MOST tapasztalom én, melly nyomorúltt állapot légyen a’ szegény szolgák’ élete, minekutánna illy nyughatatlan szolgálatra jutottam. Soha sem tudom, mi manó lelte a’ Gazdámat, mintha Török vólna a’ hátán, úgy siettet mindent velem. Szüntelen űz, hajt, mint a’ Tatár a’ szolgáját. Azt akarná, hogy eggy szem-pillantásban az egész Világ’ dolgát, valamint a’ hólyagot fel-fújnám. Sem éjjel, sem nappal nints nyugtom miatta: ezer, meg ezer a’ parantsolattya, és mind tsak hamar; eredgy most ide hamar, most amoda hamar; ezt hamar, amazt hamar, mindent tsak hamar. Hogy a’ Frantzia hamar el-nem viszi őtet, mind hamarjával eggyütt. – – El-únta már testem, lelkem azt a’ sok hamart hallani! Bár tsak már eggyszer azt mondaná hamar: Ne, Bertók! edd-meg hamar ezt a’ darab petsenyét, vagy hőrpentsd-fel ezt a’ kantsó bort hamar. – – Dejszen: de olly furtsa természettel bír, hogy mikor leg-jobb ízűt eszem, akkor űz-el az asztaltól. Mostanában-is, holott alíg fogék a’ falatozáshoz, már-is nagy lélek-szakadva el-űze a’ kenyeres kosártól, – menny hamar, lódúlly hamar a’ Városba, hozz nekem pénzt hamar. – – Hogy a’ hamar korság meg nem üti a’ nyughatatlan emberét. – – Én már nyakra főre ide siettem, pedig úgy tudom, hogy haszontalan járok, mint-ha az orromra vólna írva; mert, ha ezerszer jövök, sem szóllhatok sem az Úr-fival, sem a’ szólgájával; mert ezek mind a’ ketten eggy pórázon járnak; mindúntalan, mint az Orbán’ lelke, tekeregnek. És ha vak szerentsémre öszve akadhatok is velek, haszontalan minden igyekezetem. – – – Eleget szórom én nékik, hogy adgyanak pénzt hamar; de ők-is ugyan hamar ki-fizetnek ám, hogy azt sem tudom néha, hányadán vagyok. Ők itt-benn éjjel nappal vígadoznak, mí velünk annyit sem gondolnak, mint az eb a’ kölykejivel. Azt akarják, hogy mikor ők itt vendégeskednek, mi ott-kinn akkor szalmát rágjunk. Részegek mindég, mint az el-ázott tsapok: kivált-képpen a’ Ravaszi, mert az ollyan mindég, mint a’ Mike’ malattza. – – Nem tudom, mitsoda szívvel fogja venni az öreg Úr, ha haza jön, és meg-tudgya, melly szép életre adta magát a’ Fija, mind szolgájával eggyütt. Bizony nem örömest bújnék eggyiknek-is a’ bőribe. – Majd még eggyszer próbát teszek, meg-látom: mire mehetek velek. – – Ezek talán még most-is alusznak. – – (Kopogtat) Ki van ott-benn? héj! – nyissátok-ki az ajtót. – – –

VALLYON! Ki zörgeti az ajtót illy pogány módon? Ki vagy? Mit akarsz? Bertók. Én vagyok Bertók: nyisd-ki hamar az ajtót, mert múlik az idő, nem késhetem. – – Hallod-e? most mindgyárt ki-vetem az ajtót a’ sarkából! Ravaszi. Ugyan hatalmas paraszt ember vagy te, de még ma, ha ki-megyek, ki! majd el-lódítlak ám az ajtóból, hogy nem alkalmatlankodsz itt illy idein korán. Bertok. Ejnye! hogy a’ tar-varjak ki-nem ássák a’ szemedet! hát idein korán van ez? hiszem, már a’ kilentzet-ís el-verte az óra. Ravaszi. Úgy ám az ollyan paraszt kótszi-poroknál,^* mint te vagy, de a’ Fő-rendeknél, mint mí vagyunk, még idein korán vagyon; azért tsak takarodgy az ajtótól, még valamit nem