XV.
SCIPIÓ ÁLMA.
Játék-néző helyre alkalmaztatva.
METASTASIUS PÉTER’
OLASZ MUNKÁJIBÓL
KRESKAY IMRE
A’ MAGYAR MUSEUM’ IRÓJIHOZ.
Sz. Fejér-Vár, Kis-Assz. Hav.*
Augusztus. A kéziratban a datálás eltér: Szent Iván Hava, azaz június olvasható a levél végén.
I-ső napj. 1789.
„– H a z a f i a k!
MELLY kedves mosolygással tekéntse, melly érzékeny szívvel vegye, betses iparkodástokat, és kellemetes munkáitokat édes Hazánk; ditső Nemzetünk’ józanabb Részének köz meg-elégedettsége bizonyosakká tehet benneteket. Szolgálatotok öregbítti a’ mostan uralkodó Felségnek Nevét;*
A levél írásakor II. József, megjelenésekor II. Lipót.
kinek élete’ napjait fényesítti, mikor az ő Fejedelmi páltzája alatt lévő Tartományok a’ Tudományokban, ’s a’ Hazai Nyelvnek ékesíttésébe’, olly szembe-tűnő-képpen gyarapodnak. Lelkesítti a’ kedves Hazát, mikor végső vonaglási között-is láttya, hogy még él! –
Így, mikor az égő fáklyát
El-óltyák, akkor szikráját
Fényesebben lobbantya;
Így a’ Hattyú, vég’ óráját
Érvén, bútsúzó nótáját
Hangosabban folytattya.

 De nem; – nem haldoklunk. – Szerentsés idők lesznek ezek. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – *
A gondolatjelekkel jelzetten kihagyott mondat a kéziratban így olvasható: „És mikor inkább volt valjon a Nemesi Rendnek ditsőségesebb nappala? mellyben olly fényes poltzokra emeltethetett.” (Kreskay 118–119.) A bekezdés végén egy hosszú mondat jelzetlenül maradt el: „Lehet, oh biztat a reménység! leszsz még olly idő, mellyben nemes szivű Hazánkfiai meg emlékezvén eredendő vérekről és érezvén ereikben annak kisztető buzogását, szégyenleni fogják mai gyengeségeket, mellyel a puhább Nemnek lábaik alatt fetrengvén, ezeknek idegen vágyolkodásokat annyira bálványozták, hogy kedvek elnyerésének, vagy megőrzésének áldozattyára Nemzeti öltözettyeket, nyelveket, és szokásaikat, Hazájok Siralmas panaszi ellen is felprédálni nem általlották.” (Kreskay 119.)
Oh! ha e’ szép bimbókat a’ Szebb Nemünk’ meg-hasonlottsága nem kortsosíttaná, melly édes gyümőltsöket szedhetnének hajdan hála-adó Onokáink illy reményltető óltoványokról! – – –’s pedig nem panaszolkodhatnak, hogy nem vólna mit magyarúl olvasni. – Vagynak igen-is; sőt, ha valaha vóltak, most bizony vagynak sok Magyar Írók, sok szép, és tudományokkal rakott Magyar Könyvek; mit mondok? ollyanok-is vagynak, millyeneket az idegen-nyelvű Könyvekben keresnek, mellyek a’ veszteglő szívnek érzékenyebb eretskéjit-is tetszetősebben illethetik. Ezekkel nem szer-felett ditsekszünk ugyan; tsak-hogy szemre-hányásoktól mentt lehessen a’ Magyar Múzsa: meg-győzettetvén arról, hogy nem olly durva a’ Magyar Szó, mint-ha ebben nem lehetne nyájaskodni. – Tí, Érdemes Hazafiak! sok jó-illatú virágokból mint-egy bokrétát kötöttetek, ajánlván azt a’ Magyar Klórisok’ kebelekbe, midőn külömb-külömb-féle szép verseket, és a’ Hazai Nyelvnek betsesíttésére serkentgető ajánlásokat foglaltok a’ Magyar Museum név alatt közre-botsáttott Negyedekben. Barátim! nem vész-el jutalmatok, – – ha e’ Század talán homályosb szemekkel húnyoríttana-is igyekezet’tekre: de meg-érdemli üstökös Őseink’ bóldog emlékezete; meg-hálállya szemesebb Onokáink’ szerentsés meg-elégedettsége.
 Museumotoknak régen-vártt II-dik Negyedét olvasván, szemembe tünt nevem a’ harmadik óldalon;*
Baróti Szabó Dávid utal Kreskayra versében.
