XVII.
TSALATTATÁS.
SZÁNTÓDON, Juniusnak 8dikán 1789.
Im nappali kerűletét már a’ Nap bé-futotta,
És szikrázó kerekeit a’ tengerbe mártotta!
Piross színre festi főld-szint a’ Nap-nyugot’ határit,
Alól fél-kerek formára ki-lövellvén súgárit.
Tanítja a’ mesterséggel híres Apelleseket*
Keverni a’ természetet-majmolgató színeket. –
Más felől által-ellenben a’ Nap-keleti részen
Fel-kőlt ’s pirosba őltözött a’ Nap húga* egészen.
’S mivel Bátyja ortzájának láng-szinű tekintete
Rá eleven súgáriból kevés részt éreszthete,
A’ kőltsönözött fényesség ollyan erőben látszik,
Hogy Hecate* Apollóval* vetekedik és játszik.
Míg az égnek e’ két díszét gyönyörködve tsudálom,
Lassanként szem-héjjaimat nehézíti az álom.
Talám a’ tsendes éjtszaka meg-sokallván bajomat,
A’ Hóld’ súgárira bízta kénszerítni álmomat. –
Jól van, ó deli Tsillagzat, jól van! szódat fogadom!
Tsak-hogy elébb szerelmemnek a’ tartozást meg-adom.
Szerelmemnek, – melly szerelem nem a’ Vénus* szerelme,
Hanem a’ mellyel magához tsatolt eggy nemes elme;
Eggy hív, de soha sem látott Barátnak szeretete; –
Barátnak a’ kit láttatlan ölelget eggy Remete. –
Jer hát én énekes Múzsám! a’ Hóld-is kér tégedet,
Itt az esthajnal! zengedezd estvéli énekedet!
Emeld-fel hangos szavadat a’ Tihani bértzekre’,
’S úgy mosolyogj ama vídám Kassai videkekre,
Mintha érzenéd, hogy hallja víg zengedezésedet
Az is, a’ ki szádba adta meg-szokott énekedet. –
Bús vólt ő-is, ’s nem engedett édes bíztatásának
A’ kedves fénnyel tündöklő est-hajnal tsillagának.
Kebelébe hívogatja gyászos temető sírja,
Mikor bíztos készűlettel ezt az éneket írja,
Szólonnal* eggyütt bóldognak senkit sem képzelhetett,
Ki-fogás nélkűl bóldognak! míg el-nem temettetett:
Bús vagy Te is, és életed vólna tsupa szenvedés,
Ha nem győzedelmeskedne a’ bőlts meg-elégedés.
Ki-kőltöztek agy-velődből a’ játszi gondolatok,
Halálra emlékeztetve, éneklessz, ha múlatok.
Akármit kezd könnyű tollad ’s akármiben dólgozik,
Utóbb leg-játszibb versed-is szent Hymnussá változik.
Mikor Vénus fel-vezeti estve a’ tsillagokat,
Ugy nézed e’ szürke színnel bé-vontt bóltozatokat
Mintha a’ halál udvara’ árnyékos tornátzába’
Vándorló lelkem hallgatva útazna hazájába.
Innen van, hogy ez éneken kezdődik-el éjjelem
És álmosan andalogva e’ verset énekelem. –
Repítsd hát én lantos Músám, repíts könnyü hangodat
Emeld-fel a’ tsillagoknak pitvarához magadat.
Menj-el a’ Hóldhoz, és ’kérd-meg az Est-hajnal lakását,
A’ hol közel meg-találod szép súgári forrását. –
Ah! kedveltető képzések, vig képzések szűnjetek,
El-fáradtt szem-héjjaimnak már almot engedjetek;
Sőt kedves gondolatimat mind úgy igazgassátok,
Hogy, függesztvén szenderedő érzésimet reátok,
Gondolatim is olly kedves álommá változzanak,
’S az éjnek tsendes óráji édesdeden folyjanak.
