Eggy kertben, a’ mellyet a’ Természet szép Scenákra^* alkotott, gyötrelmeik felől beszélgettek a’ Rózsa és a’ Hyacinthus. Az ott jelen lévő Szellőknek eggyike azt mondta nékem az ő nyelvében, hogy fájdalmaikat így szővték egymásba: – H. Ó Rózsa, te sírsz? – R. Te pedig sóhajtasz, ó Hyacinthus! – H. Ó fájdalom, R. Ó halál! – H. Minő kín! – R. Minő gyötrelem! – H. Miért sírsz te? – R. Hát te miért sóhajtassz? – H. El-beszélem Tenéked ó Rózsa azt a’ bánatot, a’ melly engem lankaszt; mert gyakorta enyhűlést lél a’ fájdalom abban hogy a’ szívből az ajakiglan emelkedik. – R. Én-is meg-magyarázom azt a’ kínt, a’ melly melyjemet szaggatja, hogy az, a’ ki az út mellett el-mégyen, mondja-meg, vagyon é hasonló kín az enyímhez. – H. Magyarázd tehát édes hangzásaiddal ó Rózsa keservednek okát. – R. Szóllj te ó Hyacinthus! talám én az-alatt fel-szárasztom könnyeimet. – H. Királyném ha kedved tartja meg-ujjítom fájdalmamat. Hallj! A’ Nap’ tisztelői közzűl én vóltam a’ leg-inkább kedveltt; akár a’ hegyek’ bértzeit aranyozta ő, akár a’ kerteket tőltötte-bé hímes színeivel, mindég engemet kivánt késérőűl. Mondjak é többet? Homályos elmémet az ő szép sugáraival szedtem teli, én az ő ölében bóldog alvásokat aludtam. ’S imé, most, midőn nékem a’ halál gyilkos almát adott, érettem akar meg-halni. Minékokáért én az leveleimen viseltt ahi¹ sóhajtással kesergem az ő gyötrelmeit az én gyötrelmeimben, és az én gyötrelmeimet az övéiben. – R. Ó Hyacinthus nehezen fogom én néked azt a’ kínt el-beszéleni, a’ melly engemet emészt. Van ugyan szívem azt érzeni, de nints nyelvem elö-adni. Nézzed, ollyannak mutat nagy tseppű harmatom, mint az a’ bánatos Anya, a’ ki fijának hóltt teste felett sír. Nézz reám, nézz, gyötrelmes Szűzre, nézzed hogy vert által-meg’ által, nem tudnám meg-mondani, tövis é vagy kard! Szeplőtlen az én levelem-is, valamint a’ tiéd, mert engemet magának választott a’ Nap és azt akarta hogy egészen tiszta légyek. De ugyan az a’ Nap az, a’ ki engemet meg-öl, a’ ki nékem életet adott; midőn ő el hágy, akkor tőlem lelkemet választja el. Midőn ő született, ó kedves emlékezet! én vóltam a’ leg-bóldogabb a’ Virágok közt, ’s akkor minden bóldognak mondott! De most, ó be nyomorúltt vagyok, midőn meg-hal. – Ó mitsoda setét kárpittal vonja-bé a’ kormos éj a’ Világot? Mitsoda rengés rázza-meg a’ főldet? Mitsoda irtóztató fellegek fedik-bé az Eget. Ahi! imé le-száll a’ Nap, a’ kit én imádok. Nézd, nézd az én fájdalmamat. Vele halok-meg én is! Ahi! szerentsétlen, imé halok! imé halok szerentsétlen.

 Ekkor el-lankadt a’ Rózsa ’s le-dűlt a’ főldre; de a’ Hyacinthus, mint a’ jó fiú az Anyját, karjain támogatta őt.

 Ha ez a’ gyászos festés benneteket irtózásra és szánakozásra lágyít: mi lessz akkor ha félre rántatván minden takarék, eggy szép Igazság nyilatkoztatja-ki magát előttetek.

 Érzékény szíveteket akartam meg-kéméleni, ezt kőltvén, és hogy az, a’ mit elő-adok, olly kínos ne légyen, virágokat hintettem rá. Ezt a’ titkos fortélyomat most cytharám^* vallja-meg előttetek. A’ Hyacínthus JÁNOS vólt; a’ Rózsa. – MARÍA!