Ő hozta-által Visegrád’ Várának szűk falai közűl, Attyának olly kedves lakó-helyéből, Budára a’ Királyi Udvart. Buda’ Vára, a’ Pesti bé-láthatatlan térségnek, és az alatta udvarló kevély Dunának fel-emeltt Ura, Ő-néki köszönheti olly nagyra-mentt, ’s olly sok hívséges Hazafiaknak vitéz halálával halhatatlanná-lett nevét. Az egész Világonn el-híresedett Tokaji hegyeket ő ruházta-fel orvosságot-termő szőlő-vesszőkkel. Ő adott Pétsett az öldöklő fegyvereknek rettentő zörgése között-is békességes, nyúgodalmas szállást a’ Múzsáknak; ’s a’ Bőltseségnek szelídíttő tejével táplálta Eleinket, hogy, a’ szüntelen-tartó véres hadakozások miatt lassanként ki-vetkezvén emberiségekből, el ne kegyetlenedgyenek. Sokszor, közönséges ruhába őltözve járta-el a’ falukat ’s várasokat; tudakozta az igazságnak ki-szolgáltatását; meg-bűntette a’ szántt-szándékkal vétkező Tiszt-viselőket; és gyakran ő-maga, ezen hízelkedni nem-tudó durva községnek eggyűgyű, de hamisság nélkűl-való, itélet-tételéhez alkalmaztatta magát. – Nem elégedett-meg úgy, Szent Istvántól fogva, eggy Királlyával-is Magyar Ország, mint Lajossal. Ismérte ő a’ Magyaroknak természeti hajlandóságát, és, a’ mint nevezni szokták, nemzeti lelkét (indoles, genius). Tudta azt, az akkori Világnak leg-főbb virtussával, a’ katonai vitézséggel táplálni; midőn más részről a’ jó rend-tartásnak kedvellését, az eggyességet, és az emberiséget, szelíd atyai kézzel tsepegtette szíveikbe. Az ő jól-tévő uralkodását, melly negyven egész esztendőkig tartott, meg nem háborította semmi békételenség, semmi belső zendűlés, vagy zúgolódás. Lajos alatt hágott-fel Magyar Ország a’ ditsősségnek leg-felsőbb póltzára; a’ honnan az-utánn valamint lassanként alább-alább szállott, úgy soha többé oda vissza nem juthatott. Lajos alatt vólt bóldog a’ Haza; Lajos alatt, amaz arany időben, mellyben eggy egész teleknek királyi adóját, esztendőnként, Nemes, Paraszt eggy-aránt, három garassával fizette; midőn az akkori eggyűgyű erkőltsökhöz szabott egynehány tiszteletre-méltó törvény sokkal hathatósabban meg-gátolta a’ gonoszt, és igazságtalanságot, mint-sem a’ mai rendeléseknek meg-számlálhatatlan sokasága; midőn a’ Vármegyéknek Al-Ispánnyai tíz, húsz, M. forínt esztendei fizetésért szolgáltak; ’s a’ midőn a’ Magyarnak minden kintse, gazdagsága, a’ maga’ saját érdemében állott. Bóldog vólt a’ Haza; – tsak maga Lajos vólt bóldogtalan.

