HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Fordítások Bessenyeitől Pyrkerig






1.
AZ
AMERIKAI
PODOTZ’
ÉS
KAZIMIR’
KERESZTYÉN VALLÁSRA-VALÓ
MEG-TÉRÉSE.

NÉMETBŐL MAGYARRA FORDITTATOTT
Kazinczy
KAZINCZY FERENCZ
ÁLTAL.
Horat. Carm. L. IV.
Ode III.
Quem tu Melpomene semel
Nascentem placido lumine videris:
Illum non labor Isthmius,
Clarabit pugilem, non equus impiger
Curru ducet Achaico
Victorem: neque res bellica Deliis
Ornatum foliis ducem,
Quod Regum tumidas contuderit minas,
Ostendet Capitolio:
Sed, quae Tibur aquae fertile perfluunt,
Et spissae nemorum comae,
Fingent Aeolio carmine nobilem.


Tekéntetes Nemes és Nemzetes
NAGY UGRÓCZI
BOSSÁNYI
BOSSÁNYI SUSÁNNA
ASZSZONYNAK.
Néhai
Tekéntetes Nemzetes és Vitézlö
KAZINCZI
KAZINCZY JÓSEF
UR,
EL-MARADOTT
KEGYES ÖZVEGYÉNEK.
Nékem
Érdemem felett-való Drága Nagy Jó
Aszszonyom Anyámnak
ezen forditásomat
alázatos fiúi tisztelettel
ajánlom, áldozom, szentelem.

AJÁNLÓ LEVÉL.
Érdemem felett-valóDrága Nagy Jó Aszszonyom Anyám!
Fiúi kötelességem, azt hoza magával, hogy második szülöttemet, nem másnak, hanem Aszszonyom Anyámnak áldozzam-fel. Első szülötemet, a’ tavaly általam ki-adatotott Hazánk állapotjának le-ábrázolását, Tekéntetes Nemzetes és Vitézlő BOSSÁNYI FERENCZ Urnak, nékem érdemem felett-való Drága Nagy Uram Atyámnak szenteltem. Aszszonyom Anyám már az, a’ kit néhai örök emlékezetre méltó KAZINCZY JÓSEF Uram Atyám tőlünk meg-sirathatatlan halála után illet, valamint más fiúi tiszteltetésben, úgy ezen forditásomnak ajánlásában-is, az elsőség.
Ez ugyan elég csekély tiszteletemnek meg-mutatása: mivel egy gyermeknek az ő szülőjéhez-való tiszteleti, nem áll az Aszszonyom Anyámnak érdemes neve’ ezen munkácskám’ második levélre-való le-nyomtattatásban; az nem annyira az Aszszonyom Anyám tiszteletire, mint ezen mukácskámnak nagyobbra-való becsültetésére szolgálván. De tudom azt, hogy sem Aszszonyom Anyám, sem pedig ezen forditásom’ okos olvasói, nem azt, hanem az én igaz tiszteletemet fogják ebben tekénteni. Azért kérem alázatosan Aszszonyom Anyámat, méltoztassék meg-engedni, hogy tiszteletemre érdemes neve nyomtattása által, ezen forditásom, olvasói előtt nagyobb kedvességet találjon.
Ezen magamat tapasztaltt kegyes Anyai Grátziájában ajánlom, ’s alázatos fiúi tisztelettel vagyok és maradok.

Érdemem felett-való Drága Aszszonyom Anyámnak
S. Patakon 16. Febr.
1776.
Alázatos Szolgája
Engedelmes Fia
Kazinczy Ferencz.

ELŐL-JÁRÓ BESZÉD.
Kegyes Olvasó!
Második mukácskám ez, mellyet most terjesztek szemed eleibe. Ámbár ezt nem épen olly szándékkal forditottam, hogy mindenekkel közöljem; hanem csak hogy azoknak, a’ kik az illyetén ujságokban gyönyörködnek, valami kedvet szerezzek. De látván, hogy reménységem felett vagynak ollyanok, a’ kik ezen Munkácskának Magyarra-való forditásán különösen örülnek, ’s reménylvén, hogy többek-is lésznek ezekhez hasonlók, meg-nem tartoztathattam magamat, hogy ezt többekkel-is ne közöljem.
Ez a’ könyvecske Bécsben született, még pedig egy fő Magyar Cavallier szüleménye, ki nevét, nem tudom, mi okból, munkájának olvasói elől el-akarta titkolni. De ha nevét mukácskájának levelei ki nem jelentették-is; azt mindazonáltal a’ mint avagy csak ebből-is meg-tetszik, nyilván valóvá tették, hogy nem a’ neven, ’s hiren-való kapdosás, hanem a’ köz jóra, és kivált az Isten dicsősségére czélozó buzgóság vólt itt egyedül a’ vég.
Én-is már, ugyan ezen végből tett forditásomat, (addig-is míg SZERELMES REMETÉmmel kedveskedhetem,) szivességedbe ajánlom, K. O. Kérlek azért kegyességed szerént velem bánni, és ez által többekre-is engem fel-serkenteni méltoztassál.
Légy jó egésségben.

Irtam Sáros-Patakon
Böjt Első Havának
16. napján 1776.

KAZINCZY FERENCZ,
a S. Pataki Ref. Collegban Természeti
Philosophiat, Historiát, Mathesist,
<…> tanúló Nemes Ifjú-
ságnak egyik Tagja.

IN
FRATREM ANIMO & SANGUINE
SIBI CONJUNCTUM
FRANCISCUM KAZINCZY
DE EADEM.
SECUNDUM DILIGENTIAE SUAE
SPECIMEN EDENTEM.
Gratulor TE jam tetigisse metam
Hanc secundam, sic decet esse mactum
Gloria, pulchris studiisque famam
Quaerere summam.
Perge sic scriptis decorare nomen,
Care mi FRATER, studiis celebrem
Palladem Doctam, & comitare Musas
Passibus aequis.
Perge sic faustis avibus, & ultra
Disce, Virtute Hunniacumque avita
Nomen adtollas super alta summi
Sidera coeli.

DIONYSIUS KAZINCZY,
de Eadem, in Ill. Schol. Ref.
S. Patak. Philosophiae Rationalis
Cultor & Alumnus.


IN HONOREM
FRATRIS SUI
CHARISSIMI
FRANCISCI KAZINCZY
DE EADEM.
Siccine Castalios statuis jam ascendere montes?
Ad studia & studii das documenta TUI.
Care mihi FRATER, mihi corde & sanguine juncte!
(Sectaris doctae qui bona castra Deae)
Ampla TIBI laus est Veterum versasse labores,
Atque Didymaei scandere Templa Dei.
Sic bene: currenti posthac quoque cede furiori:
Merces, interitus nescia, laurus erit.

LADISLAUS KAZINCZY
de Eadem, In Ill. Sch.
H. C. add. S. Patak. Sacrae
Poëseos Cultor.


IN ENCOMIUM
Generosae indolis Heruli
FRANCISCI KAZINCZY
DE EADEM
Duo haec Disticha apposuit.
Magnanimus partum jam bis, Puer edidit almum,
Et petit ut doctus perlegat Orbis opus.
Quid velit, & possit, quo furgat mascula virtus,
Adspice. Vicit opus mens generosa suum.

STEPHANUS TERHES,
Ill. Collegii S. Patakiensis
Contrascriba. S. Patak. 1776.


Hires Görög Ország túdos fiaival,
Dicsekedik Róma Bölcs Ciceróival,
Diszes Hollandia ollyan magzatival,
Kik a’ bölts világot őrzik irásival.
Jól vagyon: idővel sokra lehet menni,
A’ természeten-is esik erőt venni;
De a’ ki e’ földön meg se kezd pihenni,
Már-is a’ Köz-Jónak tud hasznára lenni.
Az a’ bölcs Egeknek hasznos ajándéka,
Köz-haszonra termett szülék maradéka,
Méltó az ollyannak hogy minden szándéka
Véghez mennyen, és ne légyen haladéka.
KAZINCZY FERENCZet illyennek mondhatjuk.
Hasznos munkásságát igen csudálhatjuk,
A’ kinek Ifjú idejét tudhatjuk,
Mindazáltal már két munkáját láthatjuk.
Kevésli Köz-Jóra készültt Természeti,
Hogy csak oskolai dolgát követheti:
Hanem a’ nyelvekben millyen készületi,
Örül, hogy e’ világ elében teheti.
E’ kis munka igen sokkal nagyobbakat,
Jó ez, de várhatunk tőle még jobbakat:
Majd ha napokat ér osztán hoszszabbakat,
Öregbült elméje készit hasznosbbakat.
Ezért-is méltó vagy URFI tiszteletre,
Tőlem, ’s másoktól-is igaz dicséretre,
Míg a’ nap enyészet nem válik keletre,
Szép neved ne jusson soha enyészetre.

Irta
TORMA MIHÁLY,
A’ S. Pataki Reform.
Collegiumnak egy Mél-
tatlan Tagja.


Satus ex Jove Frater Iphidi
Juga scandit, ut ardua Calpes,
Abylaeque cacumina Montis,
Scopulos imitantia celsos;
Jaculo calami vice functo,
In eis notat hoc: NIHIL ULTRA.
Generosus at, ecce, KAZINCZY,
Tener HUNNIACI incola Regni,
Calamo tenus omnia nuper
PATRIAE loca, flumina, montes,
Per & Oppida currit & Urbes,
Notat, hoc tacitus simul addit:
Reor, est mihi, NON NIHIL ULTRA.
Aprico dat hic ergo libellus,
Quod erat tacite ante volutum.
Docet insuper: Inclyta Virtus
Fugit otia; crescit eundo.
AZ AZ:
HERCULES fel-hágván a’ Calpe hegyére,
’S a’ sugár Abyla magas tetejére
E’ szókat irá az hegy szömöldökére:
Itt értem-el immár mindennek végére.
De KAZINCZY URFI hogy MAGYAR Hazáját,
A’ minap el-járta Duna, Tisza Táját,
’S le-rajzolására aptálta pennáját,
SOK VAN HÁTRA! erre nyitotta-fel száját
Azt mutatja tehát e’ könyv forditása,
Hogy naponként bé bé telik fogadása,
De annak egyszer ’s mind világos lámpása,
Hogy a’ dolgozgatás a’ Virtus pajtása.
Dolgozgasson-is a’ Virtus az URFIban,
HAZA hasznát néző igaz Hazafiban,
A’ fény kárt ne tégyen hire szárnyaiban
ÉLJEN, HA MEG-HAL-IS TSINOS VIRTUSIBAN.
Has Virtuti Praenobilis Heruli
FRANCISCI KAZINCZY
De Eadem,
Assuit alas

DAVID SZABÓ,
Ill. Scholae Ref. S. Patak.
Civis.


HONORI & MERITIS
PRAENOBILIS HERULI
FRANCISCI KAZINCZY
DE EADEM.
Historiam Americani vertentis feliciter, applaudit.
Quem Natura potens largiter imbui
Divinis animae jussit honoribus,
Nec non quem placido lumine conspicit,
Nascentem gremio Melpomene tegit,
Hunc quaeras: quid agat? non dubitat TIBI
Quaerenti intrepido dicere pectore:
Implet deliciis me sapientia,
Felix flamma fovet pectora, suaviter
Urgens, nil verear fortia quaelibet
Ferre, ut promeritae praemia gloriae
Tollendo, Superorum infererer choro.
O! vere ingenua haec vita, perennibus
Dignanda est titulis! apprime spledicli
Affulsere dies, cui pia Numina
Longe continuis sive frui honoribus
Non parca dederant, quod satis est, manu.
Heu felix nimium, terque beatus es
TU! quem Gloria, Laus Stemmaque Nobile
Urgent, ne celeri fama sepultui
Mandetur, faveant nunc Pia Numina
Coeptis, atque bonis auspiciis beent.
Ut laudes operis fama benignior
Seris exhibeat posteritatibus,
Et ninquam taceant secla, canentia
Immortale decus Nobilis indolis.

A’ kit a’ Természet olly bölcsen formála,
Hogy le-tett Isteni Lélek légyen nála,
Kire Melpomene jó szemekkel nézett,
’S reá Bölcsességet áldással intézett.
Ezt kérdezzed-meg bár: mi lakik szivében?
Meg-felel, ’s ezt mondja bátran örömében:
Az igaz bölcsesség nékem ékességem,
Ebben gyönyörködöm ’s ez a’ dicsőségem.
Érzem, hogy ollyan láng belől szivemen sért,
A’ melly buzogtatja bennem a’ Nemes vért;
Kész vagyok mindenen keresztül-is menni
’S úgy a’ Dicsőségnek részesévé lenni.
Ez a’ nagy nyereség, ’s ez a’ dicső élet!
Ámbár fontolja-meg akármelly ítélet.
Illyen a’ virtussal meg-tellyesedet sziv,
Méltó hát, hogy légyen minden eránta hiv.
Bóldog azért kinek adták az Istenek,
Hogy dicsősségére légyenek mindenek.
TE-is, kinek szived’ táplál olly tüzeket,
A’ mellyek búzditják a’ Nemes sziveket,
Bóldog vagy, el-érted mert azt az értéket,
A’ mellyben a’ hir ’s név tészik a’ mértéket.
Kedvezzenek tehát ebben az Istenek,
A’ jó hir, dicsősség, barátid légyenek.
Éljen szinte munkád a’ végső időkig,
Nemes indúlatid mindég hirdetőkig.
Jó végre mennjen-ki sok illy dicső szándék,
Mellyre nagy kegyelem légyen az ajándék.

DANIEL DOBAY
de Eadem, Ill. Scholae
Ref. S. Patak. Civis.



A’ világ új részéhez Amerikához tartozó szigetek között vala egy, mellynek lakosai, kipallérozott erkölcsök, és tudomány nélkül, csupán csak a’ természet igazgatása szerént éltenek. Nappal az nehéz munka által szerzendő élelmek keresése tartoztatá őket a’ tiszta ég alatt: és az okozá, hogy verejtékekkel nedvesítenék-meg azt a’ földet, melly nékiek adó helyet adta a’ magán termett gyümölcsöt. Étszakára pedig magokat kis kunyhókban vonták-meg: mert még ők a’ felhők felé nem emeltek, ’s nem épitettek kőből hegyeket, olly szándékkal, hogy a levegő-égben lakhassanak. Nyugodalomban éltek az egybe szedegettetett gyümölcsök közt, és ugyan azon a’ földön feküttenek, melly őket az ő termékenységével táplálta.
Az ő Vallásokban nem esmérték semmi Isteni jelentés csudáját; hanem mi légyen az Isten akaratja csupán csak a’ józan okosságból az érzékenységek által tapogatták-ki; és mind azt Isteni és jó dolognak tartották vala, mivel életek veszedelme nélkül engedte őket élni a’ természet. Hogy pedig emberi méltóságokat el-ne veszítsék némelly gondolatokat meg-tartottanak, mellyeket szüleiktől vettenek és új találmányok által neveltének.
Ezen gondolatok által a’ felől győzetettek-meg, hogy a’ világ, mellyben ők laknak, nem övék, hanem egy legfőbbjóé. Ezen legfőbb jónak jó tételit tapasztolták, és azért örömest háládatosak kívántak vólna lenni; de azt fel-nem találhatták.
Ugyan azon nyughatatlanságból öszve hivták egyszer az öregeket, hogy ebben az hasznos tanácskozásban meg-egyezhetnének, hogy tudniillik, hol lakozzék az a’ főjó, melly meg-engedi, hogy életeket olly sok haszonnal folytathassák. Minden Elementumot vóltaképpen meg-vi’sgáltak, de mivel azt a’ fő jót igen tisztának gondoltak lenni, ellenben pedig, mind a’ levegő égben, mind a’ tűzben, mind a’ vízben, mind pedig a’ földben sok tisztátalanságokat találtanak: abban egyeztek-meg, hogy a’ fő jó ezek közzül egyikben se lakozhatik, mert annak fényesnek, és tisztának kell lenni.
Ez a’ tanácskozások az öregeknek egész étszaka tartott; az alatt pedig a’ nap folytatni szokott utazását a’ világnak leg-meszszebb határaiban el-kezdette, és vereses sugáraival az eget festegette, mellyel is az ott álomba merültt Termeszetnek a’ maga fel-költét jelentette, éltető világosságát minden felé ki terjesztette, és a’ világnak új életet adott.
Az öreg Amerikabéliek, mivel el-fáradtak testekben és elméjekben, egész éjjel keresvén a’ legfőbb jót, el-hagyták kunyhójokat, mellyben akkor vóltanak, ’s abból ki bútak, hogy az eget és földet jó reggel meg-szemléljék; a’ nap felé*
féle
fórdúltak, hogy azt pompájában meg szemlélhessek, és mennyire nem tsudálkoztak midőn a’ napot épen más formájúnak látták; soha se vólt még ollyan formában, sokféle czifrákkal körül fogatatván. Jóbb óldalán az tündöklő sugárok között meg szemléltek az Amerikabéliek egy figurát, melly hasonlatos volt az éppen akkor világra jött gyermekhez, egyik kezében égő fáklya tartatatott, és fellyebb emelkedvén a’ nap, a’ gyermek is nevekedett, kezébe lévő fáklyájával együtt; bal kéz felé vólt a’ nap, sok-féle jármoktól köröskörül lévén keritve, mellyek közt*
köz,
vas, ezüst, arány, és fa jármok láttattanak.
A’ gyermek már ifjúvá lett; Ez a’ fiú bal szemével szünetlen a’ sokféle jármokra néze, mellyek a’ nap körül vóltanak, jóbb szemével pedig kezében levő fáklyáját szemlélgette. Bal szemében könyv, baj, gond, és nyomorúság látszatott. Jobb szeméből pedig mosolygó öröm, vigasztalás, és éltető reménység tündökle-ki. Ez 8. óra tájban esett, midőn már ifjú vólt. 9. órakor legénnyé, 12. órakor pedig férfivá változa; dél után mindég öregebb lett. És a’ napnak le-szállásával, öregsége, ’s bajos vensége miatt, ugy látszott, mintha maga haldokló fáklyája pedig aluvó félben lett vólna.
Az arány jármon láttak az Amerikanusok*
Amerikanusos
koronát, és királyi pálczát, az ezüstön valami ollyast, mint a’ toll: a’ több hátra lévőkön sokféle szerszámokat, a’ vas jármon pedig fegyver formákat.
Az Amerikabéliek, kik a’ napot olly állapotban reggeltől fogva estveig nézték, nem tudtak ki-gázolni azon való tanakodásokból, hogy ugyan mit jelentene mind ez. A’ legöregebb pedig közzülök egy keveset gondolkozván, a’ többit öszve-hivja, ’s következendőképpen szól hozzájok: „Nézzétek, édes Barátim, láttátok az égen levő napot, ő a’ Világ Annya, és a’ melly a’ Világot, mint saját gyermekét, táplálja. Az ifjú a’ nappal. Ez először gyermek vólt, azután fiú, továbbá legény, majd férfi, annakutánna ősz ember, ki-is a’ nap lemenetelével meghólt. Az ő szülő annya a’ nap, ötet minden reggel ujjonnan hoza a’ világra, ő felnő és az annya szeme előtt meg-is hal. Az a’ fáklya, mellyet kezében tart, az ember élete, és a’ mellyet e’ világnak mutat, hogy az születésével kezdődik, halálával pedig elaluszik. Jobb szemével mindég mosolyog a’ nap, mivel az ő lobogó fáklyáján szemléli az élet kezdetét. Bal*
Bál
szemével pedig könyvet hullat, és azzal az emberi életnek sok nyomoruságait nézegeti, mellyet szülésével hoz e’ világra. Ez a’ nap okoza tehát a’ világ életét, örömét, baját, nyomoruságát, gondját és halálát.”
A’ több Amerikánusok helyben hagyják az öreg szavát, melly után mindjárt azt végezik, hogy a’ nap a’ világ szülő annya, és azt a’ leg főbb jót ő benne kezdették imádni, melly magát az égen minden tisztátalanság nélkül szüntelen ragyogónak, és jól tévőnek mutatja. Ezek annakutána nem esmérhettek más Istent, hanem csak a’ napot.
Egynéhány száz esztendőkkel annakutána az Europabéliek reá találtanak arra a’ szigetre, útat csináltak a’ tengeren, és igy történe-meg, hogy egy Amerikánus gyermekei közzül egygyel az Ásiai partra kivettettetett: éppen oda, a’ hol Mahomed mindennek Törvényt szab.
Podocz (e’ vala neve az Amerikánusnak) az ő kis fiával Kazimirral széllyel hordoztatik.
Podocz fiával minden reggel ki-mentt, magános helyett ’ kereset, a’ felkelő nap felé fordult, és azt az ő kis Kazimirjával imádta.
Öszve-gyültenek egyszer jó reggel a’ Törökök szerencsés és hoszszu életeknek oltalmazásáért egy bizonyos helyre, hogy ott buzgo kiáltásokat véghez vihessék,’ mellyet-is szokások szerént nagy és harsogó szóval bocsátottak az ég felé. El-végezvén buzgó ahitatosságokat, a’ zöld füvel el-borittatott völgyen egy árnyékot tartó fa alatt láttanak egy férfit, és egy fiút, kik magokat artzal vetették a’ földre, és mélly alázatosságban szent buzgósággal a’ feljövő napnak áldoztanak. Minden Vallásban meg van az a’ tulajdonság, hogy az egész világot kívánná a’ maga Törvénye alatt tartani, és ugyan e’ volt a’ Törökökben, kik az idegenhez mentenek, a’ ki az Isten helyet csak a’ napot imádná.
Az Amerikánushoz mennek, köszönnek néki, kérdik, mit csinál, és ki légyen. Én Amerikából-való vagyok felele Podocz, és el tévedt hajóimmal jöttem hozzátok, egy a’ ti nemzetetek közzül engemet és fiamat örökös szolgájává tett, én néki dolgozom, ő pedig kenyeret ad nékem. De micsoda Istened vagyon néked? Az Amerikánus halván ezt a’ kérdést, csudálkozni kezdett, nem hihetvén azt el, hogy olly nemzet vólna, a’ melly imádni nem akarná a’ napot; Én a’ napot imádom, felele nekiek, e’ világ annyát, és nem kételkedem, hogy ti-is azt cselekeszitek. Nem; mondának a’ Törökök, semmiképpen nem. Itt más Isten van, a’ ki a’ napon-is uralkodik, s’ azt imádjuk mi. De szemléljétek-meg a’ napot, monda nekiek az Amerikánus ; ’s lássátok-meg, millyen ragyogással terjeszti-ki minden teremtett dolgokra a’ maga fiait, a’ fényes sugárokat.
A’ nagy kősziklák a’ hegyeken, a’ mellyek az ő magas homlokokat a’ felhőkig emelik, magokat pillogó, mind azonáltal csendes felségben, mutatják: a’ mezők vidámságban vagynak: a’ napnak éltető sugarai azoknak virágai közzé sikamlanak, kiket gyengén csókolnak, és az reggeli harmatot, mellyek a’ ró’sa fa levelén, mint a’ gyöngyök fénylenek, annak gyökerére le-görditik, hogy a’ föld plántájának mindég újabb eledelt adjanak. Nézzétek a híves, és csendes szellőket, millyetén gyenge ölelkezésekkel köszönnek az erdőnek, és a’ virágoknak. Az éneklő pacsirták a’ nap felé repdesnek a’ levegő-égben, s’ annak nagyságos el jövetelén örömeket mutatják. Nézzétek, hogy bőgnek a’ csordák; a’ meszsze lévő hegyek viszsza-szóznak, és zengnek az ő kiáltások miatt: Micsoda lármát visznek véghez a’ meg frissült zöld füven, mellyel éhségeket csilapitják. A’ pásztorok köröskörül éneklik nótájokat. Az egész Természet meg frissült. Ugyan valjátok-meg, hogy ezeket nem a’ jó napnak éltető sugárai okozák-é? hogy élne ezzel az örömmel, és megfrissüléssel a’ világ, ha a’ nap nem közelgetne mi hozzánk. Ezen szók után ismét a’ földre borúla Podocz, és imádá a’ napot.
A’ Törökök, kik ötet ezen buzgoságában nem akadályoztatták-meg, csudálkozással néztenek reá. Végtére pedig igy szollának hozzá: Jöszte mi velünk, mi tégedet ujjabb és jobb világosságra vezetünk. Podocz nem álhatott ellent a’ Törököknek, mert látta, hogy lehetetlen volna néki, akkori állapotjában ellent állani; vélek el ment, és ugy vélekedett, hogy ő rajta minden Töröknek szabad hatalma volna. A’ Törökök véle Konstántzinapoly felé vették útjokat, nem lévén az a’ város tőlök meszsze: ’s ekképpen kelletett egy Amerikánusnak Europa felé jőni, hogy ott új erkölcsöt, ’s új Vallást tanúljon. Szerencsés elérkezések után legelsőben-is szemébe öttlött az Amerikánusnak a’ Török Császár palotája, (1
Az az Palota Szerajlénak neveztetik.
) meg kérdezi úti társaitól, micsoda nagy épület légyen az, melly a’ levegő égben olly magasra és szélesre építtetett. Az egy palota, felelének néki a’ Törökök, a’ mellyben a’ Császár feleségei vagynak. Hát egynéhány felesége van? Egynéhány száz van. Ezen a’ feleleten igen nagyon kezdett csudálkozni, mert ott, a’ hol ő született, a’ nap egy férfinak csak egy feleséget engedett. Podocz sokat gondolkozott ezen, és olly itéletet tett a’ Török aszszonyokról, mint a halakról, a’ kik a’ magok nemek terjesztésében a’ Természet Törvényét minden továbba-való gondolkozások nélkül követik. Ellenben a’ férfiak fellyől ellenkezőképpen itélt. De midőn tudtára adódott, hogy a’ Természet ezen dologban Konstantzinápolyban a’ férfiak, és aszonyok közt semmi külömbséget nem tészen, még mélyebb gondolkozásban merült, és okát nem tudta találni, miért fénylik ollyan férfinak a’ jól tévő nap, a’ ki csupán csak az ő barmot illető kívánságának áldozatjáúl olly sok és Nemes teremtéseket a’ leg szomorúbb fogságban tart. Végtére igy szollot’ a’ Törökökhöz : Ti igen kevésre becsülitek feleségeiteket, mi ellenben nagyra becsüljük, mivel kedvünk töltését ő nálok keresük.
Podocz ujobban igy szólla : Hát bétölthetitek-e’ ti nékiek azt a’ kedvet, mellyet ti ő tőlök kívántok. Igen-is, felelnek a’ Törökök. Hát egy Török Császár két száz Aszszonyoknak kedvét töltheti-e’ ? Kérde Podocz. O édes Törökeim! ti nem vagytok okosok, mivel azokat, a’ kikben kedveteket állítjatok, fogságban tartjátok.
Az emberi természet mindég nagy vágyódással van arra, a’ mit elérni kivan. Mert mind az, a’ melly uralkodó hatalom által bekóban vettetett, és továbbá semmi szabadságot nem szerethet, se nem érhet, hanem mindent szomorú kénszerit és által cselekszik, virtussál ékes elméket nem gyönyörködtethet. Az, a’ ki mindent csak a’ maga hatalma által viszen véghez, csupán csak azon hatalom által imádtatik: fene kivánságai bálványai lésznek az ő hatalmának: és higyétek-el, hogy a’ Fő Császártok abban a’ palotában, a’ melly nyájaskodásokat vészen, nem az ő szerelmeseinek gyenge indúlatjának, sem nem a’ természetnek, hanem a’ maga gyülölséges hatalmának tulajdoníthatja. A’ szomorú kénszerités által lehetetlen tápláltatni egy valóságos nemes leleknek. Oszoljatok-el Valástokkal és törvénytekkel, nincsen bennetek egy csep nemes indúlat. De azon kívül elhiszitek e’ azt, hogy az Aszszonyok vélek való társalkodás által nekünk nem szabhatnak jó törvényeket? Abban, a’ ki az Aszszonyok igaz oskolájokról semmit sem tud, és semmit sem tapasztalt, hibás gondolatok és fene, nyers erkölcsök vannak; ha pedig természetire nézve szelid, tehát ugy belső tulajdonságai nem egyebek, hanem szolgái félelem, oskolai tréfaság, és paraszt együgyüség. Az engedelmesség, magánosan értetvén, nyers, goromba, vad, ha az a’ természet gyengeségétől az aszszonyok által soha el-nem foglaltatatik. Lássátok, illyetének a’ Remete emberi érzékenységek, a’ hol az aszszonyokkal-való társalkodás a’ fene erkölcsöket az emberi gyenge érzékenységek által ki nem pallérozhatja. A’ ti feleségeitek a’ ti rabjaitok, de azért a’ nyájas erkölcsök, az igaz gyönyörűség, szelidség, emberi könyörületesség, a’ hóditó Virtusok, ti nálatok rabságbán lévő feleségeitekkel együtt nyomorognak. Azért fogadni-is mernék, hogy ti Törökök erkölcsötökre nézve fenék, durvák gorombák, és kegyetlenek vagytok.
A’ Törökök halván ezt a’ beszedet, olly vélekedésben vóltak, hogy Podocz az eszét elvesztette, és meg örjült vólna, minekokáért néki semmit se feleltek, hanem hallgattak, mig nem házakhoz érének. Egy közzülök házat bírt Konstántzinápolyban, mellyben mindnyájan megszallotanak, és Podocznak azonnal mutogatni kezdték, hogy ő hamis és tévelygő Vallásban légyen. Podocz okokat kivánt, hogy az igazságnak világosságára juthasson.
A’ Mahumedanusoknak hitek ágazátjok az, hogy semmit se olvassanak, se ne tanúljanak. A’ bálványozó és babonás Vallás többnyire csupán csak a’ tudatlanok közt maradhat-meg. Annakokáért, hogy a’ tovább-is meg-maradhasson, mindég azzal az vigyázassál és ravaszsággal élnek, hogy ő az otobaságban-való megmaradásra némelly tudatlanoknak megtiltja a’ Tudományok tanúlását. Tudván azt, hogy a’ tiszta Vallással, az erkölcsök Tudománnyával és a’ Filosofiával meg nem egyezhet. Azon okból égettetett-meg Mahomed könyveket, és azoknak olvasását meg-tiltotta. Ez okozta azt, hogy ostobák és tudatlanok lévén a’ Törökök az ő hitek ágazatiban, és a’ világ előtt esméretes Alkoránban, (2
Az Alkorán nevezetin olly könyv értetetetik, a’ mellyben a’ Törökök Hite ágazatjai foglaltatnak.
) az idegen Amerikánusnak, kinek megtérítésén igyekeztek, egyebet nem mondhattak, az egy-néhányszor félelemmel említtetett Mahoméd nevén kivül. De Mahoméd Podoczban semmi belső megindúlást nem okozott; kérdezte: Ki légyen az a’ Mahoméd? Ezt felelték: a’ nagy Mahoméd az Istennek Szent Prófétája: de még ebből Podocz semmit sem értett. Midőn a’ Törökök említették a’ nagy Mahoméd nevét, és a’ Podocz lelkéből semmi megindúlás nem tetszett-ki, tehát mintegy makacsot megvetették, a’ ki csupán csak nyers nyakasságból minden okos fundamentomnak és igazságnak ellent állana.
A’ Törökök azért el-fáradván, a’ hit dolgában Podoczczal tett hartzban’ a győzhetetlen Muftiért (3
A’ Törökök fő papjokat Muftinak szokták nevezni.
) küldöttek. A’ Mufti jön, midőn pedig jön, Podocz felől tudositást vett. Podocz csendes elmével látja a’ Muftit béjőni, kitől a’ Mufti értelmes tekéntettel, és szóval kérdi,*
kerdi
ha ő-e’ az az Amerikánus, a’ ki előtt a’ Mahuméd tudománya még esméretlen?

Podocz.

Igen is Uram, én vagyok, de nem tudom, kivel vagyon szerencsém beszélleni.

Mufti.

Én a’ Mufti vagyok, a’ Nagy Mahuméd tanitványa, az ő Tudománnyának fülbe súgója, a’ Nagy Mahomédé, az Isten hatalmas’*
hatalma s’
Prófétájáé.

Podocz.

Hol van most az a’ Nagy Próféta, hogy én őtet láthassam.

Mufti.

Te őtet nem láthatod, de az ő koporsója előtt magadat a’ porba vetheted.

Podocz.

Hát az a’ Nagy Próféta a’ koporsóban fekszik?

Mufti.

Az ő teste igen-is; de lelke a’ Paradicsomban vagyon.

Podocz.

Minek-utána meg-hólt, nem jött-e’ el ti hozzátok, és óltától fogvást mindég a’ koporsóban fekszik-é?

Mufti.

Az óltától fogvást nem jött, mivel érdemetlenek voltunk arra, de az ő Tudománya itt van,*
ván,
mellyel minket a’ Paradicsomba vezérel.

Podocz.

Ha ő meg-halván, hozzátok viszsza nem jött, ne gondoljatok véle sokat, nem vólt ő az Isten követje, mert a’ napnak fiai meg nem halnak, hanem örökké élnek. Hagyjátok-el a’ Mahomédet, akár ki lett légyen, mert már ő tinéktek nem használ.Ezen szókra egészen kifakadt a’ Mufti, és nagy dörögve igy szólla: Hát Mahomédet hazugnak tartod-é? ’s meg parancsolá, hogy mindjárást ezen Mahomed káromlóját fognák meg.
Látván a’ kis Kazimir, hogy ő, és az ő Attja, a’ Törököktől körül vétetnek, nagyon meg-szomorodék és igy szólla: Atyám, ezek talám a’ Mahoméd koporsójához akarnak vinni, oh ne mennjünk oda, nincsen ott világosság, nincsen ott a’ nap sugára, nem melegit az bennünket, mint a’ nap, az igen szomorú hely.
Podocz belsőképpen megilletődött, de semmit sem szóllott, hanem fiának meg parancsolá, hogy halgasson. A’ kis Kazimir igen szép és modos-vala.
Podocz fiával együtt egy setét tömlöczbe vettetnek, de elébb meg kérdezi a’ Muftitól, ha a’ Mahoméd akaratjával esne-e’ meg az ő tömlöczre-való hányatatások. A’ nagy Mahomed Szentsége (monda a’ Mufti) parancsólja az ő szolgája alázatos lelkének, hogy az ő Tudományának káromlóját büntesse-meg. Oh rosz Mahomed, monda a’ kis Kazimir, mi ötet nem láttuk, mi ő felőlle semmit se hallottunk, ő még-is büntet minket. Azért Podocz a’ kis Kazimirral egy setét magános tömlöczbe toszittattak, holott szomoruan, és földre függesztett szemmel ültenek.
Körül vétetvén Kazimir a’ sötétségtől szomorúságában és félelmében könyveket kezde húllatni. Oh melly nehéz nékem itt lenni, monda az Attyának, itt ezen setét ejtzakán fog minket a’ Mahomed sirja el-nyelni. Nem jönnek ide a’ nap fiai, nem vigasztalnak*
vigasztálnak
azok itt minket. Az a’ haragos Mufti vallyon miért rekesztetett ide bennünket, mit kivan mi tőlünk, cselekedjük-meg azt, hogy ezen szomorú ejtzakából a’ nap vig fiai közzé mehessünk.

Podocz.

O édes Kazimirom ! a’ Mufti azt kivánja, hogy mi a’ napot ne szeressük, és ne dicsérjük, hanem ő helyette, mindent Mahomednek köszönnjünk.

Kazimir.

De többet ád é nekünk Mahomed, mint a’ nap, ha ötet fogjuk szeretni?

Podocz.

Ő nékünk semmit sem adhat, mert ő a’ koporsóban fekszik.

Kazimir.

Minek szereti hát őtet a’ Mufti, ha néki semmi jót nem adhat.

Podocz.

Azért mert azt hiszi, fiam, hogy ő érette talán azt Mahomed véghez viszi, a’ mit nekünk a’ jól tévő nap maga tetszéséből kérésünk nélkül is ád.

Kazimir.

A’ Mufti nem szereti a’ napot, holott mindent a’ nap ád néki?

Podocz.

Igen-is, fiam, a’ nap annyi jót ad néki, mint nékünk.

Kazimir.

A’ nap igen jó, ő még azzal-is közli jó-tétemenyét, a’ ki őtet nem szereti: de az a’ haragos Mahomed még azt is meg-bünteti, a’ ki ő ellene nem vét. A’ napnak meg kellene azt a’ Muftit büntetni, mivel az üldözi a’ nap fiait.

Podocz.

Nem lehet a’ napot meg har agitani, édes fiam, ő mindég a’ mi most, akármit csináljunk mi, és a’ Mufti, akár köszönjük, akár nem, a’ nap még-is mindég eljő és elmégyen.

Kazimir.

Hát vigasztal minket, ha roszszak vagyunk is?

Podocz.

Igen-is, fiam, ha roszszak vagyunk-is.

Kazimir.

Oh millyetén jó hát a’ nap, nem lehet ő reá meg haragudni, mert ő mindég jó, mindég szeretni kell őtet.

Podocz.

Úgy, de a’ Mufti ezt kivánja, hogy ne szeressük.

Kazimir.

Hogy csinálnánk azt, Attyám, ha a’ nap jó.

Podocz.

A’ Mufti azt mondja, hogy Mahomed még jobb.

Kazimir.

Az a’ rosz Mahomed? a’ ki azt parancsólta a’ Muftinak, hogy minket ebbe a’ setétségbe rekeszszen, nem jó ő, én bizony nem szeretem.
Midőn Podocz igy beszéllne a’ fiával, egyszerre meg nyillik a’ tömlöcz ajtaja, egy alsó Mufti hozzájok mégyen egy rabbal, (4
Sklav.
) Kérdi: mit végeztek-el, és valljon a’ Mahoméd tudományának világosságát lelkekben érzik-é ?

Kazimir.

Hogy ne? hiszen itt se Mahomed, se tudomány, se világosság, hanem csak setét étszaka van,*
ván
hát a’ Mahoméd világát setétben lehet látni, ő vétettett-el bennünket a’ nap fiai közzül és ő vettetett ebbe a’ setétségbe, hát szeressem én őtet, ha ő engem bánt, és semmi jót nem adhat.

Mufti.

Kis fiú! mondjad, hogy Te a’ Nagy Mahomédet szereted, és mindjárt ki viszen a’ nap világra.

Kazimir.

Igen-is fogom szeretni ötet, és meg köszönöm néki, ha a’ nap fiai közzé viszen.
A’ Mufti meg-illetődvén az emberi természet gyengesége által fene erkölcsében; meg parancsolá az magával hozott rabnak, hogy őket vigye ki a tömlöczből. Meg-látván a’ kis Kazimir a’ napot, örömébe ugrándozni kezde, meg szemlelgette a’ játszadozó sugárokat, s’ igy szólla el-ragadtatván örömében: Egésséggel légyetek ti kellemetes fiai a’ napnak; és meg-ölelni kezdé azt a’ világosságot, a’ melly körülötte lebege. A’ Mufti látta, hogy a’ kis Kazimir Mahomedről egészen elfelejtkezett, Podocz maga-is örülvén lelkében, fiát öleibe vévén, szivesen csókolta. Miért csokol Atyám Uram engem, monda Kazimir, miért szeret engem most jobban mint másszor. Te szabadítottál-meg engemet, édes fiam, a setétségből, és te vezettél-ki engem, a’ nap fiaihoz, köszönöm ezen jó tétemenyedet. Kazimir meg illetődvén, akadozó sohajtasokkal igy szoll: Oh édes Atyám! most életemnek felét oda adnám örömest Mahomedért, mivel ő volt az oka, hogy Kend engemet szeret.
Az alatt a’ nagy Mufti házához érnek; midőn Podocz oda érkezik, véletlen egy sereg Amerikabéliekre, még pedig az ő hazafiaira talál, kik már Török ruhában voltának; öszve ölelkeznek, és tellyes örömekben egymást csokolgatják. A’ Török ruhában lévő Amerikánusok már a’ Mahomed Tudományát be vették. Már ott jelen vóltak egynéhány tanácsot tartó Muftik, kik a’ Mahomed részére szándékoztak vonni Podoczot: A’ nagy Mufti-is jelen vólt, és az ő alatta-valóknak előtte kelletett folytatni a’ dolgot. Elébb a’ kis Kasimir magánosan hivatatik a’ Tanács eleibe: az Attya pedig látván ezt, reszketett. Nem hitte azt el, hogy ő tévelygő vallásba vólna, és az okozá, hogy inkább akarta vólna, mindenét el-veszteni, mint sem az ő kedves Kazimirját Török vallásban látni.
Uralkodó és kegyetlen az a’ helytelen gondolat, mellyet az ember Annya tejével szop-bé, semmi sem változtathatja, semmi sem oszlatathatja azt el, hanem csak a’ léleknek az igazságra-való tanittatása; és ha az erővel kénszerittetik, tehát elképzeltt bóldogságáért, az igaz Isten ellen és az emberség ellen-is merészel fel-kelni. Tapasztalták ezt a’ Muftik több Amerikabéliekben. Meg mondottuk felyebb már, hogy a’ kis Kasimir a’ Tanács eleibe hivatatott, kiknek nagy ártatlanul eleikben állott. Egy a’ Muftik közzül hozzá igy szólla:

Mufti.

Te meg-igérted, hogy a’ nagy Mohamedet fogod szeretni, ha a’ nap fiai közzé viszen? meg tartod-e’ fogadásodat?

Kazimir.

Nem kelletett volna néki, engem a’ sötétségbe vetni; de mivel igazságtalan haragja után könyörületes vólt, és engem a’ setétségből ki eresztett, azért a’ cselekedetéért szeretem.

Mufti.

Te azért a’ napot ennekutánna nem fogod szeretni, hanem ő helyette Mahomédet.

Kazimir.

Semmiképpen nem. Hiszen én csak azért szeretem Mahomédet, hogy ő engemet a’ nap világra bocsátott.
A’ Mufti látta ezen felelettel, hogy Kazimir csupán csak a’ napot szereti; azért-is meg szűnt Mahomédról többet szóllani, hanem, az Alkorán szerént, az Istent a’ világ Teremtőjét kezde magyarázni.

Mufti.

Ha te a’ napot szereted, tehát azt-is kell szeretned, a’ ki a’ napot teremtette.

Kazimir.

Hát mellyik ember az?

Mufti.

Az Isten, a’ világ Attya.

Kazimir.

Hol van az Isten?

Mufti.

Az Égben.

Kazimir.

Hát hogy lehet ötét látni?

Mufti.

Láthatod őtet minden teremtett dolgokban.

Kazimir.

Mutassa-meg hát a’ szakálában.
A’ Mufti ezen a’ gyermeki feleleten el-mosolyoda.

Mufti.

Nincsen itt személyében, hanem csak hatalmasságában vagyon jelen annyira, a’ mennyiben mindent teremtett, és minden csak az ő ereje által álhat-meg.

Kazimir.

Hát magán kivűl-is lehet ő?

Mufti.

Nem lehet: de kétféleképpen van jelen: hatalma szerént, és személyében.

Kazimir.

Igen: talám úgy mint a’ nap, a’ melly személyében az égen van, az ő sugarai pedig itt körös körül vagynak. Oh mi azt esmérjük mindnyájan Anyánknak.
Ekkor látván a’ Mufti, hogy a’ gyermekkel semmire se mehet, ki viteti a’ Tanács elől, az Atyát pedig bé-hivatta. Podocz a’ Mufti elébe megyen, és az ő nagy hatalmas beszédét csendesen halgatja.

Mufti.

Micsoda okod van néked arra, hogy a’ nagy Mahomédet nem esmered az Isten igaz Prófétájának.

Podocz.

Azért, mert annak semmi igaz okát nem tapasztalom.

Mufti.

Hát nem bizonyság az, ha néked az egész Konstantzinápoly, és az ő hatalmas országa azt mondják.

Podocz.

Hát Konstantzinápoly, és Török Ország az egész világ, vagy, az Emberek mindenütt úgy vélekednek Mahomed felől, mint Konstantzinápolyban? Én a’ világon meg-öregedtem, még se tudtam felöletek semmit is; az én hazámfiai épen annyit tudtak mint én. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az igazság nem a’ szóknak sokaságából, hanem az ő tulajdon fundamentomiból esmértetik-meg.

Mufti.

Mind hamis az másutt a’ világon, a’ hol Mahomédet nem esmérik Isten igaz Prófétájának.

Podocz.

Bizonyicsa hát ezt meg Mahomed hellyet, mert ő meg hólt, és a’ koporsóból nem fogja Tudományát óltalmazhatni.

Mufti.

Nem hallottatok, vagy nem olvastatok valamit az ő csuda tételeiről?*
teteleiről?

Podocz.

Mik a’ csuda tételek.

Mufti.

Olly dolgok, mellyek Isteni hatalom által a’ természet felett vitetnek véghez.

Podocz.

Mutasson hát valami természet felett való dolgot.

Mufti.

Éltél volna a’ Mahomed idejében, akkor szemeiddel láthattad volna a’ csudákat.

Podocz.

Szerencsétlenségem hát, hogy az ő idejében nem éltem.

Mufti.

Ne nevezd magadat azért szerencsétlennek, mi általunk mindent meg tanúlhatz, és mind azt láthatod, a’ mit ő cselekedett.

Podocz.

Ezen dologban tőletek semmit se tanúlok. Mahomed ember vólt, meg holt, az óltátol fogvást nem jött a’ világra viszsza, ha ő az Isten követje vólt, hogy engedte azt meg a’ ti hatalmas Istentek, hogy az ő követje, elvégezett követsége után, viszsza nem ment az égben, hanem örökké itt maradjon a koporsóban. Ha ismét ahoz viszsza nem ment, a’ kitől mondotta magát el küldetettnek, tehát nem volt ő az Isten követje, hanem csak hamis Próféta, a’ ki titeket el-csábitott.

Mufti.

Hát te a’ nagy Mahomédet hitetőnek tartod.

Podocz.

A’ dolog környül-állásából annak tetszik.*
etszik.
Ezen felelet után az egész Tanács mint egy meg-dühödött Podoczot ki vinni parancsolták,*
parancsoták,
és az ő büntetése felől tanácskoztak, hogy kellene azt leg keményebben rajta véghez vinni.
Midőn Podocz ki-ment vólna, az ő fiát a’ több Amerikabéliek közt találja, kik vele játzodtanak, és elméjén, modosságán és szép termetén csudálkozának. Podocz kérdeze Kazimirt, ki néki kezét tsokolá, és ötet nagy örömmel látta vala, ha nem mondotta e’? hogy a’ napot nem szereti. Nem mondottam, edes Atyám, felele Kazimir, én azt nem mondottam, hogy nem szeretném a’ napot, sőt ellenben azt mondtam, hogy szeretem. A’ Podocz szive meg tellyesedett örömmel, halván ezt a’ feleletet; De az az öröm majd sirásra változa: mert a’ Muftik azt végezték, hogy Podocz az ő fiára harminczat csapjon; mivel mind a’ ketten káromlották a’ nagy Prófétát.
Egy büntetés se esik olly nehezen, mint az, a’ mellynek végben vitele a’ természet ellen parancsoltatik.
A’ kis Kazimir meg kötöztetik, a’ földre vettetik, az Atyának pedig a’ Török korbács kezébe adatik, hogy azzal korbácsolná-meg a’ fiát. De Podocz azt meg nem cselekedte, készebb lévén meg-halni, mint ezt az irtóztató*
azirtóztató
kötelességet véghez vinni.
Akkor a’ Török rabok a’ Mufti parancsolatjából Podoczot csapdosni kezdték, minden könyörületesség nélkül, az ő fia pedig sirva kéré a’ földről, hogy csak verje-meg.
Egy Török rab a’ síró Kazimirt pofon vágja, és ábrazatját meg-sebesítette; Podocz meg nem tartóztathatta magát, hanem azt a’ rabot, azonnal földhöz vágta.
Az Amerikábéliek, kik a’ Mahomed tudományára már régen állottanak, ezen a’ szomorú történeten nagyon meg szomorodtanak. A’ természet szava segítségre hivá őket. Mahomed ellen támadtak, és azon helyen ismét az Amerikai hitre térnek. A’ mennyi Muftit és rabokat csak meg kaphattak, azokat meg ölték, ’s Podoczot, és fiát meg szabadítván, el szöktenek.
Ezen esetből ki-tetszik, mennyire álhat boszszút a’ meg sértetett természet, ha valaki annak jussát meg-sérti.
Podocz annakutána Török Országban egy helyről más helyre szaladgált. Abban az időben pedig egy Római hiten lévő Szerzetes a’ Keresztyény rabok meg váltások*
valtások
végett Török Országban múlatott. Ez hoszszú fejér ruhát, melyén pedig posztóból varrott keresztet hordott. (5
Ez a’ Szerzetes a’ Trinitariusok közzül-való vólt mivel ezeknek tisztek a’ Keresztyén raboknak ki váltása.
) Podocz történetből ezzel öszve-akad, ’s meg érti, hogy ez nem Török Országi fi lett légyen, ’s mindjárt kéri, hogy ötet a’ megváltott rabok közzé számlálja; megbeszélvén elébb siránkozva a’ maga történeteit. A’ jó szerzetes meg illetődött ezen, ’s gyermekével együtt mágához vévé, és annyi jó téteménnyét*
teteménnyét
’s barátságát mutatta hozzá, mint ha Attya lett vólna.
A’ kis Kazimir meg illetődvén ezen férfi jó téteményén, így szólla az Attyához : Ennek a’ férfinak jó Prófétája van, mert ő emberséges, jó könyörülő, és jól tévő, légyünk az ő Prófétájáé. Podocz Kazimirnak*
Kizimirnak
ebbéli tanácsára reá állott, mivel azt helyben kelletett hagyni, és Keresztyénné léve.



2.
GESZNER’
IDYLLIUMI

Fordította
Kazinczy Ferentz.
IDÖSBB
B. RADAY GEDEON
ÚRHOZ.
Midön én ezeknek a’ Pásztori-énekeknek által-fordítgatásokhoz fogtam, éppen nem vólt szándékom, hogy idövel öket ki- eresszem kezem közzül; söt még az sem, hogy végig mennyek rajtok. Távól minden köz-nyelvre-kelés’ óhajtásától, – mert ez a’ nyughatatlan indúlat nem férkezhetik eggy ifjú Arcás’ szívéhez, – egyedül önnön múlattságom ’s eröm próbálgatása vólt ösztöne ’s tzélja törekedésimnek. El-vesztvén szépségeinek érzése által minden reménységemet, hogy valaha ebben a’ nemébenn a’ Poésisnek szerentsés lépést tehetek, meg-elégedtem azzal, hogy ezt bizonyos értelembenn nevezhetem magaménak. Igy folyt jó ideig tsak gyönyörködtetésemre el-kezdett munkám, midön – eggy részröl ugyan a’ Báróczy ditsö példája, – de más részröl annak a’ nagy seregnek dühösségénn támadott bosszankodásom, a’ melly meg-részegültt Bacchánsok módjára vette-körül a’ Magyar Helicont, fel-ébresztette bennem azt a’ kívánságot, hogy eddig való múlattságomat haszonra is fordítsam. Serényebb szorgalommal fogtam ekkor kedves éneketskéim’ magyarázatjokhoz, ’s nem hagytam semmit próbálatlanúl, a’ mivel gondoltam, hogy fordításomat az eredetihez hasonlóbbá tehetem, ’s annak újabb tökélletességet, tsínosságot, correctiot adhatok; nem kéméllettem semmi munkát, semmi fáradozást; ’s az a’ reménység, hogy végtére tsak-ugyan motsok nélkül láthatom-meg fordításomat, el-felejtette vélem únalmát fáradozásimnak. – – TE ítéld-meg, mennyire értem-el végemet: énnékem mind eggy, mind más esetre meg-nyúgtatásomra fog válni, hogy egész erövel igyekeztem meg-haladni magamat.
Szerentsés születésem, mellyet a’ kedvezö Végezés a’ leg-tisztább Magyar Ég alatt ejtett, ’s a’ Bucoliastákkal való alkalmas esmerettségem külömbféle bukdosásoktól menthettek ugyan meg: de kevesebbé kellene esmérnem Nyelvemnek készületlenségét, kevesebbé Originálomnak utól-érhetetlen szépségeit, ha gyarlóságom ezen igyekezetemet a’ tökélletesek közzé számlálná. Söt inkább gyakori el-akadásim tanítottak-meg, millyen nehéz Nyelvünknek a’ Nyúgotiakkal való atyafiságtalansága ’s készületlensége miatt némely részébenn a’ Poésisnek szerentsés hív fordítást nyújtani. Pedig ebbenn az Epochábann, midön Nyelvünket tsínosgatni ’s gazdagítani még ekkoráig is tsak kezdjük, leg-inkább ezen kellene igyekeznünk. – – Ha ugyan le-tévén a’ szólgai nyügöt, magunknak eresztve írunk, bátorkodom állítani, hogy nállunk szebben senki sem ír; leg-alább akkor nem írt, midön Nyelvek készülni kezdett. Gróf Teleky, Profes. Szabó, Rajnis, Bessenyey György, és, a’ kiket leg-elöl kellett vólna említenem, Zrínyi és Gyöngyösi Atyáink – példái lehetnek némely fogyatkozás mellett is, millyen édességgel, millyen velösen, millyen pompás méltósággal ír a’ Magyar ha nem majmol, akár versbe’ kívánnyuk, akár prósába’. Hányat lehetne még itt ditsekedve említenem? ha TE tsínos verseidet, B. Orczy a’ Fö-Ispányi székekben tartott beszédit, Bartsay és sokan egyebek kedvességgel tellyes írásokat még éltekbenn tennék tiszteletül másoknak elibe.
A’ Fordításokkal éppen ellenkezőképpen van a’ dolog. Minden sorban el-akad a’ Fordító, ’s kéttségeskedik benne, ha az Idiotismust áldozza é fel az Energiának, vagy az Energiát az Idiotismusnak? Sokára el-únnya a’ köröm-rágást, ’s késsel nyúl a’ tsomó-fejtéshez. Innen van, hogy a’ fordítás vagy víz-ízü, ’s el veszti eredeti tüzét; vagy eröltetett, homályos és ízetlen. Az eredeti tisztaság érthetetlen tsevegéssé, a’ praecisio hosszas hideg periphrasissá, változik-el; új faragású szók és szóllások sértegetik a’ fület; ’s a’ jobbakonn is idegen íz esmerszik.
Énnékem úgy látszik, hogy ezek a’ fogyatkozásai, ’s nevezetesen az érthetetlensége sok fordításinknak gyakorta az idegen szóknak szükségtelen ’s nagyobb részént káros ki-kerüléséböl származik. Erölködve akarunk mindent Magyar szóval ki-tenni, ’s el-felejtyük meg-fontolni, ha ezen új el-nevezés által nem veszt é az értelem, az energia, az idiotismust ? – – Én itt fülemet ’s a’ külsö Nemzetek’ példáit választottam Vezérimnek. Széltében élek mind addig az idegen szókkal, a’ hol ki nem kerülhetem, míg hellyettek ugyan azon értelmü Magyar eredetüt ’s hangzásút nem találok. Arra úgy se tarthatunk számot, hogy a’ Scythiából ki-hozottak közzül, azokat, mellyekkel üstökös Atyáink nem éltek, ki-seperhessük: valaminthogy más részröl attól nem tarthatunk, hogy ezen kortsosságnak szemünkre hányásával a’ leg-kevélyebb Nemzet is meg-szégyeníthessen. Elégedjünk-meg inkább azzal a’ ditsösséggel, igazak lévén mind magunk, mind más eránt, hogy Nyelvünk Anya-nyelv, pompás, méltóságos, velös, hajló, és, a’ modulatiora nézve, maga az az élők között, a’ melly az Olasszal vetekedhetik.
Ennyi tökélletesség mellett mennyire lehetne vinni Nyelvünket, ha az Istenek köztünk is teremtenének eggy Voltairet? eggy Marmontelt? – – Meg-szünnének panaszink, nem mondom a’ Nyelv’ szük vólta ellen, mert az hamis vád, – – hanem egyéb fogyatkozások között fél-réfnyi hosszaságú szavaink ellen, mellyböl gyakorta szenyvedhetetlen monotonía ered. Szint’ ollyan édes lágyságú éneketskéket énekelnénk, mint Chaulieu, vagy Petrarcha; szint’ ollyan kedvesen folynának meséink, mint a’ Gellerté, vagy Fontainé; Henriadot, Orlandót, el-vesztett Paraditsomot mutathatnánk mi is; – – ’s ha a’ Grátziák Magyarúl szóllhattak vólna, Musárion nem Wielandnak köszönné lételét.
De hová – hová szenderít el hízelkedö álmodozásom? Nem fogom én soha látni bé-tellyesedésed’! – – – Ah! messze – igen messze estünk attól a’ fényességétöl a’ ditsösségnek, mellynek arany hajnalát kevéssel ezelött már víradni láttuk.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – De a’ sopánkodásnak nintsen semmi haszna. Töröljük-meg el-ázott szemeinket, gyüljünk-öszve a’ Músák’ óltáránál, esküdjünk eggyüvé, ’s Isteni eredetünkbe bízakodván, egész szabadsággal haladjunk elébb azonn az útonn, a’ mellyröl se tsalogatás, se szidalom nem tántoríthat-el. – – Alsó-Regmetzenn, Abaújba’, Augustusnak 27dikénn, 1785.
K.
IDYLLIUMOK.
HÁROM KÖNYVBEN.
BÉ VEZETÉS
Ezek az Idylliumok eggynéhány kedvemre el-töltött óráimnak gyümöltsei: mert képzelödésünk ’s el-tsendesedett elménk nem tehetnek kellemetesebb és meg-nyúgottabb állapotba bennünket, mint midön mostani rendtartásink közül ki-ragadván, az arany-idö’ lakosai közzé helyheztetnek. A’ tsendes nyúgodalom’ ’s fel nem háborodott bóldogság’ képe minden nemes szívvel kedvelteti magát; ’s annál inkább tetszenek nékünk azok a’ Scenák, mellyeket a’ Poéta a’ még meg nem romlott Természetböl merít, mivel el-folytt bóldog óráinkhoz hasonlítni látszanak. – Én gyakran ki-fejtem magamat a’ Város’ szövevényei közül, ’s magános vidékeket keresek. Ott vonja-le elmémről a’ Természet’ szépsége mindazt a’ tsömört, azokat a’ visszás ízléseket, mellyek a’ Város’ kerítésénn belől gyötrötték. El-ragadtatva gyönyörködésembenn bóldog vagyok ollyankor mint az arany-idő’ Pásztora, ’s gazdagabb mint eggy Király.
Az Eccloga is ezekbenn a’ kies vidékekbenn veri sátorát; Érdemes lakosokat szállít belé, ’s scenáit bóldog emberek’ életéből hordja-öszve elinkbe, miképpen viselik erköltsöknek, indúlatjoknak ’s életek’ módjának természeti eggyügyüségével, mind bóldog, mind bóldogtalan állapotjokbann, magokat. Menttek ök minden mostani eröltetett kötelességektöl; menttek attól a’ szükségtől, mellyet egyedül a’ Természettöl való szerentsétlen el-távozás hozott-bé közinkbe. Ők bóldogságokat meg nem vesztegetett szívvel és elmével fogadják egyenesen ennek a’ jól-tévő Anyának kezéböl, ’s ollyan vidékenn laknak, hol ez kevés segedelmet vár fiaitól, hogy ártatlan szükségeiről tégyen, ’s nékik könnyebbséget nyújthasson. – Rövídeden, az Eccloga olyan arany-időt terjeszt eleinkbe, a’ millyet elöttünk a’ Patriárkák’ históriája fest; ’s úgy tetszik, hogy az az eggyügyüsége a’ rend-tartásnak és élet-nemének, mellyet Homérusbann olvasunk, még a’ vérengező idökbenn is, annak maradvánnya vólt. Ez a’ neme tehát a’ Poésisnek sokat fog véle nyerni, ha scenái a’ régi idökre tétetnek-vissza; úgy inkább látszanak hihetöknek, mert külömben arra az idöre mellyet élünk, nem fognak illeni; hol a’ Földmivelö rabhoz illő meg-alázódással ’s verejtékesen nyújtja Fejedelmének és a’ Városoknak mezeje’ gazdagságát; és a’ hol ötet az el-nyomás és szükség el-fajúlttá, ravasszá ’s gonosszá tsinálta. Ezzel nem mondom, hogy a’ ki magát Pásztori-énekek’ írására veti, köztök különös szépségeket nem szedhet munkájába, ha a’ mezei lakosok’ életek’ módját ’s szokásokat veszi visgálóúl: de tartózkodva válogassa-meg azt, a’ mit öszve-szedni akar, ’s durvaságát úgy vegye-el, hogy az által formájából ki ne faragja.
Én eleitől fogva Theocrítust tartottam leg-méltóbbnak ezenn versek’ nemébenn a’ követésre. Az erköltsök’ és indúlatok’ eggyügyüsége igazábban sehol sintsen találva, ’s a’ Mezeiség, és a’ mesterséget nem esmerö Természet. Tökélletesen ’s leg-kissebb részeiben is esmerte ö ezt, ’s az ö Idylliumibann nem tsak rósát, nem tsak liliomot találunk. Festegetései nem ollyan képzelődésböl származnak, melly inkábbára a’ visgáláshoz nem szokott szem elött is esméretes környül-állásokat szereti egymásra tetézni; hanem mind a’ Természet szerént vagynak festve, ’s tellyesek a’ leg-kedvesebb eggyügyüséggel. Pásztorinak a’ természeti ártatlansággal egyvelített nyájas szóllásnak módját adta szájokba; (6
Ezt a’ Frantziák Naïvetének hívják. Példája lehet ennek a’ Dámon és Phyllis nevet viselő Idyllium.
) az ö érzések a’ még ép szívből ered, ’s minden ékessége a’ Poésisnek foglalatosságokból ’s az eröltetést nem esmérö Természetböl van véve. Távol van az elmének epigrammai játékától ’s az oskolás rendbe-szedéstől. Meg-tudta adni az éneknek azt a’ tetsző pongyolaságot, mellynek a’ gyermekkori Poésis’ munkáibann kellett mosolygani; és azt a’ nyájas színét az ártatlanságnak, mellyet a’ még meg nem romlott szív szóll, midön eggyügyü indúlatja a’ Természet’ kedves képeivel meg-rakodott Phantaziát hevíti. Az ugyan igaz, hogy a’ még akkorában eggyügyübb erköltsek, és az a’ tekintet, mellyel a’ földmívelés betsültetett, ezt a’ nehéz mesterséget néki könnyebbé tette. A’ ki-nyirbáltt, ki-piperézett elmésség még nem kapott ujsági-kedvességre. A’ Pásztorok érzették a’ Szépet, ’s nem üztek elme-játékot véle.
Nékem úgy látszik, hogy a’ Theocritus elsöségét a’ maga nemébenn az bizonyítja, hogy ö kevésnek van ínnye szerént. Azoknak ö nem tetszhet, a’ kik a’ Természet’ mindenféle szépségeit – még kissebb részekbenn is – nem érzik; azoknak, a’ kiknek érzések el-vetemedett, ’s tévelygö útra jutott; ’s a’ kik ízetlen galanteriába’ találják gyönyörködéseket. Ezeknek nem fognak a’ Theocritus Pásztori tetszeni; nékik ollyanok tetszenek, a’ kik ollyan ékesen, ollyan tzifrán szóllnak, mint eggy elmés Poéta, és a’ kik szívek’ érzésekböl ravasz mesterséget tudnak tsinálni. Nem tudom, ha az újabbak a’ Természettel és az ártatlanság’ érzésivel méljebb esmérettséget vetni sajnállottak é? vagy talám kedveskedni akartak el-fajúltt rendtartásinknak ’s erköltseinknek, abból a’ végböl, hogy az által közönséges kéz-tsattogtatást nyerhessenek, hogy Theocritustól ennyire el-távoztak. – Én sinór-mértékemet ebbenn a’ Remekbenn kerestem, ’s jeléül lessz elöttem, hogy nyomdokait szerentsésen törtem, ha ezeknek tetszeni nem fogok. Tudom ugyan, hogy eggynehány képek és szólások Theocritusbann, ennyire el-változott erköltseink mellett, parasztoknak és durváknak látszanak: az illyeket ki kerülni igyekeztem. De itt nem értem azokat, a’ mellyeket eggy Frantzia fordító Virgiliusbann nem szenvedhetett; a’ mellyeket én értek, azokat Virgilius, a’ követöje Theocritusnak, már el-hagyta.
G.

IDYLLIUMOK.
I. KÖNYV
DAPHNÉHEZ.
Nem a’ vérrel bé-fetskendezett bátor Bajnokot, nem az Ütközet’ puszta hellyét énekli a’ víg Músa: rebegve szalad ö, mezei könnyü sípjával, a’ fegyver-tsattogás elöl.
A’ tiszta patakok’ lassú tsergedezése, és a’ szent erdök’ susogó homálya által tsalogattatván, a’ sásos partonn tévelyeg, vagy a’ virágokonn jár a’ magas fák’ zöld bóltjábann, vagy a’ puha pázsitonn hever, ’s énekeket készít, a’ te, egyedül tsak a’ te számodra, szép Daphne! Mert a’ te szelíd és ártatlan elméd ollyan kellemetes, ollyan tiszta, mint a’ tavasz’ leg-szebb reggele. Eleven tréfa és vídám mosolygás repdes szüntelen azokonn a’ kis ajakokonn, azonn a’ piros ortzánn, és édes öröm szóll szép szemedböl. Söt miólta Barátodnak hívsz, édes Daphném, azólta elöre tisztáknak látom óráimat, ’s minden napom örömre vírad-fel!
Ó ha tenéked azok a’ víg énekek tettzenének, mellyeket Músám a’ Pásztoroktól tanúl. Gyakran meg-lopja ö a’ sürü bokrok közt a’ fák’ Nympháit és a’ ketske-lábú erdei Istent, és hajlékokbann a’ sással koronázott Nymphákat; néha mohos kunyhókba mégyen, mellyek körül Gazdája híves árnyékokat ültet, ’s történeteket hord-elö a’ nemes tselekedetekröl, a’ virtusról, és a’ mindég víg ártatlanságról. Gyakran ötet is meg-lesi a’ Szerelem’ Istene az eggybe-nött bokrok’ zöld ernyöibenn, vagy a’ füzek közt a’ kis patakok mellett. Ott hallgatja énekeit, ’s koszorút teszen repdesö hajára, mikor a’ szerelemröl énekel, és a’ víg nyájaskodásról.
Ez, Daphne, ez légyen jutalma énekimnek; az legyék minden dítséretem, hogy, melletted ülvén, javallva mosolyogjanak édesen nevetö szemeid reám. Azt, a’ ki nints illy bóldog mint én, Unokáink’ késö dítséreti gyúlasszák énekre. Hintsenek, nem irígylem, virágot sírjára, ’s ültessenek friss árnyékot el-senyvedtt hamva’ felibe.
MILON.
Te, a’ ki kedvesebb vagy, mint a’ harmatozó Reggel, be szép a’ te fekete nagy szemed! be szépen nyúlik-el barna haj-fürtöd virágos koszorúd alatt, ’s millyen vígan repdes a’ pajkoskodó Zephyrusokkal! Gyönyörü az, midön piros szátskád mosolygásra nyillik; még gyönyörübb, midön énekre nyillik! Ki-hallgattalak, Chloe, ah! ki-hallgattalak, a’ hogy a’ minap reggel a’ két tser-fa alatt a’ kút mellett énekeltél; bosszankodva hogy a’ madarak tsevegtek, bosszankodva hogy a’ patak zuhogott, hallgattalak ott ki! Én még tsak tizenkilentz aratást láttam, ’s a’ képem szép és barna. Sokszor hagyják abba’ a’ Pásztorok az éneklést, mikor az én Sípom zendül-meg a’ mezönn, ’s reám figyelmeznek; a’ te szavadhoz pedig eggy síp se fog jobban illeni, mint az enyím. Szép Chloe, szeress engemet! Nézd millyen szép lakás esik azonn a’ dombonn köszikláimbann; nézd a’ fel-futó repkény millyen szép zöld hálót font rajta, ’s millyen árnyékot vét tetejére az a’ tövisk-bokor. Hajlékom alkalmatos, ’s falai gyenge bárány-börrel vagynak bé-vonva; a’ szája elibe lopó-tököt ültettem, magasra fut az majd fel, ’s alkonyodó fedéllé lessz. Nézd, millyen szépen omlik a’ forrás tajtékozva szikláimról, ’s keskeny árkából ki-tsapván, millyen tisztán foly-le a’ magas fü ’s virágok közt! A’ halom’ alljábann kis tengerré gyüjti vizét a’ gyékény és füzek közzé. Gyakran tántzolnak ott a’ Nymphák sípom után a’ Hóld’ tsendes világábann, azalatt míg a’ szökdétselö Faunusok crotalumokkal (7
A’ Crotalum meg-hasított nád zörgettyü vólt, ’s az éneklés közbenn azzal verettetett a’ Tempo.
) tsergetnek. Nézd, amott a’ dombonn mitsoda bóltozatot formál a’ mogyoró-bokor; nézd, a’ kökény mint lepte-meg kunyhóm’ tájékát, ’s mint nyúlik-el körüllötte; a’ galagonya mint kérkedik veres termésivel; ’s szölö-vesszövel bé-futott alma-fáim millyen rakottan terjesztik-ki ágokat. O Chloe, ez mind enyím! Ki kívánna többet? ah, de ha nem szerettz, sürü köd borítja-el szép tájékomat. Ah Chloe, szeress engem’! Ide ülünk-le majd a’ puha gyepre, míg a’ ketskék a’ sima sziklákonn ugrándoznak, ’s juhaim és teheneim a’ buja fübenn legelnek; majd ki-nézünk túl a’ szélesen el-terjedtt síkságonn a’ tsillámló tengerre, hol a’ Trítonok úsznak, ’s Phoebus szekeréböl ki-száll, ’s rá kezdjük az éneket, hogy a’ messze-lévö sziklák is meg-rendűlnek belé, ’s a’ Nymphák és ketske-lábú erdei Istenek meg-állanak, ’s reánk figyelmeznek.
Igy énekle Mílon, a’ kösziklánn lakó Pásztor; Chloe pedig a’ bokor mellöl leste-ki. Mílon, te kösziklánn lakó Pásztor, (így szólla ki-jövén a’ tseréböl, ’s meg-fogta a’ kezét,) inkább szeretlek, mint a’ juh a’ zanótot; inkább mint a’ madár az éneket. Vezess engem’ a’ kunyhódba : édesebb tsókod a’ méznél, nem susog szebben a’ patak.
ÍDÁS, MYCON.

Idás.

Hozott Isten, Mycon, kedves Éneklö! ha meg-látlak repdes örömébe’ szívem. Miólta a’ kút mellett a’ tavaszról énekeltél, azólta még nem láttalak.

Mycon.

Hozott Isten téged’ is, Idás, kedves Sípos! keressünk híves hellyet, ’s düljünk-le az árnyékba’.

Idás.

Mennyünk-fel erre a’ dombra, hol a’ Palémon magas tölgy-fája áll. Nagy hellyet foglal az el árnyékával, ’s mindég lengedeznek alatta a’ szellök. Mászkáljanak addig ketskéim a’ meredek köszirtokonn, ’s koppasszák a’ tserét. Nézd, mint nyújtja-ki boglyas ágait az a’ nagy tölgy, ’s mint hint híves árnyékot. Heveredjünk-le ide a’ vadrósa mellé, hadd játtzodozzanak hajainkkal a’ tsendes szellök. – – Mycon, én ezt szent hellynek tartom. Ó Palémon, szent emlékeztetö jele lessz ez a’ tölgy a’ te jóságodnak! Palémonnak a’ nyája kitsíny vólt; sok juhot áldozott belölle Pánnak. Ó Pán, így könyörge, szaporítsad számát kevés juhaimnak, úgy szegény szomszédomat is részeltethetem benne! Meg-hallgatta Pán az ö könyörgését, s’ nyája esztendö alatt felényivel szaporodott-meg. Palémon nyájának egész felét szegény szomszédjának adta. Akkor ezenn a’ dombonn áldozott Pánnak, ’s ezt a’ tölgyet ültette. Ó Pán, így szólla, szent légyen ez a’ nap elöttem, mellyenn kívánságom bé-tellyesedett. Áld-meg ezt a’ tölgyet, mellyet ültetek, légyen ez szent jel elöttem; minden esztendöbenn árnyéka alatt fogok néked áldozni. – – Mycon, el-mondjam é azt az éneket, mellyet alatta szoktam énekelni?

Mycon.

Ha te nékem azt el-énekled, néked adom ezt a’ kilentz szavú sípot. Magam vágtam a’ tóba’ a’ nádját; soká válogattam azt, ’s jó-szagú viasszal foglaltam eggyüvé. Ídás így éneklett. „Boglyas ágak, kik felettem bóltozódtok-öszve, a’ ti árnyéktok szent örömet hint rám. Lassú Szellök, úgy tettzik, mikor körültem lengedeztek, mintha valami Istenség lebegne körültem. Ketskék és juhok, ne szaggassátok-le a’ gyenge repkényt a’ fejér törzsökröl, hadd fusson-fel rá, ’s fonnyon zöld koszorút fejér kérge körül. Ne ártsanak néked sem a’ menny’ kövei, sem a’ haragos szelek, magas fa! az Istenek akarják, hogy a’ jóságnak emlékeztetö jele légy. Magasra nött a’ teteje, messziröl meg-látja azt a’ Pásztor, ’s integetve mutatja fiának; látja azt a’ nyájas Anya is, ’s elö-beszélli a’ Palémon tselekedetét kebelébenn nyugvó figyelmetes gyermekének. Ültessétek illyen jeleit, ó Pásztorok, a’ jóságnak, hogy idövel szent örömmel járhassunk ligeteinkbenn!” Igy éneklett Idás. Már régen megszünt, de Mycon még mintegy figyelmezett. – – Ah Idás, gyönyörködtet engem’ a’ harmatozó reggel, a’ közelgetö ki-kelet gyönyörködtet engem’: de még inkább ez a’ jóság. Igy szólla Mycon, ’s Idásnak adta a’ kilentz szavú Sípot.
DAPHNIS.
Eggykor reggel télbenn a’ kunyhójába’ üle Daphnis. A’ meg-gyúladtt száraz gally’ lobogó lángja kívánatos meleget terjesztett a’ kunyhóbann, mellynek zsúpos fedelét a’ komor tél nagy hóval fedte-bé. Gyönyörködve nézett ö ki keskeny ablakánn a’ telelö vidékre. Komor tél, így szólla, te is szép vagy! Nyájasan nevet most a’ Nap a’ vékony ködönn keresztül a’ hóval bé-temetett dombra; pillogó hó-szemek repdesnek mindenfelé, mint nyárbann a’ verö-fényenn az apró legyetskék. Gyönyörködve lehet látni a’ fák’ fekete törzsöke mint áll ki, el-szórva eggymástól, a’ fejérség közzül, görbén széllyel-hajlott ágaival; akár azt, miként mennek keresztül a’ fekete tövisk-sövények a’ fejérségenn. Szép azt nézni, hogy a’ zöldellö vetés amarra a’ mezönn, mint üti-ki fejét a’ hóból, ’s mint eggyvelíti-öszve a’ zöld színt a’ fejérrel. Szépen ragyognak a’ közel-lévö bokrok, vékony ágok dérrel van bé tzifrázva, és a’ vékony pók-madzagok. A’ vidék ugyan puszta; a’ nyáj meleg szalma közzé van rekesztve; tsak imitt-amott lehet a’ szelíd tulok’ nyomát látni, melly szomorúan húzza a’ kunyhó elibe a’ tüzi fát, mellyet Pásztora a’ közel-lévö erdöbe’ vágott. A’ madarak el-hagyták a’ berket, tsak a’ magános tzinke sziszegi énekét, tsak a’ parányi ökörszem repdes ide ’s tova, ’s tsak a’ barna veréb jön bátran a’ kunyhóhoz, s lopvást tsípegeti az el-hintett gabona-szemet.
Ott, a’ hol bokrosan emelkedik a’ fák közzül a’ füst, ott lakik az én Phyllisem! Talám a’ melegítö tüz mellé vontad most magadat, ’s szép ábrázatodat könyöködre támasztván, róllam gondolkozol, ’s várod a’ tavaszt! – – Ah Phyllis, be szép vagy te! De nem tsak szépséged gyúlasztott engem’ szerelmedre: ó mint szeretlek, miólta a’ fiatal Alexis’ ketskéji közzül kettö a’ köszikláról le-bukott. Sírt a’ szegény fiatal Pásztor. Én szegény vagyok, monda, ’s két ketském van oda! pedig az eggyik hasas vólt; most már nem merek a’ szegény Atyám elibe menni! Igy szóllott ö sírva. Te Phyllis, láttad hogy sírt; le-törlötted szánakozó könnyeidet, ’s ki-szakasztottad nyájadból a’ két leg-jobb ketskét. Alexis, mondád, hajtsd-el ezt a’ két ketskét; az eggyik, nézd, hasas. Ö sírt örömébenn, ’s te is sírtál örömödbenn, hogy rajta segíthettél. – – Komorkodj, nem bánom, jó Tél, azért nem fog porosan függni sípom; víg dalt éneklek kedves Phyllisemröl. Te ugyan el-sepretted réteinkröl a’ virágokat: de még is fonok koszorút. Repkényt és börvényt kötök eggyüvé kék virágjaival; ’s az a’ tzinke, a’ mellyet tegnap fogtam, énekelni fog házábann. Még ma viszlek-el téged’, kis madár! tégedet és a’ koszorút; énekelj néki vígan, mosolyogva szóll majd hozzád, ’s kis ujával étet. – – Ó mint fog majd apolgatni, hogy én töllem kapott!
MIRTIL.
Eggy estve még újra ment Mirtil a’ Hóld’ fényébenn tsillámló tóhoz. A’ tsendes vidék a’ hóld-világbann, és a’ fülemile éneklése mélj andalodásba’ tartóztatták ötet. Sokára tért-vissza szölövel bé-futtatott színnyébe, ’s kunyhója elött találta el-szunnyadott öreg Attyát. Eggymásba öltötte karjait, ’s meg-állott az Öreg elött. Sokáig állott elötte, ’s szemei szüntelen az Öregenn nyúgodtak: tsak néha tekintett a’ harmattól ragyogó szölö-levelenn keresztül az égre, ’s öröm-könnyek tsordultak szeméböl.
Te, így szólla, kit az Istenek után leg-inkább tisztelek, Atyám, be édesen alszol te itt! Be nyúgodalmas*
Be-nyúgodalmas
a’ kegyes’ alvása! Tántorgó lábad bizonyosan azért lépett-ki a’ kunyhóból, hogy az estvét tsendes imádkozás alatt innepelhessed, ’s könyörögve szunnyadtál-el. Te érettem is könyörögtél, édes Atyám. Ó be bóldog vagyok én! az Istenek meg-hallgatják a’ te esedezésidet! mert miért is nyugszik olly bátran kunyhónk gyümöltsösünk’ termett ágai alatt? miért van áldás nyájunkonn és vetésünkönn? – – Gyakran, mikor látod, mint igyekszem erötlen vénséged’ könnyebbítésénn ‚ ’s midön ollykor öröm-könnyeket hullattz, az égre tekintesz, ’s örvendezve áldasz, – – ah Atyám, mit érez akkor szívem! Meg-telik a’ meljem egészen, ’s böv könnyek omlanak szememböl. – – Ma, midön karjaimonn vezettelek-ki a’ verö-fényre, hogy újabb eröt vehess, ’s láttad körülted a’ víg nyájat, a’ termett fákat, és körös-körül a’ gazdag mezöt, így szóllottál: Hajaim öröm alatt öszültek-meg; maradjon rajtad áldás, kies vidék! tekintetem nem soká fog már rajtad nyúgodni; majd bóldogabb szállással tseréllek-fel. Ah Atyám, leg-jobb Barátom! én tölled majd el-maradok! borzasztó gondolat! ah akkor – – akkor óltárt építek sírod felett, ’s valahányszor olly bóldog napom vírrad-fel, hogy mással jól-tehetek, mindannyiszor, Atyám, tejet és virágot töltök sírodra.
Igy szóllván el-hallgata, ’s nedves szermmel nézett az öregre. Millyen nyájasan alszik, monda fuldokolva; bizonyosan kegyes tselekedeti jutottak eszébe. Mint süt a’ Hóld kopasz homlokára ’s ezüst szakállára. Ó ne ártson néked a’ híves estveli szellö és a’ nedves harmat! – – Ekkor meg-tsokolá a’ homlokát, tsendesen ébresztvén-fel, ’s bé-vitte a’ kunyhóba, hogy a’ puha gyapjúnn nyugodalmasabban fekhessen.
LYCÁS és MÍLON.*
MYCON
Az ifjú énekes Mílon, (mert gyenge ajakánn imitt-amott láttzott a’ szakáll, mint mikor tavasz elejénn a’ gyenge fü ritkásann üti-ki a’ még fel-nem olvadtt hóból magát,) és a’ göndör sárga hajú szép Lycás, mint a’ meg-értt vetés, – – bögö tsordájokat a’ bikkesenn túl hajtották eggyüvé. Hozott Isten! monda az énekes Mílon, ’s nyújtotta a’ kezét; hozott Isten! jer’, mennyünk a’ bikkesbe: nyájunk az-alatt legeljen a’ kövér fübenn a’ tó mellett; nem engedi vigyázó ebem, hogy el-széledjenek.

Lycás.

Nem, Mílon; üljünk le ide a’ bóltos kösziklák alá. Le-omlott darabok dültek ott el, puha mohhal bé-növe. Szép ott ülni és híves. Nézd mint omlik pertzegve a’ tiszta forrás a’ bokrok közzé; zuhogva szökik-el szövevénnyei közt, ’s le-siet a’ tóba. Szép ott ülni és híves. Üljünk-le a’ mohos kövekre; a’ setét bikkes felénk veti árnyékát.
El-mentek, ’s le-ültek a’ mohos kövekre a’ kösziklák alá, ’s Mílon így szólla: Régen, már régen hallom éneked’ dítséretit, sípos Lycás! próbáljuk-meg eggymást, mert engem’ is szeretnek a’ Músák. Amaz üszöt teszem-fel jutalmúl; szép fóltos, ládd millyen szép fejér és fekete?

Lycás.

Én pedig a’ leg-jobb ketskémet teszem-fel, fiastúl; amarról a’ füzröl tépi a’ repkényt a’ tó mellett; a’ fia mellette szökdös. De, Mílon, ki lessz a’ Bíránk? el-hívjam é a’ vén Menalcást? amott tisztogatja a’ forrás’ árkát a’ bikkes mellett; ö ért az énekhez.
Elö-kiálták a’ gyerekek, ’s elö-jött, ’s le-ült melléjek a’ kösziklák alatt a’ mohos kövekre, ’s Mílon el-kezdte az éneket.

Mílon.

„Bóldog az, a’ kit a’ Músák kedvellnek! Mikor szívünk repdes örömébenn, be szép akkor énekelni a’ Ligetnek és az Ecchónak. Szépek akkor mindég az én énekeim, mikor a’ Hóld gyönyörködtet, vagy az Hajnal’ rósa-színe. Tudom azt is, hogy az ének fel-vídámítja kedvetlen óráinkat, mert szeretnek engem’ a’ Músák, és az a’ hó-szín ketske nékik van szánva áldozatúl; majd meg-áldozom azt fel-bokrétázott szarvakkal, ’s új dítséretet éneklek.”

Lycás.

„Tsátsogó gyermek-korombann az Atyám’ térdénn ültem, ’s figyelmezve hallgattam, mikor sípolt, hangjait, ’s dadogtam utánna; vagy, nevetve vettem-ki szájából a’ sípot, ’s akadozott hangokat ejtegettem rajta. De, nem-sokára álmombann meg-jelent Pán elöttem. Ifjú, így szólla hozzám, menny-bé a’ ligetbe, ’s vedd-el azt a’ sípot, mellyet Hylás függesztett a’ nékem szenteltt Tserre, méltó vagy, hogy azonn utánna te sípolj. Tsak tegnap áldoztam néki ideji óltványim’ tsemetéivel, ’s eggy teli korsó olajat, ’s eggy teli korsó tejet töltöttem elibe.”

Mílon.

„A’ Szerelem is gerjeszt énekre, inkább mint a’ fényes Hajnal, inkább mint a’ kies árnyék, inkább mint a’ Hóld’ világa. Mitsoda gyönyörüség az, mikor szeretetre méltó Leány dítséri énekinket, mikor azt édes mosolygással jutalmazza, vagy eggy koszorúval! Miólta Chloe barátjának nevez, ollyan fényesség van szívembenn, mint tavasszal a’ leg-szebb nap’; azólta szebb énekeket éneklek; Chloe, a’ ki nyájasan mosolyog mint Céres, és bölts, mint a’ Músák.”

Lycás.

„Ah, szívem sokáig szabad vólt a’ szerelemtöl. Akkori nyúgodalmamba’ nem énekeltem egyebet, tsak Istenek’ dítséretit, tsak a’ nyáj’ tartásáról, fa-óltásról, és a’ szöllök munkájáról. De miólta Amaryllist láttam, az érzéketlen Amaryllist, azólta szomorú énekeket éneklek; azólta keserüség váltja-fel vígasságomat. Kevésbe’ múlt, hogy eröt nem vettem szerelmemenn; tsak néha tért az szívembe vissza. De ah! nem fogok én azonn eröt vehetni, miólta ötet a’ virágos bodza alatt láttam, ’s énekét hallottam. Tsintalan Zephyrusok repdestek a’ bokorbann, le-tépték a’ fa’ virágit, ’s rá szórták Amaryllisra; ’s az el-üzött telet mutatták szállongó hó-szemeivel.”

Mílon.

„Ott, a’ hol a’ fekete Fenyves áll, ott zuhog eggy patak az apróbb bokrok közt; oda-hajtja Chloe nyáját. A’ minap hajnal-hasadtakor koszorú fonadékokkal tzifráztam-fel az egész hellyet; repdesve fityegett az eggy bokortól a’ másikig, ’s rá-tekergözött a’ fiatalok’ törzsökére, ’s a’ tavasz’ vagy a’ nyájas Vénus’ szenteltt berkének esmérszett. Még neveinket mettzem, mondám, erre a’ bikkre, ’s el-búvok a’ bokorba, ’s látni fogom mosolygását, ’s hallani, majd mit mond. Igy szóllék, ’s hozzá fogtam a’ mettzéshez ; ’s azombann a’ fejem’ tetejénn hirtelen koszorú fonódott. Tsendes rezzenéssel fordúltam hátra, ’s Chloe mosolyogva állott elöttem. Ki-hallgattalak, monda, ’s eggy igen édes tsókot nyomott ajakomra.”

Lycás.

„Ott, azonn a’ dombonn áll árnyékbann az én hajlékom, ott állanak köpüim két sorbann a’ virágos forrás mellett; gazdálkodva laknak ott olaj-fáim’ híves árnyékibann. Eggy raj se távozott még messze méhesemtöl, vígan zsibonganak virágos tábláimonn, ’s böven tsinálnak számomra mézet és viasszat. Nézd, mint mennek feszültt tölggyel teheneim, ’s pajkos bornyújok mint szökdétselnek körültök, ’s ketskéim és juhaim be számosan tépik a’ tserét, ’s mint harapnak a’ kövér fübe. Ezt, Amaryllis, ezt mind az Istenek adták nékem, ’s szeretnek engemet, mert jámbor vagyok: fogsz é, ó fogsz é te is szeretni, mint az Istenek, hogy jámbor vagyok?” Igy énekeltek a’ gyerekek, ’s Menalcás így szólla: Mellyíteknek ítéljem a’ jutalmat, ti kedves Éneklök? Édes a’ ti éneketek mint a’ méz; szépen foly mint a’ patak; így gyönyörködtet a’ rósa-szín ajak’ tsókja. Vedd-el Lycás a’ tarka tehenet, ’s add Mílonnak a’ ketskét fiastúl.
AMYNTÁS.
Idején reggel jött-ki a’ szegény Amyntás a’ sürü ligetböl, ’s kezébe’ hozta baltáját. Sövény-karókat vágott magának, ’s meg-görbedve vitte terhét. Akkor meg-láta eggy fiatal tölgyet a’ sebes patak’ szélibenn: ’s a’ patak egészen ki-mosta a’ földet gyökere közzül. Szomorúan állott a’ patak’ szélibenn a’ fiatal, ’s készült a’ düléshez. Kár vólna, monda Amyntás, ebbe a’ kegyetlen vízbe rohannod, szép Tölgy! nem, súgár tetöd nem lessz játéka habjainak. Igy szóllván le-tette hátáról a’ nehéz terhet. Én magamnak új karókat vághatok, monda, ’s erös töltést kezdett a’ már kész karóból a’ fa’ töve körül fonni, ’s friss földdel töltötte-meg azt. Már készen vólt a’ töltés, ’s a’ fiatal’ mezítelen töve friss földdel vala meg-töltve. Vállára vetette fejszéjét, ’s kedve-telve tekintett még egyszer árnyékába veszélytöl meg-mentett fájának, ’s vissza akara új karókért a’ ligetbe menni: de a’ Dryas (8
Óltalmazó-Isten-asszonyai vóltak a’ tölgy-fáknak; eggyütt támadtak, együtt hóltak-ki fájokkal.
) nyájas hanggal szólitotta-meg a’ tölgyböl: Jutalom nélkül eresztenélek é el hüséges Pásztor? Szóllj, mit kívánsz munkádért. Tudom, hogy szegény vagy, és tsak öt juhot hajtasz legelöre. – – Ó ha meg-engeded, ó Isten-asszony, felele a’ szegény Pásztor, hogy kérjek, a’ szomszédom Palémon aratás ólta betegeskedik, tedd egésségessé!
Ezt kérte a’ hív Pásztor, ’s Palémon fel-gyógyúlt. De Amyntásnak böv áldás szállott nyájára, gyümöltsösére, ’s legelö-mezejére, ’s meg-gazdagodott; mert az Istenek nem hagyják áldás nélkül a’ jótételt.
DÁMON, DAPHNE.

Dámon.

El-ment, Daphne, el-ment a’ fekete borúlat; meg-némúlt a’ mennydörgés’ rettentö szava. Mit reszkettz, Daphne? nem szaggatja már a’ tüzes villám a’ fekete fellegeket. Mennyünk-ki a’ barlangból; juhaink, mellyek félelmesen gyültek ide a’ széles tölgy alá, rázzák tsepegö gyapjokról az esöt, ’s újra el-szélednek a’ meg-frissültt legelönn. Mennyünk-ki innen Daphne, ’s nézzük, millyen szépen ragyog a’ vidék a’ szép verö-fényenn. Kézenn-fogva lépének-ki a’ menedék barlangból. – – Millyen ditsöségesenn ragyog, monda Daphne, meg-szorítván kezét a’ Pásztornak, millyen ditsöségesenn ragyog a’ vidék! millyen tisztán fénylik az ég’ kékje a’ meg-rongyollott felhökönn által. Repülnek az ijesztö fellegek! Miként hintik árnyékokat a’ naponn fekvö mezöre. Nézd, Dámon, amott fekszik a’ halom kunyhostúl és tsordástúl árnyékbann; most szökik az árnyék, ’s a’ nap-fényenn hagyja’ a’ halmot; nézd mint repül a’ völgyönn keresztül, a’ hímes rét felett! Mint ragyog amott, úgymond Dámon, mint ragyog amott az Iris íve, az eggyik fényes dombról a’ másikig vonva-ki; a’ hátánn setét felleg ül; nyúgodalmat ígér ívéröl a’ nyájas Isten-asszony, s mosolyog a’ kárt nem szenyvedett völgyre. Nézd, felele Daphne, által-ölelvén gyenge karjával, nézd, vissza-térnek a’ Zephyrusok, ’s vígabban játtzanak a’ virágokkal, mellyek meg-frissülve kérkednek a’ ragyogó esö-tseppel, a’ tzifra lepkék és szárnyas bogarak vígabban repülnek újra a’ nap-fényenn, a’ szomszéd tó pedig – – a’ meg-ázott bokrok és füzek nézd mint ragyognak mozogva körülte! – – el-tsendesedve fogadja újonnan el képét a’ tiszta égnek, és a’ fáknak körös-körül.

Dámon.

Ölelj-meg, Daphne, ölelj-meg! Mitsoda öröm járja keresztül Lelkemet! millyen ditsöséges minden körüllöttünk! millyen ki-meríthetetlen forrása a’ gyönyörüségnek! Az éltetö Naptól a’ leg-kissebb fü-szálig minden tsuda! Ó mint ragadja Lelkemet ez a’ gyönyörüség! mikor a’ magas dombról ezt a’ szélesenn el-nyúltt környéket el-nézem, vagy midön a’ fübe ki-nyújtózkodva a’ virágok’ és füvek’ külömbségét, ’s kisded lakosait visgálgatom; vagy midön éjjel a’ tsillagokkal bé-vetett Eget, midön az esztendö’ részeinek tseréjét, vagy a’ meg-számlálhatatlan termések’ növéseit, – – midön ezeket a’ tsuda dólgokat nézegetem, fel-dagad a’ meljem, elmélkedések ötlenek-fel, nem fejthetem-meg öket; akkor el-dülök, ’s sírva dadogom annak bámúlásomat, a’ ki a’ földet teremtette! Ó Daphne, nem lehet ehez semmit hasonlítani, hanemha szerelmednek édességét.

Daphne.

Ah, Dámon, engem’ is, engem’ is gyönyörködtetnek azok. Nézzük*
Nezzük
szerelmes tiszta ölelgetések alatt a’ közelgetö reggelt, az esthajnal’ pirosságát, a’ Hóld tsendes fénnyét; nézzük azokat a’ tsuda dólgokat, szorúljunk egymás meljére, ’s dadogjuk bámúló elmélkedésinket. Millyen ki-beszéllhetetlen édes öröm az, ha ez a’ gyönyörüség a’ leg-tisztább szerelem gyönyörüségével vagyon eggybe-kötve!
DÁMON, PHYLLIS.

Dámon.

Már tizenhat tavaszt láttam; de édes Phyllisem, még eggy se vó1t olly szép mint ez; tudod é miért? – – most melletted örzöm a’ nyájam?

Phyllis.

Hát én? Én tizenhárom tavaszt láttam. Ah édes Dámonom, eggy se – – nem, eggy se vó1t ollyan szép mint ez; tudod é miért? – – Sohajtva szorította*
Szorította
magához.

Dámon.

Nézd, Phyllis, millyen bóltozatot tsinál itt a’ gát mellett ez a’ sürü bokor! Hallod, mint zuhog a’ patak? feküdjünk-le ott a’ magas fübe, és – –

Phyllis.

Mennyünk, édes Dámonom; mert én tsak akkor örülök, mikor vélem vagy. Nézz ide, mint ver szívem örömébe’, mert – – tsak gondold-el, már éppen öt órája, hogy nem láttalak.

Dámon.

Ide, édes Phyllisem, ide ülj, a’ hantra! Ó ha mindég láthatnálak mosolygani, és szép szemeidet! Nem, ne nézz úgy rám, (monda, gyengén nyomván-bé szemét,) hidd-el, mikor úgy nézel rám, nem tudom mi lel, reszketek, sohajtozom, ’s el-akad a’ szavam.

Phyllis.

Vedd-el Dámon, vedd-el kezed’ a’ szememröl; mert ha meg-szorítod a’ kezemet, én is éppen úgy járok. Ah, mit érzek ollyankor! nem tudom mi lel, miért ver a’ szívem!

Dámon.

Nézd, Phyllis, nézd, mi az ott a’ fánn! – – két galamb. – – Nézd, – – nézd, mint veregetik kis szárnyokkal eggymást; mint nyögnek. Most, most – – ragyogó nyakokat tsípegetik, most parányi fejeket és szemek’ tájékát. Jer’ Phyllis, jer’ tsapjuk-öszve mi is karjainkat, mint ök a szárnyokat. Nyújtsd ide a’ nyakad’ és a’ szemed’, hadd tsípkedjem én is! – –

Phyllis.

Tartsd tsak szádat az enyímre, Dámon, úgy tsípkedik ök eggymást.

Dámon.

Ah, Phyllis, be édes ez a’ játék. Néktek, néktek köszönöm ezt kis galambok! ne öljön-meg az ölyv!

Phyllis.

Néktek, néktek köszönöm, kis galambok! Repüljetek az ölembe; jöjjetek, lakjatok nállam. Az erdöbenn és a’ mezönn a’ leg-jobb ízü magokat szedem-fel számotokra, ’s míg engemet Dámon tsípked, ti az alatt ölembe’ tsipkedhetitek eggymást. – – Ah, nem jönnek! ah repülnek!

Dámon.

Hallod é, Phyllis, nékem valami jut eszembe, hát ha ez tsók talál lenni, a’ miröl Amyntás ezt éneklette: „Az el-fáradtt Aratónak nints olly’ kedves a’ friss ital, mint a’ szerelmesnek a’ tsók. Sokkal kedvesebben szóll ez, mint mikor a’ híves tsermely a’ meg-rekkentt nagy höségbenn homályos árnyék alatt foly.”

Phyllis.

Az igaz; mernék fogadni, hogy tsók! jer’ kérdjük-meg Chloét. – – De igazítsd-meg elébb a’ koszorúm’; el-boglyaztad a’ fejemet.
AZ EL-TÖRTT KORSÓ.
Eggy ketske-lábú Faunus el-terpeszkedve feküdt mélj álombann eggy tölgy alatt; ’s a’ fiatal Pásztorok meg-látták ötet. Kössük erőssen a’ tölgy’ törzsökéhez, mondának, ’s ne óldjuk-fel míg eggyet nem énekel. Erössen hozzá kötötték a’ tölgy’ törzsökéhez, ’s fel-hajigálták a’ fa’ le-hullott termésivel. – – Hol vagyok én? így szólla a’ Faunus nagyokat ásítván, ’s messze ki-nyújtotta*
ki-nyújtotto
karját és ketske lábait; hol vagyok én? hol a’ sípom? hol a’ korsóm? – – ah, imhol a’ darabja! tegnap törtem azt el, mikor részegen el-dültem. – – De ki kötözött illyen erössen ide? Igy szólla, ’s körül-nézte magát, ’s meg-hallotta a’ Pásztorok’ sziszegö nevetéseket. Óldjatok-fel, gyerekek! kiálta nekik. Ha tsak eggyet nem énekelsz, felelének ök, fel nem óldunk. – – Mit énekeljek néktek, Pásztorok? kérdé a’ Faunus. – – Az el-törtt korsóról éneklek; üljetek karikába’!
Le-ülének a’ gyerekek karikába’; ö pedig így kezdé az éneket:
„El-tört, el-tört a’ szép korsó; imhol a’ tserépje!
Szép vólt az én korsóm, hajlékomnak a’ tzímere. Ha Isten ment-el mellettem, így szóllottam néki: Jer’, igyál, és nézd a’ szép korsót. Jupiternek a’ leg-nagyob innepénn sints ennél szebb korsója.
El-tört, el-tört a’ szép korsó; imhol a’ tserépje.
Ha Pajtásim hozzám jöttek, körül-ültük a’ szép korsót. Ittunk, ’s mindenik, a’ ki ivott, el-éneklette a’ rá mettszett történetet, melly a’ szájához leg-közelébb vólt. Barátim, már többet nem iszunk a’ szép korsóból, nem énekeljük-el a’ történetet, a’ melly a’ szánkhoz ér.
El-tört, el-tört a’ szép korsó; imhol a’ tserépje.
Mert ki vólt rá metszve mint állott Pán bosszankodva a’ tó’ szélénn, mikor a’ szép Nympha ölelö karja közt susogó náddá változott. Egyenetlen sípokat vagdalt a’ nádból, öszve-foglalta viasszal, ’s szomorú éneket énekelt a’ partnak. Figyelmezve hallgatta az Ecchó az új musikát, ’s el-éneklette utána a’ tsudálkozó ligetnek.
De el-tört, el-tört a’ szép korsó; imhol a’ tserépje!
Rajta vólt az is a’ korsónn, hogy Jupiter fejér bika’ képébenn mint ragadta-el a’ hátán*
hátám
Európa Nymphát a’ tenger’ habja közt. Hízelkedve nyalogatta mezítelen térdét a’ Leánynak; de ö jajgatott, sírt, ’s öszve-kaptsolta feje’ felett kezét. A’ repdesö Zephyrusok vígan játszodtak illatozó haj-fürtjeivel; elötte pedig a’ szelíd Delfinekenn a’ Szerelmek nyargálóztak.
De el-tört, el-tört a’ szép korsó; imhol a’ tserépje!
A’ szép Bacchus is ki vólt metszve rajta eggy leveles szín alatt. Mellette eggy Nympha feküdt, ’s bal karját által-vetette derekánn, jobbjával pedig tsintalankodva rángatta a’ teli poharat, mellyet Bacchus mosolyogva kívánt. Szerelmesen nézett rá a’ Nympha, ’s eggy tsókot látszott tölle kérni. Elöttök fóltos tigrisek állottak; hízelkedve ették a’ szölö szemeket a’ kis Szerelmek’ markokból.
De el-tört, el-tört a’ szép korsó, amott a’ tserépje! Ó Eccho, panaszold-el ezt a’ ligetnek, panaszold-el a’ Faunusoknak rejtek barlangjokbann! El-tört, imhol a’ tserépje!”
Igy énekle a’ Faunus; ’s a’ gyerekek fel-óldák ötet, ’s tsudálkozva nézegették tzifra darabját a’ fübenn.
DAPHNIS és CHLOE.
Fel-jött az Esthajnal, midön Chloe kedves Daphnisával a’ magános füzesbe ment, a’ tsergedezö patakhoz. Kézenn-fogva mentek a’ füzesbe, de már a’ tsergedezö patak mellett ült Alexis. Szép vólt ö és fiatal: de meljébenn még aludt a’ Szerelem. Jó estvét, szerelem nélkül való Pásztor, így szólla Daphnis; talám ugyan el-lágyította valamelly Lyányka a’ szíved’, hogy magános árnyékokbann bújkálsz, mert a’ Szerelmesek örömest bújkálnak magános árnyékokbann. Én kedves Chloémmal jövök ide, e’ tsendes bokrok közt akarunk szerelmünk’ bóldogsága felöl énekelni. Igy szólla ö, ’s meljéhez szorította a’ Lyánykája kezét. – – Akarod hallgatni énekinket, Alexis?

Alexis.

Nem, szívemet eggy Leány se lágyította-el. Én azért jöttem ide, hogy láthassam mint festi pirosra az esthajnal a’ kékellö hegyet; de örömest fogom éneketeket hallgatni; szép illyen tájbann hallgatni az éneket.

Daphnis.

Jer’, Chloe, üljünk mellé a’ fűbe, ’s énekeljünk. A’ te énekedet az én sípom fogja követni; te pedig, Alexis, te jó Sípos vagy, kövesd te az enyímet. Követem, monda Alexis. – – Le-ülének a’ pázsitra közel a’ patakhoz, ’s Daphnis el-kezdte.

Daphnis

„Tsendes völgy, ’s zöldellö halmok! nints olly bóldog Pásztor mint én, miólta Chloe szeret. Szép ö és kívánatos mint a’ vídám reggel, mikor a’ Nap ragyogva kél-fel a’ hegy mellöl; akkor örül minden virág, ’s a’ madarak énekkel mennek elibe, vígan ugranak eggy ágatskáról más ágatskára, ’s le-tseppentik a’ harmatot.”

Chloe.

„Örül a’ kis fetske, mikor téli álmából a’ partonn fel-ébred, és a’ szép tavaszt meg-látja; szökdös akkor a’ füzekenn ’s énekli örömét a’ domboknak és völgyeknek ’s ezt kiáltja: Társaim, keljetek-fel, itt a’ Tavasz. De sokkal inkább örülök én, mert engemet szeret Daphnis, ’s én néktek, Társaim, ezt kiáltom: Sokkal édesebb az a’ közelgetö tavasznál, ha bennünket szelíd Ifjú szeret.”

Daphnis.

„Szép látni, mint tévelyeg a’ nyáj a’ messzi dombokonn a’ setét bokrok közt; de még szebb azt, ó Chloe, mint szövi-által szép barna hajadat a’ virág-koszorú. Szép a’ ki-derültt Ég’ tiszta kékje, de még szebb a’ te kék szemed, mikor nekem nevetve int. Inkább szeretlek téged’ édes Chloém, mint a’ sebes halak a’ tiszta tó-vizet; inkább, mint a’ patsirta a’ fel-jövö reggelt.”

Chloé.*

CHLOé.

„A’ minap, midön magamat a’ tsendes forrásba’ néztem, így sohajtottam: Ó ha Daphnisnak tetszhetnék, annak a’ jó Pásztornak! azomban te láttatlanúl hátam megett állottál, ’s virágot vetettél fejem felett a’ víz’ tükörébe, ’s képem karikás buborékjaiba’ tünt-el. Ijedve fordúltam vissza, meg-láttalak, sohajtottam, te pedig meljedhez szorítottál. Ah, mondád, bizonyságim az Istenek, hogy szeretlek! Ah, felelék én, szeretlek, inkább, mint a’ méhetske a’ virágot; inkább, mint a’ virág a’ reggel harmatját.”

Daphnis.

,,O Chloe, midön te könnyezö szemmel, midön te ölelö karral így szóllasz: Daphis szeretlek! akkor fel-tekintek, keresztül a’ fák’ levelinn, a’ tisztán fénylö Égre; Istenek, így fohászkodom akkor, miként köszönnyem-meg bóldogságomat, hogy nékem adtátok Chloét? Akkor el-dülök meljére és sírok; ö pedig fel-tsókolja szemeimböl a’ könnyeket.”

Chloe.

„Én pedig fel-tsókolom szemeidböl a’ könnyeket, de sürübb könnyek omlanak szemeimböl, ’s öszve-eggyvelednek a’ te könnyeiddel. Daphnis, így sóhajtok én akkor. Ah Chloe, sohajtasz te; az Ecchó pedig utánnunk sohajt. A’ nyájat eleveníti a’ friss tavaszi-fü, a’ híves árnyék eleveníti az el-fáradttakat; engem’, Daphnis, engem’ semmi se úgy, mint mikor édes szád azt mondja, hogy szeretsz.” Igy éneklett Daphnis és Chloe. Bóldog gyermekek, így szólla Alexis sohajtva, most, ah most érzem, hogy szerettetni bóldogság; éneketek, tekintetetek, vígasságtok mondta hogy az.
LYCÁS,
avagy
a’ Kert’ fel-találása.
Az ostromló tél bennünket most szobába zár, ’s forgó szelek zavarják-öszve a’ hó-szem’ ezüst-esöit. Nyissa-fel tehát most nékem a’ képzelödés azoknak a’ képeknek gazdag tárházát, mellyet a’ virágos tavasszal, a’ hév nyárbann, és a’ színét el-hagytta összel rakott-meg. Ki-válogatom közzülök a’ szebbeket, ’s rendbe szedem néked, édes Daphném, énekembe’. Igy válogatja-meg a’ Pásztor a’ szebb virágokat Kedvese’ koszorújába. – – Ó ha tetszene néked Músám’ éneklése, mint találta-fel a’ kertészséget a’ napok’ ifjúságábann eggy Pásztor.
Ez az a’ helly, monda a’ szép Lycás, ez az a’ Szílfa, mellynek árnyékábann tegnap alkonyodáskor Chloe, a’ szép Chloe, elöször tsókolt-meg. Itt állottál sohajtva, midön akadozó szavam, dobogó meljem, és szemembe’ meg-gyültt könnyeim szerelmemet előtted ki-nyilatkoztatták. El-ejtette kezed a’ pásztori-botot, Chloe, ’s úgy dültél karjaim közzé. Lycás, így szóllál, Lycás, szeretlek téged’! Légyetek tanúim, néma bokrok, ’s magános kútfök, néktek vallottam-meg szerelmemet; ti pedig kis virágok, ti harmat gyanánt szoptátok-fel könnyeimet!
Ó Chloe, mitsoda gyönyörüség, mitsoda ki-beszéllhetetlen bóldogság szerettetni! Szent légyen ez a’ helly a’ Szerelem Istenének! ezt a’ Szílt rósával veszem körül, magasan fog majd ez a’ tsúszó folyóka futni törzsökére, bársony színü virágival. Ide gyüjtöm az egész tavaszt; a’ piros basarósát a’ liliom közzé ültetem. Ki-mengyek a’ rétre és a’ dombokra, ’s meg-fosztom virágot-termö plántáitól; a’ violát, a’ szegföt, a’ kék harangotskát és a’ vérszín pézmát, mind – – mind ide gyüjtöm; ollyan lessz az majd, mint valamelly virág-liget. Ide tsalom a’ forrást is, ’s körül-veszem vele a’ kertemet, hogy kis szigetté váljon; ’s galagonyát ’s vad-rósát ültetek körös körül, hogy a’ ketskék és juhok fel ne egyék virágimat. Jöjjetek ide majd akkor, ti, kik a’ Szerelemnek éltek, nyögö Gerlitzcék, jöjjetek ide a’ szíl’ tetejére, ’s búslakodjatok. Ti is pajkos verebek, kergessétek eggymást a’ rósa-kerítésenn, ’s tsiripoljatok ingadozó ágainn; ti pedig tarka Pillangók üzzétek eggymást a’ virágok között, ’s párosodjatok a’ liliomokonn.
Majd így szóll tsudálkozva a’ Pásztor, mikor mellette el-mengyen, ’s édes illatjával elibe repülnek a’ Zephyrusok: Mellyik Isten’ szentsége ez? Vénusé é? vagy talám Diánna tette illy ékessé, hogy benne a’ vadászat után kénnyére nyughasson?
PALÉMON
Millyen szépen fénylik a’ Hajnal a’ mogyoró bokor’ és mezei rósa’ leveleinn ablakom elött; millyen vígan tseveg a’ fetske padlásom alatt a’ gerendánn, és a’ kis patsirta a’ magas levegöbenn? Minden meg-frissült, ’s a’ fü-szálak új életet kaptak a’ harmatbann. Én is, én is meg-ifjúlttnak tetszem; ki-mengyek botomonn az ajtó’ küszöbére, ’s ott várom a’ fel-jövö Napot, ’s a’ zöld rétekre nézek-ki. – – Millyen szép minden körüllöttem! Öröm’ és háládás’ szava mind az, a’ mit hallok. A’ madarak a’ levegöbenn, a’ Pásztorok a’ mezönn éneklik örvendezéseket; a’ tsordák is bögik örömöket a’ pázsitos halmonn ’s a’ vizenyös völgyenn. – – Meddig, Istenek, meddig fogom még én jóságtok’ jeleit el-fogadni? Kilentzvenedikszer láttam most az esztendö részeinek tseréjeket, és, ha mostanról vissza-tekintek születésem’ órájáig, arra a’ hosszú nézésre, melly vége felé láthatatlan tisztasággá tünik-el szemem elött, mint emelkedik-fel akkor meljem! Elegendö háládás é, Istenek, az az öröm, mellyet nyelvem ki nem mondhat? azok a’ könnyek, mellyek szememböl sürüen folynak-le? – – Follyatok, kedves könnyek, follyatok-le ortzáimonn! Ha vissza-tekintek, úgy tetszik mintha tsak eggy hosszú tavaszt éltem vólna; homályos óráim tsak rövíd ideig tartó borúlatok vóltak; új életet adnak ezek a’ mezöknek ’s meg-frissítik a’ zöldséget. Nem fogyasztotta-el soha nyájunkat az ártalmas mételj, nem rontotta-meg gyümöltsösünket a’ jég-esö; kunyhónk körül soha se múlatott soká-tartó veszedelem. Örvendezve néztem-ki a’ jövendöre, mikor gyermekeim mosolyogva játszodtak ölembe’, vagy midön karom tsátsogó unokám’ bukdosó lépésit intézgette. Örvendezve néztem következö idöm elibe, mikor ezeket a’ kis tsemetéket láttam nevekedni: védelmezni fogom öket a’ veszedelem ellen; gondoskodni fogok körültök, mondám; az Istenek meg-fogják dajkálkodásomat jutalmazni; fel-nönek majd, ’s kedves ízü gyümöltsöt termenek; fákká lesznek majd, ’s erötlen vénségemet elevenítö árnyékokba fogadják. Igy szóllék, ’s meljemhez szorítottam öket. Áldással nevekedtek-fel már, ’s elevenítö árnyékokba fogadják erötlen vénségemet. Igy nöttek alma, körtvély és dió-fáim, mellyeket ifju korombann kunyhóm körül ültettem, magasra: messze terjesztik-ki agg ágokat ’s nyúgodalmas árnyékok alá veszik a’ kis kunyhót. – – Az vólt, ó Mirta, a’ leg-keserübb bánatom, mikor te dobogó meljemenn karjaim közt hóltál-meg. Tizenkétszer borította már a’ tavasz sírodat virági alá; de közelget az a’ nap, az az örvendetes nap, mellyben tetemim a’ tiéidhez fognak tétetni; talám fel-hozza azt a’ következö éj. – – Gyönyörködve nézem mint nyúlik-el meljemenn fejér hosszú szakállam! Játszodj kis Zephyrus, játszodj meljem’ fejér haj-szálival! érdemes az arra, mint a’ víg Ifjú’ arany üstöke, vagy a’ virágzani kezdö Lyányka’ nyakánn le-nyúltt fekete fürt. Légyen ez a’ nap nékem örömnek napja! Öszve-gyüjtöm gyermekeimet, szintén tsátsogni kezdö unokámig, ’s áldozni fogok az Isteneknek. Kunyhóm elött álljon az Óltár. Fel-koszorúzom kopasz homlokomat, ’s karom reszketve veszi-elö a’ lantot, ’s úgy éneklünk, én és gyermekeim, dítséreteket az óltár körül. Azután virágot szórok asztalomra, ’s víg beszéllgetések alatt esszük-meg az áldozott húst.
Igy szólla Palémon, ’s reszketve emelkedett-fel páltzájánn, ’s öszve-gyüjtötte gyermekeit, ’s víg innepet ült.
MIRTIL, és THYRZIS.
Mirtil eggy híves éjjel a’ leg-magasabb dombot választotta fekvö-hellyül. Az öszve-hordott száraz*
szaraz
gally magas lángbann égett elötte; ö pedig kénnyére feküdvén a’ fübenn, tévelygö tekintettel szaladta végig a’ tsillagos eget, és a’ környéket maga körül a’ hóld-világbann. De meg-rezzenve tekintett hirtelen hátra, mert közel hozzá meg-zördült a’ setétbenn valami. Thyrzis jött. – – Hozott, úgymond, a’ Szerentse! ülj ide a’ tüz mellé, ’s beszélld-el, hol veszed itt magad’, mikor már mindenek alusznak.

Thyrzis.

Jó estvét néked! ha gondoltam vólna, hogy rád akadok itt, nem késtem vólna ollyan sokáig tüzed’ lobogó lángját venni vezéremnek, melly a’ setétbenn szépen fénylik a’ völgyre-ki. De, Mirtil, most, midön a’ Hóld’ tsendes világa és a’ magános éj bús énekre indít, most, Mirtil, eggy szép lámpást adok néked, mellyet agyagból az én mesterséges Atyám maga formált. – – Eggy*
eggy
szárnyas kígyó négy lábbal, fel-tátja a’ száját ’s kis méts ég benne; a’ farkát pedig markolatúl tsavarítja-fel, – – ezt adom néked, Mirtil, ha el-énekled a’ Daphnis és Chloe történetét.

Mirtil

El-éneklem néked a’ Daphnis és Chloe történetét, most, mikor az éj bús énekre indít. Imhol vannak a’ száraz gallyak, te az alatt vigyázz, hogy a’ tüz el ne aludjon. „Jajgassatok utánnam, magas köszikla-falak! Szomorúan zengjen-vissza bús énekem a’ partról és a’ ligetenn! Tsendesen fénylett a’ Hóld, midön Chloe a’ víz partonn magánosan állott, szív-szakadva várván a’ tsónakot, mellynek Daphnist kellett által-hozni hozzá. Soká múlat az én Kedvesem, monda; el-hallgatott a’ Fülemile, ’s szerelmes esdeklésire figyelmezett. Soká múlat az én Kedvesem! – – de – – halld! – – tsapkodást hallok, mint mikor a’ habok a’ tsónak’ óldalát tsapdossák. Te vagy az, Édesem! Igen, – – de nem! – – Meddig fogtok még tsalogatni álnok habok? Ó ne üzzetek nevettséget a’ leg-érzékenyebben szeretö Leány’ epedéséböl! Hol múlatsz Kedves? Nem füz-é szárnyakat lábaidra a’ nyughatatlanság? Talám most sietsz a’ ligetenn a’ parthoz. Ó ne sértse-meg gyors lépésidet a’ tövisk, vagy sarkadat a’ tsúszó kígyó. Szüz Istenasszony, Lúna, avagy Dianna, hibázhatatlan íveddel! hints, kérlek, eggynehányat súgarid közzül ösvénnyére. Ó mint ölelem majd által ha ki-száll a’ tsónakból! – – De most, most már nem tsaltok többet hamis habok! Tsapkodjátok gyengén óldalát, vigyázva hozzátok azt hátatokonn ide! – – Ah, Nymphák, ha valaha szerettetek, ha tudjátok millyen nehéz a’ várakozás – – – – – – már látom! – – – – hozott Isten! – – – – de – – miért nem felelsz? – – Istenek! – – – – Ájúlva dült-el a’ partonn.” „Jajgassatok utánnam magas köszikla-falak! Szomorúan zengjen-vissza bús énekem a’ partról és a’ ligetenn! Eggy fel-fordúltt tsónak úszott a’ part felé; ’s a’ Hóld világította a’ gyászos esetet. Ájulva feküdt Chloe a’ partonn ’s a’ környéket borzasztó tsendesség lepte-el. Fel-ébrede ájúlásából – – rettenetes ébredés! némán és reszketve ült a’ partonn. A’ Hóld a’ felhök mellé rejtette magát. El-fojtódott melje, ’s dobogva fohászkodott. Azután el-fakadt jajgatva; az Ecchó pedig újra kiáltotta jajgatását a’ gyászba borúltt környéknek ’s siralmas fuvallat járta-keresztül az erdöt és a’ ligetet. Öszve-kaptsoltt kézzel verte meljét, ’s le-tépte szép haj-fürtjeit. Ah Daphnis, Daphnis! kegyetlen habok! – – Nymphák, ah, mit kések én bóldogtalan a’ habokba’ keresni halálomat, mellyek életem’ gyönyörüségét el-ragadták? – – Igy szólla, ’s a’ vízbe ugra a’ partról. Jajgassatok utánnam magas köszikla-falak! szomorúan zengjen-vissza bús énekem a’ partról és a’ ligetenn! De a’ Nymphák meg-hagyták a’ haboknak, hogy vigyázva vigyék a’ hátakonn. – – Kegyetlen Nymphák, kiálta, mit késleltetitek halálomat? Ah nyeljetek-el éh habok! – – De a’ habok nem nyelték-el; vigyázva vitték hátakonn eggy keskeny sziget’ széléhez. Daphnis úszva kapaszkodott-oda. Millyen el-gyengüléssel vetette néki karjai közzé magát Chloe, és örömét el nem tudom énekelni. Illyen a’ fülemile’ öröme, mikor ki-szabadúl fogságából. Éjtzakákat töltött hív párja siralmas zengéssel a’ fák’ magas tetejénn. Örvendezve repül most el-ijedtt hímjéhez, sohajtoznak, tsípkedik eggymást, ’s öszve-verik kis szárnyokat, ’s egész éjtzakákat töltenek örvendetes tsattogással. Ne jajgassatok többé magas köszikla-falak. Öröm zengjen-vissza a’ partról és a’ ligetenn!” – – Te pedig add ide a’ lámpást, el-éneklettem a’ Daphnis és Chloe történetét.
CHLOE.
Nyájas Nymphák, kik e’ tsendes köszikla-üregbenn lakoztok! Sürü bokrot ültettetek ti híves pitvartok’ elibe, hogy tsendes nyúgodalom és híves árnyék tápláljon benneteket. Ti, kik ezt a’ tiszta forrást medentzétekböl öntitek, ha most az erdei-Istenekkel nem múlattok a’ sürü berkekbenn és a’ szomszéd dombonn, vagy ha medentzétekenn szunynyadoztok: ne szakassza félbe’ panaszom nyúgodalmatokat! de, ha nem alusztok, nyájas Nymphák, halljátok-meg siralmimat. Én Lycást, a’ fiatal szöke Lycást szeretem. Láttátok é, mikor fóltokkal tarkázott teheneit, ’s ugrándozó bornyait erre el-hajtja? ’s utánnok ballagván az Ecchónak süvölt? Láttátok é gyönyörü kék szemét ’s édes mosolygását? vagy, hallottátok é énekét, mikor a’ víg tavaszról és a’ víg nyárról, vagy a’ gyümöltsös öszröl és a’ nyáj’ legeléséröl énekel? – – Ah, szeretem azt a’ szép Pásztort, ’s ö nem tudja hogy szeretem! Be hosszú vóltál unalmas komor Tél, te, kergetönk a’ mezökröl! Millyen régen láttam ötet utoljára. Aluva feküdt összel a’ bokrok közt; be gyönyörüen feküdt! mint játszodtak hajával a’ szelek! Lebegö árnyékokat hintett a’ Nap a’ zöld harasztokról ortzájára; ah, még most is látom, még most is látom, mint repdesnek azok, azok az édes árnyékok! szép ábrázatjánn; ö pedig tsendesen mosolygott álmábann. Hamar szedtem virágot, ’s koszorút füztem belölle, ’s gyengén a’ fejére ’s a’ sípjára kötöttem, ’s a’ bokor mellé bújtam. Meg-várom, mondám, míg felébred; mint fog nevetni, mint fog tsudálkozni, ha meglátja a’ koszorút! Itt várom-bé; lehetetlen, hogy meg ne lásson; ha pedig meg nem lát, el-nevetem magam’. Igy szóllék, ’s a’ bokorba bújtam-el, igen közel hozzá: de Társaim elö-kiáltottak. Ó mint bosszankodtam, el-kellett mennem vélek, ’s nem láthattam mint mosolygott, és mint örült. De most, be bóldog leszek most! itt van a’ Tavasz ’s nem sokára meg-látom a’ mezönn! koszorú fonadékokat kötök, nyájas Nymphák, azokra a’ gallyakra, mellyek árnyékokat hajléktokra vetik! Ezek az elsö virágok, a’ vereslö kikirits, a’ kék violátska, a’ fejér gyöngy-virág ’s a’ sárga boglár. Indúljatok-meg szerelmemenn, és ha Lycás forrástok körül fog szunnyadozni, mondjátok-meg néki álmábann, hogy Chloe az, a’ ki fejére és sípjára koszorút füzött, hogy Chloe az, a’ ki szereti!
Igy szólla Chloe, ’s fel-aggatta a’ még levél nélkül való bokrokra az öszve-füzött virágot: azomban lassú susogás jött-ki a’ barlangból, mint mikor az Ecchó a’ messze meg-fújt Síp’ hangját kettözteti.
MENALCÁS,
és a’ Vadászó
AESCHINES.
Az ifjú Menalcás a’ magas bércenn legeltette kis nyáját, ’s mélyen bément a’ gazos erdöbe’, ’s kereste el-tévedtt juhát; ’s a’ gazos erdöbe eggy emberre akadt, a’ ki el-tikkadva feküdt az árnyékba’. Ifjú, így szóllította-meg ötet az Idegen, én tegnap jöttem ebbe a’ gazos erdöbe, özeket és vad-kanokat vadászni, el-tévedtem ’s nem akadhatok semmi házra, hogy éhségem enyhítsem, se forrásra, hogy szomjúságomat óltsam. – – Menalcás néki tarisznyájából kenyeret és sajtot adott, ’s le-vette válláról tök-kulatsát. Igyál, mondta, ebbe’ édes téj van; én ki vezetlek az erdöböl. – – Ivott az Idegen; ’s Menalcás ki-vezette az erdöböl.
A’ vadászó Aeschines így szólla: Szép Legény, te mentetted-meg a’ haláltól életemet; mit adjak néked azért? Jer’ velem a’ Városba; nintsenek ott szalmás házak: márvány paloták emelkednek ott a’ felhökig, ’s magas oszlopok állanak körülttök. Jer’ hozzám, aranyból iszol ott, ’s ezüst tálakból eszed a’ drága étkeket.

Menalcás.

Mit keresnék én a’ Városbann? Félelem nélkül élek itt a’ szalma-fedél alatt, ’s mentt vagyok alatta a’ széltöl és az esötöl. Nintsenek ugyan magas oszlopok körülte, de vagynak rakott alma-fák ’s fürtös szölö-vesszök. A’ közel-lévö forrásból agyag korsóba’ hozok vizet. Édes mustom is van, ’s azzal élek, a’ mit a’ nyájam és gyümöltsöm ád; ’s minthogy arany és ezüst nints’ asztalomonn, virágot szórok rá.

Aeschines.

Jer’ velem ifjú Pásztor, a’ Városba’ is van fa; a’ Városba is van virág. Egyenes útakba’ vette öket a’ Mesterség ’s szép rendü táblákba ültette. Ott is vannak források; márvány emberek és Nymphák nagy márvány kádakba töltik azt mi nállunk.

Menalcás.

Szebb a’ Mesterség nélkül való árnyékos liget tsavargó sikátorival; szebb a’ virágos hímes rét! Én is ültettem kunyhóm körül virágokat, majoránnát és rosát, és liliomot; ’s látnád tsak be szépek forrásink! magas köszikla repedésekböl omlanak azok, vagy a’ bokrokból a’ dombokonn, ’s végig szaladják a’ réteket. Nem, én nem mengyek a’ Városba.

Aeschines.

Ott selyembe’ öltözött Leányokat fogsz látni; nem égette-el öket a’ Nap, fejérek, mint a’ téj, ’s ragyognak a’ gyöngytöl és aranytól, ’s füleidet tanúltt Lantverök fogják gyönyörködtetni.

Menalcás.

Szebb az én barna kedvesem. Látnád tsak mikor friss rósát ’s virág koszorút tesz fekete hajára! látnád tsak milyen gyönyörködve ülünk az árnyékbann a’ forrás tsevegésinél. Ö énekelni kezd; – – be szép az ö éneke! én pedig sípommal követem énekét. Messze el-hallik az, ’s az Ecchó utánnunk énekli, vagy lopvást hallgatjuk a’ madarak’ zengését a’ fák’ magas tetejekröl ’s az apró bokrokonn. Vagy talám jobban énekelnek a’ ti Lantosaitok a’ fülemilénél és a’ tsalogánynál? – – Nem, én nem mengyek a’ Városba.

