XI.
PORTIA.
A’ MESSZIADE VIIdik KÖNYVÉBŐL.
V. 264–496.
AZ-ALATT a’ leg-kedvesebb gyermek’ Anyja, álmatlanúl ki-vontt magános éjjele után ért-bé a’ víradtának szürkűlésével Jérusálembe; nem lelte ő meg a’ Templomban, a’ hol kereste, nem találta ő fel az isteni Fiút! Aggódó álmélkodásokba süllyedve valamelly közelgető kopogást hallott a’ Rómaiak’ palotáji körűl. Feléje ment a’ kopogásnak, ’s nem gondolkodott azon, hogy honnan jöhet az. Ekkor közzé-egyveledik a’ Népnek, melly Jérusálemnek minden úttzáin az itélő-szék felé tolakodott. Aggódtan, de a’ zendűlés’ oka miatt még nem-töprönködve, közelít ő az ítélő-székhez. Itt meg-látja Lebbéust. Alíg látja-meg Lebbéus az Anyát, ’s fut. Ah! ’s mégyen? kerűl engemet? Ezt gondolá María. A’ Végezés ezzel a’ gondolattal rántja-fel ellene a’ kardot, mellyet szíve’ keresztűl-döfésére rendelt vala el. María fel-emelkedett, ’s meg-látta Jézust. Angyala, midőn halotti el-sárgúlását, a’ mellyel el-halaványodott, midőn meg-merevedett szemeit meg-látta, el-fordította artzúlatját. De María, midőn szemeiről a’ homály, füléről a’ sikettség el-esett, elébb-ment, ’s közelébb tántorgott az itélő-székhez, ’s még egyszer látta a’ Fiút, ’s a’ hatalmas vádolókat körűllötte, ’s a’ bíráló Rómait! hallotta a’ Nép’ szavát, melly dühössen kiáltozta a’ halált. Mit tsinálna? mitsoda irgalomhoz folyamodjon? Körűl-nézte magát, de nem láta Irgalmat! fel-tekinte az Égre; ez-is meg-némúlt az Anyának. Ekkor könyörgött vérző szíve: Ó, a’ ki őtet nékem Angyal által jövendőlte-meg, a’ ki nékem őtet a’ Bethlehem’ vőlgyében adá, hogy néki Anyai örvendezéssel örvendezzek, a’ millyennel az Anyáknak eggyike sem örvendezett, olly örvendezéssel a’ mellyeknek mindenikét a’ szűletését idvezlő Angyalok sem éneklették! Te, a’ ki a’ Sámuel Anyját meg-hallgatád, midőn az Oltár mellett állott, sírt, ’s könyörgött; hallgasd-meg, Irgalmazó! az én Lelkem’ keserűségét, értsd-meg aggódásomat, melly inkább rongál a’ szűlők’ aggódásainál. A’ leg-anyaibb szívet adtad te nékem és a’ leg-jobbik fiat, a’ leg-jobb fiat minden főldön-szülöttek között. Óh! ne hagyd őtet meg-halni, ha külömben kiáltásom isteni akaratoddal nem ellenkezik; te, a’ ki az Egeket teremtéd, ’s a’ könynek parantsolád, hogy irgalomért hozzád kiáltson-fel.
Itten el-némúlt szíve. A’ közelgető sokaság’ árja őtet félre tolta, ’s el-fogta előlle a’ Fiú’ tekintetét. El-szakadt a’ tolongástól, meg-állott, mert, kereste, de nem lelte-meg a’ Tanítványokat. Bé-fedte magát, ’s szótalanúl sírt. Midőn azután szemeit fel-emelé, a’ Római Ur’ óldalpalotája mellett látta magát. O talám emberek laknak itt, monda; talám hogy a’ tobzódók’ palotáiban is szűlt eggy Anya, a’ ki nem tartja kitsínynek az Anyaiságot érzeni. O! ha igaz találna az lenni, a’ mit az Anyák, ó Portia! felőlled beszéllenek, hogy szíved érzékeny; ó Angyalok! a’ kik születése’ jászola mellett énekeltetek, ha az igaz volna! Ezt gondolá. Már fel-fedezve megyen fel-felé a’ márvány folyosókon, ’s már a’ tsendes palotákba ér. De még nem hatott méljen bé, ’s eggy távoly bóltozat alól, szomszédságában az ítélő-palotának, eggy Római Asszony jő-ki, ’s meg-látja Maríát. Az ifjú sáppadtt Rómainé, úgy a’ mint fel-bontott haja ’s könnyű leplei reszkető tetemein le-folytak, álmélkodva állott-meg. Mert a’ Nemteremtettnek Anyja, ámbár most a’ fájdalom el-lepte, olly magasságot mutat artzúlatjában; a’ mellyet még az Angyalok is, minthogy azt ezek leg inkább értették, tsudáltanak. El-borítva a’ fájdalomtól, leg-méljebbre süljed-le az emberek által tsudáltathatni. Végre meg-szóllalt Portia. Szóllj, mondd-meg, ki vagy te? De akár ki légy, még ezt a’ tekintet’ méltóságát, ezt az