 Hijába rendelt a’ Római Pápa, szánakozó buzgóságból, közönséges könyörgéseket az egész Kereszténységben; hijába fohászkodott, esedezett Lajos, és ő-vele a’ méllyen-meg-illetődött Magyar Nemzet, a’ Mindenek’ Attyához: nem akarta az Ég őtet egy fiú-magzattal szerentséssé tenni. Lajos tehát, két Leányainak, Máriának és Hedvígnek, tsak az óltalom nélkűl szűkölködő számos Országokat, de nem a’ maga’ nagy elméjét ’s vitéz szívét, hagyhatta örökségűl. Az ő halálában rendelte az ÚR, a’ Magyarok’ nagyságának ’s ki-terjedésének által-léphetetlen határát. Eddig engedte terjedni hatalmokat; ’s el-nézte helyben-hagyó tekéntettel, hogy ez a’ minden idegen erő által győzhetetlen hatalmas birodalom, maga magát, belső egyenetlenség által eméssze-meg. Itt kezdett el-oszolni Hazánk’ félelmet- ’s tiszteletet-gerjesztő fényessége. Bé-borúlt lassan-lassan, mint midőn a’ hanyatló Napnak erőtlen súgárit el-fogják a’ vékony estvélyi felhők; és még ama’ hatalmas Mátyás Király-is tsak halavány hóld-világban jelent-meg, az el-múltthoz képest. Itt kezdődtek a’ belső vissza-vonások, és zendűlések; Hazánknak ama’ siralommal-tellyes napjai, midőn a’ bóldogtalan Hazafi, ellensége ellen fordíttandó fegyverét, éretlen buzgóságtól meg-vakíttatva ugyan, de ah! még-is örvendezve, verte Hazafi-társának szívébe. Midőn kinek-kinek a’ maga’ zabolátlan indúlattya szabott törvényt; midőn a’ Királyok ’s Királynék illetlen fogságba hányattak, ’s rész-szerént meg-ölettek, rész-szerént örökös tömlötzbe zárattattak.

 A’ míg Lajosnak testvér öttse István, Erdélynek, Szepességnek, és Sárosnak Vezére; a’ míg Ennek Fija, János, a’ Dalmátzia- és Horvát-Országi Bán, éltenek: békével szenvedte Lajos háza’ özvegységét; várván, hogy Rokoniban talán meg fog áldattatni. De minek-utánna Istvánnak véletlen halálát, a’ Fijának, Jánosnak, halála-is hirtelen, és minden mag nélkűl, követte vólna: el-keseredett a’ szíve, és az Égre, ’s magára bízta a’ Magyaroknak szerentséjét; és még tsak a’ Leányiban-való reménységnek élt, kiket nagyra-menendő Ifjaknak akart ki-házasíttani. Az ifjabbik Leánya, Hedvíg, Jagelló Lengyel Királynak adattatott feleségűl; a’ ki alatt osztán e’ két nevezetes Ország el-is vált egymástól, mind örökre.

 Máriában, öregbik Leányában várta Lajos, házának majd halála utánn léendő fel-éledését; és a’ buzgó hívségtől viseltetett Magyar Rendek-is, öszve-jövén Budára, Máriát kívánták Királlyoknak a’ meg-élemedett Felségtől. Kívántsi szemekkel néztek minden akkori Fejedelmi Ifjak, a’ hozzá-hasonlíthatatlan Máriára. Egész Európa kétséges hallgatással várta a’ Magyarok’ meg-határozását; és már előre irígylette az isméretlen Ifjúnak, olly sok gazdag és hatalmas Tartományok’ jövendő-béli Fejedelmének, szerentséjét. A’ Magyar, bízodalmas örömmel tekéntett Máriára, ’s előre tisztelte benne a’ Nagy Lajos’ vejét; Királlyához-való hív indúlattyából el-hitetvén magával, hogy a’ Mária’ Férje lessz Lajos’ minden érdemeinek-is bizonyos örökösse.