Aeschines.

Mit adjak hát neked, ifjú Pásztor? – – Vedd-el ezt a’ marok aranyat ’s ezt az arany kürtöt.

Menalcás.

Minek nékem az arany? én bövséggel bírok mindent, valamire szükségem van. Fáimtól vegyem é meg aranyonn a’ gyümöltsöt, vagy a’ rétektöl a’ virágot, vagy nyájamtól a’ tejet?

Aeschines.

Mit adjak hát néked, bóldog Pásztor? mivel jutalmazzam-meg jól-tétedet ?

Menalcás.

Add nékem ezt a’ tököt, melly a’ válladonn függ, úgy tetszik, az ifjú Bacchus van rá metszve és a’ kis Szerelmek szölös-kosarakkal. – – ’S a’ vadászó Aeschines nevetve adta neki a’ tök-kulatsot; Menalcás pedig ugrott örömébenn, mint a’ bárány ugrik.
MIRTIL, DAPHNE.

Mirtil.

Már illyen idején, édes Húgom? még a’ Nap nem jött-fel a’ hegyek mellöl; alíg fogott a’ fetske a’ tsevegéshez; alíg idvezlette az álmatlan kakas a’ reggelt: ’s te már kinn jársz a’ harmatonn. Mitsoda innepléshez készülsz, hogy illyen idején teli szedted a’ kosarad’.

Daphne.

Jó reggelt, édes Bátyám! honnan ilyen korán? mihez fogtál már víradta elött? Én violát kerestem, gyöngy-virágot és földi-rósát, ’s azt, míg még alusznak Szüléink, az ágyokra hintem. Majd kedves illatba’ ébrednek-fel, ’s örülni fognak, ha meg-látják virágimat.

Mirtil.

Édes Húgom, az életem se kedvesebb nékem, mint te! én pedig – – emlékezel rá, – – tegnap alkonyodáskor midön az Atyánk fel-tekintett a’ dombra, hol gyakran szokott nyúgodni, így szólla: Ó ha azonn a’ tetönn valami szín állana, hogy árnyékába vehetne bennünket! Én ezt jól hallottam, de úgy tettettem, mintha nem hallottam vólna. Ma pedig, még Hajnal’ hasadta elött ott vóltam, le-vertem eggynehány karót, ’s leveles mogyoró gallyakat kötöztem a’ karókhoz. Nézd, édes Daphném, készen van a’ munkám; ne szóllj semmit, míg észre nem veszi maga. Öröm alatt foly-el majd az egész napunk.

Daphne.

Édes Bátyám, millyen édes lessz majd tsudálkozása, ha meg-látja színedet. – – De mengyek; láb-hegyenn lopom ágyokhoz magamat, ’s el-hintem virágimat.

Mirtil.

Nyájas mosolygással tekintenek eggymásra, majd ha fel-ébrednek. Ezt Daphne tselekedte, így szóllanak; hol az a’ jó gyermek? ö fel-ébredésünk elött is gondoskodott gyönyörködtetésünk felöl.

Daphne.

Hát ha majd az ablakról ki-néz. Mi az, mi az, így fog szóllani, a’ mit látok? tsalnak e’ szemeim? ímé zöld szín áll a’ domb tetejénn! Ez bizony a’ fiam’ munkája. Áldás légyen rajta! az éjjeli nyúgodalom se vonnya-el agg esztendeink’ örvendeztetésétöl. – Igy édes Bátyám, öröm alatt foly-el majd az egész napunk. Mert, a’ ki reggel jóhoz fog, annak minden igyekezete jól megy véghez, és a’ karóról is almát széd.
PHYLLIS, CHLOE.

Phyllis.

Chloe, néked mindég a’ karodonn az a’ kosár.

Chloe.

Ott, Phyllis, ott! mindég a’ karamonn ez a’ kosár! nem adnám én ezt eggy egész nyájért; nem, nem adnám, monda, ’s el-mosolyodva szorította meljéhez.

Phyllis.

Miért szereted úgy azt a’ kosarat? – – Találjam é? nézd tsak mint pirúlsz! – – találjam é?

Chloe.

Én pirúlok?

Phyllis.

Te, te; mintha az esthajnal sütne a’ szemedbe!

Chloe.

Várj, Phyllis! – – hadd beszélljem-el. Ezt nékem Amyntás adta, az az ifjú szép Pásztor; maga fonta ö ezt. Tsak nézd, be szépen van ez a’ zöld levél, ez a’ piros virág a’ fejér vesszök közzé fonva. Igen szeretem én ezt, el sem is hagyom magamtól, akárhová mengyek; szebbek nékem a’ virágok ’s édesebben illatoznak, ha belé rakhatom; jobb izü a’ gyümölts, ha belölle eszem. – – Phyllis, – – másként minek beszéllek-el mindent! – – én – – én ezt már sokszor meg is tsókoltam. Ö a’ leg-szebb, a’ leg-jobb Pásztor!

Phyllis.

Láttam mikor fonta. Hallottad vólna tsak mit mondott! De ö nem szebb semmivel az én Alexisemnél; hallanád tsak millyen szépen énekel. Várj, el-mondom a’ tegnapi énekét!

Chloe.

De, Phyllis, mit mondott Amyntás, mikor a’ kosarat fonta.

Phyllis.

Várj hát; hadd mondjam-el elébb az Alexis énekét.

Chloe.

Ah, – – hosszú?

Phyllis.

Hallgass hát: „Örülök mikor az esthajnal a’ dombonn süt reám: de, édes Phyllisem, még jobban örülök, mikor te mosolyogsz reám. Nem mégyen ollyan örömmel az Arató haza, mikor az utolsó kévét viszi meg-rakott tsüribe, mint én, mikor tsókod után térek kunyhóm felé!” – – ez az az ének.

Chloe.

Szép ének; de mit mondott Amyntás, mikor a’ kosarat fonta?

Phyllis.

Nevetnem kell! a’ tó mellett ült a’ füzesbe’, ’s míg újjai a’ zöld, veres ’s fejér vesszöket fonták, – –

Chloe.

Minek állasz hát meg?
’S míg a’ vesszöket fonták újjai, (így folytatá Phyllis szavait nevetve,) így szóllott: kis kosár, én téged Chloének adlak, Chloének, a’ ki ollyan édesen nevet! Tegnap, midön a’ nyájat közel hozzám el-hajtotta, így szollított-meg: Jó estvét, Amyntás! ’s ollyan édesdeden, ollyan édesdeden nevetett, hogy verni kezdett a’ szívem. Engedjetek, tarka vesszök, ne töredezzetek a’ fonás közbenn, majd a’ szép Chloe karjánn fogtok függni. Majd, majd – – ha arra méltóztat! – – ó ha rá méltóztatna! ha gyakran hordana karjánn! – – Igy szólla, ’s készen vólt a’ kosár, fel-költ a’ pázsitról, ’s ugrott örömébenn.

Chloe.

Ah! mengyek; amott legeli nyáját, túl ezenn a’ dombonn. Mellette hajtom-el juhaimat, ’s nézd Amyntás, így szóllítom-meg; nézd, karomon függ a’ kosarad.
TITYRUS, MENALCÁS.
Eggy dombonn fekütt az ösz Menalcás a’ meleg verö-fényenn, ’s tsendes bámúlással nézett széllyel az öszi-vidékre; ’s Tityrus a’ leg-ifjabb fia már régen mellette állott. Sohajtozott az Öreg örömébenn; a’ fia pedig gyönyörködve nézte már rég-ólta az Öreget. Atyám, monda sokára kedves hanggal, a’ te örömednek nagynak kell lenni! Már régen nézem mint tévelyegnek kedve-töltt tekinteteid az öszi-vidékenn ’s régen hallom sohajtásidat; Atyám, engedj most egy kérést!

Menalcás.

Szóllj, kedves gyermekem, ’s ülj-le mellém, hadd tsókoljam-meg a’ homlokod’. – – Le-üle Tityrus az Attya mellé, ’s az Öreg atyai nyájassággal tsókolta-meg homlokát a’ fiának. Atyám, így szólla továbbá Tityrus, gyakran hallottam a’ leg-idösbb bátyámtól, – – mert midön nyájunk mellett az árnyékba’ ülünk, sokat beszéllünk felölled, ’s akkor könnyek, öröm-könnyek omlanak szemünkböl. Ö tölle hallottam, hogy valaha téged’ tartott az egész környék a’ leg-jobb énekesnek, és hogy eggy-nehány ketskét nyertél énekeddel. Ó kérlek próbáld-meg, énekelj nékem eggyet, most midön gyönyörködésre ragad az öszi vidék. Töltsd-bé, Atyám, töltsd-bé ezt a’ kérésemet. Lassú mosolyodással felele néki az ösz Menalcás: Meg-próbálom, ha szeretnek é még a’ Músák, a’ kik annyiszor segítettek el-nyerni a’ fel-tett jutalmat. Még eggyszer járta-el tekintete a’ vidéket, ’s így kezdé énekét:
„Hallgassatok-meg Músák, halljátok-meg rebegö kiáltásomat! Napjaim’ tavaszábann nem hagytatok ti engem’ segítség nélkül a’ zúgó tsermelyek mellett, ’s a’ zöld ligetekbenn. Engedjetek most is eggy éneket, nékem, meg-öszültt Öregnek.
Mitsoda tsendes gyönyörüség foly belölled reám öszi vidék! mint tzifrázza magát a’ halni készülö esztendö! Sárgán áll a’ som és a’ füz a’ tó körül; sárgán állanak az alma és körtvély-fák, a’ színét el-hagytta dombokonn és még zöld völgyekbe’, a’ tseresznye veres levelei között. Tarka a’ Liget, mint a’ rét tavasszal, mikor virágok borítják-el. Vereslö kotzkázat nyúlik-le a’ hegyröl a’ mezökre a’ zöld tetejü fenyök körül. Már ropog a’ száraz haraszt az útasok’ lépése alatt; búsan ögyeleg a’ tsorda a’ hervadó virágtalan füvönn. Tsak a’ vereslö börvény nem hagyta-el magát, a’ tél’ magános jelentöje! Most lép-bé hozzátok a’ tél’ nyúgodalma, ó fák, kik nékünk meg-értt gyümöltsöt adtatok, ’s híves árnyéktokba vettétek a’ Pásztort és a’ nyáját. Igy ne jusson senki közzülünk a’ sír’ nyúgodalmára, hanemha édes gyümöltsöket terem elébb, ’s életet adó árnyékot hint az inségbenn nyomorgókra. Mert az áldás, fiam, az Igaz’ háza körül lakik, és tsüri körül. Fiam, a’ kinek tiszta a’ szíve, ’s bízodalmát az Istenekbenn veti, nem jár az sillyedezö posványonn. Magassan emelkedik az Olympusra, mikor áldozik, áldozatjának füsti, ’s az Istenek áldva hallgatják-meg háládó könyörgését. Nem jövendöl néki a’ bagoly szerentsétlenséget, sem a’ rémítö éjjeli varjú. Bátran és nyúgodalommal lakik békességes hajléka alatt; a’ kegyes Házi-Istenek*
Hízi-Istenek
látják foglalatosságit, ’s hallgatnak nyájas beszédire ’s áldást botsátnak rá. Borúlatos napokat lát ugyan tavasszal, ’s nyárbann menny-köves fellegek gyülnek-meg felette: de, fiam, ne zúgolódj, ha Jupiter napjaid közzé ködös órát is eggyvelít. Tartsd-meg intésimet, fiam! majd ha a’ sírba szállok elötted! – – Kéméljétek-meg, az ösz’ ékességét! tsendes szellök fosszák-meg játszodozva a’ fákat haldokló levelektöl! úgy még gyönyörködhetem tarkasága’ látásábann. Talám, majd ha megint vissza-térsz, szép Ösz, talám már akkor nem látlak. Mellyik fáról húll akkor le a’ haldokló levél koporsóm’ tsendes halmára?”
Igy énekle az Öreg, ’s Tityrus könnyezve nyomta az Attya kezét nedves ortzájához.
AZ ÉNEK’
és
LANT-VERÉS’
fel-találása.
Az idök’ ifjúságábann, midön az ártatlanság’ kevés szüksége és a’ Természet a’ még meg-nem-romlott emberek közt az eggyügyübb mesterségeket szülték, élt eggy Leány. Eggy se vólt abbann az idöbenn olly szép, eggy se olly érzékeny a’ Természet szépségeinek el-fogadására. Öröm-könnyekkel köszöntötte a’ Hajnalt és a’ meg-ujjúltt környéket; örvendezve az alkonyodást, és tsendes fénnyét a’ Hóldnak. Az Ének még akkor rendetlen öröm-sikóltás vólt. Mihelyt az álmatlan kakas a’ kunyhóról le-kiáltotta, hogy itt a’ reggel! – – mert már akkor múlattságúl magokhoz szoktatták a’ szelídebb állatokat, – – ki-lépett védelmezö padlása alól, melly öszve-hánytt gyékény és fenyö-ág vólt, hozzá kötve a’ szomszéd fák’ derekához; – – ennek az árnyékába’ lakott ö, ’s felette a’ madarak laktak, a’ gallyak’ sürü levelinn. Ki-ment a’ vidéket nézni, mint ragyog a’ harmatbann, ’s a’ szomszéd ligetbenn mint zengenek a’ madarak. Gyönyörködve figyelmezett énekekre, ’s próbálgatta zengéseket. Édesen folytak ajakáról a’ rendes hangok, ’s ennél rendesebb hang, még eggy Lyányka ajakáról se folyt. A’ mit hajló kedves szava el-tanúlhatott a’ madarak’ zengésiböl, azt külömbféle módonn szedte-öszve. – – „Parányi kis éneklök,” (monda éneklö szóval) „be kedvesen zeng a’ ti éneketek a’ magas fák’ tetejéröl, ’s az alatsony bokronn! Ó bár tsak én fogadhatnám illyen szép hangokkal a’ fel jövö Napot. Tanitsatok-meg ezekre, úgy örvendezésimet véletek éneklem én is a’ Nap fényes súgárinak.” Igy énekle a’ Leány, ’s szavai mérséklett renddel simúltak véletlenül a’ madarak’ zengési szerént. Örvendezve tsudálta rendes öszve-eggyezését szavainak. – – „Mint ragyog a’ zengö Liget,” (igy folytatá továbbá szavait tsudálkozva) „mint ragyog a’ vidék itt a’ harmatba’. Te a’ ki mind ezt teremtetted, ó mint örvendek én! Most kedvesebb hanggal dítsérhetlek mint játszó-társaim.” – – Igy éneklett, ’s örvendezve hallgatta a’ vidék az új harmoniát, ’s meg-némúltak a’ madarak.
Ezután minden reggel ki-ment a’ fák alá, ’s gyakorlotta magát az új mesterségbenn. De a’ Ligetbenn már régtöl fogva leste eggy Legény; bámúlva állott a’ bokor mellett, sohajtozott, beljebb ment a’ ligetbe, ’s próbálgatta énekeit. Gondolkozva támaszkodott eggykor sás fedele alatt ívére, mert ö találta-fel a’ nyíl-lövöldözést az orv-madarak ellen, mellyek galambjait öldösték, kiknek rakottyából font a’ szomszéd tölgy-fa’ törzsöke körül házat. – – „Mitsoda ez, a’ mi szivemböl fel-sohajt? (kérdé) a’ mi olly méljen fekszik bús meljembenn? Ezt ugyan öröm és víg sírás váltja-fel, mikor azt a’ szép Leányt látom a’ Ligetbenn, ’s szép énekét hallom: de ha el-tünik szemem elöl, akkor, ah! akkor búslakodás tér szívembe vissza. Ah, mi sohajt-fel szívemböl?” – – Azomban újjai az ív’ fel-vontt húrjával játszodtak, ’s a’ húrról eggy kedves hang pattant-le. Bámúlva hallotta ezt a’ Legény, ’s újra el-pattantotta. Álmélkodik, ’s eggy új találmány’ nyomozásához fog, ’s újra játszik a’ héjja’ béliböl tekertt húrral. Fel-ugrik, ’s vastag vesszöket kezd vágni, két hosszat és két rövídet; ’s a’ két rövídet által-ékezi alól és felül a’ két hosszabbakhoz, ’s a’ két rövídre húrokat tekert a’ két hosszú közzé. Most ismét játszott újja a’ húrokkal, ’s most vette észre a’ hangok’ édes külömbségeit a’ vastagabb ’s véknyabb húronn. Le-óldotta öket, ’s újakat kötözött harmóniai renddel rá, ’s úgy kezde játszani, ’s ugrott örömébe’.
Minden reggel ki-ment ezután a’ ligetbe’, ’s gyakorlotta új találmánnyát, ’s meg-eggyezö hangokat keresett azokhoz az énekekhez húrjainn, mellyeket a’ ligetbe’ lopvást tanúlt a’ szép Leánytól. De, azt mondják, haszontalan keresett sokáig, ’s sok húrok nem akarták követni énekeit, míg a’ Ligetbenn eggy Isten jelent néki meg, ez szedte rendbe’ húrjait, ’s el-játszodta elötte énekét. Általa tanúlván belé, azután minden reggel fel-kereste a’ Leányt a’ ligetbenn még Nap-költe elött: ott tanúlt tölle új énekeket, ’s sietve tért-vissza a’ forráshoz, ’s ott próbálgatta el-verni.
Eggy igen szép reggel ismét a’ ligetbe ült a’ Leány, fel-ékesítve virág-koszorúval; ’s énekelt. – – „Idvezz légy, kedves Nap’, ama’ hegy mellöl! Már ragyognak súgárid a’ fák’ tetejénn a’ magas dombokonn és a’ víg patsirta’ repdesö tollainn. Énekkel fogadnak téged’ a’ liget madarai és – –” Ekkor el-hallgatott, ’s vigyázva tekintett mindenfelé maga körül. Mitsoda kedves szózat eggyveledik énekembe? így szólla tsudálkozva. Imé, énekemnek minden hangját követi! Hol vagy; ének? szóllj! miért hallgattál-el? énekelj tovább is kedves szózat? ha tollas lakosa vagy ennek a’ ligetnek, ó repülj erre a’ bikre, hogy láthassalak, ’s hallhassam szavadat. Igy szólla, ’s magassan tekintett-fel a’ fák’ tetejére. Félve repültél el? vagy – – Még ezt a’ szózatot nem hallottam a’ ligetbe’ – – Hát ha meg-tsaltam magamat; – – de hiszen nem alszom. – – Még eggyet éneklek: – – „Idvezz légy, szép rósa! még tegnap bimbó vóltál, már ki vagy fakadva. Köszöntenek a’ reggeli szellök, a’ zsibongó méhek és a’ tzifra pillangó. Vígan repdes’ ö körüllötted, ’s issza harmatodat.” – – Igy énekle, gyakran meg-meg akadva, ’s mindenfelé tekingetett, mert a’ szózat újra követte énekét.
Meg-rezzenve ugra-fel ekkor a’ hantról. Nem, nem tsaltam-meg magam’, énekemnek mindenik tzikkelyét követte a’ szózat. Igy szólla ö, ’s a’ Legény fel-koszorúzva jött-ki a’ bokorból, ’s hón-allja alatt hozta lantját. Mosolyogva fogta-meg kezét a’ félénk Leánynak. – – Szép Lyányka, így szólla édesen nevetö szája kedves hanggal, énekedet nem tollas lakosa késérte a’ Ligetnek. Én vagyok, a’ ki énekedet ezenn a’ húronn követtem. Itt hallgattam minden reggel énekedet, ’s bellyebb mentem eggyedül a’ ligetbe, ’s el-vertem azt a’ lantomonn. Hidd-el azt nékem, szép Lyányka, hogy engem’ erre eggy Isten tanított. – – Repdesö tekintete a’ Lyánykának reszketve szaladt végig eggynehányszor a’ Legényenn, ’s a’ húronn állapodott-meg. – – Szép Lyányka, (monda továbbat a’ Legény, szerelmesen nézvén reá,) be bóldog vólnék én, ha meg-engednéd, hogy véled ide járjak, ’s énekidet húrjaimonn követhessem! – – Ekkor fel-veté a’ Leány a’ szemét. Legény, monda, örülök mikor énekemet lantod követi, kedvesebb az az Echónál; – – de, jer’ most árnyékos fedelem alá, éget a’ déli nap, jer’ homályos fedelem alá, ott édes gyümöltsöt teszek elidbe, és friss édes tejet.
El-méne a’ Legény a’ Lyánykával a’ fedél alá, ’s ök tanítgatták társaikat az énekre és a’ lantra. Még azután sokkal késöbbre adódott melléjek a’ síp, mert Marsyás vitte-bé azt az erdei Istenek közzé, mellyet annak találója Minerva midön az Isten-asszonyok azért tsúfolnák, haragjábann a’ homokra le-vetett. (9
Minerva találta-fel a’ sípot. Eggykor az Isten-asszonyok elött fújta azt, ’s ezek nevettséget imdítottak szája’ fintorgatásából. – – Minerva meg-bosszankodott, ’s a’ tenger’ fövenyére vetette-le mérgébe’ furulyáját.
) Két fát ültettek eggy dombos halmonn a’ Leánynak és Legénynek, ’s árnyékábann beszéllették késö Unokái az ének’ és lant’ találmánnyát.
MYLON.
A’ fiatal Mylon ólálkodva eggy madarat fogott a’ fenyvesbe’; szép tarka vólt a’ tolla, de még szebb vólt az éneke. Fészket tsinál néki a’ markából, ’örülve szalad kérödö nyájához. Le-veti szalma-kalapját, ’s alája teszi a’ rabot; ’s sietve fut egyenes vesszökért kalitkának a’ füzesbe. – – Ha kész lessz a’ kalitkám, ha kész lessz, kis madár, így szólla, Chloének adlak. Éretted majd – – ah – – eggy édes tsókot, eggy édes tsókot kérek; ö nem vonogatós, azt tsak meg-adja: ha pedig azt meg-adja, ravaszkodva kettöt, hármat, de négyet is lopok mellé. – – Ó bár tsak készen vólna már a’ kalitkám! – – Igy szólla, ’s sebessen szaladt-vesszöivel a szalma kalaphoz. De millyen el-szomorodva állott-meg! – – – – Eggy irígy szél fel-fújta kalapját, ’s tsókjai oda lettek a’ madárral.
A’ FAUNUS.
Nem, nékem ugyan nem örvendetes nap! így szólla a’ Faunus, ki-botorkázván víradta felé köszirt barlangjából. Útálom a’ nap-fényt, miólta azt a’ szép Nymphát el-szalasztottam. De nem fog koszorú fityegni szarvamonn, míg fel nem találom. Eggy virág se virít barlangom körül, mind bimbójába’ taposom azt el; a’ sípom pedig – – ’s ezt a’ korsót is el-töröm.
El-taposta a’ korsót és a’ virágokat. Akkor jöve eggy más Faunus, ’s le-tette a’ nehéz tömlöt. Mit bolondoskodol? kérdé tsúfúl katzagva, ma, ezenn a’ víg naponn, a’ Lyéus innepénn! Köss hamar repkényt szarvadra, ’s jer’ az inneplökhöz, az esztendö’ legjobb napjánn!
Nem, nékem ugyan nem örvendetes nap! így felele a’ Faunus. Míg rá nem akadok, esküszöm! nem lessz repkény a’ szarvamonn! Ó szerentsétlen szempillantás, a’ mellybe’ el-szalasztottam. Sebessen szaladt elöttem, a’ víz gátlást vetett szaladásának; kéttségesen állott a’ partjánn, ’s nem tudta mit tsináljon. Reszkettem örömömbe’, ’s már magamhoz akartam szorítani a’ vitzkándozót, de a’ Trítonok, az átkozott tolvajok! ki-ütötték a’ vízböl magokat, ölbe-kapták, ’s meg-fújtt kürtökkel a’ más partra úsztak véle. Esküszöm a’ Styxre! míg rá nem akadok nem lessz repkény a’ szarvamonn.
’S eggy hideg Nympha, úgymond a’ másik Faunus, – – röhögnöm kell rajtad, – – ’s eggy hideg Nympha – – teheti illyen szomorúvá napodat! Nékem, jó Faunus, nékem a’ Szerelem eggy orámat se teszi szomorúvá; nem, – – tsak eggy orámat is! Ha az eggyik rántja-el töllem tsókját, a’ másikhoz ugrom. Szám eggy Nymphához se érjen többet, ha valamellyik eggy óráig tart karja közt, ma ezenn a’ víg naponn! mindenikét fogom szeretni, mindenikét nyalogatni. Jer’, Faunus, ne szomorkodj; még te ifjú vagy; az ortzád szép barna, fekete nagy szemed pajkos és szilaj, ’s rövíd fodor hajad szépen göndörödik-öszve görbe szarvad körül, ’s úgy áll hajad közt, mint két vastag tölgy a’ sürü gazba’. Tedd-fel a’ koszorúd’, nézd, imhol a’ szép repkény. Már hallom messziröl a’ thyrzus páltzák’ és tányérok’ tsattogását és a’ víg sípokat. Hajolj-le hamar, már közel a’ lárma, jönnek a’ domb mellöl! Hajolj-le, hadd tegyem-fel a’ koszorúd’. Be kényesen vonnyák szekerét párdutzai! Ó Lyéus! – – Látod é mint ugranak a’ Faunusok és Nymphák. Be víg lárma! Ó Éván, Évoé! – – a’ fejedenn a’ koszorú! Hamar tedd a’ hátamra a’ tömlöt. – – Ó Éván, Évoé!
A’ SZERENTSÉTLEN SZERELEM.
A’ Vadász-hálóba tekergözött Szatyrus viradtáig feküdt a’ posványos nádasba’. Messze-nyúlt eggyik ketskelába ki a’ hálóból. Ki-fáradva feküdt ott, nem lévén képes eggy tagja’ felóldására is. A’ nádasba’ repdesö madarak öszve-gyültek mellé, a’ kuruttyoló békák pedig, bámúlván ezenn a’ rendes fogásonn, félelmesen szökdöstek hozzá. – – Rikóltanom kell, monda, a’ mennyire bírja torkom, míg elö nem kerül valaki. Rikóltott, ’s eggy dombról a’ másikig hallott-meg, erdönn, völgyenn keresztül, rikóltása. Ötször rikóltott, mind az ötször haszontalan. Sokára eggy Faunus jött-ki a’ Ligetböl. Honnan jön ez a’ fertelmes ordítás? kérdé; hallasd még eggyszer tsúnya szavad’, hadd akadjak rád. – – Még eggyszer rikóltott a’ Szatyrus; sietve ment a’ Faunus a’ nádashoz, ’s rá akadt a’ katzagást indító fogolyra. – – Az Istenek nevébenn kérlek, Barátom, monda , óldozz-fel ebböl az átkozott hálóból; Nap’-le-mente ólta nyomorgom itt. – – Röhögve állott elötte a’ Faunus, tsípejére rakván-fel a’ nagy nevetés miatt kezét; ’s bámult mint feküdt gombolyag formán félig a’ posványba’, ’s eggyik lába mint meredt-elöre. Azután hozzá-fogott fel-óldozásához, ’s talpra állította. Ez ám a’ puha ágy! úgyé? kérdé a’ Faunus. Beszélld-el kérlek az Istenek’ nevébenn, hogy tudtál ebbe vergödni? – – Istenek, kiálta a’ Fel-óldozott, ez é jutalma a’ leg-forróbb szerelemnek? átkozott az az óra, a’ mellyben leg-elöször láttam-meg a’ kegyetlent! – – De üljünk arra a’ görbe füzre; fáj az eggyik lábam. – – Le-ültek a’ füzre, ’s a’ Szatyrus hozzá fogott keserves történetének elö-beszélléséhez. Már egész esztendeje, monda, hogy amannak a’ pataknak Nympháját szeretem, melly amott a’ köszikla alatt omlik a’ bokorból; ott, a’ hol az a’ fenyö áll, a’ köszikla felett. Meg nem hallgatva állottam egész esztendeig fél-éjszakánként barlangja elött, ’s fájdalmimat panaszlottam néki: meg nem hallgatva állottam ott, sohajtottam, kesergettem, ’s néha furulyámat fújtam-meg mulattatásáúl, vagy szerelmemet éneklettem keserves hangokkal, úgy hogy a’ kösziklák is sírtak belé; de mindég meg nem hallgatva.
Szeretném, monda a’ Faunus, hallani énekedet. – – El-énekeljem é kérdé a’ Szatyrus; annál szebbet sohase tsináltam. – – Hozzá fogott az énekhez:
„Szép Isten-asszony, mert hozzád képest Vénus is tsak közönséges ábrázat! mikor hallgatod már meg panaszimat? Siket leszel é mindég erántok, mint ez a’ kö, mellyenn ülök. Ó én nyomorúltt! örökké ki nem hallgatva énekeljek, sírjak ’s keseregjek é én barlangod elött a’ rekkenö délbenn ’s a’ híves éjtzaka’? Ó ha tudnád millyen bóldog az, a’ kinek magához hasonló ifjú párja van. Tudakozd-meg tsak azt a’ lassú bagolyt, a’ ki köszikláid megett a’ fák’ odvábann lakik, ’s éjtzaka örömébenn üvölt, mint én üvöltöttem bóldog napjaimbann, midön szédelgö fövel mentem haza barlangomba. Ó ha tudnád, elö ugranál ’s által-ölelnéd fejér karjaiddal fekete hátamat, ’s mosolyogva vezetnél-bé hajlékodba; magassan szökdösnék akkor örömömbe’, mint a’ bornyú szökdös. Kegyetlen, hányszor aggattam barlangod’ elibe fenyö ágakat, rajtok vólt még az erös-szagú termés, és leveles tölgy gallyakat? hogy mikor a’ tántzról, vagy az – – ah! másokkal való játékról haza térsz, örülve tsudálkozz. Hányszor raktam-le, Háládatlan, még tavasz’ elejénn teli kosarakkal barlangod elött az epret, vagy a’ mit az esztendö’ része termesztett, mogyorót, édes gyökeret? Nem vittem é öszszel a’ leg-nagyobb döbönyömbe’ tsomoszlott szölöt, melly úszott a’ tajtékzó mustbann? nem vittem é friss ketske gömölyét? – – Már régtöl fogva tanítok számodra eggy fekete bakot; sok mesterségre szoktatom, hogy gyönyörködtessen. Ha szóllok neki fel-ágaskodik rám, ’s meg-tsókol; ha pedig sípom’ fúvom-meg, fel-áll, látnád tsak, hátúlsó lábaira, ’s tántzol, mint én tántzolok. Ó kegyetlen! miólta szerelmem ennyire kínoz, ízét mind az étel, mind az ital el-vesztette elöttem, ’s kulatsom gyakran eggy óráig is dugva áll napjábann. Annak elötte gömbelyü vólt képem mint a’ sár-tök, most száraz vagyok, ’s az álom is, kerül. Be édesen aludtam annak elötte délig, míg a’ sütö meleg barlangomba bé nem sütött, vagy a’ szomjúság fel nem ébresztett! Ah, szép Nympha, ne kínozz tovább; készebb vólnék a’ tsalány közt fetrengeni, készebb egész óráig fekünni bor nélkül a’ meleg homokba’ a’ sütö-verö-fényenn. Jer’, jer’ tej-színü szép Nympha, jer’ az én barlangomba eggyes hajlékodból. Nints az enyímnek mássa az egész környékenn. Puha ketske-bört terítettem-le belé számodra és számomra; két falánn ivó-edényim függnek, kissebbek és nagyobbak, szép renddel, ’s gyönyörü bor-szag üt-meg kivülröl. Be szép lessz nézni pajkos gyermekeinket, mint kergetik eggymást a’ kantsók körül, vagy mint danolnak a’ tömlönn! – – Barlangom elött eggy magas tölgy áll; árnyékába’ pedig a’ Pán képe. Magam faragtam azt mesterségesen tölgy-fából, miként síránkozik azonn a’ Nymphánn, a’ ki karjai közt náddá vált. Nagyon fel-tátotta a’ száját; eggy alma is belé fér, ollyan erösen nyomtam fájdalmát ki, söt a’ könny-tseppeket is – – a’ könny-tseppeket is ki-metszettem. – – De ah, nem jössz! nem jössz, ’s reménység nélkül kell barlangomba vissza-térnem !”
El-hallgatott a’ Szatyrus, ’s bámúlt a’ Faunus tsúfoló katzagásánn. – – De beszélld-el hát, monda ez, hogy botlottál a’ hálóba.
Tegnap, felele, szokásom szerént közel állottam barlangjához, ’s a’ leg-szívre-hatóbb esdeklésekkel énekeltem énekemet. Háromszor szakasztották azt sohajtásim félbe’, ’s mikor szomorúan vissza-tértem, az eggyik lábam belé akadt a’ hálóba, ’s eggyszere öszve-tsapódott az felettem. Le-estem lábamról, ’s a’ mint ki-akartam fejtözni, jobban belé kevertem magamat. Nagy katzajt hallék közel hozzám, ’s a’ Nympha mellettem termett játszó-társaival, ’s keményen bé-tekergetvén, a’ posványba vontzolt. Itt vagyok, monda fenn-szóval nevetve, ’s Társaival meg-állott a’ partonn. Kegyetlen! miért nem jössz, hogy fekete hátadat fejér karommal által-ölelhessem, ’s miért nem szöksz örömödbe’, mint a’ bornyú szökik? – – Aludj hát itt; én pedig reménység nélkül térek vissza barlangomba. – – Igy szólla a’ Kegyetlen, ’s ott hagyott. Még messziröl is hallottam tsúfoló nevetését. Szaggassanak- el a’ vadak, ha valaha barlangja felé térek.
Takarodj, felele a’ Faunus; én téged’ még elébb büntettelek vólna meg alkalmatlan szerelmedért. Menny, tántzolj ketskéddel, ’s felejtsd-el szerelmedet; vagy bóldogtalanságodat mesd-ki tölgy-fába.


IDYLLIUMOK.
II. KÖNYV
DAPHNE, CHLOE.

Daphne.

Nézd, a’ Hóld emelkedik már túl ama’ fekete hegyenn, ’s már a’ felsö fák közt ragyog. Gyönyörü ez a’ helly, múlassunk itt egy-kevéssé; a’ Bátyám haza-hajtja a’ nyájat.

Chloe.

Kedves a’ helly, kedves az estveli hívesség; múlassunk eggy-kevéssé.

Daphne.

Nézd ott a’ kőszikla mellett van a’ fiatal Alexis kertje. Jer’ nézzünk-bé a’ sövénnyénn. Leg-szebb kert az ezenn a’ tájonn, eggy sints illyen szép rendbe’, eggy sints illyen jó munkába’.

Chloe.

Nem bánom, nézzünk.

Daphne.

Eggy Pásztor sem érti úgy a’ kertészkedést. – – Nem igaz?

Chloe.

Az úgy van?

Daphne.

Nézd millyen buján nö minden valami tsak a’ földönn el-tsúsz, vagy karókonn tartózkodik. Amott víz omlik a’ szirtról, patakká vál, ’s a’ kert’ árnyéki közt fut-el. Oda-fel a’ domb hátánn Jászminnal futtatta-bé ernyöjét. Talám az egész szép vidéket ki-lehet belölle látni.

Chloe.

Lyányka, te nagyon dítsérsz mindent. – – Igaz, gyönyörü minden. Szebb a’ barna Alexis kertje az egész környék kertjeinél; szebbek virági minden virágoknál; eggy forrás se zuhog ollyan kedvesen, mint ez; eggy sints ollyan tiszta, eggy sints ollyan jó-ízü.

Daphne.

Mit nevetsz, Chloe?

Chloe.

Én nevetek? – – Nézd tsak, letöröm ezt a’ rósát; valld-meg, nem édesebb illatú é, mint egyéb rósák? nem ollyan szép é, mintha maga nevelte vólna Ámor?

Daphne.

Ah ! ne légy tsintalan!

Chloe.

No, de – – Ne fojtsd-el azt a’ sohajtást, a’ melly erövel emeli-fel mellyed’.

Daphne.

Hamis! jer’, mennyünk innen.

Chloe.

Illyen hamar? – – én nem mengyek; itt gyönyörü lenni! – – De hallod – – valami zördül. Bújjunk ide az Orgona-fa alá, ott senki sem lát-meg. Nézd tsak, ö maga jön. Lassan, súgd-meg hamar, úgy é ö maga is szebb, mint a’ több Pásztorok?

Daphne.

Ah! én megyek.

Chloe.

Én nem eresztelek: nézd mint gondolkozik, mint sohajtoz. Néki, hidd-el, néki valami Lyányka van a’ szívébenn. – – Lelkem, a’ te kezed reszket; ne félj, nints itt farkas.

Daphne.

Eressz; ah, kérlek eressz!

Chloe.

Hallgass!
A’ Lyánykák a’ sürü levelü orgona alá rejtöztek; Alexis pedig nem vélvén, hogy valaki hallja, így kezdte énekét:
„Sápadtt tsendes Hóld, légy bizonysága sohajtásimnak; ti pedig tsendes árnyékok hányszor sohajtottátok ezt Daphne, Daphne utánnam! Édes illatú virágotskák, harmat-tsepp fénylik leveletekenn, mint az én ortzámonn a’ szerelem tseppje. Ó bár, bártsak meg-vallhatnám néki, hogy inkább szeretem, mint a’ méh a’ tavaszt! – – A’ minap a’ kút mellett öszve-akadtam véle; eggy nehéz korsót merített-meg vízzel. Engedd, hadd vigyem a’ kunyhódhoz ezt a’ nehéz korsót. Igy szóllék akadozva. Igen-is jó vagy, felele. Reszketve vettem-fel a’ korsót, ’s némán, sohajtozva, ’s földre sütött szemmel mentem mellette, ’s nem mertem néki meg-vallani, hogy inkább szeretem, mint a’ méh a’ tavaszt. – – Be szomorúan hanyatlasz te, kis Nártzis, előttem; délbe’ még virágoztál, már el vagy fonnyadva. Igy, ah, majd így fogok én is el-fonnyadni, én fiatal Pásztor, ha meg-veti szerelmemet! Ha meg-veti azt, kis virágok, ezer nemü füveim, eddig-való gyönyörüségem, fö gondom, – – akkor majd orvosló kéz nélkül fogtok elfonnyadni! mert nékem nem virít semmi gyönyörüség. Meg-fojt a’ vad gyom, ’s dögleletes árnyékkal borít a’ dudva bé! – – Te is oda leszel, szép Gyümöltsös, kezem’ ültetése! melly eddig a’ leg-édesebb gyümlöltsöt termetted; szomorúan állanak majd ki levél és gyümölts nélkül ki-hóltt törzsökeid a’ gazból; én pedig alattatok fogom hátra lévö napjaimat sohajtások közt el-tölteni. Te, az-alatt míg Hamvam itt nyugszik, érdemesebb Férj ölelgetési közt élj a’ leg-tökélletesebb bóldogsággal! – – De – – mit gyötresz engem’ irtóztató tsüggedés? Még virít reménységem, mert nyájasan mosolyog mikor mellette múlatva mengyek-el. A’ minap a’ dombonn fúttam nád-szálamat, ö pedig a’ szomszéd útonn ment haza felé. Meg-állott sípolásomra. Mihelyt meg-láttam mindjárt reszketni kezdett az újjom és a’ szám; ’s ha hibásan sípoltam is, még is állva maradt: Ó ha idövel Menyasszonyi koszorúval hozhatom árnyéktok alá, szebb szín fusson-el akkor kis Virágok! édesebb illattal fogadjátok-el akkor! Te pedíg fiatal gyümöltsös, hajtsd-le hozzá rakott ágad’!”
Így énekle Alexis. Daphne sohajtozva hallgatta ötet, ’s keze reszketett Barátnéja’ kezébenn. De Chloe elö-kiáltotta: Alexis, Daphne szeret téged’. Itt áll az Orgona alatt, jer’, tsókold-fel könnyeit ortzájáról, mellyet szerelmébe’ hullatott. Félve ment felé Alexis. De örömét nem tudom ki-mondani, midön Daphne a’ Chloe meljére simúlva, szemérmesen vallotta-meg, hogy ötet szereti.
A’ BOKRÉTA.
Láttam Daphnét. Talám – – ah talám bóldog vólnék, ha nem láttam vólna! Még soha-se tetszett szebbnek. A’ nagy höségbe’ a’ füz fák alatt feküdtem a’ híves patak mellett, hol a’ kövekenn lassan hempelyeg-el. Árnyék szövödött felettem, és a’ híves patak felett; Nyúgodalmasan feküdtem ott; de ah, azólta nints nyúgodalmam. Közel hozzám meg-zördült a’ bokor, ’s Daphne, Daphne a’ patak árnyékos szélénn jött-le felém! Tsínosan vonta fel fejér kis lábáról kék ruháját, ’s bé-lépett a’ vízbe. Meg-hajlott, ’s jobb kezével gyönyörü ábrázatját mosta, baljával pedig ruháját tartotta, hogy a’ vízbe ne érjen. Azután meg-állott, ’s tsendesen várta míg kezéröl eggy tsep sem esett a’ vízbe. Meg-állapodott a’ patak, ’s tisztán fogadta-el minden részetskéjét. Kedve-telve mosolygott ekkor képére, ’s hellyre-nyomta arany haja’ fonadékját, melly nyakánn tsomóba kötödött. Kinek, így sohajtoztam, kinek ez a’ tsínosgatás? vallyon kinek akar tetszeni? Kitsoda az a’ szerentsés, a’ kiért mosolyogva gyönyörködik szépségébenn? Azomban midön így hajolva áll a’ patak felett, bokrétája ki-esett a’ melje mellöl, ’s le-úszott a’ vízenn hozzám. Ki-fogtam, meg-tsókoltam; nem adtam vólna eggy nyájért. De ah, hervad a’ bokréta, ah hervad, pedig még tsak két napja, hogy le-úszott hozzám. Ah, miként ápolgattam! Abba’ az ivó-tsészébe’ állott, mellyet tavasszal énekemmel nyertem. Mesterségesen van rajta ki-metszve Ámor, eggy leveles szölö színbe’, ’s nevetve próbálgatja nyilai’ élét újja’ hegyével, ’s elötte két galamb tsókolódik. Háromszor töltöttem napjábann rá friss vizet, ’s éjtzakára rostélyos ablakomba tettem a’ harmatra ki. Sokáig állottam mellette ’s szívtam édes illatját. Édesebb vólt a’ szaga, színesebb a’ levele, mint a’ tavasz viráginak, mert ez a’ Daphne meljénn virított! El-merülve állottam-meg a’ tsésze mellett. Éles, mondám, Ámor , éles a’ te nyilad; be igen-is, igen-is kell azt nékem érezni! tsak félig éreztesd azt értem Daphnéval, úgy néked áldozom a’ tsészém’. Eggy kis óltáronn fog állani, ’s minden reggel virág-koszorúval övedzem-körül, ha pedig tél lessz, zöld myrrthus ágat tészek-rá. – – Kis Galambok! ó ha közelgetö bóldogságom’ képei lennétek! de ah, hervad a’ bokréta, akárhogy örízem. Szomorúan figyegnek az el-fonnyadtt virág-szálak a tsésze szélénn le; már nem töltik többet illatjokat, ’s ejtegetik leveleket. Ah Ámor, ah ne engedjed, hogy hervadások szerelmemet ábrázolják!
DAPHNE, MICON.

Daphne.

Minek ez a’ kis Óltár ide, Édesem? Vallyon mellyik istenségnek van ez szentelve?

Micon.

Ámornak, édes Daphném, Ámornak van ez szentelve! Édesen nyugszom én itt a’ forrás mellett, mert, emlékezhetsz rá, kitsínyek vóltunk, tsak mint ez a’ tsengö-fü, óráinkat ártatlan édes játszodozással rövídítettük itt. Én, én szenteltem azt néki, mert már akkor, édes emlékezet! már akkor ébredezett szívünkbe’ a’ Szerelem.

Daphne.

Én pedig myrrthussal és rósával kerítem körül; majd, ha meg-örzi Pán, Templom formára bóltozódik-bé; mert, Édesem, nékem is kedves az az emlékezet.

Micon.

Tudod? tsészét tsináltunk tök-hajból, teli-raktuk tseresznyével meg eperrel, ’s úszni tettük a’ patakra.

Daphne.

Tudod? Mogyoró-héjból, makk-kupakból, meg tsudafa-gombból tsináltunk edényeket; tej-tseppeket ittunk belölle, ’s kenyeret morzsáltunk belé. Én játékból feleséged, te pedig Uram voltál.

Micon.

Jól tudom. Látod azt a’ bokrot? Még most-is meg van a’ bóltja, de már öszve-boglyosodott; a’ vólt a’ mi lakó-hellyünk. Ollyan alatsony vólt, hogy eggy ketske-fiú is el-bonthatta vólna kis szarvával. Füz és rakottya vesszöböl fontuk-bé a’ falát, ’s eggy kis fa-rostély vólt az ajtaja. Be édesek vóltak azok az órák, a’ mellyeket itt párosan, mint férj és feleség, eggyütt töltöttünk-el.

Daphne.

Kis kertet is fogtam-fel a’ házunk megett, jut é még eszedbe? Sásból tsináltuk a’ kerítését. Eggyszerre meg-ehette vólna eggy juh, ollyan nagy vólt.

Micon.

Jut eszembe; a’ mezö és a’ rét apró virágit ültetted te belé.

Daphne.

Mindég gondoltál te valamit, Édesem! Eggy eretskét vontál a’ forrásból kertünkbe; gyékény tsatornánn folyt az eggy vállútskába, ’s meg-telve eggy jó ital lett vólna a’ szomjúhozónak. Nézd még most-is meg van a’ vállú, amott a’ patak szélibe.

Micon.

Áldás nélkül van az a’ ház, a’ hol nintsenek gyermekek. Te valahol eggy reves Ámor képére akadtál. Apolgattad, ’s nevelted mint hív Anya. Dió-haj vólt a’ böltsöje, ’s danolva altattad a’ virág-levelenn.

Daphne.

Igen; ’s most majd meg-fizeti dajkálkodásomat.

Micon.

Egyszer kákából kalitkát fontam; eggy szötskét tettem-belé, ’s néked kedveskedtem véle. Ki-vetted belölle, ’s játszani akartál azzal. Meg-fogtad; ö erővel el-akart ugrani, ’s az újjod közt hagyta eggyik lábát. Reszketve ült kinnyábann eggy füszálra. Nézd, ah nézd szegénykét! mint reszket; úgy é fáj? ’s én, én vagyok a’ ki kínozlak. – – Igy szóllottál te, ’s sírtál szántodba’. O Daphne, mint örültem én érzékeny szívedenn!

Daphne.

A’ te szíved még érzékenyebb vólt, Kedvesem! Az Ötsém két madarat hozott-el egy fészekböl. Add nékem azt a’ két madarat, így szóllál; de nem adta néked. Ezt a’ páltzát adom érte; nehéz vólt a’ fekete hajra ki-vágni fejér levelü ágait. Meg-vólt a’ tsere, ’s tiéd vólt a’ madár. Gyengétskén tetted-bé tarisznyádba szegényeket, fel-másztál a’ fára, ’s vissza-tetted fészkekbe. Öröm-könnyek áztatták-meg akkor, Édesem, ortzámat. Ha az elött nem szerettelek vólna is, azólta szeretnélek.

Micon.

Illyen édesek vóltak gyermeki napjaink, mikor játékból férjed, te pedig feleségem vóltál.

Daphne.

Ösz esztendeimbe’ sem felejtem-el.

Micon.

Be bóldogok lesznek, Kedvesem, napjaink, majd ha a’ jövö Hóbann, úgy rendelte azt az Anyád, Hymen valósággá teszi azt, a’ mi eddig gyermeki édes játék vólt.

Daphne.

Ha áldást botsátanak ránk a’ jó Istenek, nem lessz bóldogabb eggy bokor, mint én és te!
A’ TSÓNAKÁZÁS.
Indúl a’ Tsónak, melly Daphnét
Közzülünk el-viszi.
Ó hogy azt tsak a’ Szerelmek
’S a’ lágy Szellök hajtsák!
Habok, öleljétek körül!
Mert majd, ha szép szeme
Szaladástokonn tévedez,
Rám fog emlékezni.
A’ part’ tsendes árnyéki közt
Zengjen a’ tollas Nép;
’S a’ víg tsere ’s a’ mozgó sás
A’ gyepre tsalja-ki.
Te az alatt maradj simán
Tsendes Tó, míg ki-lép;
’S vigyázz reá, mert még szebb Lyány
Nem ült a’ hátadonn.
Tiszta, mint a’ Nap, melly magát
Tükrödbe tsudálja,
Szép, mint Vénus, mikor fejér
Tajtékból először
Lépett gyöngy-ház szekerére. – –
A’ Vízi-Istenek,
El-hagyták játékokat, el
A’ Tenger’ Nympháit.
Nem nézték az el-sárgúlttak
Tsalogatásokat;
Tsak az Isten-asszonyt nézték,
Míg a’ partra ki-költ.

AZ ÖSZI REGGEL.
A’ jókor fel-költt Nap ragyogva emelkedett-fel a’ heggyenn, ’s vídám öszi napot ígért, midön Mícon ablaka’ rostéljozatjához állott. Már égett a’ Nap a’ verhenyeges, zöld és fakó szölö levelenn, melly, a’ tsendes reggeli szellökkel játszodozván, az ablakot bé-futotta. Tiszta vólt az ég, köd feküdtt a’ völgyenn mint valamelly tenger, ’s a’ magassabb halmok szigetek gyanánt ütötték-ki belölle magokat füstölgö kalyibájokkal ’s öszi tarka ékességekkel, a’ nap-fényenn. Fakóan állottak az értt gyümöltsel meg-terheltt fák eggymás-mellett a’ leg-kedvesebb eggyveledésbe’, ’s igen kevés maradtt közzülök zölden. Víg örömmel nézett-le a’ szélesen el-terjedtt vidékre, hallgatta a’ tsordák víg bögését, a’ Pásztorok’ sípolását messzinnen és közelebbröl, ’s a’ tsevegö madarak zengését, mellyek magasan kergetöztek a’ tiszta levegöbenn, ’s majd megint az alatta való ködbe sillyedtek. Álmélkodva állott így sokáig. De most szent buzgósággal vette-le faláról Lantját, ’s így énekelt:
„Bár tsak, jó Istenek, ó bár tsak ki-önthetném elötökbe háládásomat! Meg-értt szépséggel ragyog minden; mindent, mindent bé-árasztott az áldás. Böség uralkodik mindenfelé és vígaság; ’s a’ gyümöltsöt hozó fáról, ’s a’ meg-rakott szölö-vesszöröl az esztendö adománnya mosolyog. Szép, szép az egész vidék az ösz gazdag ékességében*
ékességébenn
.
Boldog az, a’ kinek ártatlan lelkét el-követett gonoszság nem mardossa; a’ ki meg-elégedve él a’ néki jutott áldással, ’s a’ hol tölle ki-telik, mással jól tészen. Örömre vírasztja ötet jókor a’ reggel, tellyes egész napja vígasággal, ’s édes álommal száll rá az éj. Tsendes szíve a’ leg-kissebb örömet is érzi. Gyönyörködteti ötet az esztendönek minden tseréje, minden ajándéka a’ Természetnek.
De kétszerte bóldog az, a’ ki bóldogságát ollyan feleséggel oszthatja-fel, kit szépség és minden egyéb tökélletesség ékesít; ollyan feleséggel, mint te, édes Daphném. Miólta Hymen bennünket öszve-kötött, édesebb nékem minden bóldogság; azólta ollyan életünk, mint két eggymáshoz illö Síp, melly kétféleképpen játszik édes hangokkal eggy éneket. Nem díszteleníti-el kellemetes hármóniáját semmi illetlen hang; ’s öröm szállja azt meg, a’ ki hallja. Árúlt é el valaha szemem ollyan kívánságot, mellyet bé nem töltöttél? Kóstolt-é szívem valaha ollyan örömet, mellyet te a’ te örömed által édesebbé nem tettél? Késért é valaha bánkódás karjaid közzé, hogy azt nyájas mosolygásod, mint a’ Nap a’ tavaszi-ködöt, azonnal el nem oszlatta? Akkor szállott az életnek minden gyönyörüsége alatsony kunyhómba, mikor te Menyasszonyi-koszorúddal léptél-bé küszöbömönn. Kegyes Házi-Isteneim mellett fogtak örökös lakó-hellyet a’ munkás tsínosság, takarékos rend-tartás, öröm és kedv minden fel tételinkbenn; ’s az Istenek mindenre áldást botsátanak, valamihez te nyúlsz.
Úgy van! miólta te vagy Kunyhóm’ áldása, kétszeres ékkel díszesül minden. Áldás van a’ kunyhómonn, áldás a’ nyájamonn, ’s mindenemenn, a’ mit ültetek és bé-takarítok. Víg minden munkája napomnak; ’s mikor el-fáradva térek nyúgodalmas fedelem alá, mint enyhíti nyájas apolgatásod lankadtságomat! Szebb azólta a’ tavasz, szebb a’ nyár és az ösz; ’s midön télbe a’ fergeteg ostromolja kis kunyhómat, akkor a’ kandalló elött, nyájas beszéllgetések ’s házi foglalatosságok alatt érzem ölelgetésid közt a’ tsendes élet’ kelemetességét. Ha veled vagyok bízvást versenghet a’ pusztító szél, bízvást zavarhat-öszve mindent a’ zúzmaráz. El-zárva érzem én elölle kelemetességed’.
Bóldogságomat ti tészitek tökéletessé, gyermekeim, szép alakok! Anyátoknak igaz képei! Mitsoda áldás, mitsoda öröm nevelkedik bennetek számomra! A’ vólt az elsö szó, mellyet Anyátoktól tanúltatok, hogy szerettek engem’. Egészség és gyönyörködtetö vídámság nevekedik bennetek; ’s kedveltetö kelemetesség van minden játéktokbann. Öröme vagytok ifjúságomnak, ’s bóldogságtok’ szemlélése agg esztendeimet fogja gyönyörködtetni. Mert mikor víg tsátsogással vártok haza a’ küszöbönn, a’ mezöröl vagy a’ legeléstöl, ’s által-ölelvén térdemet, gyermeki örömmel vészitek ajándékimat, gyümöltsöt, vagy amit legelés-közben faragtsálok, ásótskát, gereblyétskét, mellyel gyermeki munkábann gyakoroljátok magatokat; ó mint örvendeztet engem’ akkor ártatlan örömötek. Édes örömmel sietek ollyankor, ó Daphne, ki-terjesztett karjaid közzé; te pedig meg-illetödve tsókolod-fel ortzámonn le-folytt öröm-könnyeimet.”
Ekkor hozzá ment Daphne, ’s eggy pár kellemetes gyermeket hozott karjainn. Szép vólt nedves ortzáival, mint a’ harmatos reggel. Ó be bóldog vagyok én, Édesem, így szólla fuldokva; nézd, köszönni jövünk, hogy ennyire szeretsz!
Által ölelte mind hármokat. Nem szóllottak; tsak érzették bóldogságok’ tökélletességét; ’s a’ ki látta vólna öket, el-lágyúltt szívvel érzette vólna, hogy a’ kiknek szívek tiszta, bóldogok.
A’ SZEGFÖ
Eggy szegfö van a’ Daphne kertjébenn, közel a’ sövényhez. Fel ’s alá járt a’ kertbenn, ’s meg-állott a’ szegfö mellett; szép piros tsíkokkal nyitott eggy rajta ki. Mosolyogva értette azt gyönyörü ortzájához, ’s szívta szép illatját. Önként simúlt szátskájához a’ szegfö. Meleg pirosság borította-el képemet, mert ezt gondoltam: ó ha én simúlhatnék úgy szátskájához! Ki-ment a’ kertböl Daphne, én pedig a’ kerítéshez állottam. Le-törjem-é azt a’ szegföt, mellyet ortzájához értete? inkább fog az frissíteni engem’, mint a’ virágot a’ harmat. Már a’ kezembe’ vólt, ’s le-akartam szakasztani. El-vigyem-é azt a’ szegföt, a’ mellyet ö szeret? mondám. Nem, majd meljéhez fogja azt Daphne ültetni, ’s úgy hat-fel illatja szép képéhez, mint a’ Vénus óltáráról az Olympusra a’ tömjén.
A’ FOGADÁS
Nymphák, tegyétek gyógyítóvá forrástok szent vizét, midön láb-száramról mosom a’ vért, melly a’ sebemböl folyt! Ó tegyétek gyógyítóvá, Nymphái ennek a’ forrásnak! Nem versengés, nem harag ontotta azt. Az Amyntás fia eggy farkas’ körme közt sikóltott a’ ligetbenn. Sikóltott, ’s ó hála az Isteneknek! eggyszerre mellette termettem. Már szédült sujtó tsapásim alatt, midön lapotzkámba kapott. Nymphák, ne tulajdonítsátok vétkül, hogy tiszta forrástokat zavarom véremmel, melly a’ sebemből folyt! Hólnap reggel eggy ketske-fiat áldozok-meg partotokonn, – – fejért, mint a’ fris hó.
A’ ZEPHYRUSOK.

Elsö Zephyrus.

Mit repdesel haszontalan itt a’ rósa-bokronn? Jer’, repülj vélem az árnyékos völgybe; ott Nymphák fürdenek.

Második Zephyrus.

Nem, én nem repülök véled. Repülj te a’ tóhoz, lebegj Nympháid körül; nékem édesbb munkám van. Én itt rósa-harmatbann áztatgatom szárnyaimat, ’s kedves illatot szedek.

Elsö Zephyrus.

Mi az a’ te munkád, a’ mi édesbb vólna a’ Nymphák’ játékába való eggyveledésnél?

Második Zephyrus.

Eggy Lyányka mengyen itt el majd az ösvényenn, ollyan, mint a’ leg-ifjabbika a’ Grátziáknak. Teli kosárral mennyen minden reggel ahoz a’ kalyibához, melly amott a’ domb’ hátánn áll. Nézd, mint süt a’ Hajnal mohos fedelére, ott nyújt ö a’ szegénységnek enyhülést, és mindennapi eledelt. Eggy éltes asszony lakik ott, éltes, beteg és szegény; két ártatlan gyermek sírna éhen ágya mellett, ha Daphne nem vígasztalná. Már majd elö-jö, égö szép ortzával, ’s könnyekkel ártatlan szemetskéibenn, szánakozásnak ’s annak az édes örömnek könnyeivel, hogy enyhítésére lehetett az inségnek. Itt várom ötet bé, a’ rósa-bokronn, míg majd elímbe jö. Rósa-illattal ’s hívesítö szárnyakkal repülök akkor felé; meg-hívesítem ortzáit, ’s könnyet tsókolok szeméböl. Nézd ez az én munkám!

Második Zephyrus.

Te érdeklesz; be édes a’ te munkád! Véled áztatom én is szárnyaimat, véled szedek illatot, véled repülök elibe. De – – nézd, a’ füzesbe’ jön fel-felé; szép ö, mint a’ reggel; nyájasan mosolyog ortzátskáinn az ártatlanság, kelemetesség minden enyelgése. Rajta, már itt van! emeld a’ szárnyadat; még illyen szép ortzát nem hívesítettem!
DAPHNIS, CHLOE.
Jókor reggel ment-ki Daphnis a’ kunyhóból, ’s öszve-akadt Chloével. Keresve szedett ez virágokat, ’s koszorút füzött belöllök. Harmat ragyogott mindenikenn; ’s a harmat mellé könnyek tseppentek szeméböl.

Daphnis.

Édes Hugom, minek ez a’ koszorú? Sirsz? – – ah!

Chloe.

Te is sírsz, édes Bátyám! De valld-meg, nints’ é rá elég okunk? Láttad millyen szomorúan ment-el mellettünk az Anyánk, ’s hogy szorítgatta kezünket, hogy fuldoklott, ’s el-akarta elöllünk rejteni könnyeit.

Daphnis.

Jól láttam. Szegény Atyánk! néki ma rosszabbúl kell lenni, még annál is, mint tegnap vólt.

Chloe.

Ah, édes Bátyám, ha meg-talál halni! – – Mint szeret bennünket, mint simogat, mikor azt tselekesszük a’ mit hágy, és a’ mi az Istenek elött kedves!

Daphnis.

Édes Hugom! be szomorú minden körültem! Haszontalan nyalogat a’ Báránykám; szegényt, már étetni is el-felejtem. Haszontalan repül vállamra Galambom, hijába’ tsókolgatja számat és szemem’ körületét; nints, nints semmi a’ mi múlattathasson. – – Szegény Atyánk, ha meg-hal, én is meg-halok.

Chloe.

Ah szegény Atyánk! tudod a’ minap? már ötöd’ napja, mikor a’ térdére vett bennünket, el-fakadt sírva, ’s – –

Daphnis.

Ah Chloe! Mikor le-tett a’ földre, ’s el-halaványodott. Nem bírlak, édes Gyermekeim! rosszúl vagyok, igen rosszúl, ’s el-dült az ágyonn. Azólta mindég fekszik.

Chloe.

’S mindennap rosszabbúl van! – – Nézd, édes Bátyám; mit tettem-fel: Jókor jöttem ma ki a’ kunyhóból, hogy friss virágokat szedhessek koszorú fonadékoknak; azután a’ Pán képéhez mengyek, mert, sokszor mondotta az Atyánk, hogy jó az Isten, ’s örömest hallgatja a’ kegyes könyörgést. Oda mengyek majd, ’s áldozatúl viszem néki ezt a’ koszorút; ’s nézd ezt itt a’ kalitkámba’, – – semmim sints a’mit a’ madaramnál inkább kedveljek, – – ezt is meg-áldozom.

Daphnis.

Édes Húgom, én véled mengyek; várj-bé itt, tsak eggynehány pillantásig várakozz. Teli rakom kosaramat a’ legszebb gyümöltsel, ’s a’ galambom’ is el-hozom.
Szaladt, ’s vissza-tért tsak hamar; eggyütt mentek a’ Pán képéhez, melly eggy közel álló dombonn két bik-fa alatt állott. Térdre estek az Isten elött, ’s igy könyörgöttek hozzá:

Daphnis.

„Pán, kegyes óltalmazója mezeinknek! halld, ó halld-meg könyörgésünket! Mi a’ beteg Menalcás gyermekei vagyunk; halld, ó halld-meg könyörgésünket.”

Chloe.

,,Halld, ó halld-meg könyörgésünket, kegyes Pán! fogadd-el gyermeki áldozatunkat! Ezt a’ koszorút elödbe tészem-le; ha fel-érhetném homlokodra aggatnám ’s széles vállaidra. Gyógyítsd, ó gyógyítsd-meg, jól-tévö Pán, az Atyánkat, ’s add vissza nékünk szegény gyermekinek!”

Daphnis.

„Ezt a’ gyümöltsöt hozom néked, a’ leg-édesebbet kertünkböl, fogadd, ó fogadd kegyesen! A’ leg-kövérebb ketskét áldoztam vólna néked meg, ha erösebb nem vólna nállam kis gyermeknél. De ha nagyobb leszek, kettöt áldozok minden esztendöbe’, hogy meg-tartád az Atyánkat. Ó Pán gyógyítsd-meg a’ mi jó Atyánkat!”

Chloe.

„Ezt a’ madárkát áldozom-meg néked, jól-tévö Pán; a’ leg-kedvesebb ez mindenem között. Nézd, az újjomra repül, eledelt kér töllem; de meg-áldozom néked, kegyelmes Pán!”

Daphnis.

„Én pedig néked ezt a’ galambot ölöm-meg. Nézd mint tsókol, mint akar vélem játszani; de meg-ölöm néked ötet, könyörülö Pán, hogy meg-tartsad az Atyánkat. Halld, ó halld-meg könyörgésünket!”
„Reszketö kis kézzel akarák a’ gyerekek fojtani madarokat; de nyájás szózat hallatszott: »Örömest hallgatják az Istenek az ártatlanság’ könyörgését, ne öljétek-meg múlattságtokat, gyermekek! meg-gyógyult az Atyátok.«”*
„Örömest – Az áttekinthetőség kedvéért az idézeten belüli idézést egyértelműen jelezzük az elején és a végén.
’S meg-gyógyult az Attyok. Örvendezve gyerrmekeknek kegyességénn, mentek mindnyájan, még akkor nap, Pánnak áldozni; ’s Menalcás tökélletes áldással érte-el Unokáit.
ERYTHIA.

Myrson.

Mennyünk itt a’ patakbann; a’ víz hívesíti lábainkat, felettünk pedig árnyékos füz és súgár éger bóltozódik.

Lycás.

Nem bánom; ebbe’ a’ nagy höségbe’ minden a’ hívest keresi.

Myrson.

Mennyünk addig, a’ hol a’ patak szakad; kedves ott az ülés és híves, ’s úgy tetszik, mintha a’ hóld-világonn úsznál a’ folyóbann.

Lycás.

Hallgass! már hallom az omló víz’ zúgását. Mintha minden állat itt keresne enyhülést. Mitsoda dongás-bongás, mitsoda sziszergés járja keresztül ezt az árnyékot! Ez a’ kis ér – – talám ugyan kalaúzunk akar lenni? millyen játékosan hempelyeg eggy köröl más köre. – – Hát itt! nézd mint süt a’ Nap’ fényes súgára ebbe’ a’ komlóval bé-futott odvas füzbe. Eggy kis bárány feküdt belé, lásd be rendes nyugvó hellyet keresett magának!

Myrson.

Mindent látsz, tsak azt nem, hogy ott vagyunk, a’ hol akarunk lenni.

Lycás.

Az igaz; Istenek! ó Pán, be gyönyörü helly ez!

Myrson.

Mint az ezüst lepel, mellyet tsendes szellö fúvall, úgy borítja-bé a’ szakadó patak az alatta való üregséget; koszorú formán vészi-körül az árnyékos bokor. Jer’, mennyünk alá az üreg kösziklába.

Lycás.

Kívánatos borzadással lep-meg ez a’ híves setétség. Mint szakad zajogva elöttünk a’ víz! Pertzegö tsepjei úgy tsillognak a’ nap-fényenn, mint a’ tüz-szikrák.

Myrson.

Ide üljünk a’ magassabb kövekre; puha moh nötte-bé öket. Lábunk szárazan nyúgodhat azokonn, mellyek félig vagynak a’ vízbe’; a’ le-omló patak pedig híves bóltjába zár.

Lycás.

Még nem láttam illyen gyönyörüséges hellyet!

Myrson.

Gyönyörüséges az igaz; ’s Pánnak van szentelve. Dél tájbann nem mernek hozzá közelíteni a’ Pásztorok; mert azt beszéllik, hogy itt szokott nyúgodni. Eggy történetet is énekelnek a’ patak felöl; ha akarod, el-éneklem.

Lycás.

Kénnyünkre ülünk itt; én erre a’ moh-párnára dülök, ’s gyönyörködve fogom éneked’ hallgatni.

Myrson.

„Szép vóltál Leánya Éridanusnak! szebb, mint akármelly késéröje Diánnának, ó Erythia! ’s noha szépsége még tsak nyíló formán vólt, még félig gyermek, termete súgár vólt már is. Gyermeki ártatlanság mosolygott a’ szép ortzánn, ’s félénk bátortalanság szép kék szemeibenn; dagadni kezdö melje még tsak ígért tökélletes domborodást. Hév nyárbann üzte társaival a’ nagy hegyekenn az özeket, ’s lankadtan ’s szomjúhozva szaladt eggy forráshoz. Kezeit hívesítgette benne, ’s meg-mosta szép ábrázatját; azután eggy ital hideg vizet merített, ’s fel-szörbölte kis szájával. Le-hajlott a’ forrásra, ’s nem tartott semmi veszedelemtöl; de Pán a’ szomszéd bokorból látta-meg, ’s a’ szerelem hírtelen lángot vetett szívébenn. Láb-hegyenn tsúszott lassan hozzá, de el-árúlta háta megett a’ fü-mozgás. Meg-ijedve pattant-fel a’ Lyány a’ forrásról, ’s ki-tsavarta magát a’ nagy kívánság miatt reszketö inas karjai közzül. Lapotzkája már érzette hozzá értt testének melegségét; bé-fogta vólna eggy rósa-levél a’ mi közötte ’s a’ Pán karja közt vólt. Gyorsan ugrotta-által a’ patakot; könnyü vólt mint az öz, az ijedés még gyorsabbá tette. Igy futott; Pán szaladt utánna; úgy futott mint a’ sebes szellö a’ kalász fejekenn; de meg-borzadva állott-meg eggyszerre. Eggy szörnyü köszirt’ párkánnyára jutott, sikóltva tekintett hátra, ’s iszonyodással nézett-le a’ méljségbe. Ekkor jajgatva kiáltott-fel: O Diánna, Védelmezöje a Szüzeknek! ó szabadíts, kérlek szabadíts-meg, hogy fajtalan kar ne ölelje által szüz tetemimet! Szabadits-meg ó Diánna! Védelmezöje a’ Szüzeknek! – – Már nyomába’ vólt az Isten; Erythia már érzette lehelletét, most pedig már ölelö karjait is. De a’ szerelmet útálló Isten-asszony meg-hallotta kiáltását a’ kétségbe-esettnek. Víz tsorgott-le az ölelö karonn, és a’ hozzá szorúltt meljenn, ’s forrássá olvadt ölelgetési közt; úgy olvadt, mint a’ tavaszi hó a’ barna köszirtonn; olvad, tsorog karjairól, le-fut a’ lábánn, a’ füvönn, le-szakad a’ párkányról, ’s már a’ völgyenn tsapong. Eként támadt Erythia, ez a’ tiszta forrás.”
MYCON.
Milétusról jövénk, Mílon és én, áldozatot nyújtani Apollónak. Még messzire láttuk a’ dombot, mellyenn Temploma ragyogó oszlopokonn áll, ’s borostyán ligetéböl magosan üti a’ kék égbe magát; túl rajta a’ tenger tsillámlott-el szemünk elött. Dél vólt, ’s talpunkat a’ homok, fejünket a’ Nap égette; felettünk állott éppen, úgy hogy homlokunkonn lévö haj-fürtjeink egész képünket árnyékbann tartották. Pihegve szaladt a’ gyék az út mellett a’ farkas alma alá, ’s a’ ptrütsök nyögve sziszergett a’ meg-asszott fübenn a’ le-hullott levelek alatt. Minden lépésünk alól meleg por szállott-fel, szemünket ette, ’s ki-száradtt ajakinkra ült. Igy mentünk tikkadva: de meg-hosszabbítottuk lépésinket, mert sürü fákat láttunk az útonn magunk elött; fekete vólt az árnyék alattok mint az éj. Kedves borzadással léptünk a’ kies hívessége. Eggyszerre töltött ránk enyhülést ez a’ gyönyörü helly. A’ gallyas fák széles víztartót fogtak-körül, mellybe a’ leg-tisztább forrás tsorgott, ’s az értt gyümöltsel rakott ágak tsak nem belé függöttenek; alattok pedig apróbb termö bokrok állottak, szederj, köszméte és tengeri szölö. A’ forrás eggy sír-oszlop zsámolyából tsorgott-ki ’s azt virágos folyóka, súgár repkény és fel-nyúló téli-zöld inak szötték-bé. Istenek, így kiálték-fel, be gyönyörü ez a’ hellye az Enyhülésnek! áldott légyen a’ Jóltévö, a’ ki ezt az árnyékot ültette; talám ugyan az ö tetemi nyúgosznak itten. Nézd, monda Mílon, itt, a’ folyóka virági alatt a’ koporsó homlokánn metszett betüket látok; talám meg-fogják nékünk mondani, kitsoda az, a’ ki az útas’ enyhülése felöl gondoskodott. Félre vonta botjával az inakat, ’s ezt olvasta:
„Itt nyugszik a’ Mycon Hamva! Jótétel vólt egész élte; jót kívánt hólta után is tenni, ’s ide tsalta ezt a’ forrást, ’s körül ültette gyümöltsel.”
Áldott legyen a’ te Hamvad, te Jól-tévö, mondám; áldottak a’ tiéid, a’ kik tölled el-maradtak. – – Ekkor valakit hallánk felénk közelíteni a’ fák alatt; eggy szép Menyetske vólt az, súgár termettel, ’s ártatlan ortzával. Korsó fityegett karjánn; meg-meríteni hozta azt. Isten hozott, úgymond ez alá az árnyék alá, kedveltetö jósággal; ti idegenek vagytok; talám ugyan el-fárasztott a’ hosszú út a’ meleg verö-fényenn. Szólljatok, enyhüléstekre még ezennkívül valami a’ mit találtatok, szólgálhat-é?
Áldott légy, felelénk, jó Menyetske! Nints egyébb enyhülésre szükségünk; édes enyhülést adott ez a’ forrás, ez a’ gyümölts, ez az árnyék minékünk. Tisztelet támad bennünk az eránt a’ Jóltévö eránt, a’ kinek hamva itt nyugszik, a’ ki az Útasok’ szükségeiröl illy munkásan gondoskodott. Te ezenn a’ tájonn lakol, ’s esmérted ötet; beszélld-el az alatt míg ez a’ szent árnyék hívesít, beszélld-el, ki vólt ez?
A’ Menyetske a’ sír zsámolyához tette-le a’ korsót, meg-dült mellé, ’s így kezdé nyájasan beszédét:
Ez Mycon vólt; félte az Isteneket, ’s leg-nagyobb öröme az vólt, ha mással jól-tehetett. Nints ezenn a’ környékenn eggy Pásztor is, a’ ki háládatossággal ’s szeretettel ne hírdesse emlékezetét; nints eggy is, a’ ki jó-tételeit öröm-sírással ne emlegesse. Én magam is, én is néki köszönöm, hogy most a’ leg-bóldogabb asszony vagyok, (ekkor ragyogni kezdettek könnyei) felesége a’ fiának! – – Az Atyám meg-hólt vólt, ’s inséggel tellyes szegénységbe’ hagyta az Anyámat. Magunk’ meg-vonva, kézi-munkánk ’s istenfélö jótétemény által éltünk eggy napról más napra; ’s a’ kegyesség és fedhetetlen élet vólt minden gazdagságunk. Két ketske táplált tejével, ’s eggy kis fás-kert gyümöltsével. Nem soká laktunk ebbe’ a’ nyúgodalomba’; az Anyám is meg-hólt, ’s árván hagyta gyámoltalan fejemet. De Mycon meg-szánt, bé-vett az házához, rám bízta a’ gazdasszonykodást, ’s Atyám vólt inkább, mint Uram. A’ fia, a’ leg-szebbik, a’ leg-jobbik minden Pásztori közzül ennek a’ vidéknek, látta, hogy hív munkásságom ’s szemes gondosságom meg-érdemli szerentsémet; látta azt, ’s meg-szeretett, ’s értésemre adta, hogy meg-szeretett. Mit érzettem magambann, magamnak se örömest vallom. Dámon, Dámon, felejtsd-el szerelmedet! nékem az is elég szerentse, hogy szólgáló lehetek az Atyád’ házánál. Erre kértem mindég; de nem felejtette-el szerelmét. Eggy reggel éppen a’ nyáj’ le-nyírtt gyapját etseteltem a’ pitvarbann. Bé-lépett Mycon, ’s mellém ült a’ napfényre. Mosolyogva nézett sokáig rám. Lyányka, így szólított sokára meg, a’ te jámborságod, serénységed, ’s magad-viselése nékem nagyon tetszik; te jó gyermek vagy, ’s ha az Istenek akarják, én téged’ bóldoggá tészlek. – – Lehetek é én bóldogabb, édes Uram, mint most? ha érdemesnek tartasz jóvoltodra! Igy szóllottam néki, ’s a’ háládatosság’ könnyei tsepegtek-le ortzáimonn. – – Lyányka, monda erre, én a’ Szüléid’ emlékezetét örömest tartanám-fel; szeretném hanyatló napjaimbann bóldognak látni veled a’ fiamat! Ö téged’ szeret; valld meg nékem, lehetsz é te az ö szerelme által bóldog? – – El-ejtette kezem a’ munkát, ’s reszketve ’s el-pirúlva állottam elötte. Meg-fogta kezemet; hát lehetsz é, kérdé ismét, bóldog a’ fiam szerelme által? – – Le-borúltam lábához, ’s néma örömmel szorítottam kezéhez nedves ortzámat; ’s a’ napság ólta a’ leg-bóldogabb feleség vagyok. Ekkor meg-törlé könnyezö szemét. – – Ez az, monda továbbá, a’ ki itt nyugszik. De, míként tsalta ide ezt a’ forrást, ’s miként ültette ezt az árnyékot, azt akarnátok, úgy é, tudni? Imé, el-beszéllem:
Halála felé, gyakorta járt ide, le-ült az út mellett, köszöntötte az idegen Bújdosót, ’s enyhülést nyújtott az el-fáradttnak ’s a’ szegénynek. Hát ha híves árnyékot ültetnék ide, ’s eggy híves forrást vezetnék az árnyékba? Messzire nints se árnyék, se forrás. Igy enyhíteni fogom, ha már régen meg-leszek is halva, az el-fáradttakat, és azt, a’ ki a’ höségbe’ eped. Igy szólla, ’s a’ leg-hívesebb forrást vonatta ide a’ mezöröl, ’s gyümöltsözö fákat ültetett körülte, mellyek eggymás után, korántabb vagy késöbben, érnek. Vége vólt a’ munkának; el-ment az Apolló Templomába, áldozatot mutatott-bé az Istennek, ’s így könyörgött hozzá: Botsáss áldást ültetésemre; híves árnyékbann pihenhet így a’ jámbor idegen, a’ ki messziröl jön Templomodba!
Kegyelmesen hallgatta-meg az Isten a’ könyörgést. Jókor reggel ébredt-fel más nap ’s ki-nézett az útra, – – ’s ímé! a’ hová tsemetéket ültetett magasra nyúltt fákat látott. Istenek, így kiálta, mit látok! Fiaim, szólljatok, álmodom é? Imé, a’ mit tegnap ültettem, nagy fákká látom vonakodva! – – Szent álmélkodással mentünk ekkor mindnyájan árnyéka alá; súgáran állottak felettünk a’ fák, ’s messzire nyújtották-ki erös ágakat; ’s a’ meg-értt gyümölts’ terhe a’ virágos fü-szálig görbítette. Ó tsuda, így kiálta az Öreg, reménységemenn felül járhatok árnyékábann még magam is. Áldoztunk az Istennek, a’ ki könyörgését kívánsága felett tellyesítette-bé. De ah! ö nem sokáig járhatott ebbenn az árnyékbann; tsak hamar azután meg-hólt, ’s ide temettük ötet, hogy minden, a’ ki enyhülést vész’ árnyékábann, áldja szent emlékezetét!
Igy beszéllte ezt az Asszonyka. Illetödve áldottuk hamvait ennek az Igaznak. Édes enyhülést adott nékünk a’ forrás, édest az árnyék; de még édesebbet az, a’ mit nyájasan beszéltél. Áldás szálljon reád! – – Igy szóllánk, ’s szent elmélkedések alatt ballagtunk az Apolló Temploma felé.
THYRZIS.
Hijába’, így panaszlotta Thyrzis fájdalmát, nékem ugyan hijába’ lebeg, kegyes Nymphák, kellemetes hívesség ebbenn az árnyékbann, hol ti, bóltos bokrok közt öntitek forrástok’ vizét. Epedek, mint az el-fáradtt eped a’ nyár’ höségébenn. A’ domb’ alljánn ültem a’ minap, mellynek tetejénn a’ Chloe kalibája áll, ’s tsendes dalt éneklék, az Ecchó elött, el. Felül a’ dombot eggy gyümöltsös tartja árnyékábann, ’s azt Chloe míveli; mellettem pedig a’ patak zuhogott le-felé a’ gyümöltsösböl, mellynek virágos szélénn néhánkor nyúgodni szokott, ’s kezét ’s ortzáját mossa. Eggyszerre hallám-meg az ajtó-rekesz’ nyiszorgását. Maga lépett-ki a’ kertböl; eggy tsendes Szellö lebegtette szöke haját, ’s könnyü öltözetét. Be szép – – ó be szép vólt! Rendes kosárka függött eggyik karjánn, teli ragyogó gyümöltsel, ’s szemérmetesen, még ott is a’ hol semmi lesöt nem vél, fogta a’ másikkal ifjú mellyénn öszve ruháját; mert azt a’ játékos Szellö fel-fedezte vólna; de az hellyett térdéhez ’s véknyához szívta-bé magát, ’s lassú tsapkodással repdesett hátúlra véle. Igy ment-el felettem a’ bértzenn. De két alma ki-esett a’ kosarából, le-gördült a’ dombonn, egyenesen, egyenesen hozzám, mintha Ámor arányzotta vólna. Fel-vettem öket, ’s a’ számhoz nyomtam; ’s úgy vittem-fel a’ dombonn, ’s vissza-adtam néki, de reszketett a’ kezem; szóllni akartam, de tsak sohajtanom lehetett. Chloe le-sütötte a’ szemét, ’s lassú pirosság lepte-el szép ortzáját; nyájas mosolygással ’s pirossabban adta a’ szép almát nékem. Rebegve állottunk – – ah mit nem érzettem! – – eggymás mellett. Ö lassú lépéssel indúlt a’ kunyhó felé. Rá-szegzett tekinteteim el-nem fordúlva néztek utánna; késlelve nézett vissza és nyájasan, midön bé-lépett a’ küszöbönn; ’s ha nem láthattam is, szemem még is a’ küszöbönn függött. Ekkor le-indúltam, reszketés állott térdeimbe, a’ dombonn. Ah, ne hagyj-el kegyes Ámor, a’ mit azólta érzek, nem alszik soha el szívembe’!
ÁMORHOZ.
Ámor, hitetlen Ámor!
Még tavasz’ elejénn
Építettem én tenéked
Óltárt a’ kertembenn;
’S rósával ’s myrrthus ággal
Kerítettem körül:
’S nem vólt é minden reggel
Harmatos bokréta
Szent óltárodra téve? – –
Hijába’ vólt minden!
Már tépi a’ dühös szél
A’ fák’ harasztjait,
’S Phyllis kegyetlen még is,
Mint tavasz’ elejénn.

DAPHNIS.
Tsendes éjjel tsúszott Daphnis Kedvese’ hajlékához, mert a’ szerelem el-üzi az álmot. Tisztán ragyogtak a’ tsillagok az egész kék égenn el-szórva; tsendesen fénylett a’ Hóld a’ fák’ fekete árnyéki közt; el-hólt minden, ’s rémítette a’ szemet; el-szunnyadt minden foglalatosság ’s minden világ el-aludt. Tsak a’ hóld’ szikrái játszodtak a’ hempelygö, patakokonn, és valami különös bogaratska a’ setét homálybann. Igy ült ö andalgó örömbenn által ellenbe’ a’ kunyhóval, ’s szemeit Kedvese’ kamarájának ablakára függesztette. Félig vólt az meg-nyitva a’ híves szellöknek ’s a’ hóld lassú világának. Gyenge hanggal kezdé ekkor el ezt a’ dalt :
,,Édes legyék álmod, te, Kedves! elevenítö mint a’ reggel’ harmatja! Puhán feküdj és tsendesen, mint a’ harmat-tsepp a’ liliomokbann, midön szálát semmi lehellet nem ingadoztatja, mert tsendes az ártatlanság’ nyúgodalma. Tsak víg és kedves álmok repdessenek körülte! Szálljatok-le hozzá, édes álmok; a’ hóld’ súgárinn szálljatok-le hozzá! Víg környék nyúljon-el tsak szeme elött, mellyenn hó-szín juhok legelnek; vagy úgy tessék néki, mintha tsendes sípok’ zengése szóllamlana-meg, mint mikor azt Apolló fújja a’ magános mezönn. Vagy azt gondoltassátok véle, hogy tiszta forrásba’ fürdik, ’s felette rósa és myrrthus szövi eggybe magát, el-rejtve minden szem elöl, tsak a’ parányi madárkákétól nem, kik minden ágonn zengenek körülte. Vagy azt gondolja, hogy a’ Grátziákkal múlat; azok Társoknak, Kedveseknek nevezik; eggyütt széd vélek virágokat a’ gazdag rétekenn, ’s azok a’ koszorúk, a’ mellyeket ö köt, a’ Grátziáké; a’ kit pedig a’ Grátziák kötnek, az övé. Vagy a’ fák árnyékibann vezéreljétek ötet, édes illatú bimbók közt. A’ kis Szerelmek körülte seregeljenek, mint a’ parányi méh; üzzék és kergessék eggymást; tíz eggy jó-szagú alma’ terhét emelje; más sereg eggy gerézd szölövel repüljön felé; a’ többiek virágok közt játszódjanak, ’s tolljanak jó szagot reá. Akkor jöjjön elibe Ámor, ív és tegez nélkül, hogy meg ne rettenjen, az árnyékok alatt; de minden kellemetességgel. Mutassátok néki az én képemet is, mint állok epedve elötte; mint sütöm-le el-pirúlva szememet; ’s sóhajtásim miatt akadozva miképpen vallom-meg, hogy epedek szerelmembe’. Még nem mertem azt néki meg-vallani. Ó, ha sóhajtás emelné-fel álma alatt meljét! ha el-mosolyodna ’s gyenge mosolyodásai között el-pirúlna! – – Bár ollyan lehetnék, mint a’ juhász Apolló! bár édesebb vólna énekem a’ fülemüléjénél! ’s ékesítene minden dísz, minden tökélletesség; hadd érdemelhetném szerelmét!”
Így éneklett ö; ’s vissza-tért a’ hóld-világbann kunyhójához. Bíztató álmok tették néki édessé az éj’ hátra lévö részét. – – Reggel fel-felé hajtotta nyáját a’ dombonn, hol Kedvesének hajléka az út mellet áll. Késlelve mentek juhai, ’s mind a’ két felöl tépték az út-szélenn a’ füvet. Legeljetek juhok, ’s kis bárányok! sehol sints jobb ízü fü. Szebben nö minden, a’ hová tekint, a’ hol ö jár, virág terem. – – Igy szólla, midön Kedvese az ablakhoz állott. Szép ortzájára sütött a’ hajnal. Jól látta a’ Pásztor, mint mosolygott rá, ’s hogy elevenebb pirosság terjedett-el szép képénn. Késlelve ’s dobogó szívvel ment-el mellette. Édesen köszönt néki a’ Lyány, ’s édesen nézett utánna, mert értette éjjeli dalját.
THYRZIS ÉS MENALCAS

Thyrzis

Áldozatot vivék Ámornak a’ kis márvány Templomba. Eggy új kosaratskát függesztettem néki fel a’ myrrthus erdöbenn, ’s eggy friss koszorút ’s a’ leg-jobb sípomat tettem belé. Kegyes Ámor, így fohászkodám, kérlek, segíts szerelmembenn! Ma el-mentem a’ kis Templom mellett, bé-tértem a’ myrrthus erdöbe, ’s fel-kerestem a’ kosaram’, ’s gondold, gondold-el, mit láttam! Eggy madárka állott a’ kosár szélénn, ’s énekelt. Közelebb mentem hozzá, ’s el-repült; belé néztem a’ kosárba, ’s eggy parányi fészek vólt benne, ’s a’ fészekbe’ tojáskák vóltak, ’s az Annyok félve terpesztette-széllyel szárnyait, ’s rám tekintetett, mintha kérni akart vólna: Fiatal Pásztor, kérlek, ne dúld-el majorságomat! A’ párja homlokom körül repdesett hajam’ fürtjeinn. – El-állottam a’ kosártól, ’s akkor megint a’ szélire repült a’ hímje. Víg tsevegéssel örvendeztek eggyütt, ’s el-kezdték az éneklést. – – Most tehát jó Menalcás, te úgy is érted a’ jövendöt, mondd-meg nékem, mit jelent ez?

Menalcás.

Bóldogúl fogtok ti, te és a’ Kedvesed, eggyütt lakozni, ’s gyümöltsözö lessz házasságtok.

Thyrzis.

Segítsenek az Istenek! – – Én is úgy vélekedtem; de hallani akartam böltsességed’. Imé, néked adom ezt a’ fiatal ketskét, meg ezt a’ kanta mézet, édes ez, mint a’ Kedvesem szája, ’s tiszta, mint a’ forrás’ vize. Igy szólla, ’s ugrott örömébenn, mint a’ ketske-fiú a’ tavasz’ harmatjánn.
DAPHNE
Szép vólt Daphne, de szegény; jól nevelte az Annya, de hamar el-maradt tölle. Szólgálója vólt Myconnak, aki eggy Mitilénei gazdag Pólgár’ jószágát mívelte, ’s Daphne nálla nyájat legelt. Könnyezö szemmel ment eggy nap’ Annya’ tsendes sírjához, eggy tsésze vizet töltött rá, ’s koszorúkat aggatott azokra a’ bokrokra, mellyeket maga ületett felibe. Le-ült a’ sír mellé, ’s így szóllott sírva: Kedves én elöttem a’ te kegyességednek, a’ te tisztaságodnak a’ képe, édes Anyám! te, te tartottad-meg tisztaságomat! Ha valaha el-felejtem intésidet, mellyeket nékem mosolygó nyúgodalommal adtál, ’s meljemenn el-dülvén, meg-hóltál; ha valaha el-felejtem azt, millyen istenfélö vóltál, akkor, ó akkor felejtsenek-el engem’ is az Istenek! inségbe’ haljak-meg akkor, ’s kerüljön szent árnyékod! Édes Anyám, te tartottad-meg az én tisztaságomat! Mindent, mindent elö-beszéllek szent árnyékodnak; úgy sints árva fejemnek senkije; a’ kinek bíztosan tölthetném elibe szívem’ titkát. Niciás, a’ Mycon Ura, kinek nyáját örzöm, ki-jött a’ jószágába, hogy az ösz gyönyörüségeit láthassa. Meg-látott, nyájasan szóllott hozzám, dítsérte legelésemet, szép lyánykának nevezett, ’s eggyet’smást ajándékozott. Istenek! eggyügyüségembenn, mert mit is tudunk mi mezei lyányok? milyen jó, mondám magambann, ez a’ mi Urunk! áldják-meg ötet az Istenek! könyörgeni fogok érte, úgy is tsak ez az, a’ mit én tehetek. Bóldogok a’ gazdagok, ’s kedvesek az Istenek elött; de meg is érdemlik, ha ollyanok mind, mint Niciás. Igy gondolkoztam eggyügyüségembenn, ’s el-néztem, hogy meg-szoritsa kezemet, el-pirúltam, ’s nem mertem szemem’ fel-vetni, mikor az újjomra eggy arany gyürüt vont. Lyányka, ez a’ szárnyas gyerek ezenn a’ kövenn téged’ bóldoggá tesz’! Igy szólla, ’s meg-simogatta pirúló ortzámat. Millyen kegyesen bán velem, mintha Atyám vólna! hogy érdemelsz ennyi kegyelmet illyen gazdag nagy Úrtól? Igy gondolkoztam eggyügyüségemben! de ah! mint tsaltam-meg magam’. Ma reggel a’ kertbenn talált, ’s nyájasan szorította-meg államat. Hozz, monda, friss virágot nékem a’ myrrthus ernyöbe, gyönyörködtetni akarom magam’ illatjokonn. Örömmel ’s gyorsan válogattam-ki a’ leg-szebbeket, ’s szaporázott lépéssel szaladtam az ernyöbe. Könnyü vagy , monda, mint a’ Zephyrus, ’s szebb, mint a’ virágok’ Isten-asszonya. Ezt mondá, ’s – – Istenek, Istenek ! – – még most is reszket minden tagom, – – az ölébe rántott, által szorított magához, ’s minden késérthetö ígéret ’s szerelmes esdeklés folyt ajakáról. Én sírtam, rebegtem, ’s erötelen lettem vólna késértésinek ki-állására, – – ’s ah! most szerentsétlen, nem ártatlan gyermeked vólnék! El-nézte vólna é kegyes Anyád, így gondolkoztam, hogy tilalmas ölelgetés között fetrengj? Igy gondolkoztam, el ijedtem, ’s ki-fejtettem karjai közzül magam’. Mostan hozzád jövök, édes Anyám, ’s a’ te sírodonn sírom-ki magamat. Ah miért vesztettelek én, szerentsétlen gyermek, téged’ illy hamar el! Erötelen gyenge szál vagyok én, ’s oda van a’ karóm, mellyenn tartózkodtam. Ezt a’ tsésze vizet töltöm-ki tiszta árnyékodnak; fogadd-el ezt a’ koszorút, ’s könnyeim’ tsepjeit! O ha tetemidhez hathatnának! – – Most pedig, halld-meg ezt, édes Anyám! ímé hamvad elött tészem fogadásomat, melly itt könnyekkel ázott virágim alatt nyugszik; szent árnyékod elött teszem azt: Tisztaság és fedhetetlen élet, és isteni-félelem légyen életemnek bóldogsága! Bár légyek szegény, de meg-elégedve azzal, a’ mi nékem jutott, ’s gond nélkül follyon életem, ’s ne kövessek-el semmit, a’ mit te nem javallottál vólna: úgy én is kedvébe leszek az Isteneknek és a’ halandóknak, mert kegyes, igaz és jól-tévö lészek; ’s valaha tsendesen ’s bátran halok-meg.
Ekkor fel-költ a’ sír mellöl. A’ fedhetetlenség’ édes érzése bé-árasztotta szivét, ’s szemébenn édes öröm-könnyek ragyogtak. Szép vólt ö, mint a’ tavaszi nap, midön lassú esö esik, de a’ mellett fénylik a’ Nap. Foglalatosságihoz sietett-vissza; de Nicias elibe akadt. Lyányka, így szóllította-meg, ’s könnyek tsorgottak ortzájánn, ki-hallgattalak az Anyád sírja mellett; ne félj töllem ártatlan Lyányka; hálá az Isteneknek és a’ te tisztaságodnak! te meg-mentettél attól a’ vétektöl, hogy ártatlanságod után tört hánnyak. Botsáss-meg nékem, ártatlan Lyányka, botsáss-meg, ’s ne tarts új ólálkodástól: bennem is gyöz a’ tisztaság. Légy istenfélö, légy tiszta; de légy bóldog is a’ mellett. Azt a’ gyümöltsös kertet, és ennek a’ nyájnak felét, néked adom. Tégye valamelly érdemes Társ, a’ ki tiszta mint te, bóldoggá éltedet! – – Ne sírj, szép ártatlan! vedd-el ezt, a’ mit szívem néked önként ád, ’s bízd rám, hogy felölled ezután is gondoskodjam: másképpen vég nélkül fogná mardosni lelkemet ártatlanságod’ késértése. Felejtsd-el meg-bántásomat; te, mint valamely Istenség, mentettél-meg a’ botlástól!
DAPHNIS és MICON

Daphnis.

Nézd, az a’ bak ott a’ posványba’ gázol, ’s a’ juhok utánna mennek. Mételyt hozó fü terem ott, ’s bogarat szörpölnek-fel a’ vízzel; jer’, hajtsuk-ki öket.

Micon.

Az esztelenek! Itt zanót és rozmarín, meg levendula van, ’s minden törzsököt repkény borít-el, ’s ök még-is a’ posványba mennek. De mi is azt követjük sokszor; el- mellözzük a’ mi jó, ’s azt választjuk, a’ mi ártalmas.

Daphnis.

Nézd, mint sillyedez; messzire ugranak a’ békák a’ káka közzül elölle. Ki innen ostobák! a’ hantos partra; Millyen rútúl motskolták-bé fejér gyapokat!

Micon.

Már ki-értetek: legeljetek itt! – – De, Daphnis, mondd-meg nékem, mi az, a’ mit amott látok? Márvány oszlopok vagynak el-dülve a’ motsárba’, ’s egészen bé-nötte a’ gaz. Nézd, amott eggy bólt-darab látszik; de a’ repkény-inak tsaknem egészen el-borították, ’s minden repedésiböl tövisk nevelkedik.

Daphnis.

Koporsó-kö vólt.

Micon.

Annak kellett lenni. A’ Medentze a’ posvány’ undokságába dült-el, úgy tetszik, mintha ugrani akarnának a’ képek óldalánn. Pusztító katonákat mutat, ’s vágtató lovakat; nézd, patkójokkal mint tapodják a’ le-roskadtt embert. Nem lehetett az Pásztor, kinek el-szórtt hamvait vérengzö kép zárta-el; nem lehetett az dísze a’ környéknek, kinek sír-kövét el-hányva hagyjátok. Kevés áldozatot nyújtottak emlékezetének Unokái; kevés virágot hintettek sírjára.

Daphnis.

Fene-vad vólt az! El-pusztította a’ termékeny mezöt, ’s a’ szabad embereket rabjaivá tette. Lovagjainak nyomai le-taposták a’ vetést, ’s Öseink’ meg-hültt testekkel terítette-bé pusztúlásra jutott barázdáinkat. Mint az éh farkas üt a’ nyájra, úgy ütött ö azokra az ártatlanokra, a’ kik soha se bántották. Igy tartotta magát Nagynak vérengzésibenn, márvány palotákbann fútta-fel magát, ’s az el-nyomott Tartományok’ zsákmánnyiból dorbézolt, ’s úgy építette feneségének emlékezetéül ezt a’ Sarampót.

Micon.

Istenek! mitsoda kegyetlenkedés! – De, nem ostobaság é gyalázatosságnak építeni Sarampót? hogy Unokái se felejtkezzenek átkozni hamvait, ha sarampója mellett el-mennek. Széllyel omolva van már is Sír-köve, ’s hamva a’ posványba ömlött; a’ medentzébe pedig békák költenek. Millyen tsúfosan ül a’ vérengezö Vitéz’ sisakjánn ez a’ kis béka; itt pedig rémitö kardjánn mint mász eggy tsiga-fel!

Daphnis.

’S mi maradt-meg rettentö nagyságából? semmi egyébb gonoszságinak emlékezetinél, az alatt pedig a’ Fúriák mardossák árnyékát.

Micon.

’S nintsen senki, a’ ki érette szent fogadást tégyen! – Istenek, be bóldogtalan az, a’ ki életét gonoszsággal motskolja-bé! Halála után is utállat emlékezete. – – Nem; ha tsak eggy gonosz tselekedet el-követésével nyerhetném is meg a’ Világ’ egész gazdagságát, inkább, inkább örzök két ketskét, tsak hogy híven éljek, ’s ne érezzek belsö mardosást! Söt az eggyikét az Isteneknek áldoznám még meg, ’s meg-hálálnám nékik, hogy bóldog vagyok. A’ ki gonoszt tselekszik, adj néki bár mindent, még se lessz soha az.

Daphnis.

Mennyünk innen, ez a’ helly tsak kedvetlen visszás gondolatokat támaszt bennünk. Jer’ velem, én tenéked kedvesebb emlékeztetö jelt mutatok; azt a’ jelt, mellyet eggy Igaz, az Atyám,*
Anyám,
épített magának. – – Alexis, örizd te az alatt a’ juhot és ketskét.

Micon.

Örömest mengyek veled Atyád’ emlékezetének tiszteletére, kinek jóságát még most is hirdetik mindenfelé.

Daphnis.

Erre Barátom, az ösvényenn a’ rétre! itt a’ komlóval bé-futott Határ-Isten mellett. Mentek. Jobbja mellett a’ keskeny ösvénynek lapotzkájokat verte a’ magas fü; balja felöl pedig meg-értt vetés állott, mellynek kalásza felyül-haladta fejeket; ’s az ösvény öket gyümöltsöt termö fák’ árnyékiba vezette, ’s ezeknek közepébenn tágas kunyhó állott. Asztalt tett Daphnis az árnyékbann barátja elibe, ’s eggy kosár meg-értt gyümöltsöt, ’s eggy korsó híves bort tett rá.

Micon.

Mond-meg, hol az Atyád sírja, hogy az elsö tsésze bort árnyékának töltsem?

Daphnis.

Ide Barátom, ebbe a’ nyúgodalmas árnyékba öntsd azt. Ezt építette ö emlékezetül a’ mit itten látsz. Puszta vólt a’ vidék; szorgalma tette ezt termékennyé, ’s ezt a’ gyömöltsözö árnyékot kezei ültették. Mi gyermekei, ’s a’ mi késö Unokáink áldani fogjuk emlékezetét, s mind azok, valakikkel áldásinkból jól tészünk; mert az áldása ennek az Igaznak, mezeinkenn, árnyékinkonn, ’s rajtunk nyugszik.

Micon.

Te Igaz, ez a’ tsésze, mellyet sírodra töltök, néked van szentelve! – – Ditsö Sírhalom, melly áldást és eledelt nyújt az érdemes Maradéknak, ’s halála után is jól-tesz.
DAPHNE ÉS CHLOE.

Daphne.

Meleg van még is, pedig hanyatlik a’ Nap; még minden füszál eped: mennyünk-le a’ víz szélire, tsendes habotskák tsapkodják azt. Híves van ott a’ le-fityegö ág alatt.

Chloe.

Menny Daphne, én követlek: de menny elébb; a’ gally a’ szemem közzé vág.

Daphne.

Minö tiszta itt a’ víz! minden követskéjét láthadd fenekénn; be lassan, be tsendesen foly! Segéljetek jó Nymphák! én le-vetkezem ’s egész nyakig belé vetem magam’ kies hívességébe!

Chloe.

Hát ha valaki jön, ha valaki meg-lát!

Daphne.

Nem vezet ide semmi ösvény, egészen bé-kerít a’ sürü gaz, ’s az az alma-fa, melly a’ partról a’ vízbe függ, zöld bóltozatjával borít-el. Zöld bóltba vagyunk itt el-rejtve, el-zárva minden szem elöl. Nézd tsak, itt, meg amott nyillik-meg a’ sürü levél a’ Nap’ sugárinak; ’s megintlen bé-vonnya magát.

Chloe.

Legyék hát; a’ mit te mersz, én is rá vetem magam’. Le-vetették a’ Lyánykák öltözeteket, ’s kedves borzadással léptek a’ víz’ hívességébe. Örvendezö habok ölelték-körül gömbölyü térdeket ’s fejér tzombokat; ’s le-ültek a’ víz alatt fekvö kövekre.

Daphne.

Meg-frissülve vagyok egészen. – – Mihez fogjunk itt? kezdjünk eggy éneket!

Chloe.

Balgatag! éneket kezdeni; tám hogy meg-halljanak.

Daphne.

Fetsegjünk hát! Beszélld-el valami titkod’.

Chloe.

Valami titkomat?

Daphne.

Igen, igen! valami kedves titkodat; te beszélld-el elébb, azután én beszéllem az enyímet!

Chloe.

Tudnék én eggyet; eggy igen szépet, de – –

Daphne.

Én úgy tudok hallgatni, mint ez a’ bokor.

Chloe.

Legyék hát! – – A’ minap a’ dombonn vezettem-le arra a’ rétre nyájamat, mellynek szélét a’ tenger mossa. Eggy magas tseresznye-fa áll, tudod azt, a’ domb’ közepénn. – – Mikor már – – – de van é eszem? a’ leg-nagyobb titkomat beszéllem néked el.

Daphne.

Leg-nagyobb titkát beszéllem-el szívemnek azután majd én is.

Chloe.

A’ mint tehát az ösvényenn le-felé mentem, eggyszerre eggy kedves éneket hallok. Meg-rezzenve állottam-meg, körül-néztem mindenfelé, de senkit, senkit se tudtam meg-látni. Tovább mentem, ’s mindég közelébb jutottam az énekhez. Megint mentem, ’s már a’ hátam megett vólt, mert el-haladtam a’ tseresznye-fát, mellynek tetejénn az ének zengett. De mit éneklett, azt el nem mondom, pedig tudom szóról sóra.

Daphne.

El-kell mondanod; itt ebbenn a’ magános bokorbann nintsen semmi titok, ’s mi Leányok a’ fürdés alatt mindent ki-vallunk eggymásnak.

Chloe.

Szemtelenül kell tehát élö-beszéllnem díséretemet: de tudod, hogy a’ fiatal Pásztorok érdemünk felett dítsérnek mindég. – – A’ mint a’ dombonn végig mentem, (már érzem, hogy a’ pirúlás el-borítja ortzámat) Kitsoda az, a’ ki súgár deliséggel mengyen végig a’ dombonn? így kezdödött az ének, mondjátok-meg tsendes Szellök, kik hajával ’s repdesö öltözetével játszodtok! kitsoda az? eggyike talám a’ Grátziáknak? Ha az, bizonyosan a’ leg-kissebb és leg-szebb. Illatozó levendula ’s sárga boglárkák simúlnak gyenge lépési alá. Miként hajlik a’ kis harangotska ’s a’ tsillag-virág az út’ szélénn kis lába’ tsókjára. Le-szedem azokat, mellyek lábad’ tsókolták, vagy a’ mellyeket sarkad el-taposott; két koszorút füzök belöllök, az eggyikét haj-fürtömre, a’ másikát Ámornak. Mint tekint széllyel fekete szemekkel! O ne rebegj; nem vagyok én orv-madár, sem eggy azok közzül, mellyek veszélyt jövendölnek. De hogy tovább tartóztathatnálak, ó bár ollyan vólna énekem mint a’ tsalogányé, vagy a’ fülemiléjé a’ szép fényes éjjel! mert nem gyönyörködik abbann a’ tavasz úgy, mint én a’ te szépségedbe. Ne siess innen el hamar! Töviskek, hajoljatok félre, ne sebzétek meg kis lábát!*
lábat
tsak öltözetébe akadhattok, hogy a’ Kedves itt múlasson. De ah! siet töllem; a’ kis napnyúgoti Szellök ellene szegezik kedvemre magokat, de tsak ruhája repdes vissza-felé, téged félénk Lyányka, téged’ nem tartóztathatnak. A’ leg-szebb szemeit ennek a’ tseresznye fának le-tépem ’s ablakodra akasztom eggy kosárbann a’ Hóld’ fénnye alatt. Nem lessz ha azt jó nevenn fogadod, nem lessz senki bóldogabb az egész Vidékenn. Sietsz elöllem! ah mindjárt el-rejtenek amazok a’ fák szemeim elöl. Még látom ruhád’ utolsó szélét; de most, ah, most még árnyékod’ széle is el-tünt. Igy éneklett ö. Le-sütött szemmel mentem-el, de tsak ugyan fel-tekintettem lopvást a’ fa’ tetejére, de leveles gallyán senkit se láthattam. – – Ha aludtam é mihelyt be-estveledett? azt tám tsak nem hiszed! Elég az, eggy ifjú Pásztort láttam; tisztán sütött a’ Hóld, láttam mint kötötte az ablakra a’ kosarat. A’ Hóld az ágyra mellém vetette árnyékát, úgy hogy egészen el-pirúltam; ’s mihelyt el-ment az ablakom mellöl, – – meg-kellett tudnom, ha nem álmodtam é? – – fel-költem, ’s le-óldottam a’ kosarat. Teli vólt tseresznyével; soha se ettem jobb ízüt. Rósa-bimbót és myrrthus levelet eggyvelített közzé. De, ki vólt az a’ Pásztor, – jó Lyányka, azt még most meg nem vallom.

Daphne.

Nem is akarom tudni tölled; te titkolózó vagy. Hogy az a’ Bátyám vólt el-hallgathatod;*
el-hállgathatod
elég, hogy azt a’ kosarat én ajándékoztam néki. Ollyan veres kezdesz lenni, mint a’ rósa bimbó vólt, homlokod’ fürtjeitöl fogva egészen addig, hol az habok meljedenn játszodnak; ’s félre tekintesz a’ vízbe. Ölelj-meg, ’s szeresd a’ Bátyámat is, engemet is.

Chloe.

El-beszéllném é néked leg-féltöbb titkom’, ha úgy nem szeretnélek, mint önnön-magamat.

Daphne.

Hogy fetsegésed búba ne ejtsen, követem példádat, ’s el-beszéllem azt, a’ mi leg-méljebben van szívembe rejtve. Az el-múltt Újságba’ Pánnak áldozott az Atyám; el-hívta rá Menalcást, eggy régi barátját, ’s véle a’ fia Daphnis is el-jött. Kettös sípot fútt az áldozás közben; senki se fújja azt, magad is jól tudod, úgy mint ö. Arany szín fürtök folytak hószín öltözetére, ’s innepi módra fel-tsinosítva ollyan vólt, mint az ifjú Apolló. Az áldozat után el-mentünk, hogy a’ napot vígan rekesszük-bé – – de hallod? – – valami zörög a’ bokorbann, ’s közelébb jön felénk.

Chloe.

Hallgass! mindég közelébb – – közelébb! – – Nymphák óltalmazzatok! Hamar, ruhát a’ vállunkra, szaladjunk hamar! ’S a’ meg-ijedtt Lyánykák szaladtak, mint a’ galamb szalad, mikor feléjek tsap az ölyv. Pedig tsak eggy szomjú öz közelített a’ patakhoz.
MENALCÁS és ALEXIS.
Ösz vala Menalcás, nyóltzvan esztendö repült már el feje felett; ezüst vólt haja kopasz homlokánn ’s szája’ körülleténn; ’s bot erösítette tántorgó lépésit. És valamint az, a’ ki nyári napi munkája után gyönyörködve ül az estve’ hívességébe’, hálákat ád az Isteneknek, ’s úgy várja a’ tsendes álmot: így vóltak az ö hátra lévö napjai is az Isteneknek és nyúgodalomnak szentelve; mert ö dólgozott és jól-tett másokkal, ’s békével várta és vígan a’ sír’ nyúgodalmát. Áldást látott gyermekeire szállani; gazdag nyájat adott nékik, ’s szépen el-nyúltt mezöket. Szíves szorgalommal vetélkedtek ök eggymással kegyes Öregek’ múlattatásánn, ’s kisded- korokbann tett dajkálkodásinak vissza-fizetésébenn. Nem is hagyják ezt fizetetlen soha az Istenek. Kúnyhója elött ült gyakorta, vagy a’ Napra fekvö pitvarbann, honnan jó munkába’ lévö kertjét nézte, vagy a’ szem elöl el-tünö messziségbenn a’ mezö’ munkáit és gazdagságát, néha pedig a’ mellette el-menökkel eredt nyájas beszédbe; töllök hallotta a’ szomszédbann esett változásokat; ’s az Idegenektöl történetek, szokások és rendtartásaik felöl értekezett. Illyenkor Unokátskái gyültek-öszve körüllötte. Ö ítélte-el gyermeki versengéseket, ’s jó-tételre tanítgatta ’s engedelmességre, ’s szánokozásra emberek és a’ leg-apróbb bogarak eránt; ’s külömb-külömb játékjok közzé hasznos intéseket szött mindenkor. Maga faragott nékik játszó-eszközöket; minden szempillantásbann ujobban jöttek hozzá, tsináld ezt vagy amazt nékünk, ’s mikor készen vólt tsókolták ’s víg zsibongással örültek körülte. Nádból sípot tanította hasítani ’s furulyátskákat; maga sípolta-el elöttök a’ dalt, mint a’ juhoknak és ketskéknek ki és haza hajtáskor*
hujtáskor
fújni szokás. Énekeket tanúltatott vélek; a’ kissebbek énekelték, a’ nagyobbak sípoltak mellette; ’s hasznos tudományú történeteket mesélt. Illyenkor figyelmezve ültek körülte a’ küszöbönn, vagy a’ porbann.
Igy ült eggykor a’ meleg napfényenn a’ pitvarba’, ’s az unokája Alexis tsak maga vólt mellette: eggy gyönyörü gyerek; tsak tizenhárom tavaszt látott-még ’s az egésség’ rósa színe piroslott ortzájánn, ’s haja arany fürtökbe göndörödött. A’ mással való jó-tétel ’s a’ szükségbenn lévök’ ki-segéllése’ gyönyörüségéröl beszélt elötte az Öreg, és arról, hogy ahoz az örömhöz semmit se lehet hasonlítani, a’ mit szívünk azután érez, mikor mással jól tettünk. A’ tisztábann fel-kelö Nap, a’ piros esthajnal, a’ Hóldnak meg-töltt karimája gyönyörüséggel tölti-meg meljünket; de, édes fiam, még édesebb az az öröm. Könnyek gördültek-le a’ szép gyermek’ ortzájánn. Gyönyörködve*
Gyönörködve
nézte azt az Öreg. Fiam, te sírsz, monda, ’s mosolyogva tekintett a’ szemébe, de ezt bizony nem az én beszédem okozza; meljedbenn kell lenni valaminek, melly könnyeidnek ennyi eröt ád.
Alexis ortzája’ pirosságáról le-törlötte a’ könnyeket, de szemei újabb tseppeket öntöttek. – – Ah, kiálta, érzem azt egészen, nintsen semmi édesebb mint az, ha mással jól tészünk.
Menalcás érdekelve szorította-meg kezét az Ifjúnak, ’s így szólla: Homlokodonn, szemeidenn látom, hogy téged’ egyébb indít a’ sírásra, mint az, a’ mit én mondottam.
Tétovázva tekitett óldalaslag az Ifjú. Nem eléggé hathatós é arra a’ te beszéded, kérdé az Öregtöl, hogy ortzáimra harmat gyanánt gyüjtsön könnyet?
Látom, fiam, úgymond Menalcás, látom hogy titkolózol elöttem; tám most leg-elöször az eránt a’ mi meljedet emeli, ’s már nyelvedenn lebeg.
Alexis el-fakada sírva, ’s így szóllott: O tehát mind el-beszéllem, a’ mit eddig zárva tartottam sívem’ rejtekébenn. – – Tsak félig jó az, a’ ki az el-követett jó-tselekedettel ditsekeszik, erre tanítottál minket; ezért akartam el-hallgatni a’ mi szívemet el-futotta, a’ mi olly hathatósan érezteti vélem, hogy a’ jó-tétel leg-édesebb öröme életünknek. – – Eggy juhunk el-tévedt a’ legelésbenn; keresni mentem azt a’ hegyek közt, ’s eggy nyögö szózatot hallottam-meg a’ hegyekbenn, ’s a’ mint feléje vonúltam, eggy embert láttam-meg. Nehéz terhet vett-le válláról, ’s le-tette azt a’ száraz földre. Tovább, monda, nem mehetek! nyomorúságos az én életem, ’s minden keresményem sanyarú tengödés. Régen tévelygek már ezzel a’ teherrel a’ sütö melegbe’, ’s nem találok semmi forrást, hogy szomjúságomat óltsam; sem valami gyümöltsöt, melly enyhülést nyújtana. Istenek! magam körül tsak vadon erdöt látok, nintsen itt semmi ösvény, melly az enyímekhez vezessen, ’s el-lankadtt térdeim nem bírnak már tovább. De, Istenek! nem zúgolódom! mert ti mindég meg-mentettetek. Igy szólla, ’s erö nélkül dült el terhére. Lopvást fordúltam-meg, ’s szív-szakadva szaladtam haza kunyhónkhoz, teli raktam eggy kosarat friss és asszú gyümöltsel, meg-töltöttem tejjel a’ nagy palatzkot, ’s szív-szakadva szaladtam megint az erdöbe, ’s még ott találtam az embert. El-nyomta vólt az álom. Láb-hegyenn vontam magam’ hozzá, ’s mellé tettem-le a’ kosarat és tejes palatzkot; ’s láb-hegyenn bújtam ismét a’ bokorba. Azután tsak-hamar fel-ébredt. Rá-vetette terhére szemét, ’s ekként szólla: Bé édes az álom’ enyhítése! Már majd tovább próbállak emelni, úgy is puha párnám vóltál: talám a’ kegyes Istenek valami patak’ zuhogásához vezérlik lépésimet; talám valami kunyhóra akadok mellynek fedele alá fogad szánakozó gazdája. Ekkor vállára akará emelni a’ tsomót ’s szemébe ötlött a’ palatzk, meg a’ kosár. Ki esett kezéböl a’ teher. Istenek, kiálta, mit látok? Ah, éhen ételröl álmodom, ’s mikor fel-nyitom szemem’, semmi sints’ elöttem. De nem, Istenek! ébren vagyok. Ekkor hozzá nyúlt a’ gyümöltshöz. Ébren vagyok! ó mellyik Isten, mellyik jól-tévö Isten, teszi ezt a’ tsudát? Elöször is néked töltöm-ki ezt ebböl a’ palatzkból, ’s ezt a’ két leg-nagyobb almát tenéked szentelem. Vedd, ó vedd kegyesen hálámat, mellyel szívem meg-tölt erántad! Igy szólla, le-ült mellé, ’s víg örvendezéssel ’s böv könyhullatással ette az almákat. Enyhülve költ-fel, ’s még eggyszer adott hálát meg-tartásáért. Vagy talám valami szánakozó Halandót vezettek ide az Istenek? ó miért nem engedtetik nékem, hogy ötet láthassam, ölelhessem! Hol vagy hogy meg-áldhassalak érte? Áldjátok-meg ötet Istenek, áldjátok-meg ezt a’ Jóltévöt és az övéit! és mind azt, a’ mi hozzá tartozik! Én meg-vagyok elégítve, ’s ezt a’ gyümöltsöt el-viszem; a’ feleségem és gyermekeim egyenek belölle, ’s öröm-könnyekkel áldják esméretlen Jól-tévöjöket. Ekkor el-indúlt. Én sírtam örömömbenn, ’s a’ bokrok közt elibe szaladtam, ’s le-ültem az út’ szélénn, a’ hol néki el-menni kellett. El-jutott hozzám, köszönt, ’s így szóllított-meg: Édes fiam, nem láttál valakit itt a’ hegyenn, a’ ki eggy kosár gyümöltsöt ’s eggy korsó tejet vitt? – – Nem, én senkit se láttam itt a’ hegyenn, a’ ki eggy kosár gyümöltsöt ’s eggy korsó tejet vitt. De, mond-meg, így szóllék továbbá, miként jutottál ebbe a’ sürü gazba? Szerentsétlenül kellett el-tévedned, mert ide semmi út nintsen. – – Szerentsétlenül, édes fiam, felele; ’s ha valami kegyes Istenség, vagy talám eggy halandó nem mentette vólna meg életemet (meg-áldják tudom azért) éhen ’s szomjan vesztem vólna el. – – Hadd vezesselek-ki tehát, mondám. Add ide a’ terhed’, úgy könnyebben jöhetsz utánnam. Vonogatózva adta ide terhét, ’s én ki-vezettem az útra; ’s nézd, édes Atyám, ez az, a’ mi még most is sírásra fakaszt! Tsekélység és fáradság nélkül esett a’ mit tselekedtem, ’s még is úgy vídámít, mint a’ mezöt a’ Napfény. Ó be bóldog lehet az, a’ ki sok jót közlött mással!
Által-ölelte az Öreg a’ gyereket, meg-telvén édes örömmel. Oh, kiálta, már örömmel szállok síromba, mert hüséget ’s isteni-félelmet hagyok kunyhómbann utánnam!
A’ SZÉLVÉSZ.
Azokonn az elö-hegyekenn, hol a’ sással gazdag Tifernus a’ tengerbe le-foly, együtt ültek Lácon és Battus, teheneknek örzöji. Fekete borúlat emelkedett elöttök; rémítö tsendesség vólt a’ fák’ tetejénn; ’s a’ fetskék ’s tengeri madarak rettegö nyughatatlansággal repdestek fel- ’s alá. Már haza eresztették tsordájokat a’ legelöröl, ’s magok a’ borúlat rettenetes el-érkezését, ’s a’ tengerenn támadó szélvészt maradtak nézni. – – Félelmes ez a’ tsendesség, így szólla Lácon: Nézd, a’ nyugovó Nap ama’ felleg mellé rejtözik, melly a’ tenger’ szélénn, mint valami hegy, kél.

Battus.

Fekete elöttünk a’ végét nem látható tenger. Még tsendes, de nyúgodalma majd irtóztató hánykódássá vál. Valami homályos zúgás hallatszik messziröl, mint az inség’ jajgatása, vagy a’ hirtelen támadtt veszély’ esdeklése.

Lácon.*

LáCON.

Lassan mozdúlnak a’ felleg-hegyek; mindég feketébben, mindég félelmesebben emelik-fel, túl a’ tengerenn, fejeket.

Battus.

Jobban-jobban hallatszik a’ homályos zúgás. Éjtszaka feküdte-meg a’ tengert, ’s már el-nyelte a’ Diómedesi szigeteket; nem láthadd öket már. Tsak a’ lámpás-torony’ tüze tsillog a’ borzasztó éjtzakábann. De, ímé, kezdödik a’ szelek’ üvöltése is; nézd mint tépik a’ felleget, mint emelik zúdúlva fel-felé. Néki feküdtek a’ tengernek, ’s nagy habokat hánynak.

Lácon.

Irtóztató a’ közelgetö szélvész; de végig nézem dühösködését! Félelemmel elegyes öröm tölti- meg rettegö meljemet. Ha kedved van, itt maradhatunk; kevés idö kell arra, hogy a’ hegyenn le-szaladjunk alkalmatos hajlékinkba.

Battus.

Legyék! én véled várom-bé. – – Már itt a’ fergeteg! a’ dagályos habok tsapkodják partunkat, ’s a’ meg-veszett szelek üvöltve mennek keresztül a’ meg-hajtott fa-bértzekenn.

Lácon.

Nézd mint háborognak a’ habok! a’ felhökig*
fel-hökig
fertsegtetik tajtékjokat, ’s iszonyú köszálak formán emelkednek fel-felé, ’s iszonyúan rohannak a’ méljség’ örvénnyébe. A’ mennykö rajtok lobban-fel, ’s sárgasággal világítja a’ borzasztó tekintetet.

Battus.

Istenek! Istenek! – – ím’, amott eggy gálya! úgy ül a’ habonn, mint eggy kis madár a’ bértzenn. Jaj, nézd, most merül! – – Hol van már? hová lettek a’ Bóldogtalanok? A’ méljség fenekénn!

Lácon.

Ha meg nem tsalatkozom, amazonn a’ habonn üti-ki magát. Istenek, tartsátok, ah tartsátok- meg öket! – – Jaj, nézd, nézd egész teherrel szakad rá a’ szomszéd hab. Esztelenek! mit akartok midön az éh habra ülvén el-hagytátok hazai partotokat? Nem vólt é elegendö eleménnye hazai földeteknek, hogy titeket is el-tartson? Kintset, gazdagságot kerestetek, ’s nyomorúságos halált találtatok.

Battus.

Hazai partotokonn fognak utánnatok szülétek, társatok ’s gyermeketek haszontalan síránkozni; haszontalan gyújtanak*
nyújtanak
vissza-érkezéstekért áldozatot a’ Templomok’ óltárinn. Üres lessz sírotok, mert az orv-madarak emésztenek-meg a’ partonn, ha a’ tenger’ tsudáji nem nyelnek addig el. Ó Istenek, engedjetek ezután is tsendes nyúgodalmat nékem szegény hajlékombann! Meg-elégedve kevéssel, tápláljon engemet gyalmom, kis nyájam és mezöm.

Lácon.

Büntessetek engemet Istenek, mint ezeket mostan, ha valaha szívembenn a’ telhetetlenség fog sohajtani; ha valaha többet fogok kívánni annál, a’ mim van: nyúgodalmat ’s mértéklett élelmet.

Battus.

Jer’ mennyünk a’ partra;*
pártra
talám valamellyíket ki-vetik a’ habok. Ha élet lessz benne, örömünk lessz meg-menteni; ha pedig halva lessz, le-tsendesítjük lelkét nyúgodalmas sírt adván tetemének. Le-mentek a’ partra, ’s eggy szép Ifjú meredve feküdt a’ fövenyenn. Sírva temették-el ötet a’ part mellett. Evedzök és deszka darabok vóltak el-szórva körülte,’s köztök eggy ládát találtak; fel-bontották azt, ’s temérdek arany kintset találtak benne. – – Mit tsinálunk ezzel? kérdé Battus.

Lácon.