kapsz, mert még ma – – – ! Bertók. Gyere-ki, gyere, fő-rendről való gaz kutya! meg-etted, meg-ittad már az Uradnak minden jószágát, Tékozló! – – Ravaszi. Hiszen, rút dolog már ez, a’ mit tselekszik ez az ember! – Nó, ’s mit akarsz hát? – – (ki-jön) vagy te vagy itt jó Kata’ harmattya? Bertók. Én bizony, ha nem bánnya Ebsi uram! – – – Ravaszi. Mit alkalmatlankodsz Ortzátlan! nem tudod, hogy itt Urak laknak, és hogy nem illik annyit a’ betsületes embereknek nyakokra járni? Bertók. Adgyatok hát, a’ mi szükséges a’ Majorban, ne búsúlly, nem jövök osztán a’ nyakatokra. Ravaszi. Mi kell hát, mond-meg rövideden, ha mit akarsz? Bertók. Mintha nem tudnátok, hogy kőltség nélkűl nem lehetünk: pénzt adgyatok, rövideden ki-tálalom; mert külömben mind elvész ott-kinn a’ jószág. Ravaszi. Mitsodát? pénzt? hó hó, barátom! drága most mí-nálunk a’ pénz! azért bizony bár az ökrök mellett maradtál vólna: még itt tekeregsz, addig ott-honn fel-szénázhattad vólna őket. Bertók. Úgy ám bizony, tsak volna mivel. – – Ma holnap, ha pénzt nem adtok, tsak azt láttyátok, hogy valamennyi marháinknak min[d] a’ padláson függ a’ bőre! – – Ravaszi. Ne gondolly biz’ avval, meg-híznak ott, ne búsúlly. – – De hogy’ juthatott most eszedbe ez a’ friss bolondság? hogy te most pénzt kérj tőlünk? nem tudod, hogy az illyetén Gavalléroknál szüntelen meg-kívántatik a’ pénz? Bertók. De tudom, meg-kívántatik a’ torkotokra, mert ég mindenkor, mint a’ Kur-aszszony gégéje;^* de a’ gazdaság’ gyarapítására nints pénzetek? Ravaszi. Mi gondunk nékünk a’ ti gazdaságtokra? ha magatokra váloltátok, legyetek Urai, nékünk semmi közünk ahhoz. Bertók. Mitsoda? semmi közötök ahhoz? hát nem bízta el-mentekor az Ur-fira az öreg Úr, hogy gondunkat visellye ott-kinn? Ravaszi. Isméred Bertók, a’ Salamon Zsidót? Bertók. Metszek vele, ha ismérem-is? Ravaszi. Látd-e, ennek mi eggy sereg pénzel vagyunk adósok, ’s azért minden nap’ a’ nyakunkra jár; de még sem adunk ám tsak eggy fa-kohát-is^* néki. – – Elégedgy-meg te-is ezzel, barátom! nints most annyi heverő pézünk, hogy tíreátok vesztegessük. Bertók. Hát mire vesztegetitek? Ravaszi. Mire? talám, bíz’ azt akarod, hogy számot adgyak rólla? Bertók. Örömest hallanám; tudom, elég leszsz a’ rováson. Ravaszi. Azt-is meg-tselekszem, ha szinte kedved tartya, és tsak a’ közelebb tett kőltségünknek a’ lajstromát veszem-elő. (Elő-húz eggy hoszszú papirost, ’s olvassa.) A’ múlt holnapnak első napján holmi apróbb kőltségen kivül eggy öltőzet módi ruháért fizetett az Úr-fiam nyoltzvan-két forintot, és harmintz-öt krajtzárt. Ismét: azon öltözetnek áldomássára eggy friss ebédet adott, melly tészen tizen-öt forintot, ötven-két krajtzárt, mind öszveséggel: öt meg kettő, az hét, meg eggy az nyóltz, eggy meg nyóltz az kilentz, – – Summa: kilentzven nyóltz forint, és eggynehány krajtzár. – – De ez még nem sok. – – Bertók. Ha, ha, ha! nem sok? el-viheti a’ patvar, ha még több-is van hátra! tsak azért tudgyatok elegendő-képpen meg-felelni. Ravaszi. Az hallod-e’, nem a’ te gondod; ha arra