XIV.
1. Januarii 1789.
ÚJ ESZTENDŐ HAJNALA.
Jer ez Napnak hajnalába’
Jer! – a’ napok is mennek –
Lelkem! ditső templomába
A’ hatalmas Istennek.
A’ nap, a’ múltt esztendőnek
Végezvén fordúlatját,
Ditsőíti az időnek
És az egeknek Atyját.
Őltözvén hajnal szinekkel
Inneplő ruhájába,
Meg-áll reszkető térdekkel
Az Isten’ tornátzába.
Várja bőlts Teremtőjének
Új parantsolatjait,
Hogy ez új kerűletjének
Mint forgassa útjait. –
Emeld-fel Lelkem! magadat
Te is a’ magasságba!
Tsudáld hatalmas Uradat
Ama’ világosságba’!
Kinek semmi setétséget
Nem szenved fényessége.
Nem tud változást, sem véget
Végetlen ditsőssége.
Képzelhetetlen karjain
Látja e’ mindenséget,
Függve tartja bőlts titkain
A’ kezdetet ’s a’ véget.
Az időt szabad tetszése
Részekre osztogatja,
’S az ő minden teremtése
(E’ főldnek sok állatja)
Vigyáz tévedhetetlenűl
Ki ki maga’ tárgyjára
Sijetve megy’ szűnetlenűl
Ki szabott határjára.
Lelkem! szent gondolatokkal
Jer a’ magas egekben,
Jer az Istenhez, azokkal
Az égi-seregekben.
A’ végetlen-Istenséget
Áldo-sokaságokkal,
’S annak ditsőssége végett
Teremtett állatokkal.
Oh hallik énekléseknek
Örvendező zengése,
Hallik a’ bóldog Lelkeknek
Szent szent szent éneklése.
A’ kik a’ halandóságot
Fellyűl múlván örűlnek,
Hogy érzik e’ bóldogságot,
És benne részesűlnek.
Én Lelkem! mikor vetkezed
Le halandó testedet?
Isten! mindenható kezed
Ha rontja el-mívedet?
A’ ki tsak azért kívánja
Hogy tovább itt élhessen,
Hogy mint kezed alkotmányja
Tégedet ditsérhessen.
Add tudtomra, oh Végetlen!
Azt a’ bóldog végemet,
A’ mikor ezt a’ testetlen
’S halhatatlan Lelkemet,
A’ vég nélkűl örvendőknek
Iktatod seregébe,
A’ hol az örök időknek –
Bóldog esztendejébe,
Imádandó Istenemnek –
Eggy Innepet szentelek,
’S Istentől vett Lételemnek
Igazán meg-felelek.
HORVÁTH ÁDÁM.