Nintsen semmi a’ Természetben, a’ mellyet a’ Philosophiai Szemlélő érdemetlennek állithasson figyelmetesebb meg-tekintésére. Mind maga, mind az, a’ mit maga körűl lát, el-foglalhatja az ő figyelmetességét, ’s tárgyává válhatik elmélkedéseinek. De vannak még is néminémü esméretlenebb ritkábban elő-fordúló jelenségek, a’ mellyek a’ Philosophus előtt annál kedvesebbek, mentől több és nyomosabb világosítást vonhat azoknak közelébbről való szemléléséből. Hogyha pedig ezek a’ jelenségek a’ mi önnön valóságunkat, olly kevéssé esmértt emberiségünket illetik, úgy kéttség kivűl a’ leg-méltóbb tárgyaivá lesznek meg-tekintésünknek.

 Az utolsó nemébe számlálom én ezeknek a’ Természet’ tsudállást érdemlő munkáinak a’ vadon-leltt emberek’ példáit. Ezek egészen el-foglalhatják a’ Természet’ visgálót, a’ Philosophust, és az emberiség Historiographusát. – A’ Természet-visgáló itt az emberi nemnek reménytelen ki-fajzására akad; – a’ Philosophus rést talál a’ Psychologiának leg-titkosabb rejtekeibe bé-pillantani; – az Emberiség Historiographusa pedig belőlle világosságot kap a’ leg-nyomosabb tapogatásaira; – nékünk pedig, a’ kik szorossan sem eggyik, sem másik rendibe nem tartozunk az Tudósoknak, alkalmatosságot ád a’ társasági élet igaz betsinek érzésére.

 E’ szerint azt tartom, nem tészek haszontalan munkát, ha az Olvasók elibe eggy olly példát hozok, a’ mellynek magam szemmel látott tanúja vagyok. Sajnállom ugyan azt, hogy akkor, midőn azt láttam, nem vóltam úgy el-készűlve, ’s a’ Természet munkáival az emberiség’ történeteivel, ’s a’ Psychologiával annyira nem vóltam esméretes, hogy azt azzal a’ haszonnal nézhettem vólna, a’ mint most nézhetném. Történt ez 1781ben, életemnek 17dik esztendejében, tsak kevéssel az előtt, hogy a’ kűlső Országi Universitásokhoz tett útazásomat meg-tettem. Azt tartom mindazáltal, hogy azok a’ jegyzések, a’ mellyeket akkor tettem, és a’ mellyekre vissza emlékezhetem, leg-alább azon okból sem lesznek egészen érdemetlenek a’ közönségessé tétetésre, minthogy ezen ritkábban elő fordúló jelenségeknek Galleriájokat eggy Originalis darabbal fogják gazdagítani.

 Történt az, a’ mit beszélleni kezdek, a’ hazámban, Brassóban. Egy Oláh lakosa a’ kül-városnak nem tudom mi okból a’ Brassó és Olah-Ország között fekvő nagy erdőbe ment vala; ’s a’ mint méljen bé-hatott az erdőbé, valami igen különös állatot láta-meg eggy fán. Elejéntén Medvének állította azt, ’s nem mert sok ideig feléje közelíteni: de néki bátorodván, látta, hogy az, a’ mit medvének gondolt, valami ollyas, mint az ember. Hozzá szollott, de nem kapott feleletet; sőt inkább látta, hogy az esméretlen állat mindég fellyebb mászott a’ fa’ ágain. Az Oláh el-álmélkodva nézett rá sokáig, ’s el-tsudálkozott, látván hogy ez az esméretlen teremtés, a’ kit már ekkor embernek kezde tartani, fa-levelet eszik. Hosszas szemlélése, és az a’ félelem, a’ mellyet ez az állat az Oláh elött való fellyebb mászással mutatott, végtére reá vették ezt, hogy a’ fára utánna másszon, ’s azzal a’ kötéllel, a’ melly szerentséjére tarisznyájában vólt, meg-kösse. Úgy is lett, el-érte ezt a’ fá tetején, ’s öszve-kötvén lábait, le vonta a’ fán, ’s a’ földre le-vetette. Igy könnyebb vala osztán kezeit öszve-kötni, mint kéttség kívül úgy lehetett vólna, ha lábai meg nem lettenek vólna kötözve. Ekkor felóldozta a’ lábait, meg-fordúlt Brassó felé, ’s úgy hajtotta maga elött rendes találmányját, mint a’ rabot hajtani szokás, bé a’ Városba.