kél a’ dolog, ketten vagyunk, meg-bizonyíthattyuk. Bertók. Meg ám, tsak legyen, a’ ki el-hidgye. – – De hallyuk odább. Ravaszi. Ismét: nyóltzadikban az Úr-fiam, el-kotzkázott huszon-két aranyat, ’s ezt pedig tsak fél-óra alatt. Bertók. Bizony, jól tud játszani. Ravaszi. Ismét: Tizen-harmadikban két hordó fínom Tokaji bort vettűnk, mellyet már szép ének-szóval meg-is ittunk, – – proficiat nékünk! – – Nem de derék Gavallér gyermekek vagyunk mí? Bertók. Azok ugyan, tsak torkotokra ne forrjon. Ravaszi. Ismét: Hol egykor, hol máskor az Úr-fiam’ engedelméből el-kőltöttem a’ Kávés-házban három körmötzi aranyat. Bertók. Tudom, hogy eről-is számat adhatsz az Öreg Urnak? Ravaszi. Ollyan ember’ fiának nézz, hogy hat renden-is meg-felelek érte. Bertók. Bízik magához, mint bak a’ szarvához;^* de nem tom, mi sűl belőlle. – Van-e még több hátra? Ravaszi. (szuszogva olvassa) Ismét: Harmintzadikban az Úr-fiam vett eggy vastag nád-páltzát, mellyel haza-jövetelében az Ura Attyát meg-ajándíkozza, hogy a’ kik itten sokat alkalmatlankodnak, jól meg-nádolhassa vele, és talám, te lészesz az első Bertók! Bertók. Mitsoda nagy boszúság ez nékem? – – Köszönd, hogy a’ magam’ szemettyén nem vagyok, mert más lajstromot olvasnék én majd néked. Ravaszi. Ejnye eben-zabáltt ló’ fattya te! még így mersz nékem beszéllni? takarodgy ezentől, mert, ha eggy husángot kapok, majd az ökrök mellé lódítlak morest tanúlni. Bertók. Derék ember ő kegyelme! Ravaszi. Takarodgy innét, bakot nyúztál, büdös vagy!^* – – Bertók. Be jó-szagú vagy, rozmaring-szál! – –

MÁR nékemek tsak nem szakik az én lápom, annyit mek-járöm én, még sem mek-kapöm én asz én pénszet. Ravaszi. Ugyan jólkor jön ez-is, mit Balás Pap a’ Vetsernyére. Salamon. Tsak bár én asz asz Ür vele maga mek-szólhatném, mert asz a’ Rabaszi asz a’ nagy Selma! – – én nem akaröm én vele semi mek-tsinálök. Bertók. Ismér az téged’, Ravaszi, a’ mint veszem észre. Ravaszi. Hogy a’ Lutzifer el-nem viszi a’ szajha zsidóját! mit keres ez itt mindég? – – No te Ördögök’ Árendássa! itt vagy megínt? mit akarsz? Salamon. Iáj! már most látöm én Khemet. Hát nem szapat nékememek-kérni, mit akaröm én itt? hol a’ szenyim phénszemet? Ravaszi. Phénszemet, phénszemet, tsak pénz kellene ennek mindég. – Hányszor mondám már, hogy ne alkalmatlankodgy itt annyit? a’ pénzed sem ér annyit, a’ mennyi bajt szerzesz érte. Salamon. Hallöd-e? az én öt-száz német tallér nem talál asz ember asz utzába. Nem bolontság aszt édes hallöd-e e’ most időbe. Ravaszi. Mind jól van a’ Salamon mind, tsak várj eggy kevés ideig: három, négy nap nem mind a’ Világ. Salamon. Áj-ja! de hodj, ösmérm én már asz a’ kéd valahán napot. – – De biz’ Isten engem’, ha mek nem adik asz én phénszet, el-menem én a’ Biró elejbet aszér a’ phanaszér! Ravaszi. Ne haragudgy Salamon, – Látd-e, ez-is a’ mi emberünk, ennek-is pénz kellene, ki győz beneteket annyi pénzes máléval? Salamon. Túdom én már tsak mek-tsalik te asz a’ kéd Ürakat; aszért mek-nem akarsz nékem asz asz Ür fizetik asz én phénszemet.

