II.
AZ IFJÚSÁG.
ÁNYÓSNAK VERSEI.
REMÉNYSÉG, reménység! be hamar meg-tsalál,
Vas-matskával festve be heába valál!
Szomorú bús szívem bé-boríttá halál,
’S valamerre szemem’ vetem, mindenütt gyászt talál.
Szép termet, rózsa-színt mutató ábrázat,
Bébor, bársony, selyem, aranyos ruházat,
Meg-rontott sok Ifjat, nem kettőt, sem százat;
El-pusztított sok szép Várat, és sok Nemes Házat.
Kis ajak, gyenge kéz, hányat szédíthetnek?
Szökő pillantások miként hevíthetnek?
Hogy-ha ki-fedve szép mellyek piheghetnek,
Melly szívnek van olly bástyája, kit meg nem győzhetnek?
Életem’ tavaszszán én-is rabjok lettem,
Midőn szép Klórisom’ karjainn nyöghettem;
’S ha tsak egy tsókját-is ki-hízelkedhettem,
Paraditsom’ öröméről majd el-felejtkeztem!
Múlattam Hívemmel kertek’ árnyékában,
Tsendes magánosság’ édes homállyában,
’S áldozatot vivén Venus’* templomában,
Fel-metszettük szerelmünket a’ hárs-fák’ héjjában.
Tántzoló paloták, ti, kedves helyeim!
Hány titkot láttak ott tsintalan szemeim?
Hány szívre repdestek érzékenységeim,
’S hány ezer titkos szoríttást éreztek kezeim! –
El-múltak mind ezek, el-múlt vídámságom;
Szomorú gonddá vált régi nyájasságom.
Jelenti képemen tsüggedtt pirosságom,
Hogy már végére hanyatlik – ifjú bolondságom.