Itt vagy hát bóldog Éjtszaka! és midőn az idétlen-álmadozó Jövendő-mondókat meg-szégyeníted, akkor egyszersmind e’ szerentsétlen esztendőt, melly sok szíveket magyarázhatatlan tsudálkozással, ’s még többeket minden szempillantásonként tsuda-módra rettegtető félelemmel terhel vala, batorságosan bé-rekeszted. – Hol vetted a’ leg-elevenebb színekkel reménytelen tündöklő tsillagidat? hol vetted a’ leg-szerentsésebb arany időnek ártatlan éjtszakájival a’ győzedelemig vetélkedő tsendességedet? hol vetted a’ villongásoknak minden előre képzelhető jelei nélkűl, természeti homállyal be-vontt kellemetes színedet?

 A’ Hadakozásnak Istene; ennek a’ maga meg-határozott végére szapora futással siető Világnak majd minden szegeletjeiben, nagy tűzeket gyújt vala nem régen: a’ nyúgodni nem tudó idő pedig, a’ maga rendes szakasszait gátolhatatlan serénységgel léptette ugyan azon el-kerűlhetetlen vég felé, és ezek mind-ketten meg-átalkodottan öszve esküdvén a’ halandó teremtéseknek rémítésére: sokan múlandóságot ábrázoló koporsó kövekre metélték e’ félelmes esztendőnek ki menetele felől való gyanakodásaikat. Sokan a’ kérkedékeny bátorság és erőltető félelem között gyermekesen habozván; szem-emelgető sohajtásokkal, ’s ezer jó-kivánásokkal títkolták rettegéseket; legtöbben pedig a’ régi időkre való vissza-tekingetéssel bóldogabb jövendőknek reménysége alatt vártuk, e’ sok külömb-külőmb-féle változásokon által-mentt esztendőnek végezetét. Nézte a’ magasságból a’ Mindenható a’ maga’ keze’ míveinek ezerféle gondolatait: és mikor mi rettegtünk; a’ halandóságot fellyül haladott mennyei seregek, illyen énekkel ditsőítették azt az eggy Hatalmast: Tiéd az erő óh Felség! Oh Mindentúdó! tiéd a’ bőltsesség! Te nálad vagyon el-rejtve a’ változásoknak végezete, és a’ mint ez egész roppantt mindenséget végetlen karodon elődbe terjesztve tartod és igazgatod; úgy a’ te szódra minden, a’ mi vagyon, el-múlhat, mert a’ Te hatalmas beszédeddel lett, a’ mi nem vólt.

 Én be-vártam a’ Napnak le-menetelét, annak a’ temérdek Napnak, melly a’ Teremtéstől, az ő lételének kezdetétől fogva, sem el-nem fogyott, sem meg-nem-restűlt. Utólsó vala már ez a’ nappal ennek a’ felelmes esztendőnek nappalai között. – Meg-lestem el-tökéllett figyelemmel; ha valyon hordoz é magával valamelly véget mutató erőtelenségeket. A’ sok mesés képzelődésektől el-foglaltatott itélet-tetelem, maradhatatlan vólt látni a’ Napnak ’s azzal eggyűtt az esztendőnek végezetét. – Hát mi történt? le-ment ez a’ roppant golyóbis, és le-gördült látásunknak határozátja alá szinte-azon a’ helyen, és akkora formában, mint ez előtt esztendővel. – Úgy látszott, hogy le-ment, alája fordúlt lakó-főldűnk’ gombolyagjának. Az estvére, Nap’ le-mentére, a’ gyönyörű színekkel tündöklő est hajnalra vetett figyelmezésem el-felejtette velem, hogy én bújtam-el a’ domború főld Árnyékában a’ Nap elől: a’ le-menni láttatott Nap pedig, vagy semmit sem, vagy tsak annyit mozdúlt a’ körűl a’ mozdúlhatatlan közép pont körűl melly az ő temérdek testében, noha nem éppen középen, de minden bizonnyal benne vagyon, a’ mennyire az ő körűlte külömb-külömb messzeségekre fel-függesztetett, és a’ hatalmas Teremtő által az időnek kezdetében meg-indítatott bújdosó tsillagok, a’ magok’ kerűletjeikben mozogva, ötet is észre vehetetlen mozgásra kénszeríthetik, és ide ’s tova, de a’ maga közép pontjatól nem messze, rángathatják. – Engemet ennek a’ nagy Főldnek külső színe magával ragadván érezhetetlenűl; midőn alló helyem jobban jobban le-felé görbűl, tulajdon lakó főldem el-fogta szemem elől a’ Napot, néztem fel meresztet szemmel a’ gyönyörű nap-nyugotot; tsak annyiban külömbözött ez a’ több est-hajnaloktól; hogy az én egyedűl arra függesztett figyelmetességem, sokkal szebbé és kedvesebbé tette ezt szemeim előtt, mint a’ többit. Valami reménytelent, valami lehetetlent, semmi eddig meg-nem-történhetett dolgot nem tapasztaltam. – Tekinték a’ fejér hóval; mint valamelly tiszta őltözettel be-takartt főld-színére; latám fenn-álló testemnek vékony árnyékat, meg-némúlva figyelmezék annak ki-terjedésére, meg-rettenék, és ez a’ különős tapasztalás, valamely újsággal kezdé hitegetni erőltetett figyelmezésemet. – Hol vagy tehát fényesen tündöklő Nap? A’ te határidról, a’ te le-menetelednek helyjéről jön az a’ súgár, melyet az én testemnek állása el-fogott, és azért vetett árnyékot; te pedig már el haladtad, az én látásomnak határozatját! Hát hol vette magát az árnyék? hol van a’ Napnak fényes teste? hol vagynak a’ sebessen jövő sugárok? mellyeknek némelly részét el-kell fogni fenn-álló testemnek; hogy árnyékom légyen. Oh! tüzes ragyogásokkal fényeskedő Nap! talám a’ te messze el-hatható sugáríd valamelly ismeretlen égi testbe ütköztek hátam megett; onnan fordúltak felém; onnan jöttek ollyan egyenesen, hogy bennem meg-ütközhessenek. Talám az az ismeretlen és láthatatlan égi test az, a’ melly nékem, és minden e’ főldön lakó teremtéseknek utólsó véget jövendől! – Szűnjetek, szűnjetek, félelmes kepzelődések! szedd rendbe gondolatidat, idétlen-ítélet-tételektől el-foglaltatott Elmém! még most, az engemet magassan körűl-kerítő levegő égnek oszlopit; ezt a’ kezdetben ki-terjesztetett erőséget, melly e’ sok féle külömböző részekből öszve-állított Főld’ temérdekségét, mint eggy abronts, vastagon által-szorítja, hogy széllyel ne omoljon: ezt a’ vékony, de minden főldi dolgoknak meg maradhatására el-múlhatatlan folyadékot, nem haladta-el ollyan messze a’ tüzes Nap, hogy ennek magasságát a’ hat féle szinekből öszve kevertt fejér sugár ne érdekelhetné; meg-akadtak a’ levegőnek magas oszlopiban a’ színes sugárok, és onnan meg-görbűlve, a’ főld színen lévő testekbe belé-tsapódnak, ’s az én testemnek is árnyékot okoznak.