MITSODA lárma ez itt az ajtó előtt? talám, azt gondollyátok, hogy itt bordély ház vagyon? Bertók. Gondold, mindeggy. (Magában ezt) Pasallai. Mit keresnek ezek itten? Salamon. Már tüdgya tsak azt Ür, hodj mit akaröm én itt? már etty űj pár tzipóst el-szakatöm én, mék sem mek-jőtt nékem a’ kezembet asz én phénszemet. Pasallai. Ne búsúlly azonn szegény Salamon, nem mínd a’ Világ eggy pár tzipellő. – – Hát ez mit akar itt? Ravaszi. A’ majorbéli Tselédünk ez, Uram! soha nem hiszem, hogy öszve nem alkudtak vólna; mind eggyszerre tódúltak ide a’ nyakunkra. Pasallai. Hozz eggy ital bort a’ Salamonnak Ravaszi, tudom, hogy szomjúhozik szegény. Salamon. Khöszőnöm e’ jö akarat asz Ürnek, khoszönöm. Nem jöttem én aszér tsak inni. Pasallai. Mi kell hát, ha inni nem akarsz? Salamon. Tüdja az Ür, hodj öt-szász Thallér néki adós, aszért tsak mek jöttem én ide. Bertók. Én pedig hírt jöttem mondani, hogy ott kinn mindenünk el-vész a’ majorban, ha tsak utánna nem lát az Ifjú Úr. Már sem magunknak, sem a’ marhánknak nints eledele, tsak nem ki-dőlnek éhen az útból. Pasallai. Tsak az a’ panaszod? azért bár ide se fáradtál vólna. Bertok. Hát nem elég ez eggyszerre? Ravaszi. Hordgyátok-el innét magatokat, mit ortzátlankodtok itt annyit? mint-ha bizony tsak az vólna a’ mi dolgunk, hogy a’ ti hitván panasztokat hallgassuk? Bertók. Lássa az Úr, ha mindenünk el-vész ott-kinn, én nem adózom. Pasallai. Ne törödgy azonn szegény Bertók; az illyetén tsekélységet nem kell mindgyárt szívünkre venni. Légy inkább víg kedvvel, a’ víg, és friss elme fele költsége az embernek. – – Eggy jó víg nótát, Ravaszi. Ravaszi. Akár huszon-négyet eggy végben. – – Hallyad ezt Bertók:

Mí tsak vígan éllyük ám napjainkat, Ravaszi! de eb vólt a’ híre, nem tudom, mint leszsz majd dolgunk, ha meg-jön az Atyám. Ravaszi. Mint leszsz, mint leszsz; Ugyan ez-is beszéd ám! mint leszsz? ha meg-jön, itt-honn leszsz, ’s vége az egész historiának. Pasallai. Itt-honn leszsz ám, való; de, ha meg-tudgya, hogy annyi sok adósságba keveredtünk, és mindenünket el-prédáltuk, mit gondolsz? Ravaszi. Nem gondolok biz’ én semmit-is; mert énnékem most másutt jár az eszem. Pasallai. De gondolok én, ha te nem gondolsz; mert, ha eszembe tűntetem, melly jámbortalan életre vetemedtem, tsak nem minden tagjaim borzadnak félelmemben. Ime: valamerre fordítom szemeimet, mindenütt újjal mutatnak reám, mint valamelly roszszalkodóra, és ez öldökli leg-inkább szívemet. Ravaszi. Jaj! hát ezen búsúl az Úr? hiszen én felőlem roszszabb hírt pengetnek, de azért még sem ütöm ám falba a’ fejemet. Pasallai. Meg-nem foghatom elmémmel, miképp’ változhatik-meg az ember illy rövid idő alatt. Ravaszi. Haggyon békét az Ur-fi e’ gondolom eszmélkedéseknek; mert ezentől a’ fa-képnél hagyom az Úr-fit. – – Mit használnak ezek most nékünk? Pasallai. Meg-vallom, nem sokat használnak; de mit gondolsz mind-azon-által? – – Ravaszi. Mit gondolok? azt gondolom, hogy jobb vólna, a’ kávés-házba mennénk eggy két vojta-játékra, hogy sem mint itt haszontalan beszéddel tőltjük az időt. Pasallai. Te néked tsak a’ Kávés-ház van mindenkor az eszedben, de meg-nem gondolod, hogy az Atyám ma holnap haza jön, és ha számot nem adhatunk néki, mind a’ ketten ebűl járunk. Ravaszi. Ugyan, hogy’ érkezhetik az Úr-fi az illyetén gondolatokra? elöbb maga mutatott jó kedvet, most pedig önképpen szomorúságra adgya magát. Nem illík, Úr-fi! hogy ezekkel fonnyaszsza feje’ velejét. Pasallai. De még-is nagyon félek – – – Ravaszi. Pfúj! nem szégyenli magát az Úr, illy Gavallér létére tsak árnyékát-is mutatni a’ félelemnek? jó kedvvel légyen az Úr! ne féllyen semmit, itt vagyon én; ha valamire kél a’ dolog, a’ hátom-is készen van. (Énekel.)