 IV-dik Károly Római Császár’ ’s Tseh Királynak Udvara vólt akkor időben leg-első egész Európában. Nem ugyan hatalmára nézve; mert meg-homályosította Lajos minden koronák’ fényességét, és egy Fejedelem’ erejét sem lehetett az övéhez hasonlíttani: de a’ Császári koronát tartották közönségesen leg-elsőnek. Lajos Királynak már semmi férjfi gyermeke nem lévén, mindenek Károly Császárnak fijára, Zsigmondra, függesztették szemeiket; a’ ki-is, szép termete ’s ábrázattya mellett, elevenségének ’s gyermeki eszének némelly olly jeleit mutatta, mellyeket a’ Fejedelmek’ fijaiban mindenkor tsudálni szoktunk, a’ közönséges-születésű Ifjakban pedig helyben-hagyunk. Zsigmondra nézett mindeneknek vélekedése szerént a’ Császári korona, ’s talán még Tseh-Ország-is; és ki ne kívánt vólna, eggy illyen hatalmas ágyból született, nagyra-menendő Ifjúnak, jó erkőltsöket, és minden-féle virtusokat, mellyek eggy igaz jó Uralkodóban el-múlhatatlanúl szükségesek? Nem-is múlatta-el a’ tsapodár Hír, ezer meg’ ezer hozzá-adásokkal hírdetni, ’s nagyra magyarázni Zsigmondnak még leg-közönségesebb gyermeki tselekedeteit-is. Kedves-ízű gyümőltsöket esküdött e’ fakadó bimbóról, melly még az őszi meg-érésig az egész esztendő’ bizonytalan változásinak alájok vólt vettetve. Lajos-is tehát, az Országnak meg-eggyezett akarattyából, Zsigmondot választya Máriának férjűl. Bizonyos az, hogy mind Lajos, mind a’ Magyarok, tsak azokat a’ tökélletességeket látták Zsigmondban, a’ mellyekkel kívánták hogy birjon, és a’ mellyekkel őt a’ foglalatos képzelődés már előre gazdagon fel-ruházta. De kit-is ne vakíttana-meg a’ sok jó-illatú tömjénnek füsti, mellyel a’ maga’ szerette bálvánnyának olly szívesen áldozik?

 Szent és el-mellőzhetetlen szokás vólt abban az időben, hogy akármelly nagy-születésű Leányok klastromokban tőltsék-el gyermekségeket; ott tanúllyák az alázatosságot, az Isteni félelmet, és, mindenek felett, az akkori leg-első virtust, a’ testi vétkes kívánságoknak meg-zabolázását, el-fojtását. A’ férjfi gyermekeket, mihelyt járni tudtak, már lóra ültették; a’ mái tsergő ’s egyéb-féle fa-báb helyett, fényes kardokat ’s buzogányokat adtak kezeikbe; ’s szintén úgy nem szégyenlette akkor a’ Nemes Ifjú, ha írni ’s olvasni nem tudott, mint a’ mí időnkben, ha, minden szemérmet ’s nemzeti díszes erkőltsöket félre-téve, Őseinek ’s a’ mostani meg-világosodott századnak gyalázattyára, fajtalanságaival ditsekedik. – Igaz az, hogy akkor tudatlan ’s durva Világ vólt; hogy a’ tudományok mind a’ klastromokba szorúltak, és tsak azokban űzettettek; ’s hogy tsak a’ Papok ’s Szerzetesek tudtak könyvből imádkozni, a’ Világiak ellenben magokon tsak olvasóval segítettek. Igaz az, hogy a’ ki pennát tudott kezébe fogni, derék ember vólt; és, a’ kiket mí ma Író-Deákoknak hívunk, azok akkor Titoknokok vóltak.¹ De ellenben bátrabb vólt egy kéz-tsapás, mint-sem ma húsz, Egekre-való esküvés; fel-bonthatatlan a’ barátság, szent a’ mások’ betsűlete iránt való tisztelet, szeplőtelen a’ szűz leány-párta, isméretlen a’ házasság-törés, ’s közönséges az ősz vénségig meg-tartott férjfiúi elevenség; és a’ Magyarnak naptól-portól el-barnúltt artzáját, ’s kemény testét, annál illendőbben ékesítette egy nemes meg-tsalni nem-tudó lélek. – Akkor, majd minden kiesebb vőlgyben, egy suhogó víz’ partyán, majd minden szép ki-látású termékeny határban, eggy egy klastrom állott. Az akkori buzgó, minden pompa ’s vesztegetés nélkűl élő, eggyűgyű Világ, nem tudta hasznosabb helyre fordíttani pénzét. A’ Szerzeteseknek titkos szíveik vóltak a’ Világiak’ szorongattatott lelkeiknek nyitva-álló menedék-helyei; és a’ klastromoknak külső magas keríttései az ő ingó-bingó jószágaiknak a’ futó ellenség előtt bátorságos óltalmazó bástyáji.