holott én mind-eddig semmivel sem szaporítottam tudós tár-házatokat. Nem akarom hál’-adatlanúl venni emlékezésteket; annak-okáért köszönet gyanánt íme kűldök Metastasius Péternek, ama’ nagy-nevű Olasz Poétának, kellemetes munkájiból általam anyai nyelvünkre fordíttatott egy két rövidebb darabokat. Mellyekhez ha Scipió’ álmát, ugyan az említtett Metastasiusnak Ciceró utánn módosabb találmánnyát, (mellyet minap M.B. Gen. Orczy Lőrintz Úrhoz tisztelet-tételre nyelvünkönn útasítottam) ragasztyátok, fel-óldoztok, reménylem, adósságomtól, mellyre szívességtekkel köteleztetek. Vagynak még több efféle fordíttásim-is, tulajdon szüleménnyeim között, mellyeket a’ jövendő Század’ G e n i u s s á n a k áldozattyára a’ magánosság’ kebelében tartogatok. – –
 Jók, és ditséretesek, sőt tökélletesek a’ F o r d í t t á s r ó l közre-botsátott Regulák, mellyek az I-ső Negyedben foglaltatnak. Nem rettenthetnek ezek el senkit attól, hogy munkájit világosságra ereszteni bátorkodgyék. Szorossabbatskák ott, hol a’ Verseknek magyarázattyát illetik, mint-hogy a’ Magyar Verseknek az eggyütt-hangzásban találandó örökös tulajdonságát fenn-tartván, elég, ha a’ Fordíttó az Írónak valóságos értelmét, ’s indúlattyát, tüzét, érthető-képpen ki-festi: annyival-is inkább, ha versekből versekre téttetik a’ fordíttás.1
A’ M. Museum’ III-dik Negyedéhez való Tóldalékban, nevezetesen a’ 306, 310, és 312-dik óldalonn, ez iránt már bővebben ki-jelentettem értelmemet. A’ Fordíttás’ mesterségének leg-jobb, leg-igazabb regulája, tudni illik, az: hogy az Írót, kinek munkáját fordíttyuk, nyelvünkönn úgy beszélltessük, a mint ő, tulajdonságaihoz és írása módgyához képest, beszéll vala, ha maga ezenn a nyelvenn írt vólna. Mi kívántassék azonban erre, azt ugyan-azon I-ső Negyedben, és a’ most-említtett Tóldalékban, elég bőven, ’s nyilván láthatni. – Vagynak némellyek, kik a’ kérdésben-forgó Regulákat azért nem akarják helyben hagyni, mivel (úgy mondanak ők) azon regulák szerént hibáúl tulajdoníttatik nékiek, hogy-ha az eredeti írást meg-szebbíttik. Örömest olly nagy, sőt nagyobb, embereknek kívánnának látszatni, a’ millyenek önnön magok a’ Szerzők, kiknek munkájikat fordíttyák. El-hitetik azért magokkal, vagy-is inkább mí-velünk akarnák el-hitetni, hogy ők, az ő jeles fordíttásokban, valósággal magát az eredeti írást-is meg-haladták. D’ Alembert’* *
D’ Albert*Observations sur l’art de traduire en générale, et sur cet Essai de traduction en particulier című írásáról van szó, amely eredetileg egy Tacitus-fordítás előszava volt.
és Plinius*
Az ifjabbik Plinius Leveleire történik utalás (7. 9. 3.), a teljes mondat így hangzik: „Nihil offuerit quae legeris hactenus, ut rem argumentumque teneas, quasi aemulum scribere lectisque conferre, ac sedulo pensitare, quid tu quid ille commodius.” A vonatkozó rész magyarul: „Az sem fog ártani, ha – mintegy versengve – leírod” (Muraközy Gyula fordítása).
szavaihoz ragaszkodnak, kik azt javallyák a’ Fordíttónak, hogy mint-egy vetekedő-társa az eredeti munka’ Szerzőjének, úgy írjon. (Nihil obfuerit, – – – quasi aemulum scribere. Plin L. VII. Ep. IX.) Igen-is! bőlts tanáts ez; és méltó a’ követésre. De igyekezz tsak, az eredeti Írót úgy beszélltetni magyarúl, a mint ő a maga nyelvén beszéll, fogadom, érezni fogod, hogy nem kell ennél nehezebb, ’s ditséretesebb baj-vívás. – Rendes dolog azonban, hogy ezek az emberek mind-tsak jobbíttani s szebbítteni akarják az eredeti írást; egy Bárótzi ellenben (az E r k ő l t s i L e v e l e k hez való elől-járó beszédében) gyengének itéli*
Báróczi Sándor Dusch-fordítása előbeszédének utolsó mondatában írja ezt (Erkőltsi Levelek, Pest, 1785., az előbeszéd számozatlan utolsó oldala).
a’ maga fordíttását, és egy Kreskay meg-elégszik azzal, ha igyekezete fog tetszeni Olvasójinak! – Vesd egybe próbáúl, kedves Olvasó, mind a’ két résznek munkáját az eredetivel: ’s tapasztalni fogod itt-is, hogy a kérkedékenység tsúfos tulajdonság! – Batsányi.
Mondám: a magyar verseknek az eggyütt-hangzásban találandó örökös tulajdonságát. – Tudom, idegen itéletnek nevével fog ez bűntettetni azoktól, kik a’ Görög lábon járó Magyar Verseknek áldoznak. De én meg nem másolom ezekről valaha Révai Miklóshoz útasított verseimben*
Az episztola megtalálható Révai kötetében a lábjegyzetben megadott helyen, 1778-as keltezéssel, ez azonban sok eltérést mutat a kéziratokhoz képest (a változatokat és magát a verset is l. Kreskay 69–75.).
tett itéletemet.2
Lásd Révai Miklós’ Elegyes Verseit, a’ 233-dik óld. – Pozsonyban, 1787.