isteni fájdalmat soha sem láttam. Itt félben szakasztá María: Ha azt a’ szánakozást, a’ melly tekinteteidben van, szívedben is viseled; jöjj, kérlek, Római Nemes Asszony! ’s vezess engem’ Portiához! Még inkább el-réműlve felel néki lassú lágy szózattal a’ Rómainé: Én vagyok Portia. – Te magad vagy é Portia? Egy titkos, enyhítő lassú kívánság festette előttem így Portiát, midőn meg-láttalak. ’S te magad vagy hát Portia? Eggy Anya’ gyötrelmét ugyan te nem esméred egészen, a’ ki abból a’ népből való, mellyet tí útáltok; de magok az Israelitánék is azt beszéllik felőlled, hogy a’ te szíved szánakozó és érzékeny! Az a’ Férjfi, a’ kit Pilátus ítél! a’ kit a’ kevélyek vádolnak! nem teve gonoszt! Én annak Anyja vagyok. El-végzé mondását María. – Portia meg-állott előtte; ’s tsendes bámúlással, víg gyönyörködéssel nézte őtet. Mert a’ szánakozás’ aggódásait fellyebb-múlta a’ nemesebb szemlélés. Most tsak tsudállani tudott. Végre így szólla: ’S ő a’ te fiad? Bóldog Asszony, ’s Anyja vagy é ennek az Isteni Embernek? Te vagy María? Ekkor el-fordúl tőlle, ’s az Égre függeszti meredő szemeit. Ez az ő Anyja, Istennek! Títeket szóllítalak-meg, tí fenntebb, jobb Istenek, a’ kik magatokat komoly álmomban ki-nyilatkoztattátok előttem. Nem hívnak títeket Jupiternek,* nem hívnak Phoebus*-Appollónak.* De akár mi-képpen hívjanak, tí vagytok, a’ kik az Anyját a’ leg-nagyobb embernek, ha külömben ő ember, hozzám kűldöttétek.
– ’S engemet kér ő? engemet? Nem! ne kérj engemet! O vezess, inkább hozzá, a’ te nagy Fiadhoz, hogy homályaimból, kétségeimből ragadjon-ki! tsak messziről tekintsen reám, ’s az Istenség’ tudományját előttem fedezgesse – Portia ismét el-fordúlt. Kedvellő szemmel kereste María szemeit a’ Rómainénak; fel-lelte, ’s így szólla: O mint olvadoz a’ te szíved! Ugy van! szeret, érzem, Portia! O Portia én egykor a’ bóldog Anyáknak leg-bóldogabbika vóltam. Még úgy Anya nem szeretett, mint én szeretek! De kérlek szánakozó jó szívedre, Nemes Asszony! ne hívd segedelműl Isteneidet! Segíts magad; azok nem segíthetnek. Sőt te sem segíthetsz, ha az Isteni Végezés, hogy meg-haljon, akarja. De ha lelkét az ártatlan’ vére bé nem fogja motskolni, bátrabban áll majd meg Pilátus ez Istenek’ Istene’ ítélleti előtt. – Portia r’á tekínt, ’s lassú hanggal ekként szólla: Ó mit mondjak először? mit utóljára, millyen teli van szívem! Most tsak az légyen enyhítésedre, ha külömben enyhíthet, hogy én segíteni akarok te rajtad, te kedves! Mert tudd-meg, én azokat az Isteneket, a’ kiket említél, nem hívtam segedelműl. Az a’ szent álom, mellyből most serkenek-fel, jobb Istenekre tanított; azokhoz kiáltottam-fel; – egy rettentő szent álom, a’ millyen még soha sem lebegett lelkem körűl. Segítenék rajtad, María, ha nem folyamodtál vólna is hozzám. Az az álom, a’ mellyet láttam, hathatós kéremléssel szóllott erántad. De rettenetesen tünt-el; ’s vége felé nem értettem. Akkor fel-ébredék alvásomból, ’s hideg verejtékben leltem magamat. Siettem azonnal azt az ártatlan foglyot látni; ’s ímé az Istenek az Anyját kűldik hozzám. – Itt el-hallgata, ’s intett eggy rab-leányzónak, a’ ki tőlle távoly, a’ folyosó’ végében állott. Mert midőn háló-szobáiból ki-jött, azt parantsolá, hogy távolyag késérje, tsak eggy szolgálója. Ez most közelébb jöve, ’s ezt a’ parantsolatot vevé: menj Pilátushoz ’s mondjad néki: Igaz, ártatlan, isteni, nagy ember az, a’ kit ítélsz! ne kárhoztasd őtet! álmomban eggy jelenést láttam. Enyhítsd tehát, kedves Anya, gyötrelmeidet, ’s jer, hogy a’ virágok közzé vezesselek, monda, a’ reggeli nap fényre, hogy a’ zsinatot ne halljuk, ’s el-beszéllhessem, mire tanított ez a’ komoly éjjeli óra.
