X.
MILTON’ EL-VESZTETT PARADITSOM-ából,
melly a’ Deák ki-adás szerént hat Énekbe foglaltatott,
egynehány példa.
AZ ELSŐ ÉNEKBŐL.
Már a’ bóldog egek’ fényes palotájit el-hagyván,
A’ Kínnal rakodott méllység’ fenekére le-húlla
Lucifer:* és forrván az irígység benne, pihengő
Mellyéből sok ezernyi veszélyt, ’s tűz-nyílat okádott.
Rettentő testét végetlen közre fel-ötli
A’ láng-örvényből: korom-ábrázatja világítt
Kén-kőből-fakadó fénnyel: nagy nyájjal-el-űlték
Tagjaiban dagadott sebek, Isteni Kéznek örökre
Dörgő mennykövitől rá-perseltt béllyegi. ’S állván
E’ szörnyű, tsuda-nagyra ki-nyúltt, ’s a’ tűzzel egészlen
Eggyé-lett oszlop, ’s ropogó szikrákat eresztve
Forgatván tüzesűltt szemeit, ’s a’ lángos haboktól
Gyúltt tengert látván egyedűl: Keseredve fel-indúl;
’S el-futván fene mérge, magát emelinti ki-lobbantt
Szárnyaival: ’s füstön, lángon végtére ki-hatván,
Egy kő-szirt’ tetejére fel-űl; ’s a’ vélle pokolban
Fúladozó Seregekhez imígy terjeszti beszédit ’s a’ t.
Molok beszédje.
El-végzé. Dúl-fúlva Molok, tsuda, képtelen állat.
A’ lángból fel-vonsza magát, ’s hév szénhez hasonló
Lántzot harapdálván: óh, monda, Királlya Pokolnak!
Rajta! ne várj sok válasz-adást; ints újjal, elég leszsz.
Ím’ e’ tűz-országnak egész seregekre telendő
Bajnoki, kopjáknak sűrűdött erdei, minden
Számon túl-haladó szín-nép! mind égnek az hartzra,
És jeledet várják egyedűl. Jaj, kedves Hazából
El-kergettettek, ’s feneketlen üregbe szorúlttak!
Tsúnya gyalázat! henyén tőltsék századjokat annyi
Fegyveresek, ’s gyászos napokat számláljanak itten
Átkozttam szunnyadva? mi fog, mi fog érni, ha kínnal
Így rongál a’ Késedelem? ’s hát e’ fene lángnak
Égő, ’s jaj! minden szem-pillantatra metélő
Rései, ’s mellyünkön mind úntalan által-ütődő
Nyílai réz-tsontot, ’s gyémánttal erőre ki-szálló
Értz-követ is nem emésztenek el? nem leszsz’ e belőllünk
Por, ’s hamu? ’s hát a’ míg pihegünk, ’s egy szikra-reményünk
El-nem aludt; jajos ügyünkért fel-rántani, kérlek
A’ le-vetett fegyvert, fennyebb szózatra nem-hajtók
Mit késűnk? leg alább hírünk’ mossuk-ki motsokból.
Én ezt állítom; minden szege, vége pokolnak
Hallya-meg ezt. Vesd Kardra kezed’; törjünk-ki legottan
E’ fene tömlötzből, ’s fegyver’ közepére rohanjunk.
A’ fennebb-lakozók’ székit meg kelletik hágnunk,
Szaggatnunk ég’ bóltozatit, ’s a’ benne-maradttak’
Ser’geivel meg-fektetnünk a’ mélly pokol’ öblét.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tsendesség vala jó darabig. Végtére ki-szálla
Belzebub* a’ Sátán’ gyászos birodalminak egy fő
Gyámola. Van bokrosonn ősz értelmekkel el-űlve
Homloka, ’s régi jeles neminek töredékire mútat
Szívének forrója, ’s magát-viselése. Magasbra
Állván ez, ’s környűl-nézvén, ezt adja tanátsúl ’s a’ t.
A’ MÁSODIK ÉNEKBŐL,
édennek le-írása.
Téres határ’ sík tengereinn a’ merre le-ballag
Tigristől tsak imént el-váltt, s’ hozzája megintlen
Foglaltt Eufrátes; gyönyörűn zőldellenek ottan
Éden’ Kertje tsudás fekvései. Verte lakását.
Ott az örök ki-kelet: tetejekkel az Égnek hasító
Tzédrus-fák ereszek’ módjára ki-nyílnak: ezek közt
Sétálgatva smaragd-lábonn a’ tiszta folyóknak
Gyöngyei gördűlnek, ’s lassú tsergéseket adnak.
Környűl-űlte virág-ország: sok tsorda, feles nyáj
Jár szabadon, ’s ki-terűltt rétet kedvére borotvál.
Drága gyümőltse pirúl fának, skárlátja virágnak.
Ott-kinn árnyékos ligetek, ’s gyantákat ezekből
Illatozásra ki-síró fák: benn szemre leg első
Berkek, zőldellő barlangok, ’s Flóra’* virító
Ágyai közt követsen le-futó sok-féle tsorogvány.