Meg-fogjuk tartani, nem hogy gazdagokká tegyen, ójjanak attól az Istenek! hanem hogy vissza-adhassuk, ha keresi az ura, vagy más valaki, a’ kinek rá nagyobb szüksége lessz. Minden haszon-vétel nélkül hevert sokáig nállok a’ kints, ’s senki se tudakozódott utánna. Akkor eggy kis Templomot építettek rajta a’ partonn. Hat fejér márvány oszlop tartotta az árnyékos homlok-falat, ’s méljségébe’ a’ Pán’ képe állott. A’ meg-elégedésnek vala ez szentelve, ’s tenéked, jól-tévö Pán!
A’ FÉLTÉS.
A leg dühösebb indúlat a’ féltés. Ez leg-mérgesebb azok közt a’ kígyók közt, mellyeket a’ Fúriák szívünkbe hánynak. Ennek mardosását érzette Alexis. Szerette Daphnét, ’s Daphne is szerette ötet. Szép vólt mind a’ kettö, ez barna mint a’ férfiak; amaz fejér és ártatlan mint a’ liliom, mikor a’ fel-jövö Napnak nyitja-fel kebelét. Örök hüséget esküdtek eggymásnak; Vénus és a’ kis Szerelmek, úgy látszott, mintha minden bóldogságot rájok akartak vólna tölteni. Az Alexis Attya nehéz betegségböl épült-fel. Fiam, monda, én fogadást tettem, hogy hat juhot áldozok az Egésség’ Istenének; menny Templomába, és áldozd-meg a’ juhokat. Két hosszú napi járó földnyire vala a’ Temploma az Istennek. Sírva bútsúzott-el Alexis a’ Kedvesétöl, mintha széles tengerenn kellett vólna által-hatni, ’s szomorúan hajtotta maga elött a’ hat juhot. El-indúlván úgy sóhajtozott, mint a’ gerlitze sohajtoz; szép mezökönn ment-keresztül, de nem látta szépségeket; gyönyörü vidékek nyúltak-el szemei elött, de gyönyörüségeket nem érzette; tsak szerelmét érzette, tsak Kedvesét látta, a’ kunyhójába látta ötet, a’ forrás mellett látta az árnyékot-tartó fák alatt, nevét hallotta nevezni, ’s sohajtozott. Igy ment juhai után, bosszankodott,*
’bosszankodott
hogy nem gyorsak mint az öz, ’s el-jutott a’ Templomhoz. Meg-vala ölve az áldozat, bé vala mutatva, ’s Alexis a’ Szerelem’ szárnyainn síetett honnya felé. Méljen ment eggy bokorbann lábába a’ tövisk, ’s fájdalma miatt alíg vontzorgott az elsö kunyhóhoz. Eggy jól-tévö Pár bé-fogadta ötet, ’s gyógyító füveket rakott sebére. – – Istenek, be-szerentsétlen vagyok én! így nyögött meg-szünés nélkül, búslakodott, ’s számlált minden szem-pillantást: ollyan hosszúnak tetszett elötte minden óra, mint eggy téli éj, ’s végtére valamelly visszás Istenség, a’ féltés’ mérgét öntötte szívébe. Istenek, mitsoda gondolat! így mormoga, ’s tüzesen hányta széllyel szemeit maga körül; Daphne felejthetne-el engemet? Rettenetes gondolat! de a’ lyányok lyányok, ’s Daphne szép; ki nézhet ö rá epedés nélkül? ’s nem rég ólta jár é már utánna Daphnis? ö is szép, ’s ki nem indúl-meg énekénn? ki fújja a’ sípot úgy, mint ö? Közel áll kunyhója a’ Daphnéjéhez, ’s tsak eggy kies árnyék nyúlik-el közöttök. Ó távozz, irtóztató gondolat! méljebben eszed-bé szívembe magadat mindég, ’s éjjel nappal kínzasz! – – Beteg képzelödése elibe-tészi gyakran mint szalad Kedvese az árnyékba, hol Daphnis a’ forrás mellett néki és az Ecchónak énekli szerelmes panasszát; láttatja véle epedö szemét, ’s látja, mint lágyúl-el általok; Vagy azt, mint szunnyadoz az eggymásba nött ágak alatt; Daphnis meg-sejdíti, sietve megy’ az árnyékba; mellé tsúsz, ’s meg-részegedett tekintete bátran szegezi magát deli tagjaira. Le-hajlik, meg-tsókolja kezét, ’s Daphne még se ébred-fel, az ortzáját tsókolja-meg; ’s szép szátskájához érteti száját, – – ’s még se ébred-fel! kiálta tüzesen. Ó én bóldogtalan! – – De miért vesztem magamat illyen irtóztató képzelödéssel? miért találok újabb-újabb okokat gyötrésemre? hogy gondolok, én háládatlan, felölle ollyat, melly ártatlan erköltseit érdekli?
Már hatodik nyomorúságos napja tölt, ’s még se gyógyúlt a’ sebe bé. Által-ölelte Jóltévöit. A’ mit a’ szíves jótétel mondhat a’ marasztásra, mind azt mondották néki. Haszontalan! kergettetve a’ Fúriáktól síetett a’ mennyire sebe engedte. Estve vala, ’s a’ meg-tölt Hóld, fényesen ragyogott; messzire látta még a’ Daphne’ hajlékát. – – Hah! távozzatok, távozzatok gyötrö gondolatok! amott lakik az, a’ ki engemet szeret; ’s még ma, – – még ma! karjai közt fogok sírni. Igy szólla, ’s sietve ment a’ Daphne kunyhója felé. De a’ szölö-szín alól, melly a’ kunyhó ajtaját árnyékbann tartotta, ki-jönni látta Kedvesét. Ö az, ö az! Daphne, te vagy az! deli sugár termeted, könnyü lépésid ’s fejér öltözeted mutatják, hogy te vagy! ö az, ö ó Istenek! – – De hová illyen késön? nem bátorságos erötelen lyánynak éjjel a’ mezöre ki-menni. – – Talám elimbe hajtja a’ nyughatatlan várakozás! Igy szólla; azomban a’ színböl eggy Ifjú jöve-ki; hozzá tsattolja magát ’s nyájasan szorítja kezét kezébe. A’ Legény eggy kosár virágot nyújtott néki, ’s ö édes mosolygással vette azt karjára. Igy távoztak-el a’ kunyhótól a’ hóld-világbann. – – Fel-gyúladva nézte öket sokáig Alexis, ’s égett mérgébenn. Istenek! kiálta, mit kell látnom! ah igaz, igen is igaz az, a’ mi képzelödésemet gyötrötte. Valami szánakozó Istenség adta elöre tudtomra bóldogtalanságomat. Ó én szerentsétlen! Ó ki vagy te, Isten, vagy Isten-asszony, a’ ki ezt nékem meg-jelentetted, állj kérlek bosszút érettem, szemem elött büntesd-meg hitszegését, ’s úgy osztán engedj meg-halni!
Eggymásba öltött karral ment a’ Legény és a’ Leány; nyájas suttogással mentek a’ myrrthus erdötske felé a’ hóldvilágbann, melly a’ Vénus Temploma körül áll.
A myrrthus-fák árnyékiba mennek, monda indúlatosan Alexis, azokba az árnyékokba, hol a’ hitetlen nékem meg-szeghetetlen hüséget esküdött. Már az erdöbenn vagynak; Istenek, már látom öket; a’ sürü bokrok közzé rejtözve majd az árnyékbann ülnek-le. De nem, már megint látom, fejér öltözete villog a’ Hóld fényébenn a’ fekete törzsökök közt. Most meg-állottak; ott szép tágas udvar, ’s puha gyep vagyon. Hitetlen, ott ülj-le véle, a’ Hóld fénnye felé, ’s szent világa elött esküdjetek tilalmas szerelmet eggymásnak! Ó üzzenek-el a Fúriák! De nem! ímé a’ fülemilék édes éneket zengenek, ’s a’ hív gerlitzék szerelmesen nyögdétselnek körülte! – – Még itt sem állapodnak-meg! ’s az Isten-asszony Temploma felé síetnek. Hah! közelébb mengyek, meg-lesem, ’s ki-hallgatom, mit szóllanak.
Bujkálva ment a’ myrrthus erdöbe. Közelébb jutottak a’ Templomhoz, melly fejér márvány oszlopokkal ragyogott a’ hóld fényes világától az éjjeli homálybann. – – Hogyan? hát még a’ Templom’ léptsöire is mertek hágni? Védelmezheti é a’ Szerelem’ Isten-asszonya a’ leg-álnokabb hitszegést? Igy szóllott, ’s látta mint lépett Daphne fel a’ Templom’ gráditsánn; virágos kosarával ment az Oszlopok alá, mellyek a’ Templomot sorba’ körül-veszik; de a’ Legény kinn maradt az eggyik oszlop mellett. Alexis az erdö’ árnyékábann tsúszott közelébb a’ Templomhoz. El-borzadva ’s kéttségesen lépett az eggyik oszlop’ árnyékába, ’s szorossan mellé vonta magát, ’s látta mint lépett Daphne a’ Vénus képe elibe. Fejér márványból állott az a’ Hóld’ fénnyébenn, mintha Isten-asszonyhoz illö vonódással húzná félre magát az imádó Halandók’ el-bámúltt tekinteti elöl, ’s zsámoly székéröl kegyelmes mosolygással nézett-le az áldozókra. – – Daphne térdre esett elötte; fel-aggatta virág-fonadékjait, ’s fuldokolva ’s siralmasan eképpen könyörgött: Halld-meg, ó halld-meg kegyes Isten-asszony, Védelmezöje a’ Hüségnek! halld-meg az én könyörgésemet! fogadd kegyesen koszorúimat, mellyet néked bé-mutatok! Estveli harmat ’s szemeimnek tsepjei ragyognak ezekenn. – – Már hatod’ napja, hogy el-hagyott Alexis. Ó szelíd, kegyelmes Isten-asszony, hozd egésségesen karjaim közzé! Örizd-meg az útonn, ’s olly egésségesen, olly forró szerelemmel hozd vissza, mint el-hagyott, epedö karjaim közzé!
Alexis hallja ezt; rá tekint a’ Legényre, kinek most a’ Hóld képére lötte súgárit. Az a’ Daphne Báttya vólt, mert magábann nem mert, már illyen késön, jönni a’ Templomhoz.
Alexis elö-jött az Oszlop mellöl. – – Daphne örömének leg-forróbb hevébenn, Alexis el-szégyenülve dült öszve-ölelkezett karral az Isten-asszony elibe.


IDYLLIUMOK.
III. KÖNYV
AZ ÁLLHATATOS SZÁNDÉK.
Hová téved meg-sebessedett lábam a’ tövissen és sürün egybe-nött bokrokonn keresztül? Istenek, mitsoda rezzentö gyönyörüség! A’ fenyö’ veresses törzsöke és a’ tser-fák vastag dereka magassan emelkedik-fel a’ boglyas gazból ’s szomorú bóltozatot tsinál felettem. Mitsoda homály, mitsoda búslakodás száll gallyatokról rám! – – Ide ülök erre a’ reves el-dült tölgy-törzsökre, mellyet repkény-háló fon-bé; ide ülök, hová még embernyom nem tört útat; hol senki se akad rám, tsak a’ magános madár, vagy a’ dongó méh, melly a’ szomszéd tserbenn készíti mézét; vagy egy Zephyrus, melly magánosságban nevekedvén-fel, még nem repdesett pihegö melj körül. Vagy te, fertsegö Patak! Hová zuhogsz te a’ ki-mosott gyökerek’ és tserék’ bokros szövevénnyei közt? Késérni fogom habjaidat talám gazosabb rejtekekre vezettz. Istenek, mitsoda Vidék nyúlik-el itt szemem elött. Eggy magas kö-szál’ párkánnyánn állok, ’s az alattam fekvö völgyre tekintek-le. Ide ülök a’ le-szakadtt köszikla darabokra, hol fertsegve omlik a’ patak a’ setét fenyvesbe, ’s úgy zuhog, mint mikor távolról zeng az ég. Száraz ágak fityegnek szomorúan-le a’ köszirtról, mint az ember-gyülölö Tímon komor homlokán az öszve-bomlott haj, a’ ki még nem tsókolt Lyánykát. Le-lépegetek a’ völgybe, ’s szomorúan tévelygö lépésekkel fogok a’ víz mellett sétálni, melly a’ pusztás völgyenn bolyong. – – Idvezz légy, magános Völgy, te szép Patak, és te setét Erdö! Itt, a’ te fövenyeidenn fogok tévelyegni ó Vízpart! Remete módra fogok árnyékodbann nyúgodni, bús Erdö! Maradj-el békével tölem Ámor; nyilaid itt nem akadnak rám; én többet nem fogok szeretni; böltselkedni fogok ebben a’ magános vidékbenn. – – Isten hozzád, barna Lyányka! te, ki vigyázatlan szívembe szerelmet villámlottál! Isten hozzád! vígan ugrándoztál még tegnap nyári fejér ruhádbann körültem, mint ez a’ hab a’ Nap fénnyénn! – – Te is szöke Lyányka! Epedö szerelmes tekinteted – – ah, nagy eröt, igen nagy eröt vettél te szívemenn! ’s pihegö szép meljed – – tartok töle, hogy gyakran fogom azt magános szomorú elmélkedésimbenn látni, ’s érette sohajtani! – – Isten hozzád, felséges Melinde, tisztes képeddel mint Pallás, ’s felséges lépésiddel! – – Te is, kis Chloe, te, a’ ki tsintalankodva ágaskodtál ajakomhoz, ’s úgy tsókoltad-meg. Ide rejtem-el magamat, ’s mélj elmélkedésekbe merülve a’ fenyves’ árnyékábann el-dülök, ’s katzagni fogom a’ Szerelmet; a’ fák’ zöld sikátoriban fogok tévelygeni, ’s – – de – – Istenek! mit látnak szemeim a’ part’ fövenyébenn? Reszketek! Ah valami lyányka’ nyoma! – – Parányi szép kis láb! mélj elmélkedések, búslakodás! hol vagy? – hová lettél? – – Be szépek vóltak lépési! Utánna megyek! – – Lyányka, Lyányka! sietek nyomod után! Ó ha rád akadhatnék, mint szorítnálak karjaim közzé és – – Ne szaladj, Édesem! mondanám; vagy tsak úgy szaladj ’mint a’ rósa a’ Zephyrus tsókja elöl; el-hajlik elölle, ’s édesebb mosolygással tér-vissza tsókjára.
REGGELI DAL.
Idvezz légy, jókori Reggel!
Idvezz légy ifjú Nap!
Már villámlik a’ hegy mellöl
Aranyos súgárod;
’S a’ patakokbann tsillámlik,
’S a’ harmat’ gyöngyeinn. – –
Vídámság és nyájas öröm
Tér-vissza fényeddel.
A’ rósákbann háltt Zephyrus
Fel-kél kis ágyából,
’S tsókolgatva költögeti
Még alvó társait. – –
Az álmok’ tarkás serege
Távoz homlokinkról.
Szerelmek gyanánt repdestek
Ök a’ Chloe nyakánn.
Rajta Szellötskék! szedjetek
Édes illatokat;
’S síessetek hozzá velek,
Míg még fel nem serken.
Repdessetek ágya körül;
’S piros szátskájával
’S fejér meljével játszodván,
Tsiklándozzátok-fel.
’S ha fel-ébred, sugjátok-meg,
Hogy még Hajnal elött
Sohajtottam kedves Nevét
Itt, a’ patak megett.

CHLOÉHEZ.
Tegnap Chloe, midön eggy rósa-levél úszott a’ levegönn felénk, midön a’ leg édesebb illat fogott-el bennünket, el-beszéllem, mit láttam, a’ mit te nem láthattál. Akkor, mikor derekadat által-ölelvén, beszédesebbek valának nyelvemnél meg-részegültt tekinteteim, ’s forró sohajtásim, – – akkor (mert nékünk Poétáknak sok engedtetett látni) akkor Ámort eggy rósa-levelenn láttam. Úgy állott rajta, mint a’ tenger-Istene gyöngy ház-tsigájánn, ’s könnyü szekerébe Zephyrusok vóltak, kissebbek a’ méhnél, fogva. Szép vólt a’ kis Isten, mint eggyike tekintetidnek, ’s nyájas, mint mosolygásod. Egyenesen meljednek igazgatta szekerét, ’s meg-állott ruhád’ szélénn. A’ Zephyrusok bokrétád’ árnyékábann bújtak-el, melly meljedre játékos árnyékot hintett. Ki-szállott a’ kis Isten, ’s fel-repdesett pihegö meljed’ dombotskájánn, ’s a’ közepébenn – – kedve-telve! – – ült-le. – Szerelemnek hatalmas Istene! így fohászkodtam lassan hozzá, leg-hatalmasabb Isten! ó halld-meg az én kérésemet. Eggy Halandó se érzette így még hatalmadat, mint én; jutalmazd-meg gyötrelmes szenyvedésimet! jutalmazd-meg, kérlek, annak a’ Poétának, a’ ki hatalmadat mindenkor tisztelte! Ne engedd, hogy a’ Chloe szerelme, melly most hatalmasan szóll szemeiböl hozzám, szívébenn valaha el-aludjon. Könnyü annak engemet el-hagyni – – rettenetes gondolat! – – a’ kiért minden szív dobog, valamerre gyözhetetlen szépségivel meg-fordúl. O hallgass-meg, leg-hatalmasabb Isten!
Ámor eggyik karjával liliom-fejérségü nyakadra támaszkodott, jobbjával pedig gyözedelmes ívét emelte-fel. Ötet a’ Grátziák nevelték, (monda, de tsak nékem hallottomra,) ’s kellemetességit a’ kis Szerelmek érlelték tökélletességre. Tekintete ’s mosolygása gyözö mint én; eleven tréfái ollyak, mint tegzem’ nyilai, a’ ki hallja, tsudálkozásra ragadtatik; a’ ki látja, szerelemre gerjed. A’ Halandók közzül téged’ választott magának; szeretni fog, – – esküszöm diadalmas nyilaimra! Ö, a’ ki minden kellemetességet egyetembe’ bir, mellyek a’ Vénus seregébenn külön-külön sebessítnek. Ó bóldog, bóldog Halandó!
Igy szólla Ámor, ’s le-felé repdesett szép meljedenn, ’s fel-ült rósa-szekerére. Most Gnídusba mengyek, így szólla; a’ Chloe képe ragyogó márványba’ fog az Anyámé mellett állani. Ö lessz a’ hív szerelem’ példája, ’s a’ ki szívébenn hív tüzet táplál, virág-koszorúval fog óltárán áldozni.
Újra fel-lebbent a’ rósa levél a’ levegöbe, ’s el-úszott elöllünk. Láttad szótalan rémülésemet, de nem beszéllhettem-el vígasságom’ okát. Némán szorítottalak szívemre, ’s sohajtva símúltam fejér nyakadhoz.
A’ TAVASZ.
Mitsoda Symphonia, mitsoda szent el-ragadtatás kergeti-el reggeli könnyü álmomat? Látlak mennyei Öröm, látlak tégedet, mosolygó Ifjat, ó Tavasz! Auróra bársonyba öltözve hoz téged’ fel Keletröl. A’ vídám nyájaskodás, a’ hangos nevetés, és Ámor (már nevet a’ bokrokra és mezökre közelgetö diadalminn ’s fel-emeli ki-feszített ívét, ’s rázza a’ teli tegzet) és a’ Grátziák késérnek öszve-ölelkezve, vígasságos Tavasz! A’ Reggel’ ragyogó súgárinn jöttök ti fel; vígan seregelnek a’ Nap’ fényénn a’ madarak, ’s zengedezve fogadnak-el. Erövel tolják-ki magokat az elei rósák bimbójokból; mindenike elsö akarna lenni, hogy fel-nyiltt kebéllel és édes illattal mosolyoghasson rátok. Tántzolva hirdetnek a’ Zephyrusok, le-repülnek a’ bértzekröl a’ völgyekre, fel ’s alá a’ bokrok közt és az erdöbenn, ’s pajkosan katzagnak a’ hol szerelmes Pásztor elött a’ bokrok mellöl leselkedö Lyánykát árúlták-el, vagy a’ tántz-közbenn a’ fel-szökött Lyánykát tsintalanúl el-pirították. El-válva repdesnek eggymástól a’ bokrok közt és az erdöbenn, ’s susogva jelentik az alvó Nympháknak és barlangba zárkozott Faunusoknak el-érkezésteket. Botorkázva ugranak-elö a’ ketske-lábú Szatyrusok és Faunusok, ’s víg lármával ’s a’ sok tsöjü síppal kiáltják-elö a’ Nymphákat. A’ Patakok’ Nymphái újra fel-nyitják vedreket, mellyet télbe’ bé-zárva tartottak, ’s böven töltik a’ fertsegö vizet a’ fák’ bóltozati alól, vagy a’ bé-bokrosodott halmokról, le a’ zuhogó árkokra; keresztül tsapdossák ezek a’ mezöket, ’s sima tengerré gyülnek-öszve a’ bokrok közt ’s a’ sürü Ligetbe’, ’s gyakran ölelik- által a’ fürdö Lyánykák’ tetemit.
Jere, szép Tavasz, jere örömünk Szerzöje! Te uralkodtál akkor, mikor, Társaim, ingadozó hajónk által-úszta a’ sík tengert. Nagy sereg ezüst hab fogott-körül bennünket; víg Zephyrusok játszodtak vélek, ’s hajónk körül kergették, mikor pajkosan kapaszkodtak-fel óldalára, ’s erösen tsapkodták. El-kergették ezek öket az árnyékos partig, hol vígan kettöztette nevetésünket az Ecchó; el-bújtak ott az ingadozó nádasba’, ’s meg-meg neki szaladtak a’ Hajónak. Akkor, Társaim, a’ partonn szölö-jövésekkel Királynak koronáztatok, ’s az Öröm és a’ Vígasság köztünk múlatozott. – – Akkor is a’ Tavasz uralkodott, Társaim! mikor ama’ magas hegy’ homlokánn zöld ágból kunyhót építettünk, ’s árnyéka alatt a’ fübe’ heveredvén ittunk, ’s öszve-ölelkezve víg dalt éneklettünk. Az erdök’ Istenei hallgattak énekeinkre, ’s lassan utánnunk éneklették. Most a’ kösziklás rejtekekbe’ éneklik azt, a’ tántz és meg-töltt korsók körül.
Siess, szép Tavasz! hints virágot a’ pásitra, ’s öltöztesd zöldbe az erdöt és a’ ligetet. Bacchus és Szilénus nevetve várnak késéröjökkel, mert hol esik édesebb nevetés, mint a’ leveles zöld színbe’? Gyakran meg-látogatja ötet Ámor a’ szín’ híves alljábann; a’ Músák is meg-látogatják, mert szereti az éneklést. Vígan nevet ö akkor, ’s történeteket beszél, ’s ollyan vígan nevet, hogy szölö-koszorúja is, melly fél ábrázatját árnyékábann tartja, fel-reppen. Elö-veszi a’ meg-töltött tsészét, ’s Indiai hosszú útját emlegeti, mint verte-meg a’ fekete Nemzeteket, ’s gyermek formába rejtezvén mint változtatta tengeri disznókká a’ tengeri tolvajokat, ’s mint kötöztetett szölö-vesszöt és repkényt az árbotz fához és kormányhoz, ’s mint fertsegtetett édes bort belölle. Ekkor fel-hajtja a’ teli tsészét, nevet, ’s újra hozzá fog a’ beszélléshez, mint teremtette a’ rósát. Eggy fiatal Nymphát akartam által-ölelni, monda, de a’ Lyányka könnyü lépésekkel szaladt a’ virág bimbókonn, ’s tsintalanúl nevetett rám, midön utánna botorkázva menni látott. – – Styx! nem értem vólna soha el, ha eggy horgas tövisk szélnek eresztett ruháját meg nem kapta vólna. Örülve futottam a’ Lyánykához, ’s nyájasan tsattantottam-meg ortzáját. Lyányka, mondám, ne légy eggyügyü; én Bacchus vagyok a’ bor’ és vígasság’ Istene, az örökkévaló Ifjú. – – Egész tisztelettel engedte magát meg-tsókoltatni a’ Lyányka. Akkor meg-jutalmazám a’ tövisket, hozzá értetém a’ páltzám’, ’s meg-hagytam, hogy ollyan színü virágot teremjen, mint a’ Lyányka’ szemérmetes ortzája vólt, ’s így leve a’ Rósa.
Meg-dül Pán a’ moh párnára, ’s támasz karjára ereszti fenyö ággal koszorúzott fejét. Te szerentsésebb valál, Bacchus! mint én mikor Syrinx után szaladtam. Kemény sebet ejtettél akkor te rajtam, monda Ámornak, (a’ ki még most is katzag el-követett tréfájánn,) ö náddá változott. – – Szomorúan tekint hét tsöjü sípjára, ’s a’ kantsóhoz fordúl, ’s borral üzi-el bánatját. – – Ámor is beszélli gyözedelmeit, miként szelídíti-meg a’ kemény szívü Lyánykákat. Ó mint fogok örvendeni, barna Lyányka, ha majd felölled is diadalmi dalt énekel!
EGGY VÍZOMLÁSRA.
Itt szállott é meg zöld árnyékbann
Tavaly a’ víg tsudálkozás?
Sürü bóltok alatt, ó Kútfö,
Belölled omlott ez a’ víz?
Ott, a’ hol másszor zúgva szakadt
Vized a’ tajtékos mohra,
Ott most az üreg köszikláról
Szörnyü nagy jég oszlop fityeg.
Be puszta, be kopasz e’ bokor!
Mellynek nyárbann virágival
És ingadozó zöld gallyával
A’ Zephyrusok játszodván,
Az hamar el-tüntt súgárokat
A’ habra ’s a’ puha mohra
Arnyékainn ált’-villámlották. – –
Be puszta, be kopasz vagy most!
De majd itt lessz megint a’ Tavasz,
Zöld öltözettel von majd bé,
’S bé-zárlott forrásod’ fel-nyitván
Kies hívséget tölt alád.
Ó zárj-el akkor bóltod alá
A’ nyughatatlan gond elöl,
Ó puha mohhal bé-nött forrás!
Ó zöld, ó kies bóltozat!
Akkor majd mind a’ domb, mind a’ völgy,
Mind a’ mezö, mind a’ liget,
Mind a’ rétek’ kisded virági
Örömmel töltik-meg szívem’.
’S mért kéne nékem a’ Királyok’
Sorsát irígyelve néznem,
Ha ó borral meg-töltt palatzkom
Mellettem a’ vízbe’ libeg;
’S ha nyúgodalmas árnyékodbann
Olly énekeket mondhatok,
Melly még Unokám’ szívébenn is
Ártatlan örömet gerjeszt.

EGGY HELVÉTZIAI IFJÚ’ ÉNEKE, FEGYVERBE ÖLTOZÖTT KEDVESÉHEZ. (10
Midön Albert Tsászár Zürichet ostromlotta, a’ Városbéli Fejér-nép fegyverbe öltözött, ’s a’ Férfiak’ seregébe állott. A’ Tsászár el-rettent számoktól, ’s el-költ a’ Város alól.
)
Te vagy az? te vagy az, Kedves!
Látok, vagy álmodom? – –
Mint villog fekete szeme
A’ vas sisak alól!
Hosszú kóltsag-toll fejérlik
Barna haj-fürti közt,
Melly most legényesen, vastag
Tsombókba van kötve.
Pántzél borítja válladat
’S szép fejér meljedet. – –
Irígy Pántzél, most miattad
Nem látom, mint piheg!
De a’ hellyett térdét látom,
’S parányi kis lábát;
Mellyet egyébbkor a’ szoknya
Sarkig fedezett-el.
Te most, kedvesem, ollyan vagy
Ebbenn a’ fegyverbenn,
Mint a’ Paraditsom szélénn
Ört álló Angyal vólt.
Ö tsak a’ gonoszt bántotta,
A’ jóra mosolygott;
Te is tsak azokat bántod,
De rám – – rám mosolyogsz!
Az Ellenség’ éles nyila
Mennyen-el melletted!
Tsak a’ kis Szerelem’ nyila
Sújtson-meg tégedet!

A’ FA-LÁB.
Azonn a’ Sor-hegyen, hol a’ Rautibach zuhogva omlik a’ völgybe, eggy fiatal Pásztor ketskéket legelt. Öblös hangú furulyája hét Ecchót múlattatott a’ kösziklák’ falai közt, ’s vígan zengett a’ mélj völgyenn. Akkor meg-láta eggy embert a’ hegy’ eggyik óldalánn; öreg vólt már, ’s hajai ezüst színt mutattak; nehezen mászott mankójára támaszkodva, mert az eggyik lába fa vólt. Közelebb vontzorgott hozzá az Öreg, ’s eggy köre ült mellé. Az Ifjú tsudálkozva nézett rá sokáig, ’s elöre nyúltt fa-lábára vetette szemeit. – Fiam, monda az Öreg katzagva, úgy é, te az illyen lábbal igen-tsak oda-le maradnál? Ládd, én ezt az útat minden esztendöbenn meg-teszem eggyszer. Ez a’ láb, a’ mint itt látod, érdemesebb, mint sokaknak a’ kettöje; azt tudd meg! – Érdemesebb lehet, jó Apó, de azt az eggyet tudom, hogy a’ kettö alkalmatosabb. De, el-kellett fáradnod; ha szomjúzol, friss ketske tejet adok, vagy friss vizet hozok eminnen a’ forrásból.

Az Öreg.

Te jó fiú vagy; nékem eggy ital víz elég. Ha nem sajnállasz érte menni, el-beszéllem, mi lelte a’ lábomat. – – A’ fiatal Pásztor fel-költ, ’s hamar el-hozta a’ friss vizet az Öregnek.
Az Öreg meg-enyhült. – – Hogy sokan, monda, az Apáitok közzül forradást viselnek, ’s tetemek öszve van rontsolva, azért gyerekek! áldjátok az Istent! Most el-tsüggedve eresztenétek-el fejeteket, ’s nem gyönyörködnétek a’ Nap meleg fénnyénn, ’s nem múlatnátok az Ecchóval. Vígasság és eleven öröm zeng most keresztül a’ mezönn, ’s eggy hegyröl víg dalt hallunk a’ másikra. A’ Szabadság, a’ Szabadság bóldogítja az egész Tartományt! A’ mit szemünk lát, hegy, völgy, a’ miénk. Örömmel míveljük vagyonunkat, ’s a’ mit öszve-kaparhatunk, örömmel kaparjuk-öszve.

Az Ifjú.*

Az Ifjú

Az meg nem érdemli, hogy szabad ember legyék, a’ ki el-felejtheti, hogy azt az Atyáink vérekkel szerzették.

Az Öreg.

És a’ ki kész nem vólna ugyan azt tselekedni, édes gyermekem! – – Azólta a’ véres nap ólta minden esztendöbenn fel-jövök eggyszer ide a’ völgyböl; de érzem, hogy ez az utolsó jöttem. Egészen ki-látom innen a’ sereg’ állását, mellyel Szabadságinkat nyertük.(11
A’ Naefelszi ütközet, a’ Glárusi Cantonba’ 1388dik esztendöbe’.
) Nézd erröl az óldalról rohant ránk az ellenség; sok ezer dárda-vas villogott kezekbenn, ’s majd kétszáz Vitéz fényes hadi készületbenn vólt köztök; hosszú forgók lebegtek sisakjokonn, ’s lovok alatt rengett a’ föld. Már eggyszer meg-szakasztották kevésböl álló Seregünket, mert mi tsak egynehány százan vóltunk. Mindenfelé jajgatás hallatszott, ’s a’ meg-gyújtott Naefelsz’ füsti el-fogta a’ völgyet, ’s szomorúan szívódott a’ hegyek közé. A’ mi Vezérünk a’ hegy alatt állott; ott állott, a’ hol az a’ két fejér fenyö áll a’ kösziklánn; ’s tsak eggynehány szál legény vólt mellette. Mintha most is látnám, mint áll ott, ’s mint szedi-öszve el-dúlt kis seregét; látom, mint nyújtja paisát ki; úgy rezegett az, mint a’ szélvész a’ menydörgés elött. Mindenünnen hozzá nyargaltak a’ mi El-széledtteink. – – Látod-é azokat a’ patakokat, amott a’ kösziklánn? Bízvást elibe vetheti magát annak föld-omlás, dültt-fa, köszirt-darab; keresztül tsapják rajtok magokat, messzebb rohannak ’s a’ tóbann gyülnek-öszve : Igy bántak a’ miéink; öszve-gyülekeztünk a’ Vezér mellé, ’s keresztül-vágtuk az ellenségenn magunkat; körül állottuk Vezérünket, ’s meg-esküdtünk, hogy ha Isten segít, gyözünk, ha pedig nem gyözhetünk, készek leszünk el-veszni. Tódúltt renddel ütött ránk az ellenség. Már akkor tizeneggyszer tsaptunk-öszve, ’s meg-meg a’ hegy alá gyültünk. Szorossan tsattolta kis Seregünk öszve magát, ’s ollyan keményen állottunk, mint a’ köszikla itt a’ hátunk megett. De akkor már harmintz vitéz Schweitzerrel meg-szaporodva vágtunk az ellenségnek, ’s úgy omlottunk rájok, mint mikor valami nagy darab el-repedtt köszikla nagy erövel hengereg az erdönn-le, ’s öszve-rontja’ az útjábann álló törzsököket. Az ellenség, el-ijedvén dühösségünktöl, öszve-zavarodott, ’s el-taposta eggymást. Igy nyakaztuk öket, ’s elébb-mentünk az el-taposttakonn, meg-öltekenn, hogy többet ölhessünk. Én is köztök vóltam, de a’ nagy zavarba rám rohant eggy Lovas az ellenség közzül, ’s a’ lova öszve-rottsantotta a’ lábamat. Eggy, a’ ki mellettem dolgozott, hátra-tekintett, fel-kapott a’ vállára, ’s ki-vitt az ütközetböl. Közel az ütközet’ hellyéhez eggy vén Remete imádkozott bóldogúlásunkért. Visseld gondját ennek a’ Legénynek, jó Atya! derekasan viselte magát. Igy szóllott ’s vissza-tért a’ tsatába. Meg-nyertük azt, fiam, meg-nyertük azt! Sokan közzülünk úgy dültek-el a’ rakás ellenségenn, azt mondják azok, a’ kik életbenn jöttek-ki, mint az arató a’ kévénn, mellyet maga vágott. Engemet az öreg Barát gyógyított; de nem esmérhettem Meg-tartómat, nem köszönhettem-meg néki, hogy még élek. Haszontalan kerestem ötet, haszontalan tettem szent fogadásokat; hijába’ jártam szent bútsúkra, hogy valamelly Szent meg-esmertessen vele. Ebben az életbenn többé tudom, meg nem látom; meg nem köszönhetem néki meg-tartásomat.
Az Ifjú sírva hallgatta beszédét, ’s így szóllott: Atyám, te azt néki nem köszönheted-meg többé ebben az életbenn. – – El-álmélkodva kérdé az Öreg: Mit mondasz, hát tudnád te ki vólt az én Meg-tartóm?

Az Ifjú.

A’ szerént a’ mit beszéllettél, az Atyám vólt az. Sokszor beszéllte nékem miként ment véghez a’ tsata; ’s ezt vetette utána: Vallyon él é még az a’ Vitéz, a’ ki mellettem ollyan derekasan viselte magát? a’ kit ki-vittem a’ Remetéhez?

Az Öreg.

Szent Isten! ’s az a’ jó ember a’ te Atyád vólt?

Az Ifjú.

Eggy nagy vágás vólt itt a’ pofájánn; (a’ bal ortzájához vivén újját) eggy dárda hegy ejtette azt rajta, talám még az elött, hogy téged’ ki-vitt.

Az Öreg.

Mikor engem’ ki-vitt, már folyt a’ vér pofájából. – – Ó édes fiam, édes gyermekem!

Az Ifjú.

Ez elött két esztendövel hólt-meg, ’s most bérért örzöm, mert szegény vólt, ezt az eggynehány ketskét. Az Öreg által-ölelte. Hálá Istennek! így néked fizethetem-meg jóvoltát. Jer, édes fiam, én hozzám, hadd örizze más ezt a’ nyájat. – – Le-mentek a’ völgybe az Öreg’ házához. Sok földdel és nagy nyájjal bírt az öreg, ’s eggy gyönyörü Lyányka vólt örökösse. Lyányom, monda, a’ ki az én életemet meg-tartotta, attyja vólt ennek. Ha szeretni akarnád, hozzá adnálak. Szép és vídám vólt a’ gyerek; szöke haj folyt-le göndör fürtökbenn fejér nyakánn, ’s szemérmetes tüz pillogott szeméböl. – – Lyányi-szokás szerént harmad napig gondolkozott, de már a’ harmadik hosszú vólt. Bé-adá kezét a’ Legénynek, ’s az attya sírt örömében. Az Isten áldjon-meg benneteket! monda; most, most vagyok a’ leg-bóldogabb*
leg-béldogabb
ember!
A’ FÜVES.
Fekete magas Fenyves, a’ ki nyíl egyenességü vereslö derekaidat sürüen emeled setétes árnyékod felett magasra; boglyas agg Tölgy-fák, ’s te széles Folyó, a’ ki tsillogva szaladsz ama hegyek megett; – – nem titeket foglak én most szemlélni; a’ Füves fogadjon-el most engemet! ez a’ tsudállást érdemlö Világ kitsínybenn, véghetetlen külömbségü szépségeivel. Véghetetlen nemü termések, milliom külömbségü lakosok! Némelyíke virágról virágra repül, némelyíke tsúsz és mász a’ fü’ labyrinthusábann; véghetetlenül különböznek formájokra ’s tetemekre, még is mindenik itt találja eledelét, itt találja lakását. Pólgár-társak, jó mindenike a’ maga nemébenn és tökélletes. – – Be lassan suhansz-el, kis forrás, a’ kék liliom és vízi-rósa szálai közt. Kis gyürüt kötsz szárok körül, ’s meg-görbited öket. Virágokkal egyveleg áll két partodonn a’ kövér fü, le-eresztik fejeket ’s tiszta folyamatod híves bóltozatjok alatt foly-el, ’s sok-féle színnel ragyog. Keresztül-nézek ezenn a’ kis berkénn a’ meg-hajtott fünek, – – ó mint ragyog a’ számtalan színü zöld a’ Nap súgáribann! Mozgó árnyékot vét eggyik a’ másikra; vékony szálak ütik-ki magokat az alatsony füböl, ’s tsipkés ágakkal kérkednek, vagy magasra emelik ingó virágokat. De te, kék Viola, képe az igaz Böltsnek, alant állasz te a’ fübenn, ’s onnan öntöd kedves illatodat; nem úgy, mint a’ szagatlan virágok, mellyek a’ fü felett magasra nyúlnak-fel, ’s kevélykedve tsalogatóznak. – – Repdesö bogarak kergetik eggymást a’ füvek’ szála közt, hamar el-veszti szemem öket az árnyék’ zöld homállyábann, megint a’ veröfényre gyülnek, ’s seregesen repülnek-fel, ’s vígan tántzolnak a’ Nap’ melegénn.
Mitsoda szép tarka virág ringatja magát amott a’ patak mellett! mint ragyog szép színe! – – De nem, – – kedves tsalódás! – – eggy Lepke repül-fel az ingadozó fü-szálról. Veres szárnyann dong-el eggy fekete pántzélú bogár mellettem, ’s amoda ül, talám párja mellé, a’ harangotskára. – Tsendesedj-el zörgö patak, ne susogtassátok a’ leveleket játszó Zephyrusok. Tsalódom é, vagy igazán hallom lassú énekeket? Igen is, énekelnek! de fülünk tömpe lassú Concertek’ értésére, valamint szemünk az, vékony tetemek’ visgálgatásira. Minö kedves zsibongás zúg körültem? mitöl mozognak a’ virágok? Eggy sereg méh szállotta-meg öket, vígan repültek-ki messzi lakó-helyekböl, ’s a’ rétenn ’s a’ kertekenn szélednek-el. Kóstolgatva szedik sárga zsákmányokat, ’s vissza-mennek Köztársaságokat gazdagítani; öszve-vetett vállal dólgozik mindenike, nints köztök henyélö lakos; zsibongva szállják-meg a’ virágokat, ’s kutatva dugják szörös fejeket a’ virágok’ kehelyébe; vagy fáradtságosan fúrják-bé magokat a’ még ki nem nyiltt rósába; ez bé-szívja magát, ’s el-zárja a’ kis tolvajt, a’ ki kintsét, mellyet talám még hólnap nyitott vólna-meg a’ fel-kelö Napnak ’s a’ reszketö harmat tseppnek, elöre lopja-meg.
Amott a’ szarkalábra ül eggy kis Pillangó, ’s széllyel-terpeszti tarka szárnyát. Bársony szín pettyek vagynak tiszta ezüstjénn ’s arany prémje zölddé változik-el szárnyának széleinn. Igy ül ö tzifrán, ’s tsínosgatja kis feje’ ezüst szál tsombókját. Szép Lepke! nyomd le a’ virágot a’ patakhoz, ’s tsudáld szépségedet; úgy hasonlítni fogsz a’ szép Belindéhez, a’ ki a’ tükör elött el-felejti, hogy néki többnek kellene lenni, mint a’ Lepkének. Nints az ö ruhája ollyan szép, mint a’ tiéd; de szint’ úgy nem gondolkozik, mint te!
Mitsoda pajkosságot kezdetek ti, kis Zephyrusok? Kergetözve hembelyegnek a’ füvön; mint a’ lassú szél a’ tó tsendes habjait, úgy keverik-öszve a’ susogó füvet, a’ kis tarka lakosok fel-repülnek alóllok, ’s le-néznek pusztúlásokra. Most megint el-tsendesedtek a’ pajkosok! ’s a’ zöld fü ’s a’ virágok újra tsalják magok közzé.
De, ó bár el-rejthetném most magamat! Fedezzetek-bé kedves virágok! Amott mengyen az ifjú Lisidór, arannyal tözött ruhába; sietve ballag-el a’ Természet mellett a’ paraszt füvönn és danol. Hijába’ mosolyog az ö rá, meg-vénültt Szépség ez Lisidór elött; Amália Kis-asszonyhoz síet, kinél a’ Nagyvilág játékra gyül-eggyüvé; ott jobban fogja gazdag öltözete a’ szemet gyönyörködtetni, mint a’ piros esthajnal. Mint katzag majd, rajtam, ha meg-látja, hogy én, távol a’ Nagyvilágtól a’ bogarak közt a’ fübe’ fetrengek! De, engedjen-meg Nagyságod ostobaságomnak hogy gazdag ruháját ’s lépésit nem tsudálom; ím’ ezenn a’ fü-szálann eggy bogár mász fel-felé, szárnya aranyos zöld, ’s gyönyörüen játsza a’ szivárvány’ tiszta színét. Engedjen-meg Nagyságod a’ Természetnek, a’ ki eggy bogaratskának sokkal pompásabb ruhát adott, mint Nagyságodnak a’ leg-kényesebb Mesterség adhat.
Ó be szép vagy te Természet, be szép vagy te, még parányi hímezésidbenn is! Esméretlen az elött a’ leg-tisztább gyönyörüség, a’ ki szépségidet henyélkedve nézi; a’ kinek zabolátlan indúlatok ’s hamis gyönyörüségek által meg-rontott szíve nem fogadhatja-bé ezeket. Bóldog az, a’ kinek minden mardosástól, minden kedvetlen gondolatoktól ment lelke szépségidet érzi! A’ hol mások ízetlen tsömörrel mennek-el, ott véghetetlen gyönyörüség mosolyog ö körülte. A’ Természet az ö kedvéért szépíti magát, érzékenységei újabb-meg-újabb forrásira akadnak véghetetlenül a’ gyönyörüségnek; minden ösvényenn, mellyenn mengyen, minden árnyékbann, a’ hol múlat. Tiszta és kedves örömet tölt néki minden forrás, illatoz néki minden virág, zeng és suhog néki minden bokor. Nem ízetleníti-el semmi tsömör mindég új gyönyörüségit, mellyeket a’ Természet’ szépségei véghetetlen külömbséggel nyújtanak; szépek azok, és véghetetlenül külömbözik leg-kissebb hímezésekbenn is, ’s mindenik hasznos végre való, ’s minden tekintetben jó és szép. Bóldog, ó bóldog az, a’ ki ezekböl a’ ki-meríthetetlen kútfökböl meríti ártatlan gyönyörüségét. Vídám az elméje mint a’ leg-szebb tavaszi nap; tiszta és tsendes az indúlatja, mint azok a’ Zephyrusok, mellyek virág-illatokkal repdesnek körülte.
AZ ÉN KIVÁNSÁGOM.
Ha merném eggyetlen-eggy kívánságom’ bé-tellyesedését reményleni, (mert egyébbaránt az én kívánságom tsak álom; fel-ébredek, ’s nem tudom hogy álmodtam, hanemha másnak javáért kívántam vólna valamit) ha merném, mondom, eggyetlen-eggy kívánságom’ bé-tellyesedését reményleni: nem kívánnék böséget, sem hogy Társaimonn uralkodjak, sem hogy Nevemet távol fekvö Nemzetek hirdessék. Ó bár azt engedné nékem a’ Végezés, hogy napjaim magános vidékbenn tsendesen ’s másoktól el-felejtve folyhassanak-el, távol a’ Város lármájától, hol az Igaznak ki-kerülhetetlen török vagynak vetve; hol a’ bévett szokás, és rendtartások ezen esztelenségeket nemesítenek; ó bár alatsony hajlékban tölthetném-el életemet, eggy kis falusi kertetskébenn, el-rejtve a’ híresedés és irígy szem elöl.
Agg dió-fák’ bóltja alatt állana magános házam ’s ablakai elött lengedezö szellök, híves árnyék ’s nyúgodalom lakozna. Eggy kis udvart is fognék-fel házam’ békességes ajtaja elött, ’s szölövel bé-futott ernyöm alól tiszta forrást vonnék belé. Ott fürdene majd rutzám sárga fiaival; oda repülnének majd házam’ zsúpozattjáról a’ szelíd galambok is, ’s kevélykedve sétálnának ragyogó nyakokkal a’ zöldellö gyepenn; az alatt, míg az uralkodáshoz szokott kakas kotkodátsoló tyúkjait fel ’s alá hordaná az udvaronn; eggyszerre repülnének akkor esmeretes szavamra ablakomhoz, ’s hízelkedó kotyogással kérnének eledelt Uroktól.
A’ madarak félelem nélkül lakoznának a’ leveles gallyakonn házam mellett; nem esmérne soha változást bátorságos szabadságok, ’s szomszédságosan szóllanának eggy ágról más ágra eggymáshoz. Kis udvarom’ eggyik szegletébenn állanának gyékény köpüi méheimnek; az ö Respublikájok édes gyönyörüséggel múlattatja a’ nézöket. Örömest laknának ök nállam, ha igaz az, a’ mit a’ Majoros mond, hogy tsak ott szeretnek lakni, a’ hol tsendesség és nyúgodalom folytatja a’ gazdálkodást. – – A’ házam megett vólna tágas kertem, mellybenn az eggyügyü Mesterség barátságos segítségére vólna a’ Természet’ kedves Phantáziáinak; de nem támadna-fel soha ellene, hogy el-nyomván, visszás formákra faragja tsemetéit. Mogyoró bokor venné azt sövény gyanánt körül ’s a’ végébe’ vad-szölö ernyök állnának; oda bújnék-el gyakorta a’ Nap’ meleg súgári elöl, ’s onnan nézném az el-égett képü Kertészt, mint ássa tábláimat jó ízü zöldségnek. Néha ki is venném kezéböl az ásót meg-kívánván a’ munkát tölle, ’s próbálgatnám magam’ azalatt, míg ö félre fordúlva nevetné kevés erömet; vagy a’ fel-óldozódott tsemetéket kötném újra karójokhoz, ’s eggyütt tisztogatnánk a’ rósa bokrokat, ’s az el-szórtt szegfö’ és liliom’ tövét.
Túl a’ kertemenn, tiszta patak szaladná végig kövér füvet termö rétemet; onnan gyümöltsösömbe folyna az óltványok’ vékony törzsökei közzé, mellyet gondos kezem mívelne. A’ közepénn eggy tónak gyüjteném öszve vizét, ’s a’ tó közepébenn eggy kis ernyöt ültetnék. Hát ha még eggy kís szölös-kertem is vólna gyümöltsösöm mellett, meg eggy kis tábla szántó-földem – – irígyelhetném é a’ leg-gazdagabb Király sorsát?
De messze légyen hajlékom a’ Dorantes’ nyári kastélyától. Teli van az mindég Vendégekkel, hogy Ura meg-szünés nélkül társaságbann lehessen. Ö nálla meg-tudhatni elöre, ha indít é hadat Lajos? és, mit tsinálna Mopsz, ha Angliának Királya vólna? Meg-töltt palatzkok mellett veszik ítéllet alá a’ Tudományokat ’s Társaságunk’ fogyatkozásait, ’s Királyi felség lebeg üres homlokokonn. – – Távol légyen magányos lakásom Orgontól! Messze földröl gyül pintzéjébe a’ bor; a’ Természet néki tsak azért szép, mert a’ leg-ízesebb falatokat neveli; a’ levegöbe’ repdesnek azok, az erdök’ sürüjébe’ bujkálnak, ’s a’ vízbe’ úsznak számára. Ott hagyja a’ Várost, hogy szabad futást engedhessen bolondoskodásának. Mennyi alkalmatlanságot kell az embernek abba’ az átkozott Városba’ szenyvedni, ott leg-kissebb motszanásomat is meg-tudhatja a’ bolond Szomszéd. Bóldogtalan! ne történnyen-meg rajtad soha az a’ nagy szerentsétlenség, hogy tsak eggy nap’ is magadba’ maradj! mit tsinálnál únalmadba? talám borzasztó tekintetet vetne Lelked magára! De ne félj ettöl: ímé tajtékozva hozzák a’ szegény ki-fárasztott lovak érdemes barátidat; káromkodva szállnak-le az ártatlan baromról. Oktalan lárma, víg feslettség ’s zabolátlan pajkosság késéri öket az asztalhoz, ’s mind addig kurjonganak, míg a’ részegség ájúlása ennek az útállatos scenának véget nem vét. – – Tölled még messzebb szikkadt Harpax! kinek küszöbét éhel-hóltt ebek örzik, ’s kezekböl kapdossák a’ szegényeknek verejtékes falatjokat. Szerentsétlen adóssaid az egész vidéken nyögnek keménységed miatt. Ritkán sodródik füst kéményedenn széllyel-hánytt konyhádról, ’s illö is hogy koplalj, midön öszve-kapartt gazdagságod a’ szegények’ nyúzásából gyült ennyire.
De hová ragad engem’ az el-tüzessedett bosszankodás? Térjetek vissza kedves képek, térjetek-vissza ’s derítsétek-fel elmémet! Vezessetek engemet alatsony hajlékomhoz. Az istenfélö jámbor Födmívelö légyen az én szomszédom, füstös kalyibájával. Szíves segedelem ’s baráttságos tanáts tesz’ majd jó szomszédokká bennünket, mert mi lehet édesebb, mint azt látni, hogy szerettetünk? mint jó-tétel által érdemleni-meg valakinek baráttságát?
Midön azt, a’ ki Városbann lakik, fület öklendezö zajgás és lárma veri-fel álmából; midön szomszédjának fala el-fogja a’ fel-jövö Nap’ kedves súgárit elöle, ’s tömlötzre vetett tekintete nem láthatja a’ Hajnal’ hasadását: engemet akkor a’ Reggel lassú szellötskéji ’s a’ kedvesen tsevegö madarak ébresztenének-fel. Üressen hagynám ágyamat; ’s elibe szaladnék a’ fel-jövö Napnak a’ hímes rétekre, vagy a’ szomszéd halmokra, ’s tetejekenn énekleném örvendezésimet. Mert mi tölt nagyobb örömet szívünkbe, mint a’ szép Természet, midön rendes rendetlenséggel zavarja-öszve véghetetlen külömbségü szépségeit? Vakmerö Ember, hogy mered te a’ Természetet szerentsétlen majmolású mesterség által ékesíteni? Építs bár Labyrinthust zöld falakból, ’s ki-mértt messzéségre ásasd hegyesre nyirbáltt Taxusodat; útaid rostáltt fövenyböl légyenek, hogy a’ dudva ne akadályozza lépésidet: én részemröl a’ természeti rétet választom, ’s a’ gazos ligetet. A’ Harmoniának titkosabb törvénnyei szerént rendelte-el az ö külömbségeket ’s öszve-zavarásokat a’ Természet, ’s Lelkünk titkos örömmel érzi azt.
Be járnám az esméretlen hellyeket is, a’ labyrinthusát a’ bokroknak, a’ patakok’ útat vesztö partjainn. Gyakran álomra vonna ott a’ setét árnyék, vagy a’ zuhogó víz-omlás, távol minden emberi nyomtól. Ó be gyönyörü az, midön messze minden tsattogástól, fülünk nem hall semmi egyébb lármát, tsak a’ szakadó patakot, vagy a’ dongó méhet, ’s a’ meg-zördültt gyik’ suhanását; vagy mikor a’ fák zöld gallyai alatt fekvén, az árnyék ’s a’ nap-sugár meljemenn játszik; s nyúgodalmamat semmi se szakasztja-félbe, tsak a’ lassú szellö, melly a’ levelet ölemröl le-fújja, vagy a’ kis szötske, midön el-tévedtt ugrással rá ül, körül nézi magát, ’s rólla hirtelen el-pattan.
Gyakran egész éjfélig járnék a’ Hóld’ tsendes világábann, mélj gondolatokba’ merülve a’ Világ’ épülete felöl, az alatt, midön felettem számlálhatatlan Világok ’s Napok ragyognának.
Néha a’ Szántókhoz is el-mennék, mikor barázdát hányó ekéje mellett énekelnek; vagy az aratók’ víg seregéhez, mikor mezei énekeket danolnak, ’s hallgatnám víg meséjeket ’s rendes tréfájokat. Ha pedig az Ösz áll-bé, ’s a’ fákat meg-tarkítja, a’ szüretelök közzé mennék, a’ víg lármával zengö szölö-hegyekre. Ott nézném a’ Legények’ és Leányok’ nevetéseket, midön a’ meg-értt fürtöket a’ töröl tépik. Víg kiábálás alatt térnek az ösz’ meg-szedett kintsével vissza a’ kunyhó felé, hol messzire el-hallik a’ sajtó nyikorgása. Már készen várja a’ víg vatsora; hozzá ülnek ’s hamar el-üzik az elsö éhséget, ’s azt most a’ paraszt öröm ’s víg nevetés követi. A’ szölös-gazda újra meg-tölti boros kantsójokat ’s unszolja a’ vígasságra. Akkor el-kezdi beszéllni Gyurka, hogy messze járt, éppen a’ Svábokig, ’s olyan házakat látott, hogy nagyobbak vóltak mint nállok a’ Templom; meg hogy eggy üveg hintót is látott, hat ló vólt belé fogva, az eggyik is többet ér mint a’ Mólnáré, pedig annak négy öt faluba’ sints mássa; meg hogy ott minden ember zöld süveget visel. Soká beszéll így, ’s Jantsi könyökre támaszkodva egészen el-felejtette vólna, hogy a’ Szeretöje mellette ül, ha eggy ortza-tsípéssel nem hozta vólna magához. – – Azután Miska fog hozzá, ’s beszélli hogy eggyszer a’ Szomszédját a’ lidértz messze kergette, rá ült a’ süvegére, ’s egészen az eszterháig ment vólna, de meg-átkozta magát. Akkor mindnyájan ki-mennek, ’s víg tántzot indítanak a’ hóld-világbann, mind addig, míg az éjfél álomra nem hajtja.
Mikor pedig a’ kedvetlen esös idö, a’ tél’ hidege, vagy a’ rekkenö nyár el-tiltana a’ sétálástól, bé-zárkoznám kis kamarámba, ’s a’ leg-nemesebb társasággal múlatnám magamat; azokkal a’ nagy Lelkekkel, a’ kik, Díszei az el-múltt Századoknak, böltsességeket tanító könyvekbe öntötték; tiszteletet érdemlö Társaság, mely Lelkeinket eredeti méltóságára emeli! Eggyike az idegen Nemzetek’ szokásit, ’s a’ Természetnek messze-Tartományokbann lévö tsudáit esmérteti velem; a’ másika a’ Természet’ titkait fedezi, ’s titkos mühellyébe vezet; emez egész Nemzetek’ állapotját terjeszti elimbe, ’s történeteit beszélli, – – ditsösségét és gyalázatját az Emberi Nemnek! Amaz Lelkünk’ méltóságát ’s el-rendeltt kötelességeinket tenné elibe visgálgatásimnak, ’s a’ gyönyörüséggel tellyes Virtust. Körüllöttem a’ Böltsei és Poétái állanának a’ Régiségnek; az ö útjok az egyenes út az igaz szépségre: de kevesen vannak, a’ kik azt válasszák, gyáva fejek el-szédül ’s vissza-fordítja ezerenként a’ hamis arany’ és illatot nem öntö virágok’ útjára.*
újtára.
Nevezzem é azt az eggynehányat? Te alkotó KLOPSTOCK! és te BODMER, a’ ki BREITINGERrel a’ Critica’ szövétnekét ki-nyújtottad, ellenébe azoknak az ál-világoknak, mellyek posványba ’s homokos pusztaságra vezetnek! ’s te is ó WIELAND! (Gyakran látogatja-meg Músád testvérét a’ mélj Böltsességet, ’s fent-járó matériákat hord titkos kamarájából ’s kedveltetö Grátziákká formálja.). Sokszor fog a’ ti éneketek engemet szent örömre ragadni. – – Te is, te is festegetö KLEIST! kedves nékem a’ te éneked, mint a’ tiszta est-hajnal; el-tsendesedik akkor szívem, mint ez a’ vidék a’ hóld’ kedves világábann. Meg te, ó GLEIM, ha víg indúlatit énekled szívünknek, ’s az ártatlan tréfát. – De nevezzelek é mind benneteket, ti kevesek? Titeket nem esmerni gyalázat; késö Unokáink is tisztelettel fogják említeni Neveteket.
Én is le-írnám gyakorta azokat az énekeket, mellyeket magános sétálásombann készítettem, a’ setét berkekbenn, vagy az omló patak mellett, vagy a’ szölö-ernyöbenn a’ hóld’ fénnye alatt. Vagy Rézre mettzetteimet venném elö, ’s nézném, mint követték a’ Természetet a’ nagy Mesterek, ’s ollykor magam is követném példájokat, ’s rámára vontt vászonra tenném-által gyönyörü Scenáit.
Gyakorta ajtóm’ kopogása hagyatná vélem félbe’ munkámat. Millyen vólna akkor örömöm, ha meg-nyílásával Barátom repülne karjaim közzé. Néha midön haza felé térnék sétálásomból, eggyenként vagy seregesen jönnének elimbe. Eggyütt járnánk-bé akkor a’ leg-szebb vidékeket, változtatott beszédek alatt, most ki-fakadtt örömmel, majd tsendesebben, ’s így múlna-el baráttságos tréfálózás alatt hirtelen az idö. Az éhség adna ízt ételinknek, mellyet kertem nyújtana, a’ tóm é; [?] szárnyas marhám. A’ szölö-ernyöbenn találnánk haza-jövetelünkkel az asztalt terítve, vagy a’ kerti nyaralóba’. Néha még estve is ott múlatnánk, mértéklett poharak mellett, nevetnénk, ’s víg énekeket mondanánk, hanemha a’ Fülemile bús éneke indítana szerelmes andalodásra.
De meddig, meddig álmodozom? – – Ah, régen kerget már téged’ phantaziám, tégedet, haszontalan álom! haszontalan kívánság! Nem fogom én soha látni bé-tellyesedésed’. – – Soha se nyugszik-meg állapotunkkal szívünk. Szemeink idegen ’s töllünk messze lévö bóldog vidékre vagynak mindég szegezve; de Labyrinthusok zárják-el az útját; ’s sohajtozásokra fakadunk ’s el-felejtjük azt a’ jót, azt a’ bóldogságot látni, melly mindenikünknek útjára hintetett. A’ mi igaz bóldogságunk a’ Virtus. Az bölts, és bóldog, a’ ki önként ’s zúgolódás nélkül tölti-bé azt a’ hellyet, mellyet az örök Építö-Mester, aki az Egésznek plánumát gondolja, néki rendelt. Úgy van, mennyei Virtus, te, tsak te vagy a’ mi bóldogságunk; te hintesz örömet és meg-elégedést akármelly hellybenn légyünk, napjainkra! Kit fogok én majd akkor irígyelhetni, ha vezérlésed alatt meg-futom életem’ pályáját? Örömmel halok-meg akkor, olly ditsö Lelkektöl sirattatva, kik engem’ érted szerettek; tölletek siratva, Barátim! Majd ha el-mentek Sírom’ halma mellett, szoríttsátok-meg kezeteket, ’s öleljétek-meg eggymást. Itt nyugszik az ö Hamva, mondjátok; tiszta vólt szíve és eggyenes, ’s az Isten most törekedéseit véghetetlen bóldogsággal jutalmazza-meg: de nem sokára a’ mi tetemink is itt fognak nyúgodni, ’s eggyütt isszuk véle az örök bóldogságot. Te pedig, szeretetre-méltó Barátném! ha majd Sírom mellett el-mégy, ’s ha az integetö gyöngy-virág és boglárka hívni fog dombomhoz, könny fussa-el szemedet: És ha meg-engedtetik a’ meg-bóldogúlttaknak, hogy azt a’ vidéket, a’ hol lakoztak, ’s azokat a’ tsendes árnyékokat, hol Lelkeknek el-rendeltt foglalatossági felöl elmélkedtek, el-járják, ’s hátra-maradtt kedvesekhez közelítsenek: gyakran fog Lelkem körülted lebegni; ’s gyakran midön szívedet nemes búslakodás lágyítja-el, ’s bánatos mélj érzésedbenn el-merülsz, gyenge fuvallat fog érni ortzáidhoz. Lassú borzadás hassa meg akkor Lelkedet!



3.
BÁCSMEGYEYNEK
ÖSZVE-SZEDETT
LEVELEI.

KÖLTÖTT TÖRTÉNET.

A’
BÁRÓTZY
TISZTELŐINEK.
Bóldog gyönyörködéssel írom e’ soraimat; mert azt hirdetik, hogy engem Bárótzy esmért; – szeretetére méltóztatott; – Barátom vót!
A’ kik Bárótzyt úgy tisztelik mint én tisztelem, érzeni fogják mértékét gyönyörködésemnek; – érzeni fogják mint kevélykedem!
Tizen-három esztendeje már hogy Mármontel magyarúl szóll; – ’s van é az-ólta is vala’ ki, a’ ki úgy szólljon mint ő?
Még gyermek vóltam, – még nem metélte szakállamat a’ kés, midőn a’ hervadó Luciliának, ’s az édesen enyelgő Korálinak könnyeket hullattam. Nem magának Luciliának, nem magának a’ kis Korálinak hullottak azok, ’s talám nem hullottak sikertelenűl. – Ímé a’ példa Bárótzy most már Barátom; ’s nem állítja meg-bántásnak, hogy őtet, egynél több tekintetben is, Barátomnak nevezem.
Meg-lehet hogy én Mármontelnek el-hevítése nélkül nem nyúltam vólna tollhoz. Hogy írtam és írok tehát – ha mit ér írásom –, hogy nevemet nem látott Hazafiak is esmérik, – Bárótzy míve.
Bóldog, a’ ki Bárótzyval – a’ selypítő – frantziává váltt Bárótzyval – futni mer! – Nékem nyomdokait tsókolni, Őtet távolról követni, – köz-helyen Barátomnak nevezni, – ez el-értt tárgy! – nyertt ditsősség!


JELENTÉS.
Ez a’ magyarrá tett Román eggy falun-töltött kedvetlen Novembernek köszönheti lételét, hol a’ szobába záró essös öszi napok munkára szorítottak, és a’ hol Werther helyjett, kire már az-elött régen ki-tettem a’ tzélt, az Adolf levelei akadtak kezembe. Ha Werther kezemnél lett vólna, Adolf, vagy inkább Bácsmegyey nem feslett vólna ki soha a’ Nem-létel’ méhéböl. Nem azért mondom ezt, mintha sajnállanám rajta tett munkámat, hanem hogy azoknak eggy része, a’ kiknek ez a’ Román valaha szemek eleibe fog akadni, ne vádoljon, hogy festeni akarván, a’ Copiát, és nem az Originált copíroztam. Az Ötsém, kit a’ vérségen felül, tsak-nem ugyan-azon-eggy-kor, ’s az eggyütt nevekedés szoros barátommá tett, nem szűnt-meg addig unszolni, míg magamat rá nem adtam. Vizsgálóba vettem a’ Költeményt, az Elrendelést, a’ Szín-adást, (mert én valamint minden egyéb fordításimban, úgy itt is, egyedül Artistának kívánok tekintetni; a’ ki a’ Táblán nem a’ Sujettet, hanem a’ Festő’ munkáját, etsetjét, ’s tüzét nézi) ’s Adolfot a’ Werther nagy Modelje szerint találván, azonnal hozzá fogtam copírozásához, ’s még abban a’ hónapban tsak-nem végéig hajtottam. Véletlenül akadt ez tsak kevéssel ez-előtt egyéb régi papirosaim közt kezembe, ’s meg-látása elevenebben emlékeztetett bimbókra fakadó ifjú koromra ’s kedves Dienesemmel való eggyütt nevelkedésemre, kitöl hívatalba lépésünk ’s házunk’ tekintetei talám örökre el-szakasztottak. Körül-néztem, és nem találván egészen rosznak, ámbár tömött hivatali munkáim miatt azzal a’ szorgalommal, a’ mellyel kívántam vólt, rajta végig menni nem érkeztem, el-tökéllettem ki-botsátását; a’ Szerentse’ tetszésére bízván egészen, akár javallást ’s örömöt hoz rám érette, akár bánatot.
Bánatot? – – Valóban úgy látszik, hogy ettöl nem tarthatok ok nélkül; mert akármelly különösnek lássék is ez az előre való remegés: még is tudom, hogy az itt olly gyakran elö-fordúló idegen szók miatt, sok Iróink litterátori eretnekséggel fognak vádolni. Ha ugyan a’ Henriást vagy Zayre-t fordítottam vólna, nem éltem vólna a’ Heróval ’s Successióval; mind azért, mert azt a’ Bajnok vagy Vitéz és Örökség alkalmasint ki-teszi; mind kívált azért, mert a’ Poésis’ fentebb neme, az-az az Epopea és a’ Melpomene sarus játéka, az egészen el-nem készültt díszt meg-nem-szenyvedik. De ellenkezőképpen van a’ dolog az alatsonyabb rendű írásokkal, ’s nevezetesen az én Románommal. Ebben nem a’ Történetet-költő, hanem maga Bácsmegyey szóll, még pedig levelekben és barátjaihoz, kik olly szerentsés nevelést nyervén mint ő maga, barátjoknak idegen ugyan, de a’ nagy-világban mindenek előtt esmeretes szavait értették. Ezeknek meg-tartása kedves negligéet ád Románomnak, ’s szinté el-hiteti az Olvasót, hogy levelei nem vala’ melly Belletristának, hanem magának a’ meg-vetett Szerelem’ gyötrelmei közt fetrengő Bácsmegyeynek tollából follytak. – Igaz, hogy még most kevés Olvasóim értik azokat magyarázat nélkül: de kedvekért a’ munka’ lapjait perpetua nótákkal bé-motskolni, vagy, a’ mi még bóldogtalanabb gondolat lett vólna, szófaragásra vetemedni nem akartam.
Engemet erre a’ különösségre Nyelvünknek tagadhatatlan készületlenségén, ’s következésképpen szűk-vóltán felyül, a’ leg-virágzóbb Nemzetek’ példái bátorítanak. Nem szóllok semmit a’ Frantzia, Olasz és Anglus zürzavarról: egyedül a’ Németekét említem, melly, valamint a’ miénk is, anya-nyelv. Ha ezek, minekutána már a’ Tudományoknak minden nemében remek munkákat mutathatnak, nem szégyenlik segedelmül vonni az idegen szókat: ha azoknak még az Odákban, Epicumokban ’s Tragoediákban is, helyet engednek: mit akarunk mi, a’ kik alíg mutathatunk eggy-két fordítást, melly az idegen Nyelvet tsak félig-értő Olvasó előtt érthetőbb ne légyen az eredetiben mint a’ magyarban, ezzel a’ példátlan különösséggel?
De reménylem, hogy azt a’ kedvetlenséget, mellyet az idegen szók’ megtartása által némelly Olvasóimnak okozok, helyre hozom azzal, hogy a’ történetet Hazánk’ vidékeire szállítottam, ’s Személyeimnek Magyar hangzású neveket adok. Én ugyan szánakozva tekintek azokra a’ gyengékre, mint akármelly Cosmopolita, a’ kik sem magunkat, sem másokat igazán nem esmérvén, kevélyebben tekintenek a’ Kül-földiekre, mint valaha a’ Görög, az emberiség’ leg-föbb remekje, a’ Barbarusokra tekintett: de nem tagadhatom még is, hogy bóldogságomat lelem abban a’ gondolatban, hogy nevem’ hangzása kétségbe vehetetlen tanú nemzeti eredetem felől. Ki nem hallja inkább a’ Bácsmegyey és Surányi Mantzi neveit, minntha Adolfot, Theodort, Leonhardot, Wilhelminét említenék? – A’ kinek tetszik, különösségnek, nevezheti tselekedetemet; bóldogító érzésem engemet felyűl-emel ítélletin.
Készen hever kezemnél Siegwart is (kit én Szegvárinak neveztem) az únalomig vitt pityergéseitől alkalmasint meg-tisztogatva. Ő nállam eggy Heves Vármegyei Szólga-Bíró’ gyermeke, a’ ki a’ Kaputzínusok’ nyugodalmas életeket Hathvanban meg-kedvelli, ’s alsóbb Oskoláit Egerben, a’ felsőbbeket pedig Kassán follytatja. Krónhelm Báró Bánfalvynak, a’ falun lakó Theréz Susinak, ellenben pedig Fischer Marianne Keresztúry Theréznek neveztetett; ’s az Episodák Hazai történetekből vannak véve. Ezt én itt annál bátrabban jelenthetem, mivel tarthatok tőlle, hogy fordításom örökösen írásban fog maradni; nem minntha érettebb koromban a’ szerelemre olvasztó Siegwartot ki-adni szégyenleném, mert annak a’ Románnak érdemét sem a’ szerelemmel ellenkező Anyák, sem a’ Recensorok nem fogják kissebbíthetni: hanem azért, mert minekutánna az egyszer Landerernek sajtói alól ki-szállott, és az Országot el-lepte, az újabb ki-adásnak el-keléséhez kevesebb reménység lehet; ’s rész szerint azért is, mert üress időmet újjabb igyekezetekre fordítván, a’ szükséges meg-tekintésre nehezen érek. Még a’ Klopstock’ Messziásának ki-botsátásakor is gyönyörködve botsátanám én azt ki, mert az szint-ollyan tökélletes a’ maga nemében még Klopstock mellett-is, mint a’ Kauffmann’ lyánykái a’ Rubens’ ördög-űzői mellett. – Kassán, Martiusnak 20-dikán, 1789.
Kazinczy.


