MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

MTA BTK Lendület
Nyugat-magyarországi irodalom Kutatócsoport

Pálóczi Horváth Ádám művei
Elektronikus kritikai kiadás

Pálóczi Horváth Ádám – Csokonai Vitéz Mihálynak
Balatonfüred, 1793. október 28.

Ad Dominum Michaëlem Csokonaÿ Studiosum
Debreczinensem 28a 8br. 1793.
inter reliqua prosa oratione scripta,

Te azon panaszolkodol elmés vers-soraidban,
Hogy korán hervad életed’ virágja bánatidban;
De barátom! mik azok a’ tizenkilencz esztendők,?*
A kérdőjel előtt vessző áll, helyesen: esztendők?
Az sem mind rossz, – jobbak ’s többek lehetnek a’ jövendők.
Vajha tsak annyin vólnának esztendeim vígabbak,
A’ mennyivel a’ tiednél az enyimek hosszabbak;
Életem tizenkilencznél még tizennéggyel hosszabb,
Hosszabb, ’s még hosszabb hogy benne a’ jónál több a’ rosszabb.
Úgy hogy kérdés: illendőbb e sirni vagy ditsekedni?
De ritka ennyi időre olly sokon által menni.
Hát még azt úgy el-titkolni, ’s el takarni sebemet
Hogy még sok jó barátom is boldognak vélt engemet.
Egy-két Kazinczÿ alig van a’ ki tudná*
tudna em.
kinomat,
’S a’ mit ő tud is, a’ nagy kín súllyában tsak egy nyomat.
Ez teszi sokszor édessé barátim’ leveleit
(A’ baj maga szűl sokféle vígasztalás nemeit)
De tartóztatja is gyakran visszonozó tollamat,
Mert el-felejtem az édes ’s keserű közt magamat.
A’ búnak úti társai ’s egyszersmind eszközlői
A’ gondok, szintúgy felelő hangomnak ellenzői,
Ezek okozták, hozzád is hogy késett feleletem,
’S ön hibámmal a’ Te levél hozódat ki menthetem.
En hajdan Orfeus valék míg híremmé nem leve,
Hogy elébb vólt Kazinczimnak mint nekem ez a’ neve.
Ő engem, tán jövendölve Arionnak bérmála,
De tsak Orfeus volt Horváth bár Arionná vála,
Orfeus – és vala néki egy szép Euridiczéje,*
Euridiczeje em.
Euridice! – bár soha se feküdt volna melléje.
Négy telet és három nyarat éltem vele békével,
Részegülve a’ szerelem’ leg-szebb édességével,
De tizedfél esztendőbűl több édes kellett vólna,
Ha az ég, mindent kedvünkre tenne és parantsolna.
Euridice a’ föld alá élve el-ragadtatott,
’S nekem hogy Orfeus’ nyomát kövessem út nyittatott.
Követtem, ’s hat esztendeig hol vártam, hol nyomoztam,
A’ bú ’s szégyen között habzó elmémtűl tudakoztam
Elek e? vagy Orfeussal a’ Poklokra vitettem,?*
A kérdőjel előtt vessző áll, helyesen: vitettem?
Kínt ugyan tudom, valóban pokolbelit szenvedtem.
Hiti szegett szerelmessel egy fedél alatt élni,
Véle mások elött, mint egy hív Társsal ugy beszélni,
Férj és Feleség név alatt egy sót, kenyeret enni,
Szivvel más ég sarkok alatt, de testtel együtt lenni,
Betsülni egymást, és igaz barátoknak vallani,
Azomban a’ Házasságrúl nem akarni hallani;
És még is nekem, még így is magamat arra venni,
Hogy mint sem frigy bontó legyek, holtig fogok szenvenni,
Nem Pokolbeli kin e ez? ’S ha ez is hozzá járúl,
Hogy sok szem, mást nem jobbrúl néz, hanem bal óldalárúl
Titkoltam ugyan, mint erős Lélek szokta, kínomat,
Hol bús hol vig lant hangommal ketsegtettem magamat,
Söt lantom ott is édes vólt, ’s szívre hatva hallaték,
A’ hol én hüségtelenem mintegy fogva tartaték. –
Fel is tettem, én ostoba! hogy, ha hozzá férhetek,
En, mint Orfeus Pokolba vissza nem tekintgetek,
De látván az árnyékoknak előtte Kedves vólttát,
Meg szántam, ’s meg vallom őnként siettettem meg holttát,
Hogy minekutánna, mind az Orfeus’ példájának
Mind egy emberséges ’s házas ember’ indúlatjának
Eleget tettem; el ássam az eleven halottat.
’S magamat is már úgy nezzem, mint meg nyomorodottat,
Mint egy hat esztendős rabot, a’ ki szabadúlást vár,
’S a’ ki Euridicze után Pokolba híjjába jár.
Elő vegyem Kazinczimtúl nyert Arion nevemet,
’S elő híjjam tsendes partra vezető Delfinemet.
Meg-is-lett: és a’ melly napon, söt még a’ melly Órában,
Leg-elősször napfényt láttam Edes Anyám’ ágyában,
Kedves hüségtelenemtül az nap meg menekedtem,
’S harmincz három esztendömben mintegy el temettettem.
Az az a’ házasi kötél alól fel óldoztattam,
A’ hozzám nem illő óldal tsonttól el-választattam.
Harmadnapra a’ törvény-szó nyilván ki hirdettetett,
’S fel-támadt halottaiból a’ ki el-temettetett.
Attúl fogva negyven napot vándorlásban töltöttem,
Es házasúlandó szemmel visgálva nézegettem,
Ki lessz ollyan pár, a’ kivel talpig boldog lehetek,
’S hosszas szenvedésim után menyországba mehetek?
Meg-is-leltem azt, jóllehet nem sokáig kerestem,
Van már a’ ki mellett bátran meg nyugszik lelkem ’s testem.
’S mivel itt nem vak szerelem vólt Himen kormányzója,
Hanem a’ szemes szeretet a’ hiv szív’ nyugtatója,
Most már tudom ’s szentűl hiszem, hogy ollyan szüzet vettem,
A’ ki mint hogy szenvedtetne, inkább szenved érettem. –
A’ huszadik fogán forgott a’ Bika tsillagának
A’ nap hogy Euridiczetül engem’ el oldozának,
Még tsak hat negyedrész útat tsinált a’ Hóld azolta,
Miolta Himen kezemet hívebb kézhez tsatolta (kaptsolta)*
tsatolta Mellette zárójelben: kaptsolta.
Mikor pedig a’ Nőszőknek nyíl a’ Himen’ ajtaja,
Tudod két héttel előtte és utánna mi baja,
Tudod azt is, hogy kit egyszer meg rontott a’ Házasság,
Annak más társot keresni nem kis foglalatosság,
Ments-ki hát engemet magad, tudod már mért késett-el,
Horváth a’ Te jó barátod eddig a’ felelettel.