– Én Rajnisnak, Szabónak, és Révainak verseit olvasván, tagadni nem mérészelem, hogy a’ Magyar Nyelv a’ verselésnek ezen új mértékre vett módgyában, kivált a’ hatos versben, a’ Deáknak méltóságához minden Európai élő nyelvek közűl, (mellyeket értek, ’s a’ mellyek effélében gyakorlották magokat) leg-közelebb járúl. De az a’ kérdés, melly Európai nyelvben, ki-vévén a’ Deákot, állatták a’ Versben-szóllásnak módgyát Görög lábakra?3
Nem tsak a’ Deákok, hanem több most-élő Európai Nemzetek-is írtak, ’s írnak a’ Görög mérték szerént Verseket; kétség kivűl, hogy, nyelveiknek külömböző minéműségekhez képest, nem eggyenlő szerentsével. Nevezetesen a’ Németek el-annyira belé-szerettek ezen versmértékbe, hogy többnyire már tsak e’ szerént készíttik kőlteménnyeiket; azon külömbséggel, hogy ők fő-képpen tsak a’ hangzatra vígyáznak, ’s következés-képpen sokszor két, három mással-hangzó előtt-is meg-rövidíttik a’ magán-hangzó betűt; mivel-hogy az ő nyelveknek természeti hangzása úgy kívánnya, és mivel egyéb-ként igen kevés számmal vólnának rövid-hangzású tagokból álló szavaik. Mivel mind-azon-által tagadhatatlan igazság az, hogy az egy-forma-hangzatú szóknak mértékletes eggyeztetése, valamint-szintén a’ muzsikának édes zengedezése, kedves a’ fülnek: szokások a’ Német Kőltőknek, Görög mértékre szabott verseiket, a’ mesékben, elő-beszéllésekben, poétai enyelgésekben, de kivált-képpen (a’ muzsika’ és éneklés’ kedvéért) az énekekben, ’s a’ t. egyszer-’s-mind eggyenlő-hangzatú szókkal végezni; hogy e’ szerént kőlteménnyeiknek (a’ mint-hogy méltó ’s illendő-is!) a’ Szép Nemnél-is nagyobb kedvességet szerezzenek. (Illy módon van készítve Főldi Úrnak azon kis éneke-is*
A Juliska című Catullus-imitáció
, melly a’ mí Museumunk’ I-ső Kötetének II-dik Negyedében, a’ 82-dik óldalon, találtatik. – Ezen utólsókban különösen szükséges a’ hang-mérséklés; nem-is lesznek addig muzsikához alkalmaztatható jó énekeink, míg erre nem vígyázunk.) Jobban szeretik ’s betsűlik azonban mind magokat, mind pedig anyai nyelveket, hogy-sem azt, az úgy-nevezett Leoninum versekre, a’ régi tudatlanságnak ama’ szomorú maradványira, le-aláznák; mellyek egynéhány esztendőktől fogva a’ mí Hazánkban-is némellyeknél kedvet találni látszanak. Mí leg-alább, kik külömben mind a’ Görög ’s Deák mértékre vett, mind az eggyenlő szó-tagokkal végződő verseknek, (tsak igaz poétai tűzzel ’s ízléssel készítve legyenek) minden elő-itélet nélkűl való kedvellőji vagyunk, a’ verselésnek ezen most-nevezett nemét gyermeki játéknak tartyuk, és éppen meg nem foghattyuk, miként találhattya eggy ollyan tudós és szép-tehetségű Férjfiú, a’ millyennek Gyöngyösi J á n o s U r a t lenni ismérjük, illyen, ’s több efféle, versben gyönyörűségét:
– – – – – – – – – – – – – – Illik
Öszve Minerva’ feje, szűz Cziteréa’ teje. **
Gyöngyössi János lábjegyzetben idézett verse egy epithalamium, vagyis házasságkötésre írott köszöntő (Gyöngyössi Jánosnak Magyar Versei, Bécs, 1790, 89.). Gyöngyössi még 1803-as kötete előszavában is visszatért Batsányi e jegyzetére, s hosszan érvelt a példaként felhozott vers helyessége mellett (Pest, 1803).
– Jegyzése a’ Museum’ Ki-adójinak.
Én nem fogom irígyelni Nemzetemnek, ha a’ Vers-szerzésnek ezen új, és más Nemzetek előtt isméretlen módgyában tökélletességre juthatand; de mind addig ugyan-tsak Őseim’ nyomdokin maradok, ’s e’ módot métely helyett balzsamnak nevezem: amazt pedig úgy nézem, mint-ha egy Szittyai lakost látnék Párisi rántzokban negédeskedni. Vagyon minden Nemzetnek a’ Vers-írásban természeti hajlandóságához alkalmaztatott tulajdon módgya, ’s ezt ok-nélkűl farba-rugni, el-vetni, meg-útálni, vakmerőség-nélkűl nem bátorkodunk. Szabad, sőt okosság, új útakat keresnünk, mellyeken Hazai Nyelvünk’ díszét a’ Ditsősség’ templomáig vihessük; de míg ez újjonnan fel-találtt ösvény oda vezesse követőjit, az Ország’ úttyát ne óltsállyuk.* – Ha Nemzetünk’ gyengébb Nemét tekéntyük, nem ditsekedhetvén közűlök majd senki a’ Prosodiának értelmével, (a’ mellynek Reguláji úgy-is még ma sintsenek egészlen tökélletességre hozva,) kellemetességet keresnek, és méltán, a’ Verseknek eggyütt-hangzó végezetekben: sőt el sem hitetik magokkal, hogy Verseket olvasnak, ha azoknak eggyütt-hangzása füleiket nem gyönyörködteti: ’s pedig képzelhettyük magunknak, melly sok buzgó ifiú Magyar Poétákat szülne, ha pártás Nimfáink a’ Magyar Versek’ olvasásában kedvet találnának. A’ mi pedig az Ódák’ sok-féle nemét illeti; mint-hogy ezekben írás-tudó Férjfiaink közűl azok-is, kik a’ Deák Elegiákat, avagy Heroikumokat örömest olvassák, gyakorlatlanok; Iffiaink pedig, szinte számkivetésbe kűldettetvén már a’ Deák Nyelv Oskoláinkból, azokra többé nem taníttatnak; ha azokat az eggyütt-hangzás fő-képpen nem kellemesítti, valósággal ízetlenek lesznek Olvasóink előtt. Mikor reménylheti pedig Nemzetünk az olly kedves napnak tsak hajnalát-is, hogy Magyar Oskolákat nyílni lásson az Ékesen-szóllásra és Tudományokra vágyódó Fijjainak? – – De koránt-sem oda tzélozok, Barátim! mint-ha tőből ki akarnám irtani az Elegiákat, és Heroikumokat, avagy Görög ’s Deák lábakra szedett Magyar Verseket.*
A Betsesíttsék kezdetű mondat előtt a kéziratban még szerepelt egy mondat: „Tsakugyan vagynak, ha kevesebben is, kik nem éppen kedvek ellen olvassák azokat, főképpen millyenek Gyöngyössi János munkái, ki mind a két mesterségnek kellemetességét szerentsésen öszve szerkesztette.” (Kreskay 121.) A leoninusokat elítélő szerkesztői jegyzet közvetlen közelében Batsányi nyilván nem akart egy ilyen részt meghagyni.
