A’ szemérmes szív és az okosság
E’ világonn nem tsekélly bóldogság,
Melly, ha egyűtt van a’ bátorsággal
Bizvást szembe szálhatsz e’ Világgal.
Dolga, beszéde a’ szemérmesnek
Kedves, ’s tartják mindenek kedvesnek,
Szeretik, betsűlik mind úntalan,
Nem úgy, mint a’ ki gonosz, fajtalan.
De nintsen annál nagyobb útálat
Mint a’ nagyonn szemérmetlen állat
Kinn ez egyszer úgy erőt vehetett,
Hogy szemérmetlennek neveztetett.
Botskor-bőr már annak az ortzája,
Dobja minden titoknak a’ szája,
Sem tisztesség, sem rút nints’ már annál,
Oktalanabb az oktalannál.
Nem gondol sem jó sem roszsz hírével,
Sem maga’ sem más’ betsűletével;
Annak jónak lenni lehetetlen,
Annál minden betsűlet kelletlen.
Nevezd azt tolvajnak vagy gyilkosnak,
Bár mondjad paráznának, lustosnak,
Ugy van, – úgy ám, ez minden mentsége:
Mert oda-van szemérmetessége.
Tsak néki kedve tellyjen, vagy tessen,
Hogy dolgának jó vége lehessen,
Fel-vesz sok szitkot, át’kot, motskokat,
Betsűletével nem gondol sokat.
Mint a’ szemérmetlen tolvajokat
El-nem rettenti; ha látnak sokat
Az akasztó-fán-is ollyanokat,
A’ millyennek tudják magokat:
Úgy a’ néki szokott paráznáknak
Tsúf bűntetési a’ sok kurváknak
Tsak ollyan, és szint’ úgy nem szokatlan,
Mint a’ melly dolog el-múlhatatlan.
Tsak egyszer ő néki kedve tellyjen,
Nem bánja akarki mit felellyjen,
Többnek tartja a’ gyönyörűséget,
Mint azt az útálatos rút véget.
’S mivel már nem gondol ő magával,
Mint külömben-is világ’ tsúfjával
Gázol másnak-is betsűletében
’S truttzol sok jámbornak ellenében.
Ezek mondattathatnak gyilkosnak,
Ezek pestisei a’ városnak,
Igaz szó hát ’s nem híjjába-való,
Mikor azt mondják: ki-tsapni-való.
Oh vajha itt-is véghez-mehetne,
Bár ezek ellen törvény lehetne,
A’ mint vétkezik, úgy bűntettetne,
’S e’ tűznek a’ Hóhér tűzet vetne.