 Itt házról házra vezette ötet az Oláh, ’s pénzért mutogatta. E’ szerint jutottam én is annak látásához. Termete középszerű nagyságú vala, tekintete vad, szemei méljen bé-esettek, és szilajon forgók; homloka nem dombos, hanem bé-horpadtt; rövid és bé-nött; hajai szürke színűk, mint a’ hamu; szemőldöke sertés, ’s szemei felett le-fityegő; orra pisze és bé-lapúltt; szája fel-tátott, és azon a’ lélekzetet nem szívta, hanem hörbölte, nyaka fel puffadt, ’s gégéje táján gelyvás forma,^* nyelve nehezen forgó, szája előre nyúló, ortzája inkább bé-esett mint gömbölyű, ’s szintén úgy mint az egész képe, motskos-sárga szinnel bé-futott. Első meg látása is mutatta, hogy ez akép okos elmével bíró állat’ képe nem lehet, annyira jelengette magát belőlle a’ vadság; ’s engemet meg-erősített azon vélekedésemben, mellyet már az elött is tartottam, annak utánna pedig a’ bolondok házaiban ujjabban igaznak találtam, hogy az elmésség, okossággal bírás képeinkbe nyilvánságos jelenségeit nyomja. Teste, kívált a’ hátán és meljén egészen szőrös vólt, karja és láb-szárai izmosabb, húsosabb mint más embereknél látszani szokott; bőre olly töpörödött és olly otsmány sárgás színü mint képén; marka olly vastag bőrű és körmei felette hosszak. Könyökén és térde’ kalátsán a’ bőr keményebb vólt sokkal, mint másoknál lenni szokott. Két lábon az az fel-egyenesedve járt ugyan, de lépései restek, lomhák vóltak, ’s magát minden lépten eggy lábáról a’ masikra lökte. Feje elöre hajlott, melly onnan eshetett, mivel az erdőben talám négy lábon járt. Botskorban vagy tsismában elejéntén járni tellyességgel nem akart.

 Beszélleni nem tudott, hanem tsak mormolt és érthetetlen hangot ejtett, midőn Vezetője tovább hajtotta, ’s az síránkozó nyivásra változott-el, midőn fákat, vagy erdőt látott. Ez történt véle azon háznál is, a’ mellyben én laktam, midőn ablakomból egynehány közel álló fákat szemléle, ’s nékem úgy tetszett, hogy az által oda való kívánkozásának igen világos jeleit adta.

 Nem lehetett az értelemnek benne semmi munkáját sejdíteni; ’s semmit sem mutathattak néki ollyat, a’ mivel gyönyörködésre ragadtathatott vólna. Sem szót, sem intést, sem semmi jelt nem értett. Mind eggy vólt előtte nevetni, vagy haragot mutatni: meg indúlás nélkül nézte ő azt. Nem vala benne semmi természeti gyorsaság, vagy valami eránt való hajlandóság, a’ mellyet más esetekben az illyen vad emberek körűl tapasztalni lehet, és a’ mellyet Condamine,^* Histoire d’ une jeune fille sauvage nevű írásában említ azon vad leányról, a’ kinek történeteit elő-adja. Nem vett semmin részt, nem kapott semmin, midőn leg-először láttam, mellynek oka az lehetett, hogy új állapotjával egészen esméretlen vólt, ’s a’ régire kívánkozott vissza. Eppen ennek tulajdonítom még azt is, hogy az első esztendőben az Asszonyok láttása mellett sem mutata semmi meg-indúlást, semmi ösztönt: holott három esztendők el-múlásával már illykor kívánságát mindég örvendező nevetéssel, sőt gyakorta mozdúlataival is jelengette.

 De valamiképpen kedves hajlandóságokat nem lehete első esztendejében benne tapasztalni, úgy nem mutatott kedvetleneket is külömben, hanemha valóságos fájdalmat érze. Mert a’ mi mások előtt tsak első meg-látásra is borzadást indított, ő azt minden meg indúlás nélkűl nézte, ’s abban semmi veszedelmet nem sejdített. Ha eggy gombos tővel valaki az elevenjéig hatott, futásnak iramodott: de meg-indúlás ’s meg-rettenés nélkül nézte midőn a’ ki-vontt kardot valaki előtte forgatta vagy meljének szegezte. Azt sem lehet mondani, a’ mit más vadon találtt emberek mutatni szoktak, hogy ez félt vólna az Idegenektől: néki mind eggy vala, akár tsoportosan gyülekeztek-öszve körűllötte a’ Nézők, akár magának hagyva vólt. – Semmiféle Muzsika nem érdeklette szívét; ’s tsak azt lehetett észre venni, hogy a’ dob-szó által meg rettent, ’s el-távozni igyekezett.

 Azon hevesebb indúlatok közzűl, a’ mellyeket mi passióknak^* nevezünk, tsak az eggy régi honnya felé való kívánkozást lehete tapasztalni; melly idővel midőn újjabb állapotjához szokni kezde, elmúlni látszatott; és bizonyos mértékű kedvetlenséget és haragot, ha éhségét és szomjúságát annak idejében le nem tsilapíthatta. Illyenkor talám az embereket is öszve-marta, holott egyébkor sem embert, sem más féle állatot nem bántott.

 Azon emberi alakon kívűl, mellyet le-nem vetkezhete, és szerentsétlen állapotja egészlen el-nem változtathata, nem lehetett benne azokat a’ meg külömböztető jeleket látni, a’ melly az embert más teremtésektől olly világosan ki-esmérteti. Sőt inkább szomorú tekintet vala az, a’ mellyel látta az ember, hogy Vezetője előtt idébb odább miként bitzegett, vad szeme forgatásával mint mormogott, ’s nem vévén semmiben részt, akár mit látott maga körül a’ vadak lakó helyje felé mint kívánkozott. Valamikor a’ Városon kívűl vitettetett, meg-kellett néki kötöztetni, mert külömben ki-fejtette vólna magát Vezetője karjai közzűl, ’s a kerteknek ment vólna, mellyeket erdőknek gondola.

 Míg a’ főtt ételekhez szokott, eledele fa-levél, fű és nyers hús vólt. Közel el-múlt fél esztendeje míg a’ főztteket ehette; mellynek utánna vadsága szemlátomást kezde szelídűlni.

 Mennyi esztendős lehetett, meg-határozni nehéz. Én őt 23. vagy 25. esztendősnek véltem. Leg-alább azt mutatja az, hogy annakutánna magasságában semmit nem nőtt, és semmi beszéllést nem tanúlhatott. Három esztendővel azután hogy őt leg-először láttam, még szint olly szótalan vala, mint az előtt, noha másban sokban változott. Tekintete, képe még ugyan mindég ollyan teremtést mutata, a’ ki értelemmel nem bír, de sokkal szelídebb ’s nyúgodalmasabb, ’s járása könnyebb és rendesebb vala. Leg kedvesebb eledele ekkor a’ kása vólt, ’s éhségét érthetetlen mormogással jelentette, valamint azon támadott örömét, hogy ha ezen kívánságát tellyesítették, szemlátomást való vídámsággal; ’s már ekkor kanállal is tudott enni. A’ tsisma és ruházat hordáshoz is néki szokott, de azoknak rongyosságokkal nem gondolt leg-kissebbet is. Idővel magától is haza tudott akadni; ’s ha valaki az üress korsót kezébe adta, a’ kútra ment, meg-merítette, ’s vissza-hozta. Ez vala az az eggy szolgálat, a’ mellyet gazdája körűl tett. Azon házakhoz is el tudott magától menni, a’ hol néha jól tartották.

 Mindazáltal, ámbár sok tselekedeteiből az látszott, hogy ő némelly előtte el-követett tselekedeteket követni, hímezni nem egészen alkalmatlan: még sem lehet mondani, hogy azon természeti munkákon kívűl, a’ mellyek az evéshez, iváshoz alváshoz igen közel járnak, egyebeket is úgy tanúlt vólna meg, hogy el-ne felejtse ismét. Délben és estve azokhoz a’ házakhoz ment-el, a’ hol valamit kapni reménylett; éjtszakára pedig vatzkát el-készítette.

 A’ pénzel való élés előtte mind végig esméretlen vólt. El-vette azt, de tsak azért hogy véle mint a’ gyermekek játszhasson; ’s nem mutatta semmi kedvetlenségét, ha azt el vesztette is. Hasonló vólt az olly gyermekhez, a’ kinek természeti tehettségei ki-fejtőzni kezdenek, tsak hogy ő abban semmi szemlátomást való elő-menetelt nem tehete, hanem mindég tsak az alsó gráditson marada.

 Abban is hasonlított a’ gyermekhez, hogy mindenre el-bámúlt, de szemeit ismét meg illetődés nélkűl fordította tovább, hogy újjabb tárgyra bámúlhasson. Mint a’ gyermek mikor tűkröt lát maga előtt, a’ benne látott képet a’ tűkör megett kereste, de tsendesen veszteglett, ha meg nem találta. Igy halgatta a’ Muzsikát is. Úgy tetszett, mintha gyönyörködve hallgatta vólna Clavieromnak^* hangjait, de félve vonta félre magát, midőn arra kénszerítettem, hogy rajta hangot ejtsen.

 El-hagyván Brassót 1784ben, még életben hagytam őt; azólta nem értekeztem eránta.

 Jámbor Jean Jaques Rousseau,^* nem fojthatom-meg magamban azt a’ bosszankodást, a’ mellyet a’ te álmodozásod támaszta, azt állítván, hogy azok a’ bóldog Halandók, a’ kik magokat a’ társasági élet kebeléből erdőségekbe vonják. Tekinthettél vólna erre a’ Nyomorúlttra, ’s meg láttad vólna mennyivel bóldogabb a’ Te állapotod az övénél. Ha igaz az, hogy az értelem bírása emel bennünket fellyebb a’ barmoknál, úgy az is igaz, hogy az tsak a’ társaságos élet kebelében léphet óhajtott tökélletességre; eggy ollyan társaságos élet kebelében, a’ mellynek tagjai az értelemmel tökélletesen bírnak.

 Hogy ezen hónapos írásnak Olvasói több hasonló példákkal is esmértethessenek-meg, azon lészek, hogy a’ következendő darabokba némelly efféle tudosítások iktattathassanak.