 Tsendes Álom! a’ ki a’ szíveket rettegtető Halálnak testvérje vagy: de mikor a’ munkában el-fáradott Halandók’ szemére setét hálót vonsz; ollyan tapasztalható erőd vagyon a’ nyugtatásra, hogy a’ testvéredtől való félelmeket is el-felejteted, Te adsz puha párnákat a’ resteknek, és rengő bőltsőt az el-lankadttaknak; Te mérsékletted a’ mindjárt el-múlandó esztendőben az én nappali fáradozásimat olly egyenlő mértékekkel, hogy a’ természettel ostoba és a’ mozdúlhatatlan’ helyben-maradásra törekedő test az örökké-valóságra teremtetett, szüntelen gondolkodó, ’s szakadatlanúl dolgozni kívánó Lelkemnek semmit szemére ne vethessen. – Engedj most ennek a’ munkában telhetetlen Léleknek – hadd éljen a’ tunya test felett való elsőségével, ezen az utólsó éjtszakán. Engedj szunnyadni nem tudó Lelkemnek, óh álom. – Ezt a’ Lélek, akarja magát a’ testnek eggy kis töredelmével gyönyörködtetni: meg-adja ez a’ visgálódó Lélek tenéked is érzéketlen Álom! a’ ditsőséget, Te rólad is fog a’ maga édes képzései között gondolkodni. – Ne zárd-bé szemhéjjaimat; hadd nézzék szemeim figyelmezve ezt az éjtszakát; hadd légyen ezzel az eggyel több a’ munkálkodásnak, mint a’ nyúgodalomnak ideje.

 Te pedig, én tsendes hangú Músám! a’ kitől engemet, e’ mindjárt el-telendő egész esztendőben, a’ világi szorgalmatosságok gyakran el-zártak; a’ ki sokszor a’ néma éjtszakától, a’ szunnyadozó álomtól loptál magadnak eggy-eggy kis időt, hogy az én iró tollaimon néha-néha repdeshess, és sok-felé vonattatott elmém’ gondolatait könnyíthessed; a’ ki az én Lelkemnek nyúgodalmát ollyan fáradhatatlanúl munkálódtad, hogy mikor a’ test nyúgodott, mikor érzékenységim pihentek, mikor a’ nappali munkában el-lankadtt tagjaimat nyúgodalomra botsátván, a’ sirban feküvőkhöz hasonlóvá lettem: Te akkor is, a’ meg-hólttak’ lakó helyjében, és annak tsudákkal rakott pitvariban, vastag vesszökkel el-ágazott, és gazdag Levelekkel bujálkodó szölő fa’ árnyéka alól (*Aeneid. L. VI.)^* el-vontad álmadozásimat: fel ragadád a’ magas Parnasszus’ kiességéig, eleven gondolataimat, és ott az égnek Leányival való érzékeny társalkodás-közben, testetlen képzelődésekkel gyönyörködtetted elmémet. Emeld-fel most könnyű szárnyaidon szívemet, ezt a’ Te ártatlan szerelmidtől gyúladozó szívemet! Ezek a’ tiszta szeretetnek könnyű langjai, emeljék-fel, ez míndeneket maga-felé vonszó főld’ színéről, gondolatimnak golyóbissát; a’ mint a’ mesterséges tüzek fel-emelik ’s fent-hordozzák a’ levegőben repűlő golyóbisokat; hogy ezzel a’ titkos erővel segitetvén magasra vágyó gondolatim, magas helyekről szemlélhessék mind azokat a’ mik alattam és felettem vagynak; a’ mik hátam megett vagynak és a’ mik előttem; a’ mik bizonyosan el-múltak, és a’ miket ezután bátran vagy félelmesen reménylhetek. – Légyetek nyitva eggy kevéssé gyarló szemeim! tegyétek részessé nehéz testemet azokban a’ magasságos gyönyörüségekben; mellyekben Lelkem ez különös éjtszakán részesűlni akar az elégségig! nézzétek figyelmetesen a’ miket ez utólsó nap-kerűletnek homályos szakassza tárgyjává tészen látásomnak.

