II.
A’ HAZA TÉRTT MAGYAR KORONÁNAK
ÖRÖM ÜNNEPÉRE.
O ditső Koronánk! Törvényünk’ Ereje!
Mellyel fénylett minden Igaz Urunk Feje:
Te Egekből szállott szentséges Ajándék,
Hozzád-hív keblünkből a’ helytelen szándék
Hányszor ragadott el? de el-nem rejthetett,
Hogy bús árván hagynád a’ Magyar Nemzetet.
Mindég gondot viselt reád a’ kegyes Ég,
Meg tért mindég veled a’ kivántt idvesség.
Akkor is, hogy utóbb eggy Tanáts adónak,
A’ Haza vesztőnek, a’ jó rend bontónak
El-lopatott tőlünk gonosz sugallása,
’S dűlő Nemzetünknek már sír gödröt ása:
Nem tetszett az Égnek, ’s haragját dörgéssel,
Nyilván jelentette gyászos könnyezéssel
Jaj! miként fordúlt-fel minden a’ Hazában.
Keresni kellett már a’ Magyart Honnyában.
Távol léted’ kára: házunk’ béllyegzése,
Szabad ugarinkon mérő lántz tsörgése. –
Távol léted’ kára; kintsünk’ el-rablása,
Sok jámbor szándéknak híjúltt másolása. –
Távol léted’ kára: Bányánk’ kissebbsége,
Magyar Aranyunknak ki-toltt ditsősége. –
Távol léted’ kára: Nyelvünk’ ki vesztése,
Hitvány gyülevésszel Tisztünk’ meg telése. –
Erre ’s még többekre a’ szívünk repedett,
’S bánat’ záporával bús artzánk epedett.
Az Isten lágyítja a’ kemény szíveket,
Tetszésére hajtja a’ Fejedelmeket:
’S a’ melly veszőt emelt meg-veretésünkre,
Oszloppá váltatta fel-emelésünkre.
Az eszközök, mellyek aláztatásunkra,
Nyilván koholtattak végső romlásunkra,
Ellenkező munkát tettek erejekkel,
Más tárgyra rugódtak törekedésekkel.
A’ Kevély Béts Ura bámúl e’ tsudára,
Józanabb Tanátsnak hallgat már szavára.
’S hihető, maga is átkozza sirjában
Azt a’ büdös Dögöt rothadó porában:
Ki nemes érzésre meg-tompúltt szívével,
Udvart el-tsábító rút szövevényével.
A’ szabad Nemzetre nyűgöt akart vetni,
’S omlott falai közt Nevét el-temetni.
Élünk tehát még mi, ’s nővtön emelkedünk:
Ősi Törvényinkben sértést nem szenvedűnk.
Leg-főbb kár-vallásunk már meg-téríttetik.
’S ennek erejével vissza-szereztetik,
Valamit el-tsípett a’ hatalom dolga,
Kinek már meg-hajlott sok alatsony szolga.
De Te bátor Magyar! nagy lelkű származat!
Ki meg nem tsükkentél még a’ járom alatt,
Rúgd félre vérétől el-fajúltt fojtódat,
Ki eszköz vólt benne, hogy fel-egyék jódat.
’S mikor gőggel tiprod gyalázatos testét,
Ki kereste hitvány bérért Nemed’ estét:
Ragaszkodj forróan meg-tértt Koronádhoz,
Erőssebben tsatlódj újúló Hazádhoz.
Szánakodj azután a’ szomszéd rabokon,
Kiknek hogy kemény bőr törődött nyakokon
Nem érezvén sulyját meg-szokott jármoknak,
Bosszúságot törnek a’ víg Magyaroknak.
Már meg-kapták, úgy mond, tsetseze bábjokat
A’ síró gyermekek, ’s űzik játékjokat.
Nem báb a’ Korona, szegény nyavalyások!
Nem gézengúz Zsibság e’ szent rendtartások.
Kötés kezdett lenni Király ’s a’ Nép között,
Mikor e’ Sokaság Városba kőltözött,
Hogy eggy Főtől függjön, ’s éljen bátorságban,
Meg-tartsa vagyonját szabad társaságban.
Már akkor a’ kötés meg-hitt tartóságra
Erőt Koronától vett állandóságra.
Bátorság’ kedvéért keskeny telekedre
Petsétes levelet váltasz kis pénzedre,
Bizonyságra tészesz alkut szomszédoddal
Hogy jégre ne vigyen tsekély sajátoddal:
Még is, bátor Lélek! büszke birodalmat
Zálog nélkűl adhatsz egynek fő hatalmat?
Ki nyakadon ülvén vagyonodban bízzék,
Véres verétéked’ erejével hizzék:
’S Fiaidból szedett haddal fenyegessen,
Minden falatodra vámot ’s adót vessen.
Zálog a’ Korona, melly inti Királyját,
Hogy határán kivűl ne-vigye dagályát.
Zálog a’ Korona: melly hódúlt népekben
Állandó hívséget nevel a’ szívekben.
Mikor ez a’ zálog fénylett Anyád’* Fején
Dűlő Házatoknak inséges idején:
JÓZSEF! mit tett akkor a’ Magyar’ hívsége,
Villogó kardokkal ki-kelt vitézsége?
Érzékeny Anyádnak gördűltek könyei,
Ragyogtak artzáján az öröm’ gyöngyei.
A’ mi erőnk vólt az, melly hartzolt értetek,
Általunk mentődött meg-rendűlt széketek:
A’ mi vállainkon nyugodt örökséged,
Kiért mint fizetett hideg keménységed?
Rútúl meg vetetted arany koronánkat,
El-keseritetted azzal jó Hazánkat.
Rossz hitű Oroszra akartál szorúlni,
Mikor hatalmadat kivántad tágúlni.
Élsz e még? – De bátor már hamuvá lettél,
Arnyékod is érzi, hogy nagyot vétettél.
Azzal jobbíts rajta, hogy a’ más világon
Örűlj a’ fel-támadt Magyar Meltóságon:
Mikor Koronánkkal Ötséd* fog ragyogni:
’S hivebb segedelmet lát bennünk buzogni.
Ha erőszak alatt a’ tábor’ veleje,
Vólt a’ Magyar Nemzet a’ hadnak ereje:
Mit tesz szabadságát nem sértő Királyért?
Miként tékozolja kintsét, ’s a’ vitéz vért?
Majd Varnáig viszi hatalma’ határát,
Hogy jobb bátorságba tegye Nandor-Várát.
’S akkor a’ szabad Rend az Ország’ Nagyjával
Bóldogabb tanátsát tartja Királyával:
Jobb elő-menettel szab új törvényeket,
Fel-osztja közöttünk a’ tágos főldeket:
’S ha igaz, hogy eddig setétben bolyongott
A’ Magyar, ’s fülében tsak bomlott réz dongott:
Nyájasban terjeszti a’ tisztább világot,
Tsinnyábban vezeti erre az Országot.
Elevenebb ösztönt ád a’ szebb Lelkeknek,
Nyertessebb keletet a’ kézi műveknek.
Bátrabb útat töret a’ kereskedőnek,
Bóldogságot szerez a’ szántó-vetőnek,
De nem erőltetve idegen szokásra:
Mert mi kórság kisztet illyen tsigázásra?
Természete’ rendjén nagyobb hasznát veszed,
Míg kínnal a’ Magyart más Nemzetté tészed.
RÉVAI MIKLÓS.