IV.
EGY LE-DŐLTT DIÓ-FÁHOZ.
MELLY magass Égnek szegezett fejeddel,
Mint Király, állasz vala többi fák köztt,
Tégedet látlak, gyönyörű Dió-Fa!
Főldre terűlve? –
El-szakadt testes derekad tövétől:
Tsak kitsiny kéreg maradott kötésűl:
Ágaid tsüggnek, levelid ki-vesznek,
Nedvök el-hagyván.
Sorvadó kebled tsetsemős gyümőltsit
Hasztalan szülvén, el-ereszti: húllnak
Ők, ’s nem-is tudván rövid életekről,
Rendre ki-halnak.
Annyi szélvészen diadalt-nyerett Fa!
Nemtelen porbann hever a’ nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-e vallyon
Vélni felőlled?
Senkinek kárán nem örűltt, sokaknak
Hűves árnyékkal feles hasznot hajtó,
’S kedvök’ étkeddel kereső kegyes Fa!
Monddsza, ki bántott?
Ah, minek kérdem! – Szemeimbe tűnnek
Gyilkosid. Nem vólt kül’ erőszak: ott-benn
Ön’ magadban vólt meg-ölő mirígyed,*
’S titkos el-ejtőd.
Ím’, egész bélig gyökered’ ki-rágták
A’ gonosz férgek, ’s az el-ett odúba
Hangya-bolyt híttak! Mi nyüzsögve járnak
Most-is alattad!
Átkozott vendég! Viperák’ szülötti!
Ah, szerentsétlen Fa! – Hazánk’, szelíd Ég,
Szűz virágában tehetős karoddal
Tartsd-meg örökké!
BARÓTI SZABÓ DÁVID.