 De mit láttok a’ nap’ sugárnak segitsége nélkűl egyebet homályosságnál durva szemeim? a’ mellyek testes borítékokból, és egynehány lebegő folyadékokból állatok! – és a’ mellyek tsak mutató tűköri vagytok a’ visgálódó Léleknek, – a’ ki tsak maga lát egyedűl. A’ testeknek színei, mellyeket az értelmes Lélek lát, és egymástól meg-külömböztet, mind nap súgárok, mellyek a’ látott testekbe, és onnan meg-hajolva szemeimbe tsapódnak: ollyanoknak mutatván ezen mesterséges tükörben a’ külső dolgokat, a’ millyen természetü szineket, súgárokat vészen magába a’ látszott testnek tömöttsége, ’s leg-apróbb részeinek öszve foglalása. – Az a’ kékellő bóltozat, mellyet ti, én szemeim, a’ ki terjesztetett erőségen fellyűl látni gondoltatok, és úgy képzeltek, mintha az valamelly felettünk fel-emeltetett kerekded boríték vólna, nem egyéb, hanem eggy meg-nem határozható üres semmi, melly ha Nap nem vólna, tsupa setétség merő azon feketeség vólna: hanem a’ nap súgároknak láthatatlan hosszúságú ki-terjedése, a’ fejérséget a’ fekete vagy semmi színnel öszve-kevervén, ég-szint mutat; és az ég-szinnek, az egyenlő hosszúságú súgárok’ leg-végső határozatja miatt gömbölyegséget mutató belső boritékja, eget, üreget, ég-boltozatot képez. A’ melly nagy, meg-mérhetetlen ürességben fenn függve tartatnak emberi-ésszel el nem gondolható Isteni erő által azok a’ tsillagó tüzek, mellyek a’ magok temérdek messzesége miatt nékünk apró fényes pontaknak tetszenek lenni, mintha az égnek képzeltt kékellő bóltozatjára szanaszét reá vólnának raggatva, mellyek pedig valósággal nagy roppantt testek, mind meg-annyi világosító Napok, sok körülöttűnk forgódó homályosabb testeknek fényesítő ’s melegitő Napjai, a’ Mindenhatónak tsuda munkáji, és az ő meg-mérhetetlen bőltsességének és hatalmának ditsőitő eszközei. – Élesedjetek szemeim! nézzétek e’ tsudákat! emeld-fel érzékenységeimet könnyű gondolatimmal eggyütt én gondos Músám, ezeknek a’ nagy test gombolyagoknak szomszédjába! hadd higyje el a’ tapasztalásokhoz szokott, és azokból örömestebb ítélő Lelkem, hogy vagynak a’ mi lakozásunknak alatsony helyén kivűl, főldek, tengerek, és eleven teremtett állatok, az egeknek sokaságos seregei; a’ kik ugyan-azon eggy Teremtőnek keze’ mívei, eggy Uralkodónak szolgai, eggy örökké áldandó ditsősségnek tárgyjai. Oh! hogy láthassam-meg közelebbről azokat a’ soha el-nem tévesztett utakonn forgolódó golyóbisokat, a’ mellyek az én életemnek idejét szakaszokra osztják? Hogy láthassam meg azokat a’ tőlem ollyan szörnyű messzeségre el-távozott égi testeket, a’ mellyek míg az ő fordúlatjokat tökélletes kerekséggel be-kerűlik, nem elegek annak fel-érésére életemnek rövid esztendeji? – az én eletemnek, a’ kit lakó helyem, a’ maga körűl való kerűlésekor, magával hordozván, azt gondolom: hogy eggy esztendőt tőltöttem akkor, mikor e’ szörnyű ürességnek arra a’ pontjára vissza érek, mellyben vóltam ez előtt tsak igen kevés idővel. – Vallyon meddig tartanak ezek a’ kerületek? – Mondjátok-meg magasságos Egek! mikor lészen az: hogy minden fordúlatok, eggy utólsó véget okozó szempillantásban meg-akadjanak, es öszve-omoljanak. – Mikor lészen az? hogy a’ Mindenható az egeket, mint az őltözetet öszve hajtogatja? – Amott szalad eggy tsillag: mikor a’ természetiek körűl bőltselkedünk, azt mondjuk: hogy az, nem tsillag; hogy nem annak a’ végetlen űregnek forgó testei közzűl való. – Oh! hát ha az is égi test vólt, ilyen temérdek főld, mint ez a’ mi lakó helyjünk, és el-érvén a’ maga kerengésének utólsó pontját, meg-akadt, el-pattant, tüzzel meg-emésztetett. – Mit várhatunk? Főldnek bóldogtalan lakossai! nékünk is utólsó el-változásunknak eszközéűl, a’ tüz rendeltetett a’ Mindenhatótól.