Úgy is van! – alszom: de édes érzésim meg-maradnak,
Gondolatim a’ Kállai vidékekre ragadnak,
A’ hol eggy zőldes pázsittal gazdag sík-mezőn, látom
Mint fekszik a’ tó-melléken az én kedves Barátom
1Kazinczy Aprilisnek vége táján, Biharból Kassa felé térvén, Nyiregyháza és Kálló között eggy tsárdán hála, ’s ezen kedves estvéjét, eggy tó-szélén tőltötte. Az, a’ mit én itt versekben adok-elő, nem az én képzelődéseimnek játéka, hanem az ő szívének érzékenységei.
Énnékem a’ már meg-tőltt Hóld juttatta most eszembe
Barátomnak szerelmeit: – ím! ő pedig ellenbe’
Nézi az aranyos színben ragyogó Hóld sarlóját,
Visgálja a’ szép Est-hajnalt, az éjnek hír-mondóját;
Számlálja az ezt követő tsillagoknak seregét
Mint tarkítják erős színnel az erőtlen Hóld’ egét;
’S a’ sík ezüst színű vízbe botsátván súgárjokat,
Edesen tsiklándoztatják a’ szem-borítékokat –
Egyszer, a’ Nap’ nyugta felé tekerítvén szemeit
Képzeli az én Barátom Balaton’ vidékeit;
Hogy talám, mint ő le-dűlve nyugszik ezen tó-félen,
Úgy űl az ő Horváthja-is most a’ Balaton-szélen. –
Meg-botlik e’ gondolaton ’s eggyet ugrik az álom,
’S hát ím álmomban magamat valóban ott találom;
El-hagyja Kállót ’s e’ nagy tó-partra hozza képzésem;
Füreddel által-ellenbe zőld gyepen van fekvésem;
Tihan kősziklás partjai, mint annyi lámpáskákkal,
Játszodtatják szemeimet rák’-fogdosó fáklyákkal,
Mellyek’ árnyékit a’ vízben hosszan nyúlva találom.
Repes szívem, és tűnődik: – Valóság e, vagy álom?
’S hát im a’ sima márványként pallérozott vizeken,
A’ mint tsillog a’ hóldból jött világosság kereken,
Távolyról látok valamit Füred felől úszkálni,
Eggy kis tsólnak ’s két evező; – könnyü vólt ki-találni.
Sietnek és a’ víz’ színét keményen veregetik,
Azt véltem, hogy Eurydicém’
*Felesége, Oroszi Julianna. Horváth Ádám más verseiben is használta e megnevezést (vö. Cs/Lev. 433.).*
levelét siettetik.
Hát ím ki-száll közel hozzám Chároni* tekintettel
Eggy Révész, ’s felém sietve jőn illyen izenettel,
Hogy a’ savanyú forrásra eggy ifjú Úr érkezett,
Mikor éppen a’ Nap-fényből már az Ég ki-vetkezett.
Kisded, de minden tagjával meg-eggyező termete,
Férjfi színű, barna, vídám, ’s eleven tekintete.
Kassáról jőtt, a’ mint mondja. – Ne szóllj többet, felelek,
Ah! Kálló mellett, ’s Szántódon, két szerentsés éjjelek!
Fel-kelek; – mégyek – ’S ím midőn fel-kelni erőlködöm,
’S álmomban lankadtt testemet emelgetvén küszködöm:
El-tűnik az édes álom, ki-nyilnak szem-héjjaim!
Tekintek, hát piros hajnalt mutatnak ablakaim.
A’ veres színt jó erőben, de keskenyen mutatja
Nap-kelet felé látásom’ hosszú határozatja:
De az Egnek többi része ’s magassabb bóltozatja
Tornyos felhőkkel az idő’ változásit mutatja. –
Fel-ugrom és rám kerítem felső őltözetemet,
Készűlőre parantsolom lovamat ’s szekeremet.
Míg az készűl fel-őltözöm én is, és el-készűlök
Édes gondolatok között szekerembe fel-űlök.
Kazinczy jő – menj szekerem ’s lovam sebes vágtatva,
Ha tsak az álom meg nem tsal édesen hívogatva. –
El-érkezem a’ rév-házhoz, de míg közel hajtaték,
Már a’ veszes magyar tenger’ zuhogása hallaték.
Háborgó napra változnak, hát a’ tsendes éjjelek,
Nőnek a’ habok, harsognak a’ mord éjszaki szelek.
Nézem az álmodott hajót; hát azt ott nem találom:
Ellenkező szél fúj – talán meg-is tsalt hát az álom!
Ah! nem lehet – tudom már én a’ baráti szíveket,
Kik egymásnak távolyról-is meg-érzik szerelmeket.
’S hát ama’ nagy szőllő-tőnek termett e arnyékába
Az álom? – mellyet az éjjel képzett szívem magában.
2Aen. L. VI.
*Vö. Aeneis VI. 283. sor és kk.*
Kazinczy jő; és engemet a’ Baráttság’ Istene
Intett-meg. – ’S miért hartzolnak a’ szelek ő ellene?
Megyek! ijjessz bár felyűlről Te Licaon Leányja!
*3Göntzöl-szekere.
Süvőlts és tsapkodj farkaddal Éjszak’ fene sárkánya!
Fenyegetőzz bár fekete Szeretsenek’ Királyja!
4Ceseus.
Törjön-el bár a’ szélvészben Révészem’ kormány-fája!
Emelkedjetek Hullámok! tsináljatok vőlgyeket!
Mutassátok-meg homokig bár e’ nagy tó-feneket!
Haladja-meg harsogástok az égnek zőrgéseit!
Rémítsétek-el magokat a’ Thétis gyermekeit!*
Nagy út Füred! sok eggy mértt-főld ellenkező Szelekkel:
De Kazinczy jő, – ’s mit gondol Horváth e’ veszélyekkel?
Menjünk! – Tsak alíg indúlunk-bé a’ víznek tsekélyjén,
Bámúlj, szerelmes Kazinczym! Barátod’ szerentséjén,
Fordúl a’ Szél; – már éjszaki fúvását változtatta,
Eggy kis déli szél az egész zajt le-tsilapította. – –
Ébredj Lelkem! és hord-elő éjtszakai álmodat,
Gyönyörködtesd, míg e’ vízen hajókázol magadat,
Most mindjárt – eggy óra alatt meg-látod Kazinczydat,
Tsoportosan ajakára rakhatod tsókjaidat.
Oh nyugodalom! óh álom! óh szerentsés nevezet!
Oh szerentsés szív! melly tsendes álomban-is érezett!
Segítsétek déli szelek! toljátok tsólnakomat,
Hadd lássam-meg mentől elébb szerelmes Barátomat!
El-ne hagyj, édes Reménység! távozz kétes gondolat!
Rejtsd-el az-alatt magadat a’ Tihani bértz alatt,
Míg a’ tulsó partra érek! – hogy ne is gondolhassam,
Hogy édes reménységemben rútúl meg-tsalattassam.
Botsáss Baráttság’ Istene! Kazinczynak szemére
Álmot, hogy érkezésemet ne is vegye eszére:
Hanem, mint-egy esméretlen bé-lépvén szobájába,
Eggy tsókkal ébreszthessem-fel nyugvó nyoszolyájába’.
Hadd álljak bosszút a’ Lyánykán, kinek emlékezete
Engem’ nem rég’ hív Barátom’ szívéből ki-kergete.
Most talám arról álmodoz, ’s ha én meg-ölelhetem
Tsókommal az édes álmot majd én-is el-kergetem!
Ki-érünk – tellyesítsétek hát édes álmaimat,
’S adjátok-elő, Füredi Források! Kazinczymat!
Szólljatok ti kies halmok! új zőld fa-ültetések,
Magyarázzátok a’ hangot szép Madár-szó zengések.
Mondj hírt, éjjeli Vígyázó! a’ tegnapi estvéről,
Hol van az, a’ ki én értem ide fáradt messzéről?
Hol van Kazinczy? – Nintsen itt. – Ah! tsalóka képzések!
Ah! szívet ’s elmét fárasztó tündér örvendezések!
Hihetetlen, hogy így bánjon a’ szerető szívekkel
A’ baráttság! ’s így meg-tsaljon engem’ kőltött képekkel!
Quid natum toties, crudélis, nune quoque falsis Ludis imaginibus? –*„Hát te is, óh konok, nem tudsz mást, ámítasz engem? / csalfa, tünő árnnyal, fiadat?" (Vergilius: Aeneis I. 407–108. sorok, Lakatos István fordítása, Vergilius 121.).*
HORVÁTH ÁDÁM.