Betsesíttsék bízvást ezek-is a’ Magyar Parnasszust; hogy mind-az-által amazokat meg-homályosíttani, vagy meg-gyökerezett hajdani ditsősségekből ki-forgatni ne kívánnyák.4
Ez a’ védelem, a’ mint látszik, Rájnis József Úr*
Rájnis József az idézett helyen így fogalmaz: „Tsuda, hogy ekkorig-is annyi tudós Magyarok a’ drága időt illy gyermeki dologra vesztegették.” (Magyar Helikonra vezérlő Kalauz, Pozsony, 1781, Elől-járó-beszéd, számozatlan 6. oldal.)
ellen vagyon intézve, úgy-mint a’ ki a’ maga’ Magyar Helikonra vezérlő Kalaúz *nevű munkájához való elől-járó beszédében a’ Magyaroknál mind eddig-szokásban ’s kedvességben lévő egyforma-végezetű verselést, idő-vesztegetésnek, ’s gyermeki dolognak nevezte. – J e g y z. a’ K i - a d ó k n a k.
 Így tehát barátságosan kezet foghatnak érdemes Poétáink, midőn az ágas-bogas ösvényenn-is Szabó, Rájnis’, ’s Révaival a’ Magyar Helikon’ tetejére törekedhetnek, mellyre amazok Gyöngyösivel, Telekivel, Bartsaival; Bessenyeivel, Ányossal, Faludival;*
A felsorolt magyar költők: az időmértékes verselés képviselői közül Baróti Szabó Dávid, Rájnis József, Révai Miklós, a magyar vershagyományból Gyöngyösi István, Teleki József, Barcsay Ábrahám, Bessenyei György, Ányos Pál, Faludi Ferenc.
’s a’ H u n n i á s’, és H e n r i á s n a k említtendő szüleivel,*
Horváth Ádámra és Péczeli Józsefre történik itt utalás eposzaik címének említésével (Győr, 1787, illetve Győr, 1786).
és a’ Régiek’ serege utánn, a’ járott úton játszadozva juthattak. A’ mi engem’ illet: ámbátor amazokhoz érzékenyebben viseltessem, mind-azon-által tagadhatatlan örömmel olvasom ama’ hatos lábakra szabott magyar verseket-is. De ki nem örűlne olly tetszetős, olly elmés, olly hathatós ki-mondásoknak, a’ millyenek azokban találtatnak? Sajnálom egyedűl a’ Versek’ bötűjinek apróságokat*
Az első kötetben a versek kisebb betűmérettel és sűrűbben vannak szedve, ami rontja az olvashatóságot.
(a Museum’ elsőbb Negyedeiben) mellyek ellen méltán panaszolkodnak őszbe-tsavarodott Magyar Olvasóink, kik pápa-szemekkel-is akadozva nyomozhattyák-ki a’ rendeknek értelmeket: holott inkább ezek, mint púderes Ifjaink olvasnak anyai nyelvekenn. Írjatok tehát, Barátim! és tudós Museumotok’ óhajtott Negyedeinek halogatásával ne szenvedgyétek vágyakodásinkat kétségbe esni. Tőltsetek kulatsokat Kasztalis’ forrásiból, hogy Olvasóitok’ szomjúságokat enyhíttsétek. – Tellyes reménységgel bíztatom magamat, hogy a’ melly borostyánokat tudós fáradttságtokkal arattok, a’ meg-unatkozás le nem tépi homlokatokról; annyival-is inkább, hogy meg-tzáfollyátok azoknak vak-merőségeket, kik a’ Magyarok’ nemzetes nyavalyáji közzé számlállyák az állhatatlanságot.”
M. BÁRÓ GEN.
ORCZY LŐRINTZ ÚRHOZ.
Sz. Fejér-Vár, Sz. Jakab Hav. 20-dik napj. 1789.
A’ Magyar Museum’ – – Írójinak hazafiúi szeretettel nemesíttett tudós iparkodások adott alkalmatosságot e’ bátorságra, mellyel kívántam Nagyságod’ nagy Nevétől ezen fordíttásomra kellető fényt kőltsönözni; ajánlásomnak okát pedig, a’ Játék’ végéhez ragasztott Botsánat, mellyet Nagyságod’ érdemeihez hízelkedés nélkűl alkalmaztattam, nyilvánságossá teszi. Scipió ez: ama’ kevély Kártágónak diadalmas el-pusztíttója, kit a’ vak Szerentsének sem tündöklő hízelkedése, sem komor űldözése, igaz hazafiúi állhatatosságában meg nem tántoríthatott. – Isméretesek Nagyságod előtt ama’ híres Római Poétának Metastásius Péternek érdemei, és az Olasz Ékesen-szóllásnak módgyában eleven tüzei, mellyek több-nemű munkájit lelkesíttik; annak-okáért, ha ugyan el-nem érhettem-is annak kellemetességét magyarázatomban, meg-elégszem azzal, ha igyekeztem tetszeni fog Nagyságodnak.
SCIPIÓ’ ÁLMA.
A JÁTÉK ÁLLAPOTTYA.
NEM isméretlen a’ Tudósok előtt P u b l i u s K o r n é l i u s S c i p i ó, Kártágónak el-rontója. Fogadott Onokája vólt ő az előbbi Scipiónak, ki az említett Várast meg-hódoltatván, Rómának adó-fizetőjévé tette, (kit mí, külömböztetés’ kedvéért, elől-nevén P u b l i u s nak fogunk nevezni) és Fija vólt azon É m i l i u s nak, ki P e r z e u s t, a’ Maczedoniai Királyt, győzedelmi pompába vitte. Olly tsudálatoson magába-szerkeztette S c i p i ó mind Őse’, mind Attya’ jó erkőltseit, hogy az Ékesen-szóllásnak leg-nevezetesebb Római Mestere C i c e r ó méltónak itélte, annak emlékezetét eggy általa szerentsésen fel-találtt híres Á l o m n a k le-írásával örökösítteni; melly az Olasz Poétának alkalmatosságot adott, ezt Játék formában Nézők’ eleibe alkalmaztatni; Nékem pedig a’ benne találandó egy tökélletes Hazafinak képe a’ fordíttásra. Cic. in Som. Scip. ex Lib. 6. de Rep.
BESZÉLLGETŐ SZEMÉLLYEK.
 Scipio.
