Mi tagadás? remegve nyúlok tollamhoz. Szenteltt Magyarnak magyarúl kellene felelnem. Külön-bizodalmát érdemesen köszönöm. – – És ugyan ezen iparkodó buzgoságú tapsolással fogadtam én az Úr Magyar remek munkáit. Azoknak édes olvasásabeli el-ragadtatásomban több enyhülést érzettem roskadtt testemben is, mint a’ hollyat^* a’ feredő és az orvosságok nékem most nyujthatnak. Áldom én az Úrban Nemzetünk’ Gondviselését, a’ ki éppen Nyelvünknek hanyatlásával azt végső el-enyészetétől illy gyökeres Hazafi fel-ébresztésével hatalmasan fent tartja. És ki tudja, nem reménylhetjük é mi is azon derűlttebb időket, a’ mellyre most a’ Németek váratlanúl virradtak? – Hajdan a’ Rómaiaktól el-tapostatván, a’ Frantziáktól soká nyomattatván, Nyelvek egyedűl az akkor homályban élő Bardusok^* által tartatott-meg pihegésében. Most el-jöve az idő ’s az óra, mellyben ezen nagyra kőltt Nemzet Nyelvének erejét régi Poétáiban keresi, sőt találja, ’s azon fogva véghetetlenűl emeli. Erősen el-vagyok én arról hitetve, hogy a’ Magyar Nyelv’ végső el-múlásának tzélja még nem jelent-bé; mert soha sem érte-el azon magasságát vagy ki-terjedését, a’ melly után mindenek öszve-omlani szoktak e’ múlandó Világban. Méltán és bíztosan igyekeznek tehát nyájas Nyelvünk’ gyarapodásán azok, a’ kik azzal velősen bírnak. A’ Ráth által ígértt Lexicon^* e’ végre igen szolgált vólna. Örökös kár, hogy ezen betses szándék nem tellyesedhetett. A’ Magyar Nyelv felséges vólta ’s a’ Nemzet’ tekintete a’ Jelentő írásban már is meg vagyon mutatva: mit lehetett vólna tehát várni magából a’ derék-munkából? Igy sokszor a’ jó-szándék füstbe megyen ki-pótolhatatlanúl. Tápláljon mindazáltal az édes reménység bennünket. – – Én legalább fanaticus betsűllője vagyok hazai nyelvünknek, ’s mind azoknak, a’ kik azt a’ végső feledékenységtől óltalmazzák. Ezek között az Urnak Nevét meg-külömböztetve tisztelni fogom, ’s – –. Ribári^* Feredőben, Jún. 13dikán, 1788.¹