XIV.
GLYCERION.
WIELANDNAK DIOGENESÉBÖL.
Ah nints többé a’ kit szerettem,
Az a’ jó nyájas Lélek!
Ő véle mindent el-vesztettem,
’S meg sem kapom míg élek.
Ő érdemli szívem’ fájdalmát,
’S terhes sulyját kínomnak;
’S egyedűl tsak az ő sír-halmát
Hívom tulajdonomnak.
A’ hová őtet temettettem
Senkinek sints tudtára;
’S szép tellyes rozsákat űltettem
Szomorú sír-halmára.
Mellyek olly szépen virágoznak,
Mint az ő szép kebele,
’S ott kedvesebben illatoznak
Jobb szaggal lévén tele.
Én egyszer minden esztendőben
A’ hellyet meg-keresem,
Holott eggy magános erdőben
Nyugszik az én Kedvesem.
Búsúltt szívemnek únalmában,
Rózsát vévén kezembe,
Igy virágzottál hajdanában
El-gondolom lelkembe’.
’S el-tépvén halvány leveleit
Sírjára hintegetem,
’S iffjúságomnak örömeit
Könnyezve emlegetem.
Ez érzékeny harmatozatja
Hív szívem’ fájdalmának
Légyen kedvellett áldozatja
Kedvesem árnyékának.
SZABÓ LÁSZLÓ.