II.
EGY HÍV SZÍVNEK KESERVE
KEDVESSE’ SÍRJA FELETT.
(ÁNYOS PÁL.)
Ím’, koporsód’ ajtajánál áll hív Szeretőd! –
De látom, hogy bé van zárva setét temetőd.
Nyisd-fel! készen vár már ölem, hogy ölelhessen,
Szívem pedig, hogy itt veled el-enyészhessen.
Ah, kegyetlen Párkák,*
Kik e’ sírba zárták
Szívemet,
Kedvemet
Füstbe oszlatták.
Oh Halál! mit kegyetlenkedsz az olly szíveken,
Kik tsak most kezdtek örűlni szent hívségeken? –
Mit mutatod hatalmadat gyenge ágakon,
Tsak tegnapi hajnalban nyíltt virág-szálakon?
Bús birodalmadnak
Mi örömet adnak,
Ha ezen
Erőtlen
Szálak hervadnak?
De nem jő Hívemtől szózat, nem jő felelet,
Melly keresztűl-hatná ezt a’ gyászos fedelet;
Oh, pedig melly jól ismérte előbb szavamat!
Most hágy elősszer egyedűl sírni magamat!
Ha előbb könyvem folyt,
Velem eggyütt gyászolt.
Örömünk,
Gyötrelmünk
Közönséges vólt.
Már a’ halál fel-óldozta illy köteleit;
Nem boríthattyák már könyvek ékes szemeit.
Nyúgodgy tehát, áldott Lélek, békességedben!
Tudom, ha nem szóllsz-is, képem fenn-van szívedben.
Míg bennem a’ lélek
Piheg, gyászban élek;
Már többet
Víg kedvet
Nem-is reménylek.