BÁCSMEGYEYNEK
ÖSZVE-SZEDETT
LEVELEI.
BÁCSMEGYEY SURÁNYI MANTZIHOZ.
Soprony, 18. Januar.
Mintha tsak álmodnám, édes Mantzim, hogy el-jöttem tőlled. El nem tudom hitetni magammal hogy el-váltunk egymástól; pedig minden pertzentésben – minden pillantásban érzem hogy nem vagy itt, – hogy én nem vagyok melletted. Lyánykák! Lyánykák! mivé nem tesztek ti minket! – ti szívünkkel eggyütt veszitek által azt az erőt is, melly a’ lelket tartja bennünk; – akkor osztán ti éltettek egyedül; lehelletetek enyhülés, pillantástok eledel. Ha el-gondolom, édes Mantzim, mint sétáltunk estvénként eggyütt, mikor a’ hóld a’ lassan zúgó Duna’ habjain reszketve tsillámlott, ’s vala’ melly hárfa eggy ablakban meg-szóllalt, sírt, nyögdétselt, panaszkodott; de egyszer vígabb hangokra fakadt, ’s utóljára örvendező tsattogásokkal szaladozott húrjain fel ’s alá, – mint hajtottam-fel akkor azt az öröm-poharat, mellyet nékem a’ Végezés adott, ’s mint mentem édes szenderedésben melletted, ’s te miként ébresztettél-fel eggy édes tsókod által álmomból, ’s angyal-tekinteted mint ragadott úgy el, hogy róllad, magamról, a’ Világról egyszerre el-felejtkeztem; – Ha ezt el-gondolom, Mantzi, ’s azt vetem hozzá, hogy nemsokára majd megint olly szerentsés lehetek, megint olly szerentsés leszek, – nem bírok magammal, ki-megyek a’ mezőre, ’s néki eresztem szívemet, hadd érezze a’ szép téli nap’ kellemetességét, hogy az az üresség, mellyet a’ te emlékezeted támasztott szívemben, ezzel teljen-meg. Ha így osztán két három órát a’ hidegen töltök, míg végre az’ alkonyodás a’ szerelmes Álmodozót a’ Városba kergeti, ’s az ablakomról le-nézek, ’s látom mint megy, itt is, amott is, eggy szerelmes pár, ’s eggyütt-létek’ édessége mint melegíti őket, mint a’ tavaszi nap’ melege, hogy nem gondolnak a’ hideg’ tsípősségével; ha el-nézem ezeket a’ bóldogokat, ’s el-gondolom szerelmek’ édességét, – Mantzi! akkor egyszerre előttem terem angyal-képed, ’s szent tsókokra hív karjaid közzé. Fel-ugrom, által akarlak ölelni, ki-terjesztem karjaimat utánnad – akkor el-enyészik árnyékod, ’s reszkető karjaim el-esnek, ’s – én magamat ölelem-által. Eggy nagy könny tseppen akkor ki káprázó szemeimből, ’s vígasztatás nélkül sírok. – Ó Mantzi, már egynehány ízben jöttem-el tőled, de még sem emlékszem rá, hogy illyen nyughatatlan lett vólna szívem. Isten! ha ez a’ hánykódás valahogy szerentsétlenségemet jövendőlné! Minden tetemem reszket ebben a’ gondolatban. El kell végeznem levelemet, – nem írhatok tovább, pedig teli – ollyan igen teli van még szívem! Isten hozzád, édes Mantzim! édes Mindenem! Szeress továbbra is, ollyan ki-mondhatatlanúl, mint én téged’!
BÁCSMEGYEY – MANTZIHOZ.
Soprony, 21. Jan.
Mantzi, én tsak róllad gondolkozhatom. Napról napra jobban érzem hogy el nem lehetek nállad nélkül. Minden kitsinység rád emlékeztet. Ha dolgaimhoz látok is, ha egész erőszakkal néki fekszem is írásaimnak, egyszerre a’ papiroson terem képed; ha pedig sétálni mengyek, ollyankor Vezetőmmé, Kalaúzommá lessz; előttem mégyen, mint – ha nem vétek hozzá hasonlítani – a’ Világosság’ felhője az Izráel fiai előtt. Tegnap eggy patak’ partján mentem le-felé, ’s veled eggyütt töltött bóldog óráimról emlékeztem; ’s el-gondoltam, miként jönnek azok ismét vissza; ’s sokára ez a’ mérges gondolat ötlött elmémbe: hát ha Mantzit még más’ karjai közt kell látnod; ’s egész életedet a’ szerint töltöd-el nálla nélkül, mint ezeket a’ napjaidat? – Vallyon ki-állhatnám é? kérdém magamat; ’s abban a’ pillantásban eggy fiatal gyertyán akadt a’ patak’ túlsó óldalán szemembe. A’ patak meg-áradt vólt, ’s eggyik hab után a’ másik tsapdosta a’ fát ide ’s tova. El-el-hajlott a’ szegény fiatal, ’s ha eggy kevéssé el-tsendesedett a’ víz, új erőt gyűjtött. Míg még velő van a’ törsöködben, míg még erőssen állassz gyökereden, mondám magamban, nem tarthatsz a’ veszteden igyekező habtól; de ha gyökereid közzül el-hordja a’ főldet, ha éltető nedvességedet vala’ melly féreg szívja-ki, ’s akkor áll megint néked, haszontalan bízakodol gyökeredben; ki-fordít, ’s el-viszen. – Minden az emberek’ sorsát mutatja, Mantzi! – Isten hozzád, írj hamar, minél hamarább! Az Isten óltalmazó szeme legyen rajtad!
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Soprony, 24. Jan.
Ne vedd rossz neven, édes Marosim! hogy levelemet még eddig se vetted, noha már egynehány napja hogy itt múlatok. Annyi felé kellett kapnom, hogy rá nem értem eddig. Magad tudod mint jár az ember, ha ollyan helyre megyen, a’ hol barátjai, vagy attyafiai vannak. Eggyszerre akarja minden látni Vendég Uramat; ’s a’ sok evés, ivás, compliment miatt alig tudja az ember mit tsináljon. – ’S ezen felül eggy más oka is van a’ dolognak; – Szegény! el-jött a’ Lyánykájától, ’s mindég a’ van az eszében, ’s szája többnyire pityergő formán áll.
Már magam is szégyenlem, hogy íly rövid el-válás miatt annyit fityogok: – de ha a’ Mantzi portraitja véletlenül szemem elibe akad, egyszerre oda vagyok; el-fakadok sírva, ’s úgy teszek mint az a’ gyermek, a’ kinek új ruháját el-zárta az anyja, ’s a’ ki a’ Vasárnapot úgy nézi, mint az utolsó ítélet’ napját.
BÁCSMEGYEY – MANTZIHOZ.
Soprony, jan. 27dikén.
Ma eggy Bállban vóltam, a’ Báll elött pedig eggyütt szánkáztam másokkal. Ha itt lettél vólna, ez a’ napom eggy lett vólna leg-bóldogabb napjaim közzül; de – lehetek é én nállad nélkűl bóldog? lehet é az lélek nélkűl a’ test? Nézd, a’ róllad való gondolat mint olvasztja-fel el-fagyott szívemet, melly ma zárva vólt minden gyönyörűség eránt. Tsak a’ Bátyám tizenhárom esztendös Lyánya fatsart-ki eggy-két víg el-mosolyodást, édes enyelgése ’s eleven tréfái által, belőllem. Még most is síró formán vagyok, ’s nem akarom ki-fzakasztani fájdalmamat; és így tsak eggy kis anecdotumotskát az én Boriskám felől, hogy szívét közelebbről esmérhesd, – ’s azzal jó éjtszakát, édes Mantzim!
Ez a’ gyermek az én szánkámban űlt. A’ mint a’ faluba értünk, egyről másról kezdtem beszélleni véle, hogy sok nép tódúlt-ki nézésünkre ’s a’ t. Sokára mondám, hogy a’ sok köszönés miatt nem is vólt nyugta. Mit tesz az? felele: inkább szenyvedem-el a’ köszöngetés’ alkalmatlanságait, mint-sem hogy azt gondoltassam magam felől, hogy most szégyenlem esmérettségeket, holott egyébkor nem szégyenlek beszéllni vélek. Ez a’ gyönyörű felelet könnyeket fakasztott-ki szemeimből. Ha útálni akarnám, édes Mantzim, az embereket, azokat a’ ki fajúlttakat útálnám, a’ kik születések, néha társaságok, gyakran tsak ostoba gazdag ruhájok miatt nem akarnak nyilván helyeken azokra esmérni, a’ kiknek négy szem közt barátjoknak vallották magokat. Eggynehány könnyet láttam már én e’ miatt follyni ’s – az India kintséért se vállalnám-fel az illyen könnyek’ terhét magamra.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Soprony, Febr. 2dikán.
Mint tagadhatja-meg az ember annyira magát, ’s mint mehet arra, hogy szíve’ érzékenységeit, a’ haszonért ’s gyalázatos bolond praejudiciumokért meg-öldökölje? Emlékezel, Édesem, mitsoda gyönyörködéssel néztük tavaly, hogy Halasy és Veszprémy Maris egymást a’ szerelem’ forró tüzével szerették. Nem esküdt vólna é meg harmad része a’ Városnak, hogy öszve fognak kelni? nem úgy tartották é már sokan, mintha ki lett vólna a’ dolog tsinálva? ’s nézd – azt a’ szegény Lyánykát ma Consiliárius Büttnerrel eskették-meg. Mint vetkezhetik-le az emberek emberiségeket! Imhol most sül-ki, hogy Veszprémy meg Veszprémyné soha se akarták öszve-kelését Halasyval ezért a’ mindent le-nyomó okért, hogy Halasy nem gazdag. Hogy egymást szerették, azt el-nézték; mert annak azonkivűl is vége lessz mondának, ha Maris máshoz megyen. – Én öszve-tsikorgattam fogamat, mikor ezt meg hallottam; mert semmi se tud ollyan hirtelen tűzbe ejteni, mint mikor látom, hogy ollyan reménységeket táplálnak az emberek, mellyet bé-teljesíteni nem tudnak, vagy nem akarnak. Nem elég szerentsétlen végű reménység van é azon-kivűl is? ’s ti nyomorúlt emberek, még szaporítjátok azt. Bár tsak még gyermek-korunkban adnák azt Tanítóink eleinkbe, hadd tanúlnánk ezekből a’ példákból, mint kellessék ennek néki készülni; ’s mind magunkat, mind mást mentenénk-meg annyi keserves óráktól.
De térjünk vissza a’ dologhoz. – Halasy a’ Maris szerelmében minden kéttségeskedés és félelem nélkül él; nem tart semmitől; azonban Consiliárius Büttner, eggy minden érzékenység és értelem nélkül való gazdag Bolond, elő-áll, ’s meg-kéri a’ Lyányt. Eggy Consiliáriusnévá! – még pedig eggy gazdag Consiliáriusnévá! – ez a’ szerentse nagyobb vólt, mintsem hogy tsak eggy szempillantásig is kellett vólna rajta gondolkozni Veszprémy Úrnak. ’S mi lessz belőlle? Az okos ’s gyermekek’ bóldogságán örülő Szülék nyereségeknek állítják, hogy illyen érdemes Vejek akadt, ’s odaígérik a’ Lyányokat. Hogy eggy illyen dologhoz, melly tulajdon bóldog- vagy bóldogtalanságát illeti, a’ Lyánynak is vólna szóllója, az nem jutott eszekbe; mert azt még a’ szegény Atyjok Uroktól, ’s édes Asszony Anyjoktól meg-tanúlták, hogy a’ Gyermekeknek nem szabad akarni. Elő-hívják Marist, ’s az Atyja atyai hatalmat éreztető tekintettel vezeti őtet jövendőbéli kedves Férjéhez. Consiliárius Úr maga se múlatja-el alázatos hajtogatásai alatt, vérrel bé-futott ábrázattal jelenteni, hogy ő az eggyes életet el akarja hagyni. A’ szegény Lyány el-íjed rajta, nem tudja, mit szólljon, reszketnek minden tetemei. – Halasy eszébe jut, ekkor véle a’ Szearelem azt a’ vétket követteti-el, hogy Szüléivel ellenkezzen. Sír, jajgat, kéri őket, meg-vallja; hogy ő a’ Consiliáriushoz nem mehet, mert Halasyt szereti, és rajta kivűl senkivel se lehet bóldog, – de haszontalan! Az Atyja, a’ ki a’ Lyány’ engedetlensége által meg-sértettnek állította magát, élt hatalmával, ’s szörnyű szitkokkal kezdette-el atyai intését; ’s útoljára ahhoz a’ bóldogtalan módhoz kap, a’ melly már annyi gyermeket tett szerentsétlenné, az az : atyai átkával fenyegeti. Maris magán kivűl vólt, ’s eggyűgyűségből mindenre rá-álla, tsak-hogy Atyja’ átkát el-kerülhesse. Én semmit se tudtam a’ dologban, míg azt maga Halasy el-nem beszéllte, a’ ki, mihelyt a’ Falukról haza érkezett ’s itt létemet meg-értette, egyenesen hozzám szaladt. Én önként ajánlottam néki hogy eránta beszéllek Veszprémyvel. A’ Consiliáriust könnyűnek állítottam le-venni lábáról, tsak Szűléjeknél érhessek jó véget; de már késő vólt ajánlásom. Keservesen adta tudtomra, hogy öszve-kelések hólnap-utánra rendeltetett; ’s tsak azon kért, hogy ha hívni fognak a’ Lakadalomra, ne vonjam-ki magamat, mert néki el-múlhatatlanúl ott kell lenni. Ekként szemmel-látó-tanúja vóltam eggy ollyan lépésnek, melly két ember’ életét örökké tartó nyomorúsággá tette. Hideg borzadás szaladt végig rajtam, mikor Maris a’ meg-fojtott szerelem’ kínjaival lépett a’ Pap elibe; – de mikor a’ Pap már az esketést el-kezdte, ’s ez alatt a’ kérdés alatt: Szereted é? az ajtó meg-nyílt, ’s a’ szegény Halasy bé-lépett, Maris őtet meg-látta, el-halványodott, ’s szíve a’ Szerelem’ egész tüzével támadt a’ Szeretem ki-mondása ellen; ’s kegyetlen Atyja által-ellenben állván véle, értette hallgatását, ’s haragos szemmel tsikarta-ki belőlle azt a’ szerentsétlen szót, ’s ő szegény a’ kétségbe-esés’ siralmas hangjával ejtette azt ki, – úgy állottam ott magamon kivűl, mintha ég-föld rajtam feküdt vólna. – Ó Marosy! mitsoda hang vólt az! – még most is hallom! irtóztató! – a’ meg-fojtott ’s haldokló természet’ hergése vólt az egészen! – Ez a’ hangja szerentsétlenségre taszított Lyányodnak, kegyetlen kő-szívű Atya! mellyet te most tsábúlásodban nem hallottál, ez a’ hang, majd akkor, mikor meg-világosíttatott szemmel tekintessz vissza el-tőltött napjaidra, – tekintessz azokra az órákra, mellyek készen fognak várni, ismét zúgni fog füleidben, – ’s jaj néked! – Halasy meg győzte fájdalmát; de vége lévén az esketésnek, el-szökött, ’s azzal mentette-ki magát eggy barátja által, hogy a’ Vice-Ispánytól siető parantsolati érkeztek. Láttad vólna Marist, mikor azt hallotta. Eggyszerre meg-mondta néki szíve, mi okozta el-távozását; ’s minden tekintete mutatta, hogy szörnyen bóldogtalan. Miért adnak a’ Törvények, söt maga a’ Vallás is, annyi hatalom’ színét néktek gyermekeitek felett, Szűlék! mellyel ti ollyan kegyetlenűl éltek-vissza? Gyermekeitekbe ütni a’ kést véteknek tartjátok, – de a’ gyermeki engedelmesség’ palástja alatt öldökleni őket, ’s mindennapi halálokat látni, ezt meg-indúlás nélkül nézitek. Millyen sok jót tehet az egész emberi társaságra nézve a’ víg kedv és egésséges test! ’s millyen sok rosszat a’ beteges! Gyermekeitek, kiket ti taszítottatok a’ nyomorúságba, lassan és betegeskedve vonják eggy napról más napra szánakozást érdemlő életeket. Minden óra öregbíti és neveli kínjokat, ’s használatlanabbá teszi őket a’ köz-jó’ szolgálatjára. Még szegény gyermekek is szenyvedik kegyetlenségteknek következéseit. Betegesen ’s rakva mindenféle fekélyjel jönnek a’ Világra. Vérek öszve van azzal a’ méreggel egyvelítve, melly szerentsétlen Anyjok’ életét emészti, és azért a’ sok kínért, azért a’ sok betegen tőltött napokért, kegyetlen Atyák! ti fogtok felelni. – Isten! nintsenek e’ elég tövisek életünk’ ösvényein? emberi formába kell e’ hát ördögöknek öltözni, hogy minden lépésünket pokolbéli kínná tegyék?
BÁCSMEGYEY – MANTZIHOZ.
Soprony, Febr. 12dikén.
Tegnapi rettenetes napomat, rettenetes éjtszaka követte. Ismét eggy áldozatot láttam az óltár előtt. Arról másszor; – szóval beszéllem-el. Mantzi az Istenért! ha bé-találna tellyesedni a’ mit álmodtam! Azt álmodtam, mintha más tsókolt vólna meg, te pedig édesen mosollyogtál reá, én eggy hosszú fejér ruhában vóltam, ’s messze állottam tőlled. Midőn másodikszor ölelt-meg, ’s te őtet meg-simogattad, hozzád szaladtam, ki akartalak ragadni karjai közzűl; de, ah! én tsak árnyék vóltam melly körűlted el-folyt, ’s nem vált erőm tőlle el-szakasztani. – Kiáltani akartam rád, de nem vólt szavam, ebben a’ rettenetes el-tsüggedésben lábadhoz borúltam ’s fel-ébredtem. Mantzi! ha ez igaz lenne. – Ezer gondolatok tolják magokat előmbe, ’s nem tudom, mit írjak. Vedd-elő kérlek képemet, nézz rá, – ’s emlékezz meg róllam, hogy téged’ ollyan híven, ollyan igazán, ollyan forróan senki sem szerethet. Nem látod é el-múltt óráinkból, hogy mi egymásért vagyunk teremtve? nem érzed é magadban, hogy érted azt senki sem teheti, a’ mit én? – hogy néked az enyímnek kell lenned, ha bóldog akarsz lenni? Ne szakaszd-el, ah! ne szakaszd-el tsábulásodban azt a’ kötelet, melly lelkeinket, még mikelőtte testünkbe szállottak, már öszve-kaptsolva tartotta. Ha te engem’ el-hagynál, Mantzi! – magánosan sohajtoznám utánnad, el-fonnyadnék, ’s ideje előtt lépnék a’ sírba; mert nékem tsak eggy szívem van, ’s az a’ tiéd; tsak eggy életem, ’s az néked van szentelve. Néked áldoztam azon az estvén minden indúlatjait szívemnek, ’s nem akarom meg-szegni hitemet. – Már nem állhatom tovább hallgatásodat. Ha el-hagytál, – add tudtomra. Ne hidd, hogy azért meg-változzon erántad indúlatom. Én eddig bóldog vóltam szerelmed birtokában. A’ te szerelmed fel-ébresztette indúlatomat, érzékennyé tette szívemet mind az eránt a’ mi Szép, a’ mi Nagy, a’ mi Nemes. – Néked köszönöm ezt, és néked fogom örökké köszönni, ’s néked köszönném ha szívemben nem égne is erántad való szerelem, forró, ki-beszéllhetetlen szerelem. Ideje előtt kóstoltam-meg azt a’ bóldogságot, a’ mellyet ember kóstolhat; ’s ideje előtt szerettél engemet, ’s mindazzal éltem; a’ mit az ártatlanság nem tilalmaz. Teli vólt az örömöm’ mértéke; – hadd teljen-meg poharam már keserűséggel is! Kevés napok is megérlelnek engemet a’ halálra! – Halál? Mantzi! Halál? – nem ragad é ez ki-bennünket az emberi társaság közzűl, mellyet azért szerettem annyira, mert téged’ benne találtalak? ’s nem veti é eggy keskeny sírba azt a’ szívet, a’ melly szerelemmel akarná az egész világot által-fogni? Halál? Mantzi! – hadd szakasszam félbe ezt a’ gondolatot. Meg-hűl ezalatt az érzékenység, ’s minden el-hal szemem előtt.
Fogadd-el ezt a’ levelet, Mantzi! Ezer könnyek követik ezt ’s név nélkül való érzés. Olvasd-el ezt, olvasd-el kétszer-háromszor, ’s választ, – választ hamar!
BÁCSMEGYEY – MANTZIHOZ.
Soprony, Febr. 15dikén.
Ma is Posta nap van, ’s még se vettem leveledet. Ó Mantzi! Mantzi! mint kínzott tegnap a’ várakozás! Nem kívánnék néked, ha hitedet meg-szegnéd is, ollyan szempillantást. Hitedet meg-szegnéd? – lehet é azt meg-szegni Mantzi? lehet é azt olly szívnek meg-szegni, mint a’ miénk? Nem; – de hiszen a’ te képed megint ollyan kedvesen jelent-meg előttem. Ha azokat az édes tekinteteket el-nézem, mellyeket szemeid gyakran véletlenül vetettek rám, mellyek szívedből gyakran szemeiden keresztűl lövődtek-fel, ha azt az édes hangot hallom, mellyel a’ kertben vissza-kiáltottál, mikor phantáziáimat flautraveremen öntöttem-ki, ’s el akartam menni, mert a’ szerelem’ forró hevét többé nem fojthattam-meg, ’s még sem vólt annyi bátorságom, hogy meg-valljam hogy szeretlek; ha mind azokra a’ bóldogságokra emlékezem, – az a’ rettenetes gondolat, hogy el-hagysz, melly mint eggy magas hegy állott szemem előtt, eggy semmivé tűnik-el, ’s élő szerelmed’ el-képzelése ismét fel-vídítja el-szomorodott elmémet, ’s a’ világ megint Elysiummá válik előttem. Sokáig tsak-ugyan nem tart édes álmom, ’s megint üldöz hit-szegésed. – Ma még két órakor küldöttem a’ Postára meg-tudni ha vannak é leveleim? Már a’ Levél-hordó’ kezében vannak; ezzel a’ felelettel tért-vissza Legényem. Öszve-tsikorgattam fogamat, hogy hamarább nem küldtem érettek; ’s hogy már most addig kell várakoznom, míg a’ szállásomra jön a’ sor. Millyen indulatossá tesz bennünket a’ Szerelem! – Nem állottam-el az ablaktól mind addig, míg a’ sárga kaputrokot meg nem láttam. Kevésbe’ múlt, hogy mikor bé-lépett hozzám, által nem öleltem örömömben. Két levél, Mantzi! fel-bontom, – ’s eggyik sem a’ tiéd. – Igy áll az, a’ kinek órra elibe tsap a’ mennykő. Sokat törtem magam’, ha lehetséges é az, hogy te nékem nem írtál; nem akartam el-hinni, de végre el-kellett. Elő-kaptam a’ tollat, hogy mindazt, a’ mit szívem mond, meg-írom néked; de lehetetlen vólt; ’s el-fakadtam sírva. Bé-zártam magam’, senkit se eresztettem szobámba, ’s eszembe juttattam, millyen szentül fogadtad bútsúzásomkor, hogy nem sokára írni fogsz. Beteg nem vagy, mert azt eddig meg-írta vólna Endrédy. Ó Mantzi! valld-meg, miért nem írsz? holott tudod millyen mohón kapom mind azt, a’ mi tőlled jön. Te az én leveleimet vetted. Endrédy azt maga adta kezedbe. Nem olvastad e el? Nem láttad hát azokat a’ tseppeket, mellyek betűimet el-futották. Ha olvastad vólna, eddig irtál vólna, vagy – – – – már nem vólnál Mantzi. Álld-meg azt a’ kötést, mellyet az Úr színe előtt kötöttünk. Emlékezel é azon a’ szent estvén mint bújt a’ hóld mindég a’ felhők mellé, mint jött-ki ismét egész fényjében, ’s mint mosollygott reánk, midőn örökös hívséget esküdtünk? Emlékezz meg rá, arra a’ szent estvére, ’s légy enyím, – örökké enyím! Ezren sem szeretik úgy Kedveseket, mint én téged’, ’s – azért is szeretsz te engem. Más több kintset, nagyobb tekintetet adhat: de nem adhat ollyan szívet mint az enyím, melly tsak érted ver; mellynek tsak eggy akaratja van, – a’ te akaratod. Miért nem mehetek én magam hozzád? Még egynehány napot itt kell tőltenem, ’s úgy kell tettetnem magam, mintha örömest maradnék. Mikor szívem tsak nem meg-hasad bánatjában, hogy még sem vagyok nállad, sületlen ’s nyomorúltt lotsogást kell ollyan társaságokban hallgatnom, a’ mellyeket útállok. Itt ugyan minden érdemem felett tekint reám, de – mit tesz nékem az egész világ’ betsüllése nállad nélkűl? Bár tsak véled lehetnék megint, hadd sírnám ki kebeledben bánatomat! – Tsókold-fel ezt a’ tseppet! drágább az, mintha teli zsák aranyat küldenék! mert ez a’ leg-forróbb szerelem’, a’ leg-hívebb epedés’ tsepje.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Soprony, Febr. 18dikán.
Nem tudom, Édesem, mit írjak, ollyan kínok, ollyan hánykodások közt fetrengek, mellynek nints mássa. Sokat írnék néked, mert ezer indúlatok támadnak-fel bennem; de nem találok szót, mellyel azt ki-adjam. – Mantzi már ötödik levelemre nem felel, ’s éppen most veszem az Endrédy levelét, mellyben tudósít, hogy Mantzival valaminek kell esni, mert mindenütt kerűli a’ véle való öszve-akadást, ’s házokban valami készületet sejdít. Marosy! mi lessz ebből? – én őtet senkinek sem engedem. Úgy térek vissza Budára, mint eggy Oroszlány, a’ kinek el-szedték kölykeit; ’s jaj annak, a’ ki el nem áll tőlle, ha kívánságom’ igasságát elibe adom.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Soprony, Febr. 19dikén.
Alig küldtem-el tegnapi levelemet, midőn a’ második Postán eggy tsomó levelet kaptam. Fel-bontom azt, ’s a’ többek közt az Endrédyjére akadok. Szent-Pétery az én közben-járásom által Secretáriussá* lett a’ Consiliumnál*, ’s meg-kérette Mantzit. Meg-kérette, ’s a’ Szüléi declárálták*, hogy nem ellenzik, ’s – meg eggy ést: – ’s Mantzi hozzáment. – Nem jó vólna e’ ez eggy Románnak? Marosy nem nevetsz? – Én nevetek! – A’ Posta megyen. – Isten hozzád!
ENDRÉDY – BÁCSMEGYEYHEZ.
Buda, Febr. 15dikén.
Utolsó leveled ólta történtt újságúl jelenthetem, hogy Secretárius Szent-Pétery már itt van. – Bácsmegyey! készítsd magadat eggy kedvetlen újság’ hallásához; az Mantzidat illeti. – Tegnap magához hívatott. Én, monda, ezeket a’ leveleket az Úr barátjától, Bácsmegyeytől kaptam; ’s válasz nélkül kell vissza-adnom. Jelentse néki az Úr tiszteletemet ! – – Én meg nem foghattam mit akart véle, ’s tudakoztam mi adott arra okot? Hát nem tudja az Úr, felele, hogy jegyben vagyok? – Jegyben? ’s kivel? – Szent-Péteryvel. – Az Istenért! mondám, mit tsinált Nagysád? – Az Atyja bé-lépett a’ Szobába, ’s Mantzi, míg magam körülnéztem, el-tűnt. Én minden tartalék nélkül hoztam-elő a’ dólgot, ’s világosan ki-mondtam néki, hogy nem győzök rajta eléggé bámúlni, hogy ő Mantzit Szent-Péteryhez adta, holott szándékodat tudta; ’s akár-mint tekintsünk mind kettőtöket, az elsöség mindenképpen a’ tiéd. Ő vállat vonított, ’s hidegen azt felelte, hogy azt ugyan szerentséjének tartotta vólna, ha Bácsmegyey Vejévé lett vólna: de a’ bizonytalanért nem tanátsos a’ bizonyost el-ereszteni; Bácsmegyey még tsak reményli Successióját a’ Bátyja után; az pedig, eggy vén és talám tsudálatos ember; ’s még az ő öröksége nem egészen bizonyos. Ezen kivűl még ő meg nem határozta magát valamelly élet’ neme választásában, ’s tsak néha vállalt magára valamelly aprólékos szolgálatot, ’s az még nehezíteni fogja hívatalba-jövését. Én békével hallgattam-ki; de forrott vérem, hogy eggy okos ember illyen gyermekséget akar okúl színlelni valaminek. Arról felelek, mondám, hogy ha ma akar valami hivatalt el-nyerni, azt el-éri; a’ mi pedig Successióját illeti, mondhatom az Úrnak, hogy az ugyan kérdést sem szenyved: de ha pénz nélkül lépne is valamelly Familiába, azt tartom, hogy azt mindenik szerentsének tarthatja. – Ezen el-szégyenűlt. Már e’ mind késő, úgy-mond; a’ lépés meg van téve! – Jól van, felelék; ’s illő, hogy az Úr szavát állja, bár rövidségére légyen is Lyányának. – Ezzel bútsúztam, ’s bosszankodva jöttem-el tölle.
Annak végére jártam, hogy Mantzi elejéntén ellenkezett; de az édes Szűléi, arany hegyek’ ígérésével ’s holmi ajándékokkal, annyira vitték a’ dólgot, hogy Szent-Péteryt már szenyvedheti. – Szánakozom, édes Bácsmegyeym, szomorú eseteden, ’s bosszankodom magamra, hogy ezt illyen hidegen jelentem néked. – Azon még most sem tudom meg-nyugtatni elmémet, mint esett az meg, hogy Szent-Pétery a’ te szerelmed felől még ekkoráig is semmit sem tud.
Hidd-el, hogy rám bízandó parantsolatidban híven el-járok, és szerentsétlenségedben senki nagyobb részt nem vész, mint – –
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Soprony, Mart. 9dikén.
Én mégis itt vagyok kedves Marosym, ’s Isten tudja, mikor mengyek el. Eggyszer már egésszen útnak készültem, de nem eresztettek. A’ jó Angyalok súgallották azt nékik. – Marosy! ha első tüzemben mentem vólna el, most talám gyilkosa vólnék Szent-Péterynek – ’s Isten! mitsoda rettenetes gondolat! – Eggy esztelen lépést tsak-ugyan tettem, ’s majd meg-bolondúlok belé ha eszembe jut. Nézd, Marosy, mire nem vihet bennünket a’ Szerelem! A’ papiros is el-veressedik ábrázatomtól, úgy el-pirúlok ha meg-gondolom! Eggy levelet írtam a’ Bátyámnak, ’s kértem, küldjön két ezer forintot. Most se tudom még, mint juthattam arra a’ gondolatra. – Szent-Péterytől akartam rajta meg-venni Mantzit. El-hihetted vólna é hogy erre vetemedhessem? Nem szánnám falba verni fejem’, hogy azt fel-tettem Szent-Pétery felől. Tudom azt, hogy ha tsak két szót szóllottam vólna is néki, el-állott vólna Mantzitól minden pénz nélkűl, erántam való szeretetből ’s háládatosságból; de szegény néki adta vólna magát a’ bánatnak, magába fojtogatta vólna gyötrelmét, ’s ideje előtt szállott vólna a’ koporsóba. Hála Istennek, hogy míg tovább léptem, meg-fontolhattam tselekedetemet. A’ bánatjában el-fogyó Szent-Pétery’ képe még a’ Mantzi’ karjai közt se hagyott vólna nyúgodalomban. A’ Szerelem’ leg-tökélletesebb bóldogságát ez a’ mardosó gondolat mérgesítette vólna meg, hogy meg-öltem őtet. – E’ hát még szenyvedhető vólna – de a’ Bátyám, a’ Bátyám! – ő engem útálni fog szemtelenségemért; – pedig az útálat nehéz; mint a’ szegénység.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Soprony, Mart. 16dikán.
Köszönöm, hogy gondolatlan tselekedetemet vétkűl nem vészed; hogy annak okát valóságos forrásában, a’ szerelem tüzességében keresed. Édesem, te szánsz, hogy hevességem kínoz. Még egyszer köszönöm, hogy azt temperamentumom’ következéseinek veszed, ’s nem vádolsz magamat. Bár mások is követnék példádat; így sok szeretetlen ítéllés maradna-el, ’s tselekedeteink valóságos színekben jelennének-meg mások előtt. – Az emberek mindnyájan a’ magok szívek ’s indúlatjok szerint ítélnek, ’s mindég önnön hidegségekkel mérséklik a’ más tántorodásait.
Az én tiszteletre méltó Bátyám nékem többet küldött, mint kértem; ’s eggy ollyan levelet zárt mellé, eggy ollyan levelet, Marosy! a’ millyet az Atyám’ Testvérének illik írni. Már alíg tudom el-olvasni, annyiszor áztattam-meg könnyeimmel. Mit gondolsz, mit írt kérésemre. Olvasd tulajdon szavait:
„Ollyan kéréssel jöttél előmbe, kedves Ötsém, a’ mellyen talám minden meg-ütközött vólna, tsak én nem. Én azt igen kedvesen vettem; mert meg-győzött a’ felől, a’ mit régen reménylettem és óhajtottam, hogy tökélletesen szeretsz, és bennem tökélletes bízodalmad van. Imé küldöm a’ kívántt summát, és még azon felül valami keveset egyéb szükségidre. Eggy illyen érdemes fia a’ meg-hólt Bátyámnak, kinek minden tselekedetiből nemes indúlat tündöklött, lehetetlen, hogy helytelenül adja-ki azt; ’s ezen okból éppen nem kívánom tudni, mire fordította.”
Annyira meg-alázott engem’ ez a’ levél, és annyira éreztette velem tselekedetem’ alatsonyságát, a’ mint azt tsak lehet érezni; de tsak-ugyan Ura vóltam magamnak; ’s válaszomban meg-vallottam, hogy szeretetére ’s kegyes ítéletére érdemetlen vagyok; mert ifjúságom’ tüze, kevésben múlt, hogy vélem azt a’ summát, mellyet nékem olly nemesen ajándékozott, a’ leg-alább való móddal el nem költette. Kértem őtet, mégpedig szívesen, – hogy azért engem ne vessen-meg, ’s ne vonja el-tőllem szeretetét, minthogy azon kivűl is eléggé szerentsétlen vagyok. – Most megint nyughatatlanúl várom válaszát.
Minden szomorú körülöttem. – Ha valamelly el-fonnyadtt ábrázatot látok-meg, azt hiszem, hogy azt a’ szerentsétlen szerelem fonnyasztja; ’s gyakran jajgatva kesergem az emberek’ nyomorúságát. Puszta előttem a’ Világ, miólta el-vesztettem Mantzit. Bé-járom a’ sok kertet, tsak-hogy felejtsem bajomat, ’s oda futok a’ hol embereket lelek; de ha teli van is szívem magánosságomban, ismét bé-záródik mihelyt embert látok. Haszontalan keresek barátot, kinek szerentsétlenségemet el-beszélhessem, kinek karjai közt sírjam-ki bánatomat – mert itt egyre sem találok. Egynehány jó embert esmerek ugyan itt is; de ők nem nékem valók; nem éreznek semmit, hanemha meg-buknak-belé. Szívek nem érzi a’ szerentsétlen szerelem’ kínjait. Marosy és Endrédy, ti pótoljátok azt mind ki nékem, a’ mit el-vesztettem, – az egész Világot – Mantzit! – Irj, kérlek megint, ne halaszd sokára leveled’. Én úgy vagyok, mintha térdig érő homokon kellene keresztűl vergődnöm. Úgy szomjúhozom a’ vígasztatást, mint az el-fáradtt Vándorló a’ hideg vizet. Irj megint, édes Marosym! tudod mitsoda jutalom van annak ígérve, a’ ki az epedőnek eggy pohár vizet nyújt.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Soprony, Mart. 21dikén.
Már tsak el-nézem, mi lessz ebből. Most veszem a’ Szent-Pétery levelét. Az Szerelem szóll belőlle. Édessége őtet most egészen meg-részegítette ’s nékem Marosy, – az ő leveléből kell olvasnom, mint vesztegeti rá Mantzi nyájaskodásait, ’s mint tesz mást, és nem engem, szerelme által bóldoggá. De semmi! Szent-Pétery azon kér, hogy minthogy Budán semmi esmerősei nintsenek, én legyek Vőféje. Mintha a’ menny’ köve tsapott vólna belém, mikor ezt a’ kérését olvastam. Hogy a’ Román jól sűljön*
sűljon
-el, rá kellene állanom. Nem tudom, mit feleljek néki; – fontold-meg azt te, és írd-meg mit tsináljak, – addig válasz nélkül fog állani levele. – Szerentsétlen, bóldogtalan Szent-Pétery! az, a’ ki most téged szerelmes mosollygásival, édes kék szemeivel az Elysiumba ígéz. – az ez-előtt egynehány hónappal nékem, tsak nékem esküdt állandó bonthatatlan hűséget. Jaj néked, ha a’ hit-szegés’ büntetése te reád is száll miatta. – Én már fekvő beteg vóltam. Marosymon és Endrédymen kivűl van még eggy barátom; az segíthetne rajtam; az bóldoggá tehetne! – az orvosa, a’ szabadítója, a’ barátja a’ szerentsétleneknek! az, mind azoktól a’ kínoktól, mellyeket most szenyvedek, és a’ mellyek bújdosásom’ útjában készen várnak, egyszerre meg-menthetne! – Ó bár itt vólna a’ Szánakozó! – utána nyújtom most ki karjaimat, mint egynehány nappal ez-előtt, Mantzi után.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Soprony, Mart. 28dikán.
A’ Judex-Curiae azt parantsolja, hogy siessek haza felé; hólnap tehát indúlok, de más útat veszek, hogy leg-alább az esméretlen, még nem látott vidékek foglaljanak-el. Ó Marosy, millyen nehézzé tette indúlásomat eggy szempillantás! Eggy hónappal ez-előtt még kívánkoztam Budára; de most – miólta Mantzi nem enyím, – bár soha se lépnék belé! Szóllj, hogy állom-ki a’ Mantzi tekintetét? Akárhogy kerűljem a’ véle lételt, egyszer tsak még is öszve-akadunk, ’s akkor – – nem írhatok többet.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Aprilisnek 7dikén.
Köszönöm, Édesem, baráttságos leveledet; ’s fogadom, hogy engedek tanátsodnak. Azok az okok, mellyeket a’ Szent-Pétery kérésének tellyesítésére hordassz-elő, meg-eggyeznek önnön végezésemmel.
Én ide ez-előtt harmad nappal érkeztem. A’ Judex-Curiae igen kegyesen fogadott, ’s meg-kínált a’ Nagy-Szombati Tábla’ Assessorságával; de nem vállalhattam-fel, mert most alkalmatlannak érzem magamat a’ szólgálatra. Azt az időmet, mellyet a’ Judex-Curiae házán kívűl tőlthettem, haszontalan udvarlásokra kellett vesztegetnem; ’s tsak tegnap estem által rajtok, ’s fáradtan szaladtam a’ szőllők alá, hogy a’ leg-első tavaszi estvét szabadon ’s meg-könnyebbedve tőlthessem – ah, de engem’ mindenütt kerget, mindenütt kínoz, még akaratján kivűl is, Mantzi!
El-merűlve feküdtem hanyatt’ a’ fűben, midőn hozzám közel valami meg-zördült. Ijedve néztem-vissza, ’s a’ Mantzi kutyátskáját láttam-meg. Azt látni, el-gondolni hogy maga is majd itt lessz, fel-ugrani, ’s szaladni, eggy vólt. Mintha eggy nagy kő feküdt vólna rajtam, úgy dobogott szívem; ’s nehezen vettem lélegzetet. Szégyenlem magam is, hogy nem bírok magammal. Nints ember a’ kinek szemébe ne-merjek nézni, ’s eggy Lyánka előtt reszketve szaladok! De ha bátortalanságom’ okát visgálom, látom, hogy az nem félénkség; bízvást léphetek én néki szeme elibe; mert nem az én ügyem é az igaz ügy? – hanem Delicatesse; e’ pedig Marosy, ollyan Istenség, a’ mellynek önként áldozik minden, a’ kinek a’ természet érző szívet adott. Bár által-eshetnék rajta, vagy egyként, vagy másként; de – – nem látok semmi menedék-helyet magam előtt; únalommal rakott hosszú futás van előttem, ’s kegyetlen késérők vettek körül, a’ kik ezer gyötrelmekkel fognak célomig korbátsolni.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Ápr. 11dikén.
Akarom, nem akarom, a’ Bátyámhoz kell mennem. Eggy általjában parantsolja azt. Az a’ commája levelemnek, hogy úgy is eléggé szerentsétlen vagyok, szemébe tűnt, ’s hozzá kell mennem, el kell beszélnem, szerentsétlenségem miben áll, ’s ő minden ki-telhetőkben segítségemre lessz. Millyen forrón szeret engem az az ember! mint érzi azt mind úgy, a’ mi rajtam történt, mintha rajta történt vólna! – Be derék portéka az emberi szív, Marosy, ha a’ sok egyengetéssel el nem rontják. De ha erőltetni akarod, úgy jársz vele, mint az érleltt gyümőltsel. A’ Teremtő azt, a’ mi érlelésére szükséges, már belé rejtette abba a’ földbe, a’ mellybe ülteted; ’s hidd-el, annál jobb ízű, annál tökéletesebb a’ gyümőlts, mennél kevesebbet erőlteted. Nézz-el eggy falusi lyánykát, a’ ki távol minden sokaságtól, magában nő-fel, – mitsoda édes ártatlanság, mitsoda szent feddhetetlen tisztaság mosollyog szemeiből! mitsoda természeti kellemetesség van minden tselekedetiben!
Szívünk’ piperés formálása igen gyakran vál hernyóvá, melly a’ leg-szebb virágot is meg-eszi, ’s a’ nevekedő gyümöltsbe is bé-rágta magát.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Apr. 14dikén.
Óh Marosy! már láttam Mantzit – már által-estem azon a’ szempillantáson, a’ mellytől előre reszkettem. Mit nem szenyvedtem tsak eddig is! hát még annyit szenyvedni, előre látni annyi gyötrelmet! – egész pokol ez a’ gondolat! – – Tegnap estve megint a’ szőllők alá mentem. A’ Nap melegen sütött, ’s kedves tavaszi szellők lengedeztek. A’ természet’ fel-serkenése örömmel töltötte-meg szívemet. El-merűltem az Örökkévalóság képzelésében, ’s a’ bóldog élet’ reménysége édesen tsepegett mérges sebemre. Hirtelen a’ Mantzi szavát hallám-meg. Szaladni akartam, de nem lehetett. Őtet látni! – nem vólt elég erőm hogy magamat ettől a’ rövíd bóldogságtól meg-fosszam. Eggy sűrű, ’s már zöldelni kezdő bokor mellé feküdtem, noha lehetett tartanom, hogy rám akad. Közelébb jött felém; a’ Szent-Pétery karján jött felém, ’s – ó Marosy! ollyan víg mosollygással jött felém, mint Flóra, mikor a’ telelő hóltt vidéket nyájas Elysiummá varásolja. Hallgatva mentek egymás mellett; ’s Mantzi le-hajlott, ’s egynehány szál kék violátskát tépett, ’s a’ leg-édesebb tekintettel adta Szent-Péterynek. – Képzeld-el, hogy néztem azt; mint taszított valami hogy keljek-fel, szaladjak hozzá, ragadjam-ki karjai közül, ’s szorítsam erre az erőssen dobogó szívre! – Erő nélkűl dűltem vissza a’ száraz harasztra, ’s kértem az Istent – tudom látta kínomat – kértem, hogy öljön-meg. Az a’ szellő, a’ melly körűl lebegte őtet, az az édes levegő, a’ mellyet bé-szítt és ismét ki-eresztett, az mind el-hatott szívemre, ’s azt a’ tüzet a’ melly ott ég, lobogó lánggá gerjesztette. Nem látok semmi módot, mellyel azt el-ólthassam, mellyel magamon segíthessek, nem semmi egyéb módot, tsak – tsak – ó Isten! szánj-meg, adj könynyet hogy sírhassak, – ’s erőt hogy el-viselhessem!
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Apr. 19dikén.
Hólnap, jó Marosy, látnom kell őtet, ’s beszélnem véle. Az öregebbik Surányi Bállba hítt magához, mellyet valami Idegen’ kedvéért tart: ’s kért, hogy jókor jelenjek-meg. El-mengyek hozzá, mert nints semmi, a’ mit érte meg ne tselekedjek. Míg még Mantzi szeretett, míg még azzal az édes gondolattal hízelkedhettem, hogy enyím lessz, – minden Atyjafiait szerettem, ’s úgy néztem őket mint tulajdon Véreimet; mert azt gondoltam, hogy az a’ szempillantás, a’ mellyben fel-találtuk egymást, örökké tartó kötésünk’ órája vólt; ’s most – mikor azt hittem, hogy Mantzi enyím, és az is marad, minden Vérét Véremnek tartottam; ’s kivált ezt a’ tiszteletre méltó Öreget igazán szerettem. Ő is szeretett engem’, ’s örűlt vólna annak, ha enyím lett vólna Mantzi. El nem tudom gondolni mit akar velem, hogy ollyan igen kért, hogy el ne maradjak. Jó! – a’ ki Kedvesét vesztette-el, kit ollyan tüzesen, ollyan igazán szeretett, mint én Mantzit, az mindent hidegen fog-nézni, ’s jobb életre kívánkozik, az hol enyhűlést és nyúgodalmat találhasson szivének, mint-hogy azt itt fel nem találhatja. Bár tsak te vólnál itt, édes Marosym, ez a’ leg-főbb kívánsága szívemnek. Minden, valamit tsak látok, keserűségemet neveli; örömest sírnék, – örömest sírnám ki magam’ barátságos karjaid közt! – – – A’ hóld kedvetlenül süt fejér falomra; asztalomon tsendesen és szomorúan ég viassz-gyertyám, ’s szerelmében beteg Húgom könnyes szemmel veri a’ setét szobában a’ fortépiánót, ’s utánad sohajtozik, – el-távozott Kedvese után! Ó Marosy, be bóldog vagy te! ’s be bóldog leszel még tökélletes bírtokában, majd ha az én Klárim tökélletesen a’ tiéd lessz! Víg elméje ’s hív szíve, – mostani szépsége majd el-hervad, – elméje mondom és szíve ki-meríthetetlen forrása lessz gyönyörűségidnek, ’s – millyen forrón szeret ő téged’! Fejétől fogva talpig tsupa szerelem, ’s ég éretted! Látnád tsak, mint várja szív-szakadva a’ levél-hordót, mint veszi-el maga tőlle leveleidet, mint hozza hozzám, hogy annál hamarább tudhassa, írtál é néki; ’s ha nem írtál, ’s én a’ te nevedben őtet meg tsókolom, ’s azt mondom hogy azt te kűldöd, ’s hogy ezerszer tsókolod – mitsoda természeti ártatlan öröm mosollyog ábrázatján, mitsoda érzékeny könny gyűl-meg szép szemeiben – ha azt látnád, Marosy, térdre buknál, ’s fáradhatatlanúl áldanád azt a’ napot, a’ melly őtet néked szülte.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Apr. 21dikén.
Marosy, ma sokat, ki-mondhatatlanúl sokat szenyvedtem. Tegnap jókor mentem a’ Mantzi Bátyjához, eggy részről azért, mert, a’ mint tudod, nem szenyvedhetem azt, mikor az ember teli szobába lép, ’s a’ sok szem az ajtó felé repűl, ’s a’ bé-lépőt fejétől talpig egyszerre végig nézi. – A’ szegeny Surányi szokott baráttságos tekintettel jött felém, ’s meg-köszönte hogy kérésének engedtem, ha Sógora nem leszek-is. Én oka nem vagyok, felelék néki; ’s méljen érzettem ezt a’ szomorú igasságot. – Hogy-hogy? kérdé; Mantzi állott vólna-el az Úrtól? Az a’ Lyány… El-ijedtem, mert még soha se láttam így; szeme tsupa tűz vólt. – Nem, mondám hirtelen, annyiban mondottam hogy nem vagyok oka, hogy nem vagyok hívatalban, ’s Character nélkül nem akartam meg-házasodni, ’s azt gondoltam, hogy nem léssz késő magamat akkor jelenteni a’ Mantzi Szűleinél, ha Hivatalban leszek. Hogy ide haza nem létemben Szent-Pétery meg előzött, az történet; hogy pedig a’ Mantzi Szülei őtet néki oda adták, az nem a’ Mantzi vétke; ő azt tselekedte, a’ mit néki a’ gyermeki engedelmesség parantsolt. Értem jól, felele meg-nedvesült*
felele-meg nedvesült
szemmel, el-fordúlván tőllem, értem, mit mondassz, édes jó Bácsmegyeym! – Ha el nézem Marosy, mint igyekezett minden bóldogságomon; mint örült vólna ez a’ jó öreg öszve-kelésünkön, ’s öröme mint lett vólna újabb forrása gyönyörűségemnek; ha ezt el-gondolom Marosy, ’s eszembe jut, hányszor beszéltem Mantzival a’ felől, hogy két Bátyáink, – az enyim, és az övé, – mint fognak bóldogságunkon öröm könnyeket húllatni, kész vólnék mindent el-követni, tsak ezt a’ keserves gondolatot, ezeket az üldöző képeket verhetném ki fejemből. – A’ Vendégek már inkábbára mind öszve-gyűltek; meg-nyílik a’ Palota’ ajtaja, ’s Mantzi, szépségének tőkéletességében, Kedvese’ karján lép-bé. Illyen felségesen jő-fel, ó Marosy, a’ hajnal’ karjain a’ Nap a’ hegyek mellől. Jelenléte ’s elevenítő tekintete életet adott mindennek a’ Palotában. Tódulva tolta magát az egész Társasság hozzá, ’s a’ sok ki-pomádézott majmok jó szagú atmosphaerát*
athmosphaerát vö. Tetemesebb hibák
terjesztettek körülette; – ha nem lettem vólna annyira interessálva, meg nem fojthattam vólna katzagásomat ezeknek a’ fattyúknak a’ capriolain. Én eggy ablakban vontam meg magamat Endrédyvel, ’s félig bé-húnyt szemmel néztem őket. – Surányi, a’ ki mikor Vendégei vannak, mindenütt sürög forog, kevés idő múlva megint nékem jött. Mantzi a’ Bátyjára nézett, ’s így esett, hogy eggy úttal engem’ is meg-látott. De hogy is láthatott vólna meg másképpen? kívánhatni é azt eggy ollyan Lyántól, a’ ki valamerre tekint, minden-felé szíveket hódoltat, hogy eggy ollyant vegyen tekintetbe, a’ ki meg-vonja magát, ’s hidegen néz mindent a’ ház’ szegletiből? Ott hagyta ki-nyaltt Úrfiait, mihelyt meg-látott, ’s felém jött. A’ mint gondolhatod elibe mentem. Az Úr igen baráttságtalan – monda bátortalan mosollygással, ha történetből nem akadnánk öszve, most se láthatnám. Miólta el-ment egészen el-felejtkezett rólunk. – Marosy! mit nem szenyvedtem mikor először vóltam illyen közel hozzá; mikor szava hangját hallottam, mellynek ollyan ki-beszélhetetlen édességet tud adni? – kevésbe múlt, hogy lábaihoz nem borúltam. Merően néztem szemébe, ’s vígyáztam, ha láthatnám é benne valami jelét a’ szerelemnek sok jelét láttam, de ah? – más eránt. El-borzadt szívem ezalatt a’ kémlelés alatt, ’s egyszerre hidegedett-meg. Miólta vissza jöttem Budára felelék, nem jól érzem magam’. Gyengélkedő egésségem gyakran szenyvedhetetlenné tesz mások előtt, ’s ezen kivűl nem örömest mengyek el-fonnyadtt ábrázattal Bóldogok közzé. A’ beteg ábrázat’ látása másokat is szomorúvá tesz; ’s nem szenyvedhetem azt a’ ki a’ mások’ rövíd őrömét a’ maga gyönyörűségének áldozza-fel. Az öreg Surányi míg az én mentegető Predikátziomnak vége lett, hallgatott; azután pedig így szóllott Mantzihoz: Lyány! azt gondoltam, hogy valaha Bácsmegyeyné leszel; ’s a’ vólt öregségemnek minden kívánsága! Az Úr téged szeretett, – talám még*
ám még vö. Tetemesebb hibák
most is szeret, – eddig mindég biztattad, ’s most el-állassz tőle. Ez a’ tselekedeted bűntetést érdemelne de minthogy ollyan nemesen mentett-ki maga, én hallgatok; elég bűntetés a’ néked, hogy felesége nem leszel. – Bácsmegyey! Ekkor felém fordúlt, – ezt én Mantzi előtt akartam az Úrnak tudtára adni; – én soha se eggyeztem-meg benne, ’s most se eggyezem, hogy máshoz menjen. Hírem nélkűl adtak másnak, tudni való hogy bőlts okokra nézve. Már most mehet a’ kihez akar; de Szűléinek meg-tiltottam, hogy házamba ne lépjenek. – – – – Ha láttad vólna, Marosy, mint állottam elötte, – eggynehányszor már el-akartam szaladni. Mantzi nem tudta hol áll, egészen magán kivűl vólt, ’s talám el-dűlt vólna, de szerentséjére Szent-Pétery bé-lépett, ’s Surányinak jelentette, hogy a’ Vendégek már mind jelen vannak, ’s a’ táncot el-lehetne kezdeni. Eggyszersmind kért, hogy Mantzival kezdjem el, mert néki dolga van.
Ki kell pihennem magamat, szemem fáj a’ sírásban. – – – Mantzi meg-értette azt a’ tekintetet, a’ mellyet rá a’ tántz’ kezdése alatt vetettem, ’s vissza-esett abba a’ tsábulásba, a’ mellyből még nem eszmélkedett vólt fel egészen. Kevélyen fogtam-meg kezét, ’s a’ Tántzosok közzé állottam véle. A’ meg-bántott, meg-vetett szerelem le-vonta szememről a’ köteléket. Az az Angyal, a’ kit még ennek előtte eggynehány héttel imádtam, most igaz valóságában állott mint eggy hit-szegett Lyány, előttem. Annak el-képzelése, mint szerettem ezt az álhatatlant, mint áldoztam-fel néki mindenemet, – életemet – nyúgodalmamat, – elő-menetelemet, felyűl emelt rajta, sőt, önnön-magamon. Elsőségemnek érzése fel-bátorított; vette ő észre tüzessedésemet; ’s minden mozdúlásom, minden reá vetett tekintetem vádolója vólt, ’s bosszú-állóm. Sokáig nem bírt magával*
’s nem bírt soká magával, vö. Tetemesebb hibák
, tétovázva tett minden lépést, ’s utóljára kéntelen vólt abba’ hagyni. Láttam el-szégyenülését, ’s elejentén örültem győzödelmemnek: – de mi lett a’ vége? kevés ideig Ura lehetsz magadnak; de a’ természetet nem fojthatod-meg. Ő által-eszi azt a’ tőltést, mellyet gerjedezési ellen raksz, ’s még nagyobb erővel zúdúl-fel, ’s minden gondolatidat minden fel-tételidet el-hordja. Talám szeret még? meg lehet, hogy lehetetlen vólt egyebet tselekedni? – ez a’ gyenge ellenvetés – nem kellett több álnok szívemnek, hogy a’ kevéssel az előtt kárhoztatott Lyánykának indúlatos mentegetőjévé légyen. A’ hite-szegett Lyány’ képe, míg magamat észre vettem, az annyira szeretett ’s eggykor még híven szerető Lyány’ képévé változott-által; ’s azok az útállatos színek, mellyekkel előttem a’ meg-bántott kevélység a’ hite-szegettett festette, úgy tüntek-el lelkem előtt, mint a’ szivárvány’ gyenge szinei, midőn a’ hórizonon a’ tűzes súgárú Nap emelkedik. El-aludt az a’ méts, mellyel nékem az ész eggy két pertzentésig világított. Karomra vettem Mantzit, ’s eggy Kanapéra vezettem; hol, mellette, szint’ abba a’ tsábulásba estem, a’ mellyben ő vólt. A’ Musika örömre gerjesztő tsengése, annyi víg ábrázat’ látása, ’s az a’ sok szerelemmel meg-tőlt pillantás, a’ mellyel, itt még amott, a’ szeretett Lyány bóldog kedvesének szemibe tekintett; ’s azoknak a’ sok bóldog óráknak emlékezete, mellyeket én ebben a’ Palotában tőltöttem, és a’ mellyek most minden örömökkel, és kínjokkal úgy rohantak rám, mint valamelly gyilkos – mind ez, még jobban el-tüzesítette már azon kivűl is meg-hevesedett érzékenységemet. Én a’ Palota közepén állottam, ’s szemem nyughatatlanúl járt mindenfelé. Véletlenűl eggy nagy tűkörbe találtam tekinteni. Istenem! mint nem ijedtem-el! Tovább tekintettem, ’s minden tűkőrben az én képemet – az el-hagyott, meg-útáltt kedves képet, – el-sárgúltt ortzámat, ’s szemem’ kétségbe esett pillantását láttam, – ’s most megint egyszerre – egészen egyszerre annak emlékezete, hogy még ez előtt kevés héttel, itt ezek előtt a’ tűkrök előtt, Mantzival el-repűltem; ’s ezek képeinket, – az egymást szerető két kedves képeit, – olly híven mutatták; azután, mikor fel ’s alá sétálván, véletlenül eggyik előtt meg-állottunk, ő engem tsókolt-meg, én meg őtet, ’s mi a’ tűkörbe egymást tekintettük*
tekintettűnk vö. Tetemesebb hibák
’s én akkor a’ ki-beszélhetetlen bóldogság’ édességétől meg-részegedve, mint dűltem-el Mantzinak karjai közt, mint tsókoltam-meg újra, ’s mint néztem az-alatt a’ tűkörbe, ő pedig mint mosollygott rám mint eggy Angyal, ’s mind a’ ketten mint gyönyörködtünk a’ képen, tanúján*
a’ képen, ’s tanúján vö. Tetemesebb hibák
szerelmünknek – ó Marosy, az emlékezete ennek a’ bóldogságnak, melly most lelkem előtt olly újjan, olly elevenen lebegett, – el-ragadott egészen, ’s ollyan hideg tompaságra taszított, mellyben nem érzettem semmit. Botorkázva mentem eggy Kanapéhoz a’ Palota’ aljába, ’s körűlöttem mindent valami köd fogta-bé. Mantzi meg-látta ezt, hozzám szaladott, ’s mellém ült. Én észre nem vettem hogy mellettem ül, ’s kezemet kezébe tartja, mind addig, míg nevemen nem szóllított. Az a’ kedves hang, mellyel azt ki-mondta, – lassan lassan magamhoz hozott. Először azt gondoltam, hogy vala’ melly Angyal’ szava, a’ ki engemet jobb életre hív-által. Fel-nyitottam szememet, ’s Mantzit – magam mellett, karjaim közt – láttam! – Nagysád van itt? ’s már régen? kérdém; mitsoda hatalma van engemet így kínozni, így űldözni? – Észre vettem magamat, ’s el-hallgattam. – Bácsmegyey! felel szokott édes szavával, az azokon való részvétel, a’ mi az Úron történík, az adja nékem ezt a’ hatalmat. Az Úr rosszúl van? mi baja? – E’ sok vólt, édes Marosym; nem tudtam mit mondjak rá. Miért mondta ő ezt? Ezer meg*
még
ezer gondolatok ötlődtek-fel egyszerre elmémben. Nem azért kérdezte é ezt, hogy a’ detailba szálljak? – vagy miért másért? Az el-keseredés utóljára meg-nyitotta számat. Ha a’ szerelem Nagysádat rövid-látásúvá nem tenné, mondanám, eggy tekintet az el-múlttakra meg-felelne erre a’ kérdésre. Ekkor merőn kellett vólna szemébe néznem. Ez a’ felelet bizonyosan ollyan változást okozott ábrázatján, melly meg-magyarázta vólna előttem maga’ viseletét; de el-akartam tőlle titkolni azokat a’ könnyeimet, mellyek szememet el-futották; fel-ugrottam, ’s az oldal szobába szaladtam-által. Az el-keseredést nyomban követte a’ kétségbe-esés. Éppen keringeni kezdettek. Én le-törlöttem könnyeimet, ki-szaladtam, ’s úgy tántzoltam mint az esze-veszett. Egészen meg-könnyebbedtem, hogy ebben az őrvény-táncban fel ’s alá kerenghettem. Három tántzosnét fárasztottam vólt ki, ’s már a’ negyedikhez kaptam, de Mantzi karjaim közzé vetette magát. Az Isten nevében, Bácsmegyey! el-rontja magát; nem engedem tántzolni! kedvezzen egésségének! ez a’ nagy meg-hevűlés még halált-is okozhat. – Halált? mondám, pedig nem tudtam mit mondok; halált? – annál jobb, annál kedvesebb! nem vesztettem é el mindenemet? Nem akartam meg-adni magam, ’s ki-fejtőztem karjai közzűl. Nem, kiálta ő; én nem eresztem-el, nem engedem tovább tántzolni! Meg-siketűlve fel-háborodott indúlataimban, probát tettem, ha ki-szabadúlhatok é? – Esztelen! monda a’ meg-bosszankodott Angyal, ’s el-tolt magától, ha magadért nem kémélled életedet, leg-alább jussanak eszedbe Atyádfiai, Barátíd. – El-szégyenűltem, ’s nem tudtam mit mondjak. – Mantzi! hogy lehet ez a’ jó szív hite-szegett? Ez vólt az, a’ mit mondhattam. Könnyeim el-fojtották szavamat. Le-mentem a’ gráditson, ’s bé-ugrottam eggy kotsiba. Most az én kedves kis szobámban űlök, ’s körűllöttem éjféli tsendes setétség van. Még ez-előtt tsak kevéssel eggy világokkal ragyogó Palotában vóltam, annyi sok szerentsés víg zsibongás közt; körűltem minden vígadott, győnyörködött; most pedig egyedűl, mindentől el-hagyva, kis rejtekembe rekesztve, hol körűltem minden néma, meg-hólt, hideg! – A’ képe eggy koporsóban nyugvónak, a’ ki ez előtt egynehány nappal Barátjainak víg lármája közt vólt, vetek eggyűtt múlatott, most pedig – ki-szakasztván a’ kedves társaságból, eggy keskeny setét sírba zárattatik.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Majusnak 5dikén.
Valahányszor tegnap pennához nyúltam, hogy néked írjak, ugyan annyiszor vetettem azt el. Isten tudja mint járok még! A’ miben egyébkor gyönyörűségemet találtam, a’ most gyötrelmemre válik. Bártsak te vólnál itt, mindent könnyebben, mindent nagyobb békességgel viselnék. Míg még magamat karjaid közé vethettem, mikor a’ szomorúság, ’s a’ bánat el-nyomott, be-könnyen viseltem addig terhemet. Könnyed, valóságos enyhítő tsepp vólt égő sebemben. De ez a’ sorsa a’ szegény halandóknak – mikor fel-találják egymást, mikor lelkek annyira meg-eggyez egymással, hogy tsak eggy lélekké, ’s eggy akarattá válnak, kegyetlenűl szakasztja-el őket a’ történet – el-tépi, el-szakasztja*
el-tészi, el-szakasztja vö. Tetemesebb hibák
a’ leg-édessebb lántzot; útjok most már – ollyan messze mégy-el a’ másikáétól – ollyan messze, hogy többé alíg találkoznak öszve, alíg akadnak egymásra. Öszve ölelkezve mentünk mi is eggy darabig. Baráttság, viszont-szeretet, ártatlanság, ’s a’ természet ösztöne vólt vezetőnk: de most el-vagyunk szakasztva egymástól – ah talám örökké! – El-ijedek ettől a’ gondolattól, de még-is azokon a’ tsendes estvéken, a’ hol az el-múltt idők emlékezete szívemet öszve-szorítja, ’s én rettegő tekintettel, ’s jövendőlő borzadással életemnek következő napjaira nézek. – még is ollyan igazán, ’s ollyan bizonyosan lebeg lelkem előtt ez a’ gondolat; nem fogjuk egymást látni soha többet. – – Hálá Istennek most mégis szakadnak könnyeim; eddig ollyan szorongatást érzett szívem, talám könnyebben leszek. Ó Marosy, tsak te tudod azt, mit szenyvedek én. Ezer meg ezer embert látok magam körül, hogy ők munkás botorkázással szédelegnek körűltem, egyedűl állok e’ közt az ezer meg ezer közt, ’s haszontalan tekintgetek körűl, ha nem látok é eggyet, a’ ki nékem, úgy mint te, kezet nyújtson, ’s a’ koporsóhoz késérjen, mellytől már úgy se vagyok távól. Mantzi! Mantzi! ha nékem akkor, mikor először láttalak, mikor úgy tetszett hogy fel-találtuk egymást, te el-pirúltál, én pedig mindjárt akkor ki-beszéllhetetlen szerelemmel szerettelek, ’s te azután azon az estvén, eggy ollyan tekintettel, a’ melly belső részeimen is keresztűl-hatott, nékem a’ szerelem’ leg-első tüzes tsókját adtad, úgy hogy nékem eszem és mindenem el-veszett; – ha nékem akkor Mantzi! valami jó Lélek meg-súgta vólna, hogy te ezzel a’ tsókkal szívembe el-ólthatatlan tüzet öntessz, a’ melly éltem’ virágját el-tépi, ’s mínden kívánságaimat utánnad való örökké tartó szomjúsággá változtatja, – borzadással fejtettem vólna ki magamat karjaid közzűl, mintha a’ halál’ hideg karjai öleltek vólna-meg, ’s szaladtam vólna – szaladtam vólna. – – – – – Most a’ tessz nyomorúlttá, a’ kit én bóldoggá akartam tenni.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Majusnak 8dikán.
El-akarom verni bánatomat, de haszontalan. Akárhová megyek, mindenütt ott találom Mantzit; az ő jelen-léte úgy űldöz engem’, mint valami gonosz lélek. Ha valamelly Bállba mengyek, ott találom; ha a’ Theátrumon a’ leg-homályosabb szegeletbe húzom-meg magamat, – még akkor is, ha a’ játszott darabban el-merűlök, ’s a’ kárpit le-botsátása után a’ musika el-szenderít, míg észre veszem magamat, meg-szokott tekintetem a’ Lozsiba repűl-fel, ott találja Mantzit, ’s úgy tetszik mintha le-nézne, ’s rám mosollyogna. Mikor így álmodozom, ’s az az idő jut eszembe, a’ hol véle a’ Lozsiban űltem, ’s keze kezemben nyúgodott, ’s kedves tekintete – ó! az a’ kedves tekintet, a’ mellyel az emberre tudott nézni! – jobban el-ragadott, mint a’ Dittelmáyerné (12
Pesthnek és Budának eggy felejthetetlen Játszója, kívált a’ szomorú darabokban.
) igaz actiója! – – mikor így ez, mind szemem előtt lebeg, ollyan elevenen, ollyan tsábító formán, mintha most is úgy vólna, – tovább mengyek, ’s egynehány tsendes könny-tseppek jegyzik-meg azt a’ hellyet, a’ hol a’ Szerentsétlen állott.
Haszontalan vonogattam magamat; el-kelle Megyeryhez mennem, a’ ki tegnap, nem tudom miért, miért nem? Bállt adott. Szalaynál nem hagytak nyugtot, el-kellett mennem. Ezek a’ jó emberek látják mennyit szenyvedek, ’s nem tudják, mint nevelik enyhítésekkel gyötrelmemet. Az Ángyom Spanyol Donna figurát vett magára; én pedig Matróz ruhába őltöztem; ’s mi ketten együtt mentünk. Én azt gondoltam, hogy senki sem fog rám esmerni; pedig minden meg-esmert, a’ ki látott. Haszontalan minden igyekezeted! – azt, a’ ki szerentsétlenűl szeret, minden figúrában ki-lehet a’ többi közzül esmerni. A’ szenyvedő lélek minden mozdúlásaiban ki-adja magát. Szavának hangja, lépése, állása, minden, minden el-árúlja a’ belső fájdalmat. Én ki-kötöttem az Ángyomnál, hogy szabad légyen ne tántzolnom. Reá állott, ’s alíg léptünk-bé a’ Palotába, ’s már az egész Bállra engagírozva vólt. Tsak az-után vettem én azt észre, hogy annak ki-tsináltt dolognak kellett lenni. – Én örűltem hogy meg-menekedhettem tőlle, ’s eggy szegletben vonúltam-meg, hol néki botsáthattam magamat emésztő keserűségemnek. Minden Mantzira emlékeztetett, – minden ki-hólt öröm-érzés meg-elevenedett bennem. Nem vólt az egész Palotában ollyan helly, hol véle nem állottam, nem ültem, nem sétáltam, vagy nem tántzoltam vólna. Amott nyújtotta nékem szép kezét, midőn mellette mélj édes andalgásban ültem; ott törte két felé édes mosollygással a’ piskótát, mellyet néki én adtam, ’s maga tette felét számba, hogy néha forró könnyeim számtól el-kapott kezére tseppentek. Forrók, monda egykor, a’ te könnyeid! – én felé fordúltam, ’s szép karjain sírtam-ki bóldogságomnak tellyességét. Amott fel-ugrott mellőlem, midőn gondolatokba merűltem-el, rám vetette keszkenőjét, hogy nem tudtam, mi lel, ’s ezt kiáltván: Haragszom rád, azt a’ Tántzost, a’ kit elébb ért, kézen kapta, hogy el-nem érhettem, ’s mikor látta hogy én tántzának vége után várakozom, addig tántzolt, hogy utóljára el-unván a’ várakozást, magamban tántzoltam; ’s mikor osztán mind a’ ketten abba hagytuk, ’s ismét öszve-akadtunk, ó mennyit tudtunk egymásnak mondani, mint tetszett úgy, mintha száz esztendők ólta nem láttuk vólna egymást. – Igy lész, édes jó Marosym, ezer-meg-ezer kitsínység valóságos okává az örömnek! a’ leg-indulatosabb örömnek a’ szerelmes Ifjú előtt, mellyet a’ hideg vérű Öreg meg-nevet; pedig az illyen öröm bennünket bizony igazán bóldogokká teszen, ’s meg-engedi, hogy még pályánk’ végén is, ki-derültt kedvel tekintsünk azokra az órákra vissza, a’ mellyeken ezekkel éltünk. Nevezzétek bár gyermeki örömnek, bábózásnak ezeket, Philosophusok! ti, a’ kik azt, a’ mit bennetek a’ mértékletlenség, a’ tsömör, vagy a’ temperamentum’ hidegsége szül, magatokkal való küszködés’ munkájának, ’s az okoskodás’ szüleményjének akarjátok tartatni: – mutassatok eggyet, a’ ti gyönyörűségtek közzűl, melly illyen tiszta forrásból veszi eredetét, mellynek kevesebb haszon-vadászat, ’s kevesebb alatsonyság az anyja; úgy én is részetekre állok, ’s szánni foglak. Azok a’ szerentsétlenek, a’ kik, meg-vakúlva a’ nem igaz gyönyörűségtől, kedves tsalódásban botorkáznak tovább! – De ez bé-vett szokás, édes Marosym! minthogy az illyen öröm már nem illik az ősz-hajú Böltsekhez, mert ki-szabott gyönyörűsége van minden időnek, tehát mind azok, a’ kik az öregek’ seregébe lépnek-által, az ifjak szerelmes ártatlan örömöknek állanak; ’s tudakozd-meg bár ezeket a’ bőlts Uraságokat, ’s tisztes Asszonyságokat, mellyik esztendőjöket tartják leg-édessebbnek? bízonyosan, nőtelen ’s hajadonságok’ esztendeit fogják említeni. Menj méljebben vélek a’ dolog’ velejére, – mi tette ollyan édessé ezeket az esztendőket? – majd meg-látod, hogy ezek a’ gyönyörködések, a’ mellyeket most úgy útálnak, úgy gyaláznak, úgy tíltanak, ugyan ezek a’ gyönyörködések azok, a’ mellyek életeknek leg-szebb részekben nékik leg-főbb bóldogságok vólt. – Félben kell szakasztanom Levelemet. A’ Mantzi’ portraitjára vetett tekintetem bé-zárja azt a’ szívet, a’ melly egész rész-vétellel nyílt vólt meg erántad.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Majusnak 11dikén.
Nagy indiscretio az én bennem, látom én azt magam is, édes Marosym, hogy én néked, bóldog Szeretőnek, panaszlom azokat a’ kínokat, mellyek szegény szívemet martzangolják. Ha szíved érzéketlenebb vólna, kevesebb indiscretio vólna ez. De ládd, mikor még a’ fel-jövő nap nékem mindég kedves reggelt, kedves estvét ígért, ’s az esthajnal horizonomra tsendes szép éjtszakát vont, akkor – ha szívem nem foghatta-bé nagy mértékét a’ bóldogságnak, te ki szoktad vólt terjeszteni karjaidat, ’s meg-engedted, hogy én öledbe hullassam bóldogságom’ édes könnyeit. Marosy, mondám gyakran ollyankor, édes Marosym! nyitva tartod é te nékem ezeket a’ karjaidat, ha bóldogtalan találok lenni? Szent szívre-szorúlással esküdted te azt nékem, – ’s ímé most midőn szerelmem’ gyötrelmeit magam többé nem hordhatom, ímé eszembe jut esküvésed, ’s ez nyugtatja-meg szívemet, ha miattad engemet vádol. Érzem, hogy kevés idő múlva ki-sírom, ki-panaszlom panaszimat, hadd-meg a’ küszködő, viaskodó természetnek, a’ melly enyhűlést talál a’ panasz’ ki-fakasztásában, még kevés időre tulajdon jussait.
Még valamit a’ Báll felől. – Az a’ Palota engem sok ezer dolgokra emlékeztet, ’s – ó bár soha se kellene többet belé lépnem. Mindjárt a’ mint bé-léptem az ajtón, annyi sok holmi rohant lelkemre, hogy nehezen tudtam eggy Kanapéig vántzorgani. Ó mint ijedtem-el, mikor engemet andalgásomból eggy kedves asszonyi szózat ezzel a’ kérdéssel ébreszte-fel, miért nem táncolok? ’s el-gondolhatod, mint borzadtam-meg, mikor ruhájáról rá esmértem, hogy az áll-ortza alatt Mantzi van el-rejtve. Az a’ Török őltözet vólt rajta, mellyet én küldöttem néki, mikor leg-először mentünk eggyütt Bállba, ’s én mint rabja utánna rózsa-lántzokkal mentem. Igy játszik a’ Szerelem; így igyekeztem én holmi kitsinységek által bizonyítani néki szerelmem’ nagyságát, mellyet annál kevesebbé tudtam ki-nyomni, mennél nagyobbra nevekedett. Nem tudtam mit feleljek rá; végtére azzal kezdtem magamat törtetve menteni, hogy nem tántzolhatok. Ő szinte a’ szemtelenségig vitte tolakodását, ’s nem elégedett-meg mentségemmel. Ez még inkább ki-forgatott sarkamból. Tudja é Nagysád, kérdém, kivel szóll? ’s öszve tsikorgattam fogaimat; – Kivel? kérdé; – a’ Sklávommal! – Mantzi! már e’ sok! mondám. – Ebben is Bácsmegyeyt követem; felele. – Én magamon kivűl vóltam, ő pedig kedveltető nyájassággal vetette hátra fátyolát. – Ó mint érzettem akkor! Ezt érzi az a’ szerelmes Ifjú, a’ ki Kedvesét tsak estvénként láthatja, és a’ ki egynehány setét felleges estvéje után tellyes karimában látja fel-emelkedni a’ fényes hóldat. Illyen ki-beszéllhetetlen érzés tőltötte-bé ekkor szívemet. Által akartam ölelni, meg-botsátottam vólna hitszegését, ’s – ah! ezzel a’ forró szívre-szorítással mondtam vólna meg néki, hogy őtet véghetetlenűl szeretem. ’S hidd-el édes Marosym, ha ki-mondhattam vólna azt, a’ mit szívem akkor érzett, Mantzi ismét szeretett vólna, el-szakaszthatatlanúl szeretett vólna! Eggy egészen resignáltt kivánság az ő birtoka után! eggy tsak eggy szempillantásig tartó utánna való kivánkozás! ő utánna! egyedűl tsak ő utána! – birtoka után! – szíves oda engedésével, meg-útálásával mindennek egyébnek, a’ Világ’ minden ragyogó bóldogságának! ó nem mondhatom-ki, mit érzettem. – Ha Nagyságod kevély, ha igasságtalan nem vólna, mondám az el-keseredés’ leg-keservesebb hangjával, – most én nem vólnék nyomorúltt, ’s nem nevetné inségemet! – El-fogyott minden erőm; nem maradhattam tovább a’ Bálban. Meg-hajtottam magamat előtte, ’s kezem magam sem tudom, miképpen, erőssen dobogó szívemhez ért, ’s eggy meg-lelkesedett szerelmes tekintetet vetvén rá, ott hagytam ’s haza jöttem. – El-lágyúltt szívembe tsak hamar az el-keseredés szállott. – Nyomorúságom’ mélj érzése alatt értem haza, ’s hánykodásom dühösködő bosszankodássá vált. Ki-kerestem rab-lántzomat, mellyet egykor ollyan gyönyörködve, ollyan kevélyen hordtam, ’s rá akadtam igen könnyen. Ó millyen jól esett ízről ízre tépni, ’s ki-szórni ablakomon. Sokáig néztem-ki utánok. A’ szél egyenesen vitte őket a’ Dunának, ’s óh millyen erőssen tolta-fel ennek nézése alatt szívembe magát az a’ kívánság – bár minden örömöd’ emlékezetét – ’s bár tulajdon magadat szórhatna-el úgy a’ szél; hogy semmi maradványja ne maradna-meg lételednek, mint ezeknek a’ rózsáknak.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Majusnak 13dikán.
Bezzeg – ha a’ rab-lántz széllyel-tépése a’ dolgot hellyrehozhatná, úgy jól vólna, ’s én többé nem nyögnék – de a’ Szerelem ollyan rab-lántzot tett én rám, mellyet tsak a’ halál téphet-el. Nem látok semmi menekedést – semmi nyúgodalmat. Még eggy mód van hátra – el-távozásom; de még most nem távozhatok-el – nem lehet el-távoznom.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Májusnak 27dikén
Én, mint-eggy tizennégy napra, eggy előttem egészen esméretlen Vidékre mengyek, ’s meg-probálom, ha az új életet vevő Természet nem nyugtathatja e’ meg-szívemet. Talám ha azt nem teheti-is, nyúgodalmas kedves bánatba szunnyaszt-el; mert ezek a’ hánykódásai, ez a’ szélvésze határt nem esmerő indúlatomnak, meg-emészt, ’s óriási lépéssel von a’ sírhoz. Talám jól űt-ki, édes Marosym! talám el-tsendesedik hevességem vagy két napra, ’s akkor majd ollyan magam’ meg-győzésével, ollyan el-tsendesedéssel vezetem Mantzit az Óltárhoz, a’ mellyen magad is tsudálkozni fogsz. – Gróff K… ez-előtt egynehány nappal ide érkezett, meg-hallotta mitsoda Románt élek, fel-hajhásztatott, ’s addig kért, addig rimánykodott, hogy lehetetlen kérésének nem engednem. Én véle Tornára mengyek; vagy inkább ő Tornára viszen engemet, mert én már nem akarhatok, egész machinává lettem, a’ kit akárki is fel-vonhat, és a’ ki minden igazítás szerint, önnön ítélete nélkűl vaktában enged.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Torna, Juniusnak 3dikán.
Ez a’ vidék gyönyörű; éppen ollyan, a’ millyet a’ beteg szív ’s a’ békételenkedő szerelem kívánhat. Maga a’ Város kitsíny; ollyan, mint eggy jó falu. Tsak a’ Kastély ád néki valamelly betset régi formájával, melly egészen ehhez a’ vidékhez illik. E’ felett igen közel, a’ le-omlott Vár’ fal-darabjai állanak eggy gömbölyű hegy’ tetején, ’s túl rajta meredek sor-hegy nyúlik Gömör felé. Nem lehet le-írni azt, a’ mit itt a’ Néző lelke érez. Iszonyú vén kőszirt darabok állanak tornyozva egymás felett, ’s úgy tetszik, mintha mohos fejek le akarna szakadni. Alattok mélj és tágas barlangok vannak, hol a’ stalactites szörnyű figúrákra tsepeg. Itt minden tsendes, mintha meg-hólt vólna a’ Természet; tsak a’ kőből fakadó források’ omlását hallhatod néhol. – Most Petrarcha az én kedves Poétám; ő mindég velem van. Az ő panasszai el-olvasztják szívemet. Kesergő Sonnetjeivel kalandozom-bé a’ mezőket és a’ tserét, meg-mászom a’ leg-meredekebb kőszirt repedéseket is, ’s mikor osztán ki-fáradva valami kőre dűlök, ’s a’ Világ előttem el-alkonyodik, ’s öszveszorúltt teli szivemből a’ Mantzi’ neve ki-szalad, – a’ kő-darabok is utánnam jajdúlnak. – – Ő nékem mindenem vólt – mindenem! – a’ határa minden kívánságaimnak, ’s minden reménységeimnek! – ő engem’ annyira szeretett! – ha szemébe néztem, ’s ő rám mosollygott, mindent rá mertem vólna tenni, mindent! hogy ő mást nem szerethet tsak engem’, ’s mégis most –
Tegnap a’ Húgomtól levelet kaptam; teli van az szerelemmel. Irj néki minél elébb; a’ te leveleid deríthetik-fel őtet abból a’ bánatból, a’ mellyben miattam él.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Torna, Júniusnak 5dikén.
Te tudhadd édes Seumikóm, azt mondja Petrárcha, mint bán velem a’ szerelem, ’s millyen életet élek most. Még sem kissebbedik kivánságom, még mindég szokott tüzében olvad szívem. – Úgy van édes Marosym! te, az én Seumikóm! ’s te, Mantzi lelke! a’ ki engemet, mint Petrárchát a’ Laura lelke, mindenütt késérsz – néktek panaszlom ezt a’ vég nélkül való szenyvedést, ezeket a’ meg-számlálhatatlan könnyeket, a’ mellyek el nem tudnak fogyni, a’ mellyeket újabb újabb emlékezet fakaszt. – Azt írod, hogy meg-van az a’ jegy-váltás, az a’ fel-bonthatatlan kötés, a’ melly Mantzit tőllem örökre el-szakasztja, ’s nem sokára – nem sokára minden utánna való kivánságomat kárhoztatott vétekké teszi. – Nem Marosy vagy é te? ’s még is ezt írod? Tartóztass-meg eggy omló patakot karoddal, ha meg-tudod tartóztatni.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Torna, Juniusnak 13dikán.
Az ifjú Gróff K… testvére, Theréz, eggy gyönyörű Teremtés; lelke rakva van a’ leg-kedvesebb tulajdonságokkal, ’s jó szíve igen érzékeny. Ő tudja okát szenyvedéseimnek, ’s gyakorta siratja nyomorúságomat. Ez gyakran jutalma a’ leg-nemesebb érzésnek: de az ő könnyei szánakozásnak könnyei; ’s annak a’ fájdalomnak, a’ melly ezeket fakasztja, édesnek kell lenni az ollyan léleknél, mint a’ Theréz lelke. – Az ő társasága valóságos ír sebeimre. – Ha a’ hóld néha a’ vatsora felett a’ gyertyák közt lopva rám süt, ’s epedő nevetése engemet úgy tsalogat, mint a’ baráttság’ ki-terjesztett karjai, hogy abban fájdalmamat ki-sírjam; – mikor illyenkor el-keseredem, ’s az asztaltól az ablakba vonom magam’, Theréz mellém áll, minden szó nélkűl karomba őlti kezét, ’s így járunk eggyütt a’ kert’ sétáló útain fel ’s alá, míg az éjjeli őr’ borzasztó ordításával messziről ránk nem kiáltja, hogy már a’ tizenkettőt el-ütötte.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Torna, Juniusn. 16dikán.
Itt gyönyörű idő van, ’s éjjel igen tisztán fénylik a’ hóld. Én egésszen Ura vagyok magamnak, kedvem szerént élek mindenben, ’s ez néha ollyan tiszta, ’s ollyan minden homály nélkűl való szempillantásokat tsinál nékem, hogy egészen meg-nyugtatott resignátióval nézhetek-le erre az életre, az-alatt míg más részről, el-ragadott szent érzéseim a’ koporsókon túl jobb élettel biztatnak. De ó be tündér ez az illyen nyúgodalmas szempillantás! el-múlik előllem mint az árnyék, mikor tartóztatni akarom. Mikor éjfélkor Therézt fel-vezetem a’ Kastélyba, ’s megint ki-szököm a’ kapun, ’s le-megyek a’ tóhoz, el-óldom a’ tsónakomat, ’s a’ Kastély alatt lévő szép kis tengeren fel ’s alá evedzem; – mikor illyenkor körűltem minden tsendes, ’s fülem semmit sem hall egyebet evedzőm’ lottsanásainál, melly eggy tsapással ezer szikrákat ejt, mellyek a’ hóld fényében ezüst tseppek gyanánt ragyognak; – mikor illyenkor hosszas kerengéseim után el-fáradva valami virágos bokor alatt ki-kötök, a’ tsónakban végig fekszem, ’s el-nézem hogy a’ hóld és a’ tsillagok mint kerengnek felettem, ’s a’ kedves tavaszi szellő mindenfelől mint hozza rám a’ leg-kedvesebb illatot – ó mint óhajtom ollyankor, hogy egyszer már esne-le szememről az a’ fátyol, melly szemeink előtt fityeg, mikor ostromló nyomorúságainkban tévelygünk, ’s tsak egyszer merünk a’ távol lévő Jövendőre félve tekinteni.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Torna, Juniusnak 20dikán.
A’ Bátyám megint nevezetes summájú pénzt kűldött kőltségemre. Azt parantsolja, hogy nem sokára látogassam-meg; én pedig – a’ kit a’ szerelem, mint az árboc ’s vitorla nélkül való hajót a’ szél, ide ’s tova ver, magam is hozzá akarok menni; de ezer szélvész ’s nyughatatlanság eggy hellyről más hellyre kergetnek. A’ Mantzi lakadalma után mindjárt hozzá mengyek, ’s ennek a’ tiszteletre méltó Embernek társaságában keresem-fel nyúgodalmamat, mellyet Mantzihoz közel fel nem találok – fel nem találhatok. Azonban az ő ajándéka nékem igen édes szempillantásokat tsinál. El-beszéltem a’ minap Theréznek, hogy egynehány szegény Háznépet, ha itt ollyanok vannak, valamivel fel-akarok segíteni. – Síró szemmel köszönte-meg azt; ’s most együtt járunk fel ’s alá, ’s valóságos örömmel osztogatjuk-el tsekély adományinkat. Azt nézni, édes Marosim, hogy Theréz millyen szeretetre méltó le-ereszkedéssel bátorítja-fel a’ félénk Lakosokat, mitsoda nyájassággal simogatja ’s tsókolgatja gyermekeiket, mitsoda rendességgel adja nékik kevésből álló ajándékinkat, ’s hogy ejti azt úgy, hogy a’ Lakosok azt, meg-köszönni nem tudják, hanem a’ köszönés hellyett szemekből hirtelen könny-patak omlik-ki, – ezt nézni, édes Marosym, mennyi bóldogság! ’s ha van valami, a’ mi nékem erőt adhat, úgy az, bizony azok a’ szempillantások, mellyekben az én jó Therézemmel nyomorgó ember-társaim terheken könnyebbíthetek.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Miskolc, Júniusnak 25dikén.
A’ te kedves leveleden igen nagy örömöm, igen igen nagy örömöm vólt! Adjon Isten sok szerentsét a’ Fő-Notáriussághoz! Örűlök rajta hogy ezt az újságot én vihetem-meg a’ Húgomnak, ’s köszönöm hogy ezt nékem engedted. Egyenesen szaladtam a’ Grófhoz, ’s kértem hogy kűldjön Miskóltzra. Tsak azt kötötte-ki, hogy harmadnapnál tovább ne-múlassak, mellyet meg is fogadtam, mert hólnap reggel már ismét Tornára mengyek. – – – A’ Gróf a’ maga lovait adta alám, ’s igen jókor bé-értem. Klári az ablakon állott, ’s már karjaim közé vetette magát, mikor a’ kotsiból ki-léptem. – Isten hozott, édes Bátyám! mi hoz illyen váratlanúl? Kedves újságot hozok, felelék; ’s által-öleltem. – Tám Mantzi el-áll… – – Úgy oda lettem ettől a’ névtől, mint a’ gyilkos a’ Meg-öltt’ nevétől. Ollyan hang ez, a’ melly, ha meg-hallom, minden érzékenységemet fel-tüzessíti. Nem szóllottam rá semmit. Ő értette hallgatásomat, karomba fűzte karját, ’s fel-vezetett a’ szobába. Nyelvem le vólt kötve, nem tudtam szóllani, ’s keservesen sírtam. Ez a’ jó gyermek még mindég karomon fityegett, le-törlötte könnyeimet, ’s szép nagy kék szemeiből egynehány nagy tsepp tseppent orcámra, midőn meg-tsókolt. szegény Bátyám! ’s még is szerentsétlen vagy! Ez a’ forró szíves expressió, ’s az a’ hang, a’ mellyel ezt ejtette, fel-óldotta némaságomat. Tsendesítsd-meg magadat édes Klárim, mondám, nem vagyok én ollyan szerentsétlen, legalább nem egészen ollyan szerentsétlen, mint gondolod; – én általad, és a’ te Marosyd által vagyok szerentsés. A’ te neved’ hallása édesebb érzést támasztott-fel szívében. – Szerentsés, édes Bátyám? felele kérdező tekintettel, ’s gyönyörű el-pirulással, melly ortzáját mindég el-borítja valamikor a’ te nevedet említem, vagy felőlled szóllok. – Az, édes Húgom, szerentsés! tovább már nem tartóztathattam-meg magam’; mindent ki-mondtam egyszerre, – Te szerentsés vagy – Marosy Fő-Notárius, semmi sints egyéb hátra, hogy tégedet, és általatok engemet, bóldoggá tégy; hanem önnön meg-egyezésed. A’ Bátyám meg-eggyezéséért innen írok, ’s a’ felől nem kételkedhetsz. – Ne, – olvasd ezt a’ levelet. Ő annyira magán kívűl vólt örömében, hogy mindég tsak a’ petsétet és az addresst forgatta, ’s nem tudta mint szakassza-fel. Én azt láttam, fel-bontottam néki, ’s el-olvastam előtte. Minden sor több-több kedvet terített ortzájára. A’ mint meg-szűntem olvasni, ki-beszéllhetetlen kedvességgel emelte-fel nedves szemeit az Égre. – Ámen! mondám; – ’s ez vólt az, a’ mit mondhata nyelvünk, mert szemünkből sűrű zápor omlott. Ó, Marosy! ha idvezültt Szűléink le-nézhettek vólna ránk, ’s láthatták vólna, hogy állottunk, mint valamelly egymást szerető pár, öszve-ölelkezett karral ott, mint törőlgettük egymás’ könnyeit, ’s én az ő bóldogságán, ’s ő az én bóldogtalanságomon millyen érzékenyen vettünk részt. Ó édes Anyám, ’s te Igaz! a’ kit én kevélykedve nevezek Atyámnak! édes jó Szűléim, ti, a’ kiket mi nem sírathatunk-meg eléggé, ó be igaz az, a’ mit előttünk annyiszor mondtatok, hogy sok bóldogságot foglal az magában, ha a’ Testvérek egymást szívesen szeretik! Be kedves gyönyörűség a’ ti intésteket tellyesíteni!
A’ tiéd Klári édes Marosym! A’ tiéd volt ő azon szempillantás ólta, mellyben leg-először látott-meg, ’s ha a’ Mennynek minden bóldogságát, melly ezekben a’ szókban fekszik, nem egészen érzenéd, nem vólnál Marosy, nem vólnál az én Barátom, nem vólnál a’ Húgom’ Kedvese. – Sokszor el-olvasta már leveledet, ’s az a’ titkos érzés, mellyet tsak a’ szerelmesek esmérnek, annyira el-foglalta, hogy minden gondolatja tsak te vagy. Nem szóll semmit; sír, de ollyan édesen, ollyan édesen, hogy minden ki-találhatná hogy örömében sír; ’s nékem jő, ’s öszve-tsókol. – Nem hiszem, hogy illyenkor bennem nem Marosyt tsókolja. A’ mi engem’ illet, az az öröm, hogy őtet nem sokára bóldognak láthatom, hogy téged’ nem sokára a’ leg-hívebb szerető Feleség’ ölelgetési közt láthatlak, fel-deríti kedvemet. Ma a’ te felőlled való gondolkozás késér ágyamba, ’s e’ szerint reménylem, hogy valahára megint nyugodalmasan alhatom.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Torna, Juniusnak 27dikén.
Alíg érkezem ide Miskoltzról, ’s ímé Kassáról eggy Staféta eggy tsomó levelet hoz. A’ Bátyámét ide zárom; éppen ollyan az, a’ millyet tőle várhattam; meg-előzi kivánságomat tiszteletet érdemlő jóságával. Eggyütt vettem ezzel a’ tiédet is, a’ mellyben írod, hogy a’ Fő-Ispány a’ Vármegye részéről téged’ kűld Bétsbe. Ezen örűlök, mert bizonyos vagyok benne, hogy te tökélletesen meg-felelsz annak a’ reménynek, a’ mellyet felőlled vetett; – de bezzeg mit mond a’ Húgom, a’ ki Kedvesét, Mátkáját olly nyughatatlanúl várja, ha meg-fogja hallani, hogy még sok ideig nem jőhetsz. – Te most ollyan pályába lépsz, mellynek betsűlet van tzélján; légy szerentsés futásodban. Ha Mantzit nem esmértem vólna, eddig meg-futottam vólna felét ennek, ’s most ki nyújthatnám feléd kezemet ’s meg-mutathatnám útadat minden veszedelmeivel. Az-alatt a’ Húgom’ emlékezete könnyebbitsen-meg előtted minden terhet; így térj-meg osztán a’ borostyánnal az én kedves Klárim’ karjai közé, ki azt kevély örömmel fogja utánad ki-terjeszteni.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Torna, Juliusnak 1sőjén.
A’ te Notáriusságodon, ’s közelgető öszve-keléseden támadtt öröm is oda kezd lenni! El-fogy az, mint a’ le-szálló Nap’ utólsó súgárai, midőn rajtok erőt veszen a’ sűrű köd. Vissza-esvén előbbeni kedvetlenségembe, fájdalmim is vissza-térnek. Az a’ szerelem, a’ melly engemet az előtt öldöklött, nem sokára – előre érzem azt! – kettőztetve rohan rám, ’s tartok tőlle édes Marosym! hogy egészen le-ver.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Torna, Juliusnak 4dikén.
Ez a’ szív’ tellyessége, mellyel ezt a’ szép vidéket ’s ebben a’ szempillantásban az egész világot által-fogom, – ez a’ teli szív, hóhérom nékem. Ha én ebben a’ nagy Mindenben, ebben a’ véghetetlen Mindenben, a’ mi előttem itt el-nyúlt, széllyel-tekintek, ’s szemem addig mered, míg el-gyengűl, reszketni kezd, ’s el-vakúl, hogy végtére meg-dobbanok a’ Mindenható, Meg-foghatatlan előtt; – mikor illyenkor karjaimat vala’ ki után ki-terjesztem, hogy azt a’ vég nélkül való, ki-mondhatatlan, meg-magyarázhatatlan belső érzést az ő kebelébe sírhatnám-ki, – ha illyenkor a’ Mantzi képe előttem lebeg, ’s én haszontalan futok-ellenébe, látom, hogy haszontalan viaskodom magammal; mikor osztán az a’ gondolat hogy őtet el-vesztettem, – el-vesztettem minden reménység nélkűl! – ! – örökre! – – mikor ez a’ gondolat, mint a’ mindent-öszve-tördelő mennykő belém tsap, el-dűlök, mintha minden erőmet, minden velőmet – meg-emésztette vólna – Isten! te látod mint nyögök terhem’ súllja alatt; mint fetrengek a’ főldön mint a’ széljel-taposott féreg, ’s mint kiáltok-fel hozzád a’ halálért!
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Torna, Júliusnak 6dikán.
Magamon kivűl vagyok egészen, ha el-képzelem mitsoda nyughatatlansággal, millyen szív-szakadva számlál most Mantzi minden órát, minden pertzentést, a’ melly még lakadalmát késlelteti. Nem szánok mindent öszve-tépni, öszve-törni, a’ mi kezem’ elibe akad, ’s ha öszve-téptem, öszve-törtem, meg-bánom tselekedetemet, ’s el-fakadok sírva. Pirúlok Theréz előtt, sőt mindenek előtt; de nem eresztenek-el; ’s alig ha őrt nem állítottak utánnam; ’s Theréz ma sírt, midőn el-beszéllettem, hogy az ölyv eggy nőstény galambnak el-kapta hímjét. Miért sír Nagyságod? kérdém; – tartsa továbbra könnyeit! én is szerentsétlen vagyok; Mantzi el-vette az életemet; pedig én minden gyanú, minden fegyver nélkül mentem hozzá; el-vette mindenem’, ’s most nyomorúságom felett katzag. Úgy tartom, érzette mit akartam mondani, – mert – ah mitsoda nyilallás! – mitsoda szív-szorúlás! – ’s a’ fejem! – egészen által-hevűl tőlle hideg kezem, mihelyt hozzá tartom. – – Mantzi, mindez… ó Marosy, be bóldogtalan – be nyomorúltt vagyok én.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.*
MANTZIHOZ.
Torna, Juliusnak 8dikán.
Az a’ szomorú éjtszaka, a’ melly körűl veve, odavan, ’s véle tűntek-el azok a’ káprázatok is, a’ mellyek annyira kínzottak. Azt mondják, hogy tegnap magamon kivűl vóltam! – szegények, nem akarják azt mondani, hogy nem vóltam eszemen. – Ez nehéz édes Marosym! mindent elkövettek körülöttem gondoskodásokkal. Eret vágtak rajtam, nem tudom, hányszor; ’s Theréz, míg az illendőség engedte, nem távozott-el ágyamtól. Az én nyomorúságom, mondám néki, érdekli Nagyságodat. – Majd amott azonn a’ jobb világon köszönöm azt meg, az emberek nyelve nem mondhatja-ki, a’ mit akarnék. Könnyeim öszve-egyveledtek azzal a’ tsókkal, mellyet gyenge reszkető ajakom szép kezére nyomott. Ő sírt. Tartok tőlle, hogy szíve igen érzékeny, ’s az a’ ki-fordíthatatlan belé-tapadás, a’ mellyel holmit fel-fog, még szerentsétlenné tészi. De nem érdemlek é én minden nyomorúságom mellett is valósággal irígységet, hogy ennyit találtam, a’ kik előtt sírhatok, holott sok jó lélek kéntelen, kínjait szívében zárva tartani.
Ne törődj rajtam, az én egésségem tökélletesen helyreállott, tsakhogy még erőtelen vagyok. Ne írj a’ Húgomnak semmit változásom felől; ne tudja azt senki. Eggy két nap múlva el-indulok a’ Lakadalomra, ’s akkor osztán jó Buda, Isten hozzád örökösen!
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Torna, Juliusnak 10dikén.
A’ tegnapi estve félelmes, rettenetes estve vólt. A’ mint setétedni kezdett, nagy szélvész támadt, ’s bé-tsapdosta ablakainkat. Theréz maga vólt a’ szobámban; a’ Bátyja, az ifjú Gróff, egynehány nap ólta nints itt-honn; az Öreg pedig Nádaskára ment Gróff Gy…hoz. Eggy darabig egymás mellett űltünk, ő a’ Fortepiánón játszott ’s éneklett; én pedig Flautraveren accompagníroztam. A’ fergeteg engemet bússá, rettegővé tett; ebből láthadd, mennyit szenyvedtek szívem’ betegsége alatt ín-szövevényeim. – Ő vette észre bajomat, noha azt el-akartam titkolni, ’s tudakozta, ha nem megyek é le a’ kertbe? Ez a’ gondoskodás, ez az utánam való járás el-lágyított. Én Nagyságoddal maradok, felelék, magamat meg-hajtván. Igen, monda, de hiszen én is megyek. Haszontalan vólt minden ellenzésem, hogy néki abban a’ nagy szélben alkalmatlan lessz sétálni; erővel le-késért. A’ szokott sétáló sikátoron sétáltunk le-felé a’ tó’ partjára. Meg-borzadtunk, a’ mint ennek végire jutván, a’ gyümőltsös fák virágjoktól meg-koppasztva akadtak szemünk’ elibe. Úgy állottunk ott, mint a’ bálványok. – Theréz szakasztá félben néma bámulásunkat. Bácsmegyey! nints é az vala’ hol meg-írva, hogy a’ leg-több virágzás tsak ollyan, mint az álom-kép? kérdé tőllem. Igen, mondám; ’s az Isten tudja, hogy az! – Eggy sohajtás szaladt ki meljén, nem szóllott semmit, hanem intett, hogy menjünk tovább. Eggy helyt a’ tó’ partján meg-állapodtunk, sokáig néztük, hogy a’ nagy szél dühösködő zajjal mitsoda tajtékos habokat tsapdos-ki a’ partra, mellyekben a’ Hóld, öszve-rongyollott felhőji közzűl, tsak néha tekintett reánk. El-ragadtatva állottunk így sokáig. A’ Theréz’ szemeiből eggy könny tseppent-le a’ kezemre. – Miért sír Nagysád? kérdém, – Miért? felele. Nem látja é, mint tépte-le a’ szél azokat a’ szép virágokat fáinkról, mellyek még tegnap ollyan édesen illatoztak, olly bőv termést ígértek? nem látja é, mint fújja-el a’ tóba? mint nyilnak itt meg a’ habok? mint nyelik-el, ’s nem hagyják semmi jeleket léteknek? – nem látja é ezt? ’s ha látja, nem sír é? – Az Istenért, mit mond Nagysád! felelék; ez az a’ gondolat, a’ melly ollyan homályosan lebegett, mint valami nehéz álom, lelkem előtt; a’ mi engem így fojtogatott; Nagysád ébreszti-fel azt bennem; ’s fel-ébredése rettenetes. – Én eggy le-vágott fa’ törzsökére űltem, Theréz pedig a’ tóhoz állott, ’s merően nézett az egymást toló habokra. Gyermekségem ’víg reggele terjedt-el előttem láttam víg virágzásomat, – láttam; hogy érő gyümőltseimnek minden ragyogó reménnyét eggy szempillantás egyszerre le-rázta, ’s el-hólt tompaságban űltem ott, mint az a’ férj, kinek felesége véletlenűl dűlt-el óldala mellől! – a’ ki mindenét el-vesztette, ’s ebbe kereste minden vígasztatását. Theréz látta, mint küszködöm ezzel a’ gondolattal, ’s fel-vitt a’ Kastélyba; de semmi sem állíthatta helyre kedvemet. Sokára magamban hagyott, ’s én tsaknem minden érzéstől meg-fosztatva dűltem-el ágyamon. A’ sok nyughatatlan rettenetes álmok, mellyeket néha fél-ébren álmodtam, ezt az éjtszakámat a’ leg-félelmesebb éjtszakájává tették életemnek. Tsak virradta felé alhattam-el, mikor a’ fergeteg után nagy esső esett, ’s nézd – millyen szép most a’ reggel! Vége a’ fergetegnek, ’s az eget a’ leg-szebb kék szín borítja-el. Ablakomon úgy hat-fel a’ tavaszi virágok’ illatja, mint a’ ki-öntött balsamom; ’s ez a’ gyönyörű tekíntet a’ kertre és a’ tóra, új erőt, új életet tőlt ereimbe.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Torna, Juliusnak 12dikén.
Oda vagyok, édes Marosym! oda vagyok! – Theréz – – – ah! el-gondolhatod é, ’s nem dűlsz é hátra ijedtedben ettől a’ gondolattól? – – – Theréz belém szeretett! – Belém! belém szeretett, ’s ennek tudásában mennyei bóldogság ’s a’ pokloknak minden kínja van el-rejtve. Nem kínzott é eddig is mindég a’ leg-iszonyúbb aggódás, hogy szívem le-roskadt nagy kínjai alatt? ’s ennek is rám kell é még tódúlni? – – Eggy szeretetre méltó Leány’ nyúgodalmát kelle é fel-forgatnom, eggy tiszteletre méltó ősz atyán kelle é erántam mutatott kegyességéért, szíves vendégléséért, éppen ott ejtenem sebet, a’ hol leg-méljebben hat-bé, a’ hol leg-inkább érzi? Kedves gyermeke’ szívébe kellett é halál, ’s meg-emésztő gyötrelem’ magvát hintenem? ’s mind ezt mivel? – egy szerentsétlen szerelemmel, melly leg-inkább az érzékeny jó szíveket hatja-meg. – Marosy, ez a’ gondolat, – nézd, kérlek, mint hembereg szívemben, érről érre, mint eggy égő tűz-patak; mint égeti-meg minden ütköző tsemetéjit a’ nyúgodalom’ reménylésének!
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Keresztes, Júliusnak 15dikén.
Már ma bővebben írhatok néked, ’s azt beszéllem-el, mint vettem bútsút Theréztől. Ő ki-ment vólt valahová, midőn Lévai a’ Bátyám’ levelét négy posta-lóval Kassáról ki-kűldötte, mellyeken nékem késedelem nélkűl Buda felé kell indúlnom. El-bútsúztam az öreg Grófftól, ’s a’ kertbe akartam le-menni, míg Theréz haza jön, ’s egyszerre hallám, hogy az udvaron az eránt tudakozódik, kié, ’s mit akar az a’ kotsi? Szaladva jött-fel a’ gráditson, midőn meg-tudta, hogy késedelem nélkűl akarok, mint-hogy a’ Bátyám Budára érkezett, indulni. – Az Istenért Bácsmegyey! monda el-halványodott képpel, mellyen én szánakozást, a’ leg-szívesebb barátságot, ’s az el-szakadás rettegését láttam, – mit tsinál? – nem vólt annyi erőm, hogy rá feleljek. Az a’ gondolat, hogy talám szeret, úgy lobbant-fel előttem, mint valami láng a’ setétben, ’s megint el-tűnt. De mindég igazabbá, mindég bizonyosabbá, egyszersmind pedig mindég kínzóbbá, gyötrőbbé is lett, midőn a’ Palotába mentünk-fel; ő a’ Fortepiánó mellé ült, ’s phantasiájának szárnyain az érzés’ méllységeibe hatott. Nem állhattam-ki tovább, ’s azon szín alatt, hogy még holmimet kell el-rakatnom, ki-mentem a’ szobából. Ott űlt még akkor is, mikor eggy darab idő múlva vissza-jöttem. Helyben maradt; én pedig fel ’s alá jártam a’ szobában. Az ő hajlandósága, sőt maga az ő szerelme, akármillyen kitsínynek gondoltam-is azt, nagyon meg-illetett, ’s ekkor képzeltem-el, millyen nehezen fogom őtet el-hagyhatni. Rövídeden akartam bútsúzni, ’s már mentem feléje; de ő elimbe jött, ’s az ablakhoz vitt. Minden vonogatózás nélkűl követtem őtet oda. A’ Nap éppen hanyatlani kezdett, ’s gyönyörű estve kezdte el-borítani az eget. Minekutána sokáig majd rám, majd ismét a’ szép estvére nézett, mosollyogva így szóllított-meg: Bácsmegyey! illyen szép lessz é a’ mi életünk’ estvéje? – Hidjük azt Theréz! felelék. ’S hát azt hiszi é, hogy még el-nyeri a’ Mantzi’ kezét? kérdé hírtelen. – Valami titkos vígasztaló erő el-futotta szívemet. – Jó Theréz! – mondám, ’s szívemhez szorítottam kezét, – ha az estve nem illyen tiszta, nem illyen víg, – úgy – úgy a’ következő reggel lessz az; ’s eggy lehellete annak az életnek ’s eggy súgára annak az ott éltető Napnak el-fogja törleni azt a’ nyomorúságot. – El-hallgattunk, ’s én láttam, mint küszködött magával. – Jöjjön, édes Bácsmegyeim, mi mind a’ ketten el-vagyunk keseredve; hadd verjek még eggy darabot. A’ Fortepiánó mellé vezetett, egynéhány hangot ejtett rajta, öszve-futotta kúltsait, úgy tettette magát, mintha gondolkozna, mit verjen, ’s egyszerre esett-le az epedés’ szívet-olvasztó mennyei hangjaira, midőn ezt kezdette verni és énekelni: Utánnad folynak könnyeim, ’s a’ t. Egyszer sem énekelt ollyan indúlattal, ollyan hajló, hízelkedő édes hanggal. Az utolsó Stróphában: Méllyen érzem szívemben kitsapott, ’s ollyan kedves enyelgésben vesztette-el magát, hogy Fortepiánója énekével eggyütt látszatott el-halni. El-végezvén az éneket, meg-fogta kezem’. Én még nem tértem-vissza abból a’ mélly álomból, a’ mellybe kedves éneke szenderített vólt. – Bácsmegyey! monda, ímé itt hágy engem’, – mikor látjuk ismét egymást? ’s mit hágy nékem emlékezetűl? – Theréz! forró igaz barátságomat! – A’ barátság’ neve alatt el-fordította fejét, ’s egynehány könnyet törlött-ki szemiből, ’s ismét így szólla: Nékem ugyan semmire sints szükségem, hogy az Úrra emlékeztessen; de még is – ne tagadjon-meg tőllem eggy kérést, mellynek bé-tellyesítésétől nékem olly sok függ, – küldje-meg nékem a’ képét. – El-ijedtem, mert tudom, hogy az illyen emlékeztető mennyit árt; – de ki állhatott vólna ellent annak a’ tekintetnek, a’ mellyel azt tőllem kérte? – ki-kerestem azt a’ Portraitemet, mellyet számodra festettem, és a’ mellyel téged lakadalmad’ napján akartalak meg-ajándékozni. – Igy tsókolja a’ jámbor Szarándok az elibe tartott ereklyéjét valamelly Mártyrnak, mint Theréz az én Portraitemet; de ezt tsak néked mondom; tsak néked szabad mondanom. Tsak nem éppen abban a’ szempillantásban lépett-bé a’ tseléd a’ szobába, jelenteni, hogy minden készen van. Theréz egész erejét öszve-szedte. – Menj, monda, ’s jusson eszedbe néha, hogy Tornán eggy Lyányt hagytál-el, a’ ki magánosságában kevély gyönyörűséggel fog utánad sírni. – Theréz, mondám, – Nagysád, én utánnam? – Isten! ’s ezenn tsudálkozik? felele; ennyi édes-bánatú szem-pillantás után nem kellett é néked szívem előtt kedvesnek, sokkal kedvesebbnek lenned, mint minden, a’ mit esmerek. El-akadtak szavaink. Egymás mellé űltünk a’ kanapéra. Ki nem mondhatom, millyen teli vólt szívem; nem mertem szememet fel-vetni. Bácsmegyey! monda az el-tsüggedő szerelem’ lassú gyenge hangjával, Bácsmegyey! – Rá tekintettem, ’s – ah gyönyörű kék szemeinek mennyei pillantása egyszerre nyitotta-meg szívemet, hogy sírhattam. Ő elő-vette keszkenőjét, ’s le-törlötte könnyeimet. Édes Bácsmegyeym, ennyi könnyek közt nintsen é vagy eggy értem sírva? Theréz, felelék, – mind! mind! ’s egyszerre rohantam karjai közé – – – Jól van; szívemen fogom tehát hordozni ezt a’ kedves keszkenőt, mellybe könnyeid húllottak, valamikor magam leszek, ’s rólad gondolkozom; ’s óh be sokszor lessz az! – Azokat a’ könnyeket, a’ mellyeket utánnad fogok húllatni, ebbe szedem-fel, – mindenike találja sírját, – mert te a’ tiéddel szentelted-meg. – szívem teli vólt, ’s még sem találhattam semmi expressiót, semmi gondolatot, a’ melly azt ki-tehette vólna. Meg-szorítottam kezét. Már hallottuk a’ Gróff’ kopogását. Az el-szakadás’ rettentése el-foglalt egészen. Nem bírtam magammal, ’s által-öleltem őtet. El-tüzesedett ajaki tsókolva szorúltak ajakimhoz. – Menj, monda, menj most; ez a’ szempillantás örökre öszve-köt veled. El-eresztettem őtet, ’s a’ Kanapéra dűlt-vissza. Az öszve-tódultt fájdalmak’ leg-indúlatosabb hevével rohantam atyjának karjai közzé, a’ mint a’ szobába lépett, ’s eggy néma ölelés után, melly bizony mind ki-nyomta azt a’ háládatosságot, a’ mellyet ez eránt a’ jó Öreg eránt szívemben viseltem, lélekzet nélkűl szaladtam a’ kotsi felé. Magamon kivűl vóltam, nem érzettem, nem láttam, nem hallottam semmit. Már a’ mezőn vóltam, mikor annyira tértem magamhoz, hogy a’ Kastély felé nézhettem. Theréz az Altánán könyöklött, én fejér keszkenőmmel jelt adtam néki, ’s még egynehány tsókot akartam vetni feléje, midőn szemem előtt ő, a’ Kastély, ’s az egész Város el-tűnt, ’s a’ lovak eggy dombról le-felé szaladtak.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Juliusnak 19dikén
Nem írok néked semmit arról az örömről, mellyel a’ Bátyámat meg-láttam, ’s a’ mellyel egymást öszve-öleltük. Az öröm előttem most ollyan búborék, a’ melly abban a’ szempillantásban múlik-el, a’ mellyben támadott.
A’ Bátyám jó ember, tsak azt nem szeretem benne, hogy minden-féle-képpen akarja enyhíteni fájdalmimat, ’s ezzel már illyen rövid idő ólta is, felette sokszor meg-rontott, azt gondolván, hogy úgy ér végéhez. Mindjárt, hogy ide érkeztem, Visitekre hordott magával; tudod pedig, hogy az soha sem vólt kedves dolog előttem. Én szaladni akarnék a’ világ elől, ő pedig azt akarja, hogy keressem azt; mert külömben, azt mondja, nem békélhetek-meg e’ világgal, sem a’ világ velem. Én esmérem jó szándékát, ’s alája vetem magamat akaratjának. De, ah! a’ ti öszve-gyűléstek, a’ ti együtt-lételtek’ látása nem tsendesítheti-le annak a’ meg-tsaltt Ifjúnak hánykódásait, a’ ki eggy ollyan ember’ meg-látásától, a’ ki barátságos szeretet helyett, néki minden kínt, minden gyötrelmet töltött, a’ barátság’ kedves színe alatt, szívébe, el-retten. Hányjátok-ki assembleétokból az elsőségen kapdosást, azokat az alatsony indúlatokat, a’ mellyek nem engedik el-titkolhatni magokat, ha selyembe, aranyba öltöztetik is; – ha nem, – úgy haszontalan igyekezetetek, ’s annyit nyertek véle, mintha eggy vakon-szülöttnek, a’ ki előtt az emberi test’ alkotványának szépsége felől sokáig prédikálgattatok, eggy két szempillantásig meg-nyithatnátok szemét, ’s oda vezetnétek, hol a’ sok sánták, bénák, ormós hátúak, együvé-gyülekezve eggy tsoporton ülnének. Azzal a’ sok gyönggyel, gyémánttal, azokkal a’ sok tsillogó arany-szemekkel, azzal az erőltetett nevetéssel nem tsaljátok ti meg soha annak szemét, a’ kit már vígyázóvá tett álnokságtok; hagyjatok inkább békét szegénynek, hadd igya ő a’ jól-tévő egyenes természet’ szemlélése alatt az új erőt adó öröm-poharat, – ha ez nem adja őtet vissza a’ világnak, ha ez nem nyitja-meg szívét, ó! úgy zárva marad örökösen! – haszontalan lessz a’ ti gyönyörködtetéstek; tsömör és ásítás lessz ezeknek a’ gyümöltse.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Júliusnak 22dikén.
Endrédy most sokat útaz, ’s ha ide haza van is, úgy el-van foglalva, hogy alig marad huszon-négy órából eggy fertállya, mellyet velem tőlthessen. Én nem lehetek-el panaszolkodás nélkül; ’s innen van, hogy téged még akkor is, mikor fejed Bétsben, Isten tudja, mitsoda nagy dolgokban fő, panaszim’ hallgattatásával kínozlak, hogy szívem’ leg-kissebb szenyvedéseit is elidbe terjesztem. A’ te szíved Marosy, a’ te engemet-szerető érzékeny szíved bíztat, hogy kész szánakozással bontod-fel leveleimet. Nem magad írtad é azt nékem, hogy leveleim olvasztják-fel szívedet megint fagyos hidegségéből, az érzékenység szokott lágyságára, mikor izzadva tőltött napjaidnak estvéjén bosszankodva nézed azt, hogy igyekezetidnek egész épűletit mint düjtögeti-fel másoknak áskálódása, ’s hogy most újonnan kell azt a’ régi útat kezdened, a’ mellynek már régen lettél vólna végén, ha némelly mások’ romlásával bóldogúlni akarók’ gonoszsága nem kőlt vólna fel ellened, a’ kik azonn leskelődnek mindég, mit tsíphessenek-el ártatlan színnel az idegen keresményből? – Tartalék nélkül írok tehát néked, ’s bezzeg ezekben a’ napokban lessz mit olvasnod, ’s lessz min sírj. El-felejtettem néked valamit meg-írni, melly rajtam nagy sebet ejtett. Még alíg pihentem-ki magamat, midőn a’ Bátyám félre vont. Édes Ötsém, te beteg vagy, monda. A’ te betegséged valami titkos betegség lehet; már leveleidből kezdettem azt gyanítani, ’s imé most színed, fonnyadásod mutatja, hogy nem vólt ok nélkűl gyanakodásom. Felejtsd-el eggy-kevéssé, hogy az Atyád’ testvére vagyok; gondold azt, hogy leg-belsőbb barátoddal szóllasz, ’s öntsd-ki szívedet egésszen előttem. – Hogy felelhettem vólna ennek a’ jó embernek egyébként, ha nem síró szemmel, ’s indúlatos által-szorításommal. – Édes Uram Bátyám! felelék néki síró hanggal; nékem Uram Bátyám előtt nints titkom, ’s hogy eddig el-titkoltam, az onnan esett, mert nem akartam tsendes napjait meg-mérgesíteni. – Esméri Uram Bátyám Surányi Mantzit? – Tegnap mutatta vala’ ki a’ Theátrumon, felele meg-ütközve. – Ezt a’ Mantzit, édes Uram Bátyám, én négy esztendő ólta esmérem, belé-szerettem leg-első látásommal, ’s ha szája’ vallásának, tekintetinek, ’s annyi biztatásának hitelt lehet adnom, tőlle vissza is szerettettem. – Az alatt, míg én az el-múltt télben Sopronyban mulattam, Szent-Pétery Secretáriussá lessz a’ Consiliumnál, vele meg-esmerkedik, ’s nem tudván semmit szerelmem felől, Szűléitől meg-kéri, ’s Mantzi eggy kevés vonogatózás után hozzá megyen; ezekben a’ napokban feleségévé lész, ’s engemet ekként a’ leg-iszonyatosabb inségbe taszít. Már most mindent tud Uram Bátyám! – Ezt nékem desperatus hanggal kellett mondanom, mert a’ Bátyám nagyon el-ijedt. Azt akarta, hogy mindjárt hagyjam-el Budát. Én elibe terjesztettem, hogy azt olly hirtelen nem tselekedhetem; ’s ő reá állott, de meg-ígértette velem, hogy a’ Lakadalom után mindjárt megyek. Hová? sem ő nem tudja, sem én! –
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Juliusnak 24dikén.
Ezer ember közt sints eggy, a’ kinek egész életében illyen estvéje lett vólna, mint nékem ez a’ mai. Hadd fogjak elő-beszélléséhez. – Tudod, mennyire szeretem a’ Muzsikát; ’s szívem mint olvad a’ leg-édesebb könnytseppekké, mikor eggy Andante vagy eggy Adagio, vagy eggy szerelmesen panaszolkodó Aria hatja-meg lelkemet; ’s mint forr, mint szikrázik minden bennem, mikor valami harsogó Symfonia zúdúl-meg, mint a’ kősziklákról szakadó patak. Igy jártam én ma a’ Vice-Praeses Grof…nál a’ Concertben. Majd szerentsétlenségemet átkoztam, majd meg’ Mantzit, majd meg’ magamat; szemére hánytam egész elkeseredéssel állhatatlanságát: de egyszerre – egyszerre lágyúltam-el megint a’ Muzsikával; el-lágyúltam, ’s megint Bácsmegyeyvé lettem, ismét szerettem a’ világot, meg’ Mantzit; – meg-botsátottam néki egészen, ’s úgy néztem őtet, mint az engemet-szerető kedves Leányt; – által-öleltem árnyékát, meg’ mindent, mindent, a’ mi elimbe jött, ki-mondhatatlan szerelemmel! – Illyen édes el-keseredésem alatt nyíla-meg az ajtó, ’s Mantzi bé-lépett. Mi lelt, azt magam sem tudhatom, tsak arra emlékezem, hogy mind a’ két kezemmel el-takartam a’ képemet, ’s abban a’ szempillantásban tökélletesen azt hittem, hogy engemet, ha kezemmel fedem-el ortzámat, meg-nem lát. Eggy Violin-Concert hozott megínt magamhoz. A’ mint annak vége vólt, eszébe jutott a’ Bátyámnak, hogy én Flautravert fúhatnék; ’s meg-súgta azt a’ Vice-Praesesnek; ’s ezzel eggyütt az egész Sereg rám tódúlt, ’s addig kért, addig rimánykodott, hogy lehetetlen vólt tőllök meg-menekednem. Hogy annál hamarább toljam-el nyakamról, mindjárt elő-vettem a’ Flautravert, noha meg-kell vallanom, hogy soha se vettem azt kelletlenebbűl kezembe. A’ Mantzi’ jelen-léte nékem mindent szentté tészen; ’s óh hányszor accompagniroztam én néki a’ Flügelnél, hányszor énekelt ő az én Flautraverem mellett. Víg könny tseppent gyakran az előttem ki-nyiltt nótára, mikor szerentsés expressióm eggy lassú édes könnyet fatsart-ki elasticus érzéséből, ’s ehen a’ Mantzi’ jelen-létében kelle ismét azt fújnom, a’ kit még most is olly hevesen szerettem; és a’ ki felől tudtam, hogy hólnap-után másnak nyújtja kezét. Reszketve állottam a’ Pulthoz, ’s mint hogy Mantzi, mikor éppen a’ nótámat a’ Pultra akartam tenni, előttem el-ment, kétszer ejtettem-ki az egész tsomót kezemből, úgy hogy minden rám bámúlt. – Én a’ mesterséges darabokat únni kezdtem, mert mentől simplább a’ compositio, annál erősebben hat a’ szívre, ’s ugyan ezért odahaza már eggy illyen darabot kerestem-ki, hogy ha valamiképpen kivánni fogják hogy valamit fújjak, készen találjam. Ez a’ Z… compositiója vólt. Marie Clavigo után kesereg benne. A’ Vocale ollyan könnyű, ollyan gyengén foly, a’ hol ez a’ szegény szerentsétlen Lyányka azokat a’ szerentsés órákat emlegeti, a’ mellyeket Clavigóval tőltött; azután pedig, a’ hol támadó haragjában azt a’ szempillantást átkozza, a’ mellyben őtet először látta, ollyan teli van energiával, ollyan teli! hogy sírva köszönnéd-meg azt Z…nek, ha hallanád. Ő ezt nékem componálta, ’s ugyan azért az accompagnementot hozzám alkalmaztatta, ’s engemet benne ollyan szerentsésen copírozott, hogy úgy tetszik magamnak is, mintha a’ kesergő hang akkor szívárogna-fel kesergő szívemből. Ő tudja, hogy én a’ Flautravert tsak szerelemre ’s szerelmes panaszokra tartom; ’s egész erejét ki-öntötte benne. A’ Textust Klári énekelte, mégpedig ollyan jól, hogy rajta minden tsudálkozott. A’ Declamatiója gyönyörű vólt, ’s az Ariát ollyan kedvességgel, ollyan ártatlansággal énekelte, hogy minden szív meg vólt ígézve általa. A’ mi engem’ illet, én közönséges helyben-hagyást nyertem. A’ Recitatív’ végén a’ leg-dühössebb bosszankodásból megyen a’ Muzsika az Áriára által, a’ mellyből az olvadó szerelem láttatik szóllani. Z… ezt az által-menetelt a’ Flautravernek, ’s az én phantasiámnak hagyta; ’s ekkor igen szerentsésen találtam expressióját, mint olvad ennek a’ jó-szívű Leánynak egész mérge az el-hagyott szerelem’ epedő keservére. Éjféli tsendesség terjedt-el a’ palotában a’ Recitativ alatt, kivált mikor én a’ Cadenzben vóltam. Figyelmező fülekkel hallgatta minden Flautraverem’ epedő Leánykáját; ’s mikor az Áriára az egyéb instrumentumok is meg szóllaltak, siketítő tapsolás támadt, ’s minden brávót! brávót! kiáltott. Örűlhettem vólna ugyan rajta, hogy ennyi Dilettantok’ dítséretét nyertem-el, de ez az egész dítséret semmi sem vólt eggyhez képest; az az eggy pár könny, a’ mellyet a’ Mantzi’ ortzáján le-gördűlni láttam, édesebb jutalom vólt nékem, mint az a’ sok tapsoló kéz, az a’ sok brávó-kiáltás. A’ Bátyám nem győzte végét várni ’s sokan attól féltek, a’ mint beszéllik, hogy nékünk szalad, ’s félbeszakasztja. A’ mint a’ darabot el-végeztük, Klárinak ment, által-ölelte, ’s úgy öszve-tsókolta, hogy képe egészen égett. Nékem kedves szemekkel hajtotta-meg magát. Én vettem észre el-lágyúlását, – ’s az óldal-szobába mentem által. Ez bizonyosan kedves vólt Mantzinak, mert ő Klári mellé állott, ’s úgy olvasta a’ textust, mellyet eggy keservesen tőltött estvén magam componáltam, és a’ melly egészen szívemből folyt; minthogy minden felém tódúlt, ő is kíntelen lett vólna a’ többiekkel játékomért eggy complimentet tenni. Én az óldal-szobába eggy kevéssé ki-pihentem magam’, ’s mikor megint a’ palotába jöttem, eggy homályos szegletbe vonúltam-meg. Még egynéhány jó darabokat játszottak, a’ mellyeket lehetetlen vólt meg-indúlás nélkül hallani. Illyen vólt kivált eggy Áriája Anfosszi-nak, a’ mellyet a’ Personális Kis-Asszonya énekelt. Vanhallnak eggy Sinfoniáját hagyták utóljára. Ó Marosy, be bóldognak tartanám én magamat, ha azt az embert valaha által-ölelhetném! ha nedves szemekkel köszönhetném-meg néki, hogy szomorú kedvetelen óráimat, ollyan tsuda-tévő kézzel vídította-fel. Gluck után senki sem hatja-meg úgy szívemet, mint ő, ’s Isten tudja mit nem adnék érte, ha eggy két passageát én tsinálhattam vólna.
A’ Concertnek vége lévén, egyenesen haza jöttünk; ’s most ollyan tsendesen, ollyan magammal meg-elégedve űlök magánosságomban, a’ mint igen ritkán vóltam.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Júliusn. 29dikén.
A’ te Klárid gyönyörű gyermek! Noha nagyon kért, hogy a’ mai esetéről néked eggy szót se írjak, még sem állhatom-meg, hogy el-ne árúljam. Sokkal szebb tselekedet az, hogy sem el-hallgathassam. – Mikor még nem vóltál hivatalban, sőt mikor még vetélkedő Társaid miatt igen kevés reményed lehetett a’ mostaninak el-nyeréséhez, ugyanakkor eggy gazdag, szép és nagy-születésű Kérőnek adott kosarat, a’ nélkűl, hogy azt te, én, vagy valaki más tudta vólna, az ifjú Báró…nak. – Én ezt ma véletlenül tudtam-meg; bé-lépek a’ szobájába, ’s látom, hogy asztalkája mellett eggy levelet gyertyája felibe tart. El-ijedt, a’ mint meg-látta, hogy jövök. Tám bizony mondám, titkos correspondentziáid is vannak? vígyázz, hogy azt meg-ne tudja Marosy; mert az tilalmazott portéka. – Nem édes Bátsim, felele dadogva, de hogy gyanúságod ne légyen, mindent el-beszéllek; ’s ekkor meg-vallotta, hogy Báró … néki írt, ’s ő azt válaszolta, hogy ő már szívével nem szabad, és hogy az, a’ mit most égetett, a’ Levélnek töredéke. Én ki-találtam okát miért tartotta ő ezt titokban ekkoráig; de ollyan kedvességgel kezdte elő-beszélleni, hogy egyenesen szájából akartam hallani. Minden affectatio nélkül, ’s a’ leg-kedveltetőbb magában való kevélységgel vallotta-meg előttem okait; ’s a’ te szíved nem érzene eléggé nemesen, ha ezeket nem érzené a’ nélkűl, hogy én elidbe adjam.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Augustusnak 1-sőjén.
Soha sem szenyvedek többet, mint estvénként. El-képzelem illyenkor, millyen kedvesen pihen-meg Szent-Pétery nappali írkálása után Mantzi mellett; ’s Kedvese’ nyájaskodásai únalmas fáradságát mennyivel édesebben jutalmazzák-meg Elől-Járóinak meg-külömböztetéseinél. Illyenkor szaladok magam előtt, mert nem állhatom-ki ezt a’ kínzó gondolatot; de akárhová szaladok, tsak-ugyan fel-lelem magamat; ’s mit nyertem minden szaladásommal? Ha tűz támad a’ házadnál ’s mindened hamuvá lessz; ha szántó-főldeidet iszap lepi-meg, ha jószágodat az ellenség rabolja-el, még gazdag lehetsz, mert tágas előtted a’ világ, ’s leg-alább nem vagy szív nélkűl: – de ha ez van oda, ha szíved nints, ha aranyba őltözöl is, ha nemzetségek bukknak is térdre előtted, ha kedvese vagy is Fejedelmeknek, vagy ha Királlyá lészel is: – nints semmid, szegény vagy! szegényebb az éhhel-haló kóldúsnál.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Aug. 3dikán.
Eggy visszás történet ma egészen ki-forgatott sarkamból. A’ Bátyám tegnap azt tudakoztatta tőllem, ha nem akarnék é vele ma reggel ki-lovagolni? Rá állottam. Ő nem törte azonn magát, mellyik úttzán ki lakik? én pedig méljebben vóltam el-merűlve, mint sem hogy az eszembe juthatott vólna, ’s e’ szerint míg körűl-néztük magunkat, a’ Mantzi’ lakása előtt termettünk. Én ezenn el-ijedtem, kivált azt látván, hogy Mantzi lovaink’ kopogására ablakot nyitott, ’s ki-nézett. Abban az el-ijedésemben nem tudtam ha fel-tekintsek e’, avagy nem? szívem intézte-el kétségemet, fel-tekintettem, ’s azt gondoltam hogy el-süllyedek, mikor láttam, hogy az ablakból vissza-ugrott. – Ah Marosy! miért fél ő én tőllem? Igazán ijesztő-é az én látásom? – jaj néki! – de jaj nékem is! – Jaj néki! ha lelki-esmérete vádolja, – ’s jaj nékem, hogy azt a’ szeretett Lyánykát szenyvedni látom, ’s karjai közt nem sírhatom ki szíves botsánatomat! – Annak-előtte kerestem őtet, ’s gyakorta ő-is engem; ’s ha tsak eggy fertályig múlathattam-is körűlte, be bóldog vóltam! ollyankor, mikor tudtuk, hogy soká nem lehetünk együtt, ollyan busongva űltünk, ollyan szent vólt minden pertzentés; ’s ha el-jött az idő, ’s mennem kellett, ’s ha még azon felül a’ szerelem még eggy ’s két minútummal tovább tartóztatott körülte, ha tsak ugyan el-kelle mennem, el-vittem tőlle valamit, eggy virágot, vagy valamit egyebet; azt elébb véle meg-tsókoltattam, meljemhez szúrtam, vagy ’zebembe tettem, ’s magammal hordtam, ’s már könnyebb szívvel mentem-el, hogy valamit vihettem a’ mihez hozzáért, a’ mit kedves lélekzetével meg-szentelt. – Be minden el van most változva, édes Marosym! Mikor ennek-előtte nap’ fel-kőltekor lovat nyergeltettem, ’s által-mentem Pestre, ’s Endrédyvel a’ kertekre vettük magunkat, ’s olvasgattunk; ’s mikor osztán a’ nyóltzat el-ütötte, ’s tudtam, hogy Mantzi már fel-költ, ’s az ablakon utánnam várakozik; – ah mint nyargaltam végig Pesten! mint rengett a’ híd alattam! ’s mint boszankodtam, hogy a’ Vár-dombon lovam nyargalva nem mehetett! ’s mikor osztán arra az úttzára értem, a’ hol Mantzi lakik, ’s ő meg-hallotta, hogy jövök, ablakot nyitott, ’s kedveltető negligéejében ki-nézett, mint ágaskodott, mint ugrált meg-sarkantyúzott kevély paripám, hogy minden az ablakra szaladt; ’s mint lepte-el homlokomat a’ férfiúi kevélység! ’s mikor így a’ tajtékos lóról néki eggy jó reggelt kiáltottam-fel, ’s ő azt eggy édes mosolygással fogadta-el – óh mint felejtettem-el akkor mindent! millyen nagy vóltam magam előtt! sem a’ ló, sem az Ura nem tudta sokszor, hogy menjen-el előlle.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Augustusnak 7dikén.
Borzadás járja-keresztűl minden részemet, valamikor óra-ütést hallok, mert minden új negyed közelebb visz ahhoz a’ rettenetes szempillantáshoz, mellyben őtet el-vesztem, – el kell vesztenem. Így számlál-el-tsüggedtt bús rettegéssel minden szempillantást a’ halálra itélt szerentsétlen Fogolly. Maga előtt látja az élet’ utolsó pertzentését, a’ hohér-színt, és a’ ki-rántott pallost. Reszket benne az élet szeretete, ’s küszkődik azzal a’ természet ellen fel-zúdúltt kívánsággal, hogy nyomorúságának valaha már légyen vége. Isten! miként álljam én ezt ki! Gyakorta fel-tészem magamban, hogy hozzá szaladok, lábához vetem magamat, ’s mindenre, a’ mi szent kénszeríteni, az Isten’ nevében kérni fogom, hogy ne tegye-meg azt a’ rettenetes lépést. Mikor így az a’ kín elő-kap, ’s az ő bírtoka után való vágyás minden eremben annyira forr, hogy majd meg-pattanok; majd meg öszve-szorít, hogy alíg vehetek lélekzetet; ’s úgy vagyok, mintha az Aetna kén-köves füstibe kellene fúlnom, – ollyankor engem’ is meg-száll ez a’ kívánság, hogy bár itt vólna már az a’ szerentsétlen pertzentés: de ha megínt meg-könnyebbedem, ’s az Óltár terjed-el szemem előtt, ’s a’ szerelem bóldog ideje úgy lebeg előttem, mint eggy hosszan el-nyúlt kedves Vidék – ollyankor el-tsüggedten űlők megint, úgy, hogy öszve-öszve-rogyok, ha a’ leg-gyengébb szellő ér is, ha tsak eggy mottzanást hallok-is.
Istenem, millyen estve vólt ez! A’ Bátyám eggy Assambleéba vitt, mert fel-tette, hogy nem hágy magamban, ’s e’ szerint eggy hosszú óránál tovább kellett a’ leg-kínzóbb lotsogást hallgatnom a’ Mantzi lakadalmi öltözetéről, termetéről, szokásairól. Végtére itt van az a’ régen óhajtott estvéli tsendes magánosság! de ah eggy tsepp enyhűlés sem szállott még rám belőlle. – Az estve szép meleg; be tisztán ragyognak felettem a’ tsillagok, be tsendesen tsörög a’*
tsörög-a’
szökő-kút, mintha tudná, hogy szükségem van a’ nyúgodalomra. – Nyúgodalomra? Mi ez? Ha nyúgodalomnak hívod a’ nem érzést, a’ meg-fagyott érzékenységet – úgy nem mondhatom, hogy ma nyúgodalmam nem vólt, ’s most is nintsen. – Muzsikát hallok az uttzán!
Tsak ennek vóltam még híjjával. A’ muzsika a’ Mantzi ablaka alatt vólt, Ő az ablakon nézett-ki, félig vetkezve, ’s figyelmezve hallgatta Szent-Péteryjének szerelemre olvadott Oboáját. El-ragadtatva a’ gyönyörűség’ eleven érzése által nem értette sohajtásaimat, mellyek eggy panaszolkodó Flautraver’ Solóját*
Soláját vö. Tetemesebb hibák
accompagnírozták; nem hallotta könnyeim’ tseppenését, mellyek az úttza köveire húllottak. Te esméretlen Barátom azzal a’ panaszlós furulyával! Te is szeretted őtet? Ó úgy testvérem vagy! vagy talám az én Geniusom sugdosta füledbe az el-hagyott, kesergő, sohajtozó Szerelem’ expressiójit, hogy még egyszer ébressze-fel szívében hajdani epedése’ ki-hóltt érzését?
A’ tsendes Soló után harsogva zúdúlt-meg eggy lármás Tutti. Azt gondoltam, hogy el-nyel a’ főld; ’s mikor mindennek vége vólt, ’s a’ Muzsikusok oszlottak, ’s Mantzi az ablakról egy: Köszönöm édes Szent-Péterym!-et kiáltott-le, ’s ez az éj’ tsendességében úgy hangzott, mint eggy Angyal’ szava; – meg-nem tudtam mozdúlni helyemből, mintha oda lettem vólna szegezve. Ő még az ablakon állott, fel-nézett az égre, ’s nékem úgy tetszett, mintha most tisztábban ragyogtak vólna a’ tsillagok, nem ollyan hidegen, mint mikor én magamban tekingettem. – Vígyáztam, mellyik tsillagot nézi, ’s láttam, hogy éppen azt, a’ mellyet velem együtt nézett, mikor estvénként egymás mellett az ablakban állottunk. Istenem! mint tsalja-meg az embert a’ képzelés. Úgy tetszett, mintha tekinteteink öszve-akadtak vólna, mindenike teli szerelemmel, mint régenten. – A’ tiéd szegény Bácsmegyey ! – még ugyanaz ! – az övé – egészen el-változott! – El-szaladtam onnan. Még egyszer vissza tekintettem, ’s már nem vólt az ablaknál.
Most Marosy! azzal a’ kedves gondolattal feküdt eggyes ágyába: utóljára! – – Hólnap, – minő bóldogságot foglal ez a’ szó magában néki. Hát nékem? Marosy! hát nékem? – – Isten! mi lessz belőlem. Nem! nem! ő enyím! egyedül enyím! ’s még is kéntelen vagyok el-nézni, hogy el-ragadják karjaim közül! ki az, a’ ki azt tselekedheti? ’s mihez fogjak? Isten, mutass útat! – Bár tsak eggy Disciplinám vólna! Ezer, meg ezer sebet vagdalnék magamon, hogy a’ fájdalom nagy vólta alatt veszítsem-el azt a’ kevés érzést, a’ mit nyomorúságom meg-hagyott, hogy el-dűljek ’s ki-vérzem szívem’ végét nem esmérő szerelmét. –
– – – – – – –
– – – – – – –
– – – – – – –
Vírad, ’s én könnyebben érzem magam’. Mint emelkednek a’ felhők, mintha a’ Mindenható maga vonná-fel! Jobban-jobban világosodik. Az én patsirtám már egynehányszor hallatta kedves szavát. Most már énekel, mert érzi, hogy a’ természetre világosság és élet száll. Hát galambjaim? másszor a’ Mantzi ablaka körűl repdestek, mintha érzették vólna, hogy az övéi, azért hogy enyímek. Mantzi értette nyögdétseléseket, ’s búza szemet hintett nékik, de most – óh ne repűljetek ablakához; szárnyatok tsattogása őtet Szent-Pétery’ karjai közűl fel-rettenthetné, ’s rám emlékeztethetné, – el-taszított Kedvesére. – Jóltévő Reggel! hányan óhajtották vélem eggyütt fel-jöttedet; most itt vagy, ’s nékem, ’s soknak másnak tám könnyebbűlést hozol. – Már ollyan világos van, hogy ki-láthatom azt a’ hellyet, a’ hol Mantzit először láttam. Mennyi esméretlen érzés érte azólta szívemet! mennyi nem esmért, nem érzett érzést esmér ő, érez ő most!
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, August. 9dikén.
Mantzi már Aszszony! nézz-körűl az egész Teremtésben és ha valami rettenetesebbet mondhatsz, mondjad, kérlek az Istenért! hogy oda ne legyek! De haszontalan kérésem! Nem mondhatsz semmit, a’ mi rettenetesebb vólna annál a’ mit érzek. Nem vesztettem é el mindent? az élet szeretetét? vigasságomat? nyugodalmamat? egésségemet? – Nem vesztettem é el Mantzit?
Itt Marosy, itt ebben a’ kerti szobában, a’ hol annyiszor ültem véle, a’ hol te velem annyiszor vóltál, ’s vélem a’ Hóld-fényében, mikor a’ titkos eleve érzés bennünket szent borzadással lepett-meg, velem annyiszor sírtál, itt írok-meg néked mindent tegnapról, most mikor már alkalmasint el-tsendesedve érzem magam’.
El-tüzessedett indúlatimnak gyötrési alatt mázgoltt soraim fessék-le néked, mit szenyvedtem. Még minden eremben ég a’ tűz, ’s velőm minden tsontomban öszve van rontsolva. Ennyit szenyvedtem Mantzi miatt! – ’s mi a’ jutalom érte? mitsoda jutalmat reménylhetek szenyvedésimért? Minden kivánságom a’ halál!
Tegnap, mikor érzéketlen ájulások között ágyba rogytam, a’ vólt a’ leg-szívesebb kívánságom, hogy bár sohase ébrednék-fel! Az halál által-szorítását ollyan kedvesnek tartottam vólna, mint a’ Mantzi öleléseit; ollyan óhajtott lett vólna az nékem, mint az állhatatos hív Szerelmesnek a’ visszatérő Leány’ ki-nyújtott keze, – ’s ez a’ kívánságom is haszontalan vólt. Szenyvedéseimnek mértéke még nintsen teli; ma, mikor fel-ébredtem, ’s jövendőm’ képe hirtelen, mint a’ fel-lobbant villám előttem el-suhant, érzettem hogy még nem tőlt, ’s – Isten, jó Isten, láttad, mint szakadtak könnyeim!
A’ Természettel együtt derült-fel Lelkem is. Mihelyt gyertya-világ nélkül látni lehetett, fel-őltöztem, ’s meg-másztam a’ Szent Gellér hegyét, hogy onnan a’ fel-kelő Napot láthassam. Még jókor jutottam tetejére, ’s el-dűltem a’ harmatos fűvön. Gyönyörködve néztem, mint nyúlt végig a’ Dunán eggy fátyol-forma köd, ’s mint borította Pestet,*
borította-Pestet,
hogy tsak a’ Tornyok láttszottak-ki belőlle. Millyen tsendesség lepte-meg az egész Természetet! mint nem mozdúlt-meg semmi eggy lassú lágy szellőtskén kivűl, melly a’ szőllők felől susogva jött felém! ’s minekutána a’ pompásan fel-költ Napnak első súgári mindenre életet öntöttek, mint fogott a’ sok madár a’ szőllő kerítéseken, ’s a’ sok fetske, az alattam való kősziklák’ repedési közzűl szárnyra kelvén, víg tsirippoláshoz, ’s minden fű-szál, minden termés, mint kőlt új színre! A’ kegyes Természet’ tsudálása két óráig tartott szerentsés andalgásban. Meg-könnyebbűltem egészen, ’s el-felejtkeztem szenyvedésimről, de kéntelen vóltam félben szakasztani el-tsendesedésemet, mert a’ Bátyámnak meg-igértem vólt, hogy a’ reggeli Kávét nála iszom-meg. Nehezen esett azt látnom, hogy miattam annyit törődik; ’s hidd-el, tsak-nem haragra hozott mikor meg-tudtam, hogy reggeli ki-menetelemből azt kezdte gyanítani, hogy szenyvedésimnek erőszakos halál által akarok véget vetni. Nem, édes Marosym, mig tsontaimban meg-lessz annyi erő, hogy a’ rám rakott teher alatt darabos útamon elébb tovább vánszoroghatok, – mig még ebben a’ koponyában eggy kevés velő marad, addig ettől nem félthettek. Esméred gondolkozásom’ módját; de azt-is tudod, hogy én azt a’ Bóldogtalant, a’ ki élete’ terhe alatt le-roskadván, vashoz kapott, nem kárhoztatom. „Ne itéljetek, úgy nem itéltettek.” Bár tsak arany betükkel tarthatnánk ezt mindég azoknak szemek előtt, a’ kik az illyen szánakozást érdemlő szerentsétleneket kárhoztatják, átkozzák, ’s talám hasonló nyomorúság alatt ugyanazt tselekedték vólna. – Klári, a’ Bátyámnál vólt mikor bé-léptem, ’s rám nem mert tekinteni, mert félt attól, hogy ki-látván szemeimből mit szenyvedek, nem fogja meg-fojthatni könnyeit. Én néki készűlve léptem a’ szobába, ’s a’ Bátyámnak arra a’ kérdésére, ha nem vólna é kedvem véle ebédre Gyömröre menni? készen feleltem. Klári más kotsin jött eggy barátnéjával, ’s jól esett, hogy együtt nem vólt velünk, mert ezáltal eggy rettenetes tekintet látásától menekedett-meg. El-képzelheted, hogy abban a’ Situatióban, a’ mellyben vóltam, mint érdeklett-meg, midőn az-alatt, míg eggy darabig, Pesten a’ Hatvani kapuhoz közel meg-állottunk, ’s a’ Bátyám a’ kertésznével eggy tisztes ősz Anyóval édesdeden beszéllgetett, én pedig könnyel meg-tőltt szemekkel eggy szegletben szomorkodtam, eggy tépett hajú Lyánka bé-botlik, ’s halálos hanggal, oda van Apám Uram! oda van Apám Uram-at kiált! Én fel-pattantam űlő-helyemből; a’ kertészné pedig el-fakadt sírva. Ki az Apád? kérdem a’ gyerektől; ’s helyette, mert féltében szóllni sem tudott, a’ kertészné azt felelte, hogy eggy szegény napi-munkás, a’ ki az átsok mellől le-esvén, úgy öszve-törte magát, hogy egynehány óra alatt meg-hólt. Eggy Özvegyet hagyott maga után, ’s hat neveletlen gyermeket, a’ kiknek annyijok sints, a’ mit egyszer tegyenek szájokba. – Az Apád odavan, édes Lyányom! mondám, nem fojthatván el könnyeimet, de Jól tévőid élnek! Vezess az anyádhoz. – Meg-fogtam az eggyik kezét, ő a’ másikkal könnyeit törlögette, – ’s minekutána a’ kertészné néki biztatta, bátran ment velem oda, a’ hol az anyja vólt. A’ Bátyám utánnam jött. Nem kelle messze mennünk. A’ második házhoz tértünk-bé, ’s eggy öszve-hányt deszkából álló gráditson mentünk-fel eggy ház’ padjára. Magán kivűl feküdt a’ szegény Asszony férjének meg-merevedett tetemi felett, ’s parányi gyerekei lábain fetrengettek, meg nem tudván fogni, mi lessz mind ebből; a’ nagyobbak térden állva imádkoztak vatzkok körűl, a’ leg-kissebbike pedig a’ bőltsőben keservesen visított. Ez az érdeklő képe a’ leg-szomorúbb nyomorúságnak, és az a’ gőz, a’ melly a’ meg-repedezett kürtőkről jött erre, tsak-nem meg-fojtott bennünket. A’ Bátyám hamarább tért magához, ’s embereket kiáltott-elő. Emberek vóltak, a’ kik elő-jöttek: de az emberiség’ gyalázatjára kell meg-vallanom, hogy segítség nélkűl mentek vólna el ismét, ha áldomás, ’s egyéb ígéretek által nem indítottuk vólna szánakozásra. Kétszer*
kétszer
jött ájulásából magához ez a’ szegény Aszszony, de mind a’ kétszer újra dűlt-el, férje meg-hidegedett tetemére. Még akkor is magán kivűl vólt, mikor őtet gyermekestűl eggyütt vitettük a’ kertésznéhez, ’s szobát fogadtunk-ki számára. Félben nem hagyott igyekezetünk által tsak-ugyan életre hoztuk; de mikor szemeit fel-vetette, ’s magát idegen helyt látta, tsak-nem újra dűlt-el megint. A’ kertészné meg-magyarázott néki mindent, ’s ő szegény nem tudta miként és kinek köszönje azt; de láttam én hogy szíve teli vólt, ’s ki-szöktem az ajtón. A’ Bátyám meg-ígérte, hogy el nem felejtkezik rólla, ’s utánnam jött, fel-ült a’ szekérre, ’s minthogy el-késődtünk sebessen hajtatott.
Nem tulajdon nyomorúságom, hanem az a’ nyomorúság, a’ melly mindenikünkre ki van öntve, az a’ sors, az a’ végezés, a’ melly mindenikünkkel közös, a’ mellyel mindenikünk küszködik, izzad; – az, hogy eggy szempillantás gyakorta mindenünktől meg-foszt, minden gyönyörűségünket, mind azt, a’ mi előttünk kedves, el-rabolja; – az, hogy eggy pertzentés a’ Világot, a’ melly az elébbi pertzentésben előttünk még Menny vólt, pokollá tészi; ’s az életet benne pokol-kínlódássá változtatja; – ez vólt, a’ mi engemet kínzott, és – Isten! te meg-botsátol nékem, ha zúgolódtam, panaszra fakadtam! Óh ha én kevesebbé érzeném Barátim’ nyomorúságát! ha te nékem ezt a’ szívet nem adtad vólna, én is el-mentem vólna, mint ezek az érzéketlenek, a’ meg-hólt mellett, ’s nem gondoltam vólna egyebet, hanem hogy meg-hólt. Isten! mondám, meg-tsapkodtam lovaimat, ’s ollyan elmélkedésekbe merűltem-el, a’ mellytől most vissza-ugrom. Repűlve értünk Gyömrőre. Klári nyughatatlankodva várt, mert meg nem tudta fogni mi okozhatta el-késődésünket. El-beszéllettük, mi történt rajtunk, ’s jutalmul az ő és a’ Barátnéja könnyeit láttuk tsorgani. Én végig feküdtem eggy ágyon, ’s nem űltem asztalhoz. El-esett minden erőm, ’s ollyan mélj álom lepett meg, hogy a’ Bátyámnak kellett fel-kőlteni belőlle; külömben el-múlattuk volna az esketést. Klári megint a’ Barátnéjával ment, én pedig a’ Bátyámmal. Sietnünk kellett, mert soká múlattunk, ’s én el-ijedtem, midőn a’ Mantzi útzájára érvén, a’ sok kotsit, ’s a’ sok átsorgó Népet tolongva találtam a’ ház előtt, úgy hogy miattam egynehány lett vólna el-taposva, ha a’ Bátyám a’ gyeplőt ki nem kapta vólna kezemből. Jusson eszedbe, monda midőn le-szállottunk a’ szekérből, hogy örökösöm, eggyetlen vígasztalásom, ’s öregségem’ gyámola vagy! Meg-igértem azt néki, ’s hirtelen forrón tsókoltam-meg kezeit. – – – Erántam való kegyességének eggy új jele könnyeket fakasztott szememből mikor a’ szobámba léptem.
Az-alatt, míg Gyömrőre jártunk, Canapémra eggy gazdagon ki-tőzött új ruhát tétetett. Egyébkor kevés illetődést tsinál nálam a’ ruha: de most szokatlanúl leltem magam’! A’ beteg gyakorta ollyan ételt kíván, a’ mellyhez egészséges korában hozzá nem nyúlt vólna. Így bántam én is; beteg szívem gyönyörűségét találta az aranytól ragyogó öltözetben, mint a’ kis gyermek a’ bábjában. Sem a’ Bátyámat, sem Klárit nem láttam addig, míg az esketésre mentem, ’s örültem rajta, hogy elimbe nem akadtak. Szent-Pétery engemet a’ gráditson várt. Ki-terjesztett karral jött felém, ’s a’ leg-elevenebb örvendezés’ tüze, melly minden erében égett, ’s ábrázatját el-lepte, által-hatott rám. Én el-borzadtam, meg-öleltem őtet, egynehány gratulatio forma hangot dadogtam, ’s az ő karján mentem a’ palota’ ajtaja felé, mellyet egyszerre rántottak két részre. – Marosy! Miért nem nyelt-el engem’ a’ föld, mikor bé-lépvén, Mantzit a’ palota közepén, fejér öltözetben, viola-szín bodrotskákkal, ’s hosszú fekete haját virág és gyöngy-kötelékekben, ’s háta megett az eskető-óltárt fel-bodrozva, fel-ékesítve láttam. Szerentsémre előttem kevéssel egynehányan jöttek hozzá, ’s még beszéllettek véle. Én eszerint időt nyertem magamhoz térni, ’s most már megint egyedűl maradván, meg-szokott szemmel nézhettem szemébe ennek az angyal-lyánynak. Az én idvezlésem eggyügyű vólt; de szíves. Isten! hála légyen tenéked, hogy azt hamisság nélkűl mondottam; hogy annyi szenyvedés mellett is, a’ mellyel kínzott, valóságos érzékenységgel nézhettem szerentséjét. Szűléi, kikkel Tornai mulatásom ólta nem vóltam, nem tudták miképpen álljanak-meg előttem. Látták képemen azt a’ bánatot, a’ mellyet gyalázatos tselekedeteknek köszönhetek; ’s a’ mint a’ vádas lelki-esméret félénkséggé, ’s a’ meg-bántott eránt alatsony hunyászkodássá szokott válni mindenkor, úgy vólt most nékem is alkalmatosságom észre venni, hogy ők erőltetett mosollygásokkal, haszontalan, semmit sem jelentő complimentekkel mint akarták el-rejteni azokat a’ szemre-hányásokat, a’ mellyel őket a’ meg-bántott lelki-esméret pirította. Így örvendeztek azon, hogy egészséges, eleven színben láthatnak, pedig soha sem vólt penyészesebb coloritom mint ekkor. El-únván ezt a’ haszontalan szó-vesztegetést, éppen meg akartam hajtani magamat előttök, mikor az Anyjának az a’ szerentsétlen gondolat jutott eszébe, hogy ruhámat dítsérje. Az Ura nagyon örült ennek, mert jelen-létem ollyan kitsinnyé tette, hogy alig tudta, mit mondjon. Láttad vólna, mint forgattak eggy óldalról más óldalra, ’s darabról darabra mint recenseálták minden részét öltözetemnek. Szerentsémre új Gratulánsok jöttek, ’s ki-szabadítottak kínzóim kezek alól. Unalmomban, sőt bosszankodásomban abba a’ kis szobába mentem-által, a’ mellyben Mantzival annyiszor múlattam. Ez a’ szerentsés helye annyi bóldog óráimnak elevenen emlékeztetett mindenikére. Most már nem úgy néztem őtet, mint a’ Szent-Pétery Jegyesét, hanem úgy, mint azt a’ szerelmes Lyányt, a’ ki izzadásom’ tseppjeit homlokomról játékosan törőlgette; engemet meg-meg-tsókolt; én pedig ölelései alatt a’ Világot minden kintsével, bóldogságával, semminek állítottam. Nem álom vólt é az? kérdém magamtól, ’s mentől bizonyosabbá tettem magamat a’ felől, hogy az valóság vólt, nem álom, annál méljebben sűljedtem-el el-múltt bóldogságom’ szemlélésében. Az-alatt minden hivatalosok egybe gyülekeztek; senki sem vólt hátra, tsak a’ Vőfély, a’ ki a’ Meny-Asszonyt az Óltárhoz vezesse. Mindenütt kerestek, ’s Szent-Pétery maga akadt rám a’ vég-szobában. Jer, édes Bácsmegyeym! monda ollyan esdekelve, hogy meg-borzadtam belé; jer! minden készen van, tégy a’ leg-bóldogabbá. A’ mint a’ Palotába értem, ’s láttam, hogy ott nem-létem miatt minden rám tátja a’ száját, úgy meg-ijedtem, hogy meg nem tudtam mozdulni helyemből, valamíg Endrédy, hogy győzzem-meg magam’ meg nem szóllított. Gyakorta a’ nyúl-szívű is meg-bátorodik ha véletlenül valakit lát maga körül, – a’ ki néki barátja. Tudtam ugyan én azt, hogy rajtam Endrédy nem segíthet; de tekintete ’s meg-szóllítása annyira meg-bátorított még-is, hogy egyszerre magamhoz térvén, meg-határozott lépésekkel mentem Mantzi felé, meg-fogtam kezét, ’s az óltár elibe állitottam. Nékem véle éppen által-ellenébe adtak helyet. Szívem dobogott. Endrédy eggy kis orgonán accompagnírozott annak az éneknek, a’ mellyet éneklettek. A’ Chorál előtt eggy szép Praeludiumot vert; elejentén ollyan lassan, ollyan epedve, azután pedig ollyan erősen, ollyan harsogóan, olly igaz expressióval, hogy én magam is egészen néki keményedtem. Néki köszönöm egyedűl, hogy az egész esketés tzeremoniáját ollyan tsendesen állottam-ki. Mantzi az utolsó Strópha alatt sírni kezdett. Könnyei engem’ nagyon meg-illettek, noha távol vóltam attól a’ gondolattól, mintha azok érettem folytak vólna. De még is erőt vettem magamon, ’s tsak két vagy három ízben kaptam-vissza magamat az el-dűléstől, midőn az eskető Pap ezt a’ szót mondotta ki: a’ mit az Isten öszve-kötött, az ember azt el-ne szakassza. A’ mint ez meg-vólt, ’s minden az új Pár felé tolta magát, én is Mantzi felé mentem, örülvén azon hogy végre keresztül-estem ezen a’ rettentő tzeremónián. Éppen szép könnyeit törlötte-fel. Bár ezek lennének azok az utolsó könnyek, mondám nem éppen szembe tűnő meg-háborodással, a’ mellyeket kedvetlenségében húllatott Nagyságod. – El-hevűltt képzelődésem tsalt é meg – vagy valósággal úgy volt? – nem tudom, nem is akarom szorossan visgálni; – tsak azt tudom, hogy rám eggy tekintet szállott szemeiről, – ’s abban a’ tekintetben mi vólt, néked meg nem mondhatom. Elég az, hogy abban a’ szempillantásban szívemből minden tsendesség, minden nyúgodalom el-reppent, ’s az-ólta annyit szenyvedtem édes Marosym, annyit, hogy magam is tsudálkozom rajta, hogy tudtam azt mind ki-állani: –
A’ vatsoránál Endrédy mellett fogtam széket, Mantzitól alkalmas messzeségre. Fel-tettem magamban, hogy részegségig iszom, de Endrédy észre vette szándékom ’s nem engedett innya. A’ vatsora után, midőn tántzot akarának kezdeni, el-bújtam, de haszontalan vólt, mert Szent-Pétery fel-keresett, ’s kért, hogy a’ Menuettet kezdjem Mantzival; ő a’ Napájával fog tántzolni. Mennyire vólt ez a’ kívánság kedvem ellen, azt nints szükségem néked mondanom, de mit hozhattam-elő mentségemre? ha valóban ki-mentekezhettem vólna is máskor, most szóllani sem tudtam. Botorkázva mentem Mantzi felé. A’ compliment alatt már alíg bírtam magamat; mikor pedig el-váltunk, ’s a’ Mantzi ujján a’ jegy-gyűrűt meg-láttam, annyira öszve-keveredtem, hogy eggy tactust sem tudtam tenni, sőt azt sem tudtam, ha fel-felé induljak é, vagy le-felé? Őgyelgő lépéseim suttogást indítottak a’ nézők között; ’s nékem azt kelle hazudnom, hogy rosszúl vagyok, ’s íly színlelés alatt félben szakasztottam tántzomat. Mint törődtem ezen, a’ szegény Endrédy leg-jobban tudja. Még soha sem bántam ollyan kéméllés nélkül Barátommal, azt kéntelen vagyok gyalázatomra meg-vallani. Alkalmatlan lévén mindenre, a’ vég szobában fogtam helyet, honnan a’ palotába nézhettem, ’s által-adtam magamat az el-taposott szerelem, ’s meg-tsalt remény’ fel-ötlődött ki-fakadásinak. Eggynehányszor kedvem támadt végetvetni szenyvedésimnek, de Endrédy el nem hagyott; és a’ millyen ellenemre vólt akkor jelen-léte, annyira köszönöm most alkalmatlan barátságát, ’s köszönni fogják azok, a’ kinek életem kedves.
Minteggy éjfélíg ebben a’ gyötrelmes állapotban vóltam; akkor Endrédy rávett, hogy eggy két pohár puntsot igyam, melly nékem új erőt ’s kedvet adott. Fel-derültt elmével kezdtem újra tántzolni, ’s a’ Muzsika’ tsengése alatt el-felejtettem minden bánatomat, míg a’ báll vége előtt kevéssel eggy contredanze alatt a’ Mantzi keze kezembe akad, ’s ez a’ tour engem el-múltt bóldog múlatásomra emlékeztetett. ’S óh mint tántzolt ő! – Öröm, víg kedv, – víg, bé-nem borúltt kedv – terjedt-el szép ortzáján! Millyen könnyűséggel, millyen kedves síklással repűlt-keresztűl a’ Tántzosok között. Marosy! azt tartottam, hogy le-rogyok. Eggykor, midőn véle alólról fel-szaladtam, ’s ott kétfelé kelle térnünk, olly szorossan tartottam kezét, hogy el-nem mehetett. Mikor ismét öszve-jöttünk, merően nézett rám. Botsánatot! mondám, ’s a’ könny el-futotta szememet. Ő meg-ütközve látszott lenni, ’s szerentsémre megint el-kelle térnünk egymástól. Úgy örűltem mikor a’ Tántznak vége lett, olly igen örűltem, mintha minden kínomon keresztül estem vólna. Négy óra felé el-széledtek a’ Vendégek. Szent-Pétery is meg-tette a’ rendeléseket, hogy szekere álljon-elő. Minden pertzentésben jobban-jobban érzettem kínom’ nagyságát. El-akadt lélegzetem; ’s mikor Mantzi felém jött, ’s jó éjtszakát kívánt, reszketni kezdett minden tagom, ’s nem láttam semmit. Az Istenért! mondám, még erre emlékezem; – de hogy Mantzi is sikóltott, hogy én lábaihoz rogytam, ’s engemet eggy szobába vontak, ’s Mantzi maga nagy gondoskodással, szagló vizekkel élesztgetett, ’s vak-szememet kenegette, ’s szemeiben könnyek gyűltek, ’s engem minden sajnált, a’ ki látott, azt Endrédy nékem tsak ma beszélte; ’s jó hogy tegnap nem tudtam. El-réműltem, mikor fel-ébredvén ájúlásomból, magamat az Endrédy karjai közt leltem, ’s Mantzit, ’s másokat körűltem állani láttam. Az a’ szánakozás, a’ mellyet nevezetesen az Endrédy és Szent-Pétery szemében láttam, nagyon meg-illetett, ’s ollyan könnyeket gyűjtött szemembe, mellyek gyötrelmimet meg-könnyebbítették. Kevés szóval, de igen szívesen köszöntem-meg barátságokat. Kértem, hogy légyenek nyúgott elmével, ’s el-hitettem őket, hogy egészen helyre állottam, ’s örültem rajta, hogy el-hitetésem által meg-engedték magokat tsalni, ’s haza mentek. Endrédyre támaszkodván Szent-Pétery után vántzorogtam, a’ ki kedves zsákmányát szekerébe űltette, ’s véle repűlve ment. Én is haza jöttem; de mint értem haza, ’s mint feküdtem-le, tsak a’ Mindenható tudja, meg’ Endrédy, nem én. Mélj, nehéz álom szállt rám; – ’s adta vólna Isten, hogy végképpen szállott vólna rám. Ott jobb élet van! Ott bennünket bóldogabb lakás vár. Mint szélesedik ezzel az oda-vágyással szívem! mint olvadnak minden kívánságaim, törekedéseim, mellyeknek tárgya egykor Mantzi vólt, most, minekutána-el van véve előllem, azzá az eggy szíves nyughatatlan kívánsággá! – te utánad Halál! Meg-szabadító, Fel-oldó! – Ó Mantzi! Mantzi! – – – –
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, August. 12dikén
Vannak szempillantások, mellyben a’ leg-gondosabb vigyázás nélkűl nem lehetsz Ura magadnak. Ha pedig még ollyan környűl-állások jőnnek-elő, mellyek abba a’ pontba ütődnek-öszve, mellybe esni fogsz, – tsak eggy haj-szálat hágj-által – oda vagy! Illyen szempillantást adott, ó Marosy, nékem próbáúl az Isten; ’s meg-buktam. El-ragadtatva a’ leg-tüzesebb indulattól, buzdúlásom’ hevében el-vesztettem az ő hozzá való bízodalmat, ’s azt gondoltam, hogy minekutána egyszer-kétszer magam is segítettem magamon, ellent-állhatok minden tsapkodó árnak. Ezzel a’ magam el-hivésével, ezzel az erőmhöz való kevély bízakodással fogadtam-el a’ Mantzi Szüléinek hívatásokat eggy bállra. El-mentem, ’s ez az el-menetel gyilkosommá leve. Nem tudtam azt a’ le-tsendesített tüzet, azt a’ meg-szentelt gyönyörűség’ le-tsendesített tüzét, melly a’ Mantzi szemében minteggy epedve és titkosan lángolt, azt a’ – nem tudom minek nevezzem – azt a’ Lyányok’ magok-viselését, a’ melly nékik Menyasszonyi első éjtszakájok után ollyan különös kedveltetést ád –nem tudtam azt ki-állani. Azt a’ ki-sugárzást azoknak az heves érzéseknek, melly minden kellemetességeiből rám hatott. Le akartam roskadni nagy terhem alatt: akkor minden erő elő-állott a’ roskadó természet’ élesztgetésére, támogatására. Erőltetése minden indulatomat zavarba hozta. Nem bírván magammal a’ meg-őrűlésig tántzoltam. Szent-Péteryné Asszonyom most már nem tselekedte azt, a’ mit Mantzi korában ez előtt még kevéssel tselekedni nem átallott – nem tartóztatta az esztelen Ifjat. Endrédy nem vólt jelen, és így minden tartalék nélkűl tántzolt, ’s – nézd ezt a’ köpés vért, ez annak következése.
Én fekszem, gyenge vagyok, ’s ez az oka hogy levelem idegen kéz’ írása. A’ Bátyám nem talál vígasztalást, Klári pedig – látnád tsak, mit szenyved miattam. Vedd őt minél hamarább magadhoz. Most mindég körűllöttem van, a’ pedig árthat néki. Millyen szomorú következései vannak, Édesem, a’ leg-ártatlanabb indúlatoknak is, ha a’ határon túl tsapnak. Az Orvosok nagy eruditióval demonstrálgatják, hogy ez nem éppen halálos; hogy még fel-gyógyúlhatok. Vígasztald hát véle magadat ’s az Isten erősítsen! mert tudom, hogy az én állapotom néked szíveden fekszik. – A’ mi engemet illet, én készen vagyok mindenre.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Septemb. 7dikén.
Én magamhoz kezdek térni, de igen lassan, igen nehezen. Ezt már magam is meg-írhatom néked. Ne tudakozd mint van szívem. Tudakozd meg azt, a’ kinek eggy óra alatt minden öröme, reménysége, bizodalma füstté lessz, mint van? ’s meg fogod tudni mint vagyok.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Septemb. 19dikén.
Áldást rád, édes Marosym! Klárihoz írtt szíves leveledért. Ő nem sokára nállad lessz. Szíve már régen nálad van; most pedig már maga is teli szívvel repül feléd hogy meljére szoríthasson, ’s eggy szótalan ölelés által mondhassa-ki azt az érzést, a’ mellyet emberi nyelv ki-mondani nem tud. Én, Édesem, leveled’ vétele ólta ollyan édes kesergésbe süllyedtem-el; hogy mindent könnyező szemmel nézek, ’s mindent öszve-tsókolok. – Szív! – szegény szív! mennyi esméretlen név nélkűl való érzés támad fel te benned.
Én Klárit nem késérhetem hozzád, mert az ő és a’ Bátyám rimánykodásit el-únván még mindég a’ Doctorok’ tyrannusi járma alatt nyögök. A’ Bátyám maga viszi hozzád; én pedig hív könnyeimmel ’s áldásommal fogom el-késérni. Így hal-ki az Isten veteményes kertében eggy fa, ’s helyette tíz nevekedik-fel, hogy virágra fakadjon ’s gyümöltsöt teremjen.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Septemb. 21dikén.
Klári most ritkán távozik-el ágyamtól; együtt akar velem lenni mindég, azt mondja, mert meg-történhetik, hogy soká nem látjuk egymást. Tudakoztam tőlle, mit gondol, meddig nem? – Ha az egésséged miatt útra nem mégy, könnyen meg-eshetik, hogy esztendeig sem, sőt talám tovább is. – Jobban tudom én meddig, de kegyetlen lettem vólna, ha szóllottam vólna előtte. Mikor soká mellettem űl, ’s szánakozva nézi, hogy a’ betegség mint fonnyasztott, mint sárgított-meg, ’s nem bírván magával mellettem el-dűl, ’s Bátyja’*
Bátja’
nyomorúságán indúltt szánakozását ki-sírja, – ollyankor félek gyakorta, hogy az az előre-érzés, hogy mostani el-szakadásunk után, tsak a’ jobb egek alatt akadunk-öszve, fel-lobban lelkében. Én néki kedvet igyekezem tsinálni, ’s róllad ’s arról a’ bóldog állapotról beszélgetek, melly ötet készen várja. De ezzel a’ beszélgetéssel veszedelmes mérget készítek magamnak; mert ha el-gondolom hogy ezzel a’ bóldogsággal én is élhettem vólna, ’s mitsoda mennyei élet lett vólna az, ha mi a’ feleségeinkkel a’ Bátyám’ jószágában eggyütt-tőltöttük vólna el életűnknek napjait; ha illyenkor hevűlt képzelődésem a’ detailba belé-vezet, ’s az atyafiságos eggyességnek ’s házassági bóldogságunknak kedves képe előttem el-nyúlik, küszködnöm kell magammal, hogy Klári előtt gondolatimat el ne árúljam, ’s sírását az enyim által jóvá ne hagyjam.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Octobr. 4dikén.
Eddig mind kettőjöket öleled, édes Marosym, ’s a’ szerelem’ leg-tisztább forrásából bóldogságot iszol: én pedig bé-zárkozva ülök azon a’ helyen, a’ melly annyi sok emlékeztetéssel kínoz.
Még tsak egyszer mentem ki. Kotsin mentem ki a’ szőlők felé, de olly rettegések közt, hogy ezt le nem írhatom. Ha látna, édes Marosym, ’s látná, hogy én az ő állhatatlanságának maradékát mint hordozom, el-ijedne tőlem; ’s még is sokért nem akarnám, hogy tsak miattam tsak eggy szomorú órája is légyen. Mantzi! Mantzi! még a’ te neved ki-beszélhetetlen szerelemmel tőlti-bé szívem! – Mindent, mindent el-engedek néked e’ miatt.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Octobern. 27dikén.
Ezer áldást öszve-kelésedhez! szent nékem ez a’ nap, rátok és magamra nézve. Ma éjjel, midőn az álom az el-múlttak’ emlékezetébe szenderített, Mantzi angyali szépségében jelent-meg előttem. Nékem nyújtotta kezét, ’s azt fogadta hogy örökké enyím lessz, ’s Édesem! – még egynehány kevés napokat ide alant, hogy a’ földi virág le-szakasztasson, el-fonnyadjon – akkor enyím lessz az a’ szép virág a’ bóldogabb mezőn! Minő bóldog lészek majd, ha mennyei karokkal által-fog, ’s édes lehellete sebeimet bé-gyógyítja, és ez a’ Meg-ditsőített, meg-bánván állhatatlanságát, ’s gyötrésemet, poharát a’ Léthe vizéből meg-meríti, ’s nékem nyújtja.
Klári, szeresd az Uradat, légy hív eránta mindég, és ollyan jó, a’ millyen vóltál! – ki-beszélhetetlen bóldogsággal telik-meg az a’ tekintet, a’ mellyet oda-fel, ide-alatt el-tőltött szép életünkre vetünk; – te pedig, Marosy! – be sokat beszéltünk, midőn a’ víz partján eggyütt sétáltunk-el, ’s sebes folyamatjában az élet’ rövid határát láttuk le-képezve! be sokszor beszélltünk mi a’ halál’ fontos idejéröl, mit kell akkor érzeni, midőn a’ Jövendő előttünk ködben fekszik, hátunk megett pedig eggy egész élet; millyen bátorítónak kell lenni annak, ha látjuk, hogy meg-haladott útunk semmi gyilkosan ki-ontott vérrel, semmi meg-motskoltt, el-hagyott ártatlansággal nints meg-fertéztetve! Az a’ nemes el-hevűlés, a’ mellyel te akkor szóllottál, azok a’ könnyek, a’ mellyek szemeidet el-borították, biztatóim nékem, hogy te tsendes lelki-esmérettel jutsz életed’ végére, – és így maradjon rajtatok áldás, és bőv Isteni kegyelem!
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Novemb. 4dikén.
Miólta a’ Bátyám és Klári el-távoztak, azólta minden a’ halálra emlékeztet; szintén hallom a’ koporsószegezést. Puszta minden, akárhova tekintek: de ha azok a’ helyek tünnek szemembe, a’ hol vélek eggyütt űltem, eggyütt suttogtam – ó nem mondhatom-ki azt az ürességet, azt az utánnok való sohajtozást! Én is megyek akármint tartoztatnak Doctor Uraimék – úgy sem segíthetnek rajtam.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Decemb. 11dikén.
A’ Mantzi Bátyja, az idősbb Surányi nállam volt tegnap. Ennek a’ jó Öregnek a’ könnyei és némelly emlékezet, mellyet bennem az ő meg-látása támasztott vala fel, el-rontották éjtszakámat, ’s ma sokkal rosszabbúl vagyok. Ollyan vagyok, mint eggy idegen climába által-vitt ültetés, mellyet minden szellő meg-fonnyaszt, ’s minden fuvallat hervadásra dűjt.
Marosy, ültess virág-magot; öntözzed-meg, ’s apolgasd hogy fel-nevekedjen, ’s virágra fakadjon akkor, mikor én ki-halok. Már nints messze. – Nyílik az én sírom. Az anya-főld meg-nyitja kebelét, hogy el-fogadjon. Ezer Atomus várja már szomjan véremet, hogy belőlle életet, ’s bimbókra-fakadást szívjon. Bár Mantzi tépné-le azokat a’ virágokat, a’ mellyek abból támadnak, millyen szépen illatoznának meljén ’s ha majd tsüggedő fővel függenének-le, ’s hervadnának, ’s a’ kis Tsetsemő parányi kézzel játszodna vélek, ’s mosollyogna, – talám így szóllana hozzá: Mosolyogsz? – Rettegj! ez a’ virág annak vérével hízott, a’ ki engem’ szeretett, ’s miattam meg-hólt. – Óh Édesem, ha látnád, mint viaskodom az illyen képzelődésekkel! A’ Doctor nékem tegnap eggy hosszú papirosat adott teli diaetalis regulákkal, ’s azt mondta, hogy ha azok szerint élek, nem sokára fel-gyógyúlok. Fel-gyógyúlok? kérdém; – az igaz nem sokára – nem sokára nem lessz semmi bajom. El-ment, ’s sírt, mikor el-ment. Igy szalad előllem minden, valakinek tsak meleg vér van még ereiben, hogy szemében, sírásában ne láthassam inségemet. A’ gyermekek, a’ kik egyébkor mindég szerettek, ’s önként jőttek hozzám, most el-ijedve fordúlnak-el tőllem. Ti meg-nem-romlott mennyei lelkek, érzitek talám hogy én meg vagyok érlelve, hogy majd oda visznek-ki közzűletek, hogy el-rothadjak – érzitek talám? Hah! mint szörbölöm-fel ezt a’ gondolatot, mint az élet’ italát, ’s mint mosolygok néki, mintha a’ megint-hív Mantzi nyújtaná kezét! – Ma reggel eggy fiatal szép Lyány’ koporsóját vitték-el ablakom alatt. A’ halotti-szekér szomorú zörgése ébresztett-fel bágyadtt álmomból. Fel-ugrottam ’s le-néztem a’ temetésre. Eggy szép zöld keresztet vittek a’ koporsó előtt. Ideje előtt húllottak-el levelei ennek a’ még tsak fakadni kezdő rósának, nem tépte azt el a’ Hiteszegett’ keze. Te bóldog – bóldog vagy! kiálték! ’s le-hallatszék kiáltásom. Te is utánna mégy. Akkor vissza-ugrottam ágyamba, de ollyan vígan, mintha lakadalmi ágyba feküdtem vólna, ’s – Ó! el-beszéljem é, mit láttam? – Mantzit magános szobájában az el-hervadtt, meg-hóltt Bácsmegyey felett láttam sírni.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Februar. 6dikán.
El van végezve, el-hagyom Budát! – Mantzit, – ah, nem Mantzit többé, hanem Szent-Péterynét minden nap látni, még pedig nem sokára eggy rakás kis Angyalok közt látni, – képzeld-el, mitsoda kín vólna az nékem. Itt hagyom Budát! Talám az idő és az el-távozás enyhíteni fogják szenyvedésimet.
Még soha sem betsültem annyira a’ házamat, mint most, mikor belőle végképpen kőltözködöm-ki. Ímé néktek adom azt, de ollyan igéret alatt, hogy se el ne adhassátok, se Lakót ne fogadjatok belé. Nem lehetne azt el-néznem, hogy annyi bóldog óráim’ helyjét érdemetlen Szálló profanálja. De leg-inkább még is azt a’ szobát betsűlöm, a’ mellyben leg-először láttam a’ Napot, – a’ mellyben a’ világot nyögdétselő sírással köszöntöttem. Többnyire ebben töltöm most magános óráimat, ’s ollyankor előttem forognak gyermekségemnek ’s ifjú koromnak esztendei. Mindenikében öszve-fonva látom a’ nyomorúságot az örömmel. Ez a’ sorsa a’ szegény Halandók’ rövid életének! – El-gondolom illyenkor, honnan jő az, hogy a’ gyermekek’ esztendeit a’ leg-bóldogabbnak tartják; ’s úgy látom, hogy az semmivel sem bóldogabb a’ több koroknál. Ha Legény korodban vólnának gyermeki gondjaid, könnyen bánhatnál vélek: de másként van a’ dolog magában; a’ gyermeki gondhoz gyermeki erő van adva. Gyermeki korodban szint ollyan örömet, ’s bánatot okozók azok, ha gyermekiek-is, mint az érettebb korok’ nagyobb ’s fontosabb gondjai; ’s mondd-meg most, bóldogabb vagy é gyermekségedben? – Nem; minden kornak ki van szabva bánatja és gondja, valamint öröme is, – ’s ha gyermek vagy, eggy le-omlott kártya-vár szint úgy el-kedvetlenít, mint érettebb esztendeidben meg-tsalatkozott reményed. Ha a’ gyermeki időnek valami elsősége van, úgy azt nevezem annak, hogy még az nem töri magát a’ jövendőkön.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Martiusn. 8dikán.
Ma kéntelen vóltam azt tsinálni, a’ mit eddig napról napra halasztottam. – Az alatt, míg betegen feküdtem sokak minden nap méltóztattak egésségem eránt tudakozni. Az Etiqvette, és az a’ sok haszontalanság, a’ mi az embereket Marionetté tsinálja, arra kötelez, hogy ezeknek a’ tudakozó Uraknak udvarlásokra legyek, ’s nállok bútsúzzam. Az Isten tudja tsak, millyen nehezen tsinálom én azt. Édesem! ha vala’ kihez bé-lépek, ’s kezéhez nyúlok, ’s barátságosan meg-szorítom, ’s azt hiszem hogy ettől a’ szíves kéz-szorítástól egészen által-melegedett, ’s szíve erántam azzal a’ tűzzel lobog, a’ mellyel az enyím eránta, ’s ő e’ helyett eggy meg-szokott nevetéssel ’s eggy francia láb-vonással felel, az ajtót keresem – ’s megyek, mintha korbátsolva kergetnének-el.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Martiusn. 14dikén.
Engedek az Endrédy hosszas unszolásainak ’s által-láttam, hogy Szent-Péterytől el-kell bútsúznom. Már fogják a’ lovaimat, mert még melegében van el-szánásom; ha szavamon nem fogna Endrédy, könnyen el-múlhatna. Ó Marosy, hogy fogom én ott viselni magamat! Reszketek. Jó, hogy azt betegségem maradványának tarthatják.
Hálá Istennek, meg-jöttem; senkit sem találtam oda haza. Mind az Úr, mind az Asszony ki-ment.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Martiusn. 15dikén.
Szent-Pétery nállam vólt, ’s igen kért, hogy véle eggyütt menjek házához. A’ Feleségének hirtelen változása esett azt mondja, külömben ő is el-jött vólna, ’s igen kíván el-menetelem előtt velem szóllani. – Jó hogy el-nem jöttél, mondám magamban; ezek a’ falak pirításodra támadtak vólna fel. Én neki-készűltem, hogy valahogy el ne áruljam magamat, mert egyszerre nagy el-fúlladás szállott-meg, de eggy általjában tsak-ugyan meg-mondtam néki, hogy kívánságát nem tellyesíthetem, mert ki-koptam az időből, ’s minden órám ki van szabva, azon kívűl, a’ mellyen gyengeségem miatt senkivel sem akarok lenni. – Én Mantzit többé nem látom. E’ vólt az az eggy pillantása egész hátra lévő életemnek, a’ mellyben véle az illendőség’ meg-bánása nélkül szóllhattam, ’s bútsúzásom alatt meljén sírhattam vólna – ’s meg-tagadhattam é magamtól ezt a’ bóldogságot? – de kéntelen vóltam! Akár szerelmet, akár meg-hidegűlést láttam vólna szemében, mindenike új fúlánk lett vólna szívemben.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, April. 9dikén.
Ma még egyszer mentem a’ Szent Gellér hegyére. Sokáig űltem tetején, ’s el-múltt bóldogságom’ emlékezete új szenderedésbe hozott. A’ vala tehát édes Marosym az én sorsom, hogy ott, a’ hol az élet’ leg-tökélletesebb bóldogságát reménylettem, a’ leg-keserűbb poharat seprőstül hajtsam-fel; – hogy onnan, a’ hol valaha a’ szeretetre leg-méltóbb feleség’ könnyei alatt, háládatos gyermekektől sirattatva, ’s Hazafi-társaim által szívesen emlegetve, Őseimnek szent tetemek között reménylettem fekhetni, ki-kőltözzem, ’s hamvaimat idegen főld nyelje-el. Ezekben a’ Napokban, nevezetesen pedig ma, meg-számlálhatatlan idegen érzések járták-keresztül szívemet. Ó Mantzi, mint változtattál te meg mindent életem ösvényén; mint hintettél oda árnyékot és homályt, hová tiszta és víg nap-fény sütött; mint tépted-ki ösvényem’ szélein a’ virágokat, ’s helyjettek mint hintettél bogáts-kórót, ’s tővisses terméseket, mellyek most minden léptemben vérzenek! De nem, – nem vádollak semmivel. Igasságtalan vagyok, a’ mint egykor magad neveztél; te nem tsináltál egyebet annál, hogy le-tőrted a’ ki-fakadtt virágot, nem várván-bé, hogy még eggy bimbó fakadjon-ki, melly egésszen érted, tsak eggyedűl érted akart virítani. Adja Isten, hogy ollyan idő ne jöjjön, a’ mellyben ezt meg-kellene bánnod.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Apr. 17dikén.
Én a’ Mantzi képét kitsínyre tsináltattam, ’s eggy szép gyűrűbe foglaltattam. Az a’ szegény Festő, a’ ki azt ma hozzám hozta, ki-meresztette a’ szemét, midőn neki-szaladtam, ki-kaptam a’ kezéből, ’s sírva eggy: Itt vagy édes Hiteszegettem!-et kiáltottam. Szegény, szégyenletében nem tudta, mit tsináljon; ’s sokára én is el-pirúltam. Millyen igazán van találva, azzal a’ szerelemmel meg-tőltt tekintettel, a’ mellyet rám akkor vetett, mikor magát számomra festeni hagyta. – Maradj hát örökösen újomon, édes gyűrűm! ha pedig meg-halok, – légyen néked gondod rá Marosy, hogy nálla nélkül el ne temessenek. – – – Hogy ez a’ kép nékem, minden gyógyuló sebeimet újra fel-szaggatja, az ugyan tagadhatatlan; de, – hát ha a’ te Klárid meg-halna, el-vetnéd é képét azért hogy vala’ ki meg-szóllítna ’s ezt mondaná: Vesd-el ezt! az illyen portéka tsak bánatodat neveli, ’s méreg a’ sebedre. El-vetnéd é a’ Klári képét? ’s nem hólt é meg Mantzi nékem?
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Buda, Aprilisn. 25dikén.
Készen vagyok mindennel. Tegnap még az öreg Surányinál kellett vatsorálnom. Nékem az nagy vígasztalásomra van, hogy illyen közönségesen látom magamat szánatni. Egynehány háznál ollyan barátságot mutattak erántam, mellyen tsudálkoztam magam is. A’ leg-érdeklőbb situátióm az öreg Surányitól való bútsú-vétel vólt. Elejéntén semmit sem hoztunk-elő a’ mi Mantzira, vagy el-menetelemre emlékeztetett vólna. Egyről-másról beszélgettünk sokáig. Én féltem a’ bútsúzástól, ’s tovább-tovább halogattam azt. Utoljára fel-kőltem, ’s mind a’ ketten el-fakadtunk sírva. Ötsém, monda síró hanggal, ’s meg-szorította kezemet, – én tőlled nehezen maradok-el. Ha ez nem bíztatna, – ekkor le-vonta süvegét, ’s fejér hajához nyúlt, – ha ez nem bíztatna, hogy majd én is véghez érek, nem nyugtathatnám-meg magamat el-távozásodon! – Ez a’ szíves igaz expressio, az a’ forró kéz-szoritás, a’ mellyel ezt mondta, el-fojtotta szavaimat. Karjai közzé dűltem-el, ott sírtam-ki sűrű könnyeimet, ’s el-szaladtam tőlle. A’ ház’ kapujánál tértem tsak magamhoz. Még egyszer el-akartam tőlle bútsúzni, de édes Marosym! eggy ollyan tekintet, melly még az Angyalokat is tiszteletre ragadta, bé-zárta számat. A’ szoba közepén állott ő le-vett süveggel, öszve-tett kézzel, ’s égre emeltt szemekkel. Bizony érettem imádkozik, – ’s ó, Marosy! minő nagy gondolat az?
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Almás, Májusn. 4dikén.
A’ vólt bezzeg a’ rettenetes szempillantás, Édesem, mikor a’ ház alatt fel-űltem, ’s a’ Kotsis eggyet tserdített, ’s a’ szekér el-indúlt, ’s én még fel-tekintettem, ’s az ablakokat mind nyitva láttam, ’s el-képzeltem, majd miként fogják bé-zárni, ’s – tsak*
tzak
az Isten tudja, ki és mikor nyitja-meg? Nem fogsz te többet benne nyugodni! – pedig erőssen hitted, hogy kedves Mantzid’ karjai közt bóldog órákat tőltessz benne, minekutána hivatalodban módod lessz eggy nyomorúlton könnyebbíteni, eggy el-hagyatottat bóldogítani, ’s a’ vígasztatás nélkül szűkölködő árvák ortzáiról a’ meg-gyűlt könnyeket el-törleni. De így van az! – Mindez a’ remény nem a’ leg-állhatatlanabb phantasia játéka vólt é? úgy ragyogott, mint a’ leg-szebb színe a’ szivárványnak – ’s oda van!
A’ Bátyám el-beszélte néked tudom, hogy Endrédyvel eggyütt az Olasz-Országi fürdőkbe megyek; de az útamban némelly helyt két ’s három napig ’s tovább is akarok múlatni.
Ezer tsókot az én kedves Klárimnak; most nem írhatok néki. Ölellek benneteket a’ leg-indúlatosabb szeretettel.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Komárom, Májusn. 5dikén.
Hogy hiheted te azt, hogy az én útamnak óhajtott vége lessz? – Én nem hiszem, de engedek. A’ kik körültem forognak nem tudják mit tsináljanak vélem. Többnyire hallgatok, ’s sokszor erőt nem tudok venni magamon, hogy még a’ leg-vígabb társaságban is síró szemmel ne nézzek az Égre. A’ vígasság, a’ gyönyörködés belső nyúgodalom nélkűl annyi mint az árnyék világ nélkül, ’s – édes Marosym! el-érhetsz é te valami tzélt ollyan eszköz által, a’ mi igazán szólván nem eszköz, hanem következése a’ tzélnak. – Azt akarjátok, hogy keressek mulattságot, útazzak, tolongjak, pedig nints erőm; nézzek, álmélkodjam, tsudáljak, ’s a’ nézés alatt, álmélkodás, tsudállás alatt felejtsem-el régi bajaimat. Érzem, – érzem jól, ez a’ szív határozza-meg a’ mi örömünket, ez tőlt-meg bánattal, ’s – parantsolhatod é a’ pataknak hogy ne zuhogjon, ha zuhog.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Mosony, Május 6dikán.
El-hevűltt phantáziám gyakorta ollyan szövevényekre vezet, a’ mellyekből ki nem tudok fejtőzni. Ha Mantzi hív maradt vólna erántad, így gondolkozom gyakorta, ’s őtet az eggyütt-létel mindég erősebben tsatolta vólna hozzád, ha most feleséged vólna, ’s életedet véle bóldog nyúgodalomban tőltötted vólna el, – mitsoda bóldogság lenne az, ha egyszer születésed’ napján, mind azokat a’ kitsínyeket, a’ kiket szűlt, apolgatott, fel-nevelt, elidbe állította vólna, ’s így szóllított vólna meg: Nézd az én és a’ te Gyermekeidet! én őket anyai kedvezéssel apolgattam; te őket atyai hűséggel táplálgattad – jó hív gyermekek; áldj-meg engemet, és őket, hogy meg-áldva közelíthessünk a’ Mindenható’ székéhez éretted könyörgeni! – Ó Marosy! millyen bóldog nap lett vólna az! – millyen tellyes lett vólna mennyei érzéssel! hasonló annak a’ nyomorúlttnak az érzéséhez, a’ ki az itt meg-futott terhes pállya után a’ nyúgodalom lakó-helyjébe lép.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Posony, Május 8dikán.
Sokszor mérgesen fakadok-ki az el-fajúltt emberi Nem ellen; de nem fakadok-ki többé. Még meg-betsülhetetlen lelkeket lehet közötte találni. Minthogy itt Endrédynek Rokoni vannak, ma egész nap itt mulattunk. Estve felé a’ Sétállóba mentem, ’s ott a’ sok esméretlen emberek közt elébb-tovább botorkáztam mind addig, míg a’ le-szálló Nap, mellyet én el-ragadtatás nélkűl soha sem nézhetek, figyelmetessé tett. Eggy keskeny sikátorra tértem, mert azon nem vólt ollyan tömött sokaság. Annyi Lyány ment-el mellettem, mindenik virágzó esztendejében, természeti ártatlanságban. Azt képzeltem-el miként járt valaha ebben a’ Sétálóban még egészen szabad, szerelmet-nem esmerő szívvel Mantzi, míg a’ Helytartó Tanáts innen Budára nem ment-le. Méljebben merűltem-el képzelődésemben, ’s el-fakadtam sírva. – Gondold-meg mint jártam, midőn véletlen tekintetem eggy Lyánykára esett, a’ ki szalma-szín tafotában világos kék bodrotskákkal egészen ollyan vólt, mint Mantzi. El-íjedtem látásától, úgy hogy valósággal reszketett minden tagom; mert azt tartottam, hogy magamban vagyok, ’s könnyeimet senki sem látja. Vissza akartam fordúlni, de valami titkos erő nem eresztett. Rá tekintettem, ’s ő eggy ollyan édesen enyelgő mosolygással előzött-meg, hogy minden rettegésem el-enyészett. Ó Marosy! millyen szépen mosolygott. Így mosolyog a’ Szerelem, mikor a’ Le-roskadttat fel-éleszteni akarja. Szóllani akartam véle: de szívem teli vólt; el vólt fojtva. Ő meg-értette néma tekintetemből, mit akartam mondani, közel ahhoz a’ pázsit-székhez, a’ mellyen ült, eggy fonnyadni kezdő rózsa vólt; fel-vettem azt, mert azt tartottam, azt óhajtottam, hogy azt az a’ szép Lyány vesztette légyen el; ’s a’ szép teli karimájú Hóld Tseklész felől emelkedett, eggy könnyű felhőn, fel. Új könnyek tsorogtak szememből, vissza-tekintettem a’ Lyányka felé, – a’ Hóld szemébe sütött, ’s azokon a’ szép könnyeken ragyogott, mellyekkel fel-jövetelét idvezlette. Mutattam néki az el-vesztett rózsát, az Égre intettem véle, szívemhez szorítottam, ’s el-húllottak levelei. Ő látta ezt, elő-rántotta keszkenőjét, ’s sebes lépéssel szaladt a’ szomszéd*
szómszéd
széken ülő Barátnéihoz. – Ki vóltam forgatva sarkamból, ’s botorkázva mentem haza.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Posony, Majus 11dikén.
Miként lehet azt kívánni, hogy nyugodalmat leljen az ember? hogy meg-békéljen – magával és a’ világgal? El-nézheted e te azt meg-indúlás nélkűl, hogy a’ leg-nemessebb, leg-érdemesebb embereknek kell mindég a’ leg-szerentsétlenebbeknek lenni? ’s honnan jő inségek – nyomorúságok – bóldogtalanságok? Bosszankodva kell rá felelnem. Az ember az, a’ ki az embert bóldogtalanná tészi. Endrédynek kérésére, a’ ki Csaló-közből bizonyos rokonit várta-bé, eggy nappal tovább múlattam itt, mint elejentén szándékoztam; ’s a’ Bátyja, a’ ki ennek a’ Vármegyének Fő-Perceptora, kedvemért eggy Concertet adott. Számosan gyülekeztek-fel rá, de én kevés részt vettem a’ társaságban, mert mélj melancholia lepett-meg. Nem szóllottam senkivel a’ ház’ Gazdáján kivűl, a’ ki éppen nem látszik pénz-olvasásra születve, mert elevenen érzi a’ szépet. Ő nékem igen tetszett. A’ leg-igazabb expressió terjedett-el ábrázatján minden szép passage alatt; ’s továbbá pedig, midőn eggy igen kedves szavú Leány eggy szomorú Ariát, ollyan érzékenyen énekelt, hogy azt, a’ nagy sirás miatt félben-szakasztotta, a’ Perceptor is sírt, ’s nem szégyenlette le-törleni könnyeit. Ez a’ szép Leány meg-érdeklette szívemet. Tudakoztam ki légyen? ’s azt felelte a’ ház’ Gazdája, hogy eggy Senator’ Leánya, a’ kinek sok gyermeke, ’s kevés értéke van. Ő a’ leg-szebb, leg-jobb szívű Leány az egész Városban, ’s eggy bizonyos Ifjat rég-ólta szeret. ’S mi az oka, kérdém, hogy öszve nem kelnek? – A’ Legény, felele a’ Perceptor, kész vólna el-venni, tsak pénze vólna. Mint indított-meg ez a’ felelet, Édesem, ki nem mondhatom, kértem őtet, hogy véle esmertessen-meg; – képzeld-el mint ütköztem-meg, midőn benne azt a’ kedves Lyánykát találtam-fel, a’ kit a’ minap a’ Sétálóban, a’ pázsit-széken magánosan láttam ülni. – Ő is meg-ütközött midőn rám esmért, ’s hirtelen törlötte-le el-veresedett szemeiből meg-gyűlt könnyeit. – A’ Kis-Asszonynak nem kellene gyakran énekelni, mondám, ’s meg-szorítottam kezét; Egéssége drágán fizeti meg azt a’ gyönyörűséget, a’ mellyet Hallgatóinak azzal tsinál. – Nem tudta mit feleljen. Teli vólt szíve mint az enyím. – Az Isten tegye a’ Kis-Asszonyt bóldoggá! mondám, meg-fordúltam, ’s tsak-hamar haza szöktem. Itt űlök most, ’s ezer ellenkezések, a’ mellyeket az emberben ’s az emberi életben találtam, hosszas szédelgésben keringetnek. Meg nem foghatom, hogy lehet eggy ollyan szeretetre méltó Lyányt szeretni; ’s amellett a’ szerelem mellett mint gondolkozhatni ollyan alatsonyan? Azt tartod talám hogy ez a’ fiatal ember szegény, ’s gazdag házasság által keresi elő-menetelét? Nem jól gondolod; ő eggy a’ leg-gazdagabbak közül az egész Városban. – Mit mondassz most rá? –
Szomorú dolog, Édesem! igen szomorú! de sokszor tapasztaltam, hogy a’ leg-jobb Leányok tsak-nem mindenkor ollyan férjekhez esnek, a’ kik az ő birtokokat meg nem tudják betsülni! Ah érzettem én mit nyerhettem vólna Mantziban, de – nem lett enyím! Ki-beszéllhetetlen vólt szerelmem eránta – ’s ő az én szerelmemet meg nem betsűlte; ki-verte eszéből, a’ mit érette tettem, ollyan könnyen felejtette azt el, mint a’ gyermekek báb-lovokat, ha el-vonhatod szemek elől. – – – Nem kevély magam el-hívése az, hanem belső érzés, ha azt mondom, hogy én őtet bóldoggá tettem vólna. – Imé megint előttem van; kellemetességének tellyességében áll megint előttem! ah! – Isten hozzád!
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Posony, Majusnak 13-dikán.
Sokáig gondolkoztam rajta, Édesem, ’s mindég igazabbnak találom, hogy azok közzűlünk a’ leg-szerentsésebbek, a’ kik leg-kevesebb érzést, leg-kevesebb qualificátiót kaptak. Mi az oka, hogy a’ Főld-mivelők’ állapotját tartjuk a’ leg-bóldogabbnak? Kevesen vannak a’ kik azt tudják, hogy a’ Poéták ollyan szép álmokat írtak felőle, ’s hogy kunyhójokba ártatlanságot ’s jámbor eggyességet vittek. Hidd-el mindenütt el-terjedt a’ gonoszság a’ hol emberek laknak; ’s a’ falusi parasztok közt szint úgy vannak Kabalák, mint a’ Fejedelem udvarában. Álmodozást nem írígylek senkitől; de erőssebb ín-szövevényeit írígylem a’ Főld-mivelőnek, ’s azt, hogy néki sok ezer dologról, a’ mellyek bennem kivánságot támasztanak, nékem el-múlhatatlanokká lettek, a’ mellyek életemet kedvesebbé tészik, nem-létek pedig bennem visszás érzést szűlnek, még tsak ideája sints. Nem szint-ollyan tőkélletességig emberek é ők, mint mi? Nékik is van bizonyos mértékű érzések, ’s az a’ grádus a’ mellyel élnek és éreznek, azt tartom, a’ leg-szerentsésebb clíma. – A’ Bátyám jószágában sokszor akadtam én ollyan parasztokkal öszve, a’ kik kérdésemre*
kérdesemre
, mint vannak? meg-törlött szemmel felelték ezt: az Isten magához vette a’ szegény Feleségemet! jó eggy Lélek vólt szegény, úgy éltünk mint az Angyalok! – Az a’ könny, a’ mellyet akkor fakadásában láttam el-törlődni, nem vólt kőltsönzött, erőltetett könny; – ’s még is ha esztendő múlva megint meg-látogattam a’ Bátyámat, már újra feleségesen kaptam őket, vígan éltek, nem tartották menyetske feleségek’ pirításának, ha meg-hólt feleségeket jelen-létekben parasztos eggyűgyűséggel ditsérték. Vesd-öszve már most jövendőbéli Urokkal, a’ kinek raffinirozására annyi pénzt vesztegettek, miben vagyok bóldogabb parasztimnál? – miként felejtem Kedvesem el-hajlását? – ők Feleségek’ halálokat?
Mi, a’ kik Városokban neveltettünk, el-vagyunk a’ kényeztető kezek által rontva egészen. Tsak nézd-el Ifjainkat, nem a’ leg-kínzóbb kívánságok alatt múlik é el szép idejek? ’s ha egyben ’s másban férfiúi bátor meg-keményedést látsz is, mennyi környűl-állás vét el-szédítésére tőröket! Tsuda é osztán, ha a’ szegény ifjú, a’ vég nélkűl való küszködésben ’s el nem tsendesített szomjúságban el-hal? – vagy ha valamelly történet, melly ötven közzűl is alíg ér eggyet, ha mondom, valamelly történet abból a’ tsábúlásból, abból a’ feneketlen őrvényből, a’ mellyben kereng, ki-ragadja, hogy magához tér, mint valamelly nehéz álom után – tsuda é osztán, ha – a’ halál’ karjai közé dűl-el, ’s ideje előtt porrá sorvad? Ki-asszott minden erő belőlle; a’ meg tsábúltt természet maga rontsolta-meg magát. Be sok tellyes virágú bimbók vannak így le-verve! – be sok érni kezdő gyümölts leg-szebb zsengéjében!
Édesem! nem magamra nézve keserít ez engem! Eddig vántzorgottam terhem alatt, ’s ha verejtékem tseppjei közé, mellyek homlokomról húllottak, tsak eggy zúgolódó tsepp tseppent is – Isten! úgy bizony nyomorúságom’ el-szenyvedhetetlen terhe fatsarta azt ki; bizony ollyankor tseppent-el, mikor azt gondoltam, hogy le-roskadok. Én a’ határig jutottam: – de azokat szánom, a’ kiket a’ Szerelem azzal a’ kegyetlenséggel támad-meg, a’ mellyel engemet kínzott, ’s mindaddig tart öldöklő karjai közt, míg utolsó tseppjeket is ki nem szívja.
Néha, édes Marosym! világosan látom, mennyire tévedtem légyen el ösvényemről, látom azt a’ meredekséget, ahová hevességem vezetett, ’s el-borzadok belé. Azzal akarom meg-nyugtatni elmémet, hogy nem tehetek eggy ollyan betegség’ következéseiről, a’ mellyet magam vetettem, nem tudván mitsoda. De az a’ kérdés kerül mindég elő, ha nem vóltak é betegségemben ollyan intervallumim, a’ mellyekben az eszközökkel való szíves élés ezeknek elejét vehette vólna; ’s nem kell é róla számolnod, hogy intervallumidban vélek nem éltél? Ez, édesem, ollyan kérdés, a’ mellyre nem merek felelni. Úgy mellőzöm azt el, mint eggy meg-dobbant istentelen a’ Bírót, midőn rá merően néz. Ha erőm vólna nagy terhet emelnék, – de ha minden erőmet öszve-szedem is, meg-nem mozdítva fekszik az el-dűlt ház, ’s lelkem ollyan erőtlenségbe esik-vissza, mellyből ki nem tud fejtődni.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Posony, Majusn. 14dikén.
Mikor le-fektemkor eszembe jut, ’s el-képzelem, be bóldog lettem volna ha ő enyím lehetett vólna, ’s új édes álmodozásra szenderedem; – mikor illyenkor azt álmodom, hogy egészséges vagyok, ’s Mantzi enyím, ezen örűlök, ’s örömemben sikóltozva fel-ébredek, ’s akkor látom, hogy az tsak tsalódás vólt, ’s mennyei örömöm álmommal eggyütt el-oszlik, ’s helyébe a’ leg-keservesebb nyomorgás tér ismét elő – ó hallgasd-meg akkor jajgatásomat Isten! könyörülő Isten! – ’s ölj-meg.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Posony, Majusn. 16dikán.
Jaj nékem hogy az a’ bóldogság, az az öröm, a’ mellyet nékem ő tsinált, el-ment mint a’ Duna’ le-folytt vize, ’s soha nem tér-vissza. Isten! tsak eggy tseppet, tsak eggy keze-szorítását! De mire való ez a’ véghetetlen kívánság, ez a’ véghetetlen szív-szakadás? ’s ha elő-jönne is, meg-szorítaná is kezedet, ’s meg-szóllítana: Bácsmegyey! látom, millyen nyomorúlttá tettelek! ’s megint a’ Szent-Pétery’ karjai közé szaladna – mit használna ez? Enyhítő balsamom-tsepp vólna az eggy tüzes atzélra. – Miért botorkázunk mi mindég a’ Lehetőség ’s Valóság között? miért hordjuk bóldogságunk’ taposóját mindég önnön-magunkban?
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Fissement, Majusn. 18-dikán.
Ma reggel, mintegy tíz óra lehetett, eggy szegény embert találtam-elő. Nagy-tsomó vólt hátán, nehezen vonta alatta elébb-tovább lábát, ’s nagy verejték-tseppek szakadtak-le ábrázatján, ’s minden ere fel-dagadt. Meg-állítottam a’ kotsit, ’s kértem őtet, hogy pihenjen-meg. Le-tette válláról a’ terhet, ’s el-égett kezével törölgetvén izzadtt képét, el-beszéllte, hogy ő minden héten kétszer megyen Hamburgba, ’s pénzért egyet ’s mást hoz és viszen; az-alatt pedig Felesége otthon marad a’ gyermekeivel, ’s fonással keresi élelmét. Nem szóllottam semmit; valamit nyomtam tenyerébe, ’s az inasomnak parantsoltam, hogy segítsen hátára tenni tsomóját. Bitzegve ment hazafelé, ’s én eggy darabig néztem utána. – Bóldog ember! mondám, te egészen az vagy, a’ minek lenned kell! – Az-alatt, míg eggyütt beszéllgettünk, körül-nézett magamat és a’ szekeremet, ’s én el-pirúltam előtte. Hidd-el, nem nézhettem sokáig rá, mert érzettem, mennyivel halad-meg. Ma megint a’ Feleségénél lessz, a’ ki őtet nyughatatlanul várja, ’s le-törli könnyeit. Gyermekei mindég tudakozzák, ha soká lessz é még oda az Apjok? ’s ha majd haza ér, elibe szaladnak, körül ugrándozzák – karjaira veszi őket majd, ’s férji ’s atyai édes érzési alatt el-felejtkezik arról a’ verejtékről, melly most lábaira egymást érve szakad.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Béts, Majusn. 22dikén.
Már Bétsben vagyok, ’s óráímat többnyire a’ Bellvederben tőltöm. – Ah, most ez is haszontalan! A’ bóldog Szerelem érzékennyé tészi a’ szívet minden eránt, a’ mi szép, a’ mi gyönyörködtető: – a’ szerentsetlen, meg-tsalt Szerelem pedig örökre meg-tompítja azt. – Most ollyan hidegen állok a’ Corregio Szerelme, vagy a’ Van-Dyck ’s Rimbrandt Portraitjai előtt, mint valamelly falusi óltár, ’s Vendég-fogadókban*
Vendég-fogadokban
függő Királyné képe előtt. Az öröm, bánat, kedv-gyönyörködés, mind tsak történet’ munkája, ’s – értsd-meg expressióját a’ Festőnek – eggy ölelés’ gyümöltse.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Béts, Majusn. 25-dikén.
A’ te tanátsod, ’s projectumod jó. – Tisztelem azt, mert jó szivedből folyt, ’s nyomorúltt állapotomon indúltt szánakodásod sugallotta. De engedj-meg, hogy el nem fogadhatom. Meg-könnyebbedésem’ kívánása téged igazságtalanná tész.
Azt mondod, hogy engem Theréz szeret, – ő derék személy, ’s bóldoggá fog tenni. Az igaz, Édesem, hogy néki van erántam hajlandósága, ’s még Mantzin kivűl nem találtam szeretetre méltóbb Leányt, mint ő. A’ mi belső characterét illeti, még felyűl-haladja Mantzit: de ugyan ez a’ két ok tselekszi, hogy birtokát nem keresem. Eggy ollyan derék gyermek mint Theréz, egész szívet érdemel, nem ollyat, a’ melly mással közös. Be hasonlatlan pár lenne mibelőlünk. Ő nekem teli szívet, ifjúságot, ’s a’ szépségnek minden kellemetességeit adná – hát én? – nem semmit egyebet annál a’ bizonytalan reménynél, hogy talám idővel eránta való tiszteletem szerelemmé válhat. El-hallgatom beteg állapotom’ következéseit. – Te férj, ’s Atya vagy. – Tedd még ezekhez az okokhoz, mellyek magokban is elegendők, azt, hogy nékem alíg van eggy ’s két szenyvedhető pillantásom; többnyire únalmas kedvetlenség nyom-el. Nem vagyok az, a’ ki mások eránt lágysággal, engedelmességgel viseltessem: fel-pattanok hamar, ’s gyakorta tsekélység is haragra ragad. Az igaz, hogy mihelyt az első fel-lobbanás el-múlik, mindjárt meg-bánom háborodásomat: de az nem elég. El-képzelem, millyen vóltam valaha, ’s meg-emészt bánatom. – Ha ezekre azt mondod hogy Theréz esmér, tudja millyen vagyok, azt fogom tőlled tudakozni, hogyha látod, hogy eggy gyermek késhez nyúl, a’ mellyel magát öszve-metélheti, meg-elégszel é véle, hogy meg-szóllítod? El-kapod előle úgy é? ’s nem gondolsz pityergésével – ’s mikor közelít inkább eszünk a’ gyermekséghez, mint mikor szeretünk?
Ne únszolj, Édesem! el-múltt az az idő, a’ mellyben gondolatokat tsinálhattam eggy szerelemre méltó Személyre. Rút fergeteg hozta ideje előtt Őszömet elő, – ne únszolj, kérlek – én fonnyadok. Az, a’ ki élni ’s szenyvedni hagyott, meg-hallgatta kiáltásomat. Intésére elő-jött a’ halál, ’s ki-jegyzett azoknak jegyével, a’ kik közel vannak a’ meg-szabadításhoz, ’s el-törlötte képemről az Ifjúság’ egészsége színét.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Béts, Juniusnak 2-dikán.
Eggy szeretetre méltó teremtés leve megint barátommá. Az az ifjú báró R… Szeme mélj érzést, ’s jó szívű lágyságot árúl-el. Egyenes, meg-előző, ment minden affectatiótól. Engemet Theréznek eggy levele tett barátjává. R… szereti őtet; tudja, hogy Theréz erántam hajlandóságot mutatott, ’s éppen ez vonta baráttságomra. Ez a’ nyilvánságos jele jó szívének, engemet valóságos barátjává ’s tisztelőjévé tett; ’s miólta bővebben kezdem esmérni, leg-forróbb kívánságom az, hogy Therézt el-nyerhesse. Egészen rajta lészek bóldogításán. Theréz még virít, ’s mennyit vesztene-el a’ világ, ha ő el-hervadna.
Nap’ est’ig eggyütt-ülünk; együtt fetsegünk, ’s úgy öntjük-ki lelkeinket, mint régi, meg-hitt barátok. De eggy dolgon meg nem tudunk egyezni: te ítéld-el közöttünk a’ pert. Ő azt tartja, hogy az, a’ ki szívesen szeretett Kedvesét el-hagyja, ’s másnak karjai közé repül, nem lehet jó szívű Leány. Én ellenkezőképpen azt tartom, hogy ennek gyakorta meg nem gondoltt könnyűség az igaz oka. Kárhoztathatod é ezt? Nézd-el a’ Lyányok’ közönséges neveléseket ’s úgy vádold azt, a’ ki szerelmében állhatatlan. Mire szoktatják őket gyermeki idejekben? a’ piperéskedésre ’s a’ takarékos kőltségre. De elég é még ez arra, hogy magokat házassági életekben is bóldogokká tudhassák tenni? Az, a’ mi a’ leg-fontosabb, el-mellőztetik. Meg világosodott időnk’ gyalázatjára kell meg-vallanunk, hogy még eretnekségnek tartjuk nékik meg-magyarázni, mi a’ Szerelem; addig pedig, míg azt fiatal esztendejekben, midőn szívek még üress, még minden bé-nyomást el-fogadhat, elikbe nem adjuk, nem lehet őket ítélet alá venni. Igasságtalanság valakit azért vádolni, hogy a’ tudva nem lévő Törvényt által-hágta. Én nem hagyom azt ki-verni fejemből, hogy annak nem tudása miatt, sok hit-szegés, sok szerentsétlen házasság támad. A’ szerelem, az életnek leg-szebb gyönyörüsége, nemsokára tsak tüneménynek fog tartatni, mert alíg van, a’ ki azt egyébként esmérje, hanem állhatatlan repdezéséről vagy baromi ösztönéről. Az igaz szerelem és hűség nevetséges lett. Meg-kellene őket tanítani, hogy tsak az indúlatok’ hasonlatossága az a’ kötés, a’ melly a’ szerelmet állandóvá teheti. De erről haszontalan álmodozom – ollyan kívánság ez, mint minden más kívánságaink, – mint eggy szappan-buborék, melly a’ leg-szebb színekkel kevélykedik, – óh ha állandó vólna! – de minekelőtte félre-tekintessz, már el-pattan!
Sokat vesztenének ezáltal az atyák. Nem áldozhatnák-így fel gyermekeket makats gondolkozásoknak. Igy nem mondhatná Uram Atyám: Én édes Lyányom, nem akarlak erőltetni, de ha szeretsz, tsak eggy keveset szeretsz, úgy hozzá mégy. Forr bennem a’ vér. Ma kéntelen vagyok szememmel nézni azt a’ tőrt. Bosszú, véres bosszú szálljon rád, te, a’ ki ezt a’ szegény, ártatlan, előre nem néző Lyánykát illyen álnokúl buktatod meg.
Ha a’ szegény Lyányban valamelly belső érzés támad-is fel, hogy nem kellene azt el-hagyni, a’ ki őtet szereti, ’s érette él, de ezer ok adhatja megint más óldalról elő magát, melly ezt az érzést el-nyomja. Úgy szóllok, a’ mint gondolkozom, mert szívem teli van. Ifjaink nagy részént magok okai ennek. Menj valamelly gyülekezetbe, ’s nézd-el, nem úgy hízelkednek é, nem biztatják é most ezt, ’s majd megint tsak-nem ugyan abban a’ szempillantásban, amazt, a’ szerelem’ leg-édesebb biztatásival? Az ő hibájok é hát, vagy a’ miénk, ha állhatatlanok?
Ha az emberek’ tselekedeteit ítéletünk alá akarjuk vetni, szükség, hogy fekvéseket, ’s minden környül-állásokat tökélletesen esmérjük. Mentől ritkábban esik ez meg, annál inkább kell attól őrizkednünk. Vannak ollyan órák, ollyan szempillantások, a’ mellyekben egészen emberek vagyunk, ’s mit lehet eggy ollyan szempillantásból ki-hozni. Mantzi engemet szeretett, az igaz; de heves vére érzésének ollyan elasticitást adott, a’ melly mindent hamar el-tolt magától. Ő a’ szerelmet nem gondolkozó, hanem tsak játékos oldaláról esmérte. Az ő hibája vólt é ez? – Én igaz Bíró vagyok, édes Marosym, semmivel sem vádolom. Tudtam azt, hogy nem lehetek állandóúl bóldog, ha őtet a’ Szerelem egész tartományában meg nem hordozom. Nem engedtem magamat azok által el-ijesztetni, mellyeket nékem változandó temperamentuma előmbe vetett. Nyúgodalmam, egész életem’ bóldogsága, igyekezetemnek óhajtott ki-menetelétől függött. Ott vólt, a’ hol kívántam. El-mentem onnan hazúlról. Szent-Pétery Budára jön. Eggy Secretáriusnévá, – Asszonnyá, – eggy szeretetre méltó Férfi feleségévé lenni, a’ kit minden derék embernek tart, – mennyi együvé-jött ösztön az el-tántorodásra! ezen kívűl Szüléinek hízelkedő kérések, fenyegető rimánykodások, ígéretek, mellyek eleven képzelődését fel-hevítették, ’s talám hánytt tőrjeik is, hogy én övé még soká lehetek, mintegy elibe vetve – – – le szállott a’ mérő-serpenyő. Nem, édes Marosym, ha indúlataim fel-zajdúlásában őtet vétkesnek tartottam, vétettem. Nem őtet vádolom én, hanem sorsomat. Nem tudta ő azt, hogy ő engemet ezzel az eggy lépésével szerentsétlenné tessz: Nem akart azzá tenni, ’s nem hitte, hogy azzá teszen. Igy leve Mantzi hite-szegett; így lesznek sokan mások. Legyünk igazságosok, ’s meg-szűnűnk őtet kárhoztatni. A’ mit a’ nevelés, a’ mit a’ példák, a’ mit a’ környül-állások, az idő, ’s ifjúság tsinált, az nem az ő vétke, hanem történet.
Még a’ leg-érettebb elméjű Leányt sem kárhoztatnám egészen hűségtelenségéért, ’s tudok eggy esetet, a’ mellyben ki-lehet menteni. Tedd-fel, hogy fel-nő, ’s szépségének a’ kedves érzés még nagyobb betset ád. Még nem esméri a’ Szerelmet. Eggyszerre tolakodik hozzá az Ifjak’ serege. Közöttök tsak eggy van, a’ ki felé hajlik, ’s további együtt létek alatt sok hasonlatosságot talál a’ maga és az Ifjú’ characterében; még senkiért sem érzette azt a’ mit érette. Az Ifjú eggy bátortalan, de égő tekintettel tudakozza tőlle ha szereti é? ’s eggy lassú kéz-szorítás, felel kérdésére. Nem sokára más Ifjú jő hozzá. Az első semmivel sem utóbb ennél, de a’ Leány még-is a’ másodiknak első látásában eggy titkos borzadást, eggy név nélkűl való kívánságot, érdeklést érez a’ második eránt. Első tekintetekben érzik mindketten, hogy egymásért vannak teremtve. Eggy titkos, egészen esméretlen szózat mondja a’ Leánynak, hogy ez az, a’ ki néki mindene lessz, a’ ki minden kívánságait bé-tellyesíti. Az ő tekintetin függ egészen. Üt az óra; – ’s öszve-szorított ajak, a’ leg-forróbb ölelés köti-meg a’ szövetséget. Nevezheted é állhatatlannak? Nem vólt a’ szerelem a’ mit az elsőért érzett; az tsak character’ hasonlatossága, ’s barátság vólt. Még eggy Ifjú eránt sem érzette vólt azt, ’s onnan gondolta hogy őtet szereti. De most jöve-elő az igazi, a’ kihez őtet meg-győzhetetlen rándítás vonta, a’ ki szívének fele vólt. Rá talált erre, ki-mondhatatlanúl szerette őtet, ’s örökké tartott szerelme. Ha az első őtet későbben kezdette vólna esmerni, barátnéja lett vólna ugyan, a’ mint ezután is az marad: de szerelem, igaz szerelem, – az a’ szerelem, a’ melly mindent meg-halad, az a’ szerelem nem vólt a’ mit érette érzett, ’s érezhetett.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Béts, Júniusn. 13-dikán.
Mikor gyakorta a’ Béts útzáin vagy az Augartenben a’ tolongó sokaságban körűl-tekintem magam’, ’s őltözetekben, ’s magok’ viseletekben azt a’ külömböző tónust nézem, azt kérdem magamtól ha ébren vagyok é? ’s mikor belljebb tekintek, ’s a’ sok melj-tsillag ’s hertzegi bársony alatt az embert keresem, – a’ Mantzi karjai közzé kivánkozom-vissza, el-tsömörlöm a’ Világtól, ’s az esméretlen tsendes otthon-űlés kedvesebb előttem a’ nagy-világ’ ragyogó fényességénél. El-múltak azok az idők, a’ mellyben gyönyörködve néztem vólna a’ pántlikát nyakamon. De a’ nyomorúság tanít-meg bennünket magunkat betsülni; ’s minthogy ez a’ szív egészen el-szokott elmélkedni, arra tanít, hogy a’ pompás Paloták helyjett főld-kalibákba kivánkozzam.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Béts, Júniusn. 17-dikén.
El kell innen mennem. Egésségem igen gyenge, ’s eggy Assembléeból más Assembléeba menni, ’s örökös kerengésben kerengeni, ’s mindenik alatt álmosan ásítani – itt kell hagynom Bétset, édes Marosym, mert ez a’ tsalfa öröm’ özöne nem tőltheti-bé szívem’ hízakját.
BÁCSMEGYEY GRÓFF K… THERÉZHEZ.
Béts, Júniusn. 26-dikán.
Szakassza-félben vádjait, Nagyságod, azért, hogy bútsúzás nélkűl jöttem-el. Életünk, nyugodalmunk kívánta azt. Mind ketten ollyan betegség alatt nyögünk, a’ mellyben a’ hevesebb meg-indúlás méreggé vált vólna. Ez vólt az igazi oka, hogy el-jövetelem előtt Tornára nem mentem. – Higgye-el Nagyságod, egyedűl ez vólt. El-hagyom Budát, el-hagyom kedves Hazámat is, ’s Olasz-ország felé sietek, mert életem soha sem vólt kéttségesebb. Rettegés nélkűl, sőt egészen el-készűlve – egész resignatióval várom ki-menetelét. Esmerem a’ Világot; éltem benne; kostoltam gyönyörűségeit, ’s a’ leg-keservesebb, ’s leg-irtóztatóbb kínjait szenyvedtem. Ha majd le-gördűl a’ kárpit, lessz é okom panaszolkodni, hogy actióm rövid vólt? – Magam választottam é azt? Ne sírjon Nagysád! – meg találnám hallani könnyeinek húllását, ’s én is sírnék. Tsak eggy kívánságom van hátra magamra nézve; – tsendesen kívánnék meg-halni. Ne tagadja-meg tőllem ezt az eggy jótételt Nagysád, mellyet külömben meg-szűnés nélkűl kérek, ’s várok is az Egektől. Nem átkozná é Nagysád azt a’ Fejedelmet, a’ ki eggy szegény ember’ kis vagyonját a’ maga fél óráig tartó kedvének kegyetlenűl áldozná fel? Ha Nagysád magát epesztő bánatjának ereszti továbbat is, ugyan arra az állapotra jut, a’ mellyben én vagyok. Majd ha által-szunnyadok a’ halál’ mezejére, az a’ gondolat, hogy Nagysád még él a’ Világnak, kedves altató-dalom lessz. Én öntöttem mérget a’ Nagysád italába. Tolvaj vagyok, – mert eggy tiszteletet érdemlő Öregnek, a’ kinek olly sokkal tartoztam, leg-betsesebb kintsét rablottam-el; nyugodalmát reménységgel tellyes Leányának. Az Istenért kérem Nagysádat, tsinálja azt, hogy utolsó lehelletem a’ Világot, a’ mellyben Nagyságodat találtam, még áldja. Tsendesedjen Nagysád, hagyja félben bánatját, külömben meg-átkozom azt az órát, a’ mellyben Nagyságodat leg-először láttam; meg-átkozom magamat. Mennyit vesztene a’ Világ a’ Nagysád halálával. Nagysád jól-tévő: – én is a’ vóltam. Nézzen engemet annak eggy darabig Nagysád. Igyekezzen rajta, hogy engemet meg-haladjon. Eggy virágos mező terjed-el Nagyságod előtt. Szedje-le azokat a’ virágokat, a’ mellyek magokat elejébe tolják. Mindég kedvesebbeknek fognak azok tetszeni, ’s idővel meg-látja Nagysád, hogy az életnek még sok esméretlen gyönyörűsége van. – Bukjon térdre Nagysád, ’s adjon hálát irígységet érdemlő állapotjáért. Nagysád még sok örömével élhet az életnek; – az én útam a’ temetőre vezet; az enyímen kóró terem. Eggynehányszor mondta azt nékem Nagysád hogy engem szeret – hogy enyím, egészen enyím. Nem vagyok é hát én azzal szabad, hogy a’ tulajdonomat bóldoggá tegyem? vádolhatni é engem ezért kegyetlenséggel? Nem, édes Therézem, a’ mint az igaz, hogy Mantzi után Nagysád az, a’ kit leg-inkább tisztelek, leg-inkább szeretek: igaz az, hogy a’ Nagysád bóldogságáért való kívánságim nem esmérnek határt. ’S mivel jutalmazza-meg nékem Nagysád ezt a’ szíves kívánságomat? – sírással? epedéssel? el-halással? Én szebb jutalmat érdemlek, ’s Nagysád nékem nem adhat szebbet, mintha magát vissaz-adja a’ Világnak, melly a’ Nagysád életét olly sok okokon kívánhatja. Hidje-el nékem Nagysád, hogy indúlatimnak zabolátlan futamodásokban is sokat küszködtem én ezekkel az okokkal; ’s most, minekutána nem engedvén nékik, enyészetemhez közelgetek, sokszor pirítom, vádolom érte magamat. Keserűvé teszi nékem a’ halál édességét, – homályossá a’ kedvesen el-tőltött életre vetett tekintetet. Érzem, most érzem igazán, hogy nem elég azt kényünkre el-aludni, – kényünkre el-vesztegetni. Sok az, a’ mivel a’ Világnak, az emberiségnek tartozunk, – ’s ezeknek a’ tartozásoknak, kötelességeknek el-mulasztása, láttatlan következéseket von századokra maga után. Eggyike ezeknek a’ kötelességeknek az, hogy Atyákká ’s Anyákká legyünk. Az el-epedésre hajlott Szerelmesekben egész generatio hal ki, – egész generatio Theréz! – ollyan gyermekek, a’ kik áldották vólna emlékezetünket, a’ kik sírunkra virágot hintettek vólna. Az illyen Vigasztalhatatlanok a’ következő Haza’ polgárit ölik-meg. – Érezze Nagyságod ezt az irtóztató igasságot egészen, borzadjon-el az elől a’ veszedelmes méljség elől, mellynek párkányján áll, ’s úgy lessz el-készűlve, a’ mint óhajtom. Báró R… szereti Nagysádat. Az ő szíve Nagyságodat bóldoggá fogja tehetni. Maga vallotta-meg azt Nagysád, hogy ha választani kellene valakit, ő lenne a’ Választott. E’szerint Theréz két három hónappal, melly a’ Nagysád bánatját nem ok nélkűl valónak declárálja, – ’s én Nagyságodra nézve halva leszek.
A’ Nagysád egéssége el-van rontsolva, de még nem kapott halálos sebet. Theréz! az Atyád, a’ ki a’ sírhoz közelget, részemen van. Theréz! halld-meg, mit mondok, – halld meg utolsó kívánságát szédelgő életemnek. – Az Atyád nyugodalma, az én nyugodalmam, ’s a’ szegény báró R… bóldogsága egyedül a’ te el-szánásodtól függ. Tedd őtet bóldoggá jobbodnak bírtoka által, ’s így osztán eggy kedvet találtt öreg’, eggy bóldoggá tett érdemes férj’; eggy meg-mentett ház-nép’ áldása légyen az a’ gyámol, a’ mellyre támaszkodom, mikor bóldogabb életre megyek-által.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Béts, Juliusnak 8dikán.
Hólnap indulok; de nem a’ paraditsomi Itália felé, hanem arra a’ kősziklás kis határra, mellynek lakosai a’ leg-bóldogabb életet élik. Azt tudakozod, minek? – hogy borzasztó emlékezéssel járhassak azoknak sírhalmain, a’ kik szabadságokért örömmel öntötték-ki véreket, ’s meg akarván menteni Hazájokat, nem gondoltak a’ bilintsekkel. – – Hátha az éles levegő, ’s alkalmatlan útjai még meg-őlnek? Légyen! ha Hazámon kivűl kell meg-halnom, ez az a’ főld maga, mellynek gyomrába örömmel szállok-le.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Neustadt, Juliusn. 11dikén.
Báró R… Tornára indúlt. Az ő tőlle való el-szakadás nagyon el-gyengített. Nállam itta-meg a’ reggeli kávét. Lovaink készen vártak. Meg akartuk fojtani könnyeinket, de eggyikünk’ sírása a’ másikáét fakasztgatja. A’ ház előtt némán öleltük-meg egymást, ’s kiki kotsija felé szaladt. Ő az úttzán le, én fel-felé indúltam. Az ő szívében kedves remény kezdett hajnallani; az enyímben setét éjfél vólt.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Straubingen, August. 13-dikán.
Az én könnyeim ki-száradtak, de ollyan szívszorulás, ollyan aggodalom szállott helyjébe, melly a’ sírásra fakadtt bánatnál keservesebb. – Isten tudja még mi lessz belőllem – egyszer tsak-ugyan végének kell lenni, ’s az a’ leg-enyhitőbb vigasztalás.
Bezzeg megint vólt eggy tsendes éjtszakám! Még tsupa tűz a’ homlokom! el-ijedek magamtól! Halld tsak álmomat. Azt álmodtam hogy Tornán vagyok a’ kerti-szobában. Theréz a’ menyegzői óltárnál várta kezemet és szívemet. A’ körülöttem állók nyughatatlankodva suttogtak késedelmeskedésemen. Mantzi szépségének tellyességében állott előttem ’s tartóztatott. Én el-merűlve andalodtam-el kedvemre tőltött bóldog óráim’ szemlélgetésiben. Valami sírás, jajgatás vert-ki végre andalodásomból. Fel-vetettem szememet, ’s láttam, hogy Theréz sírva tépte szép hajaiból apró virágjait. El-borzadtam sírásától, ’s sírva vetettem magamat karjai közé. – Jer Theréz! mondám, vedd-el ezt a’ kezet, ’s botsásson áldást ’s bóldog napokat rád az Isten. Az eskető Pap az Óltárhoz lépett, ’s el-kezdtea tzeremóniát. Öszve-tett kézzel emelkedtek-fel mindnyájan az Ég felé. Valami sírás támadt hirtelen oda ki, ’s jobban jobban hallatszott. A’ Pap félben-szakasztotta az esketést. A’ Nézők ki-szaladtak, ’s Mantzi tolakodva jött-bé az ajtón, – sápadtan, tépett hajjal, fekete gyász-öltözetben jött-bé, ’s ki kapta a’ Theréz kezét jobbomból. Állj-félre – mondá – állj félre; Szent-Pétery meg-hólt, ’s ő az enyím. Az öreg Gróff elő-szaladt, által-ölelte Therézt, a’ ki úgy reszketett mint a’ kis bárány a’ hidegen. Mantzi el-lankadva ájult-el. Ki-vitték. Én fel-költem, mintha az Isten sententiázott vólna meg. Az el-tsüggedés úgy leskelődött utánam, mint az úton-járó gyilkos. Theréz megint fel-eszmélkedett, rajtam tartózkodott, ’s fen-szóval sírt. Végezze-el az Úr, mondám a’ magán kívűl lévő Papnak. Theréz néki eresztette magát a’ Szerelem édes érdeklésének, de nékem azok ollyanok vóltak, mint a’ mardosó ír a’ véres sebben. Új lárma vert-fel ölelésünkből. Felé szaladtam. – Mindjárt meg-hal, – mindjárt meg-hal! – kiálta eggy szózat! Én le-rogytam, de megint fel-vántzorogtam, ’s abba a’ szobába mentem, a’ mellybe Mantzit vitték. Az én háló szobám vólt az. Isten! halva találtam őtet. – Irtóztató vólt száj-rándítása. – Utolsó szava: Bácsmegyey! vólt, monda könnyezve ’s méljen sohajtva eggy fiatal Leány. Kegyetlen, mondám, miért mondod te ezt? – Meg-hidegedett Mantzimra vetettem magamat. – Még most is szép vólt ő. – Lassan szivárgottak könnyeim, – mindenikében az ő képe festődött, ’s el-repűlt bóldogságom’ emlékezete, ’s így sírtam jobban-jobban, míg sokára fel-ébredtem.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Schaffhausen, August. 21dikén.
Isten! oda vagyok! – Eggy Stafétát kaptam, hogy a’ Bátyám veszedelmesen beteg. – Ó Marosy! miért esküdt-öszve ellenem minden nyomorúság? nem elég lett vólna é a’ Mantzi el-hagyása meg-érlelésemre? – Éjjel nappal repűlök hozzá, ’s – bár nálla találhatnálak tégedet és Klárit.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Ipoly-Ságh, Septemb. 2dikán.
Tehát haszontalan hízelkedtem magamnak azzal, hogy tégedet itt talállak? Pedig e’ vólt vólna a’ leg kedvesebb jutalma fáradságos vissza-jövetelemnek. Ó Marosy! hát ha soha sem látlak többé – úgy tetszik hogy előre érzem azt.
Ollyan tikkadtan, ollyan el-gyengűlve érkeztem ide, hogy Endrédybe kellett kapaszkodnom, mikor a’ Bátyámhoz bé-léptem. Ő szegény szint úgy ijedt-el rajtam, mint én az ő el-fogyott sápadt képén. Nem lehet ki-beszéllni mitsoda el-gyengüléssel fogadott. Lassanként gyűltek-meg könnyei, meg-fogta kezemet, ’s minden, a’ mit mondhatott ez a’ két sokat jelentő szó vólt: Szegény Ötsém! Én el-fakadtam sírva, ’s látván, hogy ez az el-hevűlés néki ártalmára lehet, olly szín alatt, hogy igen gyenge ’s álmos vagyok, tsak hamar magában hagytam.
Harmadnap ólta megint rosszabbúl van, ’s én attól tartok, hogy hirtelen guta-ütés járúl hozzá. A’ mit emberi segedelemtől kivánni lehet, azt mind én, mind a’ Doctor el-követjük, tudod: de félek még is hogy utánna gyászt hordok.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Ipoly-Ságh, Sept. 5-dikén.
Meg van! – Értessz Édesem, ’s ne kívánd hogy azt el-mondjam! – Ah, a’ leg-érdemesebb, leg-jobb – ó mitsoda erőtlen expressio annak a’ ki-fejezésére, a’ mit ő érdemel – a’ Testvére az Atyámnak már nem él. Ma sokkal jobban látszott lenni, fel-kőlt, ’s fel ’s alá járt szobájában, – ’s én nem tartván semmitől, a’ szobámba jövök, ’s néked kezdek írni, hát egyszerre sikóltást hallok, fel-ugrom, hozzá szaladok, ’s Isten! – a’ leg-erőssebb guta egyszerre ütötte-meg, ’s abban a’ szempillantásban oda lett. – Én már halva találtam, minden igyekezetünk haszontalan vólt. Kéntelen vóltam érezni, hogy jobb kezéből, mellyet én tartottam, miképpen hűlt-ki az élet’ melege. Ájúlva dűltem-el, ’s magamon kívűl vóltam mikor a’ szobámba vittek.*
vitték
Tsókold az én kedves Klárimat. Maradj mellette, én mindent jó rendbe szedek. Az egész Város sír. Ha engemet a’ kesergés veszen-elő, az embereimre tekintek, ’s mikor látom mint sírnak magokban, egészen meg könnyebbűlök. Ne keseregjetek halálán – leg-alább igyekezzetek rajta, hogy enyhűlést vehessetek. Ne háborítsuk-fel tsendes nyugodalmát meg-hólt Szentünknek indúlatos sírásunkkal!
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Ipoly-Ságh, Sept. 9-dikén.
Már a’ földben van, Édesem! – ’s én egészen meg vagyok könnyebbedve! Keserves vólt temetése. A’ gyermekek leg-elől mentek, a’ Pap pedig nyomban utánnok. A’ Pap után a’ halotti szekér, én és Endrédy, ’s úgy osztán a’ sok parasztok feleségestűl. Az éjtszaka világos vólt. Tellyesen fénylett-le a’ Hóld a’ tiszta Égről. Én mélj bánatban vóltam mind addig, míg az égő fáklyákat a’ sír körűl meg nem láttam, ’s az ott állók’ suttogása magamhoz nem hozott. Mikor így a’ Templom’ kerítésén bé-léptünk, körűltem egyszerre el tsendesedett minden, ’s az egész Természet, mintha várt vólna valamit, el-hallgatott, ’s a’ halotti-harang meg-kondúlt, – ’s minden imádkozni kezdett, ’s a’ körűllöttem állók fel-jajdúlása, ’s szánakozó sohajtások a’ leg-tzifrább halotti orátióknál igazabb dítséretjeivé lettek a’ szegény Bátyámnak, – ’s nyóltz élttes Városi Lakos a’ többi közzűl ki-állott, ’s a’ koporsót a’ Szekérről le-emelte – egészen el-fagyott szívem, ’s eggy közel álló sír-kőre kellett le-űlnöm. De a’ mikor a’ szekérről a’ sírhoz vitték, a’ kötelet rá vetették, koporsója szemem elől lassan lassan el-tűnt, ’s az eddig el-fojtott bánat egyszerre jajgatássá fakadt, ’s az én szívem is el-lágyúlt, ’s könnyeim tsorgani kezdettek. Fel-kőltem, áldást könyörögtem sírjára ennek a’ kegyesnek, ’s tovább botorkáztam. A’ Városi Tanáts mind körűl állotta kotsimat. A’ mint közel vóltam hozzá, ketteje az öregebbeknek felém jött, ’s ezt mondta: Az Isten tartsa-meg már most mindnyájunknak örömére az Urat, ezt kivánjuk szívesen. – Az Isten tartsa-meg! – monda az egész sereg. Szívem meg-tőlt. Meg-szorítottam a’ kezét ennek a’ jó Öregnek, fel-űltem, ’s a’ leg-keservesebb aggódás alatt mentem haza felé.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Ipoly-Ságh, Sept. 12-dikén.
Ha most enyím lett vólna Mantzi, együtt szenyvedte vólna velem a’ fájdalmat, ’s én tsak félig érzettem vólna terhét. Ha a’ kertben sétálok fel ’s alá, vagy ha a’ közel fekvő erdőben a’ Bátyám’ emlékezete rám rohan, ’s annyira el-nyom, hogy ki kell pihennem magam’; – ha szobáimon végig megyek, ’s ablakomról az alattam fekvő mezőket látom, ’s el-gondolom, hogy ez most enyím, vagy ha a’ Városon keresztűl-megyek, ’s a’ Lakosok szíves bátorsággal süveget vesznek, ’s a’ kitsinyeket hozzám kűldik, ’s vélek kezet tsókoltatnak, – e’ jut mindég eszembe: bezzeg ha karjaid közt vólna most Mantzi! – El-tévedek ebben a’ haszontalan kivánságban. Ezer kedves tekintetek tsalogatják beteg képzelődésemet, el-alszom, ’s ha fel-ébredek álmaimból, újjobban érzem bóldogtalanságomat, ’s bé-fogom szememet, hogy azt a’ sok szépet, a’ mi minden felől körűl-vészen, ne láthassam.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Ipoly-Ságh, Sept. 17-dikén.
Nékem úgy tetszik Barátom, hogy nemsokára által-esem szenyvedésimen. Itt a’ hideg ősz; ’s ha a’ fáról eggy harasztot látok le-esni, úgy tetszik mintha az életnek eggy erejét veszteném-el, – ’s nem mondhatom ki millyen kedves nékem ez a’ vélekedés. Be új, meg-lepő gondolat ez: a’ szélen állok. – Ha a’ tavasz megint itt lessz, ’s a’ főldre virágot ’s új életet önt, tsendes álmot alszom a’ sírban. Akkor édes Marosym, akkor közelíts a’ Bóldoggá-lett’ tetemihez, ’s jusson eszedbe, hogy én el-keseredésedet előre-érzettem, ’s eggy kedves tavaszi szellőtske fújja-el könny-tseppedet, hogy azt Klári meg ne lássa, ha hozzá vissza-mégy, ’s karjai közzé dűlsz. Te nem sokára Atya lészesz. – Ha fiú lessz az, Marosy, a’ kit néked a’ te Klárid szűl, nevemet add néki. Hadd hordja azt, de ne keresztemet. Ha el-nézem, mennyit kellett szenyvednem míg ide jutottam, azt kell mondanom, nehéz az út a’ halálig. Bár többször vólnának az emberek haldoklók körül, úgy nem lennének ollyan érzéketlenek, ollyan kemény szívűk. Igy magokat tsalják-meg, le-vetkezik az emberi szelídséget, hogy azt az eggy két esztendőt, a’ mellyre még számot tartanak, kényes bővségben tőlthessék-el; ’s akkor látják mikor a’ sírhoz jutnak, hogy szegények. Nints semmijek, a’ mit el-vihessenek magokkal, – nints meleg szívek.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Ipoly-Ságh, Sept. 19-dikén.
Endrédy azt tanátsolja hogy menjek hozzátok. Itt minden halotti gondolatokkal tőlt-meg. A’ Doctor is nagyon javalja ezt a’ szándékot; ’s már rá vettek, hogy szavokat fogadom.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Esztergom, Octob. 5-dikén.
Engemet semmi sem keserít-el inkább, mint a’ Pápista temetés. Mikor az Osculaminit kezdik-el, ’s a’ koporsó körűl a’ tömjén úgy emelkedik mint valami felhő, egyszerre fogódik-el a’ szív, ’s egészen érzi azt a’ bánatot, a’ melly a’ halotti felekezeten fekszik. Ma a’ Kávé-házból néztem eggy Tanúló’ temetését. Eggynehány Tiszt abban hagyta a’ Biliárdot, ki-tekintett, de tsak hamar megint hozzá fogott a’ játékhoz, ’s nevette a’ Processiót. Semmit sem útálok jobban mint mikor vala’ ki az Isteni-tisztelet’ tzeremoniái felett satyrizál. Nem akartam hallgatni ezt a’ haszontalan hánytatást, ’s éppen ki-felé indúltam, midőn eggy fiatal ember magánossan űlve, könnyeit törölgetve, szemembe tünt. Meg-indúltam látásán. Nem mentem-el, ’s alkalmatosságot kerestem a’ véle való beszélgetésre. Úgy látszik hogy szegény és szenyved. Ebédre hívtam, ’s meg-ígérkezett. Reménylem, hogy tudósíthatlak állapotjáról.
Jászai, ez a’ neve az Ifjúnak, el-beszéllte minden titkát. Ő szeret, még pedig – szerentsétlenűl. Eggy Lyányt szeret, a’ kit Atyja Klastromba zárt. De meg-érdemli é az Úr kedvese, kérdém, ezeket a’ könnyeket? Nem szóllott rá semmit, hanem eggy Levelet vont-ki meljéről, mellyet a’ sokszori el-ázás miatt már alig lehet olvasni. Ide zárom azt, mert le-irattam. Be bóldog volnék ha segíthetnék rajta!
ERZSUS JÁSZAIHOZ.
Ez a’ Levél édes Lajosom! leg-utolsó levelem hozzád. Egynehány nap alatt meg kell tennem azt az esküvést, a’ melly tőlled végképpen el-szakaszt. Édesem! mi egymást ollyan híven, ollyan tisztán szerettük, ’s mégis ímé el van tépve az a’ kötél, a’ mellyel bennünket a’ Szerelem öszve-kötött, – ’s önnön azon kéz által van el-tépve, a’ melly belénk nyomta azt az érzést, melly most olly nyomorúlttakká teszen. – Isten! irgalmas Isten! engedj-meg zúgolódásomnak; a’ természet, a’ viaskodó, magával nem bíró természet szava tolta azt ki. Nemsokára néked lészek szentelve, akkor meg-szűnés nélkűl fogok könyörgeni botsánatért, néked fogom áldozni magam, hogy méltónak tartsál bé-venni abba az Országba, a’ hol az űldözött, el-szaggatott Szerelem nem jajgat. Ott édes Jászaim, ott várlak én majd tégedet, koszorút fűzök néked el nem hervadható virágokból, ’s fel-ékesítlek véle, majd ha bé-jösz az élet kapuján, tégedet szelíd Szenyvedőt, a’ ki a’ halált, a’ meg-szabadítóját, olly békével várta, ’s terhét tsendes nyögéssel viselte. Szenyvedj békével édes Jászaim! Jöjj gyakran Templomunkba, szent Ariákat éneklek majd, ’s örvendezve éneklek, hogy majd vége lessz szenyvedéseinknek. Az a’ vigasztalás, a’ melly engem enyhít, a’ te szívedbe hat-által. Mindjárt el-fogy a’ Papirosom. Mit mondjak néked, Szívem egészen – ah haszontalan mesterkedem. – – Ha el-felejtheted Erzsusodat, felejtsd-el. Az Istennek szentelt Lyányka nem tiéd többet. – De nem vólt é a’ mi szeretetünk mindég szent? mindég tiszta? Tsináld azt, a’ mit a’ Vallás, és az okosság hágy. – Te enyím – örökké enyím vagy. Tekints az Égre, ott – ott meg látjuk, meg-öleljük egymást.
BÁCSMEGYEY – MAROSYHOZ.
Esztergom, Octobr. 6dikán.
Minden tagom reszketett, mikor Jászai bé-lépett hozzám. Nem hagytam néki nyugtot, valamíg az Erzsus vezeték-nevét meg nem mondotta, ’s mindent elimbe nem adott. Azt vetette hozzá, hogyha jobb fizetése vólna, tudja bizonyosan, hogy Szűléitől meg-nyerhetné; de most mint Cancellista, rá számot nem tarthat. Egyszerre fejtette-ki ekkor magát előttem az a’ Planum, melly eddig homályosan forgott előttem. Bé-fogták Lovaimat; én Jászait a’ kávé-házba küldöttem, hogy akármeddig múlatok, ott várjon-bé, én pedig az Erzsus Szűléihez mentem. Az Apját a’ bóltban találtam, ’s minthogy Jászaitól meg-értettem, hogy ő fösvény ember, azon áron fizettem mindent, pedig sokat vásárlottam, a’ mint tartotta; ’s ekkor alkalmatosságot kerestem az erszényemet, melly teli vólt, szemébe önteni. A’ teli erszény meg-lágyította szívét, ’s tiszteletet támasztott benne erántam. Hosszú vólna elő-beszélleni, miként jutottam oda a’ hová igyekeztem; elég az, hogy Erzsusnak engedelmet adott arra, hogy bizonyos kötések alatt Jászaihoz menjen. Nem hagytam félben a’ dolgot; fel-vettem őtet kotsimra, ’s a’ Klastrom felé vettük az útat. Az Apátzák nem tudták, mit itéljenek váratlan meg-jelenésünkről, de én azalatt, míg a’ Klastromhoz jutottunk, meg-tanítottam az Erzsus Atyját, magát miként viselje. Elő-hívattuk Erzsust. Rosszúl van; felelének az Apátzák. Jöjjön-elő, mondám, ha haldoklik is; mert vettem észre mit akarnak; ha pedig elő nem jő, az Érsekhez megyek mindjárt, hogy küldjön Orvost, ’s nézesse-meg. – Kevés idő múlva elő-jött Erzsus. Ó igazán rosszúl vólt; de nem ollyan nagyon, a’ mint mondották. El-ijedt, mikor meg-látott, mert azt gondolta, hogy az Atyja új Kérőt hoz hozzá. Én azt vettem észre, ’s meg-szóllítottam. Ne féljen, mondám édes Erzsusom; a’ Jászai barátja nem akarja szerentsétlenségét. Én ki-nyertem Atyja Urától, hogy ha magának tetszik itthagyhatja a’ Klastromot. Éljen az alkalmatossággal, ’s bízza az Isteni gondviselésre magát. Mennyei ártatlan öröm mosolygott bágyadtt tekintetéből, ’s eggy székre dűlt-el gyengesége miatt. Az alatt, míg fel-élesztgettük, bé-lépett a’ Fejedelem Asszony. Eleibe-terjesztettem az Erzsi Atyja akaratját, ’s vissza kívántam Erzsit. Az, a’ mit gondoltam bé-teljesedett. Ezer akadályokat hordott-elő kívánságom’ hátráltatására. Meg-bosszankodtam, ’s egyenesen az Érsekhez mentem. Szerentsém vala mindjárt bé-botsáttatni. Kegyesen hallgatta-ki kívánságomat. Szelíd tekintetei egészen fel-bátorítottak. Okát kívánta tudni miért vettem a’ dolgot ollyan nagyon szívemre? Meg-vallottam azt. El-lágyúlva szorította-meg kezemet. Az illyen nemes tselekedet jutalmat érdemel; monda a’ leg-kegyesebb hanggal. Elő-hívatom Szüléit mindjárt, ’s arra veszem őket, hogy a’ Leányt illendőképpen ki-készíttsék. Én tudtára adtam, hogy az Atyja a’ külső szobába’ van. Parantsolt hogy az Anyját is hívják-elő; ’s ha itt lessz, mind kettőjöket botsássák-bé. Nem sokára bé-jött az inas, ’s bé-jelentette mind kettőjöket. Ó be sokszor kivántam nyakába rohanni, midőn ezeknek mennyei szelídséggel terjesztette elikbe az atyják kötelességeit. Az öregek mind ketten sírtak. Nagy summát ajánlottak Lyányoknak eddig szenyvedett meg-bántásokért: de az Érsek gondolatlan igéreteket nem vette-el, hanem tsak azt kívánta, hogy a’ Lyányokat illendően ki-készítsék, és addig míg Jászainak szolgálatot adhat, mind kettőjöknek el-tartások felől gondoskodjanak. Térdre akartak bukni előtte; de nem engedte. Alig tudtam eggy helyben állani. – Meg-engedjen az Úr, hogy ennek a’ párnak bóldogitásában az Úrral osztozom, monda. Tsengetett. A’ Secretárius azzal a’ jelentéssel jött-bé, hogy a’ Fejedelem Asszonynak tudtára van adva, hogy Erzsit haza eressze. Menjen, monda ez a’ tiszteltt Úr, hozza-el Erzsit, a’ rendelések meg-vannak téve, ’s az én áldásom késérje az Urat! – Forró könnyem kezére tseppent. Érzette ő betsét ennek a’ tseppnek; ’s el-váltunk. Erzsi meg-nem tudta magyarázni Szűléinek bé-lépését. Szép contrast vólt azt nézni, hogy az ártatlanságnak belső érzésétől bátoríttatván karjait miként terjesztette Szűlei eránt; – ezek pedig lelki esméretek vádja alatt előtte úgy állottak, mint eggy Szent előtt, ’s Lyányoknak tsókjait meg nem érdemlett kegyelem gyanánt nézték. Felém is közelgetett Erzsi, de én elejét vettem köszöngetésének, ’s siettettem az el-menést.
Azonban Jászait titkon az Erzsi Szűléihez hívattam. Ezek nem tudták mit tsináljanak, ’s az ablakba vonták magokat. Erzsi eggy szegletben sírt. Én eggy asztalkára támaszkodtam. Jászai bé-lép, meg-látja Erzsit, ’s míg észre vettem, lábaimhoz vetette magát. Fizesse-meg az Isten! kiálta, ’s nem szóllhatott többet. Fel-akarom emelni, ’s Erzsi ölembe dűl. Az Isten fizesse-meg ezerszer! monda sírva, sokszor egymás után. – Nem írhatok tovább. Szenttebb ez a’ scena, ez az érzés, mint-sem, hogy ki-mondhassa az ember. Ki-szöktem tőllök, ’s egyenesen az Érsekhez mentem engedelemért, hogy még akkor nap’ lakó-házokban meg-eskettethessenek. Szerentsém vólt ezt is meg-nyerni tőlle, ’s én vóltam az, a’ ki őket a’ Pap elibe vezettem. De mihelyt az esketésnek vége vólt, mindjárt el-szöktem megint, mert hólnap viradatkor indúlok. Hogy hirtelen el-jövetelemet balra ne magyarázzák, eggy kártyára ezt írtam: Engedjetek-meg sietésemnek. Nékem menni kell. A’ mai nap ki-fogyhatatlan forrása légyen örömötöknek. Éljetek szerentsésen. Ehhez eggy kis lakadalmi ajándékot tettem, ’s nem mondhatom ki, millyen örömöm vólt rajta. Álmos vagyok, de nem úgy mint egyébkor; ma bizonyosan jól alszom, mert már régen nem kóstoltam a’ könnyű álom’ édességét. Ó Édesem, be széppé teheti az ember az életét, ha tehettségét nyomorúlt társainak enyhítésekre terjeszti! – Aludj tsendesen Klárid’ karjai közt, – én eggy szép tselekedet’ érzésében alszom-el.
ENDRÉDY – MAROSYHOZ.
Buda, Octobr. 8-dikán.
Oda minden reménységünk! Eggy váratlan történet egészen fel-forgatta azt. A’ mi szegény Bácsmegyeynk tegnapi szép tselekedetén annyíra örűlt, ollyan víg vólt, hogy én tökélletes helyre állást reménylettem, ’s ímé a’ leg-szerentsétlenebb vége lett. Tegnap mint-egy tíz óra tájban Dorogra értünk, ’s új lovakat hagytunk fogatni. A’ Posta lovak kinn vóltak, ’s kéntelenek valánk le-szállani, míg a’ mezőről meg-érkeznek. Bácsmegyey ezt a’ várakozást nehezen szenyvedte, ’s víg kedve egészen el-változott. Semmi sem tudta helyre hozni előbbeni kedvét, ’s békételenkedve járt fel ’s alá a’ szobában. Tsak a’ Posta-Mester két gyermekei nevettették-meg néha ártatlan egyűgyűségekkel. A’ kissebbiknek gyermeki ostobaságán nevettünk éppen, midőn a’ ház előtt, eggy Posta lovas kotsi állott-meg: Én az ablakhoz szaladtam, ’s – el-gondolhatod é mint ijedtem-el, midőn a’ kotsiból Szent-Péteryt Feleségestűl láttam ki-szállani. Nem tudtam mit tsináljak. Bácsmegyey azt tudakozta tőllem, ha nem esmérem é, ki-jött? ’s abban a’ pillantásban lépett-bé Szent-Péteryné Férjestűl. Hirtelen öröm, meg-ütközés, ’s ijedség szállott egyszerre képeinkre. Mantzi el-ijedt, ’s vissza-akart térni; a’ mi szegény Barátunk pedig meg nem mozdúlva ült székén. Annyira ki vólt forgatva sarkából, hogy fel nem tudott kelni. Utóljára a’ Szent-Pétery könnyei által el-lágyúlt, ’s ő is sírt. Jer, édes Mantzim! monda Szent-Pétery, köszönd Bácsmegyeynek az én bóldogságomat, – én nem köszönhetem. Köszönd néki, ő engemet alatsonyságomból fényességre hozott; – nálla nélkűl nem vólnál enyím! – Bácsmegyey értette ennek erejét. Kémélj-meg, ah! kémélj-meg, monda; – eleget szenyvedtem, engedj tsendesen meg-halni. – Szent-Pétery el-ijedt hangjától, rá tekintett, ’s látta a’ nagy változást; nem az ép Ifjat többé, hanem a’ bánat ’s epedés’ áldozatját látta benne; ki-száradva, el-fogyva egészen. – El-borzadt látásától. Az Istenért! Bácsmegyey, kiálta el-ijedve, mi bajod? Bácsmegyey le-űlt, ’s nem vette észre, hogy véle által-ellenben, ugyan abban a’ gondolkodó situátióban ül Mantzi is. Nem felele semmit. Lelke nem bírta nehéz terhe’ súlyját.*
súllját.
Mantzi sírni kezdett. Az ő sírása magához hozta Bácsmegyeyt. Széllyel-nézett, ’s a’ mint közel látta, el-felejtette magát, felé szaladt, ’s által-ölelte. A’ Szerelem erőt adott néki. Mantzi! monda, te sírsz? miattam sírsz? – Ó Mantzi, véremmel érdemlettem én azt! Köszönöm hogy sírsz! hadd öleljelek, hadd tsókoljalak-meg, hadd szorítsalak erre az éretted dobogó szívre! – Mantzi, mármost nem az a’ mindenen el-sikló Leány, (mert hevét a’ házassági élet’ gondjai nagy mértékben el-óltották) – nyugtan feküdt karjai közt, míg végre a’ meg-vetett Szerelem emlékezete ájúlásba ejtette. Szent-Pétery magán kívűl vólt. Homályos sejdítését, hogy Bácsmegyey a’ Feleségével szerelemben vólt, most világosságra látta lépni. Nem állhatott tovább; kéntelen vólt az ablakhoz támaszkodni; Szegény Felesége el-sáppadva dűlt-el a’ Bácsmegyey karjai közt, mintha a’ halálhoz közelgetett vólna. – Ő érzette hideg reszketését, ’s sikóltott. Szent-Pétery nem vólt a’ szobában. Bácsmegyey térdre bukott előtte, ’s úgy tartotta néki a’ szagló vizet. Sokára magához tért. A’ Bácsmegyey szeme örömmel tőlt-meg, – de mikor a’ Mantziéből könnyeket látott folyni, kedve a’ leg-keservesebb bánattá változott. Mantzi! te sírsz? kérdé a’ leg-hevesebb Szerelem’ tekintetével ’s hangjával, – sírsz? Tehát már ebben az életben el vagy tőllem rabolva; de Mantzi, még eggy, még eggy más élet jő, – ’s eggy fel-ébredés nékem vissza-ád! – Sándor, a’ Mantzi időssebb fia, a’ ki egy-szerre vesztette-el minden kedvét, fel-állott a’ szék’ lábára, ’s kis kezével törőlgette Anyja könnyeit. Ez a’ gyermeki szeretet egészen le-verte Bácsmegyeyt. – Érzette nyomorúsága’ nagy vóltát. Isten! így kiálta fel, millyen nyomorúltt vagyok én! ’s új özön szakadt szemeiből. A’ Mantzi ölébe hajtotta-le fejét, ’s fúldokolva sírt. A’ kotsis el-készűlt, ’s meg-fújta a’ kürtöt. Bácsmegyey! mondám, ideje, hogy menjünk. Merően nézett szemembe. Még tsorgottak könnyei. Mantzi keszkenőjébe rejtette ábrázatját. Ki-akarta azt*
152
venni kezéből, de én rátekintettem, ’s abban hagyta. Belém fogózott, mert lábai nem bírták. – Szent-Pétery! monda el-fojtódva, Szent-Pétery! tedd bóldoggá Mantzit; attól függ életem. – Mantzi meg-hallotta azt, ’s fel-eszmélkedett mint valami mély álomból. Bácsmegyey megint felé akart menni, de én erőssen tartottam, ’s kértem, hogy kémélje-meg magát, ’s menjünk. – Jól mondod, felele, édes Endrédym, menjünk. – Feléjek fordúlt, ’s a’ mint ki-sírtt szemeket meg-látta, az Égre nézett-fel. Úgy tetszett, mintha valamit akart vólna mondani, de nem szóllhatott. Én intettem néki, hogy menjünk. Még egyszer tekintett rájok, ’s eggy ollyan expressióval, a’ mellyet ki nem mondhatok, vett tőllök butsút. Ezzel bé-fogta szemét, hogy semmit se láthasson, ’s ki-jött a’ szobából. – Én ki-beszéllhetetlen félelemben vóltam, ’s nem is ok nélkűl. Az úton nem szóllott semmit, noha egynehányszor szóllottam hozzá; ’s ábrázatja tsupa tűz vólt. Későn értünk-bé Budára, hol nem a’ maga házához, hanem a’ vízi Városon a’ Koronánál szállottunk-meg. Maga akarta ezt. – Mindjárt kűldöttem a’ Doctor után. Nem késett ugyan az, de Bácsmegyeyt, már a’ leg-hevesebb phántásiákban találta. Irtózom mondani, édes Marosym! – annyira jutott, hogy kéntelenek vóltunk meg-kötözni. A’ Doctor újabbi vér-hányástól tartott. – Tekintsünk félre, Édesem! a’ ki ezt nézheti, nem ember.
Most könnyebben érzi magát. Mihelyt magához jött, kért, hogy az egész dolgot néked adjam tudtodra. Kér általam, – eggy Meg-ditsőültt’ hangjával mondta ezt, – hogy miatta ne bánkódj, az ő kínjai majd el-múlnak. Erről magam is bizonyossá tészlek. – Útnak ne indulj miatta, mert ha meg-lát, oda lessz. – Én minden nap túdósítlak, mint van.
ENDRÉDY – MAROSYHOZ.
Buda, Octob. 10-dikén.
Ma éjjel aludt, de keveset, és nagy hánykodással. Reggel igen tsendesen vólt. Szíve még beteg korában is ollyan érzékeny mint egyébkor. Le-hozatta a’ Várból a’ te képedet, és a’ Feleségedét, ’s az ágya elibe tétette. – Írd meg nékik, monda nékem, hogy most meg nem köszönhetem szereteteket; de lessz ollyan idő, a’ mellyben meg-köszönöm.
2. órakor dél-után.
Rendbe hozta mindenét; egyéb aránt pedig resignálva van egészen, ’s tsendesen várja a’ meg-gyógyúlást, vagy halált.
Octob. 11-dikén 2. órakor reggel.
Ma sokkal rosszabbúl van. Nem szóllhat, de szemei mindég teli vannak könnyel.
4. órakor.
Meg van minden, édes Marosym! A’ mi kedves Bácsmegyeynk már nem él. A’ leg-irtóztatóbb phantásiából tért magához. Egészen el-erőtelenedve, de vígan várta az halált. Azt tudakozta minek harangoznak? Valaki haldoklik! felele eggy bóldogtalan tseléd. Isten! kiálta, hát nékem mikor fognak? Édes Endrédym, monda, köszöntsd ezerszer Mantzit, az én Kedves Húgomat, – az Urát, – az Isten áldása légyen rajtok – – mindnyájatokon! – és az enyím! – ’s a’ halál álma tsendesen vitte-által az örökkévalóság’ éjjelébe.


