VII.
A’ HABOK
Carlo Magginak Olasz Sonnetje után.
Eurilla indúl a’ partról. Én esze-veszve szaladok a’ víz-szélhez ’s kérdem a’ habokat: Mit tsináltok? Egyike felel: Én, a’ ki Isten-asszonyodat leg-először vettem-fel, háládatosan tsókolom ezért a’ szép ajándékért a’ tenger partját. – Kérdem a’ másikat: Midőn le-botsátották a’ vitorlát vígnak látszott é? Felel ez: Vidám tekintete el-tsendesítette a’ szeleket, ’s mosolygásra vonta a’ hullámot. – Felém jő a’ harmadik, ’s ezt a’ hírt hozza: Éppen most láttam mint ingerlette szép szemeit fel-emelvén irígykedésre a’ Nereiseket. Mondom ennek. Nem bízott é rád valamit hogy nékem mondj? nem izent é eggy Isten-hozzádott?*
Em.: Isten-hozzádot?
– A’ goromba hab meg fordúlt, ’s nem felelt.
 Azoknak kedvekért a’ kik az Olaszt érteni szerentsések, ide tészem azt:
Scioglie Eurilla dal lido. Jo corro e stolto
Grido all’ onde: che fate? una risponde
Jo che la prima ho il tuo bel Nume accolto
Grata di si bel don, bacio le sponde.

Dimando all’ altra: Allor che’l pin fu sciolto
Mostró le luci al dipartir gioconde?
E l’ altra dice: Anzi serena il volto
Fece tacere il vento, e rider l’ onde.

Viene un altra, e mi afferma: Or la vid io
Empier di gelosia le Ninfe algose
Mentre sul mare i suoi begli occhi aprió.

Dico a questa: E per me nulla t’ impose?
Disse almen la Crudel di dirmi Addio?
Passo l’ onda villana, e non rispose! –

 Ó, mikor fogjuk ezt Magyarúl énekelhetni?
SZÉPHALMY.
Copyright © 2012-2024 HUN–REN–DE Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport
Copyright © 2012-2024 Debreceni Egyetemi Kiadó