 Az Állhatatosság, } Isten-Asszonyok’
 A’ Szerentse, képében.
 Publius, Fogadott Őse Scipiónak.
 Émilius, Scipió’ Attya.
 Bajnoki Kar.
A Játék helyheztetik Afrikában, Masszinissza
Királyi Palotájában.

SCIPIÓ, álmadozva;
az ÁLLHATATOSSÁG; és a SZERENTSE.
Szerentse.
 JÖJJ, és kövesd lépésimet,
Oh jeles Fija Émiliusnak!
 Állhatatosság. Az én nyomdokimat,
Jőjj, és kövesd, oh Scipió!
 Scipio. De ki vakmerő
Háborgattya nyúgalmamat?
 Szer. Én vagyok.
 Állhat. Vagyok én,
’S nem kell bosszonkodnod.
 Szer. Fordúlly hozzám
 Állh. Tekénts reám.
 Scip. Oh Istenek!
Mitsoda tündér fényesség!
Minémű isméretlen ékes zengedezés!
Vallyon mitsoda olly tündöklő, és
Vídám artzúlatok ezek!
De melly vidékben találom magamat?
És hát Tí, kik vagytok?
 Állh. Bajnokok’ Dajkája.
 Szer. Sáfárnéja
Minden jónak, melly a’ Mindenséget eggyesítti.
 Állh. Scipió! Én vagyok az Állhatatosság.
 Szer. Én a’ Szerentse.
 Scip. És tőlem mit kívántok?
 Állh. Hogy eggyiket közűlünk
Egész életed’ folyásában
Társadnak válasszad.
 Szer. Mind-ketten ajánlyuk,
Hogy bóldoggá teszünk.
 Állh. És magadnak kell el-tökéllened,
Ha nekem többet hissz-e? vagy inkább hissz emennek.
 Scip. Én? De Isten-Asszonyok – – – Mit mondgyak?
 Szer. Kétségeskedel?
 Állh. Bizonytalan
Tsak egy szem-pillantásig lehetsz-e?
 Szer. Nyújtom neked haj-fürtömet,
Hát nem bízod-e reám magadat?
 Állh. Hallod nevemet,
Még-sem jössz hozzám?
 Szer. Szólly.
 Állh. Végezz.
 Scip. De hogyan?
Ha akarjátok, hogy szóllyak,
Ha el-tökéllenem kell magamat, engedgyetek
Elmémnek időt, hogy pihennyen: tért, honnan
Önnön magát meg-ismérhesse.
Mondgyátok-meg nekem, hol vagyok? ki vonszott engem’ ide? Ha való-e az, a’ mit látok; ha álmadok-e, ha ébredtten vagyok-e, avagy ha eszemen kivűl forgok?
Nem mer végezni
A’ bódúltt elme,
Melly magát lenni
Érzi le-verve
Olly nagy el-ámúlttságban:
Bámúl, kétséges,
Réműl, ’s bolondoz,
Szüntelen kétes,
Melly elme haboz
Szívnek hánykódásában.

 Állh. Igazságos kérelmed: rendről rendre
Tudakozz bízvást, és tudni fogod,
Mennyiről értekezni kívánsz.
 Szer. Igen: de rövidek legyenek,
Scipió! kérdésid. Nem tűrhetem
Én a’ veszteglést. Helyet, és tekéntetet
Szüntelen’ változtatni, kedvem tartya.
Könnyű vagyok, mint a’ szelek,
Lábaim futásra készek,
Ábrázatom változó:
Most mérgesen tüzesedem,
Majd ismét le-tsendesedem,
Egy pontban sem állandó.
Most kedvem van, eggy oszlopot,
Melly főldig le-tapodtatott,
Egekig fel-emelni:
Majd ismét, mit fáradttsággal
Fel-magasztaltam, tsúfsággal
Tetszik a’ főldhöz verni.

 Scip. Tehát hol vagyok? Masszinissza’
Királyi Palotája, hol tsak nem régen
Szemeimet álomnak engedtem,
Ez bizonnyára nem.
 Állh. Nem. Igen távúl vagyon
Afrika mí-tőllünk. A’ Mennyeknek
Mérsékelhetetlen Templomában vagy.
 Szer. Nem eszmélled-e olly sok
Igen fényes tsillagokról, mellyek
Körűletted ragyognak? arról, mellyet
Hallassz, a’ mozgó tsillagzatoknak
Szokatlan eggyező hangozásáról? arról,
Mellyet szemlélsz, a’ tündöklő Száffir’
termérdekebb világáról, melly amazokat kerekségbe ragadgya?
 Scip. De vallyon, oh Isten-Asszonyok! ki szerez
A’ tsillagzatok között eggy olly tetszetős
mesterséggel meg-eggyező zengedezést?
 Állh. Ugyan az, melly közöttök vagyon,
A’ mozgásnak, és a’ mértéknek
Meg-arányozott eggyenlőtlensége. Eggyütt
Kísztetik egymást a’ kerengésben: mind-eggyik
Külömböző hangot botsátt a’ másikétól,
És mindnyájából egy meg-eggyező zengés támad.
Így külömb-félék
Egy lantnak húrjai; és még-is olly móddal mértékli a’ fül, és a’ kéz az éles-, és vastag-hangút, hogy, illettetvén, kellemetes hangzással zendűlnek.
Ez a’ tsudálatos szövettség,
Ez a’ titkos rend,
Melly az egymástól külömbözőket öszve-szerkezteti,
Arányosságnak, rendnek, és minden teremtett állapotok’ mérték-sinórjának neveztetik.
Ez az a’ mélly tudományok’ titkos súgára, mellyet számai közzé rejtett
Szamosnak Bőltse – Pithagorás.
 Scip. De miért eggy olly meg-eggyező
Nagy zengedezés nem hat-le mí-hozzánk?
Miért nem hallya ezt az élő főldi lakos?
 Állh. Igen nagyon fellyűl-múllya ez
A’ tí érzékenységtek’ tehetőségét.
