AZ igaz barát’ képit festve ki tsinálni
Könnyebb, mint barátságot igazat találni:
A’ hív sem ollyan belől, mint kivűl a’ héjja,
’S talám nints is egyebe tsak tsupa portréja.
Oda van a’ hajdani jámbor Ártatlanság,
’S most ez új világbeli tsúf haszontalanság,
Minden tudományinak azt teszi tárgyjának.
Mint mutassa a’ szívet másféle formának?
Azt szoktuk a’ mi tsunya, szebbre festegetni,
Hát, rajtad nem illik-e tsalfa szív! nevetni?
Ki magad’ rútságodról azzal el-árúlod,
Mikor a’ szín-mutatást ’s tettetést tanúlod.
’S tán ugyan ez okozta a’ nagy romlottságot;
Azzal tsúfitottuk-el az egész világot:
Hogy nálunknál tsúfosabb szíveket majmoltunk,
’S ollyak lenni, a’ millyek nem vagyunk, tanúltunk.
Tán hamarébb térhetne az irígy magába,
Ha nem tanúlna járni két színű ruhába;
De így a’ juh bőr alatt bátor az ellenség,
Mikor farkast nem mutat kivűl a’ jelenség.
Igy űldöz sok átkozott, Téged’ jámbor Lélek!
Szenvednek színlésedtől akkor is ha félnek;
’S hát! ha nem tartózkodom, ’s jobbik óldalárúl
Tekíntem, Szemlátomást, tsókkal is el-árúl
Annyira ment már pedig az írigyek száma,
Hogy barátról testvérről gyanakodhatsz már ma;
Akarmi derékséget lát valaki benned,
Már irígy, és néked kell áldozattá lenned.
Úgy el-osztattak pedig a’ minéműségek,
Hogy kinek egyre, kinek másra van szükségek,
’S mit irígyel a’ disznó, hogy ő nem repűlhet?
Ha azomba a’ madár gazdagon nem élhet.
És tsak-ugyan, a’ mi nem szembe-tűnő benned,
A’ miatt könnyebb irígy nélkűl is el-lenned;
’S ha szem elől el-mennél egy magánosságba’
Egy irígyet sem lelnél az egész világba’.
’S ez az oka, hogy messzebb jobbak a’ barátok,
És forróbban szeretnek a’ kiket nem látok;
’S itthon bennem mindennek meg-botlik a’ lába;
A’ Proféta sem kedves maga’ hazájába’.
Kedves itt is a’ nevem az irigyeknél is,
Azt vélnéd hogy édesebb még az édesnél is;
De hiszen a’ színesnek ez ki-tanúlt míve,
Hogy a’ kit útál ’s üldöz, szóval az is híve.
Szóljatok Szerelmesim! szóljatok Ti hivek!
Ti tőlem távoly lakó hív Baráti szívek,
Elesszétek szívemet egy néma pennával;
Fel-ér ez ezer irígy tettetett tsokjával.
Budai kies hegyek! Bátsi mezőségek!
Egy-nehány hív szívekkel kedves kiességek!
Lengedezzetek felém hajnali szellőket,
’S engem’ is oda vinni taníttsátok őket.