Sonett.
Nincs milliók köztt eggy, kit a’ fene,
Vak Áte így vett volna szabdalásba.
Ha megdühödve kapkod néha másba,
Segéllni mingyárt kész azt Istene.
Ah, engemet nem véd őellene
Sem ég sem föld! E’ szörnyű bajvívásba’
Ájúlva dűlök újabb ájúlásba,
’S írt nem találok melly enyhítene. –
Megszánta Ámor éltem’ kínjait,
’S mond’: Én enyhítem a’ kit a’ Sors sújta.
’S bérűl ölembe tette-le Sophiet.
És ím miolta nékem áldást nyújta,
’S bús éjjelemnek bájos mécset gyújta,
Nem érzem a’ Sors’ csapkodásait.