Ne véld, Barátom, hogy a’ Tí hadatokat-is vádallyam verseimben; mert, noha magában a’ vérengezés nem jó, de önnön maga a’ Természet szabadságot ád reá, ha külömben magunkat nem óltalmazhattyuk. Tsak az, a’ Szentség-törő, a’ ki okot ád az Emberi Nemzetnek pusztíttására! Meg-felejtkezik az illyen, emberi sorsáról; azt űldözi másokban, a’ mit magában leg-inkább betsűl, és a’ minek ő nem vólt szerzője. – Életünk, az Égnek közönséges adománnya: az foszthat-meg hát tőlle igazsággal. – Ide zárom nyomtatott Verseimet.² Tsak első szikráját fogod ezekben találni annak a’ tűznek, melly a’ Te verseidet lelkesítti. De azért meg-nem veted; – mert a’ nagy elmék, midőn már magok felett semmit sem látnak, alá tekéntenek, és gyönyörködve nézik a’ gyengébbeknek hánykolódásait, mellyeknek külömbsége emlékezteti őket, minémű pontyára érkeztek már a’ tökélletességnek. – Téli szállásodról, reménylem, többször fogsz írni; mint-hogy akkorra a’ fegyver-zörgések valamennyire le-tsillapodnak. Éltedre gondod legyen! Isten veled!