XIV.
ÁLOM
UZ UTÁN.
Alom! mit keritél szemem’ tzirkalmára?
Örömömnek ma is alig van határa! –
El-faradtt tagaim eggy Völgyben le-vetém,
’S velem minden gondom álomba temetém.
Közel eggy tó vala ezüst színnel ékes,
Tiszta a’ feneke, ’s eggy keveset székes.
Körűl árnyékos fa szépen kerítette,
Melly között vizeit gyengén eresztette. –
Itt láttam a’ ritkás fiatalok között,
Hogy Chloém ferdéshez éppen le-vetkezett.
És már eggy ingénél egyebe nem vala,
A’ mellyet szabadon Zefir* hordoz vala. –
Szemembe mosolygott ki-nyiltt két kebele,
Mellyet a’ pihegés gyengétskén emele,
’S figyelmetességem úgy vonta magára,
Hogy úntalan néztem két kerek halmára,
Mellynek Liliomi közt a’ szél kedvére.
Játszott, és engem tett Világ közepére.
Azonban, míg nézem ingét is le-tenni
Készűl, ’s őltözetlen a’ vizekbe menni;
De jaj! fel-ébredék, meg-lát és el-szalad!
’S mire szemem törlöm akkorra el-halad!
Oh óh! bár tsak én még egyszer el-alhatnám!
Leg-alább a’ Vizek tükrében láthatnám!
Gy. TSÉPÁNY ISTVÁN.