A’ Lillám’ szája.
Secundusból.
Mint a’ hajnal’ ezüst harmat-tsepjébe feresztett
Rósa, mikor büszkén nyitja piross kebelét:
Ollyan az én kedves Lillám’ szátskája; midőn még
Éjjeli tsókomnak nedvivel ázva vagyon.
Álla pedig ’s ortzája fejér: Nem tartja külömben
Vér szín szegfőjét Albia gyenge kezed.
Igy zsendűl a’ nyár elején a’ kerti tseresznye
Áginak hószínű ritka virági között.
Angyalom! ah mért kell innét haza tsúszni, mikor te
Rám a’ leg-forróbb tsókokat hintegeted.
O tartsd-meg, kérlek, szátskádnak mostani színét,
Míglen az alkonyodott éjtszaka vissza hozand.
*vissza <vezet> [A „hozand.” sorvégi beszúrás.]
Jaj, de ha majd addig másnak szedi tsókjait ajkad
*tsókjait, <ugy ra> [Javítás a törlés felett; a „tsókjait” utáni vessző emendálva.]
Ortzáimnak epedtt színire fesse magát.