 Vigy-el engemet, a’ Te magassan repűlő szárnyaidon én Músám! leg-magassabb tetejére tsak ennek a’ mi közép pontunk’ környékének, a’ melly minden ö kerűleteivel eggyűtt gondoltatván is, tsak annyi e’ nagy mindenséghez képest, mint eggy por szem; részesítsed a’ gondolatoknak élességében szemeimet, hogy láthassák azok érzékenyűl, mennyivel nagyobb az örökké való, mint a’ mennyire az én gondolatim terjedhetnek; hadd lássam, ha vagynak-e e’ nagy mindenségnek szerentséssebb lakossai nálamnál? a’ kik a’ Mindenhatót, vagy-jobban, vagy hosszabb időben érezhetik. Én, mikor az én lakó főldem velem eggyűtt a’ Nap körűl ötvent hatvant fordúl, azt mondom, hogy sok idejű vagyok, meg-öregedtem, közel vagyok életem’ végéhez. Oh hát ha a’ tőlünk leg-messzebb helyheztetett égi testekben lakozók is, az esztendőket, az ő lakó helyjeiknek fordúlása szerint számlálják; ha azok is hatvan hetven esztendőket tőltenek; mennyivel hosszabb idejűek ők nálam mennyivel jobban ismerhetik a’ Teremtőt? mennyivel bőltsebbek, mint én, a’ ki magamat minden teremtések, a’ Mindenható’ remek munkájának tartom? és még is az örök bőltsességtől, ama’ Régi-idejűtől kell kérnem tsak azt is: hogy tanitson-meg engemet bőltsen számlálni az én napjaimat.

 Az én Napjaim múlton múlnak, és mint a’ sebessen repűlő madár ollyan gyorsan haladnak, – azoknak száma is igen kevés, ’s a’ napok is melly rövidek. Ez a’ főld, a’ mi lakozásunknak helyje, tsak igen kitsíny a’ többi égi testekhez képest, még is mikor ez a’ kisded kerekség, a’ maga tengelyjében eggyet fordúl, azt mondjuk; hogy el-tőlt eggy nap. Oh mi vagyok hát én az Örökké-valóhoz képest, mitsoda az én időm az őrökké valósághoz hasonlítatva? – az örökké-valósághoz, mellyhez képest az idő, a’ kezdettől fogva számláltatván is, sőt ha a kezdettől fogva mind örökké idő lenne is, semmi sem; mert kezdődött, és így véges; a’ végesnek pedig mennyisége az örökké valóságnak nagyságához hasonlíthatatlan.

 El-tőltöttem már, a’ főldön lakozóknak számlálássa szerént egynehány esztendőt; – mindjárt el-tőltöm ezt is: de vagynak velem egyenlő valóságúak, a’ kik két ennyit is tőltöttek. Mennyivel tökéletessebbek hát azok én nálam,¹ az időre nézve, holott mind idő az, a’ mivel mérsékeljűk életünket; az élet teszi pedig emberi valóságunkat, a’ mennyiben testből és lélekből állunk. Még is az eggyűgyű Öregeket, és mind azokat, a’ kiknél akar a’ történet, akar más valamelly által-láthatóbb ok szerentsésebbé tett bennünket kevély szemmel nézzük; azonban, ha kikben több derékséget találunk mint magunkban, elég mentség a’ kevélységre, elég reá fogás az elsőségnek meg-tartására, ha Öregebbek vagyunk. Fel-dúzzasztjuk porból lett, ’s porrá valtozandó szíveinket kevélyen azok ellen, a’ kik velünk egyenlőkké teremtettek. A’ Nemes a’ Nemtelent, mint Istennek tőkélletlenebb teremtését úgy nézi: az Irígy az Ártatlant még életében a’ hólttnál tehetetlenebbé tészi: ha a’ másokkal egyenlő lelkes testbe Királyi Méltóság, vagy Bírói szabadság kőltözik lakni, vagy is tsak eggy ideig sátorozni, a’ hatalom életet vesz-el, a’ mit a’ hatalmas nem adhat. – Oh tsudálatos Halandó! miért vesztetted el a’ halhatatlanságot? mellyet a’ Te’ kezdetkori bóldog természeted meg-bírhatott vólna. A’ Társaság törvényt tesz minden társaknak meg-eggyezésével, és a’ Törvényben halál is vagyon: holott eggyik sem szabad a’ maga életével. De, jól vagyon Halandó ember! – magad által büntet a’ Halhatatlan; ki mikor halandóva lettél, már magad’ gyilkossa vóltál. A’ társaság Királyt választ, és azt minden Társoknak életével szabaddá teszi. Jól vagyon Halandó! a’ Tőrvény mellynek meg-rontássa miatt halandóvá lettél, uralkodik romlandó testeden most is, és most kéntelen vagy halálodat más akaratjától függeszteni-fel, melly először szabad akaratodon állott.

