II.
A’ GYŐZEDELMESKEDŐ
MAGYAR SEREGHEZ.
1790.
NEMES Hazámnak drága Vitézeit
Éneklem e’ kő-Oszlop alatt, kiket
Már régen Éjszak, Dél, Enyészet,
’S Napkelet emleget, és tsudálva
Magasztal. Oh nagy Bajnokok! Oh Magyar
Bellóna bátor Magzati! Ázsiát
Meg-rázta, ’s dőlő félbe hozta
Győzni tanúltt kezetek. Dagályos
Vadsága retteg már, ’s menedék helyet
Alig találhat puszta Vidékein,
A’ merre tsak hallhatja zörgő
Fegyveretek’ ropogó tsapásit.
Ti, mint midőn a’ mennykövek a’ setét
Felhők’ öléből húllanak, és halált
Szórnak magokból mindenütt: úgy,
’S olly bizonyos sebeket tsináltok.
A’ zordon Éjszak fergeteges szele
Mikor meg-indúl, ’s a’ hegyek’ óldalán
Álló mohos tőlgy-fákra tsapván
Dönt, tör ezer meg ezer tsikorgás
Közt: képe győző Bajnokaink’ erős
Szíveknek, – Oh nagy ZRINYIEK! oh ditső
NÁDASDIAK! bátor KEMÉNYEK!
HUNNYADIAK! TURIAK!
borostyán.*Em.: borostyán
Ágakkal ékes régi Vitézeink!
Ama’ Ditsősség szent Palotájiból,
Az Érdemeknek Trónusából,
Mostáni*Em.: Mostani
hív Onokáitokra
Tekintsetek, kik bóldog Atyáitok’,
’S a’ ti ki-terjedtt híreteket jeles
Tettikkel újítják, ’s tetézik;
Többre nem is mehet a’ Vitézség.
Imbol,*Em.: Imhol,
Hazánknak Coclese VÉTSEY’
Maroknyi Népével tizeneggy ezer
Török Pogánynak vissza-nyomja
R’ank szakadó veszedelmes árját.
Így Táborunknak, melly ki-fogyott vala
Önnön magából, lelket adott megínt
Nézz, Sparta! jó szemmel reánk, és
Léonidásodat itt találod.
Ott FÁBRI, mint eggy mennyei nyíl, hasít,
Pusztít öl és vág: Móldova’ Gyermeki,
’S Fej’delme, rab-szíján zokogva
Fűggnek. Amott NEMES a’ Minerva’
Véres piattzán küszködik: – eggy Halált
Látok, nem Embert, annyi Pogány között
Forogni; réműlés ’s veszély van
Kardra szokott magyaros
kezében, –*Em.: kezében. –
Mi harsog úgy Foksán’ mezejin? Tsudáld
Te nagy Neveknek férge, Irígy, tsudáld.
Mint védi MÉSZÁROS Hazáját,
Láthatod e’ szomorú Vidéken.
Ki fogja méltán festeni, vagy minő
Táblára kell fel-metszeni nagy Nevét
Örökre KÉPÍRÓ-nknak? – Oh tsak
Ő maga tudja magát
le-írni,*Em.: le-írni.
Látom, Vezérek’ Fényje, KARAJTZAY,
Mint űzi villám fegyvered a’ komor
Éjt Táborunkról: látom, oszlik
A’ Magyar Égre borúltt setétség. –
Ti rólatok sem hallgatok; oh Hazánk’
Díszére termett Férjfiak, érdemes
Vitézek! OTTÓ, KOSZTOLÁNYI,
FÍLO, BOROS, Török’ Verőji!
Mint kell tövísről rózsa virágokat
Szaggatni, példás tetteitek, tanúk – –
Elég! – Török zajt hallok! – Újra
Rajta tehát, koszorús VITÉZEK!
VIRÁG BENEDEK.