Ki szemét Napra függeszti,
Látható erejét veszti,
’S a’ Napot meg nem láttya:
Mert önnön tündöklésével,
A’ szem-fényt szörnyű fénnyével
A’ Nap homályosíttya. –
Ott a’ zajos Nílus’ partya
Körűl, ki lakását tartya,
Az esdeső folyónak
Nem hallya szörnyű zúgását,
Kő-sziklák köztt tajtékzását,
Hangját a’ vertt haboknak.

 Scip. ’S hát mi-némű zselléri – – –
 Szer. Úntig kérdezősködtél:
Válassz már.
 Scip. Tűrjed egy szem-pillantásig. – –
Ugyan, ’s mi-némű zselléri vannak
Ezeknek az örök hajlékoknak?
 Állh. Sokan, és külömb-külömb-féle részeiben külömbek laknak.
 Scip. Itt, hol mí vagyunk,
Ki telepedett vallyon?
 Szer. Nézd tsak, ki jön elődbe, ’s meg-tudod.
PUBLIUS; a BAJNOKI KAR; az-utánn
ÉMILIUS; és az ELŐBBIEK.
Bajnoki Kar.
SZÁZ Vitézek’ nemzettsége,
Róma’ jeles ditsőssége!
Jöjj! mert már a’ magas mennyben
Személlyed nem ismeretlen,
És Neved nem idegen.
Halhatatlan Eleidnek,
Nagy-érdemű Őseidnek
Ezer nyomát találhatod,
Mellyre magad’ útasíttod,
Ama’ fényes ösvényen.

 Scip. Istenek! igaz-e, vagy tsalom magamat?
Az én ditsősséges Nagy-Atyám, a’
Párt-ütő Afrikának meg-hódoltatója,
Nem az-e?
 Publius. Ne kételkedgy: az vagyok.
 Scip. Faggyal borzadok réműlésemben. Tehát a’ meg-hólttak – – –
 Publ. Scipió, én meg nem hóltam.
 Scip. Úgy-de, porrá-változottat,
A’ halotti pompás fáklyák között,
Már nagy ideje, hogy Róma meg-siratott.
 Publ. Oh hallgass.
Kevessé isméred tennem magadat. Tehát azt hiszed-e? hogy az a’ kéz, az az ábrázat, azok a’ töredékeny tagok, mellyekkel környűl-vetettél, azokból áll Scipió? Ah! nem igaz. Ezek tsak egyedűl őltözetid. Az, a’ mi azokat lelkesítti, tiszta halhatatlan súgár, mellynek nintsenek részei, és el nem oszolhat; melly akar, melly ért, melly emlékezik, melly gondolkozik; melly az esztendőkkel nem veszti erejét; az, az, a’ Scipió; és az meg nem hal. Felette igen igazságtalan vólna a’ jó erkőltsnek sorsa, ha a’ koporsó utánn semmi belőlünk fenn nem maradna: és ha más javak nem vólnának azokon kivűl, mellyek a’ főldön többnyire a’ Rosszaknak jutnak. Nem, oh Scipió! Az a’ tökélletes, minden okoknak első oka, olly igazságtalan nem lehet. Vagyon a’ temető-sír utánn, vagyon a’ jutalomhoz reménység. Azok, mellyeket látsz, a’ fényes örök lakó-helyek, tartatnak az Érdemnek. És ez a’ leg-szebbik, mellyben él velem, ki-ki a’ főldön szerette Hazáját; valaki szentűl fel-ajánlotta a’ köz nyúgodalomért élete’ napjait; ki vérét ontotta másokkal jól-tévő indúlatból.
Ha akarsz bé-fogadtatni,
Lakossihoz számláltatni
E’ ditső hajlékoknak:
Őseidről emlékezzél,
Róllam el ne felejtkezzél,
Járj nyomán példájoknak.
Meg nem szünt az élni soha,
Ki-ki, mint mí, úgy élt, noha
Testéből ki-vetkezett:
Ki-ki tsak magának élni
Kíván, oh! meg nem érdemli,
Hogy világra született,

 Scip. Ha itt élnek a’ Fő-Emberek – – –
 Szer. Ha még sem tellyesedett vágyódásod,
Scipió! én tovább el-tűrni már nem győzöm.
Végezz – – –
 Állh. Eh, haggyad! hogy kérdezősködgyék tetszése szerént. Az, a’ mit meg-ért, alkalmatossá teszi, hogy közöttünk itéllyen.
 Scip. Ha itt élnek a’ Fő-Emberek,
Kik a’ Hazának javára szolgáltak, e’ lakó-helyekben miért nem szemlélem vitéz Atyámat?
 Publ. Szemeid előtt vagyon, ’s nem látod?
 Scip. Igaz: igaz: meg-botsáss, vétkeztem, nagy-érdemű Atyám! de el-réműltt szemeimnek vétke, késő meg-látásom, nem az elmémé, melly mindenkor maga előtt viseli képedet. Ah! Te vagy. Már fel-találom homlokadonn ama’ hajdani atyai méltóságodat. Már, téged’ szemlélvén, érzem szívemben a’ tiszteletnek, és szeretetnek indúlatit. Oh bóldog Istenek! oh kedves Atyám! oh örvendetes nap! – De hogy’-hogy’ fogadsz olly tsendesen? Tekénteted vídám ugyan, de nem indúlatos. Ah! tehát engem’ meg-látván, nem tapasztalsz magadban hasonló örömet, az enyimhez.
 Émilius. Fiam! az örvendés mí-közöttünk a’ mennyben más rendet tart.
Itt nem hat egész’ a’ nyughatatlanságig, ’s pedig nagyobb.
 Scip. Magamon kivűl ragadnak tsudálkozásim. Minden itt-fenn újság előttem; minden álmélkodtat.
 Émil. Le nem teheted a’ hamis képzeléseket, mellyeket elmédben vettél a’ főldön, ’s pedig olly messze vagy tőlle. Vesd-le szemeidet: Látod-e amott alatt azt a’ tisztátalan ködbe keveredett kis golyóbisot, sőt azt az egy pontot?
 Scip. Oh Egek! A’ Főld az?
 Émil. A’ mint mondád.
 Scip. ’S hát annyi tengerek, ’s annyi folyóvizek, és annyi erdők, annyi temérdek Tartományok, ellenkező Országok, külömböző Népek, és Tiberis, és Róma – – –
 Émil. Mind abban a’ pontban vagyon foglalva.
 Scip. Ah, szerelmetes Atyám! melly kitsiny, melly hiú, melly nyomorúltt piattza van az emberi kevélységnek!
 Émil. Oh! ha te annak a’ játék-tartó piatznak jól meg-visgálhatnád, Fiam! gyakorlójit; ha az ő bolondságokat, tébolygásokat, álmadozásokat láthatnád, és hogy melly, többnyire nevetségre méltó, ok háborgattya, hánnya-veti, vídámíttya, epeszti, vagy szerelmesítti őket, mennyivel hiába-valóbbnak látszanék még előtted!
Tí ottan-alatt nevettek,
Mikor sirni szemlélhettek
Egy tsetsemős gyermeket:
Mert láttyátok, mi az oka,
’S melly semmiségért zokogva
Húllat sűrű könyveket.
Itt-fenn títeket katzagnak,
Mert ha-bár mindnyájatoknak
Deresedett hajatok:
Sőt meg-őszűltt fővel, még-is
Életetek’ küszöbénn-is
Szinte gyermekek vagytok.

 Scip. Publius! Atyám! ah engedgyétek-meg, hogy veletek maradhassak. Örömest el-hagyom azt az igen szerentsétlen lakást ott-alatt.
 Szer. Még nem engedtetik-meg.
 Állh. Még nem szabad.
 Publ. Sok van még hátra életedből.
 Scip. Én úntig éltem. Elég, elég én-nékem.
 Émil. Igen: de nem elég a’ Végezés’ intézetinek, Róma’ javának, a’ Világnak, az Égnek.
 Publ. Sokat tselekedtél, és sokkal több kívántatik még tőlled. Nem titkos ok nélkűl ditsekedhetsz, Scipió! mind ősi, ’s mind atyai borostyán-koszorúkkal. A’ te első ditsősséges veríttékidet a’ Spanyol térségeken nem tsupa történetből húllattad: nem-is tsak történetből viseled azt a’ nevet homlokadon, melly Afrikának rettenetes. Nékem adatott meg-hódoltatása olly hatalmas ellenségnek, és téged’ illet annak el-pusztíttása. Menny! de készítsd-el nem kevésbé az inségekre, mint a’ diadalmakra, szívedet. Minden esetekben, tsak ugyan-azon eggy, a’ jó erkőlts. Való: hogy hánnya-veti az ellenkező sors, de el nem nyomja; ’s mikor szerentsétlenebb, akkor jelesebb.
A vén Tőlgy-fa egy meredek
Hegy-óldalon, hol a’ Szelek
Minden részről ostromlyák;
Bátrabban meg-keményítti
Magát, ’s ellenek feszítti,
Mikor süvőltve víják.
Ha a’ fagyos tél meg-fosztya
Szépségétől, ’s meg-kopasztya,
Le-tépvén zőld levelét:
Gyökerét alább ereszti,
’S, ha-bár díszességét veszti,
Szaporíttya erejét.

 Scip. Mint-hogy már az örök végezéseknek ellent-állanom hasztalan, engedelmeskedem.
 Állh. Scipió, most az ideje, hogy válassz.
 Szer. Már most elegendőűl tudósíttattál: Itélhetsz róllunk.
 Scip. Publius! meg kell lenni, hogy eggyiket ezen Isten-Asszonyok közűl – – –
 Publ. Mind tudom. Válassz magad tetszésedre.
 Scip. Oh kérlek, adgy tanátsot, nagy-lelkű Atyám!
 Émil. El-ragadná tőlled, oh Fiam! a’ választásnak ditsősségét az én tanátsom.
 Szer. Ha bóldogságodat óhajtod, Scipió! már ne úntass; kapj a’ szempillantáson, mellyben ajánlom néked haj-fürtömet.
 Scip. De te, ki annyira alkalmatlankodol nékem, mondd-meg, mi okra nézve akarod, hogy kövesselek? miért kellene inkább téged’ választanom, hogy-sem amazt?
 Szer. De mi-tévő léssz? ha én nem kedvezek igyekezetidnek. Tudod-e, mi tehetőséggel birok én? Én vagyok minden rossznak, és minden jónak szabad akarat szerént való Itélő-Asszonya ott-alatt. Ez a’ kéz az, melly maga’ tetszése-ként osztogattya a’ gyönyörűségeket, és szenvedéseket; a’ bosszúságokat, és betsűleteket; a’ nyomorúságokat, és kíntseket. Én vagyok az, ki építtem, ki fel-forgatom, ki meg-újjíttom a’ Birodalmakat. Én, ha úgy tetszik, Királyi palotává egy Juhász-kalyibát, és, mikor akarom, Juhász-kalyibává egy Királyi palotát változtatok. Hatalmam alatt vannak az égi háborúk, és a’ tengeri zűrzavarok. A’ tábori tsatáknak én-tőllem függ ki-menetelek. Ha én kedvezek, még a’ veszedelmekből-is diadalmi pálmákat nőtetek: és ha én meg-haragszom, ki-tépem a’ Győzedelmesek’ kezekből borostyán-koszorújikat a’ diadalom’ küszöbénn-is. Mi kell több? Az én uralkodásom alól nints ki-mentve az Érdem, nints a’ Jó Erkőlts; mert mikor a’ Sors akarja, erősnek látszik az annál gyávább, gyávának az annál erőssebb: és, Asztréa’ truttzára, a’ Vétek igazságos, és az Ártatlanság a’ vétkes.
Kire vídám szemmel
Nézek, annak fénnyel
Szolgál az Ég éjjel-is:
Zőldell annak réttye,
Gyümőltsöz a’ kertye
Még a’ fagyos télben-is.