 Nagy-Szombat, már akkor-is híres vólt; nem ugyan, mint ma, tornyai’ ’s templomainak sokaságáról: hanem, mivel az ottan-lakozó Ursulíta^* Apátzák különös jó móddal tudták oktatni és nevelni a’ Leányokat. Sok nagy Úri ’s Fejedelmi Asszonyok jöttek-ki kezeik alól, kik keresztényi életekkel, ’s magoknak példás viseletével, az Apátzákról-eredett jó hírnek valóságát meg-bizonyították. A’ jámbor Királyné Erzsébet-is tehát, az akkori Világnak klastromi kegyessége szerént, arra határozta-meg magát, hogy, minek-előtte a’ nagy Udvarokban közönségesen fészket-vertt vétkek meg-vesztegetnék Leányának szívét, őt Nagy-Szombatba kűldgye. Kevés személlyekből állott a’ Mária’ Udvara. Gara István Nádor-Ispányné, születésére nézve Horvát Rozália, vólt fő Gond-viselő-Asszonya; a’ Czílei Grófnak Borbára nevezetű leánya, múlató-társa; a’ mi pedig az írást, olvasást, és keresztényi jó erkőltsökben-való elő-menetelt ’s gyarapodást illette; az egyenesen az Apátzákra vólt bízva.

 Mária nem vólt az, a’ mit közönségesen szép gyermeknek szoktunk nevezni. Nem ama’ tündöklő-szépségű, virágzó-színű, ’s eleven-szemű, melly első tekéntetre észt vesztet; és a’ mellyenn a’ Férjfiaknak sziveik olly örömest szenvednek hajó-törést. Nem vólt szép; de valamelly titkos természeti kellemetesség, melly az embert minden tsábíttás nélkűl vonta hozzája; ama’ tsendes és tsak az idővel tetsző nyájasság, a’ társalkodás által ki-fejtődő szerelmetesség; ép, magas termet, ’s méltóságot-jelentő tekéntet: azt tselekedték, hogy az ember el-felejtkezett mellette a’ leg-szebb Asszonyokról, és akármelly hideg vérrel szemlélte légyen-is őtet elősszőr, belső meg-illetődés nélkűl soha többé el nem hagyhatta. Hamisság és tettetés nélkűl való szívű, ’s jó-lelkű vólt e’ mellett; szeretetében ’s szavaiban állhatatos; le-botsátkozó, és a’ leg-jobb, leg-áldottabb feleség, ’s leg-kedvesebb házi asszony lett vólna, ha egyszer-’s-mind igazgató Fejedelemnek-is nem kellett vólna lennie. – Annál szebb vólt ellenben Borbára, Máriának múlató-társa. Tsintalan barna szemei, ábrázattyának mosolygó pirossága, meg-bájoló nevetése, ’s eleven tekéntete; mindenkor víg elméje, nagyra-vágyó indúlattya, fejessége, ’s már akkor-is ki-tetsző álnokságinak némelly jelei: nagyon-is ki-mutatták, melly szívet-hódíttó, veszedelmes személly lenne jövendőben. Örömest választott vólna a’ messze látó Gara Istvánné más játszó-társat Máriának; ollyant, ki az ő tsendes természetével jobban meg eggyezett vólna. De hatalmas ember vólt Gróf Czílei az Udvarnál; ’s férjének, a’ Nádor-Ispánynak, jó baráttya. Mind ezért tehát, mind pedig azért-is, mivel a’ maga’ szorgalmatos gond-viselésétől ’s szem-füles vígyázásától jobb jövendőt reménylett, ő-is el-hallgatott. Az igaz, hogy az eleven Borbára, víg gyermeki játékival mindenkor fel tudta ébreszteni a’ lassú Máriát; ’s tsendes szomorúságra hajlandó lelkét szíves tsevegései által vídámabb állapotba hozta; igaz, hogy sok vissza-hozhatatlan jó napokat tőltöttek eggyütt a’ klastrom’ udvarának tsendes falai köztt, és az Apátzák’ kertyében tsergedező pataknak magános partyain. De mi vólt e’ futó öröm, azon ezer meg’ ezer titkos gyötrelemhez képest, mellyel az-utánn Máriát, koporsója’ bé-zártáig, űldözni meg nem szünt? mi vólt egyéb, mint-sem méreg ’s epe, melly ezen ártatlan időknek emlékezetét annál érzékenyebben meg-keserítette?