Világ! Világi szín-mutatóság!
Nints benned jóság, nints állandóság.
Én azt te benned sokszor kerestem,
De szándékomtúl mindég el-estem.
Nagy darabját láttam e’ világnak,
De mindenűtt állhatatlanságnak
Festett áll-ortzája, melly szép szembe’,
De belől tsalárd, tűnt a’ szemembe.
Egyik ember a’ másikat tsalja,
Jótúl íjeszt, a’ roszszat javallya,
Tudja minden bolond ember’ Fija.
Már ma; mi a’ színes Politzia.
Nints igaz szív, nints hűséges Lélek,
Néha kit jó barátomnak vélek,
Az kerit nyomorúltat hálóba –
Szín-mutató a’ világ valóba.
Ha kér ’s adsz; köszöni ’s meg-áld ér’te,
De majd eszébe sem jut hogy kérte;
Ha kérsz ígér, és bíztat szép szókkal,
De ereszt mindég üres marokkal.
Szembe dítsér, és nintsen jobb nála;
Fére menvén Hárpiává vála,
A’ ki dítsért a’ szóll-meg tégedet,
Színt mutat, de gyalázza Nevedet.
Sok személlyt tartottam már kedvemben
Tsupa Angyal vólt mint láttzott szemben,
De későnn sírva jutott eszemben:
Hogy kígyót tartottam kebelemben.
Oh Világ! búval óh meddíg vesztt-el?
Istenem! meddíg szenveded ezt-el? –
Oh festett képű szín-mutatóság!
Oh világi híjjában-valóság!