Pasallai. Te mindent tsak enyelgéssel akarsz véghez vinni; de ezzel mí meg-nem orvosollyuk ám hibáinkat. Ravaszi. Mitsoda? de a’ patikába sem megyek, még-is helyre hozok mindeneket, mert, ha én meg-köszörűlöm az eszemet, eggy álló helyemben ezerszer-is el-ámítom az Attya Urát. Pasallai. O! bár tehetségedben állana, hogy helyre állíthatnánk mindeneket; mert, meg-vallom, félek az Atyám’ haragjától. Ravaszi. Ne féllyen eb-ellette Országán! hiszen, nem esz-meg bennönket, ha haza jön-is. Bizza reám a’ dolgot, ha akarja az Úr-fi; ezer modot-is találok benne, hogy tsak szeműnkre se vethessen valamit az Öreg. Pasallai. Jól biztatod magad’ Ravaszi, tsak benne ne törjön a’ bitsakod. – – De íme! itt látom szerelmes Barátomat. Ravaszi. Éppen helyesen érkezik. – – Vége leszsz most mindgyart a’ félelemnek.

FÉLRE az útból, félre három négy felé, mert ezentől öszve-gázollak benneteket. Pasallai. Lassabban, Barátom! mi-is itt vagyunk ám! Köppents. Vagy, te vagy itt, édes régi szerelmes szép Ötsém, Pasallai? Pasallai. Be régen nem láttalak, Köppents kedves Barátom! hogy’ vagy, mínt vagy még? Köppents. Valamint látsz, ni: örömmel, ’s víg kedvvel! Pasallai. Örűlök víg örömődön. De honnan érkezett ez a’ jó kedvetskéd? látom jól fel-öntöttél a’ garatra. Köppents. Ne tsudáld, Barátom! a’ Kávés-házban valék eggynehányad magammal. Ravaszi. Talám, a’ kávétól részegedett-meg az Ur? Köppents. Attól az Apád’ feje. – – Pasallai, Pajtás! – – Pasallai. Szolgálatodra vagyok. Köppents. A’ Kávés-házban valánk, ott bizony, – – biz’ ott mí, a’ Kávés-házban. – – Pasallai. Mit tsináltatok ott, hogy illy jó kedved támadott? Köppents. Ott a’ kávé-főzönek eggynehány butéliára vólt szüksége, azokat üresítgettük-ki. – Úgy van-e, Mikó! a’ mint mondom? Mikó. De úgy van, Uram! láttam, hogy üresítgették ott-benn. Köppents. Látd-e, Pasallai, innét érkezett ezen jó kedvem. Ej! gyere velem, Pajtás! ugyan jó helyre vezetlek. Pasallai. Maradgy inkább itt nálam, eggy friss jó ebédet készittettem. Köppents. Lesznek-e hát Musikussaid? mert ugyan viszketnek ám a’ lábaim. Pasallai. Azok-is lesznek, tsak maradgy nálam. Köppents. Ha jó szívvel látsz. – – Pasallai. Tsak az Isten tudgya, melly szivesen látlak, Barátom Köppents. – – Ravaszi! Ravaszi. Hallom, Uram! Pasallai. Eredgy sietséggel, ’s mond-meg a’ szakátsnak, hogy kedves Vendégem érkezett. Ravaszi. Hogy jó ebédet készíttsen?? – – meg-mondom. (El-mégyen.) Pasallai. Mennyünk-bé mí-is, ha úgy tetszik, múlassuk valamivel magunkat, még az ebéd’ ideje el-érkezik. Köppents. Te Mikó! hallod-e? Mikó. Hallom, Uram! hallom. Köppents. Te most haza mehetsz, ha az Atyám fog-kérdezni, azt mondhatod, hogy – – – Hiszem, tudod már a’ többit. Mikó. Tudom, Uram! tudom! Köppents. Mennyünk Pasallai. – – (El-mennek.)