MAGYARÁZATJA AZ ESMÉRETLENEBB SZÓKNAK.
Accompagnirozni, accompagnement, olv. akkompanyirozni, akkompányman. Eggyik insturmentummal a’ másikat késérni.
Artista, Frantziáúl; Né etűl Künstler; Igy neveztetnek azok, a’ kik Poézist, Muzsikát, vagy Festést gyakorlanak.
Assemblée olv. asszamblé; estvéli eggyüvé-gyűlések.
Atmosphaera; gőzölgésből támadtt felhő.
Belletrista; Gyönyörködtető munkák Irója.
Capriol; eggy rendes fel, vagy óldalra ugrás.
Character; mint-eggy hívatalbéli tekintet.
Chéne olv. sén, frantziáúl lántz. Tántz-nevezet.
Chorál. Templomi muzsika.
Concert; azok az estvéli öszve-gyűlekezések, mellyeken muzsika tartatik.
Contrast, szembe tűnő külömbség.
Cosmopolíta; Világ-lakosa.
Delicatesse, az a’ nemes szemérem, midőn valaki készebb valamit el-tűrni, mint-sem hogy mást háborgasson.
Datail olvasd detajl; veleje a’ dolognak.
Dilettant; Festésben, Muzsikában, Poezisban gyönyörködő, és azt valamennyire gyakorló.
Elasticitás, dagasztó, élesztő, vissza-rugó erő.
Elysium; Örök tavasszal virágzó mezeje a’ bóldogságnak a’ Poéták Religiójok szerint.
Episóda; félre-tsapás; midőn valaki az egyenes útból ki-tér.
Epopoea; Vitézi ének, mint a’ Homérus Iliássa és Odüsseája; Virgilius Aeneisse.
Engogirozva, olvasd angazsírozva; előre le-kötelezve az ígéret által a’ tántzra.
Fortepiano, Clavier, Flügel, orgona forma; – flautravers (olvasd flotraver) és Oboa pedig síp és furulya nemű instrumentumok.
Harmonia; eggyüvé váltt kedves zengés.
Horizon; az a’ messziség, a’ meddig szemem el-láthat.
Indiscretio; vissza-élés a’ más jóságával.
Interessál, illet, érdekel, gyönyörködtet, magához vonsz; néha: közöm van hozzá.
Kauffmann Angelica. Eggy életben lévő nevezetes Festő. Ki-beszéllhetetlen lágyság van minden munkában, ’s még Vitézi is olly szelídek, olly gyávák, mint a’ bátortalan Leányok. A’ Bétsi Bellvedére két igen szép munkáját bírja, mellyért 900 aranyat vett.
Matróz; tengeri-hajós.
Marionette; dróton rángatott báb.
Model; az a’ forma, a’ miben valami öntetik.
Melpomene sarus játéka; Tragoedia.
Negligée olv. Neglizsé; pongyolaság, piperétlenség.
Originál; az a’ munka, a’ melly le-másoltatik; Cópia az Originál szerint másoltt kép.
Passage, olv. passzázse frantziáúl, szakassza valamelly muzsikai darabnak.
Piáno, gyengédeden; – forte harsogva.
Pult, az a’ támaszték, a’ mire a’ partiturák, vagy kóták tétetnek.
Raffinírozni; qualificálni, kényesebb ízlésre szoktatni.
Román; kőltött história.
Rondeau olv. rondó; karika. Tántz-nevzet.
Rúbens Péter Pál. Holland Festő, ’s Követje a’ Respublicának. Munkái nagy tűzzel, nagy mérészséggel vannak festve, mellyet sok darabjaiban etsétjének bátor rántogatásai, ’s a’ színeknek egymásba nem-mosott mázolása alkalmasint mutat. A’ Bétsi Bellvederben sok szép darabjai vannak, mellyek közt leg-nevezetesebb az a’ két Tábla, melly oda az Antverpiai Jésuita Szent Ferentz űzi az örödögöket. Tompa annak minden érzékenysége a’ ki abban a’ Rúbens bátor nagy Lelkét nem látja, ha soha sem vólt is Festő Akademiában; azt a’ nagy Lelket, a’ melly Iliásokat ír, ’s tsatákat ver.
Scena; eset; látása valaminek.
Situatió, helyheztetés, fekvés.
Spanyol Donna; Spanyol Fő-Asszonyság.
Skláv; lántzra vertt fogoly.
Sonnet; Ódaforma dal.
Solo olv. szóló; midőn tsak eggy muzsika, – Tutti, midőn mindenik szóll.
Sinfonía; Andante; Adagio olv. Menvetto, muzsikai darabok’ nevezetei. Staféta különös levéllel küldött siető Posta.
Sujet, olvasd Szuzset; frantziáúl tészen subjectumot. Jelenti a’ festés tárgyát.
Tábla; az, a’ mire valami festetik. Igy nevezte azt már a’ Görög Kébesz is Pínáxnak.
Theatrum, az az épület a’ mellyben Comoediak játszhatnak; Lozse pedig folyosói renden lévő űlés.
Tour olv. túr; el-fordúlás a’ tántzban.
Textus; a’ muzsika mellett éneklendő vers.
Vocale, éneki muzsika.



4.
HAMLET
SZOMORÚJÁTÉK.
VI. FEL-VONÁSBAN.

SHAKESPEARE MUNKÁJA.

úgy a’ mint az, a’ mi Játszó-színeinkre léphet.

PRÓNAYHOZ,
CSANÁD VÁRMEGYE
FŐ–ISPÁNJÁHOZ,
KIRÁLYI BELSŐ TITKOK
TANÁTSOSÁHOZ.

Édes álom é vagy Valóság a’ mit látok? – Budának útszáin nem az az el-asszonyosodott, el-puhúltt Nép tolong, mellyet még tavaly nap-paizsok alatt, le-vontt süvegekkel, fel-tornyozott hajjal, tarka strimfliben láttam sétálgatni; Hazám’ Anya-városában nem hallom többé úgy, mint ez előtt még kevéssel, tsak annak a’ Nemzetnek mormogását, a’ melly eránt Hamilcari idegenséget igyekeztek belénk önteni hanyatlásunkat előre-látott Atyáink: – ímé közelítő ló-kopogást hallok, a’ lobogó kalpag, a’ súgár kóltsag-toll, az idegen szabású hosszas tóga helyjett fel-őltött katonás sagum, a’ tsillámló széles kard, ’s tarsolyain vissza-nyert Koronánk’ képe vagy az őr-bagoly, a’ tárogató síp’ keserves emlékezetű hangja, a’ kard-tsörtetés, az ágaskodó lovak’ nyerítése …… Hazámnak kegyelmes Istenségei! mi ez illy hirtelen? illy véletlenűl? – Látom, látom ki-józanodunk részegűlttségünkből, ’s érzük hogy az az aqua tofana, mellyel némelly bóldogtalan udvari Tanátsos még el-felejthetetlen kegyességű Asszonyunk II-dik MÁRIA uralkodása alatt itatott, azt a’ tüzet, a’ mellyet ők veszedelmesnek tartottak, és a’ mellyel mi, – mi, eggy maroknyi Nép! – MARIÁNAK igazgatására ajánltt Hazánkat és egész Atyai örökségét annyi hatalmas Ellenkezők’ kezéből Európának bámúlására ki-ragadtuk, el-nem ólthatta; Látom, hogy Hazánkban sok viszontagságaink után végre fel-találtuk Hazánkat; hogy olly szemtelenűl már nem patzkázik rajtunk gazdákon az a’ bitang jövevény, kit a’ Duna salakos tajtékjával hányt-ki partjainkra, és a’ ki most balgatag bosszúságában igasságos örömünk’ gyúladozásait – (kitsoda az, a’ ki örökös fogságra kárhoztattván, ha a’ fel-szabadító kegyelem-levél el-érkezik, Munkátsnak fog-lyukaiból lassú tsendes lépéssel másszon-elő?) – vadságnak nevezi. Imé Férjfiaink ’s Asszonyaink el-hányták a’ kőltsönözött őltözetet; el-állottak a’ káros idegen szokásoktól; most már, nem úgy mint ez-előtt kevéssel, gyönyörködve beszéllnek azon a’ Nyelven, a’ mellyen Etele és Etelka beszélt, ’s nemes el-pirúlással vallják-meg, hogy meg-tsalódtak, midőn meg-romlott ízlések ennél a’ kedves hangzásúnál szebbnek tartotta azt a’ döröngő zordon Nyelvet, a’ melly semmire sem alkalmatossabb a’ despotai hideg parantsolásnál.
Ó ne háborítsa-fel senki bóldog el-ragadtatásomat hideg fagyos okoskodásaival; engedjen szabad folyamatot bóldog örvendezésemnek, ’s gyúlassza példám után szívét annak érzésére, a’ mit szívem érez! Tudom én, hogy a’ FORGÁCS MIKLÓSOK és TELEKY JÓZSEFEK tántoríthatatlan Hazafiak vóltak még akkor is, midőn rajtok Európai ruhát láttunk; tudom, hogy BALOG és SZILY bajusz nélkűl sem szóllhatnak meg-rettenhetetlenebbűl, mint ha orrok alól fél réfnyire nyúlna-le a’ szint-úgy Magyar, mint Spanyol, Német és Belga ’s Anglus bajusz; tudom, hogy ezek a’ külső jelenségek nem tsalhatatlan jelei annak, a’ mit mutatnak: de ki ne fakadozzon öröm-sikoltózásra, midőn el-rontsoltt, el-taposott Nemzetünk ismét fel-emeli a’ porból fejét, és vissza-vévén Nyelvét, ruháját és szokásait, az lesz, a’ mik ditső Eleink vóltak; az lesz, a’ miről ez-előtt fél-esztendővel a’ gyenge hit álmodni sem bátorkodott; eggy szabad Nemzet, – eggy tulajdon törvényeivel, nyelvvel, ruhával bíró Nemzet, – eggy olly Nemzet mellynek minden tagja fegyvert viselni született, és kész*
kesz
óltalmazója Hazájának és Királyjának.
Győztünk! ’s most látjuk, hogy, ha bár a’ borongós időkben rettegésünk nem vala is gyáva el-tsüggedés, tsak-ugyan haszontalan kérésekkel terheltük az Egeket, midőn azon esedeztünk, minek-előtte a’ mérték meg-tőlt, hogy szűnjenek-meg tsapkodni. Javunkra vált meg-aláztatásunk. A’ ki-állott veszedelmek tanítottak-meg bennünket hogy az Egyenetlenség, Versengés, a’ kűlfőldi Asszonyok, öltözet és szokás, a’ Spartai mértékletességtől – miért Spártai? nem szint olly igasságosan é Magyar, mint Spártai? – a’ Magyar mértékletességtől való el-távozás olly közelnyire ragadta végső el-pusztúlásához Hazánkat, hogy még Neve el-törlésétől-is méltán retteghetett. Ezek a’ szomorú emlékezetű idők tanítottak-meg bennünket arra, hogy Nyelvünk megtartása ’s el-terjesztése nélkűl Hazánkban is mindég idegenek leszünk, és a’ Nemzet nem különös Nemzet hanem tsak Colonia lesz; sőt egyedűl ezeknek köszönhetjük azt, hogy Hazai Litteraturánk a’ Német Nyelv terjesztgetése által vetélkedésre ingereltetvén, kevés idő alatt segítség nélkűl is arra a’ magasságra lépett, a’ mellyre külömben fél-század kívántatott vólna.
Most, – most midőn ezeket önnön veszedelmünk által tanúltuk-meg; – most midőn a’ hazafiúi hűség lelke mindenfelé fú; – midőn minden kész azt, a’ mit Hazánk’ javára valónak esmér, önnön könnyebbsége fel-áldozásaival is tellyesíteni; – midőn Títusunk’ koronázására ’ s bóldogságunk fel-állítására az Ország Nagyjai Budán öszve-gyülekezve lesznek; – most kezd bennnem újra éledni az a’ remény, hogy Nyelvünket, Bihar és még egynehány Vármegyéknek bőlts példájok szerént, köz dolgaink folytatására fordítjuk; – és közelebbről az, hogy az Ország Gyűlése alatt Melpomenének és Thaliának Magyar Templomot szentelünk. Mi gátolhatná-meg azt egyéb, hanemha ismét valamelly felelet azt adná, hogy a’ Magyar Nyelv nem Játszó színre való; eggy olly felelet, melly nem meg-tzáfolást, hanem eggy szomorú néma sóhajtást érdemel. – Eggy Cardinalis ’s Primas Hertzeg BATTHYÁNY, a’ ki Nyelvünket olly különösen kedvelli, és hazafiúi Iróinkat ’s igyekezeteinket kegyesen bóldogítja; – az ESZTERHÁZYAK, GRASSALKOVITSOK, CSÁKYAK, a’ kik eddig a’ Szépnek philosophusi érzése által ösztönöztetvén, mivel Magyar darabjaink nem vóltak, Német Játszókat vettek védelmek alá; és – nevezzek é még többeket is? két gazdag és a’ tudományokat annyira betsűlő Özvegy, ZICHYNÉ ’s Generalis BELEZNAYNÉ, eggy ORCZY és PODMANICZKY... készek lesznek mindent tenni. Lesznek Játszók, tsak olly Hazafiak légyenek, a’ kik ezt az igyekeztet ne tsak erszénnyel, hanem le-ereszkedésekkel, ’s javallásokkal is, élesszék. És, ha a’ Laudon-Sophocles, tölgy-fa ággal fel-koszorúzva, nem tartotta alatsonyságnak Színre lépni és a’ Nép előtt játszani: nem kevélykedhetne é a’ Maradék előtt az a’ Magyar Szép, a’ ki Opheliát játszaná, hogy a’ mostani köz vélekedés el-törlésére mintha a’ Színre lépni ellenkezne az illendőséggel, és még inkább hazafiúi érzésből új példát tenni ő mert? – nem é az az Ifjú, a’ ki Hamletet játszván másokat is el-ragadna példájára, és Nyelvünknek kedvességét, hathatósságát, édes hangzását mind Magyarainkkal, mind a’ kűlfőldi Nézőkkel, és – ki tudja ha nem é? – Fejedelmünkkel is éreztette?
PÉTZELI most adá-ki Alzírt, Meropét és Tancrédet; GÖBÖL készen Brútussal és Caesarral; VITÉZ Clavigóval; FEHÉR majd Britannicust ád; Zayrt, Czídet és egyéb versekben írtt darabokat prósára által önteni, valamint a’ ZECHENTER darabjait is eredeti bűneiből ki-mosdatni nem vólna nehéz. Én pedig Néked, tiszteltt nagy Hazafi! Nyelvünknek mind indúlatos, mind igen érzékeny betsülője! Hamletet nyújtom-bé, utána kűldvén nem sokára Stellát Göthéből, Missz Szára Szampszont és Emilia Galottit Lesszingből, Medeát Gotter, és a’ Shakespear Machbethjét Bürger után. – Esmered forró háládatos tiszteletemet; és hogy érezd, melly szent érzések közt tészem Tenéked ezt az ajándékot, képzeld-el, hogy bé-nyújtó Levelemet Koronánk őrízete után azon szobában írom, mellyben ezt a’ szolgálatot, mint Abaújvár-megyének erre ide kűldött tagja, először ma, sőt éppen most, tevém. – Budán, a’ Királyi lak-helyben, Iker Hava 22-dikén, 1790.
KAZINCZY.

Személyjei a’ Játéknak.
A’ DÁN KIRÁLY.
A’ KIRÁLYNÉ, Hamletnek Anyja.
HAMLET, fija a’ Királynénak és a’ meg-hóltt Királynak, az új Király Testvérének.
A’ MEG-HÓLTT KIRÁLY LELKE.
OLDENHOLM, Belső-Tanátsos.
OPHELIA, Oldenholmnak Leányja.
LAERTES, Oldenholmnak fija.
GÜLDENSTERN, Udvarnok.
GUSZTÁV, BERNFIELD ELLRICH, FRENZOW, Test-őrzők.
COMOEDIÁSOK.
UDVARI KOMORNYÍKOK.
ŐR-ÁLLÓ KATONASÁG.
A’ Játék-piatz Helsingőrben vagyon, Dán Országnak Anya-városában.


HAMLET
Dániai Király-fi.
ELSŐ FEL-VONÁS.
ELSŐ KI-JÖVETEL.
(Éjjeli setéttség. A’ Királyi Palota’ grádits-alja.)
FRENZOW őrt-áll; és ELLRICH.

Frenzow.

Ki vagy? – Adj hát szót! – Állj-meg ’s felelj, ki vagy?
Ellrich. Sokáig éljen a’ Király. (13
Ez vala az a’ titkos szó, a’ mellyről az őrt-állók az el-menőket meg-esmérhették; a’ Symbolum.
)
Frenzow. Te vagy, Ellrich?
Ellrich. Én vagyok.
Frenzow. Ugyan pontban jössz.
Ellrich. Tsak most ütötte-el a’ tizenkettőt.
Frenzow. Köszönöm, hogy nem késtél; olly kemény a’ hideg, hogy egészen meg-meredtem belé.
Ellrich. Tsendes őröd vólt.
Frenzow. Eggy egér sem motszant-meg.
Ellrich. Hálá Istennek! Ha valahol öszve-akadsz Gusztávval meg’ Bernfielddel, mondjad nékik, hogy várom, siessenek!
MÁSODIK KI-JÖVETEL
GUSZTÁV, BERNFIELD, és az előbbiek.

Frenzow.

Nékem úgy tetszik, az ő kopogásokat hallom. – – Már itt vannak! – Hé! állj-meg, szóllj, ki vagy?
Gusztáv. Hazafi.
Bernfield. ’S híve a’ Dánia Királyjának.
Frenzow. Én mégyek. Jó éjtszakát!
Bernfield. Isten hírével, jó Legény! – Ki állott a’ helyjedre?
Frenzow. Engem Ellrich váltott-fel. – Jó éjtszakát. (Megyen.)
HARMADIK KI-JÖVETEL.
GUSZTÁV, BERNFIELD, ELLRICH.

Bernfield.

Ellrich!
Ellrich. Te vagy az, Gusztáv.
Gusztáv. Én jó Legény.
Bernfield. Hát? láttad é megint az éjjel?
Ellrich. Az éjjel semmit sem láttam.
Bernfield. Gusztáv azt mondja, hogy ez tsak káprázolat, ’s nem akarja hinni, hogy valóságosan fel-jár az a’ lélek, a’ mellyet mi már két ízben láttunk. Azért kértem, tőltse velünk az éjtszakát, hogy ha a’ késértet az éjjel megint meg-jelen, engedjen igazságot szemeinknek, ’s szólljon vele, ha kedve tartja.
Gusztáv. Jó, jó; meg-látjátok, meg nem jelen.
Ellrich. Az el-múltt éjjel mikor éppen eggyet ütött a’ harang, én meg Bernfield…
Bernfield. Ha – nézd tsak, nézd – imhol jő.
NEGYEDIK KI-JÖVETEL.
A’ KÉSÉRTET, az előbbiek.

Ellrich.

Egészen úgy mint tegnap! – mintha maga állana előttem az idvezűltt Király.
Bernfield. Gusztáv, te tanúltt ember vagy, beszéllj*
keszélj
vele.
Ellrich. Nem egészen ollyan é mint a’ meg-hóltt Király? – Nézd-meg jól, Gusztáv!
Gusztáv. Egészen ollyan, szintén borzadok bámúlásomban.
Bernfield. Szóllítsd-meg, Gusztáv.
Gusztáv. – – – – – Ki vagy te, a’ ki ez éjjeli orában azt a’ tiszteltt vitézi képet mered magadra venni, a’ mellyben ez-előtt kevéssel Dániának*
Daniának
hatalmas Ura járt? – Szóllj! kénszerítelek az Egekre, szóllj!
Bernfield. Bosszankodik.
Ellrich. Meg-fordúl – mégyen.
Gusztáv. (utánna lép ’s kiált) Kénszerítelek az Egekre! állj-meg, szóllj.
(A’ késértet el-tűnik)
ÖTÖDIK KI-JÖVETEL.
GUSZTÁV, ELLRICH, BERNFIELD.

Bernfield.

Gusztáv, szóllj most, mit mondassz ezekere? mi lelt, hogy reszketsz, és egészen el-halványodtál? – Tuspa káprázolat é hát? – Szóllj!
Gusztáv. Él az Isten, hogy ezt el nem hinném, ha kéntelen nem volnék önnön szemeim bizonyságának hitelt adni.
Bernfield. Nem ollyan é mint a’ meg-hóltt Király?
Gusztáv. Mintha elevenen állott vólna előttem. Az a’ pántzél vólt meljén, mellyet akkor viselt, mikor Norvégiának negédes Fejedelmét meg-verte; úgy rántzolta-öszve szemöldökét, mint mikor mérges viadaljában a’ Lengyel Hertzeget szánkástúl együtt repítette a’ jégre.
Bernfield. Vitézi lépésekkel ment-el már két ízben éjfél strázsánk előtt.
Gusztáv. Mit tartsak e’ tsudállatos fenjárásról nem tudom: de tsak nem hihetem, hogy Hazánkbann rend kivűl való változásokat ne jövendöljön.
Ellrich. A’ bizony meg-lehet, hogy ez a’ rémítő Lélek a’ Király képében és hadi köntösben azért járkál strázsánk előtt.
Gusztáv. Ollyan történet ez, a’ mellynek nehéz ki találni igaz okát. Romának leg-fényesebb idő-szakaszában kevéssel a’ nagy Julius halála előtt meg-nyíltak a’ sírok; a’ lepedős halottak ordítva sikóltottak az utszákon, a’ tsillagok tűzes farkakat eresztettek magok után, véres harmat hullott az égről, a’ Nap meg-setétedett, mintha az utolsó ítélet napja víradt vólna fel. Illyen irtóztató történetek jelentek-meg égen földön ennek a’ nagy hatalomnak utólsó veszedelmét előre jelengetni.
HATODIK KI-JÖVETEL.
A’ LÉLEK, és az előbbiek.
Ellrich. Hallgass! ládd ehen jő. El-állom az útját, ha öszve-perzsel is. – Állj-meg, káprázolat! (A’ Lélek felé nyújtja karját) Ha eggy értelmes hangot tudsz adni, kérlek, szóllalj-meg. Ha valamit tsinálhatok, a’ mi néked könnyebbedést, nyúgodalmat, nékem eggy jó-tselekedet’ érdemét szerezheti, kérlek szóllalj-meg. Ha Országodnak kövekező veszedelme előtted tudva van, ’s azt a’ te ki-jelentésed által el-lehet hárítani, szóllalj-meg; – vagy ha valaha ki-tsikartt kintseket rejtettél a’ főld gyomrába, mellyek miatt most fel ’s alá bolyongsz, add tudtomra! Álly-meg és szóllj. Kapd-meg Bernfield!
Bernfield. Rá tsapjak é a’ dsídámmal?
Gusztáv. Tsapj rá, ha meg-nem áll.
(A’ Lélek el-tűnik.)
HETEDIK KI-JÖVETEL.
GUSZTÁV, BERNFIELD, ELLRICH.

Bernfield

(el-rettenve.) Meg-bántjuk azt a’ felséges képet, a’ mellybe öltözött, ha erőszakkal fenyegetjük.
Ellrich. Már egyszer meg-akart vólt szóllamlani.
Gusztáv. De mindjárt meg-bánta azt, ’s úgy rezzent-meg, mint az a’ gonosz-tevő, a’ kit midőn tselekedetéért gyanúba vesznek, lelki esmérete furdalja. – – – Nézzétek, már virradni kezd; menjünk-el innen, ’s ha jónak gondoljátok, beszélljük-el az ifjú Hamletnek mit láttunk, a’ fejemet is fel-teszem rá, hogy ez a’ Lélek, ha erántunk néma is, ő vele szóllani fog. Rá állatok é hogy néki ezt tudtára adjuk.
Bernfield. Arra bennünket mind a’ hűség, mind a’ baráttság kötelez. Reggel ki-tanulhatjuk hol-lehet véle leg-alkalmatosabban szóllani. (El-mennek)
NYÓLTZADIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, A’ KIRÁLYNÉ, HAMLET, OLDENHOLM, LAERTES, egynehány Udvarnokok, és a’ Strázsa.
A’ Király. Új ugyan még az emlékezete a’ Hamlet kedves Bátyám halálának, ’s illő is vólna, hogy szíveinket miatta mélj bánatba meríttsük, ’s egész Országom’ színe közönséges gyászba őltözzön; de az okosságnak győzni kellett a’ természet ösztönén, hogy az ő ki múlásán támadott méltó fájdalom súlyja alatt magunkról el-ne felejtkezzem. Én tehát a’ hajdani Ángyomat, Együtt-Igazgatóját ennek a’ hadakozó Nemzetnek, Hitvesemnek választottam, noha szomorkodó örömmel. Eggyik szemem lakadalmi örvendezéstől villog, a’ másik tele van temetési köny-tseppekkel; eggy mértékben van bánatom és örömöm. Nem is múlattuk-el Oldenholm, a’ te böltsességedet tanátskozásra vonni, ’s meg-valljuk illő köszönettel, hogy te minket ezen fel-tételben előre-látó tanátsoddal önként és egész készséggel gyámolítottál. Te Laertes valami esedezést említesz. Miből áll kívánságod? Szóllj ’s be látod tellyesítve; mert te semmit-sem kérhetsz Királyodtól, a’ mit örömmel ne adjon-meg. Mit kívánhatnál ollyat Laërtes, a’ mibe én gyönyörködve meg ne eggyezzek, még minek előtte előmbe terjeszted? Nem szükségesebb a’ fő a’ szívnek, sem a’ szájnak a’ kéz szolgálatja, mint a’ te Atyád a’ Dániai Thronusnak. Miből áll kivánságod Laërtes?
Laërtes. Felséges Uram! a’ te engedelmedtől függ, hogy Frantzia Országba vissza-térhessek. Önként jöttem ugyan ide, hogy koronáztatásod’ innepén hűségemet bizonyíttsam; de minek utánna végbe vittem kötelességemet, meg-vallom, minden gondolatom, minden kivánságom Frantzia Ország felé fordúl, ’s Felségednek Királyi engedelméért esedezem.
A’ Király. Van engedelmed rá az Atyádtól? – Mit mond erre Oldenholm?
Oldenholm. Felséges Uram, meg nem szűnő esdeklései által ki-tsikarta engedelmemet; kérlek én is, engedd-meg, hadd térjen-vissza.
A’ Király. Indulj szerentsés órában, Laërtes, ’s fordítsd távol-létedet tetszésedre, ’s ditséretes tzélodra. (Laërtes meg-hajtja magát, bútsút veszen, ’s el-megyen) Hát te Hamlet Ötsém, édes Fiam!
Hamlet. (magában) Több mint Ötséd, ’s kevesebb mint Fiad!
A’ Király. Honnan van az, hogy feletted mindég borúlatok vannak?
Hamlet. Nem Felséges Uram! sőt inkább mindég égető verőfényen állok.
A’ Királyné. Kedves Hamlet, tedd-le valaha ezt az éjjeli színt, ’s mutass víg kedvet, mint eggy örvendező Dánnak illik. Ne járj mindég főldre szegzett fővel, mintha el-felejthetetlen emlékezetű Atyádat a’ porban keresnéd. Tudod, hogy a’ halál mindnyájunkkal köz.
Hamlet. Az Felséges Asszonyom, az! – Köz mindnyájunkkal!
A’ Királyné. Ha az, Fiam! miért látszik ez előtted ollyan különösnek?
Hamlet. Látszik? – nem, ez nékem nem látszik különösnek, ez valóban az! Nem maga az, ez a’ fekete öltözet édes Anyám, nem az Udvari gyásznak szokásba vett setét színe, nem az erőltetett sóhajtozás szélből álló sussanása, nem szemeim meg-szakadni nem-tudó folyamatja, nem ez a’ bánatos ábrázat, sem valami más egyéb kűlső jele a’ szomorkodásnak az, a’ mi szívem’ igaz kesergését festi. Ez mind ollyan dolog, a’ mi látszhatik, mert ezeket erőlködve belső bánat nélkűl is lehet színlelni: de az, a’ mit én igazán érzek, felyűl-múl minden erőlködhetést; az a’ többi tsak borítékja, tsak piperéje a’ kesergésnek.
A’ Király. Az Hamlet, hogy te meg-hóltt Atyád után ennyire keseregsz, ditséretes jele jó szívednek; de jusson eszedbe, hogy az Atyádnak is meg-hólt valaha az Atyja, és annak is az övé. Az életben maradottnak kötelessége az, hogy az Atyja halálán mértékkel és ideig keseregjen; de vég nélkűl bánkódni vétkes makattság, Asszonyi el-tsüggedés, ’s mennyei végezések ellen való zugolódás; jele egy békételenkedő szívnek, eggy nyughatatlan gyáva Léleknek. Kérlek tehát, vesd ezt a’ haszontalan bánatot sírjába, ’s nézz úgy engemet mint Atyádat; mert akarom hogy tudja a’ világ, hogy te leg-közelebb állassz uralkodó székünkhöz, és hogy a’ szeretet, a’ mellyel a’ leg-jobb Atya viseltethetik gyermeke eránt, nem lehet nagyobb, mint az, a’ mellyel én erántad vagyok. Hogy te a’ Wittembergi Oskolába vissza-térj, az egyenesen ellenkezik akaratunkkal; kérlek tehát, tégy-le erről a’ szándékról, maradj ezek előtt a’ tégedet szerető szemek előtt, mint első Udvarim, Ötsém, Fiam!
A’ Királyné. Ne hagyd az Anyádat előtted haszontalan kérni, Hamlet! kérlek maradj itt.
Hamlet. Engedek parantsolatodnak Anyám egész erőlködéssel.
A’ Király. Légy annyi az egéssz Dániában mint én. – Jer Királyné, ez az engedelmeskedő válasza Hamletnek ollyan kedves előttem, hogy ennek a’ napnak örömnek innepévé kell válni. – Jertek! –
(El mennek.)
KILENTZEDIK KI-JÖVETEL.

Hamlet

magában. Ó hogy ez a’ kemény – igen is kemény hús el-lágyúlhatna, el-olvadhatna, ’s könnyekké tsepeghetne! vagy maga az Irgalmazó ne szegzette vólna öldöklő mennykövét az önnön gyilkosság ellen! – Isten! Isten! millyen haszontalan, hijába való, únalmas, ízetlen minden öröme ennek az életnek! Mint undorodom előle! Gyomlálatlan kert ez, hol minden mag fel-vonakodik, ’s dudvát, kórót terem. Hogy ennyire kelle jutni? Tsak két hólnapja, hogy oda van! Nem, még annyi sints, még két hólnapja. – Eggy ollyan jó Király – ehhez az újhoz képest mint Apolló eggy Szatyrushoz – a’ ki az Anyámat annyira szerette, hogy még a’ tsipő szellőtskének sem vólt szabad rá fújni. – Mennyei Hatalmasságok! miért hord mindent elimbe igen-is-hív emlékezetem, – ’s mint függött rajta az Anyám, mintha szerelme tartotta vólna benne a’ lelket! – ’s még is eggy hólnap alatt . . . . ki kell vernem fejemből, nem gondolkozom, nem gondolkozhatom rólla. – – – Állhatatlanság, a’ te neved Asszony! Eggy rövid hólnap! Mint – – ő – ő, ő! az Anyám! – (Egek, eggy oktalan állat is tovább kesergett vólna) az Atyám’ Testvéréhez mégyen – – az Atyám Testvéréhez! Eggy hólnap múlva, még minekelőtte az a’ tzipők meg-kopott, a’ melly temetésekor vólt lábain! minekelőtte még képmutató könnyeinek sósságától el-ázott szemei meg-szüntek vesztetni verességeket! – Illyen sietve szaladt vért-motskoló nyoszolyájába! – – Nem! ebből nem lesz soha jó, nem lehet jó. De – hasadj-meg nyomorúltt szív, mert hallgatnom kell.
TIZEDIK KI-JÖVETEL.
HAMLET, GUSZTÁV, BERNFIELD, ELLLRICH.

Gusztáv.

Idvezz légy, Hertzeg!
Hamlet. Örűlök rajta, hogy kedves állapotban láthatlak. – Te Gusztáv vagy, ha jól emlékezem?
Gusztáv. Én Gusztáv vagyok, kegyelmes Hertzeg! örökös hív szolgád.
Hamlet. Édes jó barátom! ez a’ név jelenti-ki azt a’ szövettséget, a’ mellyben véled állani fogok – – ’s mi hoz téged ide Wittenbergről, Gusztáv? – Ez úgy é Bernfield?
Bernfield. A’ vagyok, kegyelmes Uram!
Hamlet. Örűlök rajta hogy láthatlak. – De igazán, Gusztáv, mi hoz téged ide Wittenbergről?
Gusztáv. A’ kószálás, Oskola-kerűlés, kegyelmes Hertzeg!
Hamlet. Azt nem akarnám ellenségetek’ szájából hallani; de ti se kénszeríttsétek fülemet tanújává lenni eggy illyen vádotoknak. Én esmerlek benneteket, nem hibátok néktek a’ korhelység. Mit kerestek igazán Helsingörben?
Gusztáv. Kegyelmes Hertzeg, mi az Atyád’ temetésére jöttünk ide.
Hamlet. Kérlek, Pajtás! ne tsúfolódj; inkább hiszem az Anyám lakadalmára.
Gusztáv. Igazán szóllván, Hertzeg, nem soká haladt a’ temetés után.
Hamlet. A’ mind a’ takarékosság miatt esett, édes Gusztávom – hogy a’ torról el-maradtt petsenyét a’ lakadalom napján hidegen fel-adhassák. O Gusztáv! inkább kivántam vólna a’ leg-mérgesebb ellenségemmel az égben öszve-akadni, mint ezt a’ napot el-érni. Az atyám – úgy tetszik mintha látnám magam előtt. –
Gusztáv. (hírtelen) Hol, Hertzeg?
Hamlet. A’ Lelkem szemeivel, Gusztáv!
Gusztáv. Egyszer láttam, személlyes fejedelem vólt.
Hamlet. Mondd inkább: Férjfi vólt, minden tekintetben férjfi, nem látok én soha hozzá hasonlót.
Gusztáv.*
Gustáv
Kegyelmes Hertzeg, nékem úgy tetszik, mintha őtet az el-múlt éjjel láttam vólna.
Hamlet. Láttad? – Kit láttál?
Gusztáv. A’ Királyt, az Atyádat!
Hamlet. A’ Királyt, az Atyámat?
Gusztáv. Mérsékeld addig tsudálkozásodat, ’s figyelmezz beszédemre, míg e’ két hiteles Tanúnak jelenlétében az egész történetet el-beszéllem.
Hamlet. Az Istenre kérlek, beszélld-elő.
Gusztáv. Két éjszaka egymás után ez a’ két Hadnagy, Bernfield és Ellrich, az éjjeli strázsán így járt. Eggy kép, a’ melly fejétől fogva talpig, izről izre, egészen ollyan vólt mint az Atyád, fegyveresen meg-jelen előttök, ’s mellettek bátor lassú lépésekkel el-megyen. Háromszor ment-el bámúló szemek előtt, ’s kezében vólt Királyi páltzájja; ők a’ nagy el-réműlés miatt meg-nem mozodúlva állottak, ’s nem merték meg-szóllítani. El-beszéllték ezt előttem, ’s rá vettek, hogy az el-múltt éjszaka menjek együtt vélek strázsára, ’s ott, akkor tájban a’ mint ők, ugyan azt láttam a’ mit előttem beszéllettek. Rá esmertem az Atyádra; ez a’ két kéz nem hasonlóbb egymáshoz.
Hamlet. ’S hol esett az?
Gusztáv. A’ grádits allján a’ bástya felé.
Hamlet. Nem szóllottatok hozzá?
Gusztáv. Én szóllottam, kegyelmes Hertzeg, de nem felelt; tsak egyszer tetszett úgy, mintha fejével intett ’s szóllani akart vólna, de abban a’ szempillantásban reszketve tünt-el előlünk.
Hamlet. Ez tusdálatos történet!
Gusztáv. Ollyan tökélletes igazság, mint az, hogy előtted állok! ’s mi kötelességnek esmertük azt néked tudtodra adni.
Hamlet. Barátim kéntelen vagyok meg-vallani, hogy nem tudom mit gondoljak felőle. (Bernfieldhez és Ellrichhez fordúl) Ti vóltatok az éjjel strázsán?
Bernfield és Ellrich. Igen-is, Hertzeg!
Hamlet. Fegyverben vólt, azt mondjátok?
Bernfield és Ellrich. Fegyverben, kegyelmes Uram! fejétől fogva talpig.
Hamlet. Úgy hát nem láthattátok ábrázatját?
Gusztáv. Láttuk, kegyelmes Hertzeg! mert a’ sisak eleje fel vólt vonva.
Hamlet. Tsendes vólt é?
Gusztáv. Inkább szomorkodást mutatott, mint haragot.
Hamlet. ’S nézett é szemetekbe?
Gusztáv. Igen merően.
Hamlet. Bár véletek lettem vólna.
Gusztáv. Te színt úgy rettegtél vólna előtte, mint mi.
Hamlet. Azt gondolom. Sokáig múlatott?
Gusztáv. A’ meddig nem-szaporázva minteggy százat olvashatni.
Hamlet. Én véletek megyek az éjjel strázsára; talám megint elő-jön.
Gusztáv. Abban mernék fogadni, hogy el-nem marad.
Hamlet. Ha az Atyám tiszteltt képét viseli, úgy szóllani fogok vele, ha bár nyitva látom is magam előtt a’ pokol torkát. Kérlek, ha különben eddig valakinek el-nem beszélltétek, tartsátok ezt közöttünk titokban, akár mi történik ma éjjel rajtunk. De fogadjatok szót ’s hallgassatok. Én nem leszek háládatlan baráttságtokért. Viseljétek bátran magatokat. Tizeneggy óra után nálatok leszek.
Bernfield és Ellrich. Leg-hívebb, leg-alázatosabb szolgáid, kegyelmes Herzteg. (el-mennek.)
Hamlet. Barátim, mint én a’ tiétek! – Isten hozzátok.
XI-dik KI-JÖVETEL.

Hamlet

maga. Az én Atyám képe fegyveresen? – Ez alatt valami fekszik. Én titkos gonosz-tételt gyanítok. Bár tsak estveledne hamar! Addig légy tsendesen lelkem! A’ gyalázatos tselekedeteknek napfényre kell jönni, ha az egész főld rejtené is el.

MÁSODIK FEL-VONÁS.
ELSŐ KI-JÖVETEL.
(Eggy szoba az Oldenholm házában.)
LAERTES, OPHELIA.

Laërtes.

Isten veled, édes Húgom! ’s ha a’ szelek kedveznek útamnak, kérlek ne aludd-el emlékezetemet; ’s tudósíts gyakrabban mint eddig.
Ophelia. Kételkedhetsz é a’ felől?
Laërtes. A’ mi Hamletet és játékos szerelmeskedésit illeti, én azokat el-hevűlésnek ’s szökevény gerjedelemnek tartom; eggy tavaszi jókor nyíltt violának, a’ melly hamar jött-ki, de hamar is van oda; kedves illatú, de állhatatlan; tsak pertzentésekig tart kellemetessége, nem tovább. –
Ophelia. Nem tovább?
Laërtes. Nem, édes Húgom! Mi ifjúságunkban nem tsak magosságunkra ’s erőnkre nézve nevekedtünk; a’ Lélek is nő a’ testtel, ’s belső munkái ’s tehettségei a’ test’ káplonájával terjednek nagyobbra. Meg-lehet, hogy ő most téged igazán ’s eggy még meg nem romlott szív hevével szeret: de meg kell gondolnod, hogy mihelyt ő a’ maga születési nagyságára fogja vetni szemeit, heve nem lesz többé hatalmában. Ő maga is születésétől függ: ő nem választhat úgy mint a’ köz emberek. Az Ország’ bóldogsága az ő választásán nyuszik, ’s ezért az ő választásának magát azon test szavához kell alkalmaztatni, a’ mellyenek ő feje. Ha tehát azt mondja, hogy téged szeret: a’ te okosságodhoz illik néki tsak annyiban adni hitelt, a’ mennyiben születéséhez ’s jövendőbeli méltóságához képest néked ígéretet tehet; az az, tsak annyira, a’ mennyire néki a’ Király engedelmet ád. Fontold-meg tehát mennyit veszthet a’ te betsületed, ha tsalogató énekét könnyen hívő fülekkel hallgatod: vagy szívedet veszted-el, vagy indúlatos hevének fogod utoljára ártatlanságodat fel-áldozni. Őrizkedj ettől, Ophélia, őrizkedj édes Húgom, mondj-le eggy még ártatlan, de veszedelmessé lehető indúlatról, ’s ne botsátkozz a’ hízelkedő kívánságok ragadó folyamatjára. A’ leg-kedvezőbb Leány is eléggé vesztegető, ha szűz szépségeit a’ Hóldnak fel-fedezi; még az ártatlanság sem mentt a’ rágalmazás martzongásai elől; ’S igen is gyakran rágja-meg a’ titkos féreg a’ tavasz magzatjait, minekelőtte még bimbókra fakadtak, ’s soha sem lehet a’ pusztító ragyától inkább tartani, mint az ifjúság harmatozó reggelein. Vígyázz tehát magadra, az őrizkedés a’ leg-erősebb bátorságot szerzi; az ijfúságnak veszedelmes ellensége van magában, ha kivűlről nintsen is.
Ophelia. Én ezeket az intéseket őr-állóivá tészem szívemnek. De édes Bátyám ne tégy úgy mint némelly Prédikátorok, a’ kik hallgatóiknak meredek ’s tövisses útakat mutatnak az ég felé, magok pedig, el-felejtkezvén letzkéjekről, a’ gyönyörűség tavaszi ösvényein esztelen feslettségben bolyonganak.
MÁSODIK KI-JÖVETEL.
OLDENHOLM és AZ ELŐBBIEK.

Laërtes.

Soká múlatok nálad. – de imhol jön az Atyám! Annál jobb, kétszer veszem atyai áldását.
Oldenholm. Még itt vagy, Laërtes? Hajóra, fiam! a’ szél már dagasztja vitorláidat, ’s az embereid várakoznak utánnad. Imé (fejére tészi kezeit) atyai áldásom! ezt a’ kevés tanítást pedig, a’ mellyet áldásom mellé tészek, írd emlékezetedbe: – – Ne adj gondolataidnak nyelvet, se meg-nem fontoltt szándékidnak tellyesedést. Légy nyájas minden eránt; de senkivel se ereszkedj mélj esmerettségbe. Barátidat, kiknek választását a’ tapasztalás javallja, fűzd szorosan szívedhez; de ne tedd baráttságodat minden ki-kelő tollatlan esmerettségnek árrúba. Őrizkedj az öszve-kapás alkalmatosságaitól; de ha már egyszer benne vagy, úgy vágd ki magadat abból, hogy ellenkeződ érezze, hogy másszor büntetlenül meg-nem bánt. Nyújts mindennek fület, de kevésnek szót. Öltözz ollyan drágán a’ hogy erszényed engedi; de ne keress gyermeki tsillogást, mert a’ ruha meg-esmerteti az embert. Pénzt se ne adj, se ne végy költsön, mert a’ költsönadással gyakorta mind magát, mind a’ barátját vízre-viszi az ember; a’ kőltsön-szedés pedig fel-forgatja a’ jó gazdálkodást. Mindenek felett légy egyenes-szívű magad eránt, mert az után ollyan bizonyosan az következik, mint az éjtszaka a’ nappal után, hogy mások eránt is az lészessz. – – Isten hozzád, édes fiam! áldásom tégye termékennyé ezt a’ tanítást elmédben.
Laërtes. Alázatosan veszem bútsúmat tőled, édes Atyám!
Oldenholm. Magas időd van; (14
Ánglus szóllás, azt akarja mondani, hogy indúlása nagyon el-késett.
) menj, embereid várnak.
Laërtes. Élj szerentsésen, Ophelia! emlékezz-meg arról, a’ mit mondtam.
Ophelia. Elmémbe van az zárva, ’s te kóltsát magaddal viszed-el.
Laërtes. Élj szerentsésen. (el-megyen.)
HARMADIK KI-JÖVETEL.
OLDENHOLM, OPHELIA.

Oldenholm.

Mi az, a’ mit ő néked mondott, Ophelia!
Ophelia. Eggyet ’s mást Méltóságos Uram! Hamlet felől.
Oldenholm. Jó, hogy eszembe juttatod. Nékem azt beszéllték, hogy ő bizonyos idő ólta nálad magánosan és gyakorta fordúlt-meg; és hogy te nékie szabad hozzád-járást engedtél, ’s fetsegéseinek igen-is kész füleket adtál. ha ez úgy van, a’ minthogy nékem úgy is beszéllették mint bizonyost, kéntelen vagyok néked azt mondani, hogy nem érted úgy javadat mint a Leányomhoz és a’ te betsületedhez illik. Mi van köztetek? beszélld-el igazán!
Ophelia. O nékem bizonyos idő ólta sok jeleit adta hajlandóságának.
Oldenholm. Hajlandóságának? – Hallodé Ophelia, te úgy szóllassz, mint eggy fiatal gyermek, a’ kinek az illyen veszedelmes dolgok felől semmi tapasztalása nintsen. ’S hiszel te az ő hitegetéseinek?
Ophelia. Nem tudom mit gondoljak felőlök, édes Atyám.
Oldenholm. Meg-tanítlak én rá mit tarts felőlök. Tartsd azt, hogy nem vólt eszed hogy bíztatásait folyó pénz gyanánt vetted, és hogy ha okosabban nem víseled ez-után magad, nékem benned nem igen sok örömöm lessz.
Ophelia. Ő ugyan édes Atyám engemet hevesen szeret, de úgy viselte mindég magát mint eggy betsűletes –
Oldenholm. Mint eggy bolond, mond inkább –
Ophelia. ’S szavait a’ leg-szentebb esküvésekkel erősítette.
Oldenholm. A’ tsak hurok, a’ mivel a’ madarat fogják. Tudom én millyen vesztegetve szórja a’ nyelv az esküvéseket, mikor a’ szív el van hevűlve. Édes Leányom, ne vedd te az ő hevűlését igaz tűznek; ollyan az tsak, mint a’ nyári felhő-lobogás; melly nem ád meleget, ’s éppen ollyan hirtelen alszik-el, a’ millyen hamar fel-lobbant. Ennekutánna bánj szűkebben társalkodásoddal, ’s tedd nagyobb árúvá együtt-létedet annál a’ parantsolatnál, hogy látni kívánnak. A’ mi Hamlet Hertzeget illeti, tartsd azt felőle, hogy ő még ifjú; és hogy ő benne ollyan kívánságok is támadhatnak, a’ mellyet néked tsak hallani sem illik. Rövideden, Ophelia, annál kevesebbé hídj az ő esküvéseinek, mennél szentebbeknek látszanak; idegen színt vesznek azok magokra, mint az Égnek tett fogadások, a’ mellyek, hogy annál könnyebben tsalhassanak, a’ Vallás leplébe őltöznek. Eggy szóval, hogy világosan szólljak, nem akarom hogy tsak eggy szempillantásodat is abba a’ gyanúba hozzad, hogy azt nem tudnád jobban el-tőlteni a’ Hamlet Hertzeggel való suttogásnál. Érted? ezt én mondom; menj szobádba.
Ophelia. Szavadat fogadom édes Atyám!
(El-mennek.)
NYEGYEDIK KI-JÖVETEL.
Az őr-hellyen.
HAMLET, GUSZTAV, BERNFIELD.

Hamlet.

Úgyan élesen fú a’ szél!
Gusztáv. ’S a’ hideg is kemény.
Hamlet. Hány a’ harang? (15
Ismét Anglus szóllás. Azt tudakozza, hányat ütött az óra a’ toronyban.
)
Gusztáv. Azt tartom, mindjárt el-üti a’ tizenkettőt.
Bernfield. De már le is ütötte.
Gusztáv. Igazán? én nem hallottam; már tehát ideje hogy meg-jelenjen. (messziről víg trombita ’s dob riadás hallatszik) Mi az, kegyelmes Hertzeg?
Hamlet. A’ Király vatsorál, poharak közt tőlti az éjjelt, ’s valahányszor a’ talpast ki-üríti, a’ dob pergése ’s a’ harsogó trombita hirt ád győzedelmeskedő kortyairól.
Gusztáv. ’S szokásban van az itt?
Hamlet. Hogy a’ gutában ne vólna! de, noha én is Dán vagyok, ’s ennek követésére születtetem, még is azt tartom, hogy ezt a’ szokást nagyobb betsűlettel lehetne el-törleni, mint követni. Ezek a’ részegítő dobzódások bennünket minden szomszédaink előtt nevettségessé tesznek, ’s nemzettséges vétkűl hányattatnak pirításúl szemünkre.
ÖTÖDIK KI-JÖVETEL.
A’ LÉLEK, és AZ ELŐBBIEK.