De kire komoron
Húnyoríttok, ’s mordon:
Bú, baj attól el nem áll;
Árnyékot erdőben,
Vizet a’ tengerben
Az magának nem talál.

 Scip. ’S hát az illy iszonyú hatalomnak, nints, ki ellent-állyon?
 Állhat. Vagyon: Az Állhatatosság. Én, Scipió! tsak én szabok-ki határokat, és törvényeket az ő rettentő birodalmának. Hol én vagyok, nem jut oda az állhatatlannak uralkodása; mert én-előttem nem tündöklenek az ő ajándéki, nem-is rettenetesek fenyegetési. Igaz: hogy bosszút szenvednek néha tőlle az Érdem, és a’ Jó-Erkőlts; de a’ szép téteményeket, bosszontatásimnak meg-tzáfolója, az idő, fel-fedezi. Én vagyok, nem ő, ki a’ Birodalmakat fenn-tartom; és a’ te Őseid, a’ te Rómád, ezt tudgya. Igaz, hogy tántorog Latziomnak Brennus által a’ szűk Tarpéjusra szoríttatott Szabadsága, de el nem pusztúl. Ausidus’ partyai körűl látszik ugyan nyomorúlttúl mind el-veszni a’ fegyveres Iffiúság, a’ Római Polgár-Mester; de kétségbe nem esik. Siet Hannibál Róma’ Várossán végső diadalmat venni, ’s majd el-boríttya zászlójival; de talál az-alatt Rómában a’ Főld olly kíntset, melly a’ Győzedelmest meg-gátollya. Illy szépek az én próbálatim, és e’ próbáknak ellent nem áll a’ Szerentse. Ő el-tsökken: ’s végre ugyan-tsak, változtatván tekéntetit, jobbágyommá lessz gyalázattyára.
Tajtékzik az erős kő szál,
Melly a’ tenger’ habja-köztt áll,
’S mint-ha már le-süllyedne:
Úgy látszik: mint-ha dagályja,
Sőt önnön magánál habja
Nagyobbra emelkedne;
De azt bosszontódásokkal,
Ostromló dagadásokkal,
Habok meg nem víhattyák:
Sőt végre le-tsendesedve,
Alázódva, szégyenkedve
Lábait nyalogattyák.

 Scip. Nem kell több. Elég: Szép Állhatatosság! vezérelly engem’, a’ hová akarsz. Másokkal nem gondolok; íme, követőd vagyok.
 Szer. ’S hát az én ajándékimat? – – –
 Scip. Nem szer-felett óhajtom, meg sem vetem.
 Szer. Én az én haragomat? – – –
 Scip. Sem nem ingerlem, sem nem félem.
 Szer. Hasztalan bánhatnád-meg, Scipió, valaha! Tekénts ábrázatomra; jól meg-gondold, ’s az-utánn végezz.
 Scip. Már végeztem.
Mondd: hogy hatalmad nagy,
’S szabad Asszonya vagy
Te az egész Világnak:
De egy nemes Szívnek,
Egy bátor Léleknek
Nem tartlak Asszonyának.
Nem bánom, imádgyon,
Bálványozzon, ’s áldgyon,
Kinek nints más érdeme;
Tsak avval kérkedik,
Mivel kedveskedik
Hatalmad’ vak kegyelme.

 Szer. De van-e olly halandó? ki mérészellye tőllem meg-tagadni áldozattyát: ki az én kegyelmemet ne iparkodgyék meg-nyerni?
 Scip. Igen-is. Én vagyok az.
 Szer. Jól van: tapasztally hát ellenkezőnek. Nossza jőjjetek, rettenetes Bóldogtalanságok, komor Inségek, bosszonkodásimnak szolgálóji; azt a’ Vakmerőt nyomoríttsátok-meg; által-adom őtet tí-néktek.
 Scip. Egek! mi lessz ebből? Mitsoda véres súgárok! mitsoda ködök! mitsoda égi-háborúk! mitsoda setétségek ezek! – Ah! melly rettentő tsattogás bömböl az öszve-zavarodott kerekségekenn? ezer nyilak süvőltenek hajam’ szálai körűl: és úgy látszik, mint-ha egészlen fonákúl fel-fordúlna az Ég. Nem: nem félek, gonosz Szerentse! hiába fenyegetsz, hiába kegyetlen! igazságtalan Isten-Asszony! – – – De ki ébreszt-fel? Kivel beszéllek? Hol vagyok? Hiszen, Masszinissza’ lakó-helye ez. ’S hát Publius? az Atyám? a’ tsillagok? az Ég? – Mind el-tünt. Mind álom vólt-e, a’ mit láttam? – Nem: az Állhatatosság nem vólt álom; velem maradott: érzem én az ő isteni ihletését, mellyel bé-tőlti szívemet. Értlek benneteket, jó-akaró Istenek! jövendőlésteket el-fogadom.
B O T S Á N A T!
M. B. ORCZY LŐRINTZ ÚRHOZ.
URAM! nem Scipió, kit itt festegetek;
Ah! hidd-el, hazug szót előtted nem ejtek.
Koránt-sem Scipió tzéllya verseimnek;
Őt említtem, ’s Te vagy tárgya beszédimnek.
Azonban amannak ditsősséges neve,
Szemérmes félelmem’ fedező szőnyege;
De Scipió’ nevét tsak nyelvem említti,
Érdemidet pedig szívem ditsőítti.

Ah’ minek kell nekem
Azt tárgyúl keresnem,
A Feledékenységnek
Maradványi között?
Mit r’ád bőven fűzött
Kegyelme a’ nagy Égnek.
Kikről jó példákat,
Erkőltsi próbákat
Ki tsak h a l l, Benned s z e m l é l:
’S pedig hívtelenebb
Mindenkor, és restebb
A’ f ü l, a’ látó s z e m n é l.

KRESKAY IMRE.
Copyright © 2011-2024 HUN–REN–DE Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport
Copyright © 2011-2024 Debreceni Egyetemi Kiadó