Hiszem, tudod már a’ többit! Ha, ha, ha! valoban rendes dolog! – – mint-ha biz’ én nékem merő patika vólna az eszem, hogy a’ többit-is tudhatnám. De mit teszek vele? ha tsak kárát nem akarom vallani a’ hátomnak, azt-is kell tudnom. Már most, ha az Attya fogja kérdezni, hogy hol hagytam a’ Fiját? vagy akarom, vagy nem, hazudnom kell mellette, hogy valami jó, ’s betsületes helyen van; mert külömben mind magamat, mind ötet veszélybe keverem. Szegény Öreg! azt gondollya: tudgya minő jámbor életet visel a’ Fija; pedig, ha meg-tekénti az ember, szint’ úgy litseg lotsog benne a’ jámbortalanság. Köppentsnek hijják őtet, de ugyan tud-is ám köppenteni; mert ha meg-ragadgya! szinte sír a’ kezében a’ korsó. Akár a’ Gődény’ torka, akár az ővé, mind eggy! De nem törödném én ezzel, tsak meg-ne tudná az öreg Ur hol-létemet, mert ugyan meg-adnám majd az árrát. (El-mégyen.)

Jó módgyával készűl a’ dolog! a’ szakáts-is, látom, gyorsan forgolódik a’ konyha körűl, tsak Musikussaink vólnának bár, de érte leszek, hogy azokat-is szerezhessek. Itt nem meszsze tudok eggyet negyed magával; ha ott-hon érhetném őket – – (Indúló félben) Korlát. Éppen szerentsénkre talállyuk itt Ravaszit. – – Meg-álly eggy szóra, hová indúltál illy nagy sietséggel? Ravaszi. Tsak ide nem meszsze. – – ’S mi jót akarnak az Urak? Korlát. Itt-honn van-e az urad, Pasallai? Ravaszi. Ott-benn múlatozik, ha mi jót akarnak vele az Urak. Lodmér. Tegnap kére bennünket, hogy márma vélle ebédelnénk, ’s vigadnánk eggyetemben. Ravaszi. (magában) Ugyan reá akadt a’ zsák a’ foltyaira. (fenn-szóval) ’S hol szóllottak vele az Urak? Lodmér. Tegnap, hogy a’ külső kertekbe akaránk menni, reánk kiálta az úton, hogy aláznánk-meg magunkat hozzá: mí ajánlottuk szolgálattunkat, ’s ím’ meg-jelentünk. Ravaszi. Fog örvendezni az Uram, tsak tessék bé-menni: víg kedvében talállyák az Urak. – – Én-nékem eggy kis foglalatosságom van, siettek. – – (El-mégyen) Korlát. El-mehetsz bátran. – – Valóban reá talált a’ szolgára ez a’ Pasallai. Hogy-ha hét Vármegyét öszve járna az ember, sem találhatna alkalmassabra; úgy tud minden alkalmatossággal élni, mint-ha egyedűl tsak arra szűletett vólna. Lodmér. Úgy van, de tartok mind-azon-által ravaszságitól, mert az illyetén ifjú Urak’ szolgáji meg-tudgyák ám néha tsóválni a’ róka-farkat, hogy Urok előtt nevetséget indíthassanak. Korlát. Nem gondolnám, hogy Pasallai olly szabad porázra eresztené szolgáját. Lodmér. Nem hiszek én a’ Ravaszinak, mert magával hordozza a’ nevét. Korlát. Ébrent észszel járjunk tehát, ha tsalódni nem akarunk. – – Mennyűnk, lássuk, mint múlattya magát Pasallai. (Bé-mennek.)