Tér-mezejét ön’ kénnye szerént, valamerre szemeknek
El-terjed látása, vetés lepi sárga kalászszal:
’S fest-le verő-fényesb helyeket piros hajnali színre
A’ Szőllő, ’s koszorúz édes gyöngyökre gerézdeltt
Fürtjeivel. Nem vólt Boreás* itt, nem Vizes Auszter.*
Nem dörgés, ’s villámlat, hanem tsak gyenge Zefir-rel*
Múlatozott a’ szín-levegő, ’s hordoz vala rengő
Szárnya hegyén kegyes illatokat, ’s tömjéni lehellést.
E’ vólt a’ birodalmi Lakás, az hol a’ leg előbbi
Nemzőjink jámbor napokat, ’s víg életet éltek.
A’ dühös ellenség itt újra fohászkodik, égvén
Szíve kajánságtól: ’s a’ merre meg-álla, magass bértz’
Vég’ föliről rohan Éden-nek síkjára morogva.
Szinte miként zúdúlni szokott a’ gyáva juhokra
A’ körmös farkas, ’s agyaros torkába szorítván
A’ síró falatot, fel-alá forgatja kegyetlen,
’S ártatlan vérnek ki-folyó tajtékira vídúl.
Továbbá:
És már a’ levegő kezdvén langyodni, fölikbe
Hajta heves Títán, ’s a’ bóldog pár is azonban
Zőldűltt Tőlgyes alatt le-futó hűs vőlgybe le-szálla
Néki habos gallyak kedveltt árnyékokat adván.
Mellesleg ki-folyó kút-fő kristályi vizével
Mormol, az árnyékzó tsendet könyvével habarván.
Itt mirtus-fa között, környűl-vétetve virágok’
Illatokat-lehegő seregétől, hantnak eresztik
Lankadtt tagjaikat. Leg színesb alma-fa nyújtott
Ártatlan friss-ételeket; szőllői gerézdek,
Vagy kéreggel emeltt folyadék szolgáltak itallal.
A’ víg nyájasság, nevetés, lágy tréfa, ’s el-eddig
Nem-födözött, ’s nem-ives szerelem, magok’ öszve-kevervén,
Közbe-veszik, ’s környűlöttök lejtőket ugrálnak.
Nézte; ’s keservébenn dühödött a’ Szörnyeteg annyi
Jók’ özönin; ’s a’ t.
Végződvén ezek: el-mennek nyúgodni smaragdos
Gallyak alá, ’s puha pázsintos nyoszolyákra feküsznek.
Íme, setétbe borúl a’ Szent berek a’ pulya* mirtus’
Viszsza-szegett zőld ágaitól, ’s a’ lenge szeletskék
Ingatván a’ fák’ levelét, a’ Párra lehelnek
Élet-italt. A’ selymes határt mormolva kerűlik
A’ tseregő patakok, ’s le-lapúlt vőlgyeknek erednek,
Minden-féle bogár távúl, távúl van ijedtség:
Ismérik, ’s a’ mint tudják, Fejedelmők’ az észből
Nem-vett állatok is meg-tisztelik. Ám de kiváltképp,
Fekttében, ki-pirúltt rósák ’s majoránna-sereg közt.
Éva tsudálatos, és hímes főld-színnek ezerszer
Szépeit egy maga termetivel feljebbre segéti,
Líliomat, ’s fürtös violát szépséggel előzvén:
Így kies artzával, ’s gyönyörűenn hátra-szegődött
Ajkakkal, szemek’ el-zárák. És a’ mikor önti
A’ feketés ág’ lombjai közt a’ fil’mile fodros
Énekit a’ ki-terűltt levegőn, ’s azt viszsza-lövelli
A’ köves óldalokon játszó visz-hangzat: el-éri
Szenderedés, ’s meg-lopta szemek’ kívánatos álom.
Jersz’ ide, Szép Szerelem! még íjjat, tegzet el-eddig
Nem-viselő; még tiszta, szelíd szárnyakkal ajánlott,
’S szem-bé-nem fogatott Szerelem, fordúlj ide! ’s hó-színt
Meg-vívó violákkal egész halmozva tetézett
Vedred’ ürítsd-ki ’s hajits teli kézzel ez ágyra fejérlő
Líliomat. Magad is, bóldog pár! ah, ha reményt adsz
Vártt maradékidnak, sok-félit tudni ne kívánj.
A’ HARMADIK ÉNEKBŐL.
– – – Le-borúlt, ’s az egekre szegezvén
Hál-adatos szemeit, ’s szívét, így nyújta Könyörgést
A’ két Ártatlan: Fő mozdítója miveknek,
Mellyek ezen terjedtségben nyomakodnak előnkbe! –
A’ ki kezén forog annyi világ, ’s van függve kis újján!
