II.
BÓLDOG BOLONDOSKODÁS.
Alsó-Regmetzen, Júniusnak 30d. 1788.
FUT az idő, ’s nem sokára
Leg-szebb korom majd el-múl;
Közelget, érzem, határa,
’S hajam barna szála húll:
De borral sebess szárnyának
Lép-vesszőket vethetek.
Hé, bort hamar! – Múlásának
Igy bízvást nevethetek.

Még most – hálá Istenimnek!
Borom’ bátran ihatom.
Még most – hálá Istenimnek!
Mantzim’ tsókolgathatom.
Még nints, a’ ki el-fogassa
Gyanúba vett levelem’;
Nints, a’ ki tudakoztassa,
Ki suttog titkon velem?

Jer, Mantzi, jer’, mártsd rózsádat
Tajtékzó poharamba,
Fond azt, és melj-pántlikádat
Fürtös barna hajamba.
Izleltesd szád’ édességét,
Mig, rám esvén az álom,
A’ bóldogság’ tellyességét
Karjaid közt találom.

KAZINCZY.
Copyright © 2011-2024 HUN–REN–DE Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport
Copyright © 2011-2024 Debreceni Egyetemi Kiadó