Gusztáv.

Nézd Hertzeg! ímé, jő!
Hamlet. Angyalok! ’s ti mennyei Hatalmak! védelmezzetek minket – Akár meg-bóldogúltt, akár el-kárhozott lélek vagy; akár mennyei illatot, akár pokol-gőzt lehellesz; akár jól-tévő, akár kártékony szándék vezérel ide: de az a’ kép, a’ mellyet magadra vettél, ollyan tiszteltt kép, hogy meg-nem állhatom hogy hozzád ne szólljak, téged Hamletnek, Királyomnak, Atyámnak ne nevezzelek! O kérlek, felelj szavamra, ne hagyj ebben a’ halálos bizonytalanságban! Mond-meg, miért törték keresztül meg-szenteltt tetemeid halotti lepedőidet? Mit jelent az, hogy te lélektelen test, fegyverbe őltözve rettented az éjjelt, ’s bennünket ollyan borzasztó gondolatokkal rémítessz-el, a’ mellyek lelkünknek határán túl hatnak.
(A’ Lélek int Hamletnek hogy kövesse)
Gusztáv. Int hogy menj utánna, mintha tsak magadnak akarna valamit mondani.
Bernfield. Nézd millyen nyájasan hív: de utánna ne indúlj.
Gusztáv. (Hamletet tartóztatván) Ne, Istenért, ne!
Hamlet. Ha itt nem akar meg-szóllalni utánna megyek.
Gusztáv. Ah ne, kegyelmes Hertzeg!
Hamlet. ’S miért ne? mitől félnék? Ollyan óltsó előttem az élet, mint eggy gombostő, ’s mit tehet a’ lelkemnek, melly éppen úgy halhatatlan mint ő? – Megint int; félre – utánna mégyek.
Gusztáv. ’S mit tsinálsz osztán, kegyelmes Hertzeg, ha valami kőszirt tetejére vezet, ’s ott még rémítőbb képet vészen magára, a’ melly elmédet meg-háborítja*
báborítja
’s tsábúlásodban a’ meredekségre taszit?
Hamlet. Megint int. – Mégyek utánnad!
Bernfield. Mi nem eresztünk, Hertzeg!
Hamlet. Félre előlem!
Bernfield. Az Istenért, gondold-meg mit tsinálsz; ne menj!
Hamlet. Tsillagzataim hívnak. Még mindég int, hogy menjek. Félre kezetekkel. (Ki rántja magát kezekből; haragosan) Esküszöm hogy azt a’ ki nem ereszt, késértetté tsinálom! Félre, mondom! – Tsak menj – én követlek.
(A’ Lélek és Hamlet el-mennek.)
HATODIK KI-JÖVETEL.
GUSZTÁV, BERNFIELD.

Gusztáv.

Képzelődése ennyira el-hevűlt, hogy nem tudja mit tsinál.
Bernfield. Ne hagyjuk magát; az illyen alkalmatosságokban, kötelességünk ellen vétenénk, ha engedelmeskednénk parantsolatjának.
Gusztáv. Menjünk utánna – ugyan mi lesz még ebből?
Bernfield. Valami titkos veszedelem éri a’ Hazát.
Gusztáv. Az Ég mindent jóra fog vezérleni.
Bernfield. Jer! menjünk utánna.
(Mennek.)
HETEDIK KI-JÖVETEL.
Eggy temető a’ Templom kerítésében.
HAMLET, A’ LÉLEK.

Hamlet.

Hová vezetsz még tovább? Szóllj, én tovább eggy lépést sem teszek.
A’ Lélek. Halld-meg hát a’ mit mondok.
Hamlet. Azt fogom.
A’ Lélek. Közelget az óra, a’ mellyben gyötrő kénköves lángokra kell vissza-térnem.
Hamlet. Szánom kínlódásod szegény lélek!
A’ Lélek. Ne szánj engem, hanem hallgass figyelmetesen arra, a’ mit néked mondani akarok.
Hamlet. Szóllj, én köteles vagyok hallani, a’ mit mondassz.
A’ Lélek. És bosszút állani azért, a’ mit hallassz.
Hamlet. Miért?
A’ Lélek. Én az Atyád Lelke vagyok, arra kárhoztatva hogy eggy idéig az éjtszakákon fel ’s alá bolyongjak, nappal pedig szorossan öszve-lántzolva égető lángok közt ordítsak, míg főldi életem undokságaiból ki nem tisztítatom. Ha meg vólna engedve tömlötzöm’ titkait fel-fedezni, ollyanokat beszéllhetnék előtted, a’ mellynek eggy két szavától is öszve rontsolódna lelked, ifjú véred meg-fagyna, két szemeid mint két tsillag helyjekből ki-fordúlnának, ’s sürű göndör hajaid ki bomlanának; ’s eggyenként úgy állanának-fel mint a’ töviskes-disznó szálkái. De ez a’ titka az örökkévalóságnak nem test és vér fülek elibe való. – Figyelmezz, figyelmezz, kérlek figyelmezz! Ha szíved valaha esmerte a’ fiúi szeretetet tégedet annyira szerető Atyád eránt –
Hamlet. O Egek!
A’ Lélek. Állj bosszút gyalázatos, istentelen, gonosz meg-öléséért!
Hamlet. Meg öléséért?
A’ Lélek. Minden gyilkosság istentelen: de az én meg-ölettetésem a’ leg-istentelenebb, a’ leg-undokabb, leg-iszonyúbb gyilkosság.
Hamlet. Nevezd-ki gyilkosodat, hogy ollyan sebes szárnyakkal repűljek, mint az áhítatosság’ szárnyai, vagy a’ leg-tüzesebb szerelem’ gondolatja, véres bosszúmra.
A’ Lélek. Úgy viseled magadat a’ mint óhajtom: de érzéketlenebbnek is kellene néked lenni annál az uzsorás dudvánál, a’ melly a’ Léthe partján minden ingadozás nélkűl rotthad, ha így fel nem indúlnál. Halljad hát Hamlet! Azt modták úgy é, hogy engemet, midőn a’ kertben aludtam, eggy kígyó meg-tsípett, ezzel a’ kőltött hírrel van az egész Dánia el-hitetve. De tudd-meg nemes tüzű legény! hogy az a’ kígyó, a’ ki az Atyádat fúlánkjával meg-ölte, most koronáját viseli.
Hamlet. Nem jövedölte é meg ezt szomorkodó lelkem? – A’ te Testvéred, tiszteltt Lélek?
A’ Lélek. Ő, ő; ez a’ vért-motskoló gyilkos, a’ Királyné hívségesnek-tetszett szívét költeményes elméjének ígézései ’s álnok ajándékai által el-tsábította. Ó Hamlet mitsoda változás vólt az! Én mellőlem, kinek szerelme meg-nem sértett hűségben ment kézen-fogva a’ házassági élettel, eggy ollyan alá-valóra szállani, a’ kinek tulajdonságait az enyímekhez hasonlítani*
haszonlitani
sem lehetett. De lassan – úgy tetszik reggeli szellőt érzek – sietnem kell. Eggy dél-után midőn szokásom szerént a’ gyümőltsös kertben minden gyanakodó tartalék nélkűl aludtam, a’ Mostohád eggy tsésze méreggel mellém lopakodott, és azt fülembe tőltötte. Ollyan ereje vólt annak, hogy én még aludtomban, eggy testvérnek keze által, életemtől, koronámtól, feleségemtől meg-fosztva, bűneimnek közepette, meg-térés, magammal való szám-vétel, utólsó kenet, szentség, ’s bűneimből való fel-óldoztatás nélkűl meg-ölve, az ítélő szék elibe kűldettem. Irtóztatóság, iszonyúság az, a’ mit velem tselekedett! Hatehát tsak eggy tsepp vérem is mozog benned, ne szenvedd-el, ne nézd-el, hogy a’ Dánia Királyi-ágya illyen undokúl fertéztessen. De akár millyen szoros számvételre indít is Atyád meg-ölése miatt a’ bosszú-állás, még se motskold-meg lelkedet véres gondolattal Anyád ellen! hagyd őtet az Ég kezére, hagyd őtet annak a’ féregnek, melly szíve’ rejtekét marja. – Élj szerentsésen, a’ tűzi-bogár jelenti a’ közelgető reggelt, élj szerentsésen – emlékezz-meg rólam!
(El-tűnik)
NYÓLTZADIK KI-JÖVETEL.

Hamlet

magában. Mennyei Seregek! Menny! főld! ’s mi van még hátra? – Segítségemre kiáltsam é a’ poklot is? – – O ne hagyd-el magadat szívem, ’s ti inak, ne vénűljetek-meg egyszerre! tartsatok egyenesen! – – Rólad emlékezzem é? Emlékezni fogok, szegény szerentsétlen Lélek! emlékezni, valamíg az emlékezet e’ meg-bomlott golyóban (meg-üti homlokát) lakozni fog. – Rólad emlékezzem? – Emlékezni fogok! emlékezni! Le-törlöm emlékezetem’ tábláiról azokat a’ semmire való, haszontalan, bolond jegyzéseket; mind azt, a’ mit valaha olvastam; minden képeket, minden tapasztalásokat, mellyeket rájok az ifjúság és az elmélkedés firkált; letörlöm őket mind, ’s a’ te parantsolatod, öszve nem-zavarva holmi haszontalan hijába-való jegyzésekkel, maga álljon agyvelőm’ tábláján. Esküszöm’ az Egekre hogy úgy lessz. – O fertelmes Asszony! O istentelen, istentelen, átkozott, mosolygó barom-teremtés! – Hol az író táblám! nints rá szükség: de le-írom még is: Lehet mosolygani, – édesen mosolygani – ’s még is istentelen gonosz lehet belől a’ szív – leg-alább már most tudom, hogy az Dániában nem lehetetlen. (ir) – – – Igy: itt vagy átkozott Bátya! itt vagy. „Élj szerentsésen! Élj szerentsésen! emlékezz rólam!” Meg esküdtem rá, ’s meg-állom szavamat!
KILENTZEDIK KI-JÖVETEL.
HAMLET, GUSZTAV, BERNFIELD.

Gusztáv.

Kegyelmes Hertzeg! kegyelmes Hertzeg!
Bernfield. Hertzeg! Hamlet!
Gusztáv. Hát mint vagy, kegyelmes Hertzeg! mit beszélle ollyan soká?
Hamlet. Hihetetlen dolgokat!
Gusztáv. Beszélld-el, kérlek, kegyelmes Hertzeg!
Hamlet. Nem, mert tovább adnátok.
Gusztáv. Én bizony nem! esküszöm az Égre!
Bernfield. Én sem bizony, kegyelmes Hertzeg!
Hamlet. Mondjátok-meg hát gondolhatná é azt – De tudtok é hallgatni?
Gusztáv. és Bernfield. Úgy segéljen az Ég bennünket!
Hamlet. Nints az egész Dániában eggy gaz ember is, a’ kinek szíve kész ne légyen a’ leg-nagyobb alatsonyság el-követésére.
Gusztáv. Arra hogy azt tudjuk, kegyelmes uram, nem szükség hogy eggy Lélek a’ koporsóból fel-keljen, ’s éjtszakákon fel ’s alá járjon.
Hamlet. Az igaz; tökélletesen igaz a’ mit mondatok, ’s ugyan azért tanátsosnak tartom, hogy minden hímezés hámozás nélkül kezet fogjunk, ’s egymástól el-váljunk, ti dolgotokhoz, én imádkozni.
Gusztáv. Kegyelmes Uram, e’ mind érthetetlen bomlott beszéd.
Hamlet. Sajnállom hogy szavam benneteket meg-bántott, igazán sajnállom, igen nagyon igazán sajnállom.
Gusztáv. Nints itt meg-bántásról szó, kegyelmes Hertzeg!
Hamlet. Itt meg-bántásról van a’ szó, igen igen nagy meg-bántásról, hidjétek! A’ mi ezt a’ Késértetet illeti, hogy ez betsűletes Lélek, azt mondhatom. De kívánságtokat, azt tudni mi esett köztünk, fojtsátok, a’ mint fojthatjátok. Most pedig Barátim, ha barátim vagytok, engedjetek nékem eggy eggyetlen-eggy kérést.
Gusztáv. Miből áll az, kegyelemes uram?
Hamlet. Ne beszélljétek-el senkinek hogy az éjjel mit láttatok.
Gusztáv és Bernfield. Fogadjuk, hogy eggy szótskát sem mondunk.
Hamlet. Fogadástok nem elég; esküdjetek-meg rá.
Gusztáv. Betsűletemre mondom, senkinek sem beszéllem-el.
Bernfield. Én is betsűletemre mondom, hogy én sem beszéllem-el.
Hamlet. Esküdjetek meg a’ kardomon.
Bernfield. Hiszen már meg-esküdtünk, kegyelmes Hertzeg!
Hamlet. Az én kardomon esküdjetek!
A’ Lélek. Esküdjetek!
Hamlet. Ha, ha! fitzkó te kiáltod azt? – Itt vagy még? – Jertek, jertek, halljátok mit mond az a’ gyerek innen alólról? Esküdjetek!
Gusztáv. Mit esküdjünk hát, kegyelmes Hertzeg!
Hamlet. Hogy a’ felől, a’ mit láttatok, soha sem fogtok szóllani. Esküdjetek a’ kardomon.
A’ Lélek. Esküdjetek!
Hamlet. Megint itt is? Keressünk hát más helyt! – Jertek ide, urak, tegyétek kardomra újjotokat, ’s esküdjetek-meg, hogy senkinek sem fogjátok mondani mit láttatok. Esküdjetek a’ kardomon.
A’ Lélek. Esküdjetek a’ kardján!
Hamlet. Jól mondod vén ürge! ollyan hamar tudod é a’ földbe bé-fúrni magad? E’ vólna jó sántzot ásni! – menjünk tovább eggy keveset.
Gusztáv. Egek! ez rettenetes történet!
Hamlet. Édes Gusztávom! Nem maga ez az, a’ mit ti meg-magyarázni nem tudtok. Sok van mennyen földön ollyan, a’ miről a’ mi Philosophusaink még tsak álmodni sem tudnak. De jertek, esküdjetek nékem, hogy soha, akár millyen szokatlanúl és esztelenűl viselem is magamat – minthogy meg-lehet hogy az idő azt fogja kivánni hogy magamat úgy viseljem, ti sem eggy illyen váll-vonítással, sem illyen fej-mozgással, sem valamelly titkolózó törtetett beszéddel, mint, – jó, jó! tudunk mi a’ mit tudunk! – ha mi szóllani akarnánk! – ki tudja, ha nem é? – vagy más ehhez hasonló kéttséges mondással nem valljátok-meg, hogy többet tudtok felőlem annál, a’ mit mások tudnak: ezt esküdjétek nékem, úgy légyen az Ég’ könyörűlő irgalma rajtatok útolsó órátokban. Esküdjetek.
A’ Lélek. Esküdjetek!
Gusztáv és Bernfield. Esküsznek. (Három újjokat kardjára tészik ’s esküsznek)
Hamlet. Menj nyugtodra, szerentsétlen Lélek! Most már úgy bízom magamat rátok, mint barátnak barátra bízakodni illik: ’s a’ mit eggy illyen szegény emberke tehet, mint a’ millyen a’ ti Hamletetek, mind-azzal erántatok való szeretetének ’s baráttságának jelét adni el-nem múlatja. Menjünk; de szátokra újjotokat! Az idő ki-fordúlt sarkából. Szeretsétlen eset, hogy nékem kelle’ helyre-hozására születtetnem!

HARMADIK FEL-VONÁS.
ELSŐ KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, A’ KIRÁLYNÉ, GÜLDENSTERN,
és A’ KIRÁLYI UDVARNOKOK.

A’ Király.

Hozott légyen a’ jó Szerentse, Güldenstern! Azon kívűl hogy nagyon óhajtottalak látni, a’ szolgálatotokkal való élés’ szüksége siettetett elő-hívattatástokra. Úgy tartom, már hallottatok valamit a’ Hamlet el-változása felől, nem nevezhetem azt egyébnek, mert sem belső, sem külsőképpen nem az ő többé, a’ ki ennekelőtte vólt. Én még tsak meg sem tudom álmodni mi lehet az, a’ mi illyen hasonlatlanná tette magához Atyjának halálán kívűl. Kérlek titeket, hogy mivel gyermekségtek ólta véle eggyütt nevekedtetek, ’s korotoknak egyenlősége őtet titkainak elő-beszéllésére kisztetheti erántatok, múlassatok kevés ideig Udvarunknál; ’s légyetek mindég körűlte; vonjátok múlattságra, ’s igyekezzetek rajta, hogy alkalmatosságot nyerjetek ki-venni belőle rendkívűl való aggódásának előttünk esmeretlen okát, hogy láthassuk ha nem ollyan é az a’ minek mi valami módon elejét vehetnénk.
A’ Királyné. Ő felőletek sokat beszélt, ’s én bizonyosan tudom, hogy senkihez sem bízik annyit, mint hozzátok. Ha nálunk annyi ideig múlattok, a’ mennyi tzélunknak ’s feltételünknek bé-tellyesedésére szükséges, úgy hidjétek-el, hogy itt-léteteknek ollyan jutalmát fogjátok látni, a’ millyet eggy Királynak tett kedves szolgálatért várni lehet.
Güldenstern. Felségteknek mind két részről olly határozatlan hatalma vagyon felettem, hogy a’ hol kérni méltóztatnak, parantsolniok lehet.
A’ Királyné. Köszönöm, jó Güldenstern! ’s kérlek menjetek minden haladék nélkűl ’s látogassátok-meg esmeretlenné váltt fiamat.
Güldenstern. Engedje az Ég hogy jelenlétem ’s igyekezetem néki kedves és használatos légyen.
(El-megyen)
MÁSODIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, A’ KIRÁLYNÉ, OLDENHOLM.
A’ Király. Mi újságot hozol, Oldenholm? Te mindég jó újságok Atyja vagy.
Oldenholm. Az vagyok! Hidd-el Felséges Uram! hogy úgy tartom szemem előtt kötelességemet, mint a’ Lelkem idvességét; mind a’ kettőt az én Istenem és az én kegyelmező Királyom hűségére; ’s azt állítom (hanemha egész életemet haszontalan fordítottam vólna az Országlásbeli jövendőlések ki-fejtegetéseire) azt állítom mondom, hogy a’ Hamlet meg-tébolyodásának igaz okát ki találtam.
A’ Király. Az igaz okát?
A’ Királyné. Tartok töle hogy az nem egyéb hanem Atyjának halála ’s a’ mi hirtelen öszve-kelésünk.
Oldenholm. Imé Felséges Uram – eggy levél, mellyet a’ Leányom tartozó kötelessége ’s engedelmessége szerint nékem hozott. (Fel-bontja a’ levelet ’s olvassa.) „Az én lelkem mennyei bálványjának, a’ gyönyörűséges Opheliának.”
A’ Királyné. Hamlet írja azt néki?
Oldenholm. Igen is Felséges Asszonyom.
„Hogy a’ Nap világítt ’s éget,
Ha tetszik, tagadhatod:
De, hogy engemet szépséged
A’ Nap-hévnél inkább éget,
Kedves, tapasztalhatod.”

(Tovább olvas.) „Édes Ophéliám! haragszom erre a’ versre; én nem tudom sóhajtásaimat az újjaimon számítani: de hogy tégedet úgy szeretlek, a’ millyen szeretetre méltó vagy, azt hidd-el. Élj szerentsésen.”
A’ Királyné. ’S hogy fogadta-el Ophelia az ő szerelmét?
Oldenholm. Felséges Asszonyom! mit tartassz te én-felőlem.
A’ Királyné. Hogy betsűletes derék ember vagy.
Oldenholm. Az kívánok a’ probában is maradni. Meg-sejdítettem ezt a’ szerelmet, ’s így szóllottam a’ Leányomhoz: Hamlet Hertzeg Hertzeg, és így fellyebb való mint-sem néked hozzája reménységed lehetne; ezen szempillantás ólta tehát kerűlnöd kell a’ véle lételt, ’s sem leveleit, sem ajándékit nem szabad el-venned. Ophélia szavamat fogadta; de lásd mi leve gyümőltse intésemnek: a’ szegény Hamlet elméje meg-bomlott.
A’ Király. (a’ Királynéhoz) Ez é igazán az oka?
A’ Királyné. Az nem lehetetlen.
A’ Király. De hogy lehetne még bizonyosabbá lenni?
Oldenholm. Tudod Felséges Asszonyom, hogy ő néha négy óráig is el-jár itt fel ’s alá.
A’ Királyné. Az úgy van.
Oldenholm. Egyszer illyenkor ide kűldöm a’ Leányomat; mi mindnyájan búvjunk eggy kárpit megé, ’s onnan nézzük mi lessz a’ dologból. Ha ő Opheliába nem szerelmes, és ha nem a’ miatt vesztette-el eszét, úgy itt hagyom hívatalomat, paraszt köntösbe őltözöm, ’s magam mivelem földeimet. (Hamlet eggy könyvet olvasván közelget)
A’ Királyné. Imhol jő szegény olvasva, – millyen szomorkodó ábrázattal jön felénk!
Oldenholm. (A’ Királyhoz és Királynéhoz) Kérlek hagyjatok magamban, én meg-szóllítom.
(A’ Király és Királyné el-mennek)
HARMADIK KI-JÖVETEL.
OLDENHOLM, HAMLET.

Oldenholm.

Hogy van az én kegyelmes Hertzegem?
Hamlet. Egésségben, hálá Istennek!
Oldenholm. Esmersz engemet, kegyelmes Uram?
Hamlet. Igen jól; te eggy hal-áros vagy.
Oldenholm. Nem vagyok kegyelmes Uram!
Hamlet. Úgy hát ohajtanám, hogy betűletes ember vólnál!
Oldenholm. Betsűletes ember, kegyelmes Hertzeg?
Hamlet. Igen, Uram! mert betsűletes embernek lenni a’ szerint a’ mint mai nap’ a’ világ forog, annyi, mint tíz ezer ember közzűl ki lenni zárva.
Oldenholm. Az ugyan igaz, kegyelmes Hertzeg!
Hamlet. Van Leányod?
Oldenholm. Van kegyelmes Uram!
Hamlet. Ne botsásd a’ napra! – A’ szív érzése*
erzése
mennyei áldás, de a’ te Leányodnak nem vólna az.
Oldenholm. Mit akarsz azzal mondani? – (magában) Mindég tsak a’ Leányom a’ fejében. – Mit olvasol, kegyelmes Hertzeg?
Hamlet. Szót! szót! szót!
Oldenholm. Azt értem, mi az értelme annak, a’ mit olvasol?
Hamlet. A’ leg-szemtelenebb rágalmazás, Uram; mert ez a’ tsúfolózó fattyú azt mondja hogy az öreg embernek fejér szakálla és rántzos képe van, szeme fa-tsipát tsepeg, a’ lába erőtelen, ’s az elméje gyengés; a’ mellyet én ugyan szóról szóra hiszek és vallok: de még is az illendőség ellen valónak itélem, hogy ezt illyen világosan ide írta, ’s te is, Uram, szint ollyan öreggé lennél mint én vagyok, ha rák módjára vissza felé is tudnál menni.
Oldenholm. (magában) Ha ez őrűlés is a’ mint hogy nem is egyéb, még is titkos igazság ’s mélj érzés vagyon benne. – Nem vólna kedved eggy kevéssé ki-menni, kegyelmes Hertzeg?
Hamlet. Hová ki? – a’ világból ki?
Oldenholm. Már az ugyan igazi ki-menés vólna. (magában) Millyen nyomosok gyakorta feleletei! Itt hagyom őt, ’s mindjárt rendelést tészek, hogy a’ Leányom jöjjön-elő hozzá. (Hamlethez) Kegyelmes Hertzeg, én alázatos bútsút veszek tőled.
Hamlet. Ki-vévén életemet, semmit-sem vehetsz tőlem, a’ mit kevesebbé sajnáljak.
Oldenholm. Élj szerentsésen, kegyelmes Uram!
Hamlet. (magában) Menj alkalmatlann öreg bolond!
NEGYEDIK KI-JÖVETEL.
GÜLDENSTERN, AZ ELŐBBIEK.
Oldenholm. Te bizonyosan Hamlet Hertzeget keresed? Imé itt van.
(El-megyen)
Güldenstern. Isten tartson-meg, kegyelmes Uram, kedves Hertzeg!
Hamlet. Ah, édes régi Barátom! mint vagy? mint van állapotod, édes derék Pajtásom?
Güldenstern. Mint az illyen közönséges föld terméseknek szokott. Én éppen nem vagyok a’ Fortuna Asszony’ süvege gombján.
Hamlet. De a’ tzipők-talpa alatt sem vagy?
Güldenstern. Ott sem vagyok, kegyelmes Uram!
Hamlet. Tehát övéhez vagy akasztva – jó! – de mi újságot hozol?
Güldenstern. Semmit egyebet, kegyelmes Uram, hanem hogy az emberek eggytől*
eggyről
eggyig betsűletes emberekké lettek.
Hamlet. Úgy orrunk előtt az utólsó-ítélet, vagy nem igaz az ujság. – Engedj nékem eggy baráttságos kérdést. Mit vétettél te a’ Fortuna Isten-Asszonysága ellen, Barátom, hogy tégedet ebbe a’ tömlötzbe vetett?
Güldenstern. Ebbe a’ tömlötzbe, kegyelmes Uram?
Hamlet. Dánia tömlötz.
Güldenstern. Ugy az egész világ az.
Hamlet. Eggy szépen ki-vakoltt tömlötz! a’ mellyben sok bástya, börtön, ’s zár-lyukak vannak, mellyek között Dánia eggy a’ leg kinzóbbak közzűl.
Güldenstern. Én nem úgy ítéllek, kegyelmes Hertzeg!
Hamlet. Nem? nem is néked az ő. Nints semmi ollyan jó, vagy ollyan rossz, hogy a’ mi állításunk által ollyanná ne tétettessen. Nékem, jó Güldenstern, Dánia tömlötz.
Güldenstern. Ha tömlötz, úgy tsak a’ te büszkeséged tsinálja azt azzá: kitsíny és szoross a’ te nagyra-vágyásodnak.
Hamlet. O tudja az Isten, hogy én örömest záratnám-bé magamat eggy dió-hajba, ’s azt képzelném, hogy eggy véghetetlen Térség Királya vagyok; tsak ollyan háborgató álmaim ne vólnának.
Güldenstern. A’ melly háborgató álmod valóban nem egyéb büszkeségnél: mert mitsoda az egész világ eggy nagyra-vágyó előtt? eggy álom-árnyék.
Hamlet. Az álom már maga is tsak árnyék.
Güldenstern. Igen is; és én a’ nagyra vágyást ollyan semminek állítom, hogy tsak árnyék’ árnyékának érdemel nevezetetni.
Hamlet. Az illyen forma gondolkozás szerint a’ mi kóldusaink valódi testek, ’s fejedelmeink ’s negédes bajnokaink tsak a’ kóldusok’ árnyékai. – Nem jössz az Udvarhoz? – mert igazán szóllván az okoskodás nem az én dolgom.
Güldenstern. Én parantsolatodra vagyok.
Hamlet. Hallgass az illyen Complimentekkel. Én téged nem örömest számlálnálak tselédeim közzé! mert ha úgy kell szóllanom mint betsűletes embernek illik, nékem veszedelmes szolgáim vannak. De szóllj baráttságos egyenességgel, mit keresel te Helsingörben.
Güldenstern. En ide egyedűl látogatásod kedvéért jöttem.
Hamlet. Én ollyan kóldus vagyok, hogy még köszönetem sints; de köszönöm még is, ’s mondhatom Barátom, hogy az én köszönetem drága eggy fillerért. Nem hivattattál é inkább? magad’ gondolatja vólt é az, hogy ide jöjj? Jer mondj igazat – jer, jer hát, felelj kérdésemre!
Güldenstern. Mit mondjak kegyelmes Hertzeg?
Hamlet. Nékem mind eggy akár mit mondassz, tsak kérdésemre légyen. Tégedet hivattak; én a’ te szemeidben titkos vallást látok, mellyet természeti egyenességed nem tud eléggé el-titkolni. Már tudom hogy a’ jó Király és Királyné hívatott.
Güldenstern. Mi végre, kegyelmes Hertzeg?
Hamlet. Hogy te titkaimat belőlem kivedd; de engedd hadd kénszerítselek téged pajtási kötelességünkre, időnk’ egyenlőségére ’s félbe nem szakasztott szeretetünk’ köteleire, ’s mind arra, a’ mit eggy ékesebben szólló elidbe terjeszthetne, ’s valld-meg, nem hívattak é tégedet?
Güldenstern. Hívattak igen is, kegyelmes Uram!
Hamlet. Én meg-mondom néked, mi végre; így nem fogod magadat árúlással vádolhatni, ’s a’ Királynak ’s a’ Királynénak ígértt hűséged eggy tollnyival sem lessz könnyebb erántok. Én bizonyos idő ólta, – miért, miért nem? nem tudom, – minden vídámságomat el-vesztettem, ’s szomorkodásom annyira ragadott, hogy ezt a’ gyönyörködtető világot meg-büszhödtt gőz-párázatnak nézem. Millyen remek az ember! millyen nemes értelmére*
értelméré
nézve! millyen meg-mérhetetlen tehettségeiben! képére ’s mozgó erejére nézve millyen tökélletes és tsudálatra méltó! munkáiban millyen hasonló az Angyalhoz! gondolkozásában mint hasonlít az Istenhez! a’ leg-főbb ékessége a’ Teremtésnek! a’ leg-tökélletesebb minden látható valóságok közt, ’s még is mitsoda az én szemeimben ez a’ quintessentziája a’ pornak ? Az ember nékem nem tetszik (Güldenstern mosolyog) ’s az Asszony szint’ úgy nem; noha te mosolygásoddal beszédemet érteni láttatol.
Güldenstern. Kegyelmes Hertzeg! eggy gondolatom sem vólt ezen.
Hamlet. Miért nevettél hát midőn azt mondtam hogy az ember nékem nem tetszik?
Güldenstern. Azért nevettem, mert eszembe jutott, hogy, így lévén nálad a’ dolog, igen sovány tartást kapnak a’ Comoediások. A’ mint ide jöttem, öszve-akadtam vélek, a’ te segedelmedhez akarnak folyamodni.
Hamlet. Az, a’ ki Király lessz köztök, igen kedves lessz előttem. Tributumot fogok nyujtani Felségének. Mitsoda Comoediások azok?
Güldenstern. Azok a’ kik egyébkor javallásodat meg-nyerték; az ide valók.
Hamlet. ’S hogy van az, hogy útaznak? talám beléjek kapott a’ rozsda?
Güldenstern. Nem; ők még mindég úgy iparkodnak mint ez előtt, hanem megint eggy külső országi tsoport ütötte-elő magát, azoknak most új vóltok miatt kedvességek van, ’s a’ közönséges játszókat, így hívattatnak a’ régiek, le-lármázzák a’ színről.
Hamlet. Élj szerentsésen Barátom; én a’ Comoediásokkal szóllok – még ma kell nekik eggy darabot játszani, a’ melly meg-lehet, hogy kedvemet fel-vídámítja. Menj, kérd a’ Királyt és a’ Királynét, hogy rajta jelenjenek-meg; eggy úttal pedig mond-meg a’ Bátya-Atyámnak, és az Ángy-Anyámnak, hogy nem sűlt-el gondolatjok.
Güldenstern. Miként nem, kegyelmes Hertzeg?
Hamlet. Én tsak akkor vagyok bolond ha északról vagy nap-nyúgotról fú a’ szél. Ha délről fú külömbséget tudok tenni a’ torony-gomb és a’ rajta űlő tsóka közt. Menj; hagyj magamban.
Güldenstern. Élj szerentsésen, kegyelmes Hertzeg!
(El-megyen)
ÖTÖDIK KI-JÖVETEL.

Hamlet

magában. Isten veled! – Végre meg-szabadúltam tőle! – Gaz, vért szomjú-fattyú! gyalázatos, kerítő, hitetlen! – De mitsoda alatsony békességes-tűrés tartóztat még? – Én eggy gyilkosan meg-öltt kedves Atya gyermeke, eggy menny és pokol által bosszú-állásra tüzeltt fiú, én keressek é haszontalan panasszal könnyebbűlést mint eggy gyáva gyerek? én fakadjak é, mint valami ringyó, férjfihoz nem illő átkozódásra? – – ’s agyvelő é osztán az, a’ mi ebben a’ koponyában vagyon! Gyalázatos! másként kell látnom a’ dologhoz! – Azt hallottam valaha, hogy eggy gonosztévőt a’ Poéta és a’ Szín-játszó ereje annyira meg-hatotta, hogy azonnal meg-vallotta vétkes tselekedetit. Ha a’ gyilkosságnak nints is szava, még is hamarább kap a’ leg-lelketlenebb eszköz is nyelvet, mint hogy az titokban maradhasson. Meg-tanítom ezeket a’ Comoediásokat hogy a’ Bátyám jelenlétében eggy az Atyám halálához hasonló tselekedetet játszanak; az-alatt merően nézek majd szemébe; ’s ha tsak el-sáppad is, tudni fogom mit tsináljak. Az a’ Lélek a’ mellyet láttam ördög lehet; ki tudja ha bánkódásommal nem valamelly kárhozatos tselekedet el-követésére akar é vissza-élni? Erősebb állatást keresek a’ Késértet látásánál; ’s a’ Comoedia légyen az a’ fogó, a’ mellyel a’ Király lelki esméretit ejtem keleptzébe.
HATODIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, A’ KIRÁLYNÉ, OLDENHOLM,
OPHELIA, GÜLDENSTERN, és az
UDVARNOKOK.

A’ Király.

(Güldensternhez) Tehát ki nem tudtad venni belőle mi az igaz oka annak, hogy élete’ leg-szebb napjaiban ebbe a’ veszedelmes szomorkodásba esett.
Güldenstern. Azt vallja maga is, hogy rend-kivűl való bánatban vagyon; de mi a’ forrása, azt ki-nyilatkoztatni nem akarta, ’s nem is lehet semmi rést kapni ki-vevéséhez; sőt hamár közel van is az ember ahhoz, hogy őt annak meg-vallásához vigye, akkor, még színleltt meg-bomlása mellett is, elégséges ravaszkodással bír, magát a’ tőrböl ki-vonni.
A’ Királyné. Miként fogadott téged?
Güldenstern. Igen nyájasan.
A’ Királyné. Nem kínáltad é meg valami múlatással?
Güldenstern. Felséges Asszonyom, ide jöttemben, véletlenűl eggy tsoport Comoediásokra akadtam: azt elő-beszéllettem néki, ’s úgy tetszett, mintha annak örűlt vólna; még ma adja-ki nékik a’ parantsolatot hogy játszanak, ’s Felségteket általam kéri, hogy rajta jelenjenek-meg.
A’ Királyné. Örömest. Igyekezz rajta hogy így maradjon, ’s a’ múlatást ne kerűlje.
Güldenstern. Egész erővel azon lészek, Felséges Asszonyom!
(El-megyen)
HETEDIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, A’ KIRÁLYNÉ, OLDENHOLM,
OPHELIA.
A’ Király. Kedves Gertrüdöm, hagyj magunkban egynehány pillantásig. Titokban rendeléseket tettünk, hogy Hamlet ide jöjjön, és Ophéliát, mintha tsak véletlenűl esne az, itt találja. Én és Oldenholm ollyan helyre vonjuk-meg magunkat, hogy láttatlan Tanúi légyünk mindennek valami köztök esni fog, ’s magunk tehessünk ítéletet, ha bánatjának a’ szerelem é oka, vagy valami más egyéb!
A’ Királyné. Engedelmeskedem, és részemről, Ophélia kivánom, hogy a’ te szépséged légyen a’ Hamlet szomorkodásának szerentsés forrása: mert úgy reménységem marad, hogy ártatlanságod őt az igaz útra vezetheti.
Ophelia. Felséges Asszonyom, óhajtom hogy úgy légyen.
(A’ *
(A’
királyné el-megyen)
NYOLTZADIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, OPHELIA, OLDENHOLM.

Oldenholm

(Opheliához) Járj itt fel ’s alá – (A’ Királyhoz) Felséges Uram, ha néked úgy tetszik ide rejthetjük magunkat. – (Opheliához) Tégy úgy, mintha ezt a’ könyvet olvasnád, hogy a’ könyörgés színe magánosságodat szépítse. Sokszor történik-meg az, hogy a’ leg-áhítatosabb ábrázat, a’ leg-kegyesebb tekintet mellett az ördögöt magát szopjuk.
A’ Király. (magában) Az igen is igaz! Millyen éles vessző ütést ád ez a’ szó az én lelkemnek. Eggy kurvának bé-kentt ortzája nem útálatosabb a’ kendőzés rózsái allat, mint az én tselekedeteim szavaimnak szép borítékja alatt. O sullyos teher!
Oldenholm. Hallom jönni; rejtezzünk-el Felséges Uram.
(Ophelia maga marad)
KILENTZEDIK KI-JÖVETEL.
OPHELIA (olvasva;) HAMLET.

Hamlet.

Lenni? nem lenni? ez tehát a’ kérdés. Annak é nemesebb Lelke, a’ ki a’ meg-mérgesedett tsillagzatok tsapkodásait békével el-tűri, vagy annak, aki az inség’ seregei ellen fel-fegyverkezik, ’s ellenkezve ér véget? – Meg-halni – el-alunni; – semmivel sem több; s ezzel az el-alvással Lelkünk’ gyötrelmeinek ’s az élet’ meg-számíthatatlan nyomorúságinak határt vetni. Olly vég ez, mellyet buzgóan kellene óhajtanunk. – Meg-halni, – el-alunni. – El-alunni? – talám álmodni is! – Ez ám a’ göts! Mert mitsoda álmok jöhetnek majd reánk halál-álmunkban, minek-utánna már a’ gázolásból ki-vergődtünk, ez az ami bennünket tartóztat. Ez az az elmélkedés, a’ melly reá bir, hogy magunkat eggy illy hosszú élet’ nyomorúságainak alája vetjük. Mert ki állaná-ki külömben az ujjabb ujjabb ostoroztatást, az üldözők feneségét,*
feneséget
a’ bosszantását a’ kevélyeknek, a’ meg-vetett szerelem aggódásait, a’ késedelmes igasságot, a’ negédségeket a’ Nagyoknak, ’s azokat a’ döféseket, a’ mellyeket a’ tűrő jámbor érdem az esztelenségtől szenved, ha eggy kis hegyes vassal azt viheti véghez, hogy a’ halotti harangot meg-kondítsák? ki akarna inkább eggy illy sanyarú élet terhe alatt pihegni, tikkadni? De a’ titkos sejdítése annak a’ halált követő valaminek, (eggy útazó sem tért-vissza még azon esmeretlen Tartományból!) el-rémíti a’ Lelket, ’s arra veszi, hogy inkább szenvedjünk kínokat, mellyek már rajtunk fekszenek, mint-sem ujjaknak siessünk eleikbe, mellyeket még nem esmérünk. Így tesz a’ lelki esméret bennünket gyávákká; így oszlik széllyel az el-tökéllett végezés eleven színe az elmélkedés halavány fényje előtt, ’s fel-tételeink, mellyek nagyok és nemesek, meg-fordítják folyamatjokat, ’s meg szűnnek hatni. Tsendesítsd magadat – – – A’ szép Ophélia? – Nympha emlékezz-meg minden bűneimről esedezésedben!
Ophelia. Kegyelmes Hertzeg! mint vagy te?
Hamlet. Alázatosan köszönöm; jól. –
Ophelia. Kegyelemes Uram, te nékem külömbféle ajándékokat adtál, mellyeket én emlékezetűl tartottam; kérlek vedd-vissza most azokat.
Hamlet. Én? én nem emlékezem hogy néked valamit adtam vólna.
Ophelia. De igen is tudod, kegyelmes Uram, és hogy ajándékid mellé olly édes szókat raktál, hogy ezek miatt azok még betsesebbekké váltak. Minek utánna ez a’ kedves szózat meg-szűnt, kérlek vedd-vissza. Az ajándék eggy nemes elme előtt mindég el-veszti érdemét, ha adójának szíve meg-változott.
Hamlet. Ha, ha! ártatlan é ég szíved?
Ophelia. Kegyelmes Hertzeg! –
Hamlet. Szép vagy é?
Ophelia. Mire valók ezek a’ kérdések?
Hamlet. Imé meg-magyarázom. Ha ártatlan is vagy, szép is vagy, ne engedje-meg ártatlanságod hogy szépségednek hízelkedjenek.
Ophelia. Nem jó társa é kegyelmes Uram a’ szépség az ártatlanságnak?
Hamlet. Nem a’ leg-jobb: mert mindég könnyebb a’ szépségnek az ártatlanságot tsábítóvá változtatni, mint az ártatlanságnak a’ szépséget magához hasonlóvá tenni. Ez valaha paradoxum vólt, de a’ mi napjainkban kéttséget nem szenvedő igazság. – Vólt olly idő, a’ mellyben én téged szerettelek.
Ophelia. Valóban kegyelmes Hertzeg, úgy viselted magad, hogy azt hinni bátorkodam.
Hamlet. Nem kellett vólna hinned; mert a’ virtus soha sem ólthatódik-bé ollyan erősen régi törzsökünkbe, hogy annak fojtósságából bennünk valami meg-ne maradjon.
Ophelia. Annál rosszabbúl esett hogy így meg-tsalódtam.
Hamlet. Menj Apátza-Klastromba. Minek lennél bűnösök Anyjává? Én nem vagyok eggy a’ leg-gonoszabbak közzűl; de még is tudnám magamat ollyanokkal vádolni, hogy jobb vólna ha az Anyám soha sem szűlt vólna! Én kevély vagyok, bosszú-álló, büszke, ’s több vétkek’ el-követésére kész, mint gondolattal bírok azokat elő-számlálni, képzelődéssel ki-gondolni, ’s idővel végre-hajtani. Minek kell az illyen semmire valóknak mint én, az ég és főld közt fel ’s alá mászkálni? Mi mindnyájan semmire valók vagyunk; ne hidj eggyikünknek is. Menj Apátza-klastromba. – Hol az Atyád?
Ophelia. Oda haza van, kegyelmes Uram!
Hamlet. Zárasd rá az ajtókat, hogy ha bolond, tsak a’ maga házánál űzze bolondságait. Élj szerentsésen.
Ophelia. Mennyei Hatalmak, térítsétek-meg elméjét!
Hamlet. Képírási mesterségtekről is hallottam valamit; gyönyörű mesterség! Az Isten néktek adott ábrázatot, ’s ti mást tsináltok magatoknak. A’ sok patsmagolással, piperézéssel, affectáltt selypítéssel, tántzoló lépéseitekkel, gyermeki éretlenségtekkel el-tsúnyítjátok az Isten szép munkáját, ’s ollyan eggyűgyük vagytok, hogy még el-hiszitek magatokat bolondoskodástokban. Menj, menj kérlek, nem akarok semmit tudni többé felőle, el-bódított egészen. A’ házasodást értem. Azok a’ kik már egyszer benne vagynak éljenek eggyetlen-eggyig; a’ többiek maradjanak, a’ mint vannak. Apátza-klastromba! menj mondom, menj!
(Hamlet el-megyen)
TIZEDIK KI-JÖVETEL.

Ophelia

(egyedűl) Be szeretetre méltó Lélek romla-meg itt. A’ szeme eggy Udvarnoknak, a’ nyelve eggy Tudósnak, a’ kardja eggy Vitzének, a’ viritó reménysége az országnak, az a’ tükör, a’ mellyben magát minden, a’ ki tetszeni kívánt, nézegette, a’ remekje mind annak, a’ mi nagy, szép és kellemetes, egészen, egészen oda lett! – Én szerentsétlen, a’ ki egykor édesgetéseinek kedves hangzatját olly kedve telve szívtam-bé, ’s most kéntelen vagyok nézni, hogy az ő benne lakozó szép lélek mint eggy meg-hasadtt harang mint ád hibás selyp hangokat, ’s ártatlanságának hasonlíthatatlan virága szomorú tsüggedéssel mint hervad. Jaj nékem hogy eddig kellett élnem ’s azt látnom a’ mit láttam.
(El-megyen)
XI-dik KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, OLDENHOLM.

A’ Király.

’S te azt tartod, hogy szerelem? Nem, az ő lelkét más dolgok háborgatják, ’s az, a’ mit mondott, ha rendesnek tetszik is, még sem esztelenség. Méljen fekszik valami az ő elmejében, a’ mi felett meláncholiája kőltő-formán űl, ’s tartok tőle, hogy veszedelmes lessz, ha meg-engedjük hogy ki-kőltse. Hirtelenében eggy módot találtam, a’ mellyel ennek elejét vehetjük. Haladék nélkűl kűldöm Angliába, hogy a’ meg-tagadott adót végye-meg. Talám a’ tengeri szellőzés, az idegen főld, ’s a’ sok uj tárgyak azt az öszve-tsomózott kelevényt, melly elméjét fekete képekkel rakta teli, és a’ mi miatt e’ rendkívül való kedvetlenségbe esett, széllyel oszlatják. Mit tartassz felőle.
Oldenholm. Reménylem jó foganatja lessz. Noha én még is azt állítom, hogy el-tépett Szerelem az igaz eredete bánatjának. – Mindazáltal Felséges Uram, bánj önnön tetszésed szerint; de ha ellenedre nem vólna, hagyd a’ Királynénak hogy a’ mai Comoedia után vele tartalék nélkűl szólljon, ’s vallásra vonni igyekezzen; én az-alatt ollyan helyre vonom-meg magamat, a’ honnan ki-hallhassam mit beszéllnek egymással. Ha meg nem vallja, kűld Angliába, vagy zárd-bé valahová, a’ mint azt bőltsességed javallani fogja.
A’ Király. Követni fogom tanátsodat hív Oldenholm! – menj és beszélj-előre a’ Királynéval.
(Oldenholm el-megyen)
XII-dik KI-JÖVETEL.

A’ Király

(egyedűl) Iszonyú az én gonoszságom, ’s az égre kiáltoz. A’ leg-első isteni átok fekszik azon. – – – Eggy meg-öltt testvér! – Nem imádkozhatom! Hogy imádkozhatnám, midőn belső küszködéseim, hajlandóságom és fel-tételem között, hasonlóvá tesznek ahhoz, a’ ki előtt két munka van, ’s azon habozván hogy mellyikhez nyúljon hamarább, mind a’ kettőt el-múlasztja. – De ha ez a’ meg-fertéztetett kéz magánál vastagabban van is vérrel bé vonva: nintsen é elég esője az Égnek azt hószínné fejéríteni? Ah de mitsoda imádságot mondjak? Botsásd-meg nékem undok gyilkosságomat! Az nem lehet, mert még birtokában vagyok azoknak a’ jóknak, a’ mellyek miatt ezt a’ gyilkos tselekedetet el-követtem, – a’ Királynénak és a’ Koronának! – Hogyan hát? mi van egyéb hátra? Próbát teszek mit tehet az igaz meg-bánás? O szerentsétlen állapot! O fertőbe süllyedtt lélek! a’ ki annál mélyebben rogysz, mentől inkább igyekszel ki-vergődni! Segítsetek Angyalok! segítsetek meg meredtt térdek! Te pedig atzél-hártyájú szív, puhúlj-meg ollyanra, mint a’ tsetsemő gyenge bőre! Még minden jóra fordúlhat.
(Le-térdel)
XIII-dik KI-JÖVETEL.
HAMLET (ki-jő;) A’ KIRÁLY.
Hamlet. Most vihetem véghez leg-alkalmatosabban, mikor imádkozik, ’s most viszem véghez. – Igy leg-alább idvezűl. – – ’S e’ lessz osztán a’ bosszú? E’ volna szép! – Eggy istentelen meg-öli az Atyámat, ’s én, én az ő eggyetlen fia, ezt az istentelent, a’ ki őtet meg-ölte, az Égbe küldöm érte – – Ó ez jutalom vólna, nem véres bosszú. – – Ő az Atyámat véletlenűl, teli gyomorral, virágában lévő vétkeivel ölte-meg. – – Mint van dolga, maga tudja az Ég, – a’ mi vélekedésünk szerint, igen rosszúl. Igasságos vólna é hát tselekedetem, ha ollyankor emelném tovább, mikor, lelke le-rázta bűneit, mikor készen van az útra? – – Menj hüvelykedbe, kardom! irtóztatóbb szolgálatra kell készen lenned! Mikor részeg lessz, vagy alszik, vagy indúlatos fel-lobbanásában, vagy vért-motskoló ágyának öröme között; mikor játszani fog, vagy káromkodik, vagy valamit olyat tsinál, a’ mi ne engedje idvességét reményleni, akkor döfj eggyet rajta, hogy lába az Ég felé nyúljon, míg undok Lelke a’ pokol felé tart.
(El-megyen)
A’ Király. (Fel-kél, ’s elő-jő) Szavaim fel-reppennek, gondolatim ide alatt maradnak, gondolat nélkűl való szó pedig nem jut az Egekre.
(El-mégyen.)

NEGYEDIK FEL-VONÁS.
ELSŐ KI-JÖVETEL.
(Eggy Játszó-színné változtatott Palota)
HAMLET, GUSZTAV, és eggy SZÍN-JÁTSZÓ.

Hamlet.

Mond úgy, kérlek, a’ mint én mondottam, minden erőltetés nélkűl, azzal a’ hanggal és accentussal, a’ mellyel közönségesen beszéllünk. Mert ha a’ szádat úgy szeded teli mint némelly Actor szokta, annyinak tartom, mintha verseimet az éjjeli őr kiáltaná. A’ kezeddel se hadazz úgy mintha a’ levegő-eget akarnád fürkészelni; mozgasd azt lassan, mert indúlataidnak leg-hevesebb fel-lobbanásában ’s szélvészében is mindég úgy kell alkalmaztatnod mozdúlásaidat, hogy azok az illendőséget meg-ne sértsék, ’s valóságos érzést mutassanak. Öszve-tsikorgatom fogaimat ha eggy nagy parókás széles vállú bolondot látok magam előtt, a’ ki valamelly indúlatot ízre-tép, és, igen mesterkedvén, neki puffaszkodik mint valami esze-veszett; de közönségesen nem is egyébre valók az illyen tüskék, hanem hogy lármát ’s természet ellen való gesticulatiókat tsináljanak. Nem szánnám meg-botoztatni az illyen vázt, mikor a’ Camillusokból eggy kortsmán hadazó tízedest tsinál. Kérlek őrizkedj ettől.
Szín-játszó. Arról felelek, kegyelmes Uram!
Hamlet. De ellenben igen jámborúl se viseld magadat; ebben önnön ítéleted légyen tanító-mestered. Alkalmaztasd az actiot a’ szókhoz, ’s a’ szókat az actiohoz, ’s tsak arra vígyázz, hogy a’ természet határán túl ne lépj. Az, a’ mi erőltetett, ellenére van a’ játszó-szín tzéljának, melly nem egyéb, hanem a’ Természetnek mintegy tűkröt tartani elibe, a’ Virtus kedves ábrázatját ki-mutatni, ’s az idő-szakasz szokásait igaz színnel festeni ’s másoknak szemléléséűl ki-tenni. Ha ezt nagyobb vagy kisebb mértékben tellyesíted, azokat a’ kik hozzá nem értenek nevetésre indíthatod ugyan: de az értelmes Néző meg fog bennned botránkozni; pedig eggy illyennek javallása többet nyom eggy teli ház éretlenek magasztalásinál. Én esmerek némelly Játszókat, ’s vóltak a’ kik ezeket annnyira dítsérték a’ mennyire dítsérni lehet, – ezek rollájokat*
mondájokat – sajtóhiba, az eredetiben ihre Rollen.
ollyan tsúf lármázással modták-el, ollyan rút rángatásokat követtek-el azok alatt, hogy kételkedtem benne, ha nem a’ Természet szakmányossa akart é szerentsétlen igyekezettel belőlök embereket faragni.
Szín-játszó. Azt tartom, hogy ezen fogyatkozásból mi alkalmasint ki-vetkeztünk.
Hamlet. Vetkezzetek-ki egészen, kérlek; ’s hagyjátok-meg azoknak, a’ kik a’ személlyek el-osztásakor múlattató beszédeket kapnak, hogy ahhoz, a’ mi papirosokon van, semmit se tegyenek; mert sokan közzűlök azzal akarják önnön-magokat múlatni, hogy balgatag Nézőjöknek eggy részét meg-nevettetik, ’s figyelmetességeket, midőn valamelly nyomos darabra kellene szegezve lenni, másra fordítják. Ez szenvedhetetlen dolog; ’s azt mutatja hogy az a’ bolond, a’ ki így tesz, szánakozásra méltó képzelődésben van. – Menj, ’s készülj a’ játékhoz.
(A’ Színjátszó el-megyen)
MASODIK KI-JÖVETEL.
HAMLET, GUSZTAV.
Hamlet. Gusztáv, te minden tekintetben eggy ollyan betsűletes ember vagy, a’ millyet éltemben találhattam.
Gusztáv. O kegyelmes Uram –
Hamlet. Nem; azt ne hidd hogy én néked hízelkedjek; mert mitsoda interest reménylhetek én tőled, kinek minden gazdagsága abban áll, hogy elég értelemmel bír magának ruhát és el-élést szerzeni? A’ hizelkedés nyelve tsak a’ Nagyok láb-nyomait nyalogatja; ’s árús térdeit tsak ott hajtja-meg, a’ hol jutalmat reményl. Miólta lelkem alkalmatos választást tenni, ’s az embert az embertől meg-külömböztetni; téged választott mindenek közzűl magának: mert én tégedet olly férfinak kezdettelek esmerni, a’ki a’ Szerentse kedvezését szint ollyan mértékben fogadta-el, mint üldözését; ’s mikor minden viszontagság ellene zúdúlt is, szint olly vidám vólt mintha semmit sem szenvedett vólna: – ’s bóldogok azok a’ kiknek vérek és elméjek ollyan szerentsés öszve-egyvelítéssel van eggyüvé olvasztva, hogy nem lesznek sípjává a’ Fortuna újjainak, ’s nem szóllnak úgy, a’ mint ő billent. Mutass nekem eggy embert, a’ ki nem rabja indúlatjainak, ’s szivem magvában hordom őt, mint téged hordalak. – Elég, és eggy kevéssé több is mint elég, erről! Most a’ játszó-színen mindjárt eggy ollyan drámát fognak a’ Király jelenlétében játszani, a’ mellynek eggy Scénája sokat hasonlít ahhoz, a’ mit én az Atyám halálának környűl-állási felől beszélltem néked. Kérlek ha majd ez a’ Scéna jön-elő, fogd szemre a’ Bátyámat a’ leg-figyelmetesebb tekintettel. Ha eggy bizonyos mondat alatt tikos gonoszsága el-nem árúlja magát, úgy az a’ Lélek a’ mellyet láttunk, pokolbeli lakos, ’s az én képzelődésem az ördög ülő-vasán koholódott. Ne fordítsd-el róla szemeidet, én is úgy teszek, ’s annakutánna majd eggyüvé-rakjuk jegyzéseinket, ’s ítéletet hozunk maga viselése felől.
Gusztáv. Jól van, kegyelmes Hertzeg; ha valamit el-lop az-alatt míg a’ Comoedia tart, ’s rajta nem veszt a’ lopáson, erszényem fogja meg-fizetni.
HARMADIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, A’ KIRÁLYNÉ, OLDENHOLM,
OPHELIA, GÜLDENSTERN, HAMLET,
GUSZTÁV, AZ UDVARIAK,
és TSELÉDEK.
Hamlet. Imhol jönnek a’ Comoediára – nékem most Szerelmest kell játszanom. – Foglalj jókor helyet.
A’ Király. Hogy vagy, Hamlet?
Hamlet. Hasonlíthatatlanúl valóban mint a’ Cameleon; én ígéretekkel tőltött szellöt eszem; a’ ti kappanjaitok pedig azzal meg-nem tudnak hízni.
A’ Király. Én ezzel a’ felelettel nem tudok semmit tsinálni, Hamlet –
Hamlet. Én sem. (Oldenholmhoz) Hát te Uram, hiszen te is játszottál valaha Oskoláidban Comoediákat, azt mondottad?
Oldenholm. Igen is, kegyelmes Hertzeg, ’s engemet jó Játszónak tartottak.
Hamlet. ’S mitsoda személyeket játszottál?
Oldenholm. Én Július Caesar vóltam, a’ Capitolimon meg-öltek, ’s Brútus vólt a’ gyilkosom.
Hamlet. A’ brutális tselekedet vólt hogy eggy illyen ökör Capitoliumot ölt-meg. – Készen vannak a’ játszók?
Güldenstern. Parantsolatodat várják, kegyelmes Hertzeg!
A’ Királyné. Jer, kedves Hamlet, ide, ülj mellém.
Hamlet. Követlek Anyám; itt eggy Mágnes van, a’ melly hathatósabban húz.
Oldenholm. (A’ Királyhoz) Vetted é észre?
Ophelia. Kegyelmes Hertzeg, néked velem játszanod tetszik.
Hamlet. Kitsoda? én?
Ophelia. Igen.
Hamlet. Ha tudnád, hogy! Nem láthatsz furtsább trefa-katzajt, mint én vagyok. – De mit is tudnék egyebet tsinálni? hiszen, tsak gondold-el, az Atyám millyen vígan nézi-körűl magát, pedig alig van két órája, hogy meg-hólt az Atyám.
Ophelia. Engedelmet kérek, már két hónapja, kegyelmes Uram!
Hamlet. Ugyan már, két hónapja? – O ha úgy van, az ördög járjon feketében, én megint a’ nyakamba vetem veres mentémet. Egek, már két hónapja, s’ még is fenn van az emlékezete. Már így tsak lehet reményleni hogy eggy nagy ember emlékezete halála után fél esztendőnél tovább marad fen; de úgy leg-alább eggy Templomot kellett néki építeni; ha pedig azt nem épített, szenvedje hogy felejtik.
NEGYEDIK KI-JÖVETEL.
MUSIKA, PANTOMIME. Eggy Hertzeg és eggy Hertzegné, koronás fővel, szerelmesen lépnek a’ Theatrumra; a’ Hertzegné által-öleli a’ Hertzeget, ez is a’ Hertzegnét. A’ Hertzegné le-térdel, a’ Hertzeg fel-emeli, ’s fejét kebelébe hajtja. Eggy pázsit-székre fekszik. A’ Hertzegné látja hogy férje el-aludt, ’s ott hagyja. Azután elő-jő eggy idegen, el-veszi a’ Hertzeg koronáját, meg-tsókolja a’ Hertzegnét, és mérget tölt a’ Hertzeg fülébe. A’ Hertzegné vissza-tér, ’s halva találván férjét, sopánkodik. A’ Gyilkos két vagy három néma követövel elő-jó, ’s tetteti magát mintha bánkódna. A’ hóltt-test el-vitetik. A’ Gyilkos a’ Hertzegné körűl forog, ’s ajándékokat nyújt néki. Az Özvegy eggy darabig bosszankodni látszik: de sokára el-fogadja szerelmét, ’s eggyűtt mennek-el.
Ophelia. Mi lessz ebből?
Hamlet. Lántzos mennykő, Kis-Asszony! e’ rosszat jövendöl.
Ophelia. E’ talám a’ játék summáját akarja elő-adni.
Hamlet. Azt meg-halljuk ezektől.
ÖTÖDIK KI-JÖVETEL.
(A’ Dráma.)
HERTZEG GONZAGÓ, A’ HERTZEGNÉ; –
későbben osztán LUCIÁN.
A’ Hertzeg.
Phoebus már harmintszor végzé-el futását,
’S a’ Húga tizenkét harmintszor forgását,
Miólta bennünket az Amor kötele
Hymennek oltárán eggyüvé szentele.

A’ Hertzegné.
’S annyiszor fogják még tenni futásokat,
Míg Istenink vissza-vonják áldásokat.
De még is előre retteg Feleséged
Midőn fogyni látja gyengűltt egésséged’
Az Asszonyok a’ melly hevesen szeretnek,
Kedvesek’ éltéért szintén úgy reszketnek.

A’ Hertzeg.
Nem ok nélkűl félsz te hamar halálomtól,
El-válok te tőled kedves birtokomtól.
De az a’ gondolat, hogy e’ szép világban
Te fen-maradsz, nékem enyhítésemre van.
’S talám még érettem búsongó szivedet
Eggy újjabb – – –

A’ Hertzegné.
Kedvesem! fojtsd-el beszédedet!
Ez a’ te szíveddel eggyé olvadott szív,
Erántad, ha porrá válsz is, lessz mindég hív.
Jegyezze a’ napot átkozott nevezet,
A’ melly engem másnak karja közzé vezet!
Tsak a’ szorít új férjt ismét kebelébe,
A’ ki maga vert kést az első szívébe.

Hamlet. Hah! mardosó féreg! mardosó féreg!
A’ Hertzegné.
Vak tűzét, ’s nem szíve tanátsát, követi
Az az özvegy, a’ ki a’ fátyolt el-veti.
Engem valamikor új férjem tsókolna,
Meg-borzadott szívem gyilkosan vádolna,
Hogy én vóltam a’ ki el-pártoltt szívemet
Idegennek nyújtván, meg-öltem férjemet.

A’ Hertzeg.
Nints nékem kéttségem esmértt hűségedben,
Mert tudom, hogy nevem mélyen áll szivedben:
De sokszor meg-esik, ollyakat fogadunk,
Igéretünk mellett hogy meg-nem állhatunk.
Most tehát hogy férjhez nem mégy ígérheted:
De ha meg-hóltt Urad’ a’ sírba téteted,
Vessed fogadásod el-hagyott sírjába,
’S rohanj új Tisztelőd ’s Kegyesed nyakába.

A’ Hertzegné.
Esküdjön-öszve úgy menny és főld ellenem!
Vesszen-el koronám, bírtokom ’s mindenem!
Szemem ne esmérje soha a’ nyúgalmat!
Nap ’s Éj gyüjtse rám a’ leg-kínzóbb fájdalmat!
Légyek nyomorúlttabb mint az a’ Remete,
Kit szüntelen furdált lelki-esmérete,
Bús életem hosszas haldoklássá válljon,
Reám minden felől véres átok szálljon,
És a’ melly veszélytől leg-inkább rettegek
Azzal kínozzanak a’ bosszantott Egek,
Ha fogadásomtól valaha el-állok,
’S hitetlenűl újjabb nyoszolyába szállok.

Hamlet. Vallyon meg-állja é szavát?
A’ Hertzeg.
Kedvesem, ha el-kap mellőled a’ halál,
Emlékezz-meg, nékem mostan mit fogadál.
De, hagyj eggy kevéssé, meg-lepett az álom;
Talám fogyott erőm benne fel-találom. – –

(El-alszik)
A’ Hertzegné.
Aludj, Kedves! én majd kérem az Egeket,
Éreztessék vélünk kegyes védelmeket;
’S vígyázzván hűségünk’ szent szövettségére,
Minden meg-hasonlást űzzenek messzére.

Hamlet. (a’ Királynéhoz) Felséges Asszonyom miként tetszik néked ez a’ játék?
A’ Királyné. Úgy ítélem, a’ Hertzegné sokat ígér.
Hamlet. Ó majd el-válik, mint állja-meg szavát.
A’ Király. Esmered ezt a’ darabot Hamlet? Nints é valami érdeklő benne?
Hamlet. Nints, semmi sints; az mind tsak játék, a’ mit mutatnak; nem igazán ölik-meg a’ Hertzeget; eggy szó sints benne a’mi valakit érdekelhetne.
A’ Király. Mi a’ neve?
Hamlet. AZ EGÉR-FOGÓ. – Igazán; meg-lehet hogy titkos értelme miatt neveztetett annak; – eggy gyilkosságot ád-elő, a’ melly Velentzében történt. Gonzagónak hivták a’ Hertzeget, a’ Hertzegnét Baptistának. Mindjárt meg-látjátok millyen istentelen tselekedet vólt az; de a’ bennünket nem érdekel. Felségednek és másoknak, a’ kiket a’ lelki-esméret nem bánt, ez annyi mint tréfa; a’ ki rühes, vakarózzon.(Lucián elő-jő) Ezt Luciánnak hivják; Atyjafia a’ Hertzegnek. – No kezd-el már, Gyilkos! Mit piszmogsz ördögi tekinteteiddel. Kezd rá, a’ krákogó varjú már bosszú-állásért kiáltoz.
Lucián.
Nem rettent már többé a’ háborgó elme,
Tűzel az imádott Hertzegné’*
Hertzegne’
szerelme,
Itt az erős méreg, kész tettére kezem,
Nem mondja most gyáva szívem hogy vétkezem.
Ömölj hát pokolban termett bürök nedve,
’S tedd azt a’ mit régen óhajtok epedve.
Öld-el őt, míg álma tőle-el-távozik,
’S Kedvesének karja közzé kívánkozik.

(Az alvó Hertzeg fülébe mérget önt)
Hamlet. (a’ Királyhoz) A’ tulajdon kertjében öli-meg őt, hogy urává tehesse magát birtokának; az ő neve Gonzagó; a’ történet esméretes, ’s nyomtatásban is ki-jött. Mindjárt meg fogjátok látni hogy nyeri-meg a’ Gyilkos a’ Hertzegné szerelmét is. –
Ophelia. A’ Király fel-kél.
Hamlet. Eggy semmit sem jelentő beszéd verhetné-fel őt?
A’ Hertzegné. Mi lelte az én Férjemet?
Oldenholm. Szűnjetek-meg játszani –
A’ Király. Tartsatok világot! félre, félre!
Mindenek. Világot! világot! világot!
(Öszve-zavarodva mennek-el)
HATODIK KI-JÖVETEL.
HAMLET, és GUSZTÁV.

Hamlet.

Édes*
Edes
Gusztávom! annyinak tartom a’ mi Késértetünk’ szavát, mintha valakitől tízezer tonna aranyat kaptam vólna. Láttad é mi történt?
Gusztáv. Igen is láttam, kegyelmes Hertzeg.
Hamlet. Hát mikor a’ méregről vólt a’ beszéd?
Gusztáv. Azt is, egyebet is láttam.
Hamlet. Jer, még majd eggy más Comoediát is játszatok, az néki még kevesebbé fog tetszeni.
(Gusztáv el-megyen)
HETEDIK KI-JÖVETEL.
HAMLET, GÜLDENSTERN.

Güldenstern.

Kegyelmes Hertzeg, engedd hogy veled egynehány szót szólljak.
Hamlet. Egész eggy historiányit, Uram.
Güldenstern. A’ Király, az én kegyelmes Uram, –
Hamlet. Értem, édes Úr, – ’s mit tetszik néki parantsolni?
Güldenstern. A’ Cabinetjébe zárta magát, ’s rosszabbúl van mint képzelni lehetne. –
Hamlet. Talám a’ mértékletlen ital –
Güldenstern. Nem, kegyelmes Hertzeg, az epe –
Hamlet. Uram a’ te természeti bőltsességed nagyon meg-tévedett, midőn téged hozzám útasíta; én rajta nem segíthetek, én nem vagyok Orvos; mert ha a’ vólnék félő még jobban fel-ne keverném epéjét.
Güldenstern. Kegyelmes Hertzeg, hallgass-ki a’ helyett hogy szokatlan félre-tsapásaid által ki-akarsz kerűlni annak, a’ mit mondani készűlök.
Hamlet. Meg sem mozdúlok Uram, szóllj, mi kell?
Güldenstern. A’ Királyné*
Kírályné
engemet szívének leg-nagyobb el-keseredésével kűld hozzád.
Hamlet. Isten hozott Uram.
Güldenstern. Nem, kegyelmes Uram, ez a’ Compliment nem illik ide. Ha szóllásomra egésséges*
egésségés
feleletet méltóztatsz adni, úgy el-végzem a’ Királyné reám bízott parantsolatjat; ha pedig nem, ne vedd rosssz neven, ha – meg-fordúlok.
Hamlet. Uram azt én nem adhatok.
Güldenstern. Mit, kegyelmes Hertzeg?
Hamlet. Egésséges feleletet Uram; az én agyvelőm nagyon rosszúl van: de a’ millyennel szolgálhatok, szivesen lészek szolgálatodra, vagy inkább az Anyámnak, a’ mint mondád. – No szóllj hát – minden hímezés hámozás nélkűl.
Güldenstern. Ha parantsolsz; a’ Királyné azt mondja hogy a’ te magad viselete ő Felségét iszonyú nagy tsudálkozásra ragadta.
Hamlet. Ó iszonyú fiú, a’ ki az Anyját illy iszonyú módra tsudálkoztatja. De nintsen é ezen iszonyú tsudálkozás előtt valami titkos érdekeltetés?
Güldenstern. A’ Királyné minek-előtte még le-fekszik, a’ maga Cabinetjében óhajt veled szóllani.
Hamlet. Engedelmeskedni fogok ha tizszer Anyám vólna is. – Van még valami mondani valód?
Güldenstern. Kegyelmes Hertzeg! én néked egykor barátod vóltam.
Hamlet. Én még most is az vagyok néked!
Güldenstern. Szólljunk tehát barátságunkhoz képest tartózkodás nélkűl, mi lehet ennek a’ te meg-magyarázhatatlan változásodnak oka? Hidd-el, hogy ha így bánsz, ha titkodat még barátid előtt sem nyilatkoztatod-ki, el-záratod magad.
Hamlet. Uram, én hívatalba akarnék jutni.
Güldenstern. Hogy juthat valami illyes eszedbe, minekutánna a’ Király bíztossá tett a’ felől, hogy koronája reád száll.
Hamlet. Igen; de – míg a’ fű meg-nő – a’ példabeszéd eggy kevéssé motskos. – (Eggy Flautravert veszen-le a’ kisebb*
kissebb
játszó szín Orchesterjéről) Kérlek fújj eggyet ezen a’ sípon.
Güldenstern. Én nem tudok sípot kegyelmes Uram!
Hamlet. Kérlek szépen.
Güldenstern. Hidd-el nem tudok.
Hamlet. Igen kérlek.
Güldenstern. Eggy hangot sem tudok rajta ejteni.
Hamlet. Ó az olly könnyű, mint hazudni. Billegtessed szelelő lyukait újjaiddal, fújj belé felűlről, ’s a’ leg-szózatósabb muzsikát fogja adni. Imé itt vannak a’ szelelő lyukak.
Gusztáv. De éppen ez a’ dolog, hogy billegetni nem tudom az újjaimat; nem tanúltam azt soha.
Hamlet. No nézd tehát mitsoda gyáva portékának tartassz te engem. Te örömest játszanál rajtam; akarnád hogy mások lássák hogy te rajtam játszani tudsz; titkomat akarnád ki-vájni belőlem; azt óhajtod hogy a’ leg-alsóbb hangzatról a’ leg-felsőbbig adjak szót intésedre; ’s noha ebben a’ darab fában a’ leg-szózatosabb muzsika van, te rajta még sem tudsz tsak eggy hangot is ejteni? hogy tudtad azt el-hitetni magaddal, hogy rajtam könnyebb játszani, mint ezen a’ sípon. Nevezz engem annak a’ muzsikai Instrumentumnak a’ mellynek nevezni akarsz; azt az eggyet mondhatom, hogy ha belőlem némelly fél-hangot ki-tsalni találnál is, még sem fogsz rajtam játszhatni. – Vége a’ Letzkének. Uram – Isten hírével!
NYÓLTZADIK KI-JÖVETEL.
OLDENHOLM, ÉS AZ ELŐBBIEK.

Oldenholm.

Kegyelmes Hertzeg a’ Királyné szóllani kíván veled, és azt minél elébb.*
elebb
Hamlet. Látod é azt a’ teve forma felhőt amott.
Oldenholm. Igazán; éppen ollyan mint a’ teve.
Hamlet. Nékem úgy tetszik, hogy inkább hasonlít eggy rigóhoz?
Oldenholm. Az igaz, fekete mint a’ rigó.
Hamlet. Vagy eggy Tzethalhoz?
Oldenholm. A’ tzethalhoz valóban sokat hasonlít.
Hamlet. Jó, tehát azonnal mégyek az Anyámhoz. – (magában) Ezek közt a’ bolondok közt még utoljára magam is el-vesztem az eszem. – – Eggy pillantatban mégyek az Anyámhoz.
Oldenholm. Tehát előre hírt viszek.
Hamlet. Az meg-lehet. Eggy pillantat nem sok idő. – Barátim hagyjatok magamban.
KILENTZEDIK KI-JÖVETEL.

Hamlet

(magában) Az Anyámhoz? – – O bóldogtalan, öszve-rontsoltt szív, ne felejtkezz-el arról, a’ mivel néki tartozol. Ne engedd hogy eggy Nérói fekete lélek szálljon ebbe a’ mérész meljbe; éles leszek, de nem kegyetlen; tőr lessz a’ számban, de kezem fegyver nélkűl lessz. Ebben az egyben nem fog meg eggyezni szívemmel kezem. Akár melly fel-hevűlésre jutok is, még se közelítsen soha hozzám az az iszonyúság, hogy őt illessem.
(El-mégyen)
TIZEDIK KI-JÖVETEL.
(a’ Királyné Cabinetje)
A’ KIRÁLYNÉ, OLDENHOLM, ’s továbbat
HAMLET.
Oldenholm. Mindjárt itt lessz. Szólljon oda néki Felséged. Mondja-meg neki világosan hogy a’ Király nem tűrheti továbbá bosszantásait, és ha Felséged nem fogta vólna pártját, a’ dolognak kedvetlen következései lehetettek vólna. Én az-alatt itt vonom-meg magamat, hogy ne lásson. Tsak bátran, Felséges Asszonyom, mossa-meg derekason Felséged.
A’ Királyné. Bízd rám egészen! Meg-látod –
Hamlet. (közelgetve kívűlről) Anyám! Anyám!
A’ Királyné. Távozz*
távoz
hamar; már itt van.
Hamlet. Itt vagyok tehát Anyám! – szóllj, mi baj?
A’ Királyné. Hamlet, te nagyon vétkeztél az Atyád ellen.
Hamlet. Anyám, te nagyon vétkeztél az Atyám ellen.
A’ Királyné. Mitsoda meg-bomlott feleletet adsz nékem?
Hamlet. Az én feleletem egészen hozzá illik az istentelen kérdéshez.
A’ Királyné. Hogyan, Hamlet, mi lessz ebből?
Hamlet. ’S mit akar Felséged?
A’ Királyné. Nem esmérsz é már engem?
Hamlet. Nem; esküszöm az Egekre nem! Te a’ Királyné vagy, Férjed testvérének felesége, ’s én kívánnám hogy az ne vólnál. – Anyám vagy.
A’ Királyné. Jó! ha te így kezdessz velem szóllani, valakit hívatok-elő, a’ ki neked felelni tudjon –
Hamlet. Jer, jer, űlj ide, eggy lépésnyire sem ersztelek, míg eggy tűkröt nem tartok elidbe, a’ mellyben magadat szívednek leg-titkosabb rejtekéig meg-láthasd.
A’ Királyné. Mit akarsz; talám tsak nem ölsz-meg! Hé! hé! jertek! jertek!
Oldenholm. (a’ kárpit megől) Hé! hé! jertek! jertek!
Hamlet. Mi dolog ez? Mi van itt? – (kardot ránt ’s által-döfi a’ Spanyol-falt) Eggy meg-öltt egér! eggy agyon szúrtt egér!
Oldenholm. Óh! – – –
A’ Királyné. Jaj nékem! az Egekért mit tsináltál?
Hamlet. Azt én nem tudom. – A’ Király az?
A’ Királyné. O, mitsoda Egekre kiáltó tselekedet az?
Hamlet. Égre*
Egre
-kiáltó tselekedet? Valóban; tsak nem olly Égre kiáltó tselekedet, jó Anya! mint eggy Királyt meg-ölni ’s a’ Testvéréhez menni.
A’ Királyné. Eggy Királyt meg-ölni?
Hamlet. Igen is Felséges Asszonyom! azt mondottam. (Oldenholmhoz fordúl) Bóldogtalan, ostoba, mindenbe egyveledett bolond, menj útadra! Nagyobbnak gondoltalak, mint a’ millyen vagy. Köszönd magadnak most, a’ mit kaptál; most ha késő nem vólna meg-tanúlhatnád hogy nem jó az embernek mindenbe belé ártani magát. – (a’ Királynéhoz) Félre ezzel a’ haszontalan jajgatással, űlj-le szépen, tsendesen, ’s add kezembe szívedet hadd vessem sajtóba: mert oda vetem, ha külömben a’ gonoszság annyira meg-nem edzette, hogy semmit sem érezhet.
A’ Királyné. *
A’ Királynf.
Mit tselekedtem én ollyat, a’ mi miatt te erre a’ vétkes meg-támadásomra vetemedhetsz.
Hamlet. Eggy olly tettet, melly az ártatlanság el-pirúlása által is gyannússá lessz, és a’ melly a’ kegyességet is kép-mutatónak kiáltja; eggy olly tettet, a’ melly a’ szenteltt szerelem rózsáját ortzádról le-tépi, és helyébe szeder-szín kelevényt rakott: eggy olly tettet, a’ melly a’ házassági esküvésnek olly kevés hitelt hágy, mint a’ millyenek a’ tsalárd kotzkások esküvései. – O! eggy olly istentelen tettet, a’ melly a’ leg-szentebb szövettséget is semmivé tette, és a’ Religiót haszontalan szó-hangzattá változtatta. Az Ég ezen gonoszság el-követése ólta szomorkodva néz-le főldünkre, olly szomorkodva búsan és setéten, mint egykor az ítélet napja reggelén nézni fog.
A’ Királyné. Az Egekre! mitsoda tettet?
Hamlet. A’ melly úgy kiáltoz, hogy riadása Indiákig is le-hat. – Nézd nézd ezt a’ képet, meg’ ezt, két Testvérnek a’ képeit; nézd minő méltóság űlt ezen a’ homlokon! nézd az Apolló haj-fürtjeit – Jupiternek homlokát; – e’ Márshoz illő rettenteni ’s parantsolni termett szemeket! ezt az alakot, a’ mellyre mindenik Isten reá nyomta petsétjét annak bizonyságára, hogy igaz Férjfi. Ez vólt a’ Férjed: – Nézd most már ezt; mostani Férjedet, őt, a’ ki mint az üszög az ép vetést, tulajdon Testvérét ölte-meg? – Hová tetted szemeidet? Nem nevezheted azt szerelemnek: mert a’ te korodban nem heves a’ vér többé, ’s enged az értelemnek; ’s mellyik értelem hagyná-el azt ezért? A’ meg-tsábúlás nem tévesztette-öszve annyira elmédet, hogy ezt jónak láthasd: mert nem tsábúlhat-meg senki úgy, hogy illy iszonyú hasonlatlanságok közt külömbséget tenni ne tudjon. – Mitsoda ördög vólt hát az, a’ ki szemeidet bé-kötötte midőn ezt a’ tselekedetet el-követted? érzés nélkűl való szem, szem nélkűl való érzés, kéz és szem nélkűl való fül, vagy érzésednek akár-melly meg-tompúltt beteg maradványa sem tévedhetett vólna-el így? – Szemérem, hová lett a’ te pirúlásod? Fel-zúdúltt pokol, ha te eggy meg-élemedett Matróna meljében is illy háborodást támasztassz, úgy ne vádold az ifjúság viasszát, ha a’ maga hevében széllyel-olvad. Ne illesd gyalázati nevezettel az ifjúságot, ha zabolátlan tűze lángokra lobban, midőn a’ fagyos öregség is gerjedez, ’s az ész buja kívánságok’ kerétőjévé válik.
A’ Királyné. O szűnj-meg! szűnj-meg! úgy hatnak ezek a’ szók fülembe mint a’ tőr. – O szűnj-meg kedves Hamlet.
Hamlet. Eggy gyilkos, ’s eggy alatsony lelkű rossz ember azon felűl; a’ ki első férjed tized részének húszad része sem lehet. Eggy istentelen tolvaj, a’ ki a’ koronát a’ bíbor párnáról el-tsípte ’s zsebjébe dugta.
XI-dik KI-JÖVETEL.
A’ LÉLEK, ÉS AZ ELŐBBIEK.

Hamlet.

Eggy ringy-rongy Király – Egek! (Borzadva mereszti-ki szemeit) Borítsatok-el engemet szárnyaitokkal mennyei Hatalmasságok. – Mit akar a’ te tiszteltt meg-jelenésed?
A’ Királyné. Jaj! jaj! meg-kábúlt.
Hamlet. Nem azért jössz é hogy lomha fiadat pirongasd, a’ ki a’ drága időt munkátlan sopánkodásokra vesztegeti, ’s azt a’ mit néki parantsoltál abban-hagyja.
A’ Lélek. Azt tellyesítsd majd ha ideje lessz. Az én jelenésem’ tzéljja tsak az, hogy tompúltt szándékodat köszörűlje. De nézd iszonyodás szállotta-meg Anyádat. O lépj ő közzé és viaskodó lelki-esmérete közzé. Szóllj véle Hamlet.
Hamlet. Hogy vagy, Anyám?
A’ Királyné. Jaj! de hogy vagy te inkább, hogy szemeidet eggy helyre mereszted, ’s a’ testetlen levegővel beszélsz? Lelked búsan és öszve-zavarodva néz-ki szemeiden; hajaid ki-egyenesedve állanak-fel gyökerekre. O édes fiam, mit nézel te illy meredten?
Hamlet. Őt, őt, magát! – Látod é ezt a’ homályos fényt, mellyet maga körűl terjeszt? Alakja és állapotja, eggyüvé vévén azokat, szánakozasra indíthatná a’ köveket is. – O ne nézz tovább rám, mert bús tekinteted szelíd igyekezetemet dühösséggé tüzelheti, ’s arra vihet, hogy itt könny helyett vér folyánd.
A’ Királyné. Kivel beszélsz te?
Hamlet. Hát senkit sem látsz? (a’ Lélek felé mutat ujjával)
A’ Királyné. Én úgy látok mint egyébkor, és még sem látok semmit.
Hamlet. ’S nem is hallassz?
A’ Királyné. Nem senkit kivűlünk.
Hamlet. Hogyan? Nézz tsak amarra! nézd tsak mint tűnik-el. Nézd éppen most lép-ki az ajtón.
(a’ Lélek el-tűnik)
XII-dik KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLYNÉ, HAMLET.

A’ Királyné.

Az tsak a’ te meg-bomlott agyvelőd’ káprázolata! fel-hevűltt képzelődésed munkája!
Hamlet. Fel-hevűltt képzelődésem? Oh az én ereimben olly tsendesen pozsog a’ vér, mint a’ tiédben. – Én nem szóllottam meg-őrűlve – parantsold, szóról szóra mondom-el a’ mit mondottam. Azt a’ meg-őrűltt nem tselekedheti. – – Anya! kérlek az Istenre, ne tedd ezt a’ kép-mutatói írt lelkedre mintha az én őrűlésem és nem a’ te önnön szíved vádolna: az a’ genyetséges sebnek tsak hártyát tsinálna, ’s a’ ki nem fakadható mérget olly veszedelmessé tenné, hogy a’ seb meg-ne gyógyúlhasson. Bánd-meg a’ mit tselekedtél, ’s kerűld-ki a’ mi még hátra van. – Ne kövérítsd a’ dudvát termő-főldet, hogy bujább gaz teremjen rajta. Botsásd-meg nékem jó szívűségemet, minthogy már a’ mostani világban a’ jó szívűségnek a’ gonoszságot meg-kell követni; s’ az előtt bukni, hunyaszkodni kéntelen, ’s engedelmet kérni arra, hogy jót tsinálhasson.
A’ Királyné.*
Királyné.
Hamlet! ketté hasítottad szívemet.
Hamlet. Ó ha ketté hasítottam, vesd-el azt a’ felet, a’ melly nem ép, hogy a’ még meg-nem romlott féllel annál egésségesebb lehess. Jó éjtszakát! de a’ Bátyámhoz ne menj. Kénszerítsd magad igaz kötelességed tellyesítésére, ha szíved magától nem kész reá. Még egyszer jó éjtszakát! ’s ha te az Ég áldását, óhajtod, úgy én is kérem a tiédet.*
á tiédet.
– A’ mi ezt a’ betsűletes embert illeti (az Oldenholm meg-meredtt testére mutat) sajnállom, de nem tehetek róla. Tetszett a’ mennyei Hatalmasságnak eggyikét a’ másika által büntetni, ’s engem másoknak fenyítékekre ostorrá változtatni. Gondom lessz reá, ’s meg-öléséért lelkének elég-tételt adok. Harmadikszor is jó éjtszakát! Kegyetlenné kell lennem, hogy jó szándékomat bé-tellyessedve láthassam; a’ kezdet már meg-van, de hátra van a’ nagyobbja.
A’ Királyné. De mit tégyek tehát?
Hamlet. (Fel-lobbanva ’s mérges tsúfolással) Az Istenért eggy szót sem azok közzűl, a’ mit én javaslék. – Nem! térj-vissza hozzá, ’s kérd hogy űzze-el szerelmeskedéseivel elmédből azokat a’ mellyeket mondottam; mond, hogy én tsak tettetem őrűlésemet, de a’ mellett eszemen vagyok.
A’ Királyné. Hidd-el, hogy ha a’ szó lélekzetből, a’ lélekzet pedig életből vagyon, úgy arrra nézve a’ mit mondottál nékem nints életem lélekzeni.
Hamlet. Jó éjtszakát Anya! Ezt a’ derék Úri-embert fel-markolom. Jó éjtszakát Anya! – Nézd, nézd, ez a’ titkos Tanátsos, a’ ki egész életében a’ leg-szelesebb lotts-fetts vólt, most a’ leg-hallgatóbbá, leg-érettebb elméjűvé leve. Jer fattyú, jer, oda viszlek a’ hová illessz. Jó éjtszakát Anya!
(El-megyen, ’s vonja maga után Oldenholmot.)

ÖTÖDIK FEL-VONÁS.
ELSŐ KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, A’ KIRÁLYNÉ, GÜLDENSTERN.

A’ Király.

(merően néz a’ Királynéra: eggy pausa után) Gertrúd! Gertrúd! Ezeket a’ sóhajtásokat titkos értelem tészi nehezekké. Ki-fogás nélkűl kell tudnom mit jelentenek. – Hol a’ fiad? mit tsinál?
A’ Királyné. Zavarottabb ő, mint midőn a’ szél a’ tengerrel dühösködik. Ezen őrűlésében meg-hallja, hogy valami a’ kárpit megett meg-motzan, eggy kardot lát, ki-rántja, ’s egérnek gondolván, agyon döfi a’ nem-látott öreg Oldenholmot.
A’ Király. Az Istenért! Én velem bizonyosan ez történt vólna, ha a’ szegény Oldenholm helyett állottam vólna rejtekben. Veszedelemben forog minden, én, sőt te magad, ha őt továbbá is szabadon hagyjuk. Jaj nékünk, miként felelünk-meg ezen gyilkosságért! Vétkűl tulajdonítja azt nékünk majd a’ Nép, mert ezt a’ meg-őrűltt szerentsétlen gyermeket zárva kellett vólna tartanunk. Hová ment tőled?
A’ Királyné. El-vántzorgatta a’ szegény Oldenholmot, ’s minden mozdúlása mutatta, hogy az ő szándékának semmi része nem vólt el-követett munkájában; siratja most, a’ mit tselekedett.
A’ Király. Királyné, a’ dolgot el-hallgatni nem lehet. Elmémben nyughatatlanság ’s kínzó rettegés támad. A’ te szemeid homályosodnak; menj feküdj-le ’s aludj.
A’ Királyné. Aludj? aludj? ’s alhatom é még tsak egyszer is ez életben? De, magadban akarsz maradni; engedek.
(El-mégyen)
MÁSODIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, GÜLDENSTERN.

A’ Király.

Ez a’ Hamlet vérembe mártja tüzes fegyverét. Menni kell néki Angliába, akár mit tsinál, ’s ott el-veszni.
Güldenstern. De hát ha nem fog akarni! ha phantáziája ezer íjesztő képek, óriási káprázolatok közzé temeti. Nem jobb vólna é ellene törvényesen ki-kelni? Ö gyilkos.
A’ Király. Gyilkos, igen is! de én véle nem bánhatok szorossan a’ Törvény szava szerint; a’ Nép, melly a’ maga szeretetét nem a’ meg fontolás, hanem vak heve javaslása után ajándékozza-el, a’ melly ő érette él és hal, az ő büntetésében nem nézné a’ tett nagy vóltát, hanem tsak a’ büntetés keménységét. Én kapok az alkalmatosságon hogy ez a’ gyilkosság innen lejendő el-küldetésének szép színéűl szolgálhat. Iszonyú esetekben iszonyatos szerekhez*
szerekkez
kell nyúlni.
Güldenstern. Téged még eggy más veszedelmes környűl-állás is rettenthet, Felséges Uram. A’ fiatal heves vérü Laertest az ellenkező szelek még is itt tartóztatják. Melly könnyen juthat néki fülébe Atyjának halála? – Nem fog é öldöklő kardot? –
A’ Király. Még ő előtte is mentségemre lészen Hamletnek hirtelen el-küldése. De hogyan tudhatná-meg ő azt, mindőn a’ dolog még titokban vagyon. Menj, kerestesd-fel a’ meg-hóltt Oldenholm testét, ’s kéz alatt takarítsd-el.
(El-mennek.)
HARMADIK KI-JÖVETEL.
HAMLET, és GUSZTÁV.

Hamlet.

Ne múlassunk tovább eggy órát is! Ó gyűlőltt késedelmeskedés. O Gusztáv mitsoda kitsiny az ember, ha mind az, a’ mit ő ideje által keres, tsak étel és álom? Tsak ollyan barom, mint a’ járomba fogott ló. – Ó az az Isten, a’ ki nékünk értelmet adott, nem akarhatja hogy azzal, a’ mi bennünket olly hasonlóvá tészen ő hozzá, ne éljünk, ’s rozsdába kapassuk. – – Mitsoda tehát ez; elmétlenség é vagy félénk akadozások? Kétségeskedő mérséklése é a’ dolog ki-menetelének? nem olly gondolat é, mellyben, ha négy részre hasítatna, tsak eggy negyed rész okosságot, és három negyed rész gyávaságot találnánk? Miért élek ’s miért szóllok erről úgy mint ollyanról a’ melly tsak ezután fog még meg-esni, midőn okom, akaratom, erőm, ’s módom vagyon végre hajtani? Miért késedelmeskedem mikor az Atyám meg-ölve, az Anyám gyalázatra ragadva van? – Kelj-fel tehát lelkem, ’s e’ pillantat ólta tedd minden gondolatidat véressé, vagy – szűnj-meg gondolkodni. – – – Hah! ki jön?
NEGYEDIK KI-JÖVETEL.
GÜLDESNTERN, AZ ELŐBBIEK.

Güldenstern.

Kegyelmes Hertzeg, hová tetted Oldenholmot?
Hamlet. A’ porba, a’ honnan vétettetett.
Güldenstern. Add tudtomra hol van, hogy fel-kereshessem, ’s a’ kápolnába temethessem.
Hamlet. Arról ne is álmodozz –
Güldenstern. Miről ne álmodozzam?
Hamlet. Hogy én a’ te titkodat magamban tartottam, ’s a’ magamét nem tarthatom. Ezen kívűl szóllj, ha a’ kérdő tsak eggy gomba, mitsoda feleletet adhat eggy Király-fi?
Güldenstern. Kegyelmes Hertzeg, te engemet gombának nézel?
Hamlet. Gombának Uram, tengeri gombának, spongiának, melly a’ Király tekintetét, intéseit, szavait magába szívja! De az illy szolgáknál nem is kaphatnak a’ Királyok jobb szolgákat; ha szüksége talál lenni rátok, öszveszorít, ki-nyomja belőletek a’ levet, ’s ti ismét a’ régi lyukatsos száraz könnyű tengeri gombává váltok.
Güldenstern. Nem értem mit akarsz ezzel mondani, kegyelmes Hertzeg!
Hamlet. Örűlök rajta! – A’ hegyes szó tompa a’ bolondok fülében.
Güldenstern. Kegyelmes Hertzeg, én a’ Király paratsolatjára tudakozom hol a’ test, ’s az ő nevében hívlak hozzá.
Hamlet. A’ test már a’ Királynál van; de a’ Király még nints a’ testnél. A’ Király olly nyomorúltt portéka, hogy –
Güldenstern. Nyomorúltt portéka, kegyelmes Uram?
Hamlet. Ollyan nyomorúltt portéka, a’ ki – Róka! lyukba hamar, mert rajta vesztessz.
ÖTÖDIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, ÉS AZ ELŐBBIEK.

A’ Király.

Hamlet, hol van Oldenholm?
Hamlet. Az evés mellett.
A’ Király. Az evés mellett?
Hamlet. Nem ott a’ hol ő eszik, hanem a’ hol őt eszik; eggy bizonyos udvari pondrókból álló gyülekezet most vendégeskedik rajta. Ó a’ mi az evést illeti, már ott első a’ pondró. Hány féle állatokat hízlalunk mi, hogy azok minket hízlaljanak; ’s kikért hízlaljuk mi magunkat, nem férgekért é? A’ ti potrohos Királyaitok ’s szikkadtt koldúsaitok tsak két féle fel-tálalások.*
fel-tálalásók
Két étek eggy asztalon; ez a’ vége a’ nótának.
A’ Király. Óh –
Hamlet. Azzal a’ féreggel, a’ melly a’ Királyt ette, halat lehet horgászni; ’s azt a’ halat ismét, a’ melly ezt a’ férget meg-ette, emberek eszik-meg.
A’ Király. ’S mit akarsz ezzel mondani?
Hamlet. Semmit sem egyebet hanem hogy lásd, hogy a’ Király szépen keresztűl-mehet a’ koldús gyomrán.
A’ Király. Még egyszer tudakozom, hol van Oldenholm?
Hamlet. A’ Menny-Országban! Küldj, küldj oda, ’s keresd-fel. Ha Követed ott fel nem leli, keresd a’ másik helyen magad. De igazán szóllván, ha ebben a’ hónapban rá nem akadsz, meg fogod szagát érzeni, ha a’ fegyveres ház gráditsán fel-mégy.
A’ Király. Menjetek, nézzétek ott.
Hamlet. Arról bizonyossá tészlek hogy onnan el-nem szökött.
A’ Király. Temettessék-el minél hamarább és a’ leg-nagyobb tsendességgel. Hamlet ez a’ te tselekedeted azt kívánja, hogy minden késedelem nélkűl indúlj Angliába, ’s magadat a’ meg-botránkozott Nép vádjai elől vond-el. Készűlj tehát, hogy leg-feljebb hólnap indúlhass.
Hamlet. Angliába?
A’ Király. Igen is, Angliába.
Hamlet. Jól van!
A’ Király. Ez az én meg-határozott akaratom.
Hamlet. Eggy Angyalt látok, a’ ki ezt leg-titkosabb réséig látja. (Gusztávhoz) Ne késsünk, Gusztáv; fogjunk meg-öltt Atyám’ meg-bosszúlásához. (a’ Királyhoz) Isten hozzád édes Anyám.
A’ Király. Szerető Atyád! Hamlet.
Hamlet. Anyám! mondom. Az Atya és Anya Férj és Feleség; a’ Férj és Feleség eggy test; és így te Anyám vagy! – Én útnak készűlök.
(El-mennek)
HATODIK KI-JÖVETEL.

A’ Király.

Te pedig Anglia, ha úgy gondolsz baráttságommal, a’ mint azzal gondolnod kell, ha még bé nem gyógyúltt sebeidre veted szemeidet, mellyeket rajtad a’ Dániai kard szabdalt, légy rajta, hogy kívánságom bé tellyesedjen, hogy Hamlet el-essen. Míg az meg-nem lessz, nem lessz gyúgodalmas tsak eggy pillantásom is.
HETEDIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, A’ KIRÁLYNÉ, BERNFIELD.

A’ Királyné.

Lehetetlen rá vennem magamat, hogy véle szólljak.
Bernfield. Az ő állapotja valósággal szánakozást érdemel.
A’ Királyné. Ki állapotja?
Bernfield. Az Opheliáé. Az Atyja halálát hallván el-távozott elméje. Szüntelen felőle beszéll: azt mondja hogy feje lágyjára állott a’ világ; O, és jaj, minden szava, ’s meg-bomlott szóllások folynak ajakáról.
A’ Király. Látnunk kell őtet; mert ha magunk eleibe nem botsátjuk, abból sokan sok félét húzhatnak-ki. Eresszétek-bé.
(Bernfield ki mégyen)
A’ Királyné. Az én beteg lelkem minden kitsínységből irtóztató következéseket magyaráz. Igy bünteti magát a’ bün, így árúlja-el*
arúlja-el
magát attól való remegése által hogy el-árúltatik.
NYOLTZADIK KI-JÖVETEL.
OPHELIA, ÉS AZ ELŐBBIEK.

Ophelia.

Hol van Dániának Királyi szépsége?
A’ Királyné. Édes Opheliám mint vagy te?
Ophelia. (Énekelve) ’S miről esmerhetem-meg én A’ te kedvesedet? A’ fa tzipők, tsigás süveg ’S Szarándok-bot esmertet-meg Ö véle tégedet.
A’ Királyné. Szegény gyermek. – Ophélia mit akarsz ezzel a’ dallal?
Ophelia. Halld-tsak végig! (Énekel) Meg-hólt! ’s bús szívemet öröm Többé nem érheti. Sírját zöldellő pázsit és Eggy gyászos kő fedi.
A’ Király. Szegény Ophélia!
Ophelia. (Énekel) Fejér az inged; de piros Virágot hintek rá. ’S hogy ne hervadjanak hamar, Könnyemmel öntözöm.
A’ Király. Édes Ophéliám! hogy vagy?
Ophelia. Hálá Istennek egésséggel. Azt mondják hogy a’ bagoly a’ Kováts Leánya vólt. – Szent Isten, azt tudjuk mik vagyunk; de bezzeg nem tudjuk mik lészünk! – Adja Isten kedves egésségetekre az ebédet!
A’ Király. Az Atyja halálán háborodott-meg. – –
Ophelia. Ó kérlek szakasszátok-félbe azt; ha azt találják tudakozni, mit tész’ az? mondjátok: (Énekel) Hólnap Szent Bálint napja lessz, ’S derűltten kél a’ nap; Lyánykád az ablakodra jő, ’S Bálintként ölbe-kap.
A’ Király. Magában nem kell hagyni szegényt.
Ophelia. Reménylem a’ dolog jól sűl-el. Kéntelenek vagyunk bé-várni, ’s még sem tehetem hogy könnyeim ne szakadjanak, ha meg-gondolom, hogy őt fagyos főldbe ássák-el ellőlem. – Meg-sugom a’ Bátyámnak, haszontalan! akár mit mondtok. – La! la! – a’ Bátyám jő. – Fel kell öltöznöm! – eleibe kell szaladnom! – Ajánlom magamat az Uraknak! –
(El-mégyen)
KILENTZEDIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, A’ KIRÁLYNÉ.

A’ Király.

Ne hagyjátok-el eggy tapottnyira is, ’s vigyázzatok minden mozdúlására! – Ezt Atyjának halála okozta. O Gertrúd, Gertrúd, ha a’ szerentsétlenség egyszer elő-vesz, nem eggyenként jő, mint a’ kém, hanem egész tsoporttal. A’ meg-öltt Oldenholm – a’ Hamlet meg-őrűlése – az Oldenholm halálán fel-zendűltt párt-ütésre kész Nép – (ó rosszúl esett hogy őt titokban temettettük-el!) – az Ophelia siralmas állapotja, ’s a’ mi leg-nagyobb az, hogy a’ fiatal Laërtes az ellenkező szelek miatt el nem indúlhatván még is itt van, – – – O mennyi gondot ád ez nékem!
(Lárma hallatszik)
A’ Királyné. Mitsoda lárma ez! Egek!
TIZEDIK KI-JÖVETEL.
GÜLDENSTERN, AZ ELŐBBIEK.

A’ Király.

Hol a’ Strázsa? – Mit hozol Güldenstern.
Güldenstern. Rejtezz-el Felséges Király! rejtezz-el minél hamarább. Az ifju Laërtes eggy tsoport fel zendültt néppel veri-le strázsáidat. – A’ Nép őt akarja Királyjá tenni. – Laërtes légyen a’ Király! ezt kiáltja szüntelen.
A’ Király. Ö mint riadoz örvendezve!
XI-dik KI-JÖVETEL.
LAERTES a’ katonáival,*
hatonáival,
ÉS AZ ELŐBBIEK.

Laërtes.

Hol a’ Király? – (Katonáihoz) Barátim maradjatok oda ki.
A’ Katonák. Nem! nem! mi is bémegyünk.
Laërtes. Kérlek maradjatok itt.
A’ Katonák. Engedünk ha parantsolod!
Laërtes. Utálatos, gyilkos Király! teremtsd-elő az Atyámat.
A’ Király. Tsendesedj, Laërtes!
Laërtes. Az a’ tsep vér, a’ melly ereimben tsendesen foly, engemet fattyúnak kiáltana, ’s szűz-erköltsű Anyám homlokára nyomná a’ feslettség béllyegét.
A’ Király. Laërtes mi tesz tégedet illy vakmerővé? Mi ád ellenem támadásodnak illy Óriási nagyságot. – Ne reszkess Gertrúd! légy nyúgodalmasan! A’ Királyokat valamelly mennyei védelem keríti-bé, hogy a’ leg-merészebb fel-zendűlés sem bír elég bátorsággal szándékát tellyesíteni; ’s meg-elégszik azzal hogy a’ rostélyozaton bé-tekint. – Laërtes szóllj, mi ragadott erre a’ vakmeröségre.
Laërtes. Hol van az Atyám?
A’ Király. A’ te Atyád nem él.
A’ Királyné. De az a’ Királynak akaratján*
akaratjan
kívűl történt.
A’ Király.*
Király.
Engedd addig tudakozódni őt, a’ meddig tetszik.
Laërtes. Miért hólt-meg? Hogy hólt-meg? nem elégítetem-ki én üres szókkal magamat. Szállj-le most a’ pokol meljségébe hűségi esküvés, a’ mellyet a’ Dánia Királyjának tettem. Szállj-le te is Religio és gyáva lelki-esméret. Nevetem a’ kárhozatot! ott a’ hol most állok, nints gondom sem pokolra, sem Mennyországra. Jöjjön a’ mi jönni akar; nékem mind eggy. Az én Atyám halála vért kíván! vért, patak gyanánt omló vért!
A’ Király. ’S ki az, a’ ki tartóztat?
Laërtes. O engem nem tartóztathat semmi! ’s a’ mi értékemet illeti, azzal úgy gazdálkodom, hogy kevéssel is sokra érjek.
A’ Király. Édes Laërtesem, ha az Atyád halála felől értekezni kívánsz, egynek nézed é Barátjait ’s Ellenségeit? eggyeránt akarod é őket kardodra hányni?
Laërtes. Az én kardom tsak ellenségeinek vérét szomjúzza.
A’ Király. ’S akarod é tudni kik azok?
Laërtes. Barátjait ki-terjesztett karral akarom el-fogadni; ’s kész vagyok mint a’ Pelikán, ki-ontani érettek véremet.
A’ Király. Úgy szóllassz mint eggy jó gyermekhez ’s Nemes emberhez illik. Hogy énnékem az Atyád meg-ölésében nints részem, sőt hogy azt szívesen fájlalom azt olly világossá tészem elmédnek, mint a’ millyen a’ Nap-fényje a’ szem előtt (a’ szín-hatúljában lárma hallatszik) Botsássátok-bé! Botsássátok-bé!
Laërtes. Mi az? mi az? Mit akar ez a’ lárma?
XII-dik KI-JÖVETEL.
AZ ELŐBBIEK, és OPHELIA.
(Fel-koszorúzva szalmával és virágokkal)

Laërtes.

Forróság, szárazd-fel az én agyvelőmet! könnyek! hétszerte sós könnyek egyétek-ki szemem látását! -–Esküszöm az Egekre, hogy elméd meg-tébolyodásáért olly elég-tételt vészek míg a’ mérő serpenyő a’ kereszt rúdat meg nem üti! – O szépen ki-nyiltt rózsa! kedves Leányka! édes Húgom! Ophélia! – Isten! ki hitte vólna azt hogy eggy fiatal gyermek esze éppen olly halandó mint eggy öreg ember élete.
Ophelia. (Énekelve) Fagyos sírba tették tetemeit, ’S sok szem hullatta rá bús könnyeit! ’S sok szem hullatta rá bús könnyeit! Galambom, Isten hozzád!*
hozzad!
Laërtes. Vólna helyjén elméd, ’s igyekeznél annak minden erejével engemet bosszú-állásra bírni, hidd-el, nem nyernél felényit mint most.
Ophelia. Énekeljetek hát! – – „Le! le, a’ sírba!” – Ó miért nem énekeltek? Hiszen tudjátok mellyik dal az? – Arról a’ tselédről a’ ki el-ragadta Ura Leányát.*
Leanyát
– Itt eggy szál rozmarin, vedd-el emlékezetre; itt eggy szál szép El-ne felejts! Itt nártzis és hiacinth. – Itt ruta! ez is néked (el-osztogatja virágait) ez a’ többi pedig az enyim marad! Ez gyöngy-virág! Kegyelem virágnak vagy kis Vasárnapnak is lehetne azt neveznünk. – Ti a’ rutát eggy kis külömbséggel is hordhatjátok. Itt eggy marok pézsma; adnék örömest violát is, de az mind el-hervadt az Atyám halálakor. Azt mondják istenesen hólt-meg. (Énekre fakad) De Jantsika hidd-el még most is enyím!
Laërtes. Ki nézhetné ezt fel-lobbantt ki-fakadás nélkűl?
Ophelia. (Énekel) Ó sors miként vagy illyen mostoha! Ó már tehát nem jön-visszá soha! Ó már tehát nem jön-visszá soha! Nem! nem! meg-hólt ő; rejtezz sírodba! Fejér vólt szakálla mint a’ hó, ’S feje mint a’ galamb! Oda van! oda van! hasztalan kiáltjuk! ’S ő már nem jő visszá soha! Nyúgodjon hamva tsendesen! – Hé! hol a’ kotsim? álljon-elő. – Jó éjtszakát Asszonyaim! Jó éjtszakát szép Asszonyaim; Jó éjtszakát! jó éjtszakát! (El-mégyen)
A’ Király. Ne hagyjátok őt Gertrúd és te Güldenstern! Menjetek; én Laërtessel magamban maradok.
(A’ Királyné és Güldenstern el-mennek)
XIII-dik KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, LAERTES.

Laërtes.

Istenek! – Látod é te ezt?
A’ Király. Laërtes hagyj engemet a’ te fájdalmadban részesűlni; külömben meg-tagadod azt tőlem a’ mit igazság szerint kívánhatok. Menj ha kételkedsz, ’s válogasd-ki leg-értelmesebb Barátaidat, légyenek Bírák közöttem és közötted. Ha azt látják hogy ezen dologban akár egyenesen, akár titkos útakon leg-kissebbet tselekedtem, benne meg-eggyeztem vagy jóvá hagytam, – úgy koronám, életem, és mind az a’ mit magaménak nevezek, szolgáljon néked elégtételűl. Ha pedig az ellenkező világosodik-ki, úgy kérlek tűrtéztesd fel-indúlásodat; én véled együtt dolgozom majd azon, hogy Atyád meg-öletéséért bosszút kapj.
Laërtes. Ha mind ezeket bizonyosnak látom is, de szóllj magad, mint gondolhatni hirtelen halálából, titkos el-temettetéséből, azon pompának meg-tagadásából, a’ mellyet születése, tekintete, Méltósága kivánt? Nem olly nyilván szóllnak é itt minden környűl-állások, mintha az égbe akarnának fel-hallatszani? Nem kívánják é azt, hogy én a’ dolgot a’ leg-szorossabb visgálat alá végyem? – Szóllj, ki a’ Gyilkos?
A’ Király. Hamlet! – és tudd-meg, hogy az a’ kéz, a’ melly Oldenholmot meg-ölte, az én halálomra is törekedett.
Laërtes. Ha ez így van, a’ melly – engedj-meg kétségemnek, – nékem hiheteltlen, miért van ő szabadon? miért nem idézed az illy tettek el-követőjét törvény alá? holott személyednek bátorságos vólta, a’ köz-jó és a’ te Uralkodásbeli bőltsességed azt javasolja hogy rá kardot ránts.
A’ Király. Engem attól két nagy ok tartóztatott, melly a’ te szemedben talám nem lessz olly nyomos, mint az enyimben. A’ Királyné, az ő Anyja, úgy szóllván egyedűl az ő nézésében él; én pedig akár kötelesség akár gyengeség légyen az, őt annyira szeretem, hogy semmit sem tsinálhatok, a’ mi ellenkezik kívánságaival. A’ másik nagy oka a’ dolognak az, hogy a’ Nép őt az esztelenségig szereti; tudod hogy ez Hamletet még valóságos bukdosásiban tusudálja.
Laërtes. ’S én így veszítsek-el eggy tisztes Atyát, így lássak öszve-rontsolva eggy gyönyörű testvér-Leányt, kiknek érdemek az egész mostani kort bátran szóllítja-meg, hogy hozzájok hasonlót mutasson, ha mutatthat. – De hitesse-el magával Gyilkosok, hogy ezért vérével fog fizetni.
A’ Király. Még ma, még ma folyjon szemeid láttokra vére. Az én Híveim és a’ te Barátid keljenek-ki az ígaz ügy védelmére, ha talám valamelly szolgaságra teremtetett tsoport néki pártját fogja is. De hadd beszélljem-el most mi adatott ezen gyilkosságra alkalmatosságot, ’s hadd győzzelek-meg felőle, hogy nékem ebben nints közöm.
XIV-dik JELENÉS.
A’ KIRÁLY, ÉS AZ ELŐBBIEK.

A’ Király.

Mi baj? mi baj, kedves Királyném?
A’ Királyné. Eggyik szerentsétlenség nyomban követi a’ másikat. A’ te Húgod Laërtes vízbe-fúlt.
Laërtes. Vízbe fúlt? Hogy fúlt oda? – Oh!
A’ Királyné. Atyád Palotája megett a’ folyamat szélén eggy fűz-fa van. Erre mászott-fel, ’s a’ vízben fityegő gallyakra akaszgatta szalma koszorúit. Eggy ág alatta le-szakadt, ’s ő bé-esett a’ vízbe. A’ folymat sebesen bé-ragadta őt a’ közepére, ’s nem vólt senki egynehány gyermeken kívűl a’ ki látta, hogy segítségre lehetett vólna szaladni. Azt mondják ezek, hogy el-terjedtt ruhái sok ideig fenn tartották a’ víz-színén, ’s mint a’ Szyren úgy űlt, dalait éneklette, koszorúival játszott, ’s nem látsza érzeni veszedelmét, de végre el-ázott ruhái el-lapúltak ’s a’ szerentsétlent hattyúi éneke alatt vonták-le.
Laërtes. Isten! e’ vala tehát még hátra? ’s meg-hólt?
A’ Királyné. Vissza-hozhatatlanúl van oda!
Laërtes. Hármas veszély tízszerte hármasan hulljon arra az átkozott főre, a’ mellynek istentelen tette tégedet elmédtől foszta-meg. – Asszonyi könnyeim el-fojtják szavaimat. – Bosszúra Király! engesztelhetetlen bosszúra!
(Mégyen)
A’ Király. Laërtes! hallj-meg engemet elébb. – – Ez az eset még hevesebb haragra fogja gyúlasztani. Menjünk utánna, Királyné!

HATODIK FEL-VONÁS.
ELSŐ KI-JÖVETEL.
(Temető)
KÉT SÍR-ÁSÓ.

Eggyik Sír-ásó.

De hogy a’ gutába temethetnék őtet más keresztény lelkek közzé, mikor maga ölte-meg magát?
A’ másik. Azon hijába töröd a’ fejed! A’ Király meg-parantsolta hogy járjanak végére hogy-mint vólt a’ dolog, ’s ki-sűlt szépen, hogy Isten-igazába hólt-meg; és így, hogy más keresztény lelkek közzé kell temetni.
Az eggyik. Az egy-általlyába nem lehet! hanemha a’ sűlne-ki, hogy valaki erőszakot akart el-követni rajta, ’s az előtt ölte magát a’ vízbe.
A’ másik. ’S ki tudgya ha nem így történt e meg szegénynek a’ halála?
Az eggyik. Az hogy Komám Uram az ember sokféle képpen ölheti-meg magát; mert nézze kegyelmed, itt van egy víz, no jó; az ember meg’ itt áll, ez is jó! de rá vigyázzon ám ked! Ha tehát az ember eminnen ide jő, ’s a’ vízbe ugrik ’s oda vész, tudni való hogy maga ölte-meg magát de ha a’ víz jön az emberhez, ’s az embert el-kapja, úgy nem az ember a’ gyilkos, hanem a’ víz; ’s illyenkor a’ vízbe veszett embert a’ temetőbe lehet temetni; de ha maga ugrott belé, már akkor az akasztófa allya a’ hellye.
A’ másik. A’ biz Istók igaz, Lelkem Komám Uram, de tudgya e ked, miért nem temetik ezt oda?
Az eggyik. Miért, mondgya-meg ked?
A’ másik. Azért mert nagy embernek a’ gyermeke! Vólna tsak valami magunk forma szegény legény lyánya, bizony nem látna tisztességes temetést. – De tudgya e ked, mit? Fejtsen meg ked nékem eggy mesét, ha legény ked a’ talpán, mellyik épűlet tart leg-tovább a’ világon?
Az eggyik. Az akasztó-fa! – mert az ezer lakónál*
lákónál
is tovább áll-fen.
A’ másik. Ezt ki-találá ked, Pajtás Uram! de ki épít erőssebben mint az áts meg’ a’ kőműves?
Az eggyik. De már ezt bizony nem tudom.
A’ másik. No de gondolkozzon tsak ked rajta.
Az eggyik. Haszontalan töröm a’ fejemet; azt bezzeg ki nem találom.
MÁSODIK KI-JÖVETEL.
HAMLET, GUSZTAV, ÉS AZ ELŐBBIEK.

A’ másik Sír-ásó.

No hát meg-tanítom rá kendet! Ha valaki tudakozza, mondgya kend, hogy a’ Sír-ásó; mert az a’ ház, a’ mellyet a’ Sír-ásó tsinál, az ítélet napig áll-fenn. – Koma, mennyen ked tsak, mennyen a’ fejér lóhoz, hozzon eggy potr’ára pályinkát; kednek is jutatok belőle.
(danol)
Járd el az egész Világot,
Nem lelsz olly hatalmasságot,
A’ melly velem ki-tehessen,
’S rám kevélyen tekinthessen.

Se Király, se Fejedelem,
Se gazdagság, se szerelem,
Nints, a’ ki jutván végére,
Ne szálljon sírom méllyére.

Sír-ásó Pajtás nézz ’s nevess,
E’ koponya millyen üress.
Pedig tudod éltében
Mint kérkedett elméjében.

’S te tsúf golyó

(meg-látja Hamletet ’s Gusztávot ’s felbe szaksztja az éneket)
Hamlet. Van é ennek az embernek szíve, hogy a’ sír-ásás közben danolhat?
Gusztáv. Ugy hozzá szokott ő ehhez, hogy munkájának kedvetlen vóltát nem érzi.
Hamlet. Ennek a’ koponyának valaha nyelve vólt, ’s énekelhetett. – Nézd hogy vét-eleggyet magától a’ rossz ember, mintha az a’ Kain vagy valamelly Gyilkos feje vólna; ki-tudja pedig ha nem valamelly Udvarnok feje vólt é, a’ ki magát az Úr Istent is meg-akarta vólna tsalni. Nem é? Gusztáv!
Gusztáv. A’ könnyen még-lehet, kegyelmes Hertzeg.
Hamlet. Szóllanom kell ezzel az emberrel. – Hé, kié ez a’ sír.
A’ Sír-ásó. Az enyím, Uram!
Hamlet. Igen mert benne hazudsz: de –
A’ Sír-ásó. Az Uram pedig azon kívül hazud, és így nem az Uramé.
Hamlet. Azt tudakozom, kinek hivják azt az embert, a’ kinek azt ásod?
A’ Sír-ásó. Én azt nem embernek ásom.
Hamlet. Ki hát az az Asszony?
A’ Sír-ásó. Nem is Asszony.
Hamlet. Ki a’ guta hát az, a’ kit belé akarsz ásatni?
A’ Sír-ásó. Eggy ollyan, a’ ki míg élt, mindég leány vólt, de most az Isten légyen irgalmas kegyelmes szegény lelkének! meg-haláloza.
Hamlet. Már le-látom Gusztáv, hogy fel-fordúl a’ Világ! Gondolhattad vólna é hogy még eggy Sír-ásó is ennyire játszadtassa elmésségét. – Mikor álltál erre a’ szép Mesterségre?
A’ Sír-ásó. Sem nem előbb, sem nem utóbb, hanem éppen azon a’ napon, a’ mikor a’ meg-hólt Király Fortunbraszt egész seregestűl meg-verte.
Hamlet. Mennyi idje lehet annak?
A’ Sír-ásó. ’S azt se tudod? hiszen azt minden bolond tudja. Éppen azon nap vólt az mikor az ifjú Hamlet a’ Világra lett, a’ kinek most el-ment az esze, ’s még ma Angliába indúl.
Hamlet. ’S miért indúl Angliába?
A’ Sír-ásó. Hogy az esze hellyére jöjjön ha pedig nem jön; vesszen! ott több bolondot is kap!
Hamlet. ’S hogy ment-el az esze?
A’ Sír-ásó. Biz azt beszéllik, igen tsudálatosan.
Hamlet. Hogy, hogy?
A’ Sír-ásó. Üsse-meg a’ kő, mit kérdi ked azt tőlem; el-ment az esze ’s meg-bolondúlt ’s vége!
Hamlet. No ne haragudj, Bátya! ne haragudj! de beszélld-el tsak, hány esztendeig*
esztendegi
kell az embernek a’ földben heverni, míg meg-rothad.
A’ Sír-ásó. Ha eddig míg a’ főldbe teszik, meg nem rothadt, a’ mire ma nem kevés példa van, nyóltz esztendeig is el-állhat; a’ Timár pedig kilentz esztendő alatt sem tud meg-rothadni.
Hamlet. ’S már miért tovább a’ Tímár, mint más akárki?
A’ Sír-ásó. Azért Uram mert annak a’ teste egészen meg-edződött a’ vízbe állással. – Nézze az Úr ez a’ koponya 23 egész esztendő ólta áll a’ főldben.
Hamlet. Ki feje lehetett az?
A’ Sír-ásó. Mennykő tsintalan egy ember feje vólt. De talállya az Úr maga?
Hamlet. Biz én nem tudom találgatni!
A’ Sír-ásó. Mennykő hasogassa-meg a’ nyaka tsigáját! átkozott eggy fattyú vólt! – a’ Yorik feje Uram! Esmerte az Úr? Udvari bolondgya vólt a’ meg-hóltt Királynak.
Hamlet. ’S övé igazán ez a’ fej?
A’ Sír-ásó. Bizony nem is az egyím!
Hamlet. Szegény Yorik! azt mondják a’ leg-tréfásabb elméjű ember vólt. Most pedig, huj! be irtóztató nézése van! – Szegény ember! hol van most tréfád? hol vannak tsintalankodásaid? énekeid? hol van az az elmésség, mellyel az egész asztalt víg röhögésre fakasztgattad? Nem marad é tsak eggy is hogy pityergésedet vigyorgásra változtasd. – No menjen valaki a’ Méltóságos Asszonyok őltöző szobájokba, ’s sugja füleikbe hogy ha eggy ujnyira bé-vakolják is magokat, utoljára tsak ugyan erre jutnak. – Gusztáv, kérlek, felelj nékem eggy kérdésemre.
Gusztáv. Parantsolj vélem, kegyelmes Hertzeg!
Hamlet. Illyenné lett é nagy Sándor is?
Gusztáv. Bizonyosan!
Hamlet. Mitsoda alatsony sorsra juthatunk végtére édes Gusztávom! képzelődésünk nem nyomozhatja é a’ Sándor tiszteltt hamvait, míg valamelly kementze tapasztékon meg-kapjuk.
Gusztáv. Ó már úgy igen is messze mégyünk.
Hamlet. Ne hidd, Gusztáv. Semmi sints történhetőbb. Sándor meg-hal; el-temettetik; porrá lessz; azt a’ fazekas ki-ássa, belőle agyagot tsinál; ’s nem fordítódhatik é ez az agyag a’ kementze lyuka’ bé-tapasztására?
HARMADIK KI-JÖVETEL.
GÜLDENSTERN, AZ ELŐBBIEK.

Güldenstern.

Almélkodva akadok itten reád, kegyelmes Hertzeg. Készen vár minden. – A’ Király, még minekelőtte útnak ereszt, Laërtessel meg-akar békéltetni. – Minden felé keresnek rég ólta.
Hamlet. Útnak ereszt! – Köszönöm az Ur fáradságát. Szaladjon tehát mintha a’ halál kergetné ’s sugja-meg alázatosan a’ Királynak, hogy azonnal meg-jelenek.
(Güldenstern mégyen)
NEGYEDIK KI-JÖVETEL.
HAMLET, és GUSZTAV.

Hamlet.

Nem gondolhatod-meg, édes Gusztávom, millyen nehéz a’ szívem. – De, semmi!
Gusztáv. Én még mindég bízom a’ te férfiúságodban, kegyelmes Hertzeg.
Hamlet. Ez semmit sem tesz! El-múlik!
Gusztáv. Ha szívednek titkos sugallását érzed, parantsolj vélem; azt fogom mondani hogy nem indúlhatsz, hogy rosszúl vagy!
Hamlet. Én indúlnék, minekelőtte az Atyám meg öléséért bosszút-állok? – Jer, én nem hiszek titkos sugallásoknak. A’ Gondviselés tovább terjed a’ veréb ki-esésénél! Ha nem másszor esik-meg, úgy most kell meg lenni; ha pedig most nem lehet, úgy másszor lessz meg az: – attól függ minden, hogy az ember készen légyen! akarjon!
(El-mennek)
ÖTÖDIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLY, LAERTES, KÉSÉRŐK.
(Palota)

A’ Király.

E’ szerint reménylem, meg vagy győzve a’ felől hogy én Atyádnak meg-ölettetésében ártatlan vagyok, mert láthadd, hogy a’ te ellenséged nékem is ellenségem.
Laërtes. Azt mutatják minden környűl-állások. – Engesztelhetetlen bosszú szálljon rá…
A’ Király. Ebben az órában fog reá szállani ’s – –
HATODIK KI-JÖVETEL.
GÜLDENSTERN, ÉS AZ ELŐBBIEK.

Güldenstern.

(bé-szaladva) Hamlet jő!
A’ Király. Tőltsék-teli borral a’ poharat.
HETEDIK KI-JÖVETEL.
HAMLET, GUSZTÁV, KÉSÉRŐK, ÉS AZ
ELŐBBIEK.

A’ Király.

Menj, kedves Hamletem! kész a’ hajód, a’ szelek kedvünk szerint fújnak, ’s embereid egyedűl a’ te oda-érkezésedet várják. Angliának levegője tiszta és kedves, te a’ Dániai nevet új tekintetbe hozod, ’s el-gyengűltt egésségednek vissza-szerzed tavaszát. – Nyújtsátok-által néki ezt a’ poharat.
Hamlet. Tegyétek-le eggy kevéssé!
A’ Király. A’ Király Hamletnek szerentsés*
szerentses
útjáért ’s kívántt vissza-téréséért iszik. Hirdetessétek-ki trombiták által hogy Hamletért iszik a’ Király! – te pedig, Hamlet, igyál a’ Laerteséért, a’ ki Atyjának meg-öléséért néked meg-enged! – Egésségedért Hamlet!
(Trombita ’s dob riadás)
NYÓLTZADIK KI-JÖVETEL.
A’ KIRÁLYNÉ, AZ ELŐBBIEK.

A’ Királyné.

(Fel-veszi a’ Hamletnek készített poharat) Az anyád iszik érted, Hamlet! Hozzon Isten szerentsésen szerető karjai közzé.
Hamlet. Édes jó Anyám!
A’ Király. (hirtelen, de titkolózva) Gertrúd, ne igyál. (magában) Már késő! meg van!
A’ Királyné. (Hamletnek nyújtja a’ bort) Engedd-meg Király! kedves Fijam egésségéért tselekedtem azt.
A’ Király. Hamlet! fogd ezt a’ kezet. (a’ Laërtes jobbját)
Hamlet. (Le-teszi a’ poharat) Botsáss-meg nékem Laërtes! én téged meg-bántottalak. De botsáss-meg, és tégy bizonyossá a’ felől Úri Nemes szavad alatt. A’ jelenvalók mind tudják, ’s te is tudhatod, hogy én bizonyos idő ólta veszedelmes elme-nyavalyában sinlődöm. A’ mit tselekedtem, azt akkor tselekedtem mikor el-hevűltt elmém egészen el-ragadott. Nem Hamlet az, a’ ki Oldenholmot meg-ölte. – Hamlet nem vólt Hamlet, mikor azt tette; Hamlet e’ tselekedet előtt iszonyodik. Bolondsága a’ vétkes; nem ő maga: ő maga azok közt van, a’ kik ezen tselekedet által meg-bántattak. Engedjed tehát hogy nemes lelked előtt az a’ szent állatás, hogy én ezt nem akarva teselekdetem, engemet tsak annyira tégyen vétkesnek, mint ha a’ ház fedelére lőttem vólna fel eggy nyilat, ’s az le-estében a’ Testvéremet verte vólna által.
Laërtes. Mint fija a’ Meg-ölttnek, ’s Testvére a’ Meg-hólttnak meg-engedek egészen: de mint Nemes Ember a’ Lovagi törvények szerint mind addig nem engedhetek-meg, míg egynehány tisztes Bírák a’ bosszú-állás baj-vívása alól fel-nem szabadítanak, ’s azt az ítéletet nem hozzák, hogy betsűletem tsorbája nélkűl néztem-el Atyámnak ’s Húgomnak esetét. Addig pedig baráttságodat baráttságnak nézem, ’s a’ magamé felől bizonyossá tészlek.
A’ Király. Béke-poharakat! (Hamlet és Laërtes hozzá nyúlnak.)*
nyúlnak.)
Gusztáv. Mi baja a’ Királynénak?
Hamlet. Mi bajod, Anyám?
A’ Király. Az tsak gyengeség.
A’ Királyné. Nem! nem! Ó édes Hamlet! a’ borban méreg vólt.
Hamlet. Méreg? – Itt a’ méreg néked, átkozott Gyilkos! (kardot ránt ’s által-föfi a’ Királyt)
A’ Király. Gyilkos! Gyilkos!
(Mindnyájan kardot vonnak)
A’ Királyné. Állj-meg Laërtes! álljatok-meg Dánok! Értsétek-meg a’ mit haldokló Királyéntok mond. A’ halál utólsó pertzentéseiben igazság vagyon. A’ ti Királyotok Gyilkos vólt; meg-ölte első Uramat. Ez a’ ti Királynétok pedig – o miért kell ezt magamnak meg-vallani! – meg-eggyezett Férje meg-öletésében.
(Villámlik; mennydörög; a’ Királyné eggy székbe dűl; a’ körülötte valók el-iszonyodnak, rettegnek.)
Hamlet. Az Ég igazolja szavait.
Güldenstern. Átkozott legyen tehát ez a’ kard, és az a’ kéz a’ melly ismét hozzá nyúl.
(El-veti a’ kardot)
A’ Királyné. Ó be irtóztató az én sorsom: be szörnyű az én tettem bére! Hamlet engedj-meg nékem! Tsak egyszer engedd meg-ölelni magadat! Hamlet!
Hamlet. Anyám, engeszteld-meg az Egeket!
A’ Királyné. Édes fiam, az én kárhozatos tselekedetem engemet el-taszít a’ te meljedről. O be kegyetlenűl mardossa lelkemet vétkem, kegyetlenebbűl mint a’ meg-emésztő méreg. Hamlet, botsáss-meg nékem! botsássatok meg nékem Dánok! Ne engedjétek hogy átkotokkal terhelve szálljak síromba. Királyotok meg-öléséért elégséges bosszút láttatok. Hamlet, édes fijam, óh könyörögj, hogy az Ég irgalmazzon-meg nékem; én halok!
(Hamlet felé nyújtja karjait, de hirtelen le-roskad, ’s meg-hal)
Laërtes. Az Isten irgalmas! Felséges Királyi-fi, én részesévé tetettem ennek az iszonyú tselekedetnek, mert ez a’ hitetlen (a’ Királyra mutat) el-tsábított. Az én Atyám halála ne szálljon ki ellened, se az Anyádé ellenem.
Hamlet. (meg-szorítja kezét) Laërtes. – A’ szegény Anyám! – Ti, a’ kik el-halaványodva, ’s le-lántzolva az álmélkodás által, állatok körűltem ’s ezen hallatlan történetről iszonyodtok, légyetek tanúk közöttem és Dánia között ez irtóztató eset felől; mert én tőletek várom igazoltatásomat ’s kétségbe hozott nevem’ helyre-állatását.



5.
HERDERNEK
PARAMYTHIONJAI.

ÁLTALTETTE
KAZINCY FERENC.

SZÉPHALOM ,
SZÉPHALMY VINCÉNÉL,
1793.
ARANKA GYÖRGY
ÚRHOZ,
MAROSVÁSÁRHELLYTT ,
ERDÉLYBENN.
Két kosár virágot teszek-le itt, a’ Barátság’ Oltára’ zsámolyánál, kedves Arankám! Tőltsd-ki, kérlek, Istened’ elébe, ’s öleld-meg Barátodat.
Kisdedek a’ kosarak; nem olly színesek, nem olly tarkák a’ virágok, mint a’ millyeket mesterséges Kertészeink tenyésztetnek: de az Avattak’ szemeinek kedvesbb ez a’ bágyadttság, kedvesbb ez a’ szelíd eggyűgyűség; illatjok pedig olly édes, mintha a’ Helleszpontósz’ tájékainn itták vólna a’ tisztább ég’ harmatjait; mintha kebleiket az arany kor’ Szellöcskéi fúvalgatták vólna fel.
Vedd-el kosaraimat, Papja az itt tiszteltt jó Istenségnek, – ’s nyújtsa-bé áldozatomat szeretetedért, mellyel négy esztendök ólta éltemre újabb édességeket hint.

AZ OLVASÓHOZ.
Az a’ két munka, a’ mellyet kezeimből eggyütt vészen itt a’ Publikum, nincs eggyűvé kötve a’ Német Originálbann. Sajtó alá készítvén a’ LESSZING Meséit, s’ látván hogy azok, a’ Meseírás’ Theoriája felől való Disszertátzió nélkűl, felette vékony köttetecskét fognának tenni, azon gondoskodtam, hogy melléjek valamelly érdemes Párt kapcsolhassak, ’s amazoknak vékonyságokat ekképen testesíthessem. Választásom Weimári Szuperintendensz HERDER Úrnak Paramythionjaira esett; ’s tudom, hogy Lesszing, ha ennek híre Elyziumi lakásáig hatand, javallani fogja tettemet; javallani túl azon hogy munkája Barátjának munkájával jelent-meg Nemzetünk között; mert itt is valóságos Görög Kellemek lebegnek, mint az ö szép Meséibenn.
Paramythion annyit tész’ mint Múlatkozás; ’s GUYS azt beszélli, hogy a’ Görögnék még ma is így nevezik meséléseiket, mellyekkel eggyüttlétekbenn az időt rövidítik, ’s egymást múlatják. Ezeket ezen felül azért is így nevezhette Kőltőjök, mivel tárgyaik a’ Görögök’ Fábuláiból vétettek, mellyeket Mythósznak hívunk – A’ Német, hasonlóul prózábann írtt, Originál Herdernek Góthábann 1785-ben Zerstreute Blätter nevezet alatt kijött Munkái közt találtatik.
A’ LESSZING Meséit ASZALAY János Úr még tavaly a Kassai Normális Iskolának eggyik Tanítója fordította, kérésemre Érzette ö, hogy a’ kevéssel sokat mondó Lesszinget nem könnyű fordítani, de csakugyan engedett unszolásaimnak: ’s egyedűl azt kötötte-ki, hogy, ha majd a’ fordítással elkészűl, azt az Originállal hasonlítsam-öszve, ’s a’ mit rajta változtatni valónak sejdítendek, jegyezzem-ki. Felraktam jegyzeseimet, még pedig azzal az egyenességgel ’s bátorsággal, a’ mellyeket tőlem a’ belém vetett bizodalom kívánt és érdemlett; ’s vissz’adtam a’ munkát, hogy jegyzéseimnek, ott, a’ hol önnön érzése javallani fogja változtatásaimat, hasznát vehesse. Így készűlt-el ez közös igyekezetünk által; mellyet leginkább azért jelentek, hogy a’ kik különösségeimen fogva reám ismérnek, Barátomat, és engemet a’ Kiadót, félre ne értsenek. – LESSZING is prózában írta Meséit; mint Aezópusz a’ Görögöknél.
Itt még új Ortográphiámnak Apologiáját kellene előhoznom, ha a’ helly engedné. Hosszas magammal való tanácskozás után állapodtam-meg e’ mellett, nem valamelly viszketegségből. Azokat, a’ kik ebben megbotránkoznak, kérem, várják-bé Orpheuszomnak legközelebb megjelenendő darabját. Ott előadom az okokat, mellyek különösségeimre vontanak. – Regmecenn, Abaújvárbann, a’ Xdik hónapnak 25dikénn, 1792.
K.


PARAMYTHIONOK.
I. A’ HAJNAL.
Tánc és dalok közt kezdé egy víg Leány-sereg innepleni az Auróra innepét. „Legszebb, legbóldogabb Istenné, te a’ rózsalepelben! te az örök ifjúságban! Megújulva kelsz te fel minden-nap’ a’ kedvetőltt Gyönyörűség’ ’s frissítő Virágzat’ ferdejéből!” – Ez vala dalok, ’s a’ magasztaltt Istenné, midőn a’ Nap előjöve, feléjek intézte arany-szín lovait, ’s kiszállt szekeréből, a’ legszebb, de nem a’ legbóldogabb Istenné. Könnyek valának szemeiben, ’s a’ főldről levontt fátyol’ párázatja nedves ködként lapúla-el rózsa alakja előtt.
Leánykák, úgy monda, kik engem dalaitokkal magasztaltok, eggyűgyű fiatalságtok vonsz mostann engemet tiközétek. Jertek-elő, ’s lássátok millyen vagyok. Ha szép vagyok é? szemeitek látják; ha bóldog vagyok é? azt jó Leánykák, könnyeimből érthetitek, mellyeket Flóra öcsém’ keblébe hullatok naponként. Gyermeki gondatlansággal az agg Tithont választám férjűl, kinek karjai közzűl minden reggel olly korán láttok elsietni. Őt is, engem is meg akarván bűntetni az Istenek, Örökk’élést adtak néki, de megtagadták tőle az Ifjúságot; ’s e’ miatt mindaddig míg eggyütt kell véle élnem, mind szépségem fogy, mind ragyogásom. Ezért sietek mindennap’ olly korán rövid munkámhoz, a’ Setétség’ elkergetéséhez; ’s a’ nappalokonn a’ Nap’ fénye közzé búvok férjem elől; míg osztán, ha az estve előjön, feltalál, ’s kelletlenűl ’s elpirúlva szállok öreg nyoszolyájába. Tanúljatok példámból, Leányok, ’s ne higyjétek hogy a’ legszebbitek a’ legbóldogabb is lesz, hanemha magához hasonló férjet választani szint olly bőlcs, mint a’ millyen szép.
Auróra eltünt; de Megjelenésének emlékezete ezután a’ harmatnak minden könnycseppjében megújúlt a’ Leányoknál. Nem mondták őt többé a’ legbóldogabb Istennének, hogy a’ legszebb vala; ’s bőlcsebbekké levének példája által.

II.AZ ALVÁS.
Közötte vala azon meg nem számlálható Tündéreknek, kiket Jupiter a’ végre teremtett, hogy az ő kedveltt embereinek nyomorúságos és rövid élteket könnyítgessék, az Alvás is. Végig tekintett setét alakján, mellybe a’ teremtő Isten őltöztette, ’s így szóla békétlenűl: „Be nem fogok illeni e’ csúnya képpel kedves alakú Testvéreim közzé! Miként jelenjek-meg immajd a’ Vígságok Tréfák ’s Ámort késérő Húnyorgások között? Ha a’ Szenvedő, kiről az aggodalmok’ terhét elveszem, és a’ kit enyhítő felejtéssel itatok, örömmel fogad is; ha az Elfáradtt, kit tikkasztó új munkák’ tevésére edzek, esdekleni fog is utánnam: azok bizony, a’ kik meg nem fáradnak, a’ kik az inség’ csüggesztéseit nem ismerik, a’ kiknek csak örömöket szaggatom félbe…!”
Ok nélkűl búsongassz, felele néki az Embereknek ’s Tündéreknek Atyja: komor alakod mellett is tégedet fog leginkább szeretni minden; mert a’ Vígadás és Játékok is fáradást szerzenek. Sőt hamarább fárasztják-el azt, a’ kit bóldogítani akartak, mint a’ Nyomorgót a’ Gond és Viszontagságok. A’ Gyönyörűségek végre eltűrhetetlen únatkozásokká válnak a’ kedvetőltt Bóldog előtt.
Azonban téged sem hagylak gyönyörködtetés nélkűl; sőt gyönyörködtetéseid feljűl fogják haladni azokat, a’ mellyeket embereimnek Társaid nyújtanak. E’ szókkal eggy ezüstszín szarut adott néki Jupiter, teli rakva édes álmodozásokkal. Ebből öntsd altató mákszemeidet, monda, ’s téged fog minden Testvéreid felett óhajtani mind a’ Bóldog, mind a’ Bóldogtalan. A’ benne lévő Reményt, Vígságot és Játékokat húgaid, a’ Grátziák, bájoló kezekkel szedték a’ mennyei vőlgyekbenn. Az a’ levegői harmat, melly rajtok ragyog, azt, a’ kit bóldogítani akarándassz, szíve’ kívánságainak képzéseivel fogja örvendeztetni: ’s minthogy belé a’ Szerelem’ Istennéje a’ mi nektárunkból néhány cseppet öntött, az a’ gyönyőrűség, mellyet ez fog szerzeni, édesbb lessz és gyengédedebb, mint mind az, a’ mit az embereknek a’ szűk értékű Valóság fog adhatni. Kívánkozva fognak ők a’ legtömöttebb Vígságoknak karjai közzűl repűlni a’ tiéid közzé; a’ Poéták Hymnuszokat énekelnek tiszteletedre, ’s dalaikba a’ néked tulajdon ígézést fogják lehellni igyekezni. Még az ártatlan ’s csak félve kívánó Lyányka is néked fogja kinyújtani karjait; ’s pillácskáin fogsz függeni, az éreztetésbenn érezvén isteniséged’ édes míveit! – –
Az Alvás’ panaszai örvendező háládássá váltak; ’s a’ legszebbike a’ Grátziáknak, Pazithea, lőn hitvese.

III. A’ HALÁL.
Egy Beszéllgetés Lesszingnek sírja mellett.

én.

Mennyei Ifjú, mit keresel te itt? Elalvó szövétneked főldnek vagyon fordítva: de ambróziai válladon lobogó lánggal ég a’ másik. Szebb ragyogást, szebb bíborszínnel égést még nem láttak szemeim. – Ámor vagy?

az ifjú.

Az vagyok! de e’ leplőzés alatt, bár Ámor légyek, Halálnak hívnak az emberek. A’ Tündérek’ seregébenn eggyet sem leltek az Istenek, a’ ki az emberi szívet olly lágyann, olly szelíden tudja felóldani. ’S magok mártották nyilaimat, mellyekkel e’ Nyomorúlttakat láncaikból kifejtem, és a’ mellyeket ezek eggyűgyűen keserűknek állítanak, a’ Gyönyörűség’ édes kelyhébe. Én vezetem az elváló lelket a’ legédesbb csók alatt a’ menyasszonyi örömök’ teljességéhez.

én.

De hát hol maradott nyilad és íved?

a’ halál.

Annál a’ bátor Bőlcsnél, a’ ki önn-maga óldotta-fel, már régen, borítékjából a’ lelket, nincs szükségem nyilra ’s ívre. Puhánn óltom-el égő szövétnekét, ’s azonnal lángot kap ez a’ bíborlángú. Testvére lévén az Alvásnak, szunnyodalmat tőltök csendes tekintetére, ’s addig altatom míg amott ébred-fel.

én.

’S kicsoda az a’ Bőlcs, kinek főldi szövetnekét itt óltottad-el, ’s kinek most immár ez a’ szebbik lángol ?

a’ halál

Az, a’ kinek, hogy Isteneket lásson, Minerva élesíté-meg látását, mint a’ vitéz Tydídesznek. Rám ismért süllyedő fáklyámról LESSZING, ’s neki hirtelen azt a’ másikát gyújtottam-meg.

IV. FLÓRÁNAK VÁLASZTÁSA.
Midőn a’ teremteni szándékozó Jupiter azon Valóságokat, mellyeket alkotandó vala, ideális alakokban szólítgatá magához, a’ többiek közt a’ virágzó Flóra is megjelent az Isten előtt. Ki írhatná-le szépségeinek gazdagságát? ki beszéllhetné-le kellemeit? A’ mit szűz méhéből szűlt valaha a’ Főld mind az ő arcúlatjábann, az ő színében,’s az ő lepleiben gyűlt vala eggyűvé. Rá nézének minden Istenek; mindenik Istenné irígylé szépségét.
Válassz magadnak ez Istenek’ ’s Tündérek’ megszámíthatlan seregéből eggyet, monda néki Jupiter; de vígyázz, hiú Gyermek, hogy magad’ meg ne csald!
Gondolatlanúl tekintett széljel Flóra; ’s ó ha a’ deli ’s ő érette szerelemre olvadtt Phoebuszt választotta vólna! De az ő szépsége a’ Leánynak komoly szépség vólt, ’s Szerelme epedő bátortalan Szerelem. Repdesve tekintgetett-széljel, ’s – ki gondolná? – a’ legutólsók’ sergéből választa eggyet: a’csapodár Zephyrt!
Esztelen! monda Jupiter; Nemed még testetlen alakjábann is elébetészi é a’ hízelkedő játékos kellemet a’ komoly, csendes Szerelemnek? Ha ím’ ezt választád vala, – Phoebuszra mutatott – magad is, Maradékaid is részesűltek vólna halhatatlanságábann. Így légyen tiéd a’ a’ kit választál!
Zephyr ált’ölelé szép Kedvesét,’s Flóra legottann eltűnt. Virágporrá válva lepte-el a’ Levegő’ Istenének egész Tartományát.
Jupiter végre hozzá-foga a’ Világnak ideális alakjait Valóságokká érlelni,’s a’ Főld’ kebele nyitva állt életre szűlni az elszórtt Virágporokat. Ekkoronn előkiáltá a’ Kedvese’ hamvai felett elszunnyadott Zephyrt: „Ébredj-fel, Vőlegény, Ébredj-fel! Hozzd-elő Mátkádat, s’ nézzd testesülését!” – Zephyr előhoza a’ Virágport; ’s a’ Virágpor végigrepűlt a’ Főld’ széles határozatjainn. A’ régi szerelmét el nem felejthető Phoebusz megszánta őt,’s felelevenítette elszórtt hamvait. A’ folyamatok’ ’s kútfők’ Nymphái rokon szeretetből általjárták, Zephyr béárnyékozá,’s ezerféleképen csirázó virágban jelent-meg Flóra.
Ó mint örűlt mindenike e’ virágoknak, midőn mennyei Vőlegényét ismét fellelé! Azonnal neki-ereszték magokat csapodárkodó csókjainak,’s gyengédeden rengető karjainak. Szökevény Öröm! mihellyt megnyitotta kebelét a’ Menyasszony, mihellyt a’ menyegzői ágy a’ színek’ és illatok’ gazdagságaival el vala készűlve, azonnal elhagyá Flórát a’ kedvetőltt Zephyr; ’s Phoebusz, szánakozásra*
szánakozás ra
indúlván egykor annyira szeretett Kedvesének megcsalatott szerelménn, emésztő sugárokkal sietett véget vetni epedő búslakodásainak.
** *
Minden tavasszal megújúl, szép Leányok! e’ Történet. Úgy virágoztok ti mint Flóra; ne válasszatok olly férjt mint Zephyr.

V. A’ GERLICE
Két Szerelmes kívánságának első bóldog álmodozásaibann űlt eggyütt; de, ah! el vala végezve hogy kívánságok csak álmodozás maradjon. Irígyen metszé-el fonalokat a’ kérlelhetetlen Párka,’s lelkeik egy csókbann, egy sóhajtásbann eggyütt bújdosának-el.
Testeikből való elkőltözések után a’ Szerelem Istennéjének óltára körűl ismértek egymásra. Panaszos esdekléssel bukának-meg a’ felettek lebegő Istenné előtt. „Ah! nem fogád pártunkat kegyes Anya! Láttad szíveink’ kivánságát, ’s nem engedted hogy az emberi életben teljesedést érjen. De mi még az árnyékok’ országábann is eggyütt maradunk; mi még itt is fogjuk egymást szeretni!”
Az Árnyékok’ szeretete szomorú szeretet, monda a’ szánakodó Istenné. Emberi élteteket vissz’adni nincs hatalmombann: de, hogy benneteket Országomnak valamelly lakosává változtassalak, azt az örök végezések nékem megengedik. Jertek, innepi szekeremet vonó galambjaimmá őltöztetlek-által,’s udvarombann a’ Vígság’ és Hiúság’ társaságábann ambróziával fogtok élni. Állhatatos Szerelmetek megérdemli e’ jutalmot.
„Ne, ó ne, jóltévő Anya! – mondának egy szájjal az Egymást-szeretők – ne add nékünk ezt az irígységet szerző, veszélyes jutalmot! A’ Vígság’ és Hiúság’ seregében, győzedelmes Udvarod’ örök ragyogásában, ki felelhet szerelmünknek állandósága felől? Ha galambokká akarsz tenni, kűldj magános környékekre, hogy szegény fészkünkben mi légyünk, mi maradjunk mindene egymásnak!”
Az Istenné kimondá az Elváltoztatás’ ígéjét, ’s ímé felrepűlt az első gerlice pár! Elbuliklák Jóltévőjöknek háládásokat, ’s sírjok felé siettek, hogy ott hűségeknek előmutatásával, érdeklő panaszaikkal lágyíthassák-el a’ Párkát el nem éltt élteknek vissz’adására. De viszontaglott nyögdécsléseikbenn is vígasztalást lelnek; az a’ hű és érzékeny Szerelem, mellyel fel nem háborítva élnek magános ligetekbenn, édesbb nékik a’ Vígság’ és Játékok’ úntató társaságainál a’ Vénusz thrónusa körűl.
** *
Irígység é, vagy Kegyelem inkább, hogy a’ Párka meghagyá gerlice-alakjokbann, ’s az emberi változó szívnek veszedelmesbb sorsától megörzé?

VI. A’ LILIOM ÉS RÓZSA.
Szép gyermekei a’ göröngyös fekete Főldnek, beszélljétek-el, ki adá néktek e’ kedves alakot? mert bizonyára gyengéded ujjak képzettek titeket. Micsoda kis Lelkecskék repültek-fel kelyheitekből? ’s micsoda gyönyörűséget éreztetek midőn puha leveleiteken Istennék hagyták rengetni magokat? Beszélljétek-el, békés Virágok! mint állottak ők múlatságos munkájokhoz? mint mosolygottak egymásra midőn levéleitek’ vásznait olly külömbféleképen szövték, olly külömbféleképen festegették?
De hallgattok, kellemes Gyermekek! ’s örűlve élitek élteteket. Jól teszítek! Az oktató Mese magyarázza-meg tehát, a’mit szátok elhallgat.
Kopaszonn állt vala egykor a’ Főld, még csak egy puszta szirt; ’s ímé a’ Nymphák’ nyájas serege felhordá alólról a’ szirtra a’ szűz agyagot; a’ segédre kőltt Géniuszok pedig készen valának a’ szirtet virágokkal béhinteni. Sokfelé oszolva állottak munkájokhoz. A’ félénk Szemérem még a’ hóban ’s az apró fázékony fűben kezdette-el; ’s a’ magát rejtegető Violát szövé. Utánna jött a’ Remény, ’s hűsítő lehellettel tőlté-meg az illatos Hyacinthus’ kis tőltséreit. Látván a’ jól indúltt kezdetet, e’ kettőt sok színű, kevély Szépek követték. Magosra nyúltt fővel jöve-elő a’ Tulipán, ’s a’ sáppadtt Nárcissz epedő szemekkel keresett Szeretőt.
A’ sok Istennék ’s Nymphák más meg’ más munkához állottak a’ Főldnek szépítésére,’s örűltek ékes képzetjeikenn.
’S Vénusz így szóla késedelmeskedő Grátziáihoz: „Testvérei az én kedves Kellememnek, mit késtek? Munkára ti is! Ti is szővjetek tulajdon szépségtekből valamelly látszatós földi virágot.” ’S a’ Grátziák a’ főldre szálltak, ’s Aglája, az ártatlanság’ Grátziája, a’ Liliomot Thalia és Eüphrozyne pedig rokon kezekkel az Öröm’ és Szerelem’ virágát, a’ leányzó Rózsát, szövék.
A’ kert’ és mező’ virágai közt gyakor virág irígylé másikának szépségét: nem a’ Liliom és Rózsa eggyikéét is; de igen az övéket mindeggyik. Eggy tájékán virágzanak ők a’ Hórának egymást szeretve,’s az Ártatlanság’ virága neveli az Öröm’ és Szerelem’ Mátkájának becsét; mert a’ rokon Grátziák őket elválaszthatatlannak szővték.
** *
A’ ti orcáitokonn is Liliom és Rózsa virít, szép Leányzók! Bár ezeknek Vádlói, az Ártatlanság, Szerelem és Öröm, is eggyütt,’s elválaszthatatlanúl laknának azokonn!

VII. AURÓRA.
Keseregve panaszlá Auróra az Isteneknek, hogy az emberek gyakorta magasztalják ugyan őt, de kevés van a’ ki szeresse, kevés vagyon a’ ki elébe fusson; és épenn azok közzűl járúlnak legkevesebben hozzája, a’kik szépségét leginkább csudálják ’s éneklik. – „Tégy le búdról :” – (monda a’ Bőlcseség’ Istennéje; ) – „avagy jobb é az én sorsom a’ tiédnél ?”
„’S osztán ” – ( ezt veté hozzá,) – csak lássd kikkel cserélnek-fel háládatlan Magasztalóid? Pillants rájok midőn mellettek elmenéndessz,’s meglátod mint vagynak az Álomkórság’ karjai közzé láncolva! mint rothad testek lelkek!
„’S nincs é elég barátod? nincs é elég tisztelőd? Az egész Természet innepli közelítésedet; felkél minden virág, ’s bíborszínedbenn vészi magára*
magárá
menyasszonyi ékességeit. Tégedet idvezl a’ madarak’ serege; ’s új zengzetekkel igyekszik tartóztatni siető útodat. Nem múlaszt-el a’ munkás Földmívelő; nem a’ szorgalmas Tudós. Egésséget és erőt, nyúgalmot és életet isznak abból a’ kehelyből, mellyet nékik te nyújtassz; kétszeres örömmel örűlvén hogy az alvó Bolondok’ lármás csoportja nem szaggatja félbe csendes véled-múlatásokat. – Nem tartod é elég szerencsének hogy fel nem háboríttva szerettetel? hogy gyönyörűségeiddel fel nem háboríttva élhetsz? A’ Szerelemnek ennél felsőbb bóldogságát sem Isten nem ismeri sem ember! ”
Auróra elpirúlt meg nem gondoltt panasza miatt; ’s minden Hőlgy az ő szerencséjét óhajtsa magának, ha szíve ártatlan és tiszta, mint az övé.

VIII. AZ ÉJ ÉS NAPPAL*
NAPPÁL
.
Az Éj meg’ a’ Nappal az elsőségért vetélkedének egymás között. – A’ tüzes, fényében kevély Nappal kezdte a’ versengést.
Szegény, kormos Anyám! monda; mid van néked a’ mit az én ragyogó Napomhoz, az én kékes tisztájú Egemhez, az én hímes réteimhez, kies vőlgyeimhez, ’s erdős és magoss hegyeimhez hasonlíthatsz? Nem általlod é említeni henye éltedet az én fáradhatatlanomat látván? A’ mit megöltél, azt nékem kell új élet’ érzésére felkőltenem; a’ mit eltompítottál, az tőlem várja felélesztését.
De kedves é mindenkor élesztésed? kérdé a’ béfátylozott, szelíd Anya. Nem nékem kell é annak, a’ kit kifárasztottál, enyhűlést szerezni? ’s szerezhetek é azt egyébként igen is gyakran, hanemha elfelejtetlek? – Ellenbenn én, Isteneknek ’s Embereknek Anyja, mind azt a’mit szűltem, önnön örömére vészem keblembe; alíg értetem-meg őltözetem’ szélével, ’s azonnal elfelejtik szemfényvesztő játékaidat, s’ fejeket puha álomra hajtják-le. ’S illyenkor mennyei harmattal táplálom az elcsendesedett lelket. A’ szemnek, melly vakító súgáraid miatt fel nem mert az égre tekinteni, felfedem az egyébkor béleplezett Éjt, számíthatatlan Napjaival, csillagaival, reményeivel.
A’ csácsogó Gyermek megtalálá illetni Anyja’ őltözetét,’s elhallgatva ’s lankadttan sippadott mindent ált’ölelő karjai közzé. Ő pedig csillagos pallástjában, csillagos koronájával, örökké nyúgalmas arcúlattal űlt királyszékénn.

IX. A’ RÓZSA.
„Lankadni látok körűltem, ’s elhalni, minden virágot; ’s még is csak engem neveznek hamar elhervadó, hirtelen elmúló Rózsának. A’ háládatlan Emberek! Nem eléggé gyönyörködteti é őket rövíd életem? Sőt még halálom után is édes illatokat, orvosságokat ’s kenőcsöket adok nékik, gyönyörűségre valót, és haszonra; ’s még is mindég ezt mondogatják: Szegény, te is hamar elmúlsz ! ”
Így panaszlá a’ maga sérelmét a’ virágok’ Királynéja, talám első érzésébenn a’ felé is közelítő elvirításnak. Egy Leány megértette azt, ’s ezt mondá: Ne haragudj, szép Kicsíny! ’s ne nevezzd azt háládatlanságnak a’ mi forróbb szeretet. Megilletődés nélkűl látjuk mi kihalni az egyéb virágokat, ’s azt állítjuk, hogy az nékiek elrendeltt sorsok: de tégedet, Királynéjokat, méltónak állítunk a’ mindég-élésre, ’s ez az a’ mit óhajtunk. Így midőn látjuk, hogy haszontalan vólt óhajtásunk , és te csakugyan elhalsz: ne neheztelj szánásunkért. Magunkat szánjuk mi benned. Hozzád hasonlítjuk életünknek minden szépségét, ifjúságunkat, és minden örömeinket; ’s minthogy ezek is úgy múlnak-el mint te, ez a’ dalunk: Szegény, te is hamar elmúlsz!

X. AZ ECHO.
Ne higyjétek, hiszelékeny Gyermekek, ne higyjétek a’ Poéták’ kőltésének hogy a’ szemérmes Echó szemtelenűl szerette vólna Narcisszuszt; sem azt ne, hogy kibeszéllte Istennéjének titkait; mert avagy látta é őt valaha emberi szem? halotta é valaha megszólító szavát fül? Jertek, hadd beszélljem-el én az ő igaz történetét!
A’ Szerelem’ gyermeke, Harmónia, munkás segítője vala Jupiternek a’ teremtésbenn. Anyaiasan*
Anyaisonn
adott tulajdon szívéből egy hangot, egy zengezetet minden Valóságnak, melly ennek belső részeit ált’hatja, egész lételét öszvefonja, ’s minden más rokon Valóságokkal eggyesíti. Végre elfogyasztá magát az igen is hív Anya! ’s minthogy születésére nézve csak Félisten vólt, el kellett válnia gyermekeitől. Ó mit szenvedett szíve az elválás alatt! Könyörögve bukott-le a’ Jupiter thrónusa előtt, ’s ekképen szólott: „Hatalmas Isten, oszlassd-el bár az Istenek között alakomat: csak szívemet, csak érzéseimet ne hagyjd soha kifogyni; ’s azoktól ne szakassz-el, a’ kinek tulajdon szívemből adtam lételt. Láttatlanúl akarok legalább körűltök lebegni, hogy kesergéseknek vagy örömeiknek, mellyeket tőlem vettenek, mindenik hangzatját vélek érezhessem!”
’S mi hasznod abból, ezt felelé az Isten, hogy nyomorúságokat láttatlanúl érezd velek, ha rajtok nem segíthetsz? Tudod pedig hogy a’ segítéstől a’ Végezés’ visszavonhatatlan szava tiltott-el.
„Csak azt engedd-meg, hogy felelhessek gyermekeimnek; csak azt, hogy a szívek’ lantja hangzását én is zenghessem; ’s anyai szívem meg lessz vígasztalva.”
Lágy illetéssel ért Jupiter hozzája, ’s a’ szegény Harmónia legottan eltűnt, ’s a’ mindenütt jelenvaló, alaktalan Echóvá vált. – Valahol gyermekeinek szava hangzik, megszólal ottan az Anya ’ szava is; ’s harmóniai húroknak eggyezéseivel felelget mind az öröm’ mind a’ kesergés’ zengésére minden teremtésből, minden rokonos Valóságból. A’ kemény sziklát is általjárja ő; meglelkesíti a’ legsivatagabb, legmagánosbb erdőt is. És, ó be sokszor nyújtottál már te, szerető Anya! félénk Lakosa a’ Magánosságnak ’s néma Ligeteknek! bánatomban nékem édesbb enyhűlést, mint a’ mit a’ zengzetlen emberszívek’ és emberlelkek’ tömött sokaságában hasztalanúl kerestem! Szelíd szánakozással adod te vissza nékem epedéseimnek sóhajtásait; ’s légyek bár mennyire elhagyatott, légyek akármennyire félr’értetett bár, de akadozó hangjaidnak mindenik ízéből világosann értem, hogy egy mindentáltalható, mindentöszveszerkeztető Anya ismér, hall!

XI. A’ HALDOKLÓ HATTYÚ.
„Mért vagyok én magam néma, magam énektelen minden Társaim között? – (így kesergett a’ csendes Hattyú, kedvére feredvén a’ legszebb Esthajnal képében) – „mért csaknem egyedűl én néma a’ tollas Nép között? A’ rekegő Lud’, kotkotló Tyúk’, ’s visító Páva szavát ugyan nem irígylem: de irígylem a’ tiédet, érzékeny Philoméla! midőn éneked által mintegy tartóztattván késedelmesbben hányom vizbarázdáimat, ’s elrészegűlve múlatok az ég’ visszasúgárzásábann. Ó mint éneklenélek tégedet, aranyszín Estinap! mint énekleném szép fényedet, ’s azt az örömöt, mellyet nékem az szűl! Rózs’arcúlatod’ tűkörébe meríteném-el magamat, ’s úgy halnék-meg! ”
Csendesenn örvendve merűlt-el a’ habok közzé a’ szép Hattyú,’s ímé midőn felbukott, egy ragyogó Alakot láta a’ vízszélenn. A’ reggeli ’s estvéli Nap’ Istene vala az; a’ deli Phoebusz. „Ártatlan, kedves Állatom” – (így szóla a’ Hattyúhoz az Isten) – „régi kívánságod meg vagyon hallgatva, ’s mindjárt meglátod teljesedését.” – Ezt mondván, megillette lantjával, ’s a’ Halhatalanok’ zengéseit szólaltatá-meg. Gyönyörködtető erővel hatották-meg ezek a’ Hattyút, ’s az Apolló madara felfeselve ’s zengzetekre ömlödözve énekle most a’ Férjfiúi Szépség’ Istenének húrjai közzé, víg háládások közt magasztalván a’ szép Napot, a’ tündöklő vizet, ’s ártatlan életét abbann. Szelíd vólt szózattyús éneke, mint egész alakja; ’s elszenderedvén édes zengései alatt, hosszú barázdákat hasogatott a’ víz’ sima színén, míg egyszerre – az Elyziumban lelte fel magát az Apolló lábai előtt, mennyei valóságos szépségbenn. Az éneklés, mellyet életében tagadott vala meg tőle a’ Természet, azzá a’ dallá vált, melly tetemeit gyengédedenn óldozza-fel; mert Halhatatlanoknak zengéseit hallá, ’s Istent látott. Háládatosan simúlt az Apolló lábaihoz, ’s isteni hangjaira figyelmezett; ’s imhol érkezék hív Nősténye is, a’ ki Hímjének elvesztésén hóltig sírta magát. Az Ártatlanság’ Istennéje megszerette őket, ’s rajtok száll azólta gyöngyház szekerével az Ijúság’ tavába ferdeni.
** *
Ne csüggedj-el szenvedő Lélek! A’ mi tőled ez életben van megtagadva, minthogy el nem viselhetnéd, azt néked a’ halál’ percentése hozza-elő.

XII. A’ SZPHYNX.
A’Főld-és Ember-teremtés’ történetei.
( 1 )
felső és alsó istenek.
Látjátok ama’ homályos felhőt? kérdé egykor a’ vígann eggyüttmúlató Istenektől Jupiter. Árnyékos-tisztán, ’s öszvegomolyozva úszik az, mélyen lábaink alatt, a’ levegőbenn. Hát ha élő Valóságok’ lakhellyjéűl ’s múlatságainknak új tárgyává tennénk? Így szóla. – Mindenek jóvá hagyák szavát.
Rhea, az Anyja az Isteneknek, legottan leküldé a’ mesterséges Vulkánt, ’s örökk’égő Óltáráról kezébe ada eggy üszköt. Nyakra-főre ment ez, ’s a’ felhőnek szirt-magván feltörte lábait, hogy még most is sántít belé. Üszke’ világánál lement a’ szirtek’ üregjeibe, ’s szentségévé készítette azokat Vesztának; menedékes nyilásokat csinált bennek, ’s még most is ott kovácsolja érceit.
Halhatatlan Anyja, Júnó, utánna tekintett, hogy lássa mit mivel, ’s tekintetének nyájassága felderíté a’ legfelsőbb borongós levegőt. Neptúnusz leönté vizeit, ’s így levének a’ tengerek és folyamok. Pallász fátyolát hajítá feléje, ’s ekképen lőn*
lön
az ég’ kéke, felékesíttve arany csillagokkal. Apolló körűlkocsikázá azt, ’s rá lövellé súgárait. Szűz Húga követte Bátyjának nyomát, ’s hajainak ékességét, a’ Hóldat, az atmoszphaerán hagyá. Céresz a’ fűvekkel és magokkal megtömött Bővség’ szaruját önté-ki; a’ mennyei Vénusz pedig reá szállott, ’s élettel és szerelemmel tőltött-el mindeneket. Az új lakhelly zőldűlt ’s virított; ’s az Istenek eggyüv’állottak egy Valóságot teremteni , ki ez új Tempe’ szépségeivel kényére éljen.
Az Istenek’ Atyja intett, ’s élet ömlött a’ porba. Eggy új alak mozdúlt-meg, hasonló az Istenek’ alakjaihoz, ’s az Istennék szaladtak felegyenesíteni. – Pallász homlokát értette-meg, ’s agyvelőjébenn azonnal szikrát kapott a’ Bőlcseségnek még alvó tüze. Júnó szemeit illette-meg, ’s ímé szemei felségesen nézének-széljel. – Vénusz ajkaihoz érteté gyengéded ujjait, ’s gazdag tárjának legbecsesbb ajándéka, a’ Szerelem’ bájoló szavai, szállott rájok. Így lett a’ Férjfii*
Férjfii
, így a’ Hőlgy. Istenek és Istennék örvendének munkájokonn.
’S imhol jöve az Istenek’ Követje, kit a’ Sorshoz küldöttenek vala, megtudakozni, hogy kezeiknek munkájokból mi lejend? Szomorúan hozta azt a’ hírt, hogy a’ Tartarusznak Istenségei haragosan néznek reájok. „Hírek ’s engedelmek nélkűl fogtátok-fel” – (ezt mondá Merkuriusz) – „setét birodalmoknak egy nagy részét. E’ miatt dühösködik Plútó; a’ Párkák és Erynniszek fenekednek; Némezisz pedig a’ Sorsnál bévádolt, ’s ez a’ Hajthatatlan engedett kéréseknek. Halljátok-meg kemény ítéletét.”
„Rövid élet jusson az élőknek az új lakhellyenn; ’s minthogy az szirtból vette lételét, életek olly kemény legyen mint a’ szirt, mellyből főldjök készűlt. A’ gyomrába rejtett érc nékiek örök munka, mindenkor nevekedő versengés és sokaknak közzűlök pusztító halál légyen. Testvér Testvért fog öldösni ,’s a’ Népek’ Pásztorai rakásra ölik immajdan Népeiket. A’ Barát tőrt hány Barátja életének ’s nyúgalmának, ’s a’ Mennyeieknek legédesbb ajándékaik is, az Értelem, a’ szólás ’ meghatása, a’ Szerelem, kifogyhatatlan forrásaivá lesznek közöttök a’ megtévedésnek, csábításnak, ’s inségnek. Így akarja ezt a’ Sors!”
Elhalványodva értették ezt az Istenek. Még szólt vala Merkúriusz, midőn a’ Sors’ Szolgálója, a’ tiszteletes képű Némezisz, imhol jöve már jutalmazni a’ Jót, büntetni a’ Gonoszt. Láttatlan’ jár és kél ő mindenha, ’s feljegyzi az embereknek tetteit; ’s a’ mint a’ Megkérleletetlennek elébetészi könyvét, úgy hozza ez az ítéletet.

( 2 )
A’ FÁTUM.
Elréműlének az Istenek, de nem vóltak tanács és segéd nélkűl. Tudták ők hogy a’ Sors a’ maga végezésétől el nem áll*
all
: de tudták azt is, hogy annak sanyarúságát enyhíteni lehet. A’ Merkúriusz által izentt Végezésben nem vala az , hogy az új alkotásúak tulajdonjai légyenek a’ Főldalattiaknak; és még kevésbbé az, hogy a’ rájok vetett nyomorúságon valamelly szánakodó Istenség ne könnyíthessen. Megint felkűldék tehát Merkúriuszt a’ felettek lakó Fátumhoz, hogy enyhítse-meg a’ Sors’ végezését.
Igasságos Istenség! monda ennek az Istenek’ Követje, az örök Táblák elébe állván; az Ember ártatlan, mert ő nem teremtette magát. Engedd-meg tehát, hogy az ő Teremtői rövíd és inségekkel rakott életét enyhíthessék.
A’ Szükségnek örök Magzatja Igent intett fejével, ’s Merkúriusz így folytatá továbbá beszédét:
Igasságos Istenség! a’ főld Főldalattiaktól vagyon nyerve, és így maradjon továbbat is birtokokban; kűldjenek abból, ha kedvek tartja, az emberre bajt, nyomorúságot, mérget: De mind az, a’ mi a’ főld’ szinénn él, az Istenek’ munkája; engedd tehát hogy az ennekutánna is ezeké maradjon. Ha a’ Párka fonalat metsz, légyen porrá az ember’ teste: de nékem engedd-meg, hogy a’ mennyből eredett lélekzetet a’ Mennybeliek’ környékeibe vihessem, a’ honnan az alászállott.
Sokat kérsz, monda a’ Fátum, ’s Némezisz szóljon.
Némezisz előjöve, ’s így szóla: Az örök Törvények visszafizetést kívánnak. A’ ki rosszat tett e’ főldön, ’s érette meg nem lakolt, az a’ Tartaruszban lakoljon érette, míg lelke meg nem tisztúl; akkor vidd a’ hová tetszik. A’ tisztákat keresztűlviheted még az Orkuszonn is; nem fogom ellenzeni.
A’ Fátum Igent intett, ’s Merkúr a’ legigasságosbb thrónus elől eltávozott.

( 3 )
AJÁNDÉKOK.
Be egészen más scéna kezdődött most a’ főldönn! A’ Mennybeliek békés viaskodásban tolongottak a’ Főldalattiakkal a’ bóldogtalan-bóldog ember-sereg körűl, mert az ő bírodalmaik közt ki vala szabva a’ határ, ’s Némezisz vigyázott rája. A’ Tartarusz’ aknája veszélyeket szűlt, pestis és betegségek, főldrengés és lángpatakok jöttek-fel belőle, és a’ csábító arany és öldöklő vas. A’ Párkák fontak ’s metszettek; az Erynniszek az emberek’ szíveibe süttögették a’ szövétnekeket, de csak a’ szerint, a’ hogy nékiek a’ tetteket-jegyző Némezisz erre engedelmet adott.
Ellenbenn a’ szánakodó Istenek is többet tevének az emberekért, mint míg csak múlatságokra teremtették vala, mert érzették hogy az ő míveik ezek a’ bóldogtalanok. Merkúriusz leszállt közzéjek, ’s a’ szólás’ ajándékával ajándékozta-meg. Leszállt Apolló is, ’s bojtárrá leve, ’s egy kies vőlgybe csalogatván, dal és szerelem által lágyította-meg kemény szíveiket. Leszállt Bakchusz is, ’s megízelítette vélek a’ vídámító gerézd’ levét, a’ Vendéglő’ poharába csafarván azt, mellyet a’ Barátság’ rózsájával ’s Felejtés’ lótuszával font-körűl. Így egyveledtek ezerféleképen ’s isméretlen alakokbann az emberek közzé az Istenek; alászálltak a’ szegénység’ kalyibáiba, ’s meglátogatták az ártatlan Ifjúság’ játékait. A’ Virtusok és Kellemek is, a’ Vénusz seregéből, ide kőltözének; ’s az ember’ legszebb korával múlatták magokat, midőn ez ragyogva virít, ’s a’ szelíd béhatásokat önnként fogadja. Végre pedig, hogy a’ bukástól annál mentebbek légyenek, minden ember egy védő Géniuszt kapott születésekor, a’ ki őt láttatlanúl mindenüvé kövesse, ’s hogy Védettjének elméje az önnvezérléshez szoktatódjék, őt ne annyira tanítsa, mint csak intse; inkább visszarántsa, mint vezesse.

( 4 )
VESZETTSÉG.
Mit tehettek többet az Istenek mint a mit tettek? És még is igen kevés sikerét látták munkáló kezeiknek! Örömest oda-engedték vólna ők az embereknek azt a’ csekély kevélykedést, hogy azt, a’ mit a’ Géniuszok ’s idegen alakba őltözött Istenek találtak számokra, ők magok találták, csak hasznára lehettek vólna a’ gyermeki Nemzetségnek az ő legszebb találmányaiknak mívei. De a’ Sors’ végezése szerint nékiek a’ Legjobb Legrosszabbá vált. Bakchusz a’ csomoszlott gerézdekkel, Apolló a’ dalokkal és táncaival, Merkúr a’ cytherával ’s szíveket rabló beszéddel, leginkább pedig Vénusz az Öröm’ és Szerelem’ varázs poharával olly következéseket láttak, mellyeket nem lehetett előre képzelni, ’s a’ mellyeknek megorvoslása felűlmúlta hatalmokat. A’ Kábák! A’ Megőrűlttek! rá ismértek az Istenre a’ legtitkosbb lepel alatt is, ’s futottak előle. A Virtus és a’ Grátziák elkergettetének a’ játékokból; a’ piruló Szemérem elhagyta az Ifjúság’ arcáit; ’s a’ Géniusz intése eránt minden fül siketté, minden szív vas keménységűvé vált. „Nem vagyunk mi Istenek, – ezt mondák, ’s csak emberiesen*
emberisenn
akarunk élni. Van elménk, ’s nincs szükségünk komor Oktatók’ integetésire.”
Metéltek a’ Párkák ismét, ’s az Erynniszek szórták a’ szikrákat. Némezisz szemesen jegyezgetett. A’ Főldet bóldogtalan, a’ Tartaruszt lakoló emberek lepték-el. Elszomorodva az emberek’ háládatlanságok felett, ’s haraggal, kőltöztek-által az Istenek az Olympuszba, ’s elhagyták alkotásaiknak baromi lakásokat.

(5 )
A’ SZERELEM’ ALMÁJA.
Így vala az emberek’ állapotja, míglen Pallász megjelent Jupiter előtt, ’s szunnyadásábann az elfelejtett emberek’ emlékezetével felháborította. – Szunnyadsz, Atyám? kérdé; Szunnyadhatsz é látván hogy bóldogtalanokat teremtettél ?
Nem akartam azokká teremteni, felele az Isten,’s elhallgatott.
Ez mentségedre van, de rajtok még nem segít; monda a’ közbenjáró Istenné; – azonban téged sem ment-ki egészen; és még kevésbbé mentheti-ki magokat a’ Bóldogtalanokat. A’ Sors a’ te kezeidben tette-le állapotjok’ megjavításának ezközeit.
’S mellyíket hagytam próbátlanúl? kérdé az Isten indúlatosann. Nem tettem é mindent hogy nyomorúságok enyhűljön? Kérlek, Leányom, hagyj békét!
Ne haragudj, Atya! sőt inkább hallgass-ki mint eddig szoktál vólt. Azok az eszközök, mellyekkel őket hellyre akaránk ekkoráig hozni, idegen eszközök vóltak. Istennek kellett kelni segédekre; Géniuszoknak kellett őket vezetni; felsőbb Valóságoknak kellett számokra leleményeket találgatni; mi csuda tehát, hogy ez idegen jótételeket zsákmánnyá tevék, ’s vélek vissz’éltenek? mi csuda, hogy ezt az őket függve tartó Istenekkel-társalkodást megúnták? A’ Jó nem tulajdon szívekből fakadott; nem tulajdon lelkekben szűletett az. –
„’S mi fog ebből következni?”
Az, felele Pallász ,hogy az idegen Jó nem adta nékiek az Önnfoganás’ örömét, a’ legtartósabb anyai öröm’ forrását. Nyilvánságos az, Atya! hogy az ember’ alkotásakor hibáztunk; igen hígnak, igen gyengének gyúrtuk az agyagot, ’s szánk’ lehelletét kevés mértékbenn öntöttük belé, úgy hogy a’ sok teher alatt, mellyet halmozva rak rájok a’ Sors, le kell roskadniok. Légyünk tehát azon, hogy szorosabban kapcsoltassanak hozzánk, hogy erejek erősebb*
erősseb
légyen, ’s az emberi Nem emberi Nem által rugtattassék feljebb.
A’ homályos Philosopha még tovább beszéllgetett vólna talám, de a’ csintalan Vénusz megnémította, ölébe vetvén Jupiternek a’ Szerelem’ almáját.
Pallász lerántá fátyolát, mert az ő homályos tanácsa nem azt célozá. De a’ Vénusz pajkos magyarázatja tetszett, ’s Jupiter példát adott*
példátadott
a’ több Isteneknek. Le-le lopta magát az égből, majd arany esső’ képében, majd mint Hattyú, majd meg más alakban, valahol csak olly Szépre talált, kiben fogamzást vehetett az Isteniség’ szikrája. Némelly Istenek, és nem ritkán még Istennék is, nyomdokánn indúltak-el; kiváltképen pedig az emberi Nemnek érzékeny Anyja, a’ ki az almával adott a’ homályos tanácsnak magyarázatot, cselekedettel is javallta azt, úgy hogy végre minden elragadtatott Szerelmes egy Vénuszt vagy egy Grátziát képzelt Kedvese’ alakjábann ölelni. Még a tiszta erkőlcsű Diána is kedvet kapott az elveteműltt emberiség’ nemesítésének munkálására; ’s nem mervén közelíteni szeretett Endymionjához, szomjú szemekkel meredt a’ szendergő Ifjúra. Csak két Istenné marada szűzen, Junó és Pallász; amaz dölyfből és férj-féltés miatt; ez, a’kinek tanácsa félr’értetett, józan szeméremből.

( 6 )
A’ HÉRÓSZOK.
Ekkor kezdődött a’ nagy változás! Fél-istenek jövének elő, nem többé idegen, hanem tulajdon erőben; mert az Isteniség’ magva halandó testekbe plántáltatott. Mennyivel nemesbb tettek tevődének mostan! mennyivel szélesbbre terjedő kívánságok fogának hellyet az emberi keskeny mellybenn! Aeszkuláp, a’ Jupiter fija, hólttakat támogatott, ’s kevésítgette a’ Tartarusz’ Országát. Herkulesz, és többek mások, megszabadíták a’ Főldet a’ Szörnyetegektől, ’s a’ főldalatti barlangokat is bejárták. Szelídebb Istenfijak szelídebb módokon kőltek az Elnyomottak’ segedelmére; Kásztor és Pollux egynehány hamarább éltt Szimonideszt mentett-meg, de a’ Regét nem jegyzette-fel a’ Történet. Segítő láng’ képében lebegének ők a’ hajónak árbocainn; ragyogó csillagok’ képébenn a’ csatamezőkön, ’s a’ Diadalmasért vívtak. A’ Múzsa’ ’s Apolló’ fija lantjával szelídítgette ismét az elszilajlott embereket, ’s az Árnyékok’ Országába hatott kedves Eürydicséjéért. Istenfijak köték-meg a’ Barátság’ és Hűség’ szövetségét, hogy az még a’ síronn is túlhasson; Hérószok szerzettek Törvényeket, Héroszok gyűjtöttek Népet, ’s ímé örökké élnek neveik. Nem várták ők hogy a’ Merkúr botja vezesse-keresztűl a’ főldalatti völgyekenn; lángokban tisztúlván-meg, önnmagok léptek-fel az égbe, ’s az Istenek úgy fogadták ott mint fijokat és testvéreket. Meg valának magasztalva mennyen főldönn; ’s Vénusz nevetve emlékezett almájára.
De, ó be hamar múlt-el ez a’ Scéna is! A’ megvénhedett Istenek belé-úntak munkájokba, ’s az ő lelkek szemlátomást hólt-ki az emberekbenn. A’ Hérószok’ maradékai ugyan kevélykedtek isteni eredetekkel, de ez haszontalan dicsekedés vala, ’s csak ártatlanoknak elnyomására szolgált. Tunyán folyt*
foylt
ereikbenn az Isteni vér; ’s annak jelenségéűl címerekkel ’s kevély nevekkel piperézék-fel magokat. Már szemére akarta vetni Pallásznak Jupiter, hogy ez úttal bőlcsesége nagyon megcsalá; de ő nem látván méltónak, hogy olly tanács mellett, melly nem vala az övé, mentségére keljen magának, leszállt a’ főldre.

( 7 )
A’ PALLÁSZ’ MUNKÁJA.
Maga vólt Pallász az Istenek és Istennék között, a’ ki külső illetés nélkűl a’ Jupiter fejében fogamtatott. Ezért minden eszköz nélkül hathatott ő, és csak ő egyedül, az emberi lélekre. Nem vala néki kedves leleményekre, nem semmi leplezésre szüksége az embereket oktatni. Elvetette a’ Merkúriusz által ajánlott sípot, mert az inkább hatott vólna fülre mint szívre: ellenben boríték nélkűl jelent-meg az olly lelkeknél, a’kik ismerték becsét, ’s kevés beszédű alakját kedvellették. Ő tanítá Pythagorászt*
Pythagorá z
hallgatni ’s elmélkedni: ébrentt álmok nélkül fedezte-fel szemei előtt a’ Mindentség’ Törvényeit, ’s megnyitá füleit hogy a’ Szphaerák’ harmóniáját érthesse. Bévezette a meglelkesedett Plátót a’ lelkek’ Országába, megmutatta néki az Istenek’ udvarát, meg még a’ mennyei Szerelmet is. Ált’hathatatlan paizsa alá vevé Brútuszt és Szcípiót, ’s isteni érzést lehellett beléjek, hogy ne csak a’ Hazát, hanem a’ Virtust is szeressék, az Irígység’ marconglásaival ne gondoljanak, ’s ennek kígyóhajai által szíveiket még fenntebb Virtusra ingereltessék. Ezért vevé mellyje’ ékességének a’ Medúza fejét, ’s írtóztatóságát isteni kellemmel szelídítette-meg. Karcsú láncsájával, mellyel egykor Óriásokat hányt-le, megcsapá a’ szirtot, ’s hasadásai közzűl sarjadztatá az adakozó Olajfát. Nem az Ellenségek’ Megverőjét, hanem az Emberiség’ Jóltévőit koronázgatja békés ágával; de mindenek felett azt, a’ ki magát győzte-meg ’s önmagával él nyúgodalombann. ’S osztán ezen jutalmak’ osztásában nem néz Eredetre, nem Korra, nem Nemre. Ezt nyújtá a’ rabszolga Epiktétnek; ezt az ostromlott thrónusonn űlő Márk-Aurélnak; ’s a’ mennyei Béke’ olajának teli mértékét őnté lelkeikbe. Magára voná rokon szemeit az asszonyi Nem is; ő találta, nem az asszonyi Nemért, hanem az asszonyi Nembenn, a’ munkásság’, ’s házi csendes gazdálkodás’ ’s takarékosság’ mesterségeit. Eggyütt szövé Penelopével a’ kegyes vásznat, ’s reménylő tűrésének édes könnyeivel enyhítgeté a’ Várót. Ő tanított némellyeket a’ maga Neme közzűl még arra is, hogy meg nem rettenve nézzék a’ Halált. Ő adta az Arria kezébe a’ tőrt, ő változtatá Portziának égő nektárrá a’ szenet. Legkedvesebb Választottjainak pedig, Férjfinak és Asszonynak, a’ maga képét, az ártatlanság’ Palládiumát, adta. Úgy jelent-meg most az Olympuszban mint Diadalmas; kevélykedés nélkűl, hallgató, szemérmes nagysággal. ’S Jupiter néki ajándékozá az emberi*
emberí
Nemzetet, mert a’ körűl ő tett legtöbb érdemet; ’s ő az Égnek minden múlatságai hellyjett a’ főldet választá csendes bíztos lakásúl. Legörömestebb lakik az elmélkedő munkás Bőlcsnél; ’s örűl a’ jó nevelés’ és a’ takarékos szűk gazdaság’ édes szerencséjének. E’ miatt a’ henye Vénusz éjjeli bagolynak csúfolgatja ugyan: de a’ komoly Sors néki, mint Végezéseinek legbőlcsebb, sőt eggyetlen Végrehajtójának, egy régi szokású Szymbolumot kűlde; a’ Szpyhnxet, – a’ rejtett Bőlcseség’ képét.
** *
Országod, ó nagy Istenné! még csak imitt amott, ’s csak homályban vagyon e’ főldönn: ó bár mindenütt elterjedett, felderűltt Ország lenne minél elébb!



6.
LANASZSZA.
SZOMORÚ JÁTÉK
NÉGY FEL-VONÁSOKBAN

NÉMETBŐL
KAZINTZY FERENTZ.

A’ NEGYEDIK KÖTETNEK I. DARABJA.
JÁPPRAI
SPISSICH JÁNOSNAK,
ZALA VÁRMEGYE
ELSŐBBIK VICE-ISPÁNNYÁNAK,
’s az 1790diki, ’s 1792diki Ország-gyűléseken
követtyének
SZÍN-JÁTSZÓINK kiket, hálá légyen a’ tenger Isteneinek! tsak ugyan nem tsavarhatott-le az örvény, – rég ólta várnak tőlem olly darabot, melly annyi gyakorlottságot ’s készűlést, mint Hamlet, Makbeth, ’s a’ Leszszing két remekjei, nem kíván. Tellyesitem végre igéretemet. Lanaszszám ugyan nem ragyog*
ragyok
annyi dramaturgiai tökélletességgel, ’s díszszel, mint amazok; nem hánytattya úgy a’ szánakozás, rémülés, ’s komolyság érzésein a’ Néző lelkét: mindazáltal a’ theatrumnak természetétől függesztvén-fel betsét, hol a’ gyönyörködtetés nem tzél, hanem eszköz, Lanaszsza nem kevésbbé tiszteletes, mint amazok. Annál sikeresebbek Filosofiai tanitásai. Nem fonhat az igazságnak tüz-próbáját ki nem álló tanítás, és példa olly kemény hármas kérget a’ szók-eredeti lágysága felibe, hogy ha a’ Természet emeli fel a’ maga mindenható szavát, a’ kérgek le ne pattogzanak, ’s le ne hullyon a’ hellytelen tanítás, és példa szemkötője; mert külömben haszontalan, ’s álnok vezetőt adott mellénk a’ Teremtő a’ setétség, ál világ, ’s igazi fény szövevényessé tett úttyain; mert külömben nem leszsz superstitio, és impostura az, a’ mit a’ szokás hellyesnek, az értelem hellytelennek kiált; mert külömben tselekedeteinket nem fogja belső meg-győződés vezérleni, ’s morálitásunk pengő értzé leszsz. Ezek azok, a’ mellyeket Lanaszszám tanit; és ezek tselekszik, hogy e’ rövid, és tsak nem minden fáradság nélkül készültt munkámra gyönyörködve fogok nézni mindenkor. ’S hogy annál nagyobb kedvességgel fogadgya-el a’ Haza ajándékomat, általad nyújtom-bé azt néki, meg-világosodott elméjü, tántorodhatatlan egyenességü, jó Ember és Hazafi! – Ditső példád adgyon új erőt Lanaszszám intéseinek; ’s azok a’ kik intéseit hallani fogják, ébredgyenek-fel ollyanná lenni, mint Te!
A’ jó tanáts tuteláris Istenségei adgyanak igyekezeteidnek tellyesedést, munkádnak sikert, életednek egésséget! – Regmetzen, az első hónapnak 16-dikán 1793.

A’ JÁTSZÓ SZEMÉLYEK.
MONTALBAN. Európai Seregnek Vezére,
LANASZSZA. Egy Indiai fiatal Özvegy.
PALMIRA, Lanaszszának Barátnéja.
A’ FŐ-BRAMIN.
EGY KIS-BRAMIN.
EGY HARMADIK BRAMIN.
Európai Katonaság, és Tisztek.
Indiai Katonaság, és Tisztek.
Braminok.
Lanaszszának Rokonai, Gyász-Aszszonyok, késérő nép.

A’ Játék hellye egy Indiai Város a’ MALABÁRI Réven.

BRÁMA, Indusok Istene. – BRAMIN, Indús Pap, –
GANGESZ, Indiai folyó, – BENGALA, Ázsiai Tartomány.
PAGÓDA, Indusok Temploma.


I. FEL-VONÁS.*
VONAS.

(Egy Pagóda keritése.)
I. JELENÉS.
FŐ-BRAMIN. BRAMIN. KIS-BRAMIN.

Fő-Bramin.

DELI, egy gazdag Polgárunk, életét hoszszas tengeri útazása alatt vesztette-el. (a’ Braminhoz) Menny, keresd-fel Özvegyét, ’s add tudtára, hogy a’ halotti tűz-rakás még ma készen várja. Előre látom, hogy vonogatni fogja magát, mert fiatal. Azért valamit a’ Vallás, és a’ környűl állások e’ szent szokás fenn-tartása eránt mondhatnak, mind azt add elébe. Mondgyad neki, hogy férjének tsak azzal szerezheti meg Istennek boldog lakásába való felvétettetést, ha őnként lép-fel a’ tűz-rakásra. Menny Bramin! Itt fogom bévárni izenetét. (a’ Bramin el)
II. JELENÉS.
FŐ-BRAMIN. KIS-BRAMIN.

Fő-Bramin.

ÁLDOZÓNAK pedig e’ szent napon téged’ nevezlek.
Kis-Br. Engem-e, Atyám?
Fő-Br. Miért hökkensz meg? – Tudom én hogy miólta a’ Bráma Templomába bé-avattattál, ez a’ meg-tiszteltetés néked még nem jutott. ’S ugyan ezért bizom reád a’ mái áldozást. Légy állhatatos, és bátor, ’s keményitsd-meg szívedet. Vessd alája vakon magadat szent Rendeléseinknek. Valamikor lágy szíved el fog irtózni az emberi vér ontásától, jusson eszedbe Bráma, és az a’ nagy jutalom, melly a’ siron túl vár.
Kis-Br. Ó Atyám!…
Fő-Br. Mit jelent ez a’ zavarodás? – Hogyan? még el is fordúlsz? még sohajtaszsz? (a’ Kis-Bramin öszve-kóltsoltt karjain hajlik a’ Fő-Bramin előtt.) Magyarázd-meg el-némúlásodat.
Kis-Br. Szabad leszsz-e?…
Fő-Br. Nem vagyok-e Barátod? szólly bátran.
Kis-Br. Sok izben láttam e*
láttam-e
halotti tűz lángjait az egek felé emelkedni, ’s hánykodó érzéseimet mindenkor el fojtottam annak elképzelésével, hogy ez régi szent Szokás: de ma – ó Atyám, vond-viszsza parantsolatodat! Ez irtóztató szolgálatnak tsak képzelése is el-foglalta szívemet. Nem leszsz erőm tellyesiteni.
Fő-Br. ’S mit kivánsz, hogy tselekedgyek?
Kis-Br. Tsak egynehány napig halaszd-el, míg Városunk sorsa el-válik.
Fő-Br. Az lehetetlen.
Kis-Br. Vessd szemeidet kikötőnk*
ki-kötőnk
felé. Vedd számba azt a’ temérdek árbotzokat, ha veheted, mellyek népünket, és talám Templomainkat is el-törléssel rettegtetik. El-felejtetted-e hogy az Ellenség tsak tizenkét órányi fegyver-nyugvást engedett halottainknak el-takarítatásokra? Nem zúg e’ még az a’ siketítő fegyver tsattogás, melly az ostromkor hóltt testekkel halmozta-bé bástyáinkat füleidben? Nem forgunk kissebb veszedelemben most, mint akkor; veszélyt hirdet még ez az el-tsendesedés is; képzeld-el, mi lenne abból, ha az Ellenségnek láttára gyújtanánk meg áldozatunkat. Az ember ölés, mellyet vallásunk szentnek nevez ugyan, de a’ mellynek látásától iszonyodva fordúlnak-el a’ keresztyének, seregeket bizonyosan engesztelhetetlenebb dühösségre fogja ingerleni.
Fő-Br. (el-merűlve látszik lenni. Végre meg-szólall) Kik a’ mi ellenségeink? – Emberek! – – ’s kik vagyunk mi? Papjai az örök Brámának. – – Ne hagygyuk tehát magunkat emberektől való félelem által el-kergettetni szent óltáraink mellől.
Kis-Br. De illy környűl állásokban. – Tsak egynehány napokig halaszd, Atyám.
Fő-Br. Bráma leszsz az óltalmunk.
Kis-Br. A’ had a’ leg-szentebb, legtiszteletesebb rendtartásokat is láb alá tapodgya. Az Ellenség tsúfsággal illeti a’ Templomot, és annak Papjait.
Fő-Br. Bráma óltalmunk leszsz. Az ő szent nevének magasztalására égjen hamuvá még ma a’ Deli Özvegye; – az pedig, a’ ki őtet meg fogja áldozni, – te vagy!
Kis-Br. Fogadásom, és esküvésem vak engedést kiván: de lelkem isméreti…
Fő-Br. Lelked isméreti?
Kis-Br. Tépd-ki, ha ki-tépheted azt a’ kétséget szívemből, melly abban Atyáinknak vérengező szokások ellen ez előtt kevéssel fel-ébredett. Ha az nem egyéb Aszszonyi lágy-szívűségnél, ha az nem forró emberi szeretet – (térdre esik előtte) úgy fel-kiáltok hozzád, fija az Örökkévalónak, gyógyíts-meg e’ vétkes érzésből, önts meg-győződést*
meg-győződest
belém, hogy az Istennek engedelmes szent Papja lehessek, – mint te vagy!
Fő-Br. Kelly-fel. Réműlve hallom szavaidat. A’ Gangesz mellett születtettél-e? Nem vagy e’ Bramin?
Kis-Br. Ha szent szolgálatunk felebaráti szeretetben, az Istenségnek forró tisztelésében áll, úgy Bramin vagyok. De jaj annak a’ Papnak, a’ ki meg-győződés nélkűl lép a’ szentségbe! Azért kérlek, Atyám, engedgy időt. Légyen szabad meg-vizsgálnom az Igazságot. Mit vesztene ez a’ Vizsgálás által, avagy nem Igazság-e ő? Légyen szabad kötelességeimnek szentsége felől kételkednem, ’s úgy keresnem meg-győződést, mert lehet-e Virtus meg-győződés nélkűl?
Fő-Br. Az Igazság’ szíves keresete soha sem hagyattatott jutalom nélkűl. Annak, a’ ki meg-győződést keres, súgárt küldenek az Istenek; és világosságot.
Kis-Br. Jer tehát, ’s kaptsold-öszve könyörgéseimmel könyörgésedet, hogy annak a’ setétségnek el-űzésére, mellyben tántorgó lábom kétségeskedve lép, az Istenség súgárt botsásson alá. De hogy annál bizonyosabban akadhassunk az Igazságra, nyomozzuk-fel e’ kegyetlen szokást, ha lehet, az ő kezdetében. Talám valamelly el-aggott, beteges Öreg volt az, a’ ki a’ közelgető halál’ kínnyai alatt elméjében meg-háborodván, gyermektelen, és gyámol nélkűl hagyott feleségétől ezt az irtóztató áldozatot eskűvés alatt kívánta. Be könnyű vala ennek a’ szegény Özvegynek elhagyni a’ Világot, melly néki nyomorúsággal tellyes pusztának lenni tetszett. De kötelezheti-e ez a’ természet ellen tett esküvés az olly Özvegyet, a’ ki a’ leg-virágzóbb korban gyermekekkel marad-el férjétől? Vonhat-e ez a’ gondolatlanúl tett esküvés azokra az Özvegyekre, ’s az ő házaikra, gyalázatot, a’ kik eléggé eszesek voltak, magokat e’ borzasztó szokás alól félre-vonni?
Fő-Br. Nints-e elég szokás ezen kívűl eszelős Gyerkőtze, mellyeket a’ Régiség tiszteletessé, ’s által-hághatatlanná teve? Tekíntsd körül magadat! Nézd-el az idegen Nemzetek’ még keményebb rendtartásaikat. A’ Japan Urait sok számú Udvariak késérik a’ meg-rothadás’ Országába; a’ Maszszagéta fiúi hűségből öli-meg el-erőtlenedett vén szüleit; meg-roskadott vad-gyermekeinek közepette hívja-elő a’ meg-szabadító Halált; az Afrikai rév-hellyeken úgy árúltatnak az emberek mint a’ barmok; Azsiában halomra öletik tulajdon Rokonnyaikat a’ fene Zultánok, hogy a’ thronusra fel-léphessenek; ’s a’ mi még több, Europa, ez a’ magát olly annyira meg-világosodottnak vélő Tartomány, naponként láttya példáit, hogy a’ leg-szorossabb Barátok, gyakran még Testvérek-is, némelly öszve-kapás, és meg-bántások miatt egymást szabadon öldösik – ’s ők, azok a’ kevélyek! ezt a’ vak meg-dühödést Betsűletnek hívják.
Kis-Br. Atyám, igazolhattya-e Példa a’ kegyetlen tselekedetet?
III. JELENÉS.
A’ BRAMIN, AZ ELŐBBIEK, EGY-NÉHÁNY BRAMIN.

Fő-Bram.

BRAMIN, mire határozá-meg magát a’ Deli Özveggye?
Bram. Haladék nélkűl kész alája vetni magát szent szokásunknak.
Kis-Br. (félre fordúlva) Ah, a’ szerencsétlen!
Bram. Rokonainak közepette leltem őtet, kik haszontalan igyekeztek vígasztalásaikkal enyhíteni fájdalmát. Ő pedig mosolyogva, ’s nyúgodalommal tekíntett végig rajtok, távol minden rettegéstől, vagy megátalkodottságtól; ’s felém fordúlt, ’s az egen nem mosolygott a’ nap soha olly szeliden, mint a’ hogy az ő szemeiből szóllt hozzám szívének fedhetetlensége. Menny, monda, ’s add tuttokra azoknak, a’ kik küldenek, hogy kész vagyok téged követni. Siettessék halálom’ pertzentését. Ha fiatal vagyok-is, állhatatosan állom-ki sorsomnak sanyarúságát.
Fő-Br. Hálá az Isteneknek! (a’ Braminokhoz) Siettessétek a’ tűz-rakást, mert előttünk az Ellenség. Minekelőtte a’ fegyvernyugvás’ ideje el-telik, égjen hamuvá Lanaszsza.
Kis-Br. Botsáss-meg ha még egyszer…
Fő-Br. Egy szót se többet! Sietnünk kell. –
Kis-Br. Jaj nékem, hogy tsudát nem tehetek! – – – (el-tüzesedve) Ó ez a’ Világ nem egyéb a’ leg-irtóztatóbb kínoknak gyüleményeinél, mellyeket az ember ön maga tsinál magának! nem egyéb olly mezőnél, mellyet isteni átok tövis, és kórók termésére kövérített.
Fő-Br. Hallgass, fiatal vakmerő! ’s ne ingereld az Istenek’ haragját vétkes szidalmaiddal, ’s ne kénszeríts engemet-is hatalmommal élni. Ki vagy te, a’ ki az Igazság’ fénnyeben, melly tégedet-is körűl vett, setétséget emlegetsz, ’s az Istenek ellen zugolódol? Nem halottad-e annak szavát, a’ ki onnan felűlről ezt mondá: Mit vársz egy olly Világtól, Ember, melly porból teremtetett, mint te? Hazád-e ez tenéked? Éppen nem! Te tsak az emberi nyomorúságok’ el-viselésére lettél szarándokká! ’s szenvedés nélkül mitsoda az ember’ szíve? Higygy nékem, Ifjú, a’ meg-tagadás, a’ halál, a’ meg-rothadás az a’ grádits, melly az Istenek’ lak-hellyébe vezet. – Hogyan? habozol? tekínteteid kétségeskedve múlatoznak a’ főldön? Jól van! Ha ez az intés, ha emlékeztetésem, ha tekíntetem sikeretlenek, el-tiltalak a’ Templomba lépéstől. Ajkaid meg-tagadgyák azt az Istent a’ kinek szolgálsz, ’s hitszegés az, a’ mit te az ember-szeretés mázával igyekszel bé-festeni. –
Kis-Br. (artzúlattal főldre borúl) Botsáss-meg nékem, Atya! engedni fogok parantsolatodnak. (szinetlen alázatossággal fel-emelkedvén) De ha parantsolatod… valakit mást válaszsz…
Fő Br. Te vagy utólsó a’ fel-kenttek közzűl, téged kíván a’ sor. Örvendgy meg-tiszteltetéseden! (a’ Kis-Bramin el)
Fő-Br. (egynehány Braminhoz) Ti mennyetek-ki az útszákra, ’s jelentsétek a’ Népnek hogy készül az áldozat. (kettőnek int) Ti pedig jertek velem. (midőn indúlna, elébe fut egy Indiai Tiszt)
IV. JELENÉS.
TISZT, ELŐBBIEK.

Fő-Bram.

MI hír? Mi dolog fűzött lábaidra szárnyokat?
Tisz. Vezérem parantsolattyából jövök.
Fő-Br. ’S mit kíván Vezéred?
Tiszt. Hogy a’ tűzi áldozat másszorra tétessék.
Fő-Br. Mi okból?
Tiszt. Attól tart, hogy a’ Nép, és a’ Katonaság-is, a’ Város oltalmazásától el-fog vonattatni az inneplés által. Ezen felűl ez a’ Templom, őrizet, és sántz nélkűl áll az Ellenség, és a’ Város’ kerítése között. Itéld-meg magad, ha az áldozat’ lángolása nem ingerelheti-e az Ellenséget félbe-szakasztani a’ fegyver-nyugvást, ’s zsákmányra hányni a’ Várost? –
Fő-Br. Haszontalan, idétlen tartalékok! – Menny, ’s jelentsd, hogy Vezéreddel magam fogok szóllani. (a’ Tiszt el-megyen)
V. JELENÉS.
FŐ-BRAMIN, BRAMINOK.

Fő-Bram.

MIT tsinállyak? Mitsoda istentelenség ez? Az akarja el-múlasztatni az Isten tiszteletét, a’ kinek éppen úgy illik az Isten ügyét védelmezni, mint a’ Hazáét. Rajta tehát Barátim! Hadd védelmezze a’ Világ’ fija ama’ kőfalakat; – az Isten szent tiszteletét mi védelmezzük, Istennek fijai! – A’ halotti áldozat nem olly dolog, a’ mellyet világi személyeknek kívánságok miatt el lehessen múlatnunk. Egész Nemzetek’ ditsősége, a’ Templomoknak, és ezeknek Papjainak tekíntete épűltt azon. A’ sanyarú Törvény tiszteletet szerzett mindenütt, és hódolást. Vak engedés volt thrónusunknak leg-erősbbik gyámola – (alíg hallhatóan) ’s az Oszlopa a’ Papi méltóságnak! Le-borúlva a’ főld’ poráig tisztellye a’ Nép ezt a’ Rendelést! Reszkessen, ha bennünket meg-lát. ’S arra, a’ ki ezt a’ szent tiszteletet meg-szűntetni akarándgya – akár Hazánkfija légyen, akár Idegen! – arra, Barátim, jajt! jajt! Isteneknek, és embereknek átkait! – Jertek! (el, a’ Braminok utánna)
VI. JELENÉS.
LANASZSZA, PALMIRA.
(Lanaszsza hoszszú fejér ruhában, melly gyász szín az Indiai Özvegyeknél. – Haj-fürttyeiben, és kezein drága kővek vagynak)

Palm.

’S EZ irtóztató rendelés alá adnád-e magadat? – Az lehetetlen! Rettegek azt hinni.–
Lan. Szűnny-meg rettegni. Te Persziában születtél, ’s nem esméred a’ Gangesz partyain lakozó Nép szokásait. – Látod-e ama’ széllyel-dőltt falakat, ama’ sziklákat, mellyek sok századok*
százatok
ólta feketűlnek a’ halotti tüzek által? Ott találta a’ lángban sok boldogtalan Özvegy a’ halált? – ’s kívánhatom-e, hogy ez a’ szokás kedvemért szakasztassék-félbe?
Pal. Istenek! ennyi nyúgodalmat a’ leg-rettenetesebb halál szemlélésében! Lanaszsza, szabadítsd-meg magad; jer, szökjünk-meg. – Ezen forró könnyekre, ezen…
Lan. Miért sírsz, Barátném? Azért-e hogy haló Lanaszszádnak utólsó óráját keserítsd? Ide e’ mejjre! (szerelmesen magához szoríttya Palmirát) Érezzd mint dobog szívem a’ közelgető el-szakadás miatt. De mit kívánsz, hogy válaszszak? Egy részről örökös gyalázattal bélyegzett élet, más részről ditsőséges halál. Amattól lelkem’ büszkesége tilt, ezt a’ Törvény parantsollya.
Palm. Igasságtalan, pogány Törvény! Átkozott légyen a’ férfi Nem, melly bennünket azért tsalogat a’ szerelem’ édességeivel házassági kötelekbe, hogy meg-ölhessen! Átkozott légyen annak emlékezete, a’ ki ezt leg-elébb kívánta kedvesétől!
Lan. Van egy Világ, Palmira, hol minden szenvedés meg fog jutalmaztatni, ’s jaj ott azoknak, a’ kik bennünket itt gyötröttenek! A’ mi engem illet, én készebb vagyok éltemet el-veszteni, mint betsűletemet. ’S osztán, Lanaszsza rég ólta ismeretes a’ gyötrelmekkel. Egyedűl néked légyenek megvalva szenvedéseim. – Özvegységem még a’ meg-áldoztatással sem volt olly irtóztató, mint házassági éltem volt!
Palm. Mit hallok? nem voltál-e Férjed’ karjai közt bóldog?
Lan. Nem voltam. Sorsom mostoha volt erántam elejétől fogva. Életemnek reggelét szerentsétlen szerelem borította-el.
Palm. Szent Istenek! Gyanakodásaim tehát nem voltanak ok nélkűl!
Lan. (sírva) Ah Palmira, tsak egyszer láthattam volna meg őtet ismét, tsak egy napotskát tőlthettem volna ismét karjai között! Be készen halnék-meg úgy most! – (eszmélve) De kevés időnk van hátra. Engedd hűségesen rejtegetett titkomat kebledbe öntenem. Hallgass-ki, ’s egyvelítsd könnyeim közzé könnyeidet. Tizenhat esztendős valék, midőn az Atyám el-hagyá Ouglyt. Az Anyám halála, el-pusztúló vagyonunk, olly inségre taszított, mellyből ki-nem vergődhettem. Azon a’ hajón, melly ide hozott, egy Európai Tiszttel ismerkedtem-meg. El-nyerte szerelmemet. Ó Palmira, be édes örömmel emlékezem még most-is azokra a’ napjaimra! Ah! boldogságom olly rövid, olly igen rövid volt…! Azólta meg-szűnet nélkűl folynak könnyeim! Az Atyám meg-sejdíté hajlandóságunkat, ’s félt, hogy Vallásomat el-hagyom. Mihellyt ki-kötöttünk, legottan*
leg-ottan
egy gazdag Polgárnak kénszeríté adni kezemet. – Nem szerethettem őtet soha!…
Palm. Nem szeretted, és meg-halsz érette?
Lan. Úgy kívánnya a’ vak végezés.
Palm. Nem, Lanaszsza, nem! Az Istenek nem gyönyörködnek illy szörnyű áldozatokban. Hidgy nékem, téged most várnak a’ boldog napok.
Lan. Ne űzz játékot gyötrelmeimből, nyomorúságomnak kedves Meg hittye! Az én sorsom eddig: szenvedés, – most halál!
Palm. (el-keseredéssel) Lanaszsza, Lanaszsza! De folytasd tovább beszéllésedet. Mi lett kedvesedből?
Lan. Meg-hallván Atyámnak akarattyát, magán kívül volt. Esküdt, hogy nem enged másnak. Rá állottam, hogy meg-szökjünk. Már minden készűletek meg-valának téve, midőn elő-jött a’ leg-szomorúbb órám, az, a’ mellyben őtet örökre el-vesztettem. Hajója parantsolatot vett indúlni. Engedelmeskedett kötelességének, ’s tőlem még az el-bútsúzás öröme-is meg-vala tagadva – – (Pauza a’ sírás miatt) Egynehány nappal azután öszve-adattattam férjemmel. Ah, Palmira, midőn ő mellette szállott-meg el-szalasztott Kedvesemnek emlékezete, ó mint folytak akkor könnyeim! Életem’ gyilkosának kiáltotta ezeknek mind egygyike férjemet.
Palm. Azólta nem halottál-e valamit Szerelmesed felől?
Lan. Semmit sem! Néha ugyan azzal a’ reménnyel tsalogattam magamat, hogy őtet ismét fel-fogom lelni. De a’ most meg-izentt áldozat e’ remény édességétől-is meg-fosztott. E’ hellyet tsak az a’ szorongató gondolat maradott-meg nálam, hogy túl a’ síron egy olly férjt látok-meg, a’ kit útálok; őtet, inségemnek okát, gyilkosomat!
Palm. O Lanaszsza, és még-is meg-akarsz…!
Lan. Hagygy békét. – Már meg-mondtam – (magához térvén) Istenek, botsássátok-meg egy nyomorúltt, erőtelen feleség’ kesergését! botsásd-meg azt, bóldogtalan árnyéka férjemnek! Látom, hogy inteszsz. Követlek! ha nem szerettelek-is, tisztelni fogom emlékezetedet. Élly a’ Meg-boldogúlttak’ örömeivel. Halálom nyisson útat oda néked. Itt pedig mondgya ezt felőlem a’ Maradék: „Lanaszsza, jobb sorsra volt érdemes.” (el-fojtódik) – – Ki jön?
Palm. Jaj oda vagyunk! Brámának egy Papja! Minden pillantásából érzékenység, ’s vérszomjúság látszik.
VII. JELENÉS.
KIS-BRAMIN, LANASZSZA, PALMIRA.

Palmira.

MITSODA irtóztató tudósítást hoz bús némaságod? Kész-e már a’ Papság égetni? Olly igen éhek*
éhez
vagytok-e meg-ölni barátnémat? –
Lan. (feddő szelíd tekíntettel) Hagygy magunkban Palmira.
VIII. JELENÉS.
KIS-BRAMIN, LANASZSZA.

Kis-Br.

(Lanaszsza felé közelítvén, magában) BOLDOGTALAN állapot! Amott pironság a’ vonogatozás miatt, itt kegyetlenségnek szemre-hányásai! – – (Lanaszszához) Nem, szerentsétlen Aszszony, ez a’ bús, főldre süllyedt tekíntet nem kegyetlenségnek jelensége. Szánlak téged, de nem menthetlek-meg. Soha sem fog szívem a’ Papságnak azon törvénye alá simúlni, melly azt parantsollya, hogy másoknak szenvedéseit érzéketlenűl nézzük. ’S miólta téged látlak, azólta lelkemben újabb, tüzesebb indúlatok zúdúlnak-fel az ellen. Ó ha rajtam állana, örökre el volna törőlve az a’ vérengező szokás, mellynek te kevés órák múlva áldozattyává tétetel. De Előljáróimnak vak buzgóságok, rendeléseik, ’s meg-tett esküvésem…! – Reám bízták meg-ölésedet, ’s – engednem kell.
Lan. Tsudálkozva látok egy Bramint, de nem hallom őtet. Hogyan? – Lakhatik-e vért szomjúzó Istened’ Templomában, lakhatik-e ez öltözet alatt illy szelíd érzés, illy szánakozó szív? Bramin, ha az a’ mit szád mondott szívedből jött-fel, ha szánakozásod nem kötődés, nem mérges tréfa, valld-meg, mért tettél éppen engemet, és nem mást valakit tárgyává?
Kis-Br. Tudakozzd inkább mért választott a’ Sors ez érzékeny szívvel Papnak? – De mit tehet egy erőtelen halandó a’ Mindenhatóságnak által nem hágható rendelései ellen? Engemet szűletésem-is szerentsétlenségre rendelt.
Lan. Születésed-is?
Kis-Br. Ó tudnád tsak hoszszas inségeimnek folyamattyát! – A’ harag’ órájában még gyenge esztendeimben arra választódtam, hogy Brámának Papja legyek.
Lan. Beszélly elő mindent. – Hagygy egy pertzentésig önnön bajomról el-felejtkezni, hogy a’ tiéidet sirassam. Győzhetetlen szánakozás vonsz feléd.
Kis-Br. Nemes szívű Aszszony! – De engedgy-meg, ha Előljáróimnak parantsolatyát, téged az irtóztató esetre készíteni…
Lan. Minekelőtte itt valál, készen voltam. –
Kis-Br. Ó úgy méltóbb a’ szánásra életem, mint halálod.
Lan. Értelek, Pap! értelek egészen. Állapotod tellyes inséggel. Én el-értem a’ határt; túl a’ síron nem tsorganak könnyek, de te…
Kis-Br. Hallgass! ne fojtsd-el az utólsó pislogó szikrátskáját az el-keményűlésnek, mellyel viszszás tsillagzataim ellen fel-fegyverkeztem. Ha majd meg-futod pályádat, ’s oda fennt meg-dicsőitve fogod imádni az Istent kérlek, emlékezz-meg rólam, kérj erőt kötelességeimet zúgolódás nélkűl tellyesíteni.
Lan. Altassad gyötrelmeidet, ’s képzeld-el mi leszsz az az Örökké-valóság e’ kínos élethez képest. – Most fogj hozzá történetednek elő-beszélléséhez. Vélem közlése talám enyhíteni fog szíveden.
Kis-Br. Bengala volt Hazám. Kétség kívül tudva van előtted az a’ kegyetlen szokás, hogy ott születése után harmad nappal minden gyermeket a’ Gangeszbe vetnek az Anyák, ha a’ nékiek nyújtott anyai emlőket harmadszor sem fogadgyák-el. Egygyike valék ezen szerentsétleneknek én-is, ’s oda vesztem volna bizonyosan, ha egy Hajós, el-lágyúlva Atyámnak esdeklései által, ki-nem kapott volna a’ folyóból. Ide hozának, ’s úgy neveltek mint árvát, ’s nem régiben az Istenek’ szolgálattyára avattattam-bé. Egy vén Bramin, a’ ki neveltetésemet vállalta volt magára, szívem’ érzékenységét gerjesztette inkább, mint fásította. Ő sem hajlott könnyen, és magával való hoszszas tusakodás nélkűl Papi durva törvényeink alá. Soha sem fogom el-felejteni utólsó intését, mellyek alatt karjaim köztt múlt-ki: „Szeresd az embereket. Ők mindnyájan Atyád-fiai, ’s légy hív Brámához.” Minekutánna végre a’ Szentségbe bé-avattattam, le-hullott szemeimről a’ vakság’ szemkötője! Mindenütt, valamerre néztem, zavaros szándékokat, keménységet, emberiségtelenséget láttam. Hallgattam még-is, míg végre az a’ szörnyű parantsolat, hogy téged meg-áldozzalak, szívem érzéseit fel-fedeztette. De el-felejtem magamat. Mire való ez az elő-beszéllés holott tulajdon sorsod… Istenek! mi lelt? mit jelent ez a’ meg-háborodás?
Lan. Születésedet nyomban követő viszontagságaid némelly szomorú emlékezeteket ébresztenek-fel elmémben. Meszsze innen, a’ Gangesznek távol parttyainn, áldoztatott-fel annak az iszonyú szokásnak, mellynek néked is áldozattyává kellett vala lenned, eggyik Testvérem. Ő a’ habok közt hólt-meg; én pedig! valamivel későbben tétettem egy hasonló iszonyatos szokás áldozattyává.
Kis. Br. (El-merüléséből fel-eszmélvén) Hogyan? Testvéred a’ vizbe öletett? Bengala vólt Hazád? – Nem ez vala e’ az én sorsom is Ouglyban?
Lan. Ouglyban? – Jól hallak-e?
Kis-Br. Igen is, én ott lettem.
Lan. Mennybeli Isten! Ennyi inségnek kellett-e utólsó órámra öszve-gyűlni?
Kis-Br. Mit hallok – – – (reszketve lép Lanaszsza felé) Nevezzd magad, szerentsétlen Aszszony!
Lan. (Meredtt tekintettel nézvén rá egy ideig) Az Atyámat Lanaszszának hívták.
Kis-Br. Szentséges Bráma! A’ Hugom…
Lan. Bátyám! – – – o szomorú eset! azért akadtunk-e egymásra hogy örökre el-szakadgyunk?
Kis-Br. (Dühöss el-keseredéssel) Ah, ezt kívánnyák Törvényeink.
Lan. Jer, szerető szívemre, kedves Bátyám! Jer, jer… de nem! menny, és add viszsza nékem azt az Idegent, a’ ki legalább szánó könnyek nélkűl vezetett vólna a’ tűz rakáshoz.
Kis-Br. ’S ezt nékem te mondod, Húgom?
Lan. Nem Húgod többé! Midőn azt az esküvést tetted, azt a’ kegyetlen esküvést, hogy ártatlan húgodat meg-ölöd, akkor sirva kesergett feletted őrző Angyalod; el-tépte vérségünknek köteleit, ’s viszsza repűlt az ég felé. – (El-keményűlve) Jer Bramin, adgy kezet, ’s vezess a’ tűzhöz.
Kis-Br. Ki vagy te? Meg-őrűltél-e inséged nagyságában? kérlek, térj magadba, ’s halld a’ mit mondok. Egy erővel ki-tsikartt esküvés – természettel ellenkező fogadása a’ Papságnak – miképen kötelezhetnének ezek engemet? Még nem lévén Testvér, meg-tettem az esküvést; most, Testvérré lévén, viszsza-vonom azt. Hally-meg tehát, Lanaszsza! hallyatok-meg engemet mennyeknek hatalmasságai! E’ tiszta, néktek szent leplekre esküszöm, meg-mentem Húgomat*
Húgamat
.
Lan. Azért e’ hogy magadat tedd áldozatúl? – Nem! Fogadd-el szíves köszönetemet, ’s botsássd-meg a’ fájdalomnak amaz őrűlését! Ah, hová leve előbbi állhatatosságom? Most, a’ te karjaid köztt, tőled szeretve, édes Testvérem, irtózással nézek a’ halálra. (Által-öleli) Bátyám! Bátyám!…
Kis-Br. Ha az vagyok, jer velem! Szökjünk-el innen!
Lan. Szökjünk? hová Szökjünk? Nem készűl e’ már a’ tűz rakás? Nem gyülekeznek, e’ már Papok, és Rokonim? Nem tóldúl-e mindenfelől a’ nép, hogy veszni lásson?
Kis-Br. Minden Istenekre, Lanaszsza! meg kell szabadúlnod! Jer…
Lan. Ha a’ Halál elől el-szökhetnénk-is, el-szökhetnénk-e egy úttal vétkes tselekedetemnek belső érzése, és örök gyalázatom elől? Nem üldöznének e mindenütt Rokonimnak átkai, férjemnek boszszús árnyéka, a’ boszszantott Istenek? Nem Bátyám, nem; engem semmi sem szabadíthat-meg! – Ha szeretsz, gördíts siromra egy szánakozó könny-tseppet! – – Jer, vezess a’ Papokhoz, ’s haggy meg-halni.
Kis Br. Rettenetes Vakság! – Lanaszsza tehát a’ vétket választtya kötelesség hellyet? a’ gyalázatot a’ betsűlet’ képében? – Legyen úgy! vessd alája magadat annak a’ gyilkos Törvénynek, mellyet szentté tsak ember gyűlőlés, és fanatizmus tett! rettegj az álmodozott gyalázat ijesztéseitől! tapossd-el a’ Természet szavát, a’ testvéri hűséget, és önnön javadat parantsoló kötelességeidet! Én Testvéred vagyok. Meg-egyezésed ’s akaratod nélkűl is ki-ragadlak veszélyedből. – Még tudok egy módot – meg-próbálom azt ’s kész leszek szembe-szállni a’ néppel, a’ Papokkal, a’ Törvényekkel. ’S akkor le-mondok az Istenek szolgálattyáról örökre, ’s átkozni fogom ezeket a’ véres óltárait a’ gyilkos buzgóságnak. Széles tengerek, sivatag puszták, ’s meszsze fekvő tartományok rejtenek-el bennünket amaz iszonyatos vidékekről, a’ hol egymást fel-lelénk. – (Pauza) Akkor tégedet, tégedet foglak egyedűl tisztelni, isméretlen Isten, kit olly gyakorta imádtam titkon eddig is, tégedet kegyes Isten, ki nem gyönyörködöl az emberi vér ki-ontásában! Ó halld-meg kiáltásomat! botsássd-alá Angyalaidat, ’s szabadítsd-meg ezt az ártatlant!
Lan. Én is – én is érzem hogy te, tsak te vagy az igaz Isten, Európaiaknak Istene! Néked légyen szentelve egész életem, ha meg-mented azt!!
Kis-Br. (Öszve-ölelkezve. – El) Bátorodgy-fel, Lanaszsza! Majd viszsza-jövök.
IX. JELENÉS.

LANASZSZA*

LANASZSA

(magában.) MIT akar ő? – ’s mitsoda soha sem érzett érzések emelik szívemet? Áldott légy, életnek reménye! Ah, előbbi állhatatosságom tsalódás vólt!
X. JELENÉS.
LANASZSZA, PALMIRA.

Palmira

(sietve.) ÖRVENDGYÜNK, Édesem! Tsak egy óra haladgyon, ’s meg-lészeszsz szabadítva!
Lan. Miképen?
Pal. Az Ellenség Vezére által-izent, hogy a’ fegyver-nyugvás idejét nem hoszszabíthattya-meg. A’ Pólgárok készek késedelem nélkűl fel-adni a’ Várost, mert az inséget el-viselni továbbá nem lehet. Ha az ellenség itt leszsz, ne tarts semmitől. Az Európaiak soha sem fogják meg-engedni hogy meg-áldoztassál. – Vidúlly-fel tehát, ’s űzzd-el azt a’ rettegő búslakodást, mellybe az érzéketlen szívű Bramin ejtett.
Lan. Ne nevezzd érzéketlen szívűnek, Palmira! – Ó ha ismernéd! – Jer, értsd-meg titkomat, ’s örvendgy velem! – – – Ki hitte vólna? imé ez a’ Bramin… ez a’ Bramin…
Pal. Mond ki hamar, ’s ne kinozzd nyughatatlanságomat!
Lan. Ez a’ Bramin… (vigadva) Testvérem!
Pal. (El-rémülve) Hogyan? – – – Testvéred?
Lan. Az igen is! – A’ gyilkosság Templomában, életem estvéjén lelem fel-őtet, őtet a’ Régen siratottat!
Pal. Tsudállom ezt a’ véletlen esetet. – ’S mit végezett ő? azt e’ hogy meg-öl?
Lan. Hogy meg-szabadít, akármi éri.
Pal. Ó hálá néktek, kegyelmes Istenek, könyörgésem meg-hallgatásáért. – Lanaszsza, kérlek mindenre! mindenre a’ mi előtted szent! ne hátráltassd szándékát.
Lan. Ah, de Rokonaim…
Pal. El-hidegűléseket könnyen el-felejted egy illy kedves Testvér karjai köztt. Rajta, kedves Barátném! légy állhatatos! Az a’ remény, hogy el-vesztett szerelmedet fel-találhatod, adgyon erőt rettegéseidnek*
rettégeseidnek
.
Lan. Félre, félre nevének említésével. Emlékezete nem erőt ád nékem, hanem öszve rontsol. Kérlek, elő ne hozzd többé. Ha majd nem leszek, ’s valamelly sors véle megismértet, add-által néki e’ tsókot. Mond néki, hogy őt Lanaszsza még halva is szerette. De – ezt szorossan meg kívánom tőled – sorsom bóldogtalanságát előtte titokban tartsd! (öszve-fontt karral el)

II. FEL-VONÁS.
(Egy Pagóda Udvara.)
I. JELENÉS.
EUROPAI GYENERÁLIS, OBERSTER, TISZTEK,
(hátrább) STRÁZSÁK.

Gyenerál.

ELLENSÉG, nem Ellenség! akarom, hogy a’ had itt is tisztellye a’ maga Törvényeit. Ez a’ Templom, kerítésestűl együtt, menedekhellye légyen azoknak, a’ kik a’ fegyver nyugvás ideje ki teléséig magokat ide vonandgyák. Oberster Uram, hirdetesse-ki ezt a’ seregnek.
Ober. Igen is; de hát ha az Ellenség…
Gyen. Ne tartson tőle Oberster Uram! Ez a’ nép sokkal betsűletesebb mint-sem hogy meg fogja szegni fogadását. (a’ Tisztek el-mennek.)
Ober. (Óráját ki-rántván) Már tsak három óra vagyon hátra. Tartok tőle hogy ez az idő rövid leszsz a’ sok meg-sebessedettekről gondoskodni, a’ kikkel a’ part el vagyon borítva.
Gyen. Ha szívesen igyekszik mindenikünk az emberiség kötelességeit tellyesiteni, nem leszsz rövid. Oberster Uram ismér; szívem soha sem vólt érzéketlen másoknak nyomorúsága eránt. Jó-tétel vala a’ forrása a’ fegyver-nyugvás ideje meg nem tóldásának; sok vér folyt már is; ne öntsünk többet, ha nem kénszerítnek.
Ober. Adgya Isten! de tartok tőle hogy a’ Városiak átalkodottsága…
Gyen. Nem maga mondta-e elébb Oberster Uram, hogy a’ Várbéli Vezér dühössége szelídűlni látszott, és hogy úgy tetszik mintha a’ fel-adástól nem vólna többé idegen? Talám meg engedi az Ég, hogy a’ bástyákon nem sokára ki-szegezhettyük a’ Béke fejér zászlóját. Tsak így fog tellyesedést érni kivánságom; mert azt a’ nyereséget, a’ mellyet ember-társaimnak öldöklésével, ’s hazafi*
ha-hazafi
könnyeken vásárlottam, szívem mindenkor útálta.
Ober. Bóldog az a’ Sereg, a’ ki illyetén Vezér alatt hartzol az igaz űgyért.
Gyen. Már akkor is, mikor egynehány esztendők előtt leg-elsőben útaztam e’ környékeken, sirva néztem e’ népre, mellyet a’ Természet illy egyenes szívűnek, bátornak, hadakozónak szült. Be bóldog vólnék, ezt gondolám magamban, ha egykor öszve-törhetném azokat a’ bilintseket, mellyeken ezt a’ Superstitio, és a’ Braminok fogva tarttyák. De haszontalan! Hozzá szokván az iga-hordáshoz, útállya azt, a’ ki őtet meg menteni igyekszik, ’s hanyatt homlok rohan a’ nyilvánságos veszélybe. – Oberster Uram maga szóllott a’ Gouvernőrrel, elébe adta néki, hogy Királyunk nem szándékozik az ő Törvényeiket, ’s Vallásokat változtatni; elébe adta néki, hogy mi nem kivánunk egyebet egy kikötő révnek bátorságos bírásánál, hogy abban kereskedő hajóink Indosztáni hoszszú úttyok után meg-pihenhessenek. Az a’ vad kevélység, a’ mellyel, a’ mint Oberster Uram jelenté, izenetemet félre vetette a’ Gouvernőr fel-hevitett ugyan, de nem tüzelhetett boszszúlásra. – (Sóhajt, fel ’s alá sétál az Obersterrel, ’s nevekedő biztossággal tovább beszéll.) – Titkos aggódás fogott-el miólta e’ Város kőfalait ismét meg-láttam. Ez előtt hat esztendővel egy fiatal Indiai leánykát szeretem itt. Ő is szeretett engem, ’s azt óhajtottuk mind ketten, hogy egymásé maradhassunk örökre; De az Attya egy ide való Lakoshoz kénszerité menni. Ó Barátom, miket nem próbáltam, hogy azt a’ szeretetre méltó gyermeket magamévá tegyem! Haszontalanok valának mérész igyekezeteim! midőn éppen szökni akartam véle, parantsolatunk érkezett a’ haza felé indúlásra. Szívem hidegen maradott el-vesztése ólta, és tompán minden gyönyörűség eránt. A’ szerentsének minden reám vesztegetett adományai sem felejtették-el vélem egykori bóldogságomat. A’ hová fordúltam, oda késért imádást érdemlő képe; oda késértek veszteségemnek gyötrő érzései – (sóhajtva) ’s tsak a’ sírban*
sirbán
lészek mentt előlök.
Ober. Szerentsétlen Ember! – De ki tudgya, hát ha itt ismét reá akad Gyenerális Úr?
Gyen. Ez az egy gondolat enyhítette gyötrelmeimet, ez az egy remény élesztett-fel tsüggedéseimből, miólta Európát második ízben el hagytam. – Nyughatatlanúl várom a’ Város fel-adattatását, ’s kettőztetném az ostromot, de szívem szánja rondálni azt a’ hellyet, a’ hol Lanaszszám lakik. Ez vala neve. Már mindent tud Oberster Uram. – (Lassúbb hanggal) Mennyen, kérem, ’s járjon végére, ha él-e ő? Oberster Uram az egyedűl, a’ kire magamat bizhatom.
Ober. De bé-eresztenek-e a’ Városba?
Gyen. Elég leszsz ha a’ leg-közelebbik kül-városba megyen. A’ Lanaszszák familiája ismeretes az egész Indiában. De, kérem Oberster Uramat, indúllyon mindgyárt.
II. JELENÉS.

A’ GYENERÁLIS.

O HA még élsz, kedves bálvánnya szívemnek! ha azon iga alá nem vetettek vólna, a’ mellyel ijesztgettek! – Bóldogitó képzelés! szenderíts-el egy pertzentésnyiig! – – Te pedig édes Hazám, botsássd-meg, hogy a’ szerelem aggódásait egyűvé kaptsolom a’ had’ gondgyaival. (kezét szívére tévén) Szerelem, és kötelesség régen örökös frigyet kötöttek itt! De mi ez? mitsoda zajt hallok? úgy tetszik erre közelget – – (a’ lárma felé indúl)
III. JELENÉS.
GYENERALIS, OBERSTER.
(sietve szalad-elő.)

Gyeneral.

OBERSTER Uram-e? Tudósitást hoz? No mint van, hol van Lanaszsza? Itt-e a’ Városban?
Ober. Meg-engedgyen Gyenerális Úr, még nem engedelmeskedhettem parantsolattyának.
Gyen. Mi gátlotta meg?
Ober. Egy szörnyű eset. Még most sem – Nints erőm elő-beszélleni!
Gyen. Tsendesedgyen Oberster Uram, – Mi baj?
Ober. Tolakodva megyen mindenfelől a’ Nép. Az útszák meg-rekedtenek…
Gyen. Ellenünk? – ki hihette vólna ezt?
Ober. Nem az, nem az!*
Nem az, nem az?
egészen más oka van öszve-futásának. A’ Braminok dühössége egy irtóztató innepet akar űlni. Egy fiatal Özvegy Aszszonyt még ma elevenenn égetnek-meg.
Gyen. ’S miért?
Ober. Vallásoknak ostoba törvényei azt kívánnyák.
Gyen. Irtóztató dolog!
Ober. Az öszve-sereglett Nép nyughatatlanúl várja már elő-hozattatását. A’ Braminok a’ Templom udvarában állanak, ’s kezek reszket le-szedni róla drága őltözeteit, mert valami rajta van, azzal mind a’ Papok osztoznak-fel.
Gyen. Hogy lehetne ez? hogy nézhetné tisztelettel a’ fösvénységnek, ’s kegyetlenségnek ezt a’ fertelmes triumfusát ennek a’ Népnek Religiója? – Jöjjön Oberster Uram, ’s hagygya továbbra szerelmem’ kívánságának tellyesítését. Az emberiség kötelességei elébb valók a’ szerelménél. – Mennyünk, szabadítsuk-meg a’ szerentsétlent!
Ober. Szép, de haszontalan szándék! Hiszi-e, Gyenerális Uram, hogy egynehányad magunkkal a’ Nép vakságán, ’s a’ Papok istentelenségén győzhetünk? Nem készek-e ezek az egész Sokaságot mennyei bóldogságoknak ígéretével, ’s pokolbéli kínoknak ijesztgetéseivel a’ leg-dühösebb meg-támadásra ingerleni? Haszontalan leszsz igyekezetünk. – De… Imhol a’ Fő-Bramin az egész Papsággal.
Gyen. Hallyuk mit akar.
IV. JELENÉS.
AZ ELŐBBIEK, FŐ-BRAMIN, BRAMINOK.

Fő-Bramin.

KI vagy te, déltzeg Keresztyén! a’ ki az idegen Nemzetek’ leg-szentebb rendtartásaikat öszve-téped, ’s egy meg-hóltt férjnek árnyékát az őtet illető ádozattól meg-fosztod? – ’s kik ezek a’ te követőid, hogy a’ Templomot, és annak szent küszöbét, és udvarát meg-fertéztetik? engemet, és e’ Papjait az Istenségnek, tsúfsággal illetnek? ’s a’ fegyver-nyugvás’ el-telését nem várván, népünket meg-támadgyák?
Gyen. ’S tselekedték ezt? – Hálá légyen tenéked, szent Isten! hogy ezt tselekedték!
Fő-Br. Hogyan? ’s te ezt nékíek még magad hagytad-e?
Gyen. Nem hagytam. Tulajdon érzékeny szívek adott reá parantsolatot. (az Obersternek) Mennyen Oberster Uram, tsendesítse-le őket, ’s vigyázzon, hogy semmi erőszakot ne kövessenek-el. (az Oberster el)
V. JELENÉS.
GYENERÁLIS, FŐ-BRAMIN.BRAMIN.

Gyen.

(Pauza) DE hát te ki vagy, istentelen! a’ ki viszsza-élvén szent hívatalod’ tekíntetével, olly rendtartásokat védelmezel, mellyeket mi Európaiak elejétől fogva ámításnak neveztünk, mert ellenkeznek az emberiség’ szelíd érzéseivel? – Menny, ’s nyissd-fel Templomodat! tedd azt ezután az űldözött szenvedő Fedhetetlenség’ menedék hellyévé! Dőjtsd-fel önnön karjaiddal azt a’ nagy rakás tűzi fát, mellyen fene áldozataidat szoktad égetni, és légy így e’ tiszteltt őltözet alatt Békeségnek Hirdetője, emberiségnek Angyala! Akkor, majd akkor, ha kezedet a’ kegyetlenségtől meg-fogod mosni, – ha majd, inség, és kínok hellyett, segedelmet fogsz magad körűl terjesztgetni, és vígasztalást, akkor én-is úgy tisztellek, mint Istennek szolgáját, kinek képét most tsalárdúl viseled. Álmélkodva látlak tégedet, de meg-rettenés, meg-indúlás nélkűl. Hijába forog boszszús szemed körűltem a’ dühösség’ szikrázásával. Hally-meg engem, Fő-Bramin, hallyatok-meg, Braminok, ti-is! Ne égjen itt többé a’ vérengező tűzi áldozat! ne halmozza hóltt test a’ hóltt testeket! Ki-tépem a’ szent füstölőt a’ papi ruhába őltözött hóhérok’ kezeiből! Úgy áldgyon-meg az Ég’, és Főld’ Teremtője, ki-tépem azt! Le kapom a’ meg-vakítottak’ szemeiről a’ vak-hit kötelékeit, ’s eltörlöm a’ dühösség óltárát Templomaitokból, hogy a’ vas járom alól meg-szabadított maradék valaha, áldgya hamvaimat, ’s így szóllyon: „Áldott, áldott légyen Montalbán, a’ ki kardot rántott az Emberiség’ el-taposott jusaiért!”
Fő-Br. Istent káromló Keresztény, úgy szóllasz-e itt velünk mint meg-győzöttekkel.
Gyen. Az én leg-főbb érdemem az, hogy Ember vagyok.
Fő-Br. Én pedig Fel-kenttye vagyok Brámának!
Gyen. Olly Istennek-e, a’ ki szívedet vérontásra ingerli?
Fő-B. Istentelen, ne szidalmazzd őtet! Rettegj boszszújától! Minémű ellenséges szándék hozott tégedet ide, hogy szent rendtartásainkat*
réndtartásainkat
öszve-dúllyad? olly rend-tartásokat, mellyeket századok ólta tisztelve néz a’ Gangesz’ Tartománnya. Vagy talám azt hiszed, hogy esztelenűl vakmerő karokkal ama’ szent tzipreszszusokat-is ki-forgatandod töveikből, mellyek agg karjaikkal fedik-bé széles partyainkat?
Gyen. Mihelytt az Emberiség’, ’s Hazám java kívánni fogja, azonnal.
Fő-B. Hasztalan leszsz igyekezeted. – Az idő kemény három kérget font körűlöttök.
Gyen. Mondgyad inkább szíved körűl, Istentelen! Minél régibb az a’ kegyetlen szokás, annál hamarább szűnnyön-meg. – Öreg, ki tiszta szívet nem bírván, e’ ruhát a’ Szentségből loptad-ki! minek nevezzelek tégedet? Papnak? Braminnak? tégedet, ki tsak ember sem vagy? mitsoda szörnyeteg szűlt téged a’ kietlen pusztákon, ’s hideg kő szirteken? mitsoda levegőt szívtál te midőn lettél? nem érzetted-e soha-is azt a’ szelíd jó szívűséget, melly az emberi szíveket segedelemre nógattya? Hah, hogy nékem kelle rá tanítani! – De úgy segéllyenek az Egek! meg-tanítlak rá, véget vetek dühösködésednek. Aludgyon-el örökre az áldozó lángja, ’s ez a’ Templom…
Fő-B. Ne káromkodgy! (elébb lép) Üssd-által ezt a’ mejjet! tépd-ki ősz hajaimat! taszíts-le a’ sírba! ’s áldani foglak: de szentségünket meg-ne mérészeld ferteztetni. – Tudd-meg, hogy ha az áldozó-tűz lángja elalszik-is, de az a’ szent buzgóság, az az állhatatos készség, melly az örökké-valóságnak reménységén épűlt, tántoríthatatlan. Nem tudod-e, hogy mi nálunk az Istenek eránt való tisztelet a’ férj eránt való hűséggel egygyütt jár? ’S osztán a’ mi Aszszonyaink nem ismérnek nagyobb betsűletet, mint ha férjeik után önnként halhatnak-meg.
Gyen. Ostoba betsűlet! ’s még ostobább, esztelenebb, irtóztatóbb, midőn Pap javallya.
Fő-B. Volt ollyan idő, a’ midőn nékem-is szabad volt kevésbé érzéketlennek lenni. Láttad volna tsak azon tövisses meredekségeket, mellyeken fel-kelle másznom, míg mostani méltóságomra jutottam. Jer közelébb, számláld-meg azon seb-forradásokat, mellyekkel öszve-metéltem mejjemet. Nem keresvén a’ halált, még többet tettem – szenvedtem azt! Akkor én-is sírtam másoknak inségei felett: de az idő, és szokás könnyeimnek forrását fel-száraztották. Most tehát – (belső meg-indúlással) akár ki légy, merd még egyszer keménynek nevezni szívemet.
Gyen. (meg-fogja kezét) Tiszteletes képű Öreg! Botsáss-meg, ha hevességem meszsze ragadott! – Szelídűlly-meg, kénszerítlek az Istenre, ’s tedd viszsza a’ maga jussaiba az emberiséget. Törőld-el ezt a’ sanyarú Törvényt, – minekelőtte még a’ Várost úgy nem nézem ismét mint Ellenség.
Fő-B. Azt nem tselekedhetem, ha akarnám-is bár. De rajta! tégy próbát, mit tehetsz. Fojtsd-el, ha lehetséges, azt a’ megrettenni nem tudó bátorságot, azt a’ hűséget, melly a’ mi Aszszonyainkkal a’ halált megvetteti. Kapd-ki kezeikből a’ tőrt, és a’ mérget, ’s úgy dőjtögesd-fel halotti tűz-rakásainkat.
Gyen. Hogy lehetne azt hinnem, hogy a’ ti Tartományotok illy irtóztató Aszszonyokat szűl? Nem, Pap! nem, hazudsz. Az Aszszonyi lágy szívbe nem férkezhetnek illy természet ellen való indúlatok. ’S ha tsak ugyan volna-is illy fene állat, mi tartóztathat engem? A’ ki soká kétségeskedik, tsak félig teszi-meg kötelességeit.
VI. JELENÉS.
EGY BRAMIN, ELŐBBIEK.

Bramin.

AZ Özvegy már a’ Templomban vagyon. A’ Papság téged vár, hogy gazdag őltözetét az óltárra aggathassa.
Fő-B. Menny, ’s jelentsd hogy jövök.
Gyen. (el-állya úttyát) Egy lépést sem! Látni akarom elébb a’ Szerentsétlent.
Fő-B. Az lehetetlen. Az ő kötelessége az, hogy magát Idegeneknek szemei elől félre vonnya. Szent magánosságában még mi Papok sem háboríthattyuk meg.
Gyen. Nem tudod-e, hogy a’ had minden rendtartást fel-bont?
Fő-B. De nem bontya-fel az Istenek’ tiszteletét. – Ha lehetséges vólna-is őtet látnod, meg-nem változtathatnád végezését. Tsudálkozva, el-szégyenűlve térnél-viszsza, hogy egy olly Aszszonyt láttál, a’ kinek virtusa, ’s állhatatossága minden férjfi vitézséget felűl-halad. (Ő el. A’ más óldalon, az Oberster jön-elő)
VII. JELENÉS.
GYENERÁLIS, OBERSTER, továbbat
TISZTEK, és STRÁZSA.

Tiszt.

HA tsak fél fertályig múlatunk-is, oda leszsz minden. A’ tűz-rakást már meg-gyújtották. A’ Braminok’ dühösségeket még a’ Gouvernőr-is javallya.
Gyen. A’ Gouvernőr-is? tsak azért kívánták a’ fegyver-nyúgvást, hogy annál szabadabban gyilkolhassanak? – Rajta, Barátim! ragadgyuk-ki kezekből az áldozatot; ’s a’ ki velünk ellenkezni mérészel, Bramin nem Bramin, hallyon-meg! – (El-akarván menni) De nem! Nem megyünk-e tovább mint illik? Kevésbbé kell-e tisztelnünk Indiában a’ fegyver-nyugvás jussát mint egyébütt? Ha nehéz-is meg-tartani a’ mértéket, győzni fogok magamon! Montalbán nem leszsz hiteszegett! Tegyünk még egy probát. A’ Gouvernőr mejjében talám emberi szív vér. – De, hát ha ő ellenkezni fog? akkor se fojtsunk-meg Népeket; akkor se sertsegtessük-bé diadalmas lobogóinkat vérrel. Jertek! Még az ártatlanság meg-mentése alatt sem szabad el-felejtkeznünk, hogy ellenségeink emberek.

III. FEL-VONÁS.*
VONAS

(A’ Templomnak Belsője. Az Oszlopok’ bóltozattyai alatt a’ meg-áldozottAszszonyoknak képei állanak.)
I. JELENÉS.
LANASZSZA.
(magában, szélnek eresztett hajjal, fejér ruhában, drága kövek nélkül, le-botsátott fekete fátyollal, mellyet a’ Templomba léptekor*
lép tekor
hátra-vét)
TEHÁT nints mód többé a’ ki-szabadúlásra? Életemnek virágjában kell tehát meg-halnom? Irgalmatlan Sors! – melly nékem egyedül azért adott viszsza egy Testvért, hogy azonnal viszsza vegye. – Őtet minden bizonnyal érettem tett igyekezetei ejtették veszedelembe. – – – Hah, borzasztó tsendesség! Ismérlek! Benned ólálkodik utánnam a’ gyilkos Halál! – – Ó még sem jön, még sem jön! Bár tsak könyöröghetnék, érette, és magamért! De nem könyöröghetek. – Midőn ahhoz az isméretlen Istenhez kiáltottam-fel az elébb segedelemért, akkor el-fordúla Bráma tőlem, ’s a’ Vallásnak minden vígasztalása örökre el-hagyott. A’ mi megmaradt nálam, ez az eleven érzés volt, melly inségemet, ’s szerelmemet érezteti. Jer tehát kedves képe annak, a’ kiért olly betses vala eddig nékem az élet! (mejjéről von-elő egy képet) Vígasztally te, midőn mindenek elhagytanak. Nem változtattad-e sokszor a’ leg-síralmasabb magánosságot-is Paraditsommá? – – Jönni hallok valakit. Rejtőzz-el ismét kedves kép! Ide rejtőzz-el, ’s itt rothadgy-meg vélem egygyűtt!
II. JELENÉS.
FŐ-BRAMIN, BRAMINOK, LANASZSZA.

Fő Bramin.

HA ez a’ nyúgalmas tekíntet nem tettetés’ játéka, ha fogadásod még szívedben űl, – légy áldott énnékem, Leánya a’ szent Egeknek! Semmi sints többé e’ földön, a’ mi szívedet magához vonnya. Ez életnek múlandó örömei mitsodák azokhoz képpest, a’ mellyekkel amoda fennt fel-tserélni*
fel-tserélní
fogod? Rózsa alatt fekvő kígyók, méregbe kevertt méz, ’s hasonló azon ingoványokhoz, mellyekben sietve el-ballag a’ Szarándok’ lába, hogy el-ne süllyedgyen. Jer tehát, ’s tisztítsd meg egészen lelkedet, kedves Lanaszszám! Tekínts-fel Brámához, és vesd alája magad az örök Végezések’ rendeléseinek! Alkalmaztasd magadat Hazád szent szokásainak. Engeszteld meg férjed’ lelkét az egekkel, ’s hally-meg tsudáltatva. Maradékoknak Maradékai fogják tisztelni emlékezetedet, ’s áldani fognak, követésre érdemes Remeket! szent tettek’ Példáját. Márvány oszlop emelkedgyen-fel itten a’ Templom’ tornátzában nevednek fenn-tartására – amott pedig szent tsókkal fogadnak-el azok; a’ kik, úgy mint te, diadalmasan vívtak-meg a’ halállal.
Lan. Betsűlet, Kötelesség, és Törvény kívánnya halálomat, – ’s erre nézve önnként megyek az áldozatra, a’ nélkűl, hogy azt vizsgállyam, ha amott bóldogságba vitetem-e, vagy talám örökre semmivé teszi a’ Mindenható azt, a’ ki a’ Természet’ rendét ideje előtt szólíttya-elő. Zúgolódás nélkűl vetem alája magamat sorsomnak. Gyávaság volna pályám’ meg-hoszszabbításán igyekezni, ha bár egészen tőlem függ-is az. Az élet énnékem teher, ’s illőbbnek látom, hogy elébe-mennyek a’ Halálnak, mint sem, hogy azt nézzem, hogy a’ Természetnek ez az Ellensége, fel-fegyverkezve minden gyötrelmekkel lassan öldököl-meg. Nézd, így várom a’ Halált! –
Fő-Br. Áldásnak, kegyelemnek, választásnak Leánya! Mennyei ditsőséggel fogja meg-koronázni hűségedet az Isten.
Lan. Tsak egy kívánságomnak*
kívánságomaak
– egy ártatlan, tulajdon hasznomat nem tárgyazó kívánságomnak adgy ez inség sullya alatt hellyt!
Fő-Br. Mitsoda kívánság maradott hátra szívedben?
Lan. Hogy én legyek a’ leg-utólsó áldozattya a’ Fanatizmusnak, ’s kegyetlenségnek! hogy az emberiség el-törőlhetetlen jusai…
Fő-Br. Némúly-el, Boldogtalan! ki ne mond ezt az istentelen szót. Zúgolódásod meg-bánttya az Egeket. Ez el-veszi áldozatodnak egész betsét, ’s érdemtelenné tenne a’ Halhatatlanság pálma-koszorújára. – Látom, ’s fájdallom!!! látom tégedet-is el-maszlagosított az a’ méreg, a’ mellyel az Európaiak a’ mi erkőltseinket meg-vesztegetik, Isteneinket ’s szent hitünket nevetségessé tenni igyekeznek. Bukj-meg, Lanaszsza! borúlly-le a’ főld’ poráig, mellyből vétettettél, ’s víjj-meg önn magaddal Bráma, a’ kinek szenteltettél, erőtelenségedet erővé, a’ halál setét vőlgyét örömnek mezejévé váltóztattya. Alázzd-meg magadat, ’s vedd-el áldását. (Térdre esik. A’ Bramin reá-teszi kezeit, ’s így állanak egy ideig némán) E’ pillantás ólta ez a’ gondolat adgyon néked erőt: „Az egész India rám néz, ’s van olly Isten, a’ ki jutalmat ád a’ Szenvedőnek” (fel-emeltt kézzel imádkozva mégyen-el. A’ Braminok utánna)
III. JELENÉS.
LANASZSZA.
(térden állva, ’s el-keseredve néz a’ Fő-Pap után)
ÉS van olly Isten, a’ ki boszszút áll a’ szenvedőkért! – (hirtelen fel-ugrik) Mi vólt ez? Áldás? Áldásod, Pap, fejemre szállott: de szívem érzéketlen maradt alatta, és hideg. Menny! adgy illy áldást mikor átkozni fogsz akarni! – – Istenek, hol vagyok? Itt – amott – mindenütt valamerre futok, láng! – Hah, mint tsapkodnak-fel a’ rakáson! – – Ah, most – most már engem-is tsapkodnak! Segítsetek! szánnyatok-meg! Jaj nékem, hogy születtettem! (midőn el-gyengűlve dőlni akar, a’ Kis-Bramin bé-lép)
IV. JELENÉS.
KIS-BRAMIN, LANASZSZA.

Kis-Br.

(sietve mégyen felé, ’s meg-kapja az eldőlés elől) IMHOL vagyok, édes Húgom! – Szent Isten, mi ez? Térj magadhoz! Az Ellenség Vezérét akartam fel-keresni, őt akartam meg-szabadításodra kérni.
Lan. Hogy vethetted magad ennyire? Ó Bátyám, hát ha…
Kis-B. Hagyd elő beszéllnem! – Nem leltem-fel őtet a’ táborban, ’s el-tsüggedve tértem viszsza. De képzeld-el meg-rezzenésemet, midőn viszsza-jövetelemkor közel a’ Templomhoz, a’ Fő-Braminnal veszekedve láttam-meg, Braminaink között. Esküdött, hogy egytől*
egyről
eggyig fel-kontzoltattya a’ kinek része lészen meg-ölettetésedben. Onnan a’ Gouvernőrhez ment – ’s mihellyt viszsza-jő, téged kíván látni.
Lan. Engemet? – Ha szeretsz, Bátyám; ha betsűletem, ha az ő élete kedves előtted, menny, és bírd reá, hogy azt ne tselekedgye. Tudod, melly sanyarúk Törvényeink. Most nékem Idegenre tsak pillantani sem szabad többé. Menny, Bátyám, ’s tartóztasd viszsza.
Kis-Br. Mire való ez az ellenkezés, édes Húgom? A’ mit tselekedett, azt az emberiség’ érzéséből tselekedte, minekelőtte ismért. – Láttad volna tsak, midőn éretted a’ Fő-Braminnal versengett. Majd szánakozás, és szelídség, majd ismét harag, és boszszankodás szikrázott szemeiből. Szívem el-fagyott a’ Fő-Pap’ kőszívűsége alatt; ellenben ezerszer által-akartam ölelni a’ Gyenerális térdeit; de rám vetettek tekíntetei el-ijesztettek. – Nem esmérte szívemet.
Lan. Szavaid tiszteletet támasztanak bennem eránta. Háládatos könnyek alatt borúlnék…
Kis-Br. Tehát magad elébe ereszted őtet? Ó tedd azt, édes Húgom!
Lan. Nem eresztem, mert nem szabad. Ez halálom után-is gyalázattal borítana-el. Menny inkább, ’s kérd, hogy állyon-el szándékától, ’s mondgyad néki, hogy sem nem szabad őtet látnom, sem nem akarom. Hogy pedig hirtelen támadott szándékát annál könnyebben el-ólthassd, mond azt hogy egy háládatlan, egy szánakozására ’s kegyességére érdemetlen Aszszony vagyok. – – – Menny, menny!
Kis-Br. (Szemre hányással) Bóldogtalan! – Igy adsz-e hálákat a’ segedelemért annak az Istennek, a’ kihez fel-kiáltottunk?
Lan. (meg-ölelvén) Mit tégyek? Mit tehetek? – Ó érzem hogy meg-értem a’ halálra!
Kis-Br. (el-lágyúlván) Lanaszsza!
Lan. Tsak egy Halandó kedvéért kívántam vólna meg-hoszszabbítatni rövid életemet. – Ah, édes Bátyám! az a’ könny, mellyel most ortzáidat áztatom… ah! már nem él!
V. JELENÉS.
PALMIRA, AZ ELŐBBIEK.

Palmira.

(Lanaszszához) TÍZ tizenkét pillantás alatt itt leszsz az Ellenségi Sereg vezére. Ne tarts semmitől, kedves Barátném! Tulajdon*
Tulajdom
karjaival akar ki-ragadni veszélyedből. Most már nem tégedet féltlek, hanem őtet. Az alatt míg a’ Gouvernőrhöz ment erántad szóllani, a’ Braminok fel zúdították ellene a’ Népet. Félek hogy fegyverre kap mind*
mint
a’ két fél.
Kis-Br. Ne rettegj érette! én magam kelek-fel védelmére. Öllyön meg inkább a’ Nép, mintsem hogy a’ fegyver nyugvás’ jusait fel-bontsa.
Lan. ’S hát ha mind te, mind ő, oda lesztek! meg fog hasadni szívem belé! Nem; nő a’ veszedelem minél tovább kések. Ereszszetek, hadd lépjek-fel az áldozatra!
Pal. Az Istenért! mit végzettél?
Lan. Azt tenni a’ mit kötelességem kiván.
Kis-Br. Ójjanak az Istenek! Azt soha sem fogom engedni.
Lan. Azt akarjátok-e tehát hogy az veszszen-el a’ ki meg-menteni akart? – Ereszsz, Bátyám! az én tüz-rakásom választtya-el őtet a’ Néptől, téged a’ Braminoktól.
Kis-Br. (haszontalanúl tartóztatván) Lanaszsza!
VI. JELENÉS.
A’ KIS-BRAMIN, és PALMIRA.

Kis-Br.

(Palmirához) SIESS utánna, ’s ne hagyd egy lépésnyire is! amott látom tiszteltt Barátunkat! Menny, én majd utánnad indúlok. (Palmira el.) Mi ér még vallyon? Bóldogtalan Lanaszsza! Átkozott Vakitás! mikor szünsz-meg már végre az ártatlanságot, ’s a’ virtust öldösni?
VII. JELENÉS.
A’ KIS-BRAMIN, GYENERÁLIS, HADNAGY, és STRÁZSA.

Gyener.

(a’ Kis-Braminhoz, a’ ki a’ Theatrumon keresztűl menni akaró Gyenerálisnak, úttyába áll) MI kell neked?
Kis-Br. Méltoztassál ki-hallgatni.
Gyen. Nem ismerem-e Előljáródat? Általa mindnyájatokat ismerlek. Átok szállyon fejetekre!
Kis-Br. Ó ha ismernél! – Nem ollyan vagyok én mint ők!
Gyen.*
Geen.
Mi gondom nekem arra?
Kis-Br. Ó tisztellt Vitéz, ha azt a’ szerentsétlen Aszszonyt ismernéd, a’ ki a’ legirtóztatóbb szokásnak leszsz mindgyárást áldozattyává…
Gyen. Most ismerek rád. – Kémnek kűldött-ki Előljáród! – (merően néz szemeibe, ’s meg-fenyegeti) Pap! a’ te őltözeted mindent gyanússá tesz! – gyanússá még a’ szánakozást is! Ismérlek benneteket! – Oszolly előlem.
Kis-Br. Esküszöm arra az Istenre, a’ kit te imádsz, tsalatkozol. – Ama’ szerentsétlen Aszszony inséges állapottyát ismered. Ismerd az enyémet is. – Testvére vagyok!
Gyen. Testvére?
Kis-Br. Úgy vagyon!
Gyen. Isten! úgy az ő állapottya még keservesebb.
Kis-Br. Sőt könnyebb ez által. Azt hiszed-e, hogy vérségem gyilkosságra fog lobbantani? Nem, nagy hírű Vezér! a’ tűzi áldozat egy istentelen, átkozott rend-tartás. Minden eremben a’ Húgom vére foly. – Valahol az ártatlanság meg-szabadítása felől van kérdés, ott én mindenütt ollyan vagyok, mintha Európa lett vólna Hazám.
Gyen. Azt mond-meg először, ha Testvéred önként vetette-e alája magát ennek az áldozatnak?
Kis-Br. Önként. Ha láttad vólna melly szelíden viselte magát, tsudálnád nagy szívét. – Néha ugyan újolag érzi állapottyának keserves vóltát. Szegény Aszszonyka! Szerelmét férjén kivűl egykoron valamelly imádott kedves bírta vólt. –
Gyen. Lehetséges vólna e? – ’S miként nézheti ez a’ nyomorúltt hogy kedvese a’ leg-iszonyúbb halálra vettetik? Hol van ő? ’s ha itt van, nem igyekezett-e ki-szabadítani?
Kis-Br. Szánnyad őtet! Tsillagzatai távol vidékekre vonták-el. – Ah, nemes szívű Vezér, a’ Lanaszsza meg-szabadítását tsak te tőled lehet várni.
Gyen. (el-rezzenve) Mitsoda nevet botsátottál-ki szádon? – Lanaszszát mondád?
Kis-Br. Igy hívják a’ Húgomat. De honnan jő el-rezzenésed? – Ne reszkess! Én kész vagyok érette…
Gyen. (el-bódúlva*
el-bó dúlva
)
Lanaszszának hivják?
Kis-Br. Igen is! – Ismered talám?
Gyen. Lanaszsza? – – Ha ismérem e? – – Ő, a’ kit véghetetlenűl szerettem, ő van e’ Templomban? őtet akarják meg-ölni? – Mennynek főldnek Istene, segíts! (menni akar, de a’ Kis-Bramin meg-kapja)
KisBr. Hová akasz menni?
Gyen. Hozzá! hozzá!
KisBr. Az lehetetlen! Veszélybe taszítaszsz mindnyájunkat. Tudd-meg, ama kőfalakat nem lehet által hatnod; a’ Nép annak tsak sejdítésére is fegyverre kél. ’S képzeld-el, ha áldozattyává lészeszsz a’ Nép dühösségének, mi leszsz Lanaszszából?
Gyen. Fetsegésed semmit nem használ (Kardot ránt) Félre!
Kis-Br. (El-állya az úttyát, ’s által-öleli térdeit) Az aggodalomnak e’ könnyeire, mellyeket érette húllatok! arra az Istenre kérlek, a’ kinek jóvóltoddal szolgálsz! álly-meg, álly-meg, és tsendesedgy! Mit használ ott az erő, hol setétben terjed az álnokság? Tekints azon tsudákra, mellyeket az Ég eddig tett hogy meg-szabadítsa Lanaszszát*
Lanaszát
. Hiszen te néki tsak eszköze vagy! – Vigyázz hogy hevességeddel el ne rontsd a’ mit ő akar meg-tenni!
Gyen. Légyen úgy! – De sietnünk kell, mert kevés időnk van. Nem tudsz valamelly módot?
Kis-Br. Tudok, de ahoz tsak akkor foghatunk, mikor minden egyéb reményünk el-enyészend. A’ Templom alatt vagyon egy tágos száraz tsatorna, mellyen ez-előtt már meg-menekedett az áldozattól egy Özvegyünk. Ezen amaz erdőig lehet el-hatni, melly a’ tenger parttyait*
partty ait
fedi-el. Rendelly oda éjfél tájban egynehány tsólnakot, ’s én Lanaszszát magam adom kezeidbe.
Gyen. Ó Lanaszsza, mint reszketek éretted! Illy közel hozzád – és még is illy meszsze! Meg-látlak-e igazán?
Kis-Br. Meg-látod bizonnyal. Hűségemre bízhatod magadat – tsak tsendesedgy! Térj-viszsza a’ táborba, mert itt attól tarthatsz, hogy a’ Papság rád zenditi a’ Népet.
Gyen. Én nem félek a’ veszélytől, ’s kész vagyok…
Kis. Br. Mi leszsz úgy Lanaszszánkból ha nem engedsz?
Gyen.*
Gzen.
Engedek. – Adgy kéz-fogást! – – – De jaj, jaj néked, ’s mindnyájatoknak, ha meg-tsalsz!
Kis-Br. Hogy teheted-fel azt rólam? Nem vagyok-e Testvére?
Gyen. (Pauza) – – – Nyugtass-meg egészen! Jer a’ Fő-Braminhoz, ’s valld-meg az egész Nép előtt, hogy Lanaszsza Húgod.
Kis-Br. Kivánod ezt? Ha azt tselekedném, bizonyosan másra bíznák meg-öletését; ’s siettetnék az iszonyú szempillantást. Itt a’ halogatás, és tettetés az egyetlen mód a’ szabadúlásra. Az Égnek minden boszszúja szállyon rám, ha tsalni akarlak! – – De amott jön a’ Fő-Bramin. Jaj nékem ha meg-talált látni. – Isten hozzád! Sietni fogok feléd, mihellyt lehetséges leszsz. (el)
VIII. JELENÉS.
A’ FŐ-BRAMIN, és GYENERÁLIS.

Gyen.

(elébe fut) ISTENNEK Papja, hallgass ki még egyszer!
Fő-Br. Mire való vólna az? Nints’ időm.
Gyen. Irgalmazz Lanaszszának! Tőled függ egyedűl sorsa!
Fő-Br. Mondgyad, az Istenektől, kiknek őnként ajánlotta áldozatúl magát.
Gyen. Tőled függ, tőled egyedűl! – Pap, hagyd meg-lágyúlni el-keményűltt szívedet. Nem ismered annak betsét, a’ kit meg-áldozni szándékozol. – Nézz el-hevülésemre! nézz miként reszketek magam is, ’s te is reszkess! Öszve-ölök mindent, valaki ellenem áll.
Fő-Br. Miólta Isteneknek szolgálok, el-tanúltam reszketni emberek előtt.
Gyen. Jó! a’ boszszú tehát engemet tégyen Istenné! – ’s te, Pogány! te rettegj először előttem! – – Vagy el-halasztod hólnapig az áldozást, – vagy vér boszszú száll rád, és Templomodra! Ezt az élő Istenre, ’s e’ kardra fogadom, (kardot ránt) mellyet népednek vére festett bé! – Ha vigyázatra rendeltt katonáim’ szemességét meg-tsalod, ha Lanaszsza hólnapig meg szűnend lenni! – egy sem láttya meg közzűletek hólnap a’ le-szálló napot! – (a’ Fő-Braminhoz) Istentelen szívedet tulajdon magam szúrom által; Templomodnak egy köve sem marad meg a’ másikon; ’s Pagódád’ fel-dúltt halmán fogja egykor tudakozni az el-borzadott szarándok, hogy hol az a’ helly a’ hól Lanaszszát meg áldoztátok. (Int a’ seregnek, ’s el! –)
IX. JELENÉS.
A’ FŐ-BRAMIN.
(Sokáig el-hülve áll egy hellyett)
– – – ’S a’ Bráma mennykövei alszanak? – Rajta Barátim! Ha ma hagynak-el az Istenek, hagygyanak-el örökre! Az a’ veszély, a’ mellyel bennünket ez a’ Hitetlen rettegtetett, őtet magát érje! minekelőtte az éj a’ főldre veti homályos fátyolát, sorba öllye öket a’ dühös halál. – El-mégyek a’ Gouverneurhöz, ’s reá veszem, hogy a’ fegyvernyugvás idejét hoszszabítassa-meg. Mindent fogunk igérni, de semmit sem meg-tartani. – Majd midőn az India napja ennek a’ Templomnak leg felsőbb ékességeit aranyra festendi, ha akkor vérrel nem árad-meg a’ tenger, ’s ha habjai keresztyén hólttakat*
keresztyén, hólttakat
nem hánynak-ki parttyaira – ha Isteneinket szidalmazó Vezérek még él: – jó, szabadúllyon-meg Lanaszsza. – Ez a’ szent Templom légyen nevetségévé a’ népnek, – tetejét emészsze meg a’ láng, – mennyezete szakadgyon öszve felettünk, ’s a’ pokol örvendezései légyenek halotti énekem!!! (el)

IV. FEL-VONÁS.
(a’ Theátrom egy Pagóda kerítését mutattya. Mellette jobbra kőszirt-repedések,’s túl azokon a’ meszszi tenger, innen ezen pedig, félig ki-égetett törzsökű agg tzipreszszusok látszanak. Középen áll a’ tüzi áldozatra készített fa-rakás,Balra a’ Templom oszlopattya, hová a’ Nép gyülekszik.)
I. JELENÉS.
KIS-BRAMIN’, utánna PALMIRA érkezik
(a’ Kis-Bramin lassú bús lépésekkel közelget-elő a’ Templom’ bóltozattya alatt)

Palm.

OH jó, hogy reád akadok! Siess, siess meg-menteni Lanaszszát!
Kis-Br. Haggy-el! oda van minden reményem!
Palm. (el-ijedve kapván-meg a’ Kis-Bramin karját) Ah!
Kis-Br. Nem hallád éjfél tájban a’ puskák’ durrogását? Nem hallád a’ meg-támadottak’ kiáltozását segedelemért?
Palm. Valami lármát halottam. Zúgott a’ tenger; Süvőltve szívódott végig a’ Templom bóltozattyán a’ szélvész. Lanaszsza könyörgött, én sírtam.
Kis-Br. Az ő halálát sirattad, Bóldogtalan! Papjaink által bérelt*
bérleltt
gyilkosok ölték-meg.
Palm. Kit?
Kis-Br. A’ Lanaszsza tiszteltt Meg-szabadítóját!
Palm. (hirtelen sikóltással rogy-le az áldozatra készített tűz-rakás mellett)
Kis-Br. Térj magadhoz! – Lanaszsza nem hal-meg; mert élek én!
Palm. (sokára magához térvén) De – miként tudod – hogy –
Kis-Br. Hajnal tájban jött viszsza egy Pap-társam. Jelen vólt ezen az iszonyatos tetten. – Nézzd, nézzd mint*
mind
libegnek még amott egynehány öszve-rontsoltt hajó-darabjaik; amott mások még most-is füstölgenek. – Halál! kínos, gyötrelmes halál azokra, a’ kik meg-gyújtották!
Palm. Ah! a’ mi Lanaszszánk…!
Kis-Br. Alig szállott-le az álom a’ bátran fekvök’ Seregére, midőn a’ Fő-Bramin némelly pénzen fogadttakat ki-külde, hogy az Ellenség hajóit gyújtsák-meg. Kevés idő alatt láng borította-el azokat. Tsak kettő, vagy három szabadúlhatott-meg. A’ Katonaság’ nagy része ki-lépett vala a’ partra, ’s a’ gyepen fekűdt. De midőn a’ láng’ látása által fel-riadván, a’ tűz óltására siettek, néki estek a’ miéink, ’s egytől eggyig*
egyről eggyik
le-kontzolták. Az el-esttek köztt vala Vezérek is, a’ mi Meg-szabadítónk! – (Palmira sír) – – Sírj, Palmira! én-is sírok! De mit használnak a’ könnyek? – Menny-viszsza Barátnédhoz! esküdd*
esküdt
azt néki, hogy én el-nem hagyom. Mellette fogok utólsó tseppemig. Fel-zendíttem a’ Braminok ellen a’ Népet, ’s az Istenek ki-fognak segíteni inségeinkből!
Palm. Hasztalan remény (le-térdel) Ha ártatlanságot kívántok áldozatra, irgalmatlan Istenek! – vegyetek engem’ Lanaszsza hellyett! (fel-kél, ’s búslakodva vonnya hátra magát)
II. JELENÉS.
A’ KIS-BRAMIN.
(fel, ’s alá járván)
TEHÁT viszsza-esél abba az örvénybe, bóldogtalan Aszszony, a’ mellyből egy érzékeny kar akart ki-ragadni? – Sőt a’ mi több, Meg-szabadítódat-is le-rántottad magaddal! – – Irtóztató eset! – ’s még-is, még-is bóldog vagy! Ah, nem ismérted őtet! őtet, a’ ki életét kotzkára vetette, hogy a’ tiedet meg-tarthassa! – Tudtad volna tsak, hogy az a’ te Kedvesed volt! – (Zaj kívülről) Mi ez? – Jaj oda vagyok! – Itt az áldozás órája! – – (habozva a’ kétséggel, ’s maga el-szánásával) – Ó Lanaszsza! – (egekre emeltt karral) Isten, a’ ki segédünkre hívánk, isméretlen jó Isten, nints-e hatalmadban tsudát tenni? te sem tudsz-e meg-szabadítani? (az éneklés közelít)
III. JELENÉS.
FŐ-BRAMIN, a’ BRAMINOK, és a’ KIS-BRAMIN, NÉP.

Fő-Bram.

BÉKESSÉG tinéktek, Indiának Lakosai! Én vagyok, a’ ki viszsza hozám közétekbe a’ Békességet. Az a’ fene Ellenség, a’ ki Istenteket szidalommal illette, a’ ki meg-maszlagítá erkőltseiteket, mondgyátok-meg, hol van most, örök halál-éj borította-el! ’S hálá légyen Isteneinknek, én valék az ő boszszú-állásoknak diadalmas eszköze. – Atyátok-fiainak lelkei, kik az ellenség által estenek-el, ki-szállottak sírjaikból, ’s boszszú-állásra ingerlettek engemet. Fel-kőltem, ’s félbe-szakasztám a’ fegyver-nyugvás’ idejét. Láttátok, hogy segédemre jött Bráma, mert a’ mi győzedelmünk ő tőle vagyon. Rajta, Népek! Ő néki adassék a’ hála*
hálá
, a’ ditsőség, és a’ magasztalás! Ez a’ nap örök innepe légyen az ő ti reátok árasztott kegyelme emlékezetének. Most tehát fogjunk az áldozathoz. A’ Bráma szent neve’ ditsőítésére lobbannyon lángokra a’ Deli*
Dely
Özvegy! – (a’ Kis-Braminhoz) Menny, hozzd-elő Lanaszszát!
Kis-Br. Kitsoda? én e? Nem fogom azt soha tselekedni! – – Tudd-meg, tiszteletes képű Öreg, hogy a’ te tetted egy undok, gaz tett. Öszve-tépte azoknak a’ kötelességeknek lántzait, mellyek engemet hozzád kaptsoltanak. Azon éj ólta, mellyen megtörted a’ fegyver-nyugvás’, és Népek Törvényeinek jusait, azólta gyilkosság, és gyújtogatás bélyegzette-meg homlokodat. Nem vagy érdemes, hogy többé óltáraink körűl forogj. Káromkodás azt hazudnod, hogy isteni boszszú-állásnak eszköze vagy! – Ezt mondom néked az egész Nép előtt.
Fő-Br. Millyen vakmerőség tőled, a’ Bráma Fő-Papját dorgálni! Tartóztathattya-e még valami karomat…
Kis-Br. (bátran elébe állván) Itt vagyok, ölly-meg, ha tetszik, – mint azt ölted-meg, a’ ki az emberiség jusai mellett kőlt-ki ellened. – Örömmel veszek-el, tsak Lanaszsza éllyen!
Fő-Br. Istent káromló!
Kis-Br. A’ Nép ítéllye-meg, ha az vagyok-e. Egy védelmére alkalmatlan, erőtlen Nemet akartam fel-szabadítani a’ leg-iszonyatosbb Törvény járma alól. Istentelenség-e ez? – (a’ Nép felé fordúlván) Ti, kiket az el-réműlés főldhöz szegzett, felellyetek: miért öldössük mi kegyetlenűl azokat, a’ kiket a’ leg-szentebb, leg-édesbb kötelékekkel kötött szíveinkhez a’ Természet? azokat, a’ kiktől az életet, és az életnek leg-édesebb örömeit veszszük?
Fő Br. Hitetlen, büszke gyermek, ki szabadított-fel tégedet, Hitünknek, ’s Hazánknak szokásait itélgetni?
Kis-Br. Az Igazság’ el-fojthatatlan érzése, és az Emberiség. Hogy lehetne az jó, hogy lehetne az igaz, a’ mit az a’ Bíró, a’ kit maga adott Vezetőmnek a’ Teremtő, hazugságnak, és tsábításnak kiált? – ’S tsudálkozz ezen felűl. Engemet Lanaszsza felé szent kötelek vonzanak. Lanaszsza nékem testvérem.
A’ Bram. (tsudálkozó zajgással) Testvére?
Fő-Br. Ó hallatlan gyalázat! Testvére vagy, és még-is el-akarod vonni a’ meg-áldoztatástól!
Kis-B. Szívednek kegyetlensége, és az a’ vakság, a’ mellybe kész-akarva süllyesztetted-el magadat, annyira öszve-zavarták elmédet, hogy azt se érthesd, mit kíván a’ vérség. Lanaszszát szeretni, ’s gyilkos kezeid közzűl ki-ragadni – – ezt kívánta ez tőlem.
Fő-Br. (egy más Braminhoz) Menny te, ’s vezesd-elő az áldozatot.(a’ Bramin el)
Fő-B. (a’ Kis-Braminhoz) Ez a’ meg-tiszteltetés ne légyen soha tiéd. Távozz-el innen, Hiteszegett!
Kis-Br. Nem elébb, hanem minekutánna hóhéri tisztedről, ’s azon kötelességekről, mellyekbe viszszás sorsom tévesztett, örökre le-mondandok. Ó látnád, mint pirúlok, midőn eszembe jut, melly szíves tisztelettel, ’s engedelmeskedéssel függöttem ez ideig istentelen szíved’ hagyásaitól! – Hallyátok-meg, Indiának Nemzetségei, a’ mit szám előttetek eskűszik: Színetek előtt mondok-le örökre szokásaitokról, törvényeitekről, Papságomról! (meg-szaggattya ruháját. – A’ Nép közt tseté-paté támad)
Fő-Br. Légy tehát örökösen ki-rekesztve Hazádból, és szent Templomaiból! Űldőzzenek papi átkaim egy hellyről más hellyig, egy pusztából más pusztáig, ’s végre emészszen-meg a’ Bráma mindenható mennykövének emésztő tűze! – Oszolly szemeim elől. –
(Kívűlről közelgetők’ kopogása, és ez a’ hangzás: Lanaszsza jön!)
Fő-Br. Papok, mennyetek elébe az áldozatnak.
IV. JELENÉS.
AZ ELŐBBIEK. Elébb EGY BRAMIN, azután LANASZSZA, és
a’ síró GYÁSZ-ASZSZONYOK által késértetve.
ÖSZVE-TÓLDÚLTT NÉP.

Lanaszsza.

(Vadon forgó szemekkel) HÓL vagyok? – mitsoda irtóztató késértet űldöz? – – ó most ismerek reá, a’ férjem árnyéka! – jaj, mint rettentenek szemei! – Mégyek bóldogtalan Lélek, mégyek bóldogtalan Lélek, mégyek; nyugtassd-meg magad!
Pal. Szerentsétlen! – gyötrelmeiben meg-őrűlt!
Kis-Br. Ó édes Húgom!
Lan. (reá ismervén) Te vagy, Bátyám? Ölelly meg, ha késértet nem vagy. – Vallyátok-meg, igaz-e hogy meg hólt érettem? Érettem, Érettem, a’ nélkűl hogy tudta vólna ki vagyok?
Fő-Br. Én ölettem-meg titkon!
Lan. (néki szaladván) Kő-szívű, vérengező Öreg! Reszkess! a’ boszszú állónak kezében van már a’ kard. – Rettegj! rettegj! – már tsap vele!
Fő-Br. Vonnyátok-el! ’s fogjatok az áldozathoz.
Lan. Én kész vagyok. De szálly magadba, ’s képzeld-el, mint fogsz számolni halálomért.
Kis-Br. Nem, kegyetlen, nem! nem eresztelek!
Pal. Lanaszsza!
Lan. Ereszszetek!
Kis-Br. Értsd-meg tehát, minekelőtte a’ tűz rakásra fel-lépsz, egész szerentsétlenségedet! Ne add e’ kettős győzedelmet ellenségeidnek. – Az az Európai Tiszt, a’ kit szerettél, – oda van!
Lan. Kitsoda?
Kis-Br. Montalbán! – Ő vólt az önmaga a’ ki éretted vítt; ő vólt az, a’ kit ezek meg-öltenek.
Lan. (a’ legelevenebb kín*
leg elevenébb kin
sikóltásával) Ah! – – (Palmira meg-kapja az el-dőlés elől)
Kis-Br. Menny, bújj-el, ’s ély, hogy meg-hóltt kedvesednek halálát sirathassad – (nagy tsendesség)
Lan. (nyúgodalommal és állhatatosan. Le törli könnyeit) Gyújtsák-meg a’ tűz-rakást.
Kis-Br. Haszontalan! nem eresztelek!
Palm. Elébb engemet öllyenek-meg!
Lan. Hagygyatok – nintsen ő többé! – hagygyatok!
Fő-Br. (a’ néphez, és Braminokhoz) Kapjátok ki kezeikből!
Kis-Br. (azokhoz, a’ kik félre vonták Lanaszszától) Kő szívűek, ki vonhat-el engem ő tőle? – – Lanaszsza fel lép a’ tűz rakásra, mellyet a’ Papság mindenik óldala felől kezd gyújtani. – Palmira sikóltva rogy-le)
Fő-Br. (a’ Kis-Braminra mutatván) Vessétek a’ tűzbe ezt is!
Kis-Br. Áldásod sohá sem vólt nékem olly kedves, mint ez a’ halálos rendelés. – Véled egygyütt halok-meg, kedves Húgom! (midőn fel-lép a’ tűz-rakásra, kivűlről fegyver tsörgetés, és mérges zaj hallatszik)
Fő-Br. Mi ez? mit jelent ez a’ lárma?
UTOLSÓ JELENÉS.
Az ELÖBBIEK. EGY INDIAI TISZT,
’s utánna INDIAI KATONASÁG. – EURÓPAI Sereg.

Ind. Tisz.

ODA vagyunk! – szaladgyatok! (a’ nép tolongással iramodik ki a’ Templom kerítésén, öszve-zavarodás mindenfelé.) Itt az Ellenség! Itt az Ellenség! ezt kiálttya minden száj. Az Indiai sereg közzűl egynehányan*
egynehanyan
kardra kelnek, de mind el-hullanak. Az Európaik elfoglallyák a’ Theatrumot. Elő-jön Montalbán is, ’s fel-szalad a’ tűz rakásra, ’s le-kapja Lanaszszát, ’s le ugrik véle. – A’ tüzet el-ólttyák.
Fő-Br. (elébe vetvén magát a’ Montalbán seregének) Egy lépést se tovább! Ez a’ helly szent helly! (a’ Katonaság dühös boszszúval rohan reá. A’ Fő-Bramin el-esik; a’ többiek szaladnak)
Gyen. Hálá tenéked, Isten! – Lanaszsza… meg van mentve.
Lan. Ő az! ő! – Montalbán!
Gyen.*
Gzen.
Enyém vagy tehát tsak ugyan, örök bálvánnya szívemnek!
Lan. Meg-szabadítóm!
Fő-Br. (haldokolva. Egynehány Európai Katona karjain, kik rajta segíteni akarnának) Jaj nékem!
Gyen. Mitsoda ez? (a’ Katonákhoz) Nyomorúlttak, nem parantsoltam-e meg, hogy senki se bántsa?
Tisz. Vakmerően ellene szegeszte magát embereinknek. Oktalansága miatt esett-el.
Gyen. Menny-hát, szerentsétlen, a’ hová tsillagzataid hívnak. Az ég úgy botsássa-meg gonoszságaidat, mint én! (Barátságosan meg-fogja kezét, de el-tollya a’ Fő-Bramin)
Fő-Br. (heregve) Bráma, álly boszszút – érettem – és magadért –
Gyen. Vigyétek félre, ’s hagygyátok tsendesen ki múlni. (el-vitetik) semmi se szakaszsza félbe fel-virradtt bóldogságomat. – Lanaszszám, enyém vagy?
Lan. (nyakába borúlva) Tiéd – és örökre!
Kis-Br. Ó szerentsés óra!
Gyen. Most kezdem már betsűlni életemet, midőn azt néked ’s véled élhetem!
Gyen. Tsak egy két pertzentésig késtem vólna, nem leltelek vólna többé életben. Ravaszkodással kellett élnem. Azon tenger öbölbe vontam félre magamat, melly a’ Vár nap keleti bástyáit veszi körűl; ’s ki hirdettettem, hogy az éjjeli meg-támadás engemet is meg-ölt. Végre midőn láttam hogy erre az irtóztató inneplésre mindenek együvé gyűltenek, ’s az egész Várost véletlenűl fogom ellephetni, elő-jöttem, ’s az az Isten, a’ ki az ártatlanságnak védelmére kél, erőt adott karomnak. – Meg-mentettelek, édes Lanaszszám!
Kis-Br. Meg-szabadítás Istene*
Istenne
! néked légyen ezen túl szentelve életünk!
Gyen. Hólnap leszsz meg-kereszteltetéstek innepe, (Lanaszszához) ’s a’ mi öszvekelésünknek! – (le-vonnya sűvegét, ’s fel néz az Egekre) Pillants áldással alá! Fogadd el kegyesen azt a’ mit néked szívünk nyújt! Rontsd-öszve ezt a’ Vérengezés, és Vakság lakhellyét! – Annak, a’ ki meg-mentette az ártatlanságot! az örök Irgalmazónak tiszteletére emellyünk itt Templomot! ’s minden nyelv, minden ajak magasztallya őtet!



7.
ΣΩΚΡΑΤΗΣ ΜΑΙΝΟΜΕΝΟΣ
AZ AZ
A’ SZINOPEI
DIOGENESZ’
DIALOGUSAI.

Consil. Wieland írásiból

Insani sapiens, nomen ferat aequus iniqui,
Ultra quam satis est, virtutem si petat ipsam.

FILOZ. PROF.
SZENTGYÖRGYI ISTVÁN
ÚRHOZ
SÁROS-PATAKONN*
SAROS-PATAKONN
Édesenn említem még mindenkor azt az időt, mellyben Te engemet mintegy kiszakasztva más tanítványaid közzűl, bíztosabb társalkodásodra méltóztattál, ’s karon fogva vezetvén Rómának és Græciának dőledékjei közzé, az elragadtatott Ifjat, ki az ő Poétáikbann eddig csak a’ Poétákat lelte vala fel, a’ Bőlcseknek ismerésére is szoktatgattad. Így ismértetted Te vélem a’ Chryzippusznál és Krántornál filozofusabb Horátzot, és Homért; így Xénofont, Plutárchuszt, és azt a’ csintalan Nevetőt, kinek bujdosó lelke legközelébb a’ Ferney Urában ütötte-elő magát, Lúkíánuszt. És, ó mint ömlödözött ollyankor teli szíved! mint ragadott-el szavaidnál nem kevésbbé tanító példád! – – Ez a’ megkábúltt Szókratesz már akkor Tanítóm vala nékem. Te az ő nyelvét nem értetted, mint én nem a’ Te Görögéidét. Elhevűlve példád által a’ gyermeki magahittség’ mérészségével kezdtem őt Előtted magyarázni, de megszégyenűlve akadtam-el. Vedd azt tőlem, érettebb férfitól, most; ’s vedd örökös tiszteletemnek, ’s a’ leghívebb, legforróbb háládatosságnak, melly vala tanítványnak mellyjében a’ legérdemesebb Nevelő eránt lobogott, jelenségéűl; egyszersmind pedig engedd-meg, hogy közönségesen tiszteltt charaktered, azok előtt, kiknek gyávaságok Diogeneszemnek különösségein s egyenességén meg fog botránkozni, őnéki védelem és mentség légyen. – Kérni fogom a’ barátság Isteneit, hogy nékem szeretetedet tartsák-meg; tudják ők, hogy ettől életemnek sok bóldogsága függ. – –
Aprílisznek 17dikénn 1792.
Kazinczy

DIOGENESZNEK
VALÓSÁGOS CHARAKTERE(16
Töredék Wielandnak Előbeszédéből, mellynek első leveleibenn azt akarja elhitetni az Olvasóval, hogy ő ezt a’ Munkát valamelly Benediktínusz Szerzet Klastromának régi kézírásai közt lelte, ’s Németre csak fordította.
)
– – HA hitelt érdemlene az, a’ mit Diogenesz felől a’ a’ Filozofusok’ Biográfiájának Kritika nélkűl való Kompilátora, vagy a’ Deipnozofisztikákat író nyomorúltt Grammatikus beszéll, úgy a’ mi Cynikusunk a’ legkábább, legocsmányabb és legszenvedhetetlenebb idétlen fajzása lett vólna az emberiségnek, ’s meg nem lehetne fogni, miként mondhatott ’s követhetett ez az Ebember olly józan mondásokat és tetteket, a’ millyeket a’ Régiek említenek felőle; ’s az akkori idő’ legelső rendű Bőlcseinek barátságát, és becsületét miképen nyerhette-meg.
A’ kiknek ez eránt kétségei támadnak, megnyugtató magyarázatokat lelnek Heumannbann és Bruckerbenn. Nékem légyen elég a’ Diogenesz ellen tett vád miatt, a’ megnevezett két Görög Irókkal más két Görög Irót állítani szembe.
Ezeknek eggyike ARRIÁNUSZ’ eggy olly férjfi, kit személyes érdemei Kappadóciának kormányszékére ültettenek Hadriánusz Császár alatt; és, a’ mi ennél több, a’ ki tanítványa ’s barátja vólt Epiktétusznak; sőt ennek a’ második Szókratesznek egyszersmind Xénofonja is. Nékem nem a’ legkedvesebb dolgom a’ kiírás; azokat tehát, a’ kik forrásomból meríthetnek, kéntelen vagyok az ö Epiktétuszának 22-dik és 24-dik részeire útasítani a’ III. Könyvbenn. Látni fogják ott, melly kedves képet fest Arriánusz Diogeneszről; látni, hogy azzal a’ függetlenségre vágyással, azzal a’ bátor egyenességgel, azzal a’ jószívűséggel, ’s emberi ’s Kozmopolítai érzésekkel festi mindenütt, mellyek által ő ezen Dialogusokban minden rendessége mellett megszeretteti magát az Olvasóval.
’S ha megengedem is bár , hogy Arriánusz őt csak a’ szebbik óldalról festette; az mindazáltal igaz lessz csakugyan, hogy olly rút, mint az őt gyalázó Iróknak róla vett képe, nem lehetett; mert a’ ki szép férjfit akar festeni, nem választ Therzíteszt modellnek.
Második Tanúm a’ Filozofus DÆMONÁX, kinek charakterét Luciánusz, – eggy ollykor midőn valakit dícsér igen is hiteles Iró, mert ez rajta felette ritkán történik-meg! – Xenofoni tüzzel ’s Plutárchuszi kedvességgel rajzolta. Egykor a’ régi Filozofusok felől lévén beszéd, ’s az tétettvén kérdésül, hogy az elsőség mellyiket illeti? Én, monda Dæmonáx, Szókrateszt tisztelem, Diógeneszt csudálom, Arisztippuszt szeretem. – ’S midőn néki Olympiábann képsarampót akarának álítani, ezt a’ megtiszteltetést azon okból ellenzette, hogy Elődijeknek*
Eldődijeknek
gyalázatjokra ne váljon, hogy azok sem Szókratesznek, sem Diogenesznek nem állítottanak státuákat.
Hogy Diogenesz azok előtt, a’ kik között élt, nem vólt tekintetben, és inkább Eszelősködőnek tartatott , mint valóban Bőlcsnek, az meg nem cáfolja az Arriánusz és*
ës
Dæmonáx tanúságából eredett állatást. Mit nem kellene nékünk tartanunk Szókratesz felöl, ha őt csak az Arisztofanesz felhőiből, az Anytusz vádjából, vagy Bíráinak ítéletekből ismernénk! Kevés tapasztalása van annak, a’ ki nem tudta sok példákból megtanúlni hogy ez vagy amaz szokástól való eltávozás, akármelly ártatlan légyen az bár, a’ legbőlcsebb embereket is elegendő gyakorta egyebeknek nézetni mint a’ micsodák. – De ezek eránt a’ kezünkben lévő Dialogusokbann majd úgy szól maga, hogy őt a’ vád alól csak az nem szabadítja-fel, a’ ki megátalkodott a’ maga állatása mellett. – – 1769.
ΣΩΚΡΑΤΗΣ


ΣΩΚΡΑΤΗΣΜΑΙΝΟΜΕΝΟΣ.
I.
Mint jutott nékem eszembe történeteimet, elmélkedésimet, vélekedésimet, álmodozásaimat, bolondoskodásimat – a’ ti bolondoskodástokat! – ’s azt a’ bőlcseséget, mellyet e’ kettőből tanúltam, papirosra tenni, az vólna az, a’mit legelébb beszélnék-el néktek, csak papirosom vólna, a’ mire írjak. Másként papiros nélkűl, ha nincs, ellehetnénk; csak viasztáblánk*
viassztáblánk
, fakérgünk, pergamenünk, pálmaleveleink, vagy még inkább bádogunk, márványunk, elefántcsontunk, sima köveink vólnának; mert ezek mind ollyan portékák, a’ mikre a’ Régiek, kik inkább igyekeztek állandót írni mint sokat, írni, szoktak vólt. Szerencsétlenségemre az előszámlálttak közzűl csak egy darabom sincs; de ha vólna is, mi hasznát tudnám venni, holott sem vésőm, sem tollam, sem semmi írószerszámom e’ kis krétámnál egyéb? E’ nem kis baj! De hát ha azok a’ Világ’ hátán sem vólnának, mit csinálnék bezzeg akkor? Nem írni legkönnyebb vólna: de arról hallani sem akarok; írnom kell akár miképen teszem szerét. – „Homokra írni?” – az koránt sem vólna bolondság! Ismerek két-három-száz Írót a’ régiek és mostaniak közt, kik nem bánhattak vólna okosabban, mintha, mivel már egyszer írni akartak , mint én, – vagy talám mivel írni kéntelenek vóltak, – homokra írtak vólna. – – De csak még is egyebet kell gondolnom. – Vén Bohó! hogy nem láttam mindjárt első nézéssel, hogy hordóm’ falára, csak aprónn írjak, eggy egész Iliász is elfér? – A’ hordóm’ falára írok! Úgy is elég puszta; nincs rajta sem szőnyeg, sem festés, sem faragás, sem aranyozat. ’S jobb vólna é nálamnál az a’ kis bogár, kinek szöszéből Argonautáitoknak drága vásznait szövik, hogy azokkal szobáiknak falait bévonathassák? A’ selyembogár maga csinál magának lakóházat; irígylem mesterségét; annyit én nem tudok: de legalább azzal cifrázom-ki lakóhellyemet én is, a’ mit magam készítek – Igen! azzal czifrázom-ki , akár mi ér; ’s meg sem is szűnök addig, míg ez a’ krétám el nem fogy.
Tréfa a’ mi tréfa: de nem tudom mit tennék bosszúságomban, ha azon tollatlan kétlábú állatok közzűl, mellyek ezen főldalmán, főldgombolyagon, vagy főldtányéron – mi légyen igazábban, hadd törjék rajta fejeket azok, a’ kiknek nincs egyéb dolgok, ’s henyélni szégyenlenek! – csak eggy is vólna, a’ mi kevesebb szükséget érzene nálamnál. Derék portéka ám semmi nélkűl nem szűkölködni! vagy ha épen nem kerűlheti-el az ember, hogy minden nélkűl szűkölködjék, csak annyi nélkűl nem szűkölködni, a’ mi nélkűl nem szűkölködni épen nem lehet; és még akkor is úgy ejteni a’ dolgot, hogy az ember ezt a’ szükséget minél kevesebbé érezze. – Elejéntén ha rá nem szűlt benneteket a’ Természet, az nem a’ legkönnyebbkénn esik: de könnyenn esett é annak a’ bolondnak, a’ ki feltette magában, hogy törik szakad! gazdagon hal-meg, kívánsága’ bételjesedését elérni? Könnyenn esik é a’ szerencsétlen Phædriásznak elérni a’ magáét, míg egy leánykát elámít, azután kedvét tőlti, utóljára pedig éjjel nappal strázsálja? Könnyű é egy más bolondnak egy Vargából vagy Borsárúlóból, atyjává lenni a’ Hazának? ’s meg’ egy másnak valamelly Szatrapesz’ kedvébe jutni? – a’ kétszeres Bolondok! félannyi munkával, mint a’ mennyijekbe a’ kerűlt, hogy a’ Végezés által reájok vetett természeti bajhoz ezer meg’ ezer valóságos és képzeltt bajt vásárolnak, olly bóldogságba tehetnék magokat, melly az Istenekéhez annyira közelít, a’ mennyire főldi bóldogság közelíthet.
Mert, hogy a’ bóldog Istenek azért bóldogok, mivel semmi dolgok nincs, hanem hogy ambróziát esznek, nektárt isznak, ’s orraikonn a’ tömjénfüstöt szörbölik – azt az ő Papjaik úgy hiszik, mint én. Azért ők bóldogok, mert nem érzenek semmi szükséget, nem félnek semmitől, nem reménylenek, nem kívánnak semmit, mindent fellelnek magokbann, – ’s ímé a’ mennyire*
menyire
egy nyomorúltt főldi gombától lehet, így vagyok én is; a’ ki kenyér vagy gyökér nélkűl nem lehet-el, hogy meg ne haljon; köpenyeg nélkűl, hogy meg ne fagyjon; kalyiba vagy legalább hordó nélkűl, hogy száraz hellyen vonhassa-ki a’ hideg őszi éjszakákat, és – asszony nélkűl, hogy embereket űltethessen.
Azonban nagyon örűlök neki, hogy a’ dolgot annyira vihettem, hogy az éhség ellen gyökerekkel, a’ levegő’ csipőssége ellen egy durva pokróccal, a’ szél és eső ellen egy hordóval beérhetem magam’. – A’ mi a’ negyedik fogást illeti, tisztes Uraitok ’s Asszonyságaitok nem örömest hallják, ha valaki arról beszéll; az okos ember pedig olly ritkán juttatja eszébe, a’ melly ritkán lehet; ha pedig már eszébe jutott, ’s onnan ki nem kergetheti, no jó! hiszen arról is tett a’ mi kedvező anyánk, a’ Természet! a’ mint arról egy gyönyörű példát hozhatnék-elő; de tartok tőle, hogy irígységre gyúladtok.
II.
Ha közzűletek valaki azt tette-fel magában, hogy a’ Világ’ javallását el fogja nyerni igyekezni, ’s bőlcs lessz – javaslom szívemből! űljön veszteg, ’s hagyjon békét ennek a’ bolondságnak*
bo londságnak
. Mert felteszem táskámat és botomat egy babszemre – ha tudni illik*
tudnillik
Pythagorásznak tanítványai nem vagytok! – hogy utóljára is, vagy egy, vagy másképen bolonddá lessz. Vagy megnyeri a’ Világ’ becsűlését, melly eggy általjában lehetetlen! vagy azt a’ becsűlést nem okosságának tulajdoníthatja, hanem pénzének, születésének, tisztségének, kedves kis feleségecskéjének, szép húgának, deli termetének, tiszta hangú gégéjének, gyorsan táncoló lábának, vagy annak a’ hajlékonyságának, hogy jó tótágast tud vetni, ’s a’ kásaszemet a’ tőlyukonn is keresztűlhajítja; egy szóval, mindennek a’ Világon, csak eszének nem! Mert ha az Egeknek különös irgalmából az esze még meg vagyon, úgy a’ Világ ki nem engedi verni a’ maga fejéből, hogy megbolondúlt; melly esetre felette jól fogná tenni, ha azt cselekedné, a’ mit Diogenesz cselekszik: az az, Diogenesz egyenesenn azért hogy esze van, – nem bolond! ’s fel sem veszi, akár mit beszéllnek az Urak felőle. Mert, édes jó Uraim! ha ő az Urak után járna – ő, a’ ki nem osztogathat kegyelmeket, ebédeket nem tarthat, Vendégeit sem persiai borral, sem rendes asszonykákkal nem kínálhatja, úgy az Urak a’kézi malom’ nyelét adnák kezébe, vagy a’ kapához állítnák a’ bányák körűl, vagy hajtóra vinnék Nymfákat vadászni, vagy gyomraik’ emésztését bíznák tréfáira; – arra pedig, és mind azokra, a’ mik ehhez hasonlók, engedelmet kér alázatosan, de magát teljességgel nem adhatja, mert el tud lenni az Urak’ jóakaratja nélkűl.
Az édes jó Asszonykáim… de már a’ más kérdés! Mert szépség, gazdagság, bíbor ruha, fő születés, levendulaszag, ’s frizírozott haj ’s valamelly elmetehetség nélkűl is van egy mód – áldjanak-meg értte benneteket Isteneink, jószívű teremtések! – melly által néktek lehet tetszeni; ’s – azt tartom, mi megértjük egymást. ’S ha valaha rosszakaróim annyira találnák is vinni gonoszságokat, hogy mostani jó ítéleteteket tőlem elvonják, reménylem még is, seregetekben lesznek némellyek, a’ kik jószívűségből védelem alá fognak venni, ’s egymásnak megsugják, hogy Diogenesz – nincs minden érdem nélkűl.
III.
Egyéb eránt, és a’ mi közelebbről illeti a’ Bőlcseséget, bízodalmas drága nagy jó Uraim, Korinthusziak, Szpártaiak, Athéniek, Thébaiak, Mégaraiak, Sicyoniak, ’s ti, kiket becsűletnek okáért legelől kellett vala említenem, ti tiszteletre méltó Hazámfiai, Szinopeiek, – engedjétek előttetek nyilvánságosan kimondani, hogy én azt a’ szerencsét, hogy veletek ugyan-azon ágról szakadtam, sokkal inkább becsűlöm, mintsem hogy magamnak több bőlcseséget tulajdonítsak annál , a’ mennyivel magamat szűktön beérem. Ha valamiképen abból néktek is lehetek szolgálatotokra, megvallom önként, és szívesen, hogy azt mind azon elmélkedéseimnek köszönöm, mellyekre nékem a’ ti életetek ’s cselekedeteitek nyújtottak alkalmatosságot. – Csaknem minden dolgaitok’ végével azt tapasztaltam, a’ mit, ha Oedipusz nem vagyok is, előre megjövendőlhettem vólna, hogy azokat megbántátok, ’s ebből rövídedenn és eggyűgyűenn ezt húzám-ki: Jobb lett vólna, másféleképen tenni azokat.
Ezen elmélkedéseimből egynehány jegyzéseket szedtem-eggyüvé; mellyekből apródonként annyit tálalok előtökbe, a’ mennyit gondolni fogok, hogy egyszerre megemészthettek.
Azonban, és hogy ezen elmélkedéseknek indító alkalmatosságára visszatérjek, az eggyűgyűek’ kedvekért kéntelen vagyok jelenteni, hogy miólta az én kedves barátom, Plátó, engem a’ megőrűltt Szókratesznek nevezni méltóztatott, némelly félfejek a’ Korinthuszi kűlvárosban, vagy talám bent is, azon vannak fáradhatatlanúl, hogy igen sok bolondságaikat az én rovásomra róvják; és, a’ mellyeket én magaméinak vallok, ollyan formába őltöztetik, hogy továbbá magaméinak nem vallhatom. Sajnálnám, ha az, a’ mit ezekről mondani készűlök, nékiek nehézkén fogna esni; mert veszem-észre, hogy ebbenn a’ mendemondában*
mondimondában
nem kis céljok van. Azon bolondságoknak komoly elítélések alatt, mellyeket reám kennek, mély eszeket, csúfolások alatt pedig játékos elmésségeket jobban kimutathatják; ’s ebbenn az a’ szerencséjek vagyon, a’ mellyet az nyér, a’ ki meggyőzni készűltt Ellenségét maga csinálja magának; rajta áll egyedűl, hogy olly gyávának, olly erőtlennek csinálja, a’ millyennek néki kell, hogy róla diadalmot vonhasson. – Minthogy nem vólna emberség múlatságokat elrontani, tehát mind az, a’ mit a’ 4-dik Szakaszig mondani fogok, egyedűl azoknak szól, a’ kik engem közelebbről kívánnának ismerni, de azért Korinthuszba nem útazhatnak.
Megvallom tehát, hogy én sok esztendők-ólta azon törtem eszemet, „miként tehetném magamat olly függetlenné, a’ mint csak lehet: ’s láttam, hogy némelly feltételek mellett azt elérni nem lehetetlen,” – és – „ hogy azok a’ feltételek egészen magamtól függenek.”
Nem kétségeskedtem sokáig. Theóriám nem olly hamar vala feltalálva, mint a’ hogy azt cselekedtem, a’ mit a’ ti Morálisztáitok közzűl legkevesebben tesznek; praxison kezdettem azt, ’s húsz esztendő alatt, dicsekedés nélkűl légyen mondva, annyira vivém, hogy a’ mint látjátok, most kedvemre élek eggy hordóban, babot és gyökeret eszem ebédre vacsorára, ’s a’ nektárt hozzá, nem lévén poharom, öszveszorított markommal a’ szomszéd forrásból merítem. Ellenben ezért a’ legbóldogabb függetlenség’ jutalmával élek. Semmi okom nincs benneteket megcsalni akarni, ’s bizonyos vagyok eránta, hogy ti sem csaltok-meg. Nem várok, nem reménylek, nem kívánok semmit tőletek, ’s a’ mi ennél épen nem kevesebb, nem félek tőletek. – Mert ugyan micsoda éhenhóltt bitang lehetne az, a’ ki botomat, vagy kenyérmorzsás tarisznyámat ellopni akarná? Ha pedig csakugyan talázkozna valaki minden vélekedésemen kívűl, a’ ki eléggé nyomorúltt vólna ebbe a’ késértetbe esni, kész vagyok néki őnként általadni mind eggyikét, mind másikát. A’ ligetben megint találok botot, ’s szűröm’ hegyéből elvágok egy darabot, ’s hellyre van hozva a’ mit tarisznyámban elveszték. – Egy szóval, épen nem látom , miért nem lennénk jó barátjai egymásnak. Akár mire törekedtek, soha sem fogjátok Diogeneszt útatokban állva találni. Kapkodjatok, ha kedvetek tartja – én azt soha sem fogom javaslani! – az Archonságonn, a’ Főpapságonn, a’ Hadivezérségenn; – vágyakozzatok eggy szép Asszony óldala mellé, egy Mátróna, vagy eggy lyányka után, a’ ki húsz mináért kész azzá lenni, a’ mi Endymionnak Diánna vala; – tolongjatok eggy Szatrapesz, eggy Király, vagy eggy Királyné körűl! – veszekedjetek eggy koronáért, vagy eggy hellyért az Istenek között – tudjátok jól, hogy pénzenn azt is meg lehet venni! – eggy szóval, törekedjetek azután, a’ mit elnyerni akartok, akár mi légyen az, Diogenesz nem állja-el útatokat, nem ugrik előtökbe. Diogenesznél ártatlanabb embert nem fogtok soha látni, kivévén – hogy mikor ideje van, kimondja az Igazat; – ’s ha ezzel múlatságtokat, kedvtőltésteket, semmiben nem neveli is, megérdemli, hogy a’ napfényt és a’ levegő’ szívását tőle meg ne vonjátok, ’s szenvedjétek-el, hogy egy fa’ árnyékába dőlhessen, mellyet talám Nagyatyja ültetett.
IV.
Nem mondtam é azelébb, hogy Diogenesz a’ Szinopei Icétász fija – kinek bolondságait egyébaránt nem akarom egyebeknek tartattatni, mint valójában a’ micsodák – nem épenn olly bolond, mint a’ Kráneoni Urak és Asszonyok, némelly cselekedeteinek megítélések után, állítják?
„Az az ember azt akarja elhitetni velünk, hogy ő másoknál okosabb, ” azt mondják. – Ti pedig, Uraim és Asszonyaim! azt akarjátok elhitetni másokkal, hogy becsűletes emberek, fedhetetlen Asszonyok vagytok.
„Elvetette a’ fa poharat, midőn meglátta, hogy eggy Koldús öszveszorított marokból ivott.” Ez a’ mondás, követem kötelesen, eggy kevessé ki van tóldva. A’ poharat elkelle hajtanom, mert a’ pohár meghasadt; ’s minthogy nem kaphattam mindjárt mást, ’s szerencsémre eggy becsűletes főldtermést láttam-meg, ki a’ vizet markából hörbölte, eltanúltam mesterségét. Az okos ember mindenben talál alkalmatosságot valamit tanúlni; én pedig, Asszonyom, mondhatom becsűletemre, hogy én az Arisztippusz egész Filozofiáját a’ te kis kutyádtól tanúltam. – De, feltészem, csak azért vetettem-el fapoharamat, mert a’ nélkűl ellenni tudok. Kleon, a’ ki most arany kehelyből iszik, hogy az ártatlan Niciászra kárhoztató ítélettételt ejte, még most is becsűletes ember vólna, ha a’ markából tudna inni, mint én.
„Útálja az Asszonyokat.” – he, he, he! – – –
„Abban keresi kedvét, hogy mindennek ollyat mondhasson, a’ mit örömest senki sem hall.” – Az én hibám é az, hogy Uraságtok az igazat nem örömest hallják? –
„Hordóban lakik” – A’ mint látják az Urak, ez tsaknem olly nagy mint eggy kád; ’s elég tágos eggy olly embernek, kinek sem felesége, sem gyermeke, sem semmi dolga nincs. Hát ha azt akartam vólna láttatni ez által, hogy a’ becsűletes embernek, ha a’ szükség úgy kívánja, a’ szoros hajlék is tágos? – Tudom én azt, jó Xeniadesz, hogy ha majd betegeskedés, vagy az agg kor, tágasbb ’s alkalmatosbb lakás’ keresésére szorítanak, barátságos fedeled alatt, Diogenesz készen kap eggy kis kamarát. Most, midőn a’ nélkűl ellehetek, e’ meleg nyári naponn, a’ zőldellő gyep légyen szofám, puha fűszállal, és illatozó virággal felpárnázva, ’s egy széles ágú cyprus terjesszen enyhítő árnyékot felettem! Itt szívom a’ Természet’ elevenítő lehelletét; mennyezetem a’ bébóltozódott ég, ’s azalatt míg itt fekszem, ’s szemeim megmérsékelhetetlen mélységeit béfutják, elmém tiszta, csendes ’s vídám, mint az!
„De micsoda rendes gondolat az, hogy hordód’ falait írótáblává csináltad?” – Nevezzétek annak! hadd légyen az! hát néktek nincsenek é rendes gondolataitok? Vagy nem olly szenvedhetők é az én rendes gondolataim, azért mert azok enyémek, mint a’ tiétek, azért mert tiétek? – –
De ímé, ímé eggy írótáblácska! Szép írótáblácska, elefántcsontból, aranyozott bőrbe kötve! Ennekutánna, minthogy csekélyebb nincs, talám hasznát fogom venni. Nem vagyok én olly makacs, hogy kerűljem a’ kedvtelést, a’ könnyebbséget, ha engem ő keres, és néki többet nem kell feláldoznom, mint a’ mennyit nyújt. A’ jó Xeniadesz azt tartja, hogy becsesebb lessz, ha néki béírva adom-viszsza. – Meg lessz, a’ mit kívánsz, jó Xeniadesz.
V.
Eggy kevessé hátradőlve feküdt párnákból épűltt kis thrónusán, ’s, a’ mint mondám, kis ebével játsza. Általellenben véle eggy fiatal ember űlt, a’ ki felől a’ Természet sokat ígért, és a’ ki Xenokratesznél azt hallotta, hogy bé kell hunynia szemét, ha érzi, hogy valamelly szép késértetet nyiltt szemmel végig nézni erőtelen. A’ szegény Ifjú nem bírt annyi erővel, hogy szemét béhúnyja; hanem csak lesűtötte azt, – ’s szerencsétlenségére ott eggy parányi láb tűnt szemébe, mint a’ millyennek a’ ferdőből kilépő Grátziák’ lábát képzelhetni; de csak kevéssel vólt feljebb kitakarva a bokájánál. Az reátok ’s én reám nézve semmi sem vólt; de felettébb sok vólt az Ifjúra nézve. Reszketve ’s tébolyodva vonta-vissza szemeit, a’ Szépre nézett, meg’ az ebre, ’s úgy osztán ismét a’ szőnyegre: ’s azalatt a’ szép kis láb láthatatlanná tevé magát. Az Ifjú bánta azt. Rebegő szókkal kezdett szólani; de egészen egyébről, mint a’ mit érze. – A’ Szép hízelkedő kézzel simogatta ebecskéjét; az eb viszontaglotta nyájaskodását; enyelegve nyújtotta első lábait Stróphionjára*
Stróhpionjára
, azután pedig édes – nevetéssel mondanám, ha a’ kutyák nevetni tudnának – nézett reá; újra tépegette Stróphionját, ’s játékával – a’ Szép épen Parrháziusznak jobb kéz felől függő Lédáján legelte szemeit – eggy igen fejér ’s igen szépen domborodott melly’ felét fedezte-fel. Az Ifjú pislogott, ’s elakada öszveszorúltt lélekzete. – A’ kis eb hátúlsó lábaival Aszszonya’ ölébenn állott, első jobb lábát pedig a’ szépen dobogó mellynek vetette, ’s félig kitátott szájjal, a’ vágyódásnak eleven jelentésével, nézett-fel szemébe. A’ Szép öszve-csókolta a’ kis ebet; kis hízelkedőjének nevezte azt, ’s száját mézes tésztákkal tolta teli. – A’ szegény Ifjúnak nem vólt ereje, továbbá is csak a’ főldre nézni, ’s én – kiloptam magamat.
Útambann előltalálám Arisztippuszt, ki rózsákkal felpártázva, ’s arábiai szagokkal illatozva tért-vissza a’ gazdag Klíniasz vendégségéből. Bőv selyem őltözet folyt-le vállain, ’s ragyogott a’ Szyrakúzi Diónyziusz zsákmányjaival. Eggy csoport szép képű Ifjak vették körül, ’s úgy ment közöttök, mint Bakhusz a’ Faunosok és Szatyrok között; ’s a’ maga bőlcseségére oktatta őket. Annubiszra, a’ kis ebek’ védelmező Istenekre, esküszöm! vesszen-el bár mind botom, mind tarisznyám! Arisztippusz minden bőlcseségét a’ Danae’ kis ebétől tanúlta. Hízelkedjetek a’ Nagyok’ és Gazdagok’ erőtlenségeinek; csiklándozzátok szíveknek indúlatjait; igyekezzetek titkos kívánságaiknak teljesítésénn, úgy ejtvén a’ dolgot, mintha nem tudnátok, hogy az nékiek kívánságaik; – ’s teletömik szátokat mézes tésztákkal. Ebből áll az egész titok! – „Csak ebből é? ” – Egy betü sincs több! – –
VI.
Higyjétek-el, Klíniasz, Chaerea, Demarchusz, Szardanapalusz, Mídász, Kroezusz, és a’ kiknek benneteket hívnak – nem irígységből, vagy elcsüggedésből cselekszem én azt, hogy hozzátok hasonlóvá lenni nem akarok; sem kevélységből, melly inkábbára úgy könnyít magán, hogy azt, a’ mit el nem érhet, becsmelli; – sokáig elnéztem cselekedeteim’ forrását, belső meggyőződésből származik az, a’ mit semmi sem verhet-ki fejemből, hogy eggy jóakarómnak sem tanácslom az olly bóldogság’ keresését, mint a’ tiétek.
A’ ti Palotáitok tágasok, pompásann épűlttek, a’ Mesterségnek legválogatottabb darabjaival vannak kicifrázva, teli vannak a’ bujálkodás’ legkényesebb szereivel; – kerteitek hasonlók az Alcinousz, és Heszperiszek kertjeihez; – vendéglő palotáitok ahhoz, mellyben a’ Homérósz halhatatlan Istenei a’ nektárból halhatatlanságot isznak; – Inasaitok szépek mint Ganymédesz; Rablyánykáitok mint a’ Szerelem Istennéjének késérői; – éltetek meg nem szakadott vendégeskedés, játékkal, muzsikával ’s táncokkal felkockázva; – eggy Aszszony sem gőgös előttetek; – eggy Danae sincs elzárva; – retesz, kőfal, őrsárkány, minden! minden enged néktek! – aranyotok mindent felülmúl, mindent meggyőz!
Akadhatnátok olly Zofisztára, a’ ki benneteket ezen bóldogságért jól megrakna; – én nem. Nem útálom én a’ Szépet, nem vagyok én ellensége a’ Gyönyörködésnek, akar mit mondanak a’ Kráneoni lyánykák. Semmit sem gyűlölök jobban, mint a’ meg nem győző okokat. A’ „gyönyörűséggel élés” ellágyit, azt mondja Xenokratesz; – a’ „véle nem élés” is, mondom én; külömben Fryne nem kőlt vólna fel mellőled olly kedvetlenűl. – Nem vólt é Alcibiadesz eléggé vitéz? Nem tudta é az éjszakát, midőn meg kellett lenni, a’ szabad ég alatt a’ kemény földönn épenn úgy kivonni, mint a’ szép Neméa karjai között? Nem olly ízletesen ette é a’ Spártai fekete levest, mint Tisszafernesznek asztala mellett a’ legkényesebb ízlésű étkeket? – Kérlek ne hozzatok olly ellenvetéseket elő, mellyek csak eggy óldalról igazak; mellyeket ezer példákkal lehet megcáfolni. Szóljunk igazánn. A’ jóféle Cyprusi bor, ha csak igen meg nem szomjúztatok, úgy é, kedvesebb ital mint a’ kútvíz, akár mit mondanak Morálisztáitok; ’s Jóniai táncoló Nympháitok, vagy azok a’ leányok, kiket néktek Szkió nevelt ; hadd mondják ők a’ mi*
ml
nékik tetszik: csakugyan gyönyörű teremtések. Zeuxisznak, Parrháziusznak, Aetzionnak, Apellesznek munkáival bérakott falaitok elragadja a’ tudatlan Szemlélőt, a’ Hozzáértőket pedig hosszason gyönyörködteti. – Ti nem vólnátok é tehát bóldogok? Nékünk nem kellene é állapotok után törekedni? Nem tészen é igazán bóldoggá akárkit is a’ „széppel ’s kedvessel” élés?
De eggy kétség támad bennem; – úgy tetszik, mintha több vólna mint csak kétség; másként elhallgatom, mert tartok tőle, hogy elrontom kedvetek, ha kimondom. – Magyarázatokra kellene lépnem; az én szándékom pedig elvólna tévesztve, ha únalmatokra lennék. – A’ mint látom, dolgotok van. – A’ szép Filæniont kell meglátogatnotok; – vagy az öreg Sztrepsziadesz ifjú asszonykáját. – Nem tartóztatlak továbbá; ledőlök amoda az árnyékba, ’s eggyet álmodom míg ismét előfordúltok.
VII.
Ebbenn a’ szempillantásbann eggy megbocsáthatatlan tetten kapom magamat. – O Icétász fija! be meszsze vagy még attól, hogy bőlcs légy, mint a’ millyetén bolondnak látszasz! Azon gyúladni-fel, hogy eggy ember, a’ ki látogatása által barátságos tiszteletét akarja erántad mutatni, ’s nem tudhatja, hogy álmodni akarsz, tégedet álmodozásodban megháborít. – Ez rútság! Ezt eggy hosszú lábú póktól, eggy darázstól, vagy hangyától is várhattad vólna. – Elbeszéllem az egész dolgot.
Néked most semmi dolgod, Diogenesz!” így szóla. –
Mint mindenkor egyébkor! felelék.
„Tehát melléd ülök.”
Ha nem tudsz jobbat csinálni, bízvást.
„Semmit sem a’ teremtett Ég alatt, csakhogy az Agorán kellene lennem. Ma a’ szegény Lámon dolgát veszik-elő. Az Atyja jó barátja vólt az Atyám házának. Azt tartom, nehezen fogja most egyszer magát ellenségeinek körmei közzül kivájni. Szánom szegényt. Tegnap estve feltettem magamban, hogy ma kikelek mellette – de nincs rá elég kedvem.
Nincs elég kedved reá? – ’s Lámon jó barátja vólt Atyád házának? – ’s a’ szegény Lámon veszedelemben forog?
„A’ mint mondom, ma a’ fejemért nem adnék eggy fillért. Tegnap Klíniásznál éjszakáztunk. Vígság alatt múlt-el az egész éj. Ollyan borunk vólt, mint az Isteneké, táncos lyánykáink, Mímusink, Filozofusaink, kik elébb veszekedtek, azután ittak, utóljára a’ táncoló lyányokba… eggy szóval minden megvólt, valami eggy éjjelt a’ legmúlatságosabb éjjellé teheti.
A’ mind igen jól van, ha úgy akarod, – de a’ szegény Lámon! –
„Ki tehet róla? – Valósággal szánom szegényt. Ő eggy tökélletesen becsűletes ember, ’s eggy igen derék felesége, eggy igen igen derék felesége van.”
’S úgy tartom igen-igen szép felesége is egyszersmind?
„Tegnap hozzám jött, ’s kért, fogjam pártját férjének. Két kis gyermekét is magával hozta, kik minteggy öt, és három esztendősök vóltak, – gyönyörű parányi alakok. Maga az anyjok nem vólt cifra: de képe, őltözete, tekintete, nagyon megérdeklett. Elhevűlve szólott férje felől. – Lehetetlen, hogy vétkes légyen, úgy mond; ő a’ legbecsűletesebb, legfedhetetlenebb ember; a’ leghívebb atya; a’ legigazabb barát. – Semmi nemtelen cselekedetet nem követhet-el szándékkal. – Segíts rajta! hatalmadbann áll, hogy megszabadúljon. Ellenvetéseket tettem néki: de elhárította azokat. – Elébe terjesztettem a’ dolgoknak nehéz vóltát, minthogy olly sok ellenségei vannak. – „Sok van, az igaz; mert érdeme felűlhaladja birtokát.” – Vállat vonítottam. Elfakadt sírva, ’s az a’ két kis gyönyörű teremtés is sírt, midőn látta, hogy anyjok sír; általölelték nyakát, ’s ezt tudakozták tőle: Ez az Úr adja é viszsza nékünk Atyánkat? – Higyd-el, nem lehetett megindúlás nélkűl nézni; ötven mínát adtam vólna annak a’ Festőnek, a’ ki ezt a’ scenát vászonra tette vólna által.
Lehetetlen! – ’ s támadhatott é benned akkor az a’ gondolat?
„Azt elhigyd, hogy megérdemlette vólna, hogy lefesttessék. Soha sem láttam a’ szépséget érdeklőbb alakbann. Mellyje olly indúlatosan dobogott leple alatt, hogy azt tapogathatni véltem; kellem vólt minden, valamit rajta láthattam. – Asszonyom, mondám néki, elkövetek mindent, a’ mi tehetségemben lessz; mit nem tenne az ember az illy szép asszonyért, mint te vagy? Most Klíniászhoz kell mennem; ő vacsorát ád; de még éjfél előtt ellopóskodom tőle. Jöjj-elő akkor; komornyékom hálószobámba fog vezetni, ’s majd eggyütt tanácskozunk, miként lehessen segíteni férjed’ állapotján. A’ dolog leginkább attól függ, hogy… – Gondolod é, Diogenesz, mit csinált a kis Bohó? – Haragosan pattant-fel lábaim elől, melly még inkább nevelte kellemeit, – (kevésbe múlt, hogy öszve nem öleltem) – minekelőtte még el-végezhettem vólna, a’ mit mondani akartam, ’s egész felelete eggy útáló tekintet vala. Jelt adtam Komornyékomnak, ’s elfordúltam. Ismérem a’ fattyút jól, ’s tudom, hogy mindent elkövetett; de nem akart reá figyelmeztetni. Jertek, édes gyermekeim, monda, eggy tekintetére sem méltóztatván emberemet, ’s mellyére szorította kisdedeit; az Ég gondot visel reánk; – ha pedig ő is elhágy, meghalhatunk. – – Látod, hogy okom vólt őt eggy igen-igen derék*
derók
Asszonynak nevezni. –
A’ mint látom, igen is derék a’ Lámon inségére nézve! – O Chærea, Chærea, – lehetséges é –
„Diogenesz, téged megszállott a’ feddés’ lelke. – Isten hozzád! A’ mint mondám, ma nincs kedvem Lámon mellett szólani. – Vídámabb*
Vídámbb
társaságot keresek. – – Nem jössz é velem Thryalliszhoz? – A’ Festőm róla eggy Vénusz Kallypigósz képére veszi rajzolását – igen szép darab lessz.
Most egyszer köszönöm hívásodat! – a’ szegény Lámon, az ő szép, és igen-igen derék felesége, két rendes gyermekeivel, annyira elfoglalt, hogy semmire sem vagyok alkalmatos. Festőd eggy vonást sem tehetne tetszésemre; – Menj, menj Chærea – ’s hagyj magános elmélkedésem közt. – – –
Nem; nem gondolkozhatom; meg kellene bolondúlnom, ha kihallgatnám azt a’ gondolatot, a’ melly erővel tolja rám magát. –
Azt, reménylem, tudjátok, hogy ez a’ Chærea eggyike a’ Korinthusz nevezetes Bóldogainak?
VIII.
Be kedvesen sziszereg itt ez a’ Csalogány! – Eggyet ittam ama’ forrásból; – ’s most majd a’ bokorba fekszem ehhez a’ kis madárkához, ’s néki eresztem szívemet azon gyönyörűségek’ érzésének, mellyeket a’ Természet jóltévő kezekkel szórt az élet’ tövisses útjaira. – A’ szegény Lámon! – Elinduljak é? – – El, elmégyek! De mit fog néki használni szíves igyekezetem, jó szándékom? Nincs tekintetem, nincsenek szövetségeseim, nincs senki a’ ki barátságommal gondoljon. – Idegen vagyok – A’ Lámon ügye a’ közjót, az ő hivatalát illeti; – csak szólásra való engedelmet sem kapok. – – Legalább úgy szólok érette mint Bíztosa. – – – Úgy de nem ismérjük egymást. – Éj, mit tesz az! Elmegyek! – – Eggy olly szép Asszony ne áztatta légyen hijába könnyeivel a’ gaz Chærea lábait. –
IX.
Még nem tudtam, miből áll a’ Lámon állapotja, midőn útnak indúlék, ’s Csalogányomat magában hagytam. Közel a’ Városhoz előtaláltam eggyikét a’ Lámon Bíráinak, ’s ettől a’ dolgot egészen megértettem. – Négy-öt gazembertől ered minden; kiket eggy más gazember pénzen vett meg, hogy Lámont megbuktassa, ’s hivatalját elnyerhesse. Azt mondják, hogy a’ köz tárral, melly keze alá vólt bízva, hűségtelenűl bánt. Nem lehetett kivilágosítani reá a’ vád’ valóságát: de az csakugyan igaz, hogy eggy barátjának pénzt adott-ki, a’ ki ezt a’ pénzt, olly szín alatt, hogy azt a’ Haza szükségeire fogja fordítani, az Archon’ írott rendelése mellett vette-fel tőle, ’s megtsalattatott. – Ez vala minden vétke. – De azt kellett vólna látnotok, millyen nagyra vitték Ellenkezői. Lámon nékiek eggy olly ártatlan ember’ büszkeségével felelt, a’ki Irígyeinek kezekben látja bóldogságát, ’s tudja, hogy a’ dolog el van intézve, minekelőtte mentsége kihallgattatott. – Keveset szóla. – – Engedd, Lámon, mondám, hadd szóljak én éretted. Zsibongás, lárma támadt; el akartak nyomni, de kisegített a’ torkom; harsányabban kiáltottam mint ők, ’s tovább folytattam mentségeit. – Azzal az elhevűléssel szóltam , a’ mellyet bennem a’ szép asszony’ és a két rendes gyermek’ elképzelése támasztott; – nem kéméltem Ellenségeit; – a’ Bírák’ lelkeket pedig egyenességeknek, igasságoknak, ’s jószívűségeknek részre hajlani nem túdó szíveknek ’s az ártatlanság’ pártfogásának magasztalásival hajtottam részemre. Harmada olly orcabőrt viselt, melly még el tudott pirúlni. – – – Ez nékí bátorított; – előkezdtem magasztalásimat, ’s egyenességekhez való bizodalmamat emlegettem. Így még eggy harmadot vontam elpirúlásra. – Meg vala nyerve a’ per! Győzedelmemet a’ szép asszony’ ’s a’ két rendes gyermek’ előmutatásával rekesztettem-bé, őket Bíráiknak lábaikhoz vetvén, ’s sírásra ’s esdeklésre késztetvén. – Lámon ártatlannak kiáltatott. A’ zsibongás alatt kiloptam magamat, ’s ímé – megint itt vagyok. – – –
Be szép az estve! be vídám, be nyájas az egész Természet! Gyönyörködöm magamban, mert engedtem az emberség’ szavának. Örömet hoztam-vissza a’ szép asszony’ és két gyermek’ szemeibe. Be forrók lesznek most ölelgetéseik! – Érzem azt, a’ nélkűl, hogy láthatom – ’s kicsoda immár ez estve’ bóldog – Chærea, Klíniasz, Midász, Szardanapalusz, Kroesusz, – vagy én?
X.
Engedjétek-meg, hogy bóldogító érzésemnek szenderítő karjai közt fetrengjek, – ’s addig olvassátok-el még egyszer az utólsó három cikkelyt – ha tetszik; – ’s olly halkal vagy szaporán – a’ mint tetszik.
XI.
Valóban poétai helly! – Ez a’ magosra nyúltt rózsavessző teljesen virító rózsáival, be szépen hajlik-előre felettem! be kedvesen hempelyeg-el mellettem a’ kövecsekenn ez a’ kis csermely! be puha ’s be lapos ez a’ gyep! be eleven színe, ’s be sűrű rajta a’ fű! – Puhasággal vádolnám magamat, ha ezt a’ gyönyörű fekvőt keresve-kerestem vólna.
Micsoda bájoló erő vagyon az eggyűgyű Természetben! – Még a’ nempoétai Diogenesz is elhevűlésre ragadtatik általa. – Látom látom igen is a’ Grátziákat; rózsakoszorúzatokkal tartják itt, ezenn a’ fűvesenn, testvéri táncokat. Azalatt a’ bokrokbann elrejtezett kis Ámorok hosszú rózsafonadékokat fonnak; mosolyogva*
solyogva
kacsinganak egymásra; ímé már kész munkájok. Egyszerre omlanak-ki a’ bokor közzűl, ’s köteleikkel összvefonják a’ Táncolókat. Be gyönyörű festés ez!
Hát ha ezt még olly elevenen látnátok magotok előtt, a’ mint fantáziám előtt lebeg! Az én képzelődésem ecsetje meleg, arról bizonyossá tehetlek benneteket, Asszonykáim! – akármelly érzéketlennek mondanak is mások erántatok – mivel náloknál inkább igyekeztem talám annyira jutni, hogy nálatok nélkűl ellehessek; – de a’ mellett még sem hízelkedem azzal magamnak, hogy ezt a’ mesterséget sokra vittem. Egy Dryász, ki eme’ cseréből felém jönne*
önne
, bizonyság lehetne mondásomnak igazsága felől.
De az én Grátziáim! – Ti talám azt gondoljátok, hogy ezt a’ képet magam találtam, ’s csudálkoztok rajta. Kisegítlek csudálkozástokból; nem szeretem, hogy jobbnak gondoljanak, mint a’ millyen vagyok. – Ez csak kópiája egy más festésnek.
Originalisát Apellesz festette, akit közönségesen Grátziák’ Festőjének neveznek; ’s a’ ki elég bátorsággal bírt, önnmagát nevezni így; mert érzette, hogy az!
Jelen valék, midőn azt Chærea megvette. – Ó ez eggy isteni darab! monda az elragadtatott Chærea. Enyémnek kell néki lenni, akármibe kerűl. Egy Királynak sem engedem. Tudod é Diogenesz a’ myrtus erdőcskét kertembenn, hol néha déli álmot szunnyadok? Ott*
Ótt
fog ez előttem függeni.
Chærea ezen festésért négy athénai talentumot fizetett-le.
Négy athénai talentumot? mondám; három félig mezítelen lyánykákért, s három vagy négy mezítelen gyermekekért eggy darab vásznon? –
Te csak nézzd, be szépek! monda Chærea; – be ideálisok! be csupa Grátziák! – Mindenike tulajdon charakterének kellemeivel, mindenike magában szép, és még is valamelly titkos visszasúgárzása által szomszéd társának még szépűlttebb.
Az igaz, Chærea! – de ti gazdag emberek csakugyan hibáztok azzal, hogy ezeket a’ Mestereket olly drágán fizetitek. Tíz mína mindenkor elég eggy festésért. Néki azt a’ gyönyörűséget, mellyet ezen kép készítése alatt érzett, valamibe kellene számlálni. – Négy tálentum, Chærea! – olly múlatságért, melly minden kedvességét elveszti egynehány hét múlva! Hány embert tehettél vólna ennyi pénzzel bóldoggá!
XII.
Bizonyos idő múlva eggy jószágba mentem-ki, mellyet ez a’ Chærea a’ Korinthuszi tenger’ partján bír. Eggy Fólnagyjára akadtam eggy tisztes ősz emberre. Szomorúann űlt ajtaja előtt, ’s megtörlötte szemeit, midőn meglátott. Kértem, engedje-meg, hogy mellé ülhessek, ’s szomorúságának oka eránt tudakozódtam. – „Ah Idegen! így szóla hozzám, elvesztettem a’ leányomat! eggy tizennégy esztendős gyermeket, ’s a’ legszebbet, mellyet valaha ember látott. Minden Ifjú azt mondotta felőle, hogy ollyan mint az az Oreász, a’ ki az innepnapokon múlató társaival eggyütt táncol. Repesett szívem örömében, ha őt táncolni láthattam. Ollyan vólt egykor anyja is. – Derék leány vólt; munkás, csínos, a’ legjobb anya által neveltetett; kit – ah! bóldognak állítok, hogy ezt a’ kegyetlen napot el nem érhette. – Tengeri hajósok ragadták-el gyermekemet, midőn a’ parton csigákat szedegetett, kertemben lévő hajlékom’ kiékesítésére, hová a’ dél’ rekkenő melege előtt elrejtezni szoktam.
Rá ismértem ezen festés’ hevéből az atyára: de ha tízszer kevesebb kellemmel bírt vólna is leánya, még is olly igazán érzettem vólna fájdalmának súlyát.
Szegény Atya! mondám , ’s letörlöttem szemeimből kicsordúltt könnyeimet; – de hát semmiféleképen nem lehetett é viszaszerzeni? nem lehetett é megvenni a’ Tolvajoktól?
Oh! felele sóhajtva, mindent elkövettem értte. Két talentumot kívántak a’ Tolvajok. A’ lyánka szép, mondának; – valamelly Szatrapesz még többet is megád. A’ pénznek csak felét sem tudtam öszveszerzeni. Megőrűltem bánatomban, ’s az Uramhoz szaladtam Korinthuszba. Ő mértéketlenül gazdag, mondám; könnyeid, ősz hajaid elfogják lágyítani. Hányszor vét-ki két tálentumot eggy hirtelen eltűnő gyönyörűségért? Talám azért a’ gyönyörűségért is ád annyit, hogy eggy Öregnek eggyetlen gyermekét, eggyetlen örömét adhassa-vissza. – Lábaihoz borúltam – de haszontalan vólt minden. – Miért nem viseltem jobb gondot reá; ezt felelte. – Általdöfte szívemet e szóval – ’s ó millyen érzéketlenűl mondta ezt! – Nem gondolkozhatom róla. Az Öreg vígasztalhatatlanúl sírt; én pedig kevésbe múlt, hogy mint Ajax Oiléusz bosszúságomban meg nem dühödtem. Első fellobbanásomban megátkoztam azt, a’ ki legelőször festékbe mártotta ecsetjét, még a’ követőit, minden hozzá tartozandókkal; ide számlálván még a’ festéktörőket is.
Magamban maradván, midőn felhevűltt vérem megszálla, a’ gazdagok ellen támadott haragom szánakozássá változott. Szántam őket, hogy ugyan az, a’ mi bóldogokká tehetné, a’ jótétel’ mennyei gyönyörűsége eránt érzéketlenné tészi. – A’ szegény emberek! Nékik annyi szükségek, indúlatjoknak, képzeléseknek, érzéseknek, makacsságoknak*
makaccságoknak
, gyengeségeknek, gyarlóságoknak annyi kívánságai vagynak, hogy annak teljesítésére, a’ mit az emberiség kíván, semmijek sem marad.
Be szívesen oda engedném néktek Palotáitokat, kerteiteket képeiteket, bálványaitokat, aranyotokat, ezüstöteket, elefántcsont szereiteket; vendégségeiteket, Koncerteiteket, Komœdiátokat, Táncosnéitokat, majmaitokat, papagájaitokat – csak azt tudnám elfelejténi, hogy tíz ezer embertársaitoknak nincs annyiok, hogy a’ mord esztendő részének alkalmatlanságait elszenvedhessék, minthogy ti márvány palotákban laktok; – hogy nincs mivel béfedezni testek’ mezítelenségét, mert a’ körűltetek szolgáló rabok gazdag köntösökbe őltöznek; – hogy nints annyijok, a’ mivel jóllakhassanak, mert ti egyszeri vendégségetekben nyelitek-el azt, a’ mivel hetekig érhették vólna-bé magokat egynehány ezerek –
Nem folytathatom tovább gondolataimat; tartok tőle, hogy lantomat siketek előtt verem. – De, mit nem követnék el, ha azt lehetne reménylenem, hogy századjaitoknak mindenikéből legalább eggyet megtéríthetek!
XIII.
Kérlek, jó Chærea, téged és társaidat, ne szóljatok arról, hogy gazdagságtoknak kívánságtokra fordításával a’ szorgalmot, a’ mesterséget, a’ kereskedést fenntartjátok*
fentartjátok
; ’s a’ gazdagság’ jelének szüntelen kerengést csináltok, mellyben áll, a’ mint vélitek, a’ Haza’ élete.
„Ezer meg’ ezer él abból, azt állítjátok, hogy építünk, kerteket mívelünk, nagy házakat tartunk, ’s temérdek sok szükségtelen dolgok nélkűl szűkölködünk ’s a’ t. – Arról nincs itt szó. De ha ebben valami érdemet kerestek, úgy valóbann a’ selyembogár ’s piross színt adó csiga magát a’ legszükségesebb és használatosabb teremtések közzé számlálhatják; mert hogy e’ két teremtés körűl egynehány milliom ember keresi élelmét, az tagadhatatlan.
Semmi sem lehet igasságosabb mint az, hogy ti mind azt, a’ mivel bírtok, akár atyáitokról szállott reátok, akár magatok kerestétek, akár loptátok, akár találtátok, azoknak jutalmára fordítsátok, a’ kik puhaságtokért, bujálkodástokért fáradnak.
De, édes Chæreám, vannak ollyak is, a’ kik a’ te érzéseidet ’s phántáziáidat semmivel sem tudják csiklándozni, és a’ kik a’ mellett még is igasságosan kívánhatnak részvételt temérdek gazdagságodból. Az a’ nyomorúltt, a’ kinek eláztatott alvó hellyjéről elrepűltt nyúgodalmát ennek kevés részével visszaadhatnád; – az az ártatlan Szépség, a’ kit te azon gyalázatjától, hogy magát Parrhaziusznak festő alak gyanánt mezítelenítse-ki, ’s a’ kit te az ennél még nagyobb gyalázattól felényi pénzzel menthetnél-meg, mint a’ menyit csíntalan tábláiért adsz; – az az, inségben szenvedő árva, kinek a’ szükség, és a’ közönséges megvettetés minden igyekezeteit leveri, és a’ kiből a’ te adakozásod a’ Társaságnak eggy alkalmatos polgárt, – talám eggy nagy embert, eggy Szókrateszt, eggy Fóciont nevelhetne; – ezek a’ nyomorúlttak nem kívánhatnak é részt bővségedből?
Ti Fortunának más gyermekei, igen serényen tudtok számlálni egyéb esetekben. Számláljátok-fel kérlek, hány ezer tiforma teremtés nyomorog azért, hogy eggyitek vagy másitok negyven ’s ötven tálentumot elvesztegethessen? Nincs é okotok jótétel követésre, ha bár csak azért tennétek is azt, hogy azon útálatot elhárítsátok nyakatokról, mellyet tobzódástok társotokban támaszt, a’ ki sanyarú munkája mellett is alíg mehet annyira, hogy gyermekeinek annyi élelmet szerezzen, a’ mennyit ti mindennap eggy-eggy kutyáitoknak rendeltek? Vessétek-fel csak ezt!
XIV.
Ti hát nem hiszitek, hogy szép Lelkek szint’ úgy vannak, mint szép ábrázatok, mellyek a’ Mesterségnek semmivel sem tartoznak, és ugyan azért még szebbek?
Egykor eggy Zofisztát cáfoltam-meg. A’ bolond kidemonstrálta a’ Világból a’ Mozgást; én pedig – fel ’s alá sétáltam el szeme láttára!
Igy mutassam é meg néktek is, hogy vannak szép Lelkek? – Tartok tőle, hogy némelly kancsal nézésekre adok alkalmatosságot; – de gondoljatok, a’ mit akartok – – a’ mi egymásról támadott vélekedéseink nem tehetnek bennünket rosszabbakká, mint a’ millyenek vagyunk. – Ezen felűl jelentem előre, hogy én azt a’ történetet csak a’ szép Pszychének, és azoknak beszéllem, a’ kik hozzája hasonlók; nem tilthatom-meg senkinek, hogy hallgasson: de fogadom becsűletemre, hogy sem kevesebbet, sem többet nem mondok, mint a’ mennyit csak Pszyche előtt mondanék, ha az Amfiktyonok’ egész Kollégiuma ide gyűl is. –
Bizonyos idővel ezelőtt, a’ mint tudjátok, vagy ha nem tudjátok is, Athenében múlattam, hogy Plátótól eszelősködni, – Antiszthenesztől élni tanúljak. Egyszer estvefelé, alkonyodás, és setét éj között, a’ Ceramikusz folyosóinn ide ’s tova sétálgattam. Már setét vala a’ tornácon, hanemhogy eggy sok világgal ragyogó palota a’ folyosónak eggyik részére alkalmas fényt vetett.
Ezen pislogó fény mellett eggy árnyékot láttam felém közelgetni, melly közelébb jutván hozzám, egy tizenhat esztendősnyi asszonyalakra változott-el. Olly könnyen vólt öltözve, hogy lábainak eggy részét, ’s azt a’ mellyet, mellynél a’ Hébe’ mellye sem szebb, leple igen kevés részig fedezte-bé; hosszú szőke hajai pedig szabadon lebegtek nyaka körűl.
Ez a’ véletlen látás megzavart; de még ez semmi sem vólt. – A’ lyányka panaszosan terjesztette-ki karjait, mellyeknek fejérsége a’ homályban ragyogott, ’s karom közzé dőlt-el. – Zavarodásom nem lehetett nagyobb.
De csakhamar magamhoz tértem. Jobbommal általfogtam derekát, ’s magammal eggyütt fordítottam-meg, ’s egyenesen vittem eggy szobácskába, mellyet a’ Ceramikusban bérlettem vólt ki. A’ mint látjátok, vonogatás nélkűl követte vezetésemet. Úgy tetszett, mintha ellankadt, ’s a’ bánat által elnyomva lett vólna.
Szobámba értünk. Eggy lócára ültettem le, melly, hogy el ne felejtsem jelenteni, épen nem vólt alkalmatos arra, hogy bennem eggy bizonyos gondolatot támasszon. Gyertyát gyújtottam; ’s azzal a’ figyelemmel néztem-el találmányomat, mellyet az érdemleni látszott.
Ez a’gyermek, nem tudom mivel, mivel nem? lágyabb szívűvé tett, mint egyébkor szoktam lenni. Az, a’ mit érzettem, kibeszéllhetetlen öszveömlése vólt a’ szánakozásnak és szerelemnek. Hogy azt annál csendesebben érezhessem továbbá is, olly szín alatt, mintha híves lett vólna, eggy köpenyeg forma leplet adtam rá, mellyel lábát és kebelét elfedezhette.
Csudálkozással látszott rám tekinteni. Szólani akart, de könnyeinek zápora elfojtotta szavait. Karjaim közzé vettem őt, megcsókoltam, ’s a’ legesdeklőbb hanggal kértem, hogy erántam légyen bízodalommal. – Mintha ki akarta vólna fejteni magát karjaim közzűl, de olly erőtlenűl, hogy ezt az ellenzést más kisztetésnek vette vólna. Én egyebet gondoltam. Félig elaludtt szemeibenn eggy szép Lélek’ jelenségeit sejdítgetém.
Meglehet, hogy megcsalatkoztam vélekedésemben, – mert a’ környűlállások, – a’ szép kebel, ’s az, a’ mit Homérósz Atyánk rózsa karoknak, ’s ezüst lábaknak nevezett vólna, igazán szólván, nagyon elfoglalta képzelődésemet. Egész bízodalommal néki eresztettem magamat érzéseimnek, ’s a’ következendőkből meg fogjátok láthatni, ha megcsaltak é, vagy nem?
Úgy tetszett, hogy a’ lyánka éh; mert egészen el vala lankadva. Szaladtam tehát – de igazán, követlek benneteket, mindég elfelejtem, hogy ezt a’ Kopiáját azon originálisnak, mellynek legkissebb részetskéire is gyönyörűséggel emlékezem, nem magamnak festem.
A’ lyányka, minekutánna valami keveset evett, és bort is kóstolt, annyira feléledt, hogy történeteit előbeszéllhette. – Szemérmes szemmel kezdé azt beszélleni; – de szólásainak, hangjának, mozdúlásainak, édes tekintetének Grátziáit, szerencsétlenségemre nem tudom festeni.
XV.
„Az én anyám a’ szép Láisz. Körűlte nevelkedtem jó ideig, ’s ebbenn a’ bóldog gyermeki magam’ nemismérésébenn éltem, valamíg azt nem vesztettem-el, a’ ki elég jószívűséggel bírt, magát atyámnak tartani. Ő Sziciliából eredett, ’s, úgy beszéllték, hogy gazdag, és fő származású vólt. Nem vóltam több hét esztendősnél, midőn meghalálozott. Lassan-lassan meghűlt az anyám szeretete erántam; az új Tisztelők elkergették annak emlékezetét, a’ ki már nem vólt; ’s végtére szíve megszünt Láidionjára emlékeztetni. – Nem leltem vígasztalást: de el kelle rejteni könnyeimet, annak csak féliglátszható maradványjai is fergeteget vontak felimbe. Egyéberánt engem úgy tartott, mint azokat a’ lyányokat, kik körűlötte szolgáltak; ’s énekelni, táncolni, ’s kobzot verni tanúltunk. – ’S te kobzot is versz, kis Grátzia? kérdém, ’s énekelsz is? Imé itt eggy koboz; kérlek – A’ leány félbeszakasztá beszéllését. Anakreonnak legkedvesbb dalát éneklette, – találjátok mellyíket? – ’s mellette olly gyors ujjakkal pengette kobzát, hogy azoknak mindenikét külön-külön lélek látszata eleveníteni. –
Ó Bőlcseség, ó Antiszthenesz! hová lettetek akkor előlem! – Nékem, mintha neveteket sem halottam vólna soha is!
Tébolygó lelkemet éneklő Szépemnek ajakain kerestem-fel.
Hagyd beszélljem tovább történetemet, mondá elvigyorodva, ’s a’ legkedvesebb piros szín futotta-el arcúlatját.
XVI.
Pirúlása egyszerre visszada magamat magamnak; ’s annak természeti következése a’ vala, hogy én legalább is úgy pirúltam-el, mint lyánykám. – Tovább folytatta beszédét: Tizennégy esztendős valék, midőn a’ szép Láisz által eggy ifju Athénei Lakosnak adódtam-által, a’ ki engem, a’ mint állította, hevesen szeretett. A’ szép Láisz, midőn ez engem tőle elhozott, előmbe adá, hogy ezután őt úgy nézzem, mint a’ kinek mindenekben parancsolatjától fogok függeni. Új Bírtokosom azon hatalmát, mellyet Láisztól kapott, a’ legnyájasabb esdeklések alá rejtette-el. Megszűnés nélkül folyó gyönyörködések alatt múltak-el napjaim. Bóldognak tartottam magamat, a’ nélkűl, hogy előre tekintettem vólna a’ jövendőbe. Glykonnak okai vóltak megnyúgodni eránta mutatott szívességemen; de ha a’ Szerelem az, a’ mi a’ Zaffó énekeiben lobogva ég, úgy kéntelen vagyok megvallani, hogy az én szívem alkalmatlan ennek elfogadására. Belé öntötte vólna azt Glykon, ha elfogadhatná. Sok ízben kellett néki a’ Fáonra írtt éneket éneklenem, mellyben Zaffó a’ szerelem’ hevét olly lobogónak festette; ’s békételenkedve nézte mindenkor, hogy szemeim azt soha sem szikrázták, a’ mit szám éneklett. Végre láttam, hogy szerelme aludni kezd. Epedő hangjai, mellyeken szerelme hozzám szólott, vígabbakká, játékosokká változtak-el, melly nékem, igazán szólva, még inkább tetszett. De ez sem tartott sokáig!
Rövideden (mert látom ásítani kezdetek) a’ szép Bakchisz elragadta lyánykám’ Imádóját, ’s vége vólt a’ Komoediának.
Ez a’ gyermek, a’ mint mondottam, igen szépen beszéllt, – mert az ifjúság’ kedves félénkártatlansága, tekintete, hangja, ’s az a’ bizonyos… minek hívjátok ti azt? a’ mellyet erősen érzettem ugyan, de megnevezni nem tudok, – történetét a’ kihallgatásra méltóbbá, gyönyörködtetőbbé tette, mint valóban vólt. Mert, Uraim, már a’ tagadhatatlan, hogy ez (hálá légyen jószíveteknek, melly illy példákat naponként ád) eggy igen mindennapi történet vólt. – Ezen felűl néha, midőn beszédjében elhevűlt, eggy kevessé kinyillott a’ ráadott lepel, ’s tudjátok, hogy az illyetén kicsinység némelly környűlállásokban nem kicsinység! Egész éjszaka sem úntam vólna-el hallgatni, a’ mit beszéllt. – – De tőletek azt most nem várom. Igasságos leszek erántatok is, magam eránt is; ’s ámbár ez ide nem tartozik, kívánom, hogy minden Mesebeszéllő, Poéta és Hisztoriografus ebből eggy kis leckét venni méltóztassék.
XVII.
A’ lyányka azt magyarázta előttem, miként esett-meg, hogy ő nékem a’ mondott éjszakánn a’ Ceramikusz folyosóinn olly különös őltözettel szaladt karjaim közzé. Ezen hízak kipótolását, azt vélném, képzelődésteknek hagyhatom. Példáúl elképzelhetnétek, hogy őt Glykon végtére új szerelme miatt eggy barátjának; – – – ez, minthogy tetszése szerint nem alkalmaztatta magát, eggy Faragónak, – – – a’ Faragó pedig, minekutánna róla egynehány modellt vett, eggy Lyánnyalkereskedőnek adta-által; kitől, midőn ez a’ Kalmár őt eggy Efézuszi Hajóssal portékákért akará elcserélni, elillantott, ’s más nap eggy béomladozott épűlet’ dőledékjei között bujkált, – – – vagy valami ehhez hasonlót – – – ’s igen közel jártok az igazsághoz.
Akármint lett légyen ez, az ifjú Láisz az én birtokombann, az én óltalmam alatt vala; – ’s azt tartottam, hogy kötelességem, segítségére kelni. Akkor nem vóltam sokkal gazdagabb, mint most vagyok. Szánakozás és jó tanács vólt az egyedűl, a’ mivel néki szolgálhattam.
Talám az, a’ mit én nékie mondottam, (ha egyéberánt ez az írótáblácska valamelly kézírásbann a’ késő Maradékok’ kezébe jut) sok századok múlva is hasznára lehet valamelly ifjú teremtésnek, ha tudnillik az ehhez hasonló, vagy az ő idejebéli leánytársainak mindenikével-közös kétségeskedésre, – – – hogy nem tudja mit kezdjen felzúdúltt szívével, – – – jutni talál. Illy reménység alatt az itt következő szakaszt a’ Maradékok szebb, és érzékenyebb szívű részének gondos véleélésűl azon kérésem mellett ajánlom, hogy azt a’ Filozofiát, mellyet az által tanítok, egyedűl magoknak tartsák; és abból sem anyjoknak, sem szeretőjöknek ne engedjenek legkissebbet is észre venni.
XVIII.
Az, a’ mi veled történt, így szólottam szép lyánykámhoz, következése vala annak a’ szerencsétlenségnek, hogy a’ szép Laisz vólt anyád. Igyekezzél rajta, hogy szerencsétlenségedet minden egyéb esetekre elfelejtsd, azontúl, a’ mennyiben néked a’ belőle nyertt tapasztalás jövendőben hasznodra lehet. Ezután csak előre nézz, és hátra ne többé. Hogy életed nyúgodalmas légyen é vagy nyughatatlan? az inkábbára tőled fog függeni. Eggy illy szép Teremtés – (nem állhattam-meg, hogy ezt mondván, homlokára ne nyomjam csókomat, – jobb állapotra méltó, mintsem hogy eggy Glykonnak bábjátéka, vagy eggy Kalamisznak modellje légyen. A’ Természet tőled semmit sem vont-el, Édesem: de a’ Szerencse igasságtalan vólt erántad; azonban különös makaccsággal bírván minden cselekedeteiben, váratlan jótéteményekkel hozza talám majd hellyre, a’ mit eddig elmúlatott.
Már elkezdte mutatni kedvezését, midőn engem a’ te kezeidbe juttatott; monda a’ Leány. –
Nem érdemlett é ez a’ felelet ismét eggy csókot?
Életed’ kedvessége vagy nyomorúsága, mondám, attól függ, hogy eggyikével vagy másikával élni tudj. Minthogy rossz hangzású nevek is vannak, kezdjük a’ dolgot neved’ változtatásán. Laídion Glycérionná változzék-el; ’s e’ név alatt foglak eggy Barátommal megismértetni, a’ ki – talám valamelly nem sokból álló jutalomért, – tégedet eggy vén rabasszonya által a’ maga házából Milétuszba által-vitet, a’ hol, felkészűlve mind azzal, a’ mit az illendőség megkíván, magadat csendesen megvonva, figyelmetességre fogsz ragadni mindeneket. Az elrejtezésnek eggy bizonyos neme van, mellyel még jobban láttathatjuk magunkat. Kevés idő múlva az Imádók olly sűrűen fognak körűlötted lebegni, mint a’ méhek a’ kivirított rózsabokor körűl.
Az ő igyekezetek, édes Leánykám, a’ lessz, hogy téged minél ólcsóbban kapjanak-meg; a’ tiéd pedig a’ légyen, hogy magadat minél drágábban adhassd-el. Ebben szíved talám legnagyobb akadályodra lessz. Jaj néked, ha eggy olly tárgyért fog érzeni kezdeni, mellynél csak szemeid lelik-fel azt, a’ mit kerestek; vagy hamarább lágyúl-el mint kellene. Eggy szép Személynek ezer portékája van, a’ mit bízvást, és könnyen elajándékozhat: de szívének mindenkor hatalmában kell maradni. Míg ez a’ Palládionod bírtokodban lessz, addig ne félj hogy meggyőzettetel. Igyekezél rajta, hogy mindenik tisztelődet nyájas illendőséggel fogadhassad: de eggyikét se szerencséltessd. Azokat a’ kegyelmeket, a’ mellyeket károd nélkűl osztogathatsz-el, szeldeld minél apróbb falatocskákra. Eggy tekintet már nagy kegyelem légyen; ’s a’ hidegség és kisztetés közt lévő nagy hízakot, valamint azt, a’ melly a’ kisztetés és ellágyúlás között vagyon, hintsd-bé, ha lehet – száz más kedvezéssel, melly az eggyiktől grádicsonként távozik, a’ másikhoz pedig grádicsonként közelít. De vígyázz, hogy titkos igyekezetedet ezen játék mellett el ne árúld; az annyi vólna, mintha őket előre figyelmetessé tennéd, hogy magokra vígyázzanak; mert megakarod csalni. Ellenben arra is vígyázz, hogy hideg magad’ viselete olly gondolatra ne ragadja tisztelőidet, hogy szíved semmi által sem érdekeltethetik. Azoknak, a’ kik szíved elnyerésére nem egészen érdemetlenek, hagyj*
hagy
reményt: de a’ mellett minden mozdúlásaidat úgy intézzd, hogy mindég hatalmadban*
h talmadban
álljon, azt szerencséltetni, a’ ki magát, és bóldogságát kellemeidnek megadni eléggé gyenge, és szerelmes; ide értvén, hogy minden környűlállásoknak igen gondos mérséklése után, Szeretőd, és az ő állapotja megérdemelje azon áldozatot, mellyet te őnékie személyednek, és szabadságodnak általadásával tészessz. Eggy illyennel, midőn azon sebei, mellyeket rajta szemeid ejtettek, érni kezdenek, gondos vígyázással már éreztetheted, hogy ellágyúlhatsz.
Másként azt mondád az elébb hogy nem tudsz ellágyúlni.
Elpirúlt. – Azt gondoltam; felele hebegve.
Én nem, felele az Icétász fia, szerelmes pajkossággal tekintvén szemei közzé.
Ezen pillantásban térde véletlenűl a’ lyányka térdéhez ért.
Érzette, hogy az reszket. –
Nem akarod é tovább folytatni beszédedet? kérdé a’ leány.
Elébb tudnom kell, ha tudsz é ellágyúlni?
’S hát ha tudnék?
Ugy azt kell tudnom, mennyire lágyúlhatsz-el?
Köpenyege, midőn a’ leány azt öszvevonta, térdein felűlről széljel tágúlt. – Édes háborodás reszketett tündöklő szemeiben. – Az Icétász fia akkor huszonöt esztendős vala. Kérdezősködéseinek ekkor el kellett vala némúlni. – Nem volt é oka rá?
XIX.
– – O Glycérion, miért nem vagyok én Ura eggy Világnak, – vagy, ámbár igen nagy a’ hízak a’ kettő közt, miért nem vagyok csak eggy kis major’ Ura, hol ketten elférhetnénk; – mellynek egy kis kertje, ’s táplálásunkra egynehány darab szántófőldjei vólnának; ’s békerítő cseréje, hogy bóldogságunkat az irígység szemei elől elfogná! – –
XX.
Ravasz, erőtelen portéka, édes Barátim, az ember’ szíve: ’s a’ mellett hogy gyenge, hogy igen könnyen tévedésre viszen, még forrása minden örömünknek, ’s a’ legjobb ösztöneinknek, a’ legjobb cselekedeteinknek kútfeje.
Lehetetlen egyebet tennem, kéntelen vagyok azt, a’ ki ezt megérteni nem akarja, vagy valósággal nem érti, – szánni, gyűlőlni.
Azonban óhajtom, hogy a’ mi Szépeink engednének intésemnek, ’s ne higyjék-el magokat elégségesnek gondoltt tapasztalásokban olly igen, hogy azt állítani mérészeljék, hogy bizonyos mértékig el nem lágyúlhatnak.
– Eggy lassú szunnyadás félbeszakasztá a’ barát’ tanításait, és figyelmetes hall- gatását a’ tanítványnak.
XXI.
Be nehézzé tetted magadnak, Antiszthenesznek! igen is erőtelen tanítványa! tanításod’ folytatását, túl azon, a’ hol azt félbeszakasztád.
Kedves Glycérion! mondám végtére, ámbár igen szeretlek, kéntelen vagyok még is – ha azt akarom, hogy szerelmemnek következése megvetés ne légyen, – tovább folytatni. – Ah! Glycérion, hólnap nem fogjuk látni egymást.
Nem fogjuk látni egymást? ’s miért nem?
Mert az én véledlétem jövendőbéli bóldogságodnak útjában állana.
Micsoda bóldogságomnak? – Gondolkozhatsz é elválásunkról?
Kéntelen vagyok! – Az én állapotom…
„Gátlására lészek é én a’ te szerencsédnek, Diógenesz?”
Nem, édes Glycérionom! a’ Szerencsének és nékem nincs egymással közünk. – Én vólnék az, a’ ki a’ tiédnek hátráltatására lennék.
Ha végezésednek ez az indító oka, úgy kérlek, hallgass-ki! – én nem óhajtok más szerencsét, hanem hogy melletted maradhassak; te érdemes vagy eggy olly barátnéra, kinek mellyjénn a’ szerencsétlenség’, és az emberek’ igasságtalanságait elfelejthesd. – Ne tarts attól, hogy terhedre lessz eltartatásom; én fonni, szőni, kötni tudok. – „Kedves teremtés!”
Soká ellenkeztem – de Glycérion nem állott-el végezésétől. Mondjátok-meg már most, ti, a’ kiknek a’ Természet érzékeny szívet adott, hibáztam é, midőn szemeibenn eggy szép lélek’jelenségeit sejdítettem?
Örökös barátságot fogadtunk, ’s eltávoztunk Athenéből. A’ Világ nem tudott felőlünk semmit, mi pedig a’ Világot igen hamar is elfelejtettük. – Három bóldog esztendő múlt-el… szemeim miatt félbe kell szakasztanom. –
XXII.
Nincs többé a’ nyájas Glycérion! – Véle eggyütt vesztettem-el mindent, a’ mi elveszteni valóm még vólt, Egyedűl csak sírhalmát állítom, méltónak magaménak nevezni. Senki sem isméri azt körűlöttem. – – – Rózsát űltettem felibe, melly olly tellyesen virít, mint szép kebele virított, ’s édesbben sehol sem illatozik. – – Minden esztendőben megkeresem ezt a’ szent hellyt, a’ tavasz hónapjában. Leűlök reá, eggy rózsát török, – így virágzál egykor! ezt gondolom-el, – ’s széljel tépem a’ rózsát, ’s a’ sírt lehullott leveleivel szórom-bé. – Akkor végigfutom ifjúságom’ édes álmait, ’s sírjára csordúltt könnycseppem nyugtatja-meg a’ kedves árnyékot.
XXIII.
Ha szívetek szánakozásra nem olvadt, az a’ ti hibátok, nem az enyém: de megbocsátom néktek; nem vesztettetek ti el Glycériont – nincs elveszteni való Glycériontok – vagy talám nem is érdemlitek, hogy Glycériontok légyen. Eggy szép mesét tudok; még kicsiny koromban tanúltam a’ dajkámtól. Talám örömestebb hallgatjátok azt. Szívesen szolgálok véle. – De imhol jő a’ Xeniadesz, ’s visszakéri írótáblácskáját.
XXIV.
Te igen jóféle ember vagy, mondá Xeniadesz, elolvasván a’ Glycérion történetét! – Nem nézhetem tovább, hogy a’ Világ másnak néz, mint a’ mi igazán vagy.
’S miért néz ő engem másnak?
Engedj meg nékem, Édesem; én téged annyira szeretlek, hogy el tudnám hitetni magammal, hogy néked nincs semmi hibád.
’S hogyan, jó Xeniadesz? – Nem ember vagyok é én is? Nem olly könnyen lehet é nékem hibám, és bolondságom mint másoknak.
Te engem nem akarsz megérteni, Diogenesz.
Igen jól értelek; de én azt a’ bizonyos tettetést, a’ melly familiánkbann – a’ Deukálion és Pyrrha familiáját értem – annyira uralkodik, teljességgel nem szenvedhetem. Ha a’ beszéd általjában erőtlenségről, hibáról, gyarlóságról van, – minden megvallja, hogy némellyek ő benne is találtatnak, hogy ő benne azok alkalmas számmal vannak: de nevezzd ezeket igaz neveken, olvassd-el előttök az egész laistromot, állj-meg mindenikén ’s tudakozzad, megvan é az benne? meglátod, hogy eggyikre sem kapsz embert, ha a’ maga vallásával engedd magad kifizetetni. Melly inconsequentia! – Útálom azt teljes szívemből. – Vagynak olly így vagy amúgy ejthető dolgok, mellyekbenn én a’ szokás törvényeitől örömest elállok. – Azért engem „a’ Félrefaragónak” hívnak; a’ ki pedig illy csínján nem akar szóllani, a’ Bolondnak. – Jó; hadd legyek az! Ez tehát a’ mogyoró pellyem, a’ min gyermeki módra nyargalok. Ártok é véle valakinek? – Az egész Korinthuszt olly esztelenségbenn, és gonoszságban látom úszni, mellyek azoknak, a’ kik azt követik, más becsületes embernek, ’s a’ Közjónak vagynak kárára. Csendesen nézik-el; – ’s ímé én bennem három-négy kis különösséget nem akarnak megszenvedni, mellyből még a’ ganéjttúró bogár lelkének sincs kára.
„De ezt csak te is kéntelen vagy megvallani, hogy a’ derék ember még derekabb ember vólna, ha hibái, vagy, ha úgy akarod, mocskai nem vólnának.
Tegyük-fel Xeniadesz, hogy lehetséges vólna a’ nélkűl lenni; az lenne a’ kérdés, ha ez a’ hiba nélkűl való tökélletesség nem a’ legcsalhatatlanabb ok vólna é arra, hogy közönséges útálatba jusson valaki. Jaj lenne annak az embernek, a’ ki bőlcsebb találna lenni, mintsem hogy a’ többi halandókhoz eggy vagy más*
mas
erőtelenségben hasonlítson.
Hogyan szenvedhetnék-meg amazok őt? Hogyan engedhetnék-el néki, hogy ő náloknál külömbb? Kéntelen a’ maga érdemével való szabados élhetést valamelly valóságos vagy csak képzeltt bolondság által megvásárlani, melly által egyszersmind ezen sublunáris Világ bolondságainak Géniuszát engeszteli-meg, ’s a’ más bolondoknak hatalmat ád az ő kikacagására. – Azonban néked valóban többet adok, mint igasság szerint adnom kellene, jó Xeniadesz, a’ midőn azt vallom, hogy az, a’ mibenn én másoktól eltávoztam, általjában bolondság, vagy nevetséges makacskodás. Kész vagyok, ha kihallgatsz, néked megmutatni az ellenkezőt. – Beszélld-elő egymás után miben akadnak-fel bennem a’ Korinthusziak; ’s én eggyik*
egygyik
vádjokat sem hagyom felelet nélkűl.

Xeniadesz.

Azt mondják a’ többek közt, hogy Diogenesz kevélységből külömbözik ruhájábann, élésében, ’s cselekedeteiben másoktól.

Diogenesz.

Mind ezekben ő a’ maga esze’ sugallását követi; hol marad tehát valami a’ „kevélység’ különösségének?” – ’S hogy kaptak a’ jó Korinthusziak rést bétekinteni szívébe, hogy annak titkos rugóját láthassák? – De ne akadozzunk olly cikkelyenn, a’ hol lehetetlenség egymást meggyőzni. – Tegyük-fel bár, hogy a’ Korinthusziaknak igazságok vagyon: kisül még is, hogy az nem tészen sem többet, sem kevesebbet mint az, hogy az ő kevélységek el nem nézheti, hogy az én kevélységem másféle álorcát viseljen! mint az övék. De hogy el ne távozzunk a’ dologtól, nem jobban tennének é a’ ti gazdag Fecsérlőitek tulajdon javokra nézve is, ha, legalább a’ mértékletes élést tekintvén, az én páldámat követnék. Hány van közzűlök a’ ki szakácsának jóízlésű mérge mellett olly egésséges, mint én azon eggyűgyű eledel mellett, mellyet nékem a’ Természet jóltevően nyújt? – Kicsoda az az ő egész seregekbenn, a’ ki, ha Kómusznak csak tíz esztendeig áldozott is, vélem erőre ’s gyorsaságra nézve magát öszvehasonlítani merje? a’ próbát akár azon játékon tégye bár, mellyeket Olympia szokott koronázni, akár azokon, mellyekbenn az asszonyi nem az ítélőbíró. Ez a’ sanyarúann mértékletes élet; minekutánna hozzá szoktam, nékem többé nem esik nehezen, sőt olly jutalmakat ád, mellyekkel szám’ csiklandoztatásának hiú győnyörűsége öszvehasonlítani nem is érdemes. Mert a’ miólta illy élést gyakorlok, elmém mindenkor víg; testem könnyebb, gyorsabb, elevenebb; elmém derültt; eszem munkás; szívem érzékeny! minden erőm kész parancsolatom’ teljesítésére; ’s nem függ többé gyomromtól, hogy elmés vagy ostoba, múlatságos vagy únalmas Társ légyek. A’ Természet’ szépségei nem vesztik el előttem gyönyörködtetőségeket; viszontagságai ellen pedig megedzve vagyok. Meleget és hideget, éhséget és szomjúságot, esőt és szelet tovább állok-ki mint más, akár ki légyen az. Eggy szóval mindenféle bajnak elviselésére alkalmatosabb vagyok, ’s a’ gyönyörűségek édességét annál elevenebbenn érzem, minél ritkábban élek velek. Vezessétek ide elfajúltt elpuhúltt, elasszonyosodott, beteges Szybaritáitokat, kiknek eggy öszvesodródott rózsa levél is elronthatja fekvéseket, hadd hasonlítsák-öszve vélem magokat. – Egyéb eránt, édes Xeniadeszem, igasságos is az, minden tekintetben, hogy ez másképen ne légyen; a’ Szerencse’ Kedvelttjei igen nagy hízakokkal hagynának hátra bennünket, igen sokbann előznének-meg, hogyha a’ Természet magának fenn nem tartotta vólna a’ dolognak részünkről lejendő hellyrehozását. – ’S már most, ítéld-el a’ dolgot magad, megérdemlik é a’ Korinthuszi Orrdörzsölők, hogy az ő kedvekért ezen igasságos jó Anya’ szavától elálljak? – Diogenesz hívebb barátja magának, mintsem, hogy azt cselekedje!

Xeniadesz.

Meglehet, Diogenesz, hogy néked, a’ dolgot magában tekintvén, igazságod van: de mond-meg, kérlek, mi lenne abból, ha minden ember a’ te példád szerint csak azt követné, a’ mit néki tulajdon gondolkozása sugall. ’S nem azt akarta é jelenteni a’ Természet, midőn ezt a’ földet a’gyönyörűség’ tárgyaival béhintette, ’s az embernek ezer mesterségek feltalálására alkalmatos elmésséget adott, a’ mellyekkel egyedűl életének szépítését tárgyozza; – nem azt akarta é jelenteni, hogy az ő akaratja, nem az, hogy éljünk, hanem: hogy a’ legkedvesebb módra éljünk.

Diogenesz.

Azon képzelés ellen, mellyel önmagunknak szoktunk hízelkedni, hogy e’ Világon minden a’ mi kedvünkért teremtetett, talám sokat is lehetne mondanom. Ez a’ következtetés: „valamivel bizonyos célra élhetek, és így az azon célra teremtetett,” nyilvánságosan hibás következtetés*
követheztetés
; mert példáúl, eggy kantát én vizellő edénynek is fordíthatok, pedig az asztalra vólt készítve. ’S még az a’ kérdés is fennmarad, hogy némelly dolgokkal, ugyanaz által, hogy velek nem élünk, nem élünk é vissza? – A’ kérdést példák’ előhordásával lehetne leginkább elintézni; de most arra nem ereszkedhetünk. Nincs is reájok szükségem ellenvetésed’ megcáfolására. Tégyük-fel, hogy a’ Természet minden munkáit, a’ Mesterség’ találmányaival, mellyet bizonyos értelembenn a’ Természet’ leányának nevezhetek, a’ mi vélekelésünkre ’s gyönyörűségünkre rendelte: úgy ezen tekintetbenn őt’ eggy gazdag emberhez hasonlíthatjuk, a’ ki nagy vendégséget indít, és arra Vendégeket minden Tartományból, Nemzetségből és Nyelvből, minden Rendekből, Nemből és alkotásúakból hívogatott. Természet szerint jól cselekedte, hogy olly sok, és olly külömböző Vendégeknek olly „sokféle” étket, és azt „igen bőven” készítetett: de tedd-fel, hogy ezen Vendégek közt van egy ollyatén goromba, a’ ki, meg nem elégedvén azzal, a’ mi elébe tétetett, a’ távolabb lévő tálakat is felfalná, ’s meg nem gondolván, hogy azokat nem ő magáért rakták-fel, hogy néki csak eggy gyomra van, hogy némelly étel csak a’ betegeseknek tétetett az asztalra, mindent megenne, ’s addig tömné hasát, míg azt emésztetlenűl kéntelen vólna kiadni, szólj, Xeniadesz, mit tartanál felőle? ’s mit gondolsz, miképen nézne rá a’ Vendéglő-gazda?

Xeniadesz.

Az maga tolja-elő magát.

Diogenesz.

A’ belőle folyó tanúság nem kevesebbé. – A’ ti Gazdagaitok, a’ kik asztalokat minden elementumokból, minden hordott étkekkel rakják-meg, az a’ Vendég, a’ ki a’ Természet Vendégségét, annyiban legalább a’ mennyire reá mehet, megemészteni akarja. Elégedjék-meg minden azzal, a’ mit maga körűl lát, ’s ne egyék többet annál, a’ mivel éhségét elcsendesítheti, úgy mindnyájan jóllakva kelünk-fel a’ Természet’ asztalától; egésségesek maradunk; senki sem fog a’ csömör ellen panaszolkodhatni; sem böfögésével nem lessz Vendégtársainak alkalmatlanságára. – Imé ezt lehetne várni; ha minden az én gondolkozásomat követné. – De ne tarts semmitől, Xeniadesz! Soha sem kapok én annyi Tanítványt, hogy mostani rendtartásának elváltozásától félhessen a’ Világ. ’S ha azt a’ lehetetlen történetet lehetségesnek képzeljük is, hogy az én példám eléggé hathatós vólna eggy egész Nemzetet Zysztemám’ elfogadására bírni, – gondolod é, hogy ez által valamit veszítsen? – Énnékem nagy… De, halld csak! mi az? Nem hallod é azt a’ sikóltást a’ víz felől? – Másszor szólok véled Reszpublikám eránt, Xeniadesz, – most szaladok, hogy lássam mi történt.
XXV.
Eggy felfordúltt kis ladik vólt, a’ mit láttam. A’ benneűlők kihullottak ’s úsztak; de egynek úgy elfogyott vala minden ereje, hogy a’ parthoz nem közelíthetett. Egyszerre a’ fövenyen vólt köpönyegem, – béugrottam a’ vízbe – illik, nem illik! – a’ dolog emberi életnek megmentése körűl forgott. – „Tehát aszszony vala” – Nem tehetek róla, hogy férfi nem vólt; – azonban mondhatom, hogy az akkor úgy sem jutott eszembe, mint az nem, hogy a’ Hóldbann emberek laknak. – Felvettem a’ hátamra, ’s úgy úsztam a’ part felé. A’ fövenyen letenni, ’s azzal ott hagyni, nem lett vólna szép. A’ legközelebb való gyepre vittem tehát. Azt egynehány bokor vette-körűl. Elképzelhetitek, hogy ennyi idő alatt szemembe tűnhetett, hogy az asszony szép asszony vólt. – Kevesebbé érdekel é azólta szerencsétlensége benneteket, hogy felőle ezt tudjátok? – Úgy jártam, mint ti! – Azonban még is mezítelenűl állottam előtte. Az a’ gondoskodás, mellyel ezt a’ szép asszonyt ismét magához hozni igyekeztem, egészlen elfoglalt; annyira, hogy mind addig, míg az asszony felnyitotta szemeit, eszembe sem jutottam magamnak. – Sokat feltennék rá, hogy igen sokat nem látott, olly hirtelen húnyta-bé szemét. – Megütközése, és az a’ sikóltás, melly megütközését nyomban követte, gondolkozóra hozott, ’s akkor vevém észre, hogy köpenyeg nélkűl állottam. – Szépítés nélkűl beszéllem-el előttetek az esetet, minden környűlállásaival. – Nyúgodj itt a’ napfényen, mondám néki, ’s szárazkodj; én köpönyegemért szaladok; mert még látnom kell szemeidet, ’s hallani akarom miben lehetek szolgálatodra. – Elfutottam. Tíz percentés alatt megtaláltam köpenyegemet. Visszatértem hozzá. Ő azalatt felső ruháját kiterítette a’ napra, ’s a’ bokrok megett készűlt levetni a’ többit is. Eggy redős bokor miatt nem látott-meg, noha szemérmes rettegéssel tekintgetett mindenfelé ha közelítek é vissza? – Meg nem mozdúlva állottam veszteg, ’s – néztem őt. Nem mondok róla egyebet, hanem csak azt, hogy száz legény közzűl kilencvenkilencznek meg*
még
eggynek javaslottam vólna, hogy nézzen másuvá, vagy épen távozzék-el. De eggy ötven esztendős ember, a’ ki húsz esztendők ólta salátával, babbal, és vízzel él, minden státuát bátran nézhet, akár a’ Fídiász kezéből jött légyen az, akár a’ Természetéből. Idő múlva megszáradt köntöse. Bévonta magát abba, ledőlt a’ Nap’ fényén, melly már hanyatlani kezdett, ’s úgy látszott körűltekintgetni mintha azt tudakozná, hová lettem olly sok időre? – Ekkor tehát előjöttem; elpírult, lesütötte szemeit, ’s tébolyogva tekintgetett széljel. Szép Idegen, mondám – – – képe ekkor felderűlni látszott, de pirúlása jobban nevekedett – azért jövök, hogy érthessem miben lehetek szolgálatodra. Eggy ideig nem felelt. Nem sajnálnád é fáradságodat, megtekinteni, úgymond, mi lett eggy vén asszonyból, a’ ki vélem vólt a’ ladikbann. Az a’ dajkám; reménylem kiszabadúlt. – Sietve mentem a’ parthoz. – Mindent kifogtak; csak a’ dajkáról nem tudtam venni tudósítást. A’ szép asszonyka sírt, midőn a’ hírt meghoztam; maga is a’ parthoz szaladt, kérte a’ Hajósokat, hogy dajkáját szerezzék-elő, jutalmat ígért, ’s – talám még mostanáig is sírna, ha eggy ládát nem láttak vólna-meg szemei, tőle nem igen messzére. Az ő ládája vólt, megrakva ruhákkal, ’s drága köveivel. Szerencsére kár nélkűl vetette-ki a’ víz. Örömsúgár derítette-fel egyszerre ábrázatját. – Azt higyjétek-el, az ábrázat gyönyörű ábrázat vólt. – A’ dajkát sehol sem lehetett feltalálni; a’ nap pedig leszállott. Megenyhűlve bánatjában, hogy legalább ládájához juthatott, eggy barátnéjának nevét nevezte-meg, ’s kért, vezessem hozzá. Eggy Hajós hátára vette a’ ládát, ’s kalaúzunk lett. Oda értünk. A’ szép asszony megköszönte fáradságomat; én pedig – jó éjszakát kívántam néki. – Ekkor látszatott legelőször figyelemmel ’s valamelly különös álmélkodással tekinteni rám. – Aludgy csendesen, szép Idegen, mondám; ’s eljöttem tőle.
XXVI.
Most tehát tudakozok minden becsűletes embert, Görögöt és Barbarust, istirát és kappant, – mi Isten csudája lehet botránkoztató ebbenn az egész történetbenn? – Én valósággal által nem tudom látni. Ezen környűlállások mellett nem látom, én, a’ szép Asszony, ’s mi ketten eggyűvé foglaltatván, mit tehettünk vólna egyebet, mint a’ mit elbeszélltem.
Azonban halljátok csak mi történt. Más nap az egész Korinthusz megtőlt vele. Három nap múlt-el, míg egyéb senkinek sem forgott száján, hanem csak Diogenesz – és – a’ szép Idegen. Elbeszéllték egymásnak a’ történetet, ’s mindenik változtatott rajta valamit, vagy valamelly tudva nem lévő környűlállás hellyett más maga koholásabelit adott hozzá. Nem csak, hanem még versekbe is foglalta valaki, ’s már tegnap éjjel az útszán hallám énekeltetni. – De még itt nincs vége a’ dolognak. Ítélet alá vették azt; vizsgálatra vonták, mit cselekedett, mit nem cselekedett Diogenesz és a’ szép asszony? micsoda titkos indító okokból cselekedték azt, a’ mit cselekedtek? mi vólt benne céljok? mit tehettek vólna ez ’s ez környűlállások mellett tenniek? ’s a’ t. Pro et contra beszélltek felőle, ’s az ítélet megeggyező voksokkal abban határoztatott-meg: hogy Diogenesz ezen egész történetben sem úgy nem bánt mint okos ember, sem úgy nem mint tiszta erkölcsű embernek bánni kelletett vólna.
„Eggy öreg Úri-Asszonyság” azt vette rossz neven, hogy köpenyegét olly későn kereste-elő. Ha a’ leglágyabb nevezettel akarjuk is cselekedetét nevezni, monda, micsoda „gondatlanság” vólt az! – Lehetséges é olly annyira elfelejtkezni az illendőségről? Le kellett*
Lekellett
vólna néki az aszszonyt, míg még magához nem tért, a’ parton tenni, ’s úgy osztán tovább vihette vólna a’ gyepes hantra.
Az Asszony igen is lágyan bán véle, monda eggy Második. Hát nem tudja é, hogy néha szándékkal is el lehet valamit felejteni? – és, hogy ekkor az ő célja azt kívánta, hogy a’ legszükségesebbről elébb ne emlékezzék, mint mikor már késő lessz.
Az Eleúziszi Istenekre esküszöm, monda eggy Harmadik, hogy ha én lettem vólna az Idegen, előttem többet meg nem mert vólna jelenni! –
Talám olly tartománybéli aszszony lehetett az, monda eggy Negyedik, a’ hol még természeti módon él minden! –
Vagy talám Faunusznak nézte őt a’ Szép – monda az Ötödik, a’ ki, úgy tetszett, tíz Faunusztól sem ijedt vólna meg.
Nem tudom miért találgatnak ennyit Asszonyságtok, monda a’ Hatodik. Nékem úgy tetszik, a’ dolog világos. Hát ha az Idegen az ollyastól nem idegenkedik? Igen olly formán van az egész történet, hogy ez az asszony azok közzűl való, a’ kik nem igen akadnak-fel rajta, akár a’ maga rendi szerint menjen elikbe valaki, akár nem.
Így ítéltek a’ Korinthuszi Asszonyságok az első és második karból, kivévén a’ Papasszonyokat, kik épen nem ítéltek, hanem csak a’ dolog folyamatja eránt tudakozódtak, ’s hallván, hogy Diogenesz, midőn az asszony felvetette szemeit, köpenyeg nélkűl vólt, elpírúltak, szemeket eltakarták, ’s tovább hallani semmit sem akartak.
A’Férjfiak között a’ dolgot más nézőpontból*
néző pontból
vették-fel.
Miért iparkodott ő csak a’ szép asszony’ kisegítésén? miért hagyta a’ szegény öreg dajkát oda veszni, holott a’ dajkának, a’ mint a’ következés mutatja, az ő szolgálatjára szint olly szüksége lehetett? –
Ez a’ kérdés annyival nyomósabb,*
nyomosabb
monda eggy Második, minthogy gondolni lehet, hogy a’ szép asszony az ő segedelme nélkűl is eljutott vólna a’ parthoz.
Az Urak szorossan veszik a’ dolgot, monda a’ Harmadik, mintha nem vólna természet szerint való, hogy az ember inkább akarjon eggy fiatal szép asszony körűl fáradozni, mint a’ megöregedett dajka körűl. He, he, he! – Ez az ember édesdeden nevetett elmés mondásán. – He, he, he!
Kivált hogy, monda a’ Negyedik szárkázmusi tekintéssel; nem mindenkor kap az ember illy ártatlan színt, eggy szép asszonnyal in puris naturalibus menni a’ redős bokrok megé.
Én hitelesen tudósítottam, monda az Ötödik, a’ ki kevéssel ezelőtt leve Tanácsossá, hogy ők ott két óránál tovább vóltak eggyütt; ’s tanúkat lehetne előállítani, kik köpenyegét a’ parton, az asszony ruháit pedig a’ napfényre vetve, eggy száraz ágon, látták fityegni.
Én rosszat vélni nem akarok, mondá eggy „Papja Jupiternek” eggy negyven esztendős tokás, