk,
Sokszor álmos észszel kéntelen nevettünk,
A’ pénznek leg-nagyobb boszszúságot tettünk
Mert minden muzsika-hangot pénzen vettünk.
De jól van. – Most*
Az M m-ből jav.
vala ezeknek mind helye
Mind modja, órája, napja és ideje,
Most keveredhetett-fel az agy-veleje
A’ kinek külömben helyén van a’ feje.
Az egy Péntek Szombat a’ nyúgodalmotok,
Egyébkor nints köz-nap, nints vasárnapotok.
Tsak hogy azt idővel, hogy most vígadtatok
Meg-ne sírassátok valaha magatok.
Én-is mivel Bákhus személlyét viseltem,
A’ Zászlója alá sokat fel-szenteltem,
’S míg a’ múlatsággal torkíg be-nem-teltem,
Sokszor kedvetekért sok meleg port nyeltem.
Most pedig, már Bákhus bútsúzik tőletek,
A’ kinek még eddíg innepet ültetek,
El-megyen és tovább nem marad veletek
Ha ugyan már vele meg-elégedtetek.
Azt mondja, hogy eddíg hússal tartottátok
Ezután vaj, tsik, rák, hal leszsz vatsorátok,
Mellyet ha szerettek már ám ti lássátok,
De ő neki nem kell – hát Isten hozzátok.
Proszit a’ tántz, proszit a’ nyúghatatlanság,
Proszit a’ krapula, és az álmatlanság,
Mellyre nyőg, ’s ekképpen szóll az ártatlanság:
Óh híjjába-való sok haszontalanság.
Vége van ezeknek. – Jaj édes Fijaim!
Hányszor szerelmessen öleltek karjaim,
El-hagylak titeket édes Barátaim!
El-múltak Innepim el-múltak napjaim.
Itt hagylak édesim! itt hagylak titeket,
Nem érzem már tovább szép szerelmeteket,
Nem járhatom tovább öszve-gyűlésteket
Hol gyakrann örömmel néztem kedveteket.
Bőjt leszsz. – Istennek-is időt szentellyetek,
Vagy-is a’ Papoknak vakonn engedjetek,
Míg a’ zőld-fársángban fel-nyitom szemetek,
És újra hörpentek ’s tántzolok veletek.
Nec secus facturi. Datum etc.
Praetitulatarum D. Vestr.

amantissimus
– – – –


FŰREDI VADÁSZAT.

Mellyben a’ Diánna arany-lábú szarvassát, vagy a’ mint nékik tettzik Dám-vadját, három Vadász kergette, de mindenik el-szalasztotta.

Kedve kerekedett nem rég’ Diánnának;
Tétis’ a’ Balaton Isten-Aszszonyának
’S annak partján tsergő savanyú-kútjának
Egy kís időt venni látogatásának.
De nem hagyta pusztánn otthon Háza-tállyát,
Ott hagyta a’ hatvan Kisérő-Nimfáját.
El-hozta magával tsak egy Komornáját
Amaz arany-lábú kedves szarvaskáját.
A’ Gratziák jártak ezzel a’ Szarvassal
Kár vólna a’ Hettzbe botsátni Farkassal,
De nem lehet eztet sérteni nyil-vassal,
Hanem ha ki hozzá dörgölőzne hassal.
Vénus e’ Szarvasnak szája’ kedvessége,
Egy Minervát mutat teste’ deréksége,
Nints-is a’ Vadásznak itten nyeresége.
Hanem ha Kupidó lészen segítsége.
El-vál a’ Gróffnétúl e’ szarvas egy este,
Meg-sejti két vadász, ’s már a’ berket nyeste
Érte; ’s a’ szerentsét közelrűl kereste:
Harmadik, e’ kettő mit tsinál tsak leste.
Mind a’ ketten nyílat Kupidótúl kértek,
De hozzá (sűrű vólt a’ berek) nem fértek
Bár magoknak kedves szerentsét ígértek,
Lest keresnek azért ’s egy gunyhóba tértek.
Bezzeg a’ harmadik, mivel hogy sajnálta.
Hogy ama’ két vadász eddíg útját álta
Sűrű vagy nem sűrű, nem igen visgálta
Útját hamarjában jól ki-is tsinálta.
Hajolt a’ szarvasnak gyenge szelídsége,
Hogy akadt kedvének Nagyságos vendége,
A’ vadász’ kedve-is annál jobban ége,
Hogy van készségének egy kis jelensége.
Meg-lövi, gondollya, ha szerit teheti
Már-is jól el-készűlt nyílát emelgeti,
De mivel olly nyílván módját nem ejtheti
A’ Balaton’ partra jobb-kézzel vezeti.
Már itt a’ vadásznak egész kedve tellet
A’ szélben kit Vénus szívére lövellett, –
– A’ Stibli-toppantást szaporázni kellet
Az aprót lépdeső arany-lábok mellett.
Amaz két vadásznak esvén értésére,
Hogy a’ vadat emez keríté kezére,
Mindeniknek sáros epével forr vére,
’S indúlnak sietve a’ Tó’ mellyékére.
Hogy majd ott lest vetnek s’ titkos vermet ásnak
Ez két vadász-kézrűl szarvas el-ugrásnak,
Mondogattya egyik a’ másik pajtásnak,
Hogy az első lővést ne engedjük másnak.
Amaz, míg jobb módot ’s helyt keres magának
Nyíl-vasát hasába verni szarvasának,
Emezek távolyrúl nyomában valának
Részesi akarvánn lenni a’ prédának.
De mivel, a’ kit már tsak nem meg-kötözött
Nem lehet meg-lőni sok vadászok között,
Amaz, míg titkosabb helyekre kőltözött,
Ismét szem-közt egy pár barátba ütközött.
Elől tűz, hátúl víz van kettős ostromba,
Elől barát, hátúl egy pár vadász nyomba,
Nints alkalmatos hely e’ puszta Pagomba,
A’ Szarvas-is viszsza-meg-fordúl azomba.
Meg-tudta-e vallyon a’ szarvas sejteni?
Hogy mikor rá fogát két vadász-is feni,
Harmadik akarja még-is el-ejteni,
’S tettzett-e e’ fortélly? – nehéz meg-fejteni.
Hanem, mivel emez már soká kergette,
’S sok belső tűzeket szenvedett érette,
Szarvassa’ szerelmét el-nem felejthette
Hanem a’ forráshoz viszsza-is vezette. –
– Ez a’ nagy Uraknak szokott vadászatja,
Hogy ha a’ nagy vadat egyszer meg-kaphatja
’S meg-lövi, a’ többit tovább nem zaklatja,
Hanem az ádomást vígann meg-adatja.
Ez vadásznak ugyan nem esett kedvére
Vadászatja, mivel fáradtsága-bére
El maradt, de még-is buzgó Úri vére
Tust vonat el-szaladt vadja’ örömére.
A’ hegyekenn lakó Éolus’ bandáját
Elő-szóllíttatja, – kedves szarvaskáját
Tiszteli, és mint egy kérleli Dámáját,
Hogy mászszor örömest szenvedje Dárdáját.



Egy meg-őrűlt vak Leány’ képében egy Ur-finak.

Él még a’ szívemben az Úrnak szerelme,
Haboz most-is bennem az Urért az elme,
Vajha vígasztalná sorsomat kegyelme!
’S szívemet szerelmes szíved’ engedelme.
Ah? ha ényhűlhetne szemem’ látásával,
De úgy bánt én velem Vénus e’ kantzával,
A’ mint szokott a’ jó mén-ló paripával,
Mert jaj! már nem bírok szemem-világával,
De, vajha símitni lehetne kezemmel
Ortzádat, ha immár nem nézhetem szemmel,
Mert vetekszik szívem siralma kedvemmel,
Hogy szíved nem egyez régi szerelmemmel,
Búsítlak-e vagy nem bús Lelkem’ sorsával,
Kezem’ más kezével tett ez irásával
Nem tudom, tudom azt, hogy szívem magával
Nem bír míg nem bírhat a’ tulajdonával.
Sok gondolat járja meg-bódúltt eszemet,
Sok könyvvel árasztják meg-vakúltt szememet,
Ha nem gyógyítja hív szíved hív szívemet,
Nyomba kínos halál várja életemet.



Egy Álom:

Az éjjel, hogy testem, álomnak eredett,
Előmbe olly forma álom kerekedett,
Melly miatt bár az éj nyúgalmat engedett,
Szivemre mint békó sok gond tekeredett.
Fagyos göröngy vala párnája ágyamnak,
Egy kormos termés-kő vánkosa nyakamnak.
Álmomban láttattam alunni magamnak,
’S e’ vala a’ rendi álmadott álmomnak.
Két Aszszony jön vala nekem ellenembe
Szépek; a’ mellyekkel még nem vóltam szembe,
Szűz vólt-e mindenik? nem vettem eszembe,
Nem-is vólt vi’sgálni kötelességembe.
Meg-szóllít az egyik ’s neveze Fijának,
De semmi ruháji ennek nem valának,
R’á nézni szemérmes szemeim valának,
De még-is örűltem illyen szép Anyának.
Mezítelenségit jobban szégyenlettem,
Mint maga, de mivel szép vólt el-szenvedtem,
Végre szemérmessen neki keseredtem,
’S kérdésére illyen feleletet tettem.
Miért vólnék Fijad, nem tudom, szemtelen!
De miért jösz’ hozzám illyen mezítelen?
Miért nem úgy mint ez, ki van veled jelen,
Mellyre kedves szókkal így felel hírtelen:
Ne tsudáld szép Fijam! mezítelenségem,
Mert én Vénus vagyok ’s ez a’ jelenségem,
Rá vett hozzád-való szerelmetességem
Hozzád jönni. – Talám*
A T t-ből jav.
el-is érem végem. –
– Hát amaz kitsoda? ki szép Szűz-formába
Melletted áll; Szűzhöz illendő ruhába –
Diánna (felele) az a’ híres Bába,
Az-is veled akar szóllni. – De*
A D d-ből jav.
híjjába.
Meg-örűlök ’s meg-jön kedve mord szívemnek,
Nagy szerentse mondék aluvó szememnek
Hogy előttem Isten-Aszszonyi jelennek,
Mind a’ szűzességnek, mind a’ szerelemnek.
Mivel azért úgy is, mind vak bátorságom
Meg-lehetős vagyon, mind kész nyájosságom,
Van a’ szépekhez-is nem kis kívánságom,
Azt kérdem: mit akarsz? meztelen virágom!
Kezd Vénus felelni, de tekervényessen,
Szép szókkal, hogy szava annál jóbban tessen,
Meg-mondom szándékom úgy mond egyenessen,
Fogadd Fijam! szómat és engedj. – Jelessen!*
A J j-ből jav.
Én szűltelek Téged’, ha jól jut eszedbe
’S biztam, mint Fijamnak az emberségedbe,
De még nem lehettem mind eddíg kedvedbe,
Már valaha kérlek jó tanátsom’ vedd-be.
Hányszor akartam már vinni veled végbe,
Hogy élhess világi szép gyönyörűségbe,
Mellyet míg kerűlgetsz, eshetsz nagy inségbe,
’S tűzemet kerűlvén kemény*
hemény Sajtóhiba, em.
hideg jégbe. –
– Jó Anya! felelek: mindíg szerettelek,
Meg-botsáss, ha eddíg még nem-esmértelek,
Meg-engedj, ha szódra bátrann meg-felelek,
A’ kikkel hitegetsz, nem egyezek velek.
Mit akarsz? tsak hamar mond akaratodat,
Mert meg-útáltatod úgy velem magadat,
Mikor ekkép’ tsűröd-tsavarod szavadat,
Igazán hallottam tsalfa szokásodat –
Ne légy ollyan durva: ismét így felele,
Hogy ollyan bátor vagy, el-ne szaladj vele,
Sokat meg-rontott már a’ szerelem’ szele,
Sok, hogy nem engedett szómnak boszszút nyele.
Jobb, engedd magadat, ’s bízd az én kezemre,
Szolgálok – fogadom az emberségemre –
A’ minap Kupidó adta értésemre,
Nálad vólt, nem néztél sem főre sem szemre.
Most hát magam jöttem, hogy fogjam pártodat.
Ha szaladsz, meg-foglak: jobb add-meg magadat.
Tsak szűntesd egy kitsinyt vak bátorságodat,
Mert ha így harapdálsz, ki-verem fogadat. –
– De hová vezetsz hát? tán az új úttzára,
Mondom a’ melletted álló Diánnára,
Hogy tőlem egy vén eb nem kap húst fogára,
Jobb hát tsak kontzold-fel, ’s edd-meg Vatsorára.
Azért szóll a’ mellett tán a’ Vénus szája,
Mert már a’ Vénusnak régi katonája,
Most-is kezében van Kupidó’ dárdája;
De mit akar ez a’ Világ’ maskarája?
Tudd-meg; hogy sem Vénus a’ Kupidójával,
Sem a’ katonátok álnok fortélyjával
Semmire sem mentek, akarmi formával
Egy inkább Diánna’ mint Vénus’ Fijával. –
– Ne bolondozz: Vénus így felel ezekre,
Bizony nem vagy méltó ennyi kérelmekre,
Hát ha meg-haragszom ’s fakadok többekre,
Júttatlak kéntelen keserűségekre. –
– Eb jádzik. – felelek. – De édes barátom!
Erővel akarsz már velem bánni látom.
De nem fordítom ám nyilaidnak hátom,
Diánna énnékem, nem Venus sajátom.
Akkor meg-szóllala szerelmes szavával,
Diánna; ’s így biztat igen szép módjával:
Jól tselekszed Fijam; lám ki-ki magával
Szabad; ’s mit gondolsz ez meztelen formával.
Légy te az én Fijam, és fogagy’d szavamat,
Hívenn meg-őrízlek én, mint én Fijamat.
Tudom: hogy Te engem’, eddíg-is magamat
Szerettél, szeretlek én-is sajátomat.
Ha nyúgalmat kíván hív szíved magának,
Ne örűlj levele-húllott egy vén fának
Mellynek míg gyökeri ganéjzva valának,
Már régen egy-nehány tsemetét hajtának.
Ez aggottak helyett keress ollyan fákat,
Magadhoz hasonló még fiatalkákat,
A’ mellyek télben-is pirosló rózsákat
Termenek; ’s mint magam illyen Diánnákat.
Fogadom, felelek szavát Diánnának
Annyiban; hogy szívem nem kíván magának
Sem vén fát, sem rózsát, inkább ez Anynyjának
Által-adom magam’ hólttíg Szűz Fijának
És ha már mind eddíg éltem’ virágjában
Nem indúltam bogár utánn bolondjában,
Inkább fekvén a’ Szűz Diánna’ ágyában;
Mint másod magammal fél-fél nyoszolyában.
Ezutánn-is a’ mint futhatok, szaladok
Kupídótól, ’s válét Vénusnak-is adok,
Ez idegen tűztől ha szűzen maradok,
Ha búval fekszem-is örömre vírradok.*
Lásd fellyebb. (A szerző jegyzete.)



Pindus és Pégázus.

Nehéz útja vagyon a’ Pindus hegyének
Tetején eredett Pégázus’ vízének,
’S míg oda jutának – sokat szenvedének,
A’ kik e’ forrásra víz innya menének.
Tsoportos kővekkel göröngyös ösvényje,
Sok-felé ágozik útja’ tekervényje,
Tövissel van rakva bokros szövevényje.
A’ kényén nőtt lábnak fel-törik itt kényje.
De a’ kinek oda lehetett jutása,
Nem esik híjjában lába’ fáradása,
Ott a’ Fébus’ kertje Pégázus’ forrása.
Nintsen-is e’ helynek e’ világonn mássa.



A’ Borról és Serről.
B. d. D. Paulus Németi ex tempore.

Funde merum vati; reliquis cerevisia cedat,
Utilius merum vatibus esse solet.
Vina fugant duras e tristi pectore curas,
Ergo merum potes, quisquis habere potes.


Igy lehet Magyarúl forditani.

Tőlts tele pohárral bort a’ Poétának,
Igyák mások a’ sert; maradjon magának;
Használ a’ Vers-író restes pennájának,
Ha elébe iszik minden Vers’ sorának.
A’ boros poharak, de úgy ám ha telik,
A’ szomorú szívet bár komorann lelik,
Egy két ital után gyakrann meg-kérlelik,
Bort igyon hát minden a’ kitől ki-telik.



Az Ovidius’ Szerelem’ Könyvéből L. I. Eleg. V. Aestus erat etc.

Meleg vólt – ’s már a’ nap kezd’ délrűl le-menni,
Le-dűlék egy kitsinyt az ágyra pihenni,
De be-szoktam félíg az ablakot tenni;
’S igy*
Az i I-ből jav.
a’ nap’ sugárbúl egy kitsinyt el-venni.
Úgy szívárog vékony súgár a’ szobába,
Mint a’ sürű berek híves árnyékába,
Vagy, mint mikor a’ nap hajnal’ hasadtába’
Virraszt, vagy le-bújík éjjeli bóltjába.
Illyen fél homályos nap-súgárt szeretnek,
A’ kik szerelmes Szűz’ névvel neveztetnek;
A’ hol a’ szégyennel titkoltt szeretetnek
Kőltött rejtek bújó-helyet reménylhetnek.
Hát im’ jön Korinna: Páfusban szövetett
Lepletskét fél-vállról a’ nyakába vetett,
Hajának ki-bontott ’s széllyel eregetett
Fűrtjével, hó-színű nyaka be-fedetett.
Igy ment el-készűlve ’s illy gyenge ruhába’
A’ szép Szemirámis az ágyas-házába,
’S Lais, kinek édes íze hajdanába’
Sok nyalánk férjfinak maradt a’ szájába’.
Le-kapom palástját, ’s jóllehet a’ selem
Leplen-által testét mind egyre kémlelem:
Még-is a’ kéntelen szemérmű szerelem
Kűszködik a’ vékony takaróért velem.
’S mível úgy kűszködött, mint a’ ki szerette
Ha nem győz – friss kezem hogy ezt meg-sejtette,
A’ fel-adott várat könnyen meg-vehette;
(’S magát a’ vár-őrzőt-is rabúl ejtette.)
Ah! a’ mint vetettem szememet reája,
Be szép vólt takaró nélkűl a’ formája.
Valamint ép szűznek mutatta ortzája,
Úgy egész testének nints semmi hibája.
Vállai mutattak gyönyörű termetet,
Karjait ölelni melly vígan lehetett;
Melyjének gömbölyűnn ki-kerekítetett
Dombja, tapintásra szűletve szűletett.
Kik Parnász’us kettős hegy-formát adának
Menetelessen nőtt haskója dombjának.
Hoszszatskán, de kartsún’ termett derekának,
Tzombjai; két markos oszlopi valának.
Mit-is számlálgatom minden részetskéjét,
Talpíg hiba nélkűl találtam személlyét;
Irígylik tagjaim szemem’ szerentséjét,
’S testemíg szorítám gyenge testetskéjét.
Tudod már a’ többit – lassú pihegéssel
Pihentetjük egy-mást kőltsön öleléssel,
Ah legyen többször-is illyen delem; és el
Nem-tserélem, a’ szép hajnal repedéssel.



Egy Nagy Magyarhoz a’ Magyar Nyelv’ el-hagyattatásáról.

’S hát*
A h H-ból jav.
fáj? óh Nagy Magyar! mikor ellent-állnak,
A’ Magyar Nyelv’ egét támagató vállnak,
Nem hogy Herkulesként rajtad könnyítnének
Hogy tsillagink frissebb forgással mennének. –
De nem vész-el azért régi Nyelvünk’ rangja,
Hogy sok Haza-finál idegen a’ hangja,
Az Írót, nem Magyar Nyelvünket útálják,
A’ kik írásodat mord szemmel vi’sgálják. –
El-higyd, a’ Felség-is, hogy a’ minapába’
Német szót parantsoltt a’ Magyar’ szájába,
Nem a’ Magyar Nyelvet akarta pusztítni,
Hanem a’ Deákot Németre fordítni.
Hogy így ha ez a’ nyelv nálunk-is bővűlne,
Nemzetünk más néppel jobban edgyesűlne. –
Hogy pedíg nyelvünket tsak-nem ab’a hagy’a
A’ sok Nemes Magyar, ’s Nemzetünknek Nagy’a:
Szűletett nyelvünkön hogy ritkán beszélnek
Azok kik Magyarok, ’s Magyarok’ közt élnek
Nem tudnak Magyarúl az okozza bennek,
’S nem a’ meg-útálás leg-főbb oka ennek.
El-szoktak nyelvünktűl nagy társaságokban,
Járván imitt amott külső Országokban:
’S ha tíszta Magyarral itthon beszéllenek,
Roszszúl esik a’ hang, szóllni szégyenlenek.
Sőt az Úr-fiak-is a’ nagy Udvarokban,
Nőnek Német, Olasz, Frantz társaságokban;
Idegen tselédek forognak mellettek,
Kik a’ szolgálatra jobban rá szűlettek. –
Lehet: hogy a’ szégyen utálattá válhat,
Végre annyira-is nőhet az útálat,
Hogy a’ Magyar nyelvnek gyarapítójának
Ellent-is kívánnak állni szándékjának.
De hogy maga Hazá’ nyelvét ne szeretné
Valaki, ’s – – itt azért üldözhetné,
Nem lehet – akarmint gyanakodj íránta,
’S hát ha nem-is Magyar vólt a’ ki meg-bánta.
’S tán személlyed íránt-való gyűlölsége,
Lett Anya-nyelvünknek illyen ellensége. –
Mert ha viseltetünk néha gyűlölséggel
E’hez, vagy ama’hoz; noha jót ’s jó véggel
Tselekszik ugyan az; haragszunk arra-is
A’ mit tsinál, noha érdemes munka-is. –
De mi az? a’ miért téged’ gyűlölhetne
Valaki, ’s olly kemény ellenség lehetne?
Mit vétett, egy kedves Hazáját szerető?
Egy alélni kezdett nyélvet elesztgető,
Mind szent, mind világi bőltsesség’ túdója,
’S annak egy részinek hajdan tanítója.
Egy nyelv, melly sok nyelvet forgat bőlts szájába’
’S közönségesíti kedves Hazájába’
Mit vétett Pindarus’ elméjével bíró
Egy ’s kedves Hazáját szerető Vers-író? –
De szabad-e inkább nekem azt vi’sgálni:
Mit vétett, vagy minn kell néki sírdogálni?
Talám Magyarsága bajját ki-találom:
Vajha találmányom mese vólna ’s álom. –
A’ régi tudósok bőlts leleményekkel,*
lelelményekkel Sajtóhiba, em.
Sok vétket festettek szabados nyelvekkel,
Kik magok (’s elméjek’ tudós találmányji)
Ebekrűl nevezett bőltsek’ maradványji.
Számos meg-hólt lelkek azért haragvának,
’S tsúfolta Menippust Káron-is kutyának. –
A’ te elméd-is tud hasonlókat lelni,
’S mivel hogy Magyar vagy, nem tudod el-nyelni;
(Sok Könyv-nyomtatóknak szívét így sértetted,
Mikor titkaikat nap-fényre ki-tetted)
Ha a’ tsapodárság nagy lelkedhez férne,
’S szád a’ fél-hóltnak-is életet ígérne:
Ha tudnál nevetve a’ sírókkal sírni
’S tudnád az igazat ’Sidóúl-is írni.
Ha magad’ és édes Nemzeted’ kárával
Mást gazdagítanál magad’ munkájával,
Nem piszkálná szemed’ a’ mi most piszkályja,
A’ hasznos szándéknak ezer akadályja. –
A’ nagy indúlatnak ez egyik szokása,
Hogy hevessen esik maga’ ki-adása,
Pedig a’ melly falnak hirtelen rakása
Esik, hamarébb-is történik romlása.
Kezdjük azért alatt tsak lassú munkával,
Míg minden társ, több-több társot hoz magával,
’S majd el-bámúl Hazánk, dolgunk’ jobb folytával,
Mit tett egy-két Magyar Nemzete’ hasznával.



Az Aszszonyok dítséretéről egy Házasúlandó Ur-fihoz bíztató Levél.

’S hát! Te tsak nem akarsz Aszszonyért fáradni?
Pedíg tsak igaznak kell annak maradni,
Hogy fáradtság nelkűl nem lehet haladni,
Mint éjtszaka nélkűl nap-fényre virradni.
Privilegiumnak tartod-e hát lenni,
Vagy tsak mint bűntetést úgy lehet szenvedni?
Hogy a’ legénynek kell Leány’ kérni menni,
Ha akar magának Feleséget venni.
Ha Privilegium: élyj hát törvényeddel,
Ha bűntetés; mint más, te-is tsak szenvedd-el,
’S e’ sors, hogy először meg-kérd, és úgy vedd-el.
Mindenként vele jár Férjfi-személyeddel. –
Úgy de, szégyen úgy-e fáradva keresni,
Jobb vólna vadászként guggon űlve lesni, –
Jól van,*
A vesszőt pontból jav.
– de sok berket kell ám addíg nyesni.
Míg az-az egy Dám-vad tőrödbe fog esni.
Kik a’ jót fáradva keresik ’s el-érik
Annak édességét a’ végén dítsérik,
Azok még az édest ’s a’ jót nem esmérik,
Kik méhtűl a’ mézit fúllánk nélkűl kérik.
Fáradtságonn veszik a’ pénzt ’s a’ jószágot,
Test ’s elme töréssel kapunk Uraságot;
Szenvedünk sok ezer nyúghatatlanságot,
Míg kapunk, tsak egy kis színes bóldogságot.
Ha hát, a’ semmiért annyit törekedünk;
Ha egy darab értzért olly sokat szenvedünk;
Egy lelkes-állatért mit nem tselekedünk,
Melly nélkűl úgy szóllván fél-élet életünk.
Fél, sőt igazságúl azt merem fel-tenni,
Nem lehet Férjfinak Aszszony nélkűl lenni,
’S bár mindent egyebet meg-lehessen tenni,
Azt a’ belső tűzet nehéz el-szenvenni.
Melly már gyermek, ’s alíg fel-serdűltt korodba
Aszszony-bűzt ’s l’ány-szagot kever az orrodba
Úgy hogy, bár Szeneka lakjon homlokodba,
Hibázik agy-velőd e’beli sorsodba. –
Hát mit hívunk Donum continentiaenak
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A’ mi nélkűl tehát én el-nem-lehetek,
Úgy-e az ollyanért méltán szenvedhetek,
Leg-alább tsak addíg mig arra mehetek,
Hogy a’ magamévá egy ollyat tehetek.
De talám könnyen-is lehet azt találni,
Mert lehet máséval ’s idegennel hálni,
Jól van. – Ha*
A H h-ból jav.
nem tudtad tessék meg-próbálni,
Tudsz-e így tűzedben enyhűlést tsinálni.
Azt nem ajándéknak tartsd, hanem prédának,
Mellybűl mennél többet lop ki-ki magának
Annál tágabban áll lántza zablájának,
Melly’t vetni kellene vad indúlatjának.
Azt pedig tsak el-higy’d, hogy ha egy nem lészen,
A’ kihez kösd magad’ ’s szívedet egészen,
Többel kinál Vénus, rajtad erőt vészen,
’S bűnre vetemedel noha nem merészen.
Fáradni kell pedig az idegenért-is,
Utánna-járással szopsz idegen vért-is,
Sokat kell szenvedni ezért a’ bűnért-is,
’S mérget nyelni ezen színes édesért-is.
Nem magyarázom rád ’s azt nem-is teszem-fel,
Hogy már Te-is égnél ez idegen tűzzel,
De azt tsak mondhatom, ’s ha nem hitted, hidd-el,
Hogy ha Aszszony nélkűl élsz, bizony égned kell.
Bizony jobb hát egy jót magadévá tenni,
Jobb jóért egy kitsinyt fáradva szenvenni,
Mint tűzedben égve Aszszonytalan lenni,
’S halál hozó mérget botrúl szopva enni,
Bizony jó Aszszonyért Gavallér légy bár-is
Restellni fáradni vétek-is és kár-is;
És akárki mondja, ne hídd, mert fut ’s jár-is,
Bár a’ ki után jár Sárpite vagy sár-is.
Lám Hippoménes-is előszször nevette,
Egy szép a’ sok épet vakká miként tette,
Mikor Atalantát sok legény kergette, (Ovid. Metam.)
’S életeket tették kotzkára érette,
„Én-is néztem úgy mond már Atalantára,
De nem vetném érte fejemet kotzkára,
Nintsen olly szép Aszszony, mellyért valahára
Fel-tegyem életem’ kétséges próbára.
Hát illyen nehéz-e piros ró’sát szenni,
’S kis ideig édes lépes mézet enni,
Illy nehéz-e nőssé nőtelennek lenni,
’S az el-vesztet óldal-tsontot viszsza-venni.
Melly kétséges soknak élte’ reménysége
Soknak egy Aszszonyért futtában leszsz vége.
Ha mindennek illyen drága Felesége
Van; légyen éltemnek nőtelen vénsége.
Mi gyönyörűségem nékem a’ Dámába
Hogy fejem kotzkára vessem bolondjába,
’S hát már nem élhetne az ember magába?
Ha Aszszony nem vólna a’ nyoszolyájába.*
A szó után álló kötőjelet pontra jav.
Kétséges fel-tétel; ’s rá tsak azért állok,
Hogy ha nyertes leszek, majd Aszszonnyal hálok;
Amazok, hogy futnak nints bolondabb nálok,
Én ugyan egy Ly’ánért lépni-is sajnálok.”
Hihető, hogy mikor ő a’ Szűzet látta
Vagy igen Neglizsért őltözve találta,
Vagy szerelmes Képét nem igen visgálta.
Hogy belől a’ bakter tűzet nem kiálta.
Azomban, előtte forgós el-mentébe’,
Tekínt Hippomenes a’ Szűznek szemébe,
De mint ha sebes láng tsapna-be szívébe,
Olly hamar fel-gyúladt tűze melegébe’.
„Jaj! meg-engedj úgy-mond, hogy balúl ítéltem,