Annyi jeles tsuda-tételeket meg-jegyzeni számba
Venni ki tud? jaj, kisded eszünk nem terjed-el addig.
Tí, szent Szérafimok, belsőbb Udvarnokok! óh, tí,
Kik közelebb helyről szívjátok az Isteni tömjént! –
Tí, hárfát, bóldog sokaság, kezetekbe, ’s nyirettyűt
Fogjatok, és hozzá méltó dalt zengjetek! óh, tí
Fényes öröm-lánggal lobogó tsillagzatok! égi
Nagy-tag gömbölyegek. Levegő, Főld, Tengerek! és tí,
Főld-, Levegő-, Tenger-szerető feles állatok! a’ mí
Buzgóságunknak mind annyi tanúji! miénkhez
Addjátok víg hangzatitok’! – Te pediglen hatalmas
Országló, kinek Ég meg-hajol, ki vagy emberi szemtől
El-rejtetve, de látsz mindent; szívünkbe, Te, józan
Értelmet tsepegess; Te tsalárd kísértetek által
Lábunkról le-veretni ne hagyj, Te, vad álmakat űzz el!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A’ NEGYEDIK ÉNEKBŐL.
Ádám Éváról.
– – – – – – – – – – – – – – – – –– – – – – – – – – Akkor
El-kezdvén szaladozni, panaszt ontottam epedve:
Tí, patakos vőlgyek! nyelvetlen bértzek! homályos
Erdők! zőld rétek! termékeny határok az én nagy
Kínjaimat szánjátok-meg! – ’S bús könyveim húllván
Artzámról, ázott a’ főld is előttem. – Azonban
Sajdítom keresett kíntsem’ közelíteni zőldes
Gallyak alatt. Ah! mint ragyogott! ah, mennyei Kép vólt!
Éppenn az, mellyet mélly álmom előmbe szakasztott,
Hozzám artzával, ’s minden termettel hasonló:
’S Isteni Készítmény; piros hajnalt, és havat hintő.
Óh! ki kiáltok: Atyám! ismérem Zálagod’! édes
Társamat ismérem! nem vólt sikeretlen az álom! –
Most adománnyaidat fejezed! szemlélem az égből
Szállott tűkörömet, ’s éltemnek drága segédét! –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
AZ ÖTÖDIK ÉNEKBŐL.
A’ Sátán kígyó’ képébe őltözvén látja Évát.
’S ím őtet tsupa hó-fényben szemléli virágos
Táblák közt egyedűl fel-alá járkálni. Virágit
Öntőzi már, már gyámolokat melléjek igazgat:
Itt kötöz, ott gyomlál; itt bújtást tészen, amott ólt:
Óh egyedűl-hagyatott, és vesztit előre nem-érző!
A’ Kígyó mindjárt közelít, és tsalfa tekergést
Vetvén, agg-ravaszúl bé-tsúsz azon helyre, holottan
Űz vala múlatozó munkákat az Édeni Nimfa.
Ezt mikoron közelebbre vevé: deli termete’ fénnyét,
’S mennyei szépségét nem győzte tsudálni: Királyi
Felséggel, látszott ékit fel-emelni virágok’
Rendinek is. Le-hevűlt, ’s el-aludt az Irígynek haragja ’s a’ t.
AZ UTÓLSÓ ÉNEKBŐL.
– – – – – – – – – – – Éltemnek előbbi szerelmes
Társa, veszélyemnek most eszköze! – Tí, minap oh víg
Énekkel zengő ligetek! már viszsza mit adtok?
Árva nyögést, keserű zokogást, szívbéli sohajtást!
Oh, te tudod véres szemeim’ bús árjait, hív éj! –
Illy kép’ sírt Ádám, így sírt a’ viszsza-szökő hang,
Vőlgyeket, erdőket, kő-szirtokat öszve-futosván.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Éva hasonlóképp’, fájdalmit könyvel hitetvén:
Én nyomorúltt, ki-kiált, millyen forgóra kerűltem!
Borzad egész testem, fejemenn haj emelkedik! óh, tsak
E’ gyönyörű helytől bútsúm’ ki ne kellene vennem! –
Jaj, ki-rekesztnek! – Ha roszsz él’tünk, mért nyújtatik éltünk! –
Oh liget! oh szépség! tí, bóldog rétek! határok!
Oh tí, hűs vőlgyek, mellyek bámúltatok a’ mí
Támadatunkra! – Tehát leg utólszor lássalak! – oh, te,
Szós visz-hang, melly énekimet fel kapni szeretted;
Már végső zokogásaimat téríted-e viszsza?
Gyenge virágotskák! tí, szép sereg! illatot hintő
Tsillagok! oh ezután ki fog öntözgetni! nevendék
Száraitok mellé gyámolt nyomogatni ki fog már?
Én legyek el, gyönyörű helység, te kivűled örökre!
Ím’ idegen főldön fogjuk nyomorúlttak ez éltet
Tőlteni, forró köny, remegés, szívbéli nyögés közt. ’s a’ t.
SZABÓ