 Ember! mi vagy? az Örökkévalóhoz hasonlítva; tsak annyi sem, mint az idő az örökkévalósághoz; mert a’ Te életed, mellyben áll személlyesen ember lételed, az időnek tsak igen kitsíny része; mi okozza tehát a’ telhetetlenségig ki-terjedő kívanságidat? – A’ Lélek halhatatlan; a’ Léleknek hát vég-nélkűl való kívánsági meg-eggyeznek a’ maga természetével; úgy de a’ test halandó; az élet rövid: valami pedig e’ világban vagyon, mind testnek kivánsága, szemnek bujálkodása, életnek kevélysége. – – Kiván a’ Fösvény kintseket: ha kérdem: minek azok eggy rövid idejű Embernek? azt feleli; a’ Maradéknak, az ez után élendőknek; pedig a’ maga szeretés ösztönöz, söt tselekszi is hogy jobban szeressen a’ magam’ életét mint a’ gyermekemet: még is a’ szer-felett való szorgalommal, a’ maga gondolatlan Világ’ űzéssel, magam életét rövídítem: oh hát nem a’ maradék nem az ez-után élendők okai a’ kintsek’ kívánásának. – – A’ Kevély a’ Tisztességet, mások felett való betsűletet vadássza. – Miért? – azt feleli eggy nemes Teremtéshez illendő rá-fogással, mert a’ halhatatlan Lélek a’ ditsősségben is tőkélletességet kíván. – De hát gondolod e’ óh halandó! hogy ezek a’ betsűletnek árnyéki, mellyek itt a’ Te kevélységednek szarvát emelik, és Téged’ eggyik port a’ másik por felett nagyra méltóztatnak, hasonlíthatnának annak a’ Ditsőségnek tsak leg-vékonyabb súgárihoz is, mellyek tulajdona a’ halhatatlan Léleknek. Mausolus^* a’ maga’ Királyi ditsőségét a’ halálon túl nem vihette: el-temette azt Artemisia, eggy ditsőséges temetőbe, hogy azzal is meg-hóltt Férjét ditsőségesebbé tegye. – Tied e hát Mausole! az a’ ditsőség? – nem, hanem a’ Te pompas Temető helyjedé! Azt a’ Világ’ hét tsudáji közé számlálták: Te pedig ditsőségeddel eggyűtt porrá lettél. Oh ditsőségnek szertelen kívánása! illeted e hát Te a’ Lelkeket? Éppen nem. – A’ Lélek nem test természetű; annak tulajdonságinak tökélletessége vólna a’ valóságos ditsőség. A’ testtel való öszve-keveredés nem engedi hogy azt érezzed; a’ leg-magassabb Palotákban szinte úgy szemetes tömlöttze a’ test a’ ditsőséges Léleknek mint az alá-való szalma kúnyhókban. – Kiván a’ Buja ember testi gyönyörűségeket, ’s azt mondja, hogy a’ szabad lelket, a’ halhatatlan lelket, nem illik szomorúsággal lántzolni: azonban a’ jól-lakás, evés, ivás, test’-fárasztó ’s rontó szerelmek, vagy ha leg-szebbek, barátságos társalkodások azok a’ testi gyönyörűségek. – Mi jut ezekből egyéb a’ Léleknek, hanem az ezeknek el tűnéseken való szomorkodás? vagy talám, mikor ezeknek el-múlásával igazán meg-gondolja a’ Lélek; melly bóldogtalan ő, hogy a’ test, ezekben való gyönyörködésre ingerelheti: akkor érzi leg-jobban a’ valóságos, és a’ Lélekhez igen illendő gyönyörűséget. Ditsőség, Gazdagság, Gyönyörűség, szines jók, képzeltt bóldogság! – – Eggyik Ország a’ másik ellen törekedik; eggy darab főldért, a’ lakó helynek bővitéséért, a’ főldnek gyomrában önként teremni szokott drágaságokért egymás ellen törekednek; a’ Világi jót más világi jóval akarják tserélgetni; egymás’ életét el-vesztik hogy bóldogabbúl élhessenek, az erőt törvénnyé változtatják, életeket a’ bírtokért vesztegetik; azonban mindenik, szabad akaratja szerint azt tartja, hogy mindenét oda adja az ő életéért. – Oh Halhatatlan Lélek! ha Te a’ Testtől való el-válásod után a’ Levegő égnek valamellyik magassabb pontján, szárnyait eggy-helyben lebegtető madárként fel-függesztenéd magadat: és onnan gondosan meg-visgálnád az egymás ellen tüzelő két Tábort; hallanád az ágyúknak rémítő ropogásit; az öszve-köszörűltt kard-vasoknak tsikorgó tsattogásait; látnád a’ tűz okádó hadi eszközöknek a’ fellegeket tsapkodó füstjeit; eggy értz golyóbisnak ütése által főldre rohanni a’ leg-fel-emelttebb fejeket, vérbe keverve fetrengeni a’ halandóknak gyönyörködtetésére született deli testeket: és valaki ezt kiáltaná-fel értelmes hanggal az érthetetlen zörgések közzűl: eggy darab főldért perelünk. – Nem azt mondanád e ditsőséges Lélek! oh! hát minek néktek tágasab főld, mint a’ hol állatok, vagy a’ hol le-fekhettek, holott nem sokára eggy ölnyi sír elég lészen? miért siettetitek az időt, hogy idő előtt meg- eméssze azokat, a’ mellyeket a’ halandóság éppen az időnek engedett, hogy azokat el-rontsa, és a’ magok’ első valóságjokra vissza-vigye? miért kénszerítitek a’ Lelket más-féle eszközök által ki-menni a’ halandó testből? holott önként tudja az a’ maga idejét, és el-kőltözik, mikor a’ test akarmelly természet szerint való ok miatt a’ vele eggyütt dolgozásra alkalmatlanná tétetik.

 De oh szakadatlan folyamattal terjedő idő, te talám magad is érzékeny vagy az illyenekre. A’ Mindenható maga rendelte-el a’ te szakasszaidat, és Ő osztott minden élő halandóknak, azokból a’ szakaszokból több vagy kevesebb részt. A’ világ fenn maradásának Ő szabott határt: a’ világ minden látható és láthatatlan dolgokból áll: és minden nemnek külön külön, világ végéig el-nem fogyása, eggyik tárgya az örökké való Bőltsességnek; annak a’ Bőltsességnek e’ Világ’ részeinek fenn tartássában ollyan eszközei vagynak, a’ mellyek hasonlóképpen a’ Világnak részei közűl valók. Eszköz minden teremtett állat, egyik a’ másiknak, a’ ki szabott idő szakasszáig való meg-maradássára: eszközök az okossággal biró teremtett állatok is; a’ kik közzűl külön külön mindenikre, a’ maga idejéhez képest, gondja vagyon a’ Mindenhatónak; és mivel nagyobb részei ennek a’ nagy mindenségnek a’ Nemzetségek és Országok, mint eggy ház nép, vagy más tsekélyebb dolog; a’ nagyobbaknak fent-tartására szükségesebb eszközökre nagyobb a’ Mindenhatónak gondviselése, drágább ő nála a’ Királynak, mint a’ főld’ köz rendű lakosának élete.

 Oh rövid, és változások alá rekesztetett élet? Én életem! meddig birod még te az Időnek szakasszait? mikor oszlatod-meg e’ két valóságból álló személyemet? mikor változtatod az én időmet örökké valósággá? – Az én elmém, az én halhatatlan Lelkemnek tehettségei nagyon gyengék a’ Test miatt, mellyben lakozom; testemnek valósága, több esztendők alatt meg változik, el-repűl, ki-párázik, és mig élek már testem porrá, főlddé változik. Ez a’ test, mellyben most Lelkem gondolkozik, nem az a’ test mellyben lakott ez előtt hét esztendővel: ki-szivárog a’ régiből esztendőnként a’ test’ valóságának heted-része. – Oh én halhatatlan, ’s meg-nem oszolható Lelkem, a’ ki sem nem nevelkedtél miólta élek, sem nem fogytál: taníts-meg engemet, miért vagy ollyan kéntelen, a’ test’ változásit követni az emlékezetben? A’ mostaniakra, a’ tsak tegnapiakra, elevenen emlékezem: a’ régibbekre kevésbé, a’ születésemkoriakra éppen nem: hát vagyon e te rajtad is hatalma az időnek, a’ melly mindeneket meg-emészt? – Hozzá szoktál az érzékenységektől kőltsönözőtt képezetekhez; a ki pedig testetlen dolgokat is tudsz képzelni? – Valamint testemnek ki-párázó részei szakadatlan kötelekkel úgy ragasztatnak egymáshoz, hogy a’ régibb, ’s már el-repűlendő részek az újjabbakat, míg velek lehetnek, egyenlő természetűekké teszik; úgy te is a’ régibb képezeteket újjabbakkal táplálván, azokról a’ mellyeket a’ jókora nagyságra nőtt testben gondoltál, venségemben is meg-emlékezhetel: – de hát miért nem a’ tsetsemőkori gondolatokra? holott ha lélek vóltál akkor is gondolkodtál. – Oh bizony méltán kérheted az örökké-valót, hogy tanítson-meg Tégedet bőltsen számlálni a’ Te napjaidat: mért minden esztendő végén, egész életedbeli tselekedeteidet számba venni számadásodban áll: mindenre emlékezni pedig tested’ természetével ellenkezik. – Úgy é? Lélek! hogy ha halhatatlan vagy is, szükséged van az örökké valónak segedelmére.

 Menj-fel-vissza én Lelkem! a’ Te kezdetednek idejére; annak az életnek kezdetére, mellytől fogva a’ testtel eggyesitetve ember vagy; mert az előtt vóltal é, vagy nem? magad sem tudod. Hord-elő gondolatiddal, mit tettél? a’ mi a’ Te halhatatlanságodhoz, az örökké valótól közben vetés-nélkűl vett származásodhoz illendő, vagy illetlen vólt. – Gondold-meg de sijess, mert az idő nem vár; – mindjárt el-telik ez az esztendő – közelget a’ hallgató éjfél – minden óra több-több gondot ád, – több lessz a’ számvetés; múltton múlnak a’ szempillantások – Az esztendőt több lakos társaiddal, Te is, ezen Ejfélnek mindjárt el-érkezendő szempillantásán szakasztod meg. Akkorra már készen kellene lenned ezután következő életed’ folyásának is jól el-intézésére. – Igy kell lenni! – igy kell tselekedned, mert halhatatlan vagy; azonban ollyan romlandó sár-házban lakozol, melly eggy tőled el-rejtetett szempillantásban öszve-omlik; ki kell kőltöznöd, és az-után nem időket, hanem örökké-valóságot fogsz tőlteni; de ollyant, a’ melly, hogy rád nézve bóldog vagy bóldogtalan legyen, itt az időben veted-meg fundamentomát.

 Úgy készítsd számvetésedet, hogy híjjános ne legyen, mert az, testednek el-bomlásakor meg-visgáltatik; annál többet nem halaszt a’ Biró: Az Örökké való nem várakozik.