Igy mondá ezt Portia; ’s le-menének. A’ nemes lelkü Pogány komoly tekíntettel néz-le. Még álmélkodik a’ látott álom felett, ’s újabb gondolatokba süllyedez. Angyala öntötte azt lelkébe, ’s leg-kedvesebb elmélkedéseiből, mellyeken leg-hevesebben gondolkozott, újjabb gondolatokat támogatott, szívének leg-gyengébb húrjait annál bizonyosabban érdekleni, ’s el-lágyítani. Ekkor ki-fejti magát elmélkedéseiből, ’s így szóll: – Socrates – – – te ugyan őtet nem esmered, de én meg-borzadok örömömben, ha nevét mondom, – – – a’ leg-nemesebb életet, a’ melly valaha élődött, olly halállal koronázta-bé, melly még ezt az életet-is fellyebb emelte. – Socrates – – – mindég tsudáltam én ezt a’ Bőltset; szüntelen’ szemléltem képét, – – – őtet látám álmomban. Ki-mondotta halhatatlan nevét: Én Socrates, a’ kit te tsudállassz a’ síron-túlról jövök hozzád. Tanúlgass-le, engem’ tsudálni! Az Istenség nem az, a’ minek mí állítottuk, én a’ szoros bőltsesség’ árnyékában, tí az óltárokon. Azt előtted egészen fel-fedezni nékem nem parantsóltatott. Én tsak az első lépésig vezetlek tégedet Templomának pitvarába. Talám e’ napjaiban a’ tsudáknak, midőn a’ főldnek leg-felségesebb tette tellyesedik, valamelly jobb, magassabb Lélek beljebb vezet a’ szentségbe. Ennyit mondhatok, ’s ezt néked jó szíved érdemlé. Socrates már nem szenved a’ gonoszoktól. Elysium* nintsen, sem az éjjeli folyamat’ Bírái nintsenek. Ezek tsak gyáva tévelygések’ festegetései vóltak. Ott más Bíró ítél, más napok világítanak, nem az Elysium vőlgyei. Szám, mérték és serpenyő fontol, mér, és számlál minden tettet. Mint sorvadnak akkoron a’ Virtusnak leg-nagyobbjai kitsinnyé! dagályos nagyságok mint lohad-el egészlen! Némellyike jutalmat, a’ leg-többek botsánatot nyernek! Egyenes szívem botsánatot kapott. O túl, Portia! túl a’ halottak’ medentzéin be sokkal másként van minden, mint a’ hogy’ gondoltuk. A’ te rettenetes Rómád eggy hemsegő hangya-domb: a’ szánakozás’ tsorgó köny-tsepje pedig ollyan nyomos, mint eggy egész főld-gomoly. Érdemeljed sírásának tanúlását! A’ mit ez a’ szent Serege a’ Lelkeknek mindenek előtt innepel mostan, a’ mi még nékem sem fedeztetett-fel, ’s a’ mit én-is tsak meszsziről tsudálok, ez: A’ leg-nagyobbika az embereknek, ha ő külömben ember, szenved, többet szenved, mint valaha szenvedett Halandó, leg-méljebben engedelmeskedik az Istenségnek, ’s ez által a’ Virtusnak leg-nagyobbikát tellyesíti, ’s mind ez az emberek miatt, és most, esik! – Nézd, őtet láták szemeid! Pilátus ítéli ezeknek a’ tetteknek Tévőjét, ’s ha vére folyni fog, még hangosabban nem kiáltott soha-is az ártatlanság’ vére. Itt el-hallgata a’ Jelenés. De még meg-szollíta, midőn tünt, a’ messzeségből: Nézz! Néztem; ’s ímé körűllöttem meg-rendűltt sírok vóltanak, ’s az egekről a’ sírokig nehéz felhők függöttek, ’s szinté a’ felső végig szakadtak-meg, ’s eggy vérrel tsorgó ember lépett-bé a’ felhőkbe, a’ hol azok meg-nyíltak. Számlálhatatlan emberek’ sokasága gyűlt-öszve a’ sírokon, ’s ki-terjesztett kívánkozó karokkal néztek utánna annak a’ Véresnek, a’ ki a’ felhőkön fel-felé ment. Közzűlök-is sokan vérzettek. A’ tág környékek itták véreiket, ’s rengettek. Kínlódni láttam a’ kínlódókat: de ők méltósággal szenvedtek, ’s jobb emberek vóltak, mint ezek itt körűllöttünk. Ekkor eggy fergeteg jött. Rettenetesen közelgetett elébb, ’s éjbe borította a’ mezőket. Ekkoron fel-ébredék. – Itt el-hallgata. Igy tsökken-meg az utólsó gondolat, midőn a’ Végezés’ méljsége előtt hírtelen íjed-el. Igy akada-meg Portia. – María az Égre fordítá sokat gondoló artzúlatját. Mit mondjak, Portia? A’ mire tégedet álmod taníta, azt ugyan én magam sem értem egészen: de reád nézek, ’s tisztellek. Magassabb Lelkek szállanak majd elő, ’s bé-vezérlenek a’ Szentségbe. Ezt mindazáltal mondanom, ámbár akkor, mikoron ők szóllanak, örömest meg-némúlok, szabad: Az, a’ ki ezeket a’ forgó Egeket olly könnyen teremté, mint ama’ tsemetét, melly most sarjadzik; a’ ki az embernek fáradttságos életet, sebes örömmel, és sebes bánattal tellyes életet adott, hogy a’ nemesebb Lélek’ méltóságáról el ne felejtkezzen, ’s érezze, hogy a’ síron túl halhatatlanság lakozik; Az, Az tsak Eggy! az Ő Neve Jehova! Teremtője ’s Bírája a’ Világnak! az első embernek Ádámnak Istene! és Abrahámnak, a’ mi Atyánknak. De az a’ mód, a’ mellyel Néki szolgálunk, akármi-képpen fuvalkodjanak-fel a’ kevélyek, még kegyeseinknek-is homályos. Elég az, hogy azt Ő parantsolta. Ő maga érti azt, ’s fel-fogja fedezni, sőt már-is fedezi. Jézus, a’ nagy Prophéta, a’ Tsuda-tévő, az Isten’ szó-szóllója! nevezetlen örömmel, borzadással, bámúlással és tisztelettel nevezem én őtet fiamnak! jöve azt fel-fedezni. Én szűljem őtet! Jézus legyen a’ neve! ő váltsa-meg a’ Világot! ezt jelentette-meg nékem eggy Halhatatlan. Mí ezeket Angyaloknak hívjuk; de ők szint-úgy Teremtettek mint mí. De a’ Görögök’ és a’ Róma’ rettenetes Istenei, ha Istenek vólnának, ezekhez képest közönséges Halandók vólnának. Midőn én Jézust, a’ tsuda-tévő gyermekeket, a’ játszolban szűltem, ezeknek a’ halhatatlanoknak serege énekle néki. – Portia le-bukott mellette; ki-nyitott karjait az Ég felé terjesztette, el-réműlt; imádkozni akart; lassú hanggal akarta a’ Jehova nevet mondani: de érzette, hogy a’ leg-nagyobbikát a’ neveknek még nem szabad nékie mondani. Fel-kőlt, ’s el-lágyúlással az Anyára tekíntett, ’s monda: Nem fog meg-halni. – María. Meg fog bizonyosan! O rég-ólta emészti már életemet ez a’ gond, mert maga mondá azt, ó Portia! ’s a’ mi nékem, és azoknak a’ kegyeseknek, a’ kik őtet követik, minden titkok köztt a’ leg-titkosabb, által-láthatatlanabb, ő maga végzé-el, hogy meg-hal. Ah most újobban fel-tépi ez lelkemnek sebeit. A’ te beszédid az Istenről gyengédeden enyhítették azt, ’s ímé fel-van újra tépve, ’s vérzik a’ mélj seb. Áldjon-meg az Isten, az Abrahám Istene! De fordítsd-el ezt a’ síró szemedet róllam! hijába vígasztal az engemet! mert el-végzette, hogy meg fog halni, ’s meg-hal. Itt el-hagyta a’ szózat. Sokáig állottak egymás mellett, félre fordított artzúlattal. Végre, mint mikor a’ haldokló fordúl még egyszer Barátja felé, Portia úgy szóllott: Ó te, te leg-kedvesebbike az Anyáknak! Anya! el-megyek, ’s véled eggyütt sírok a’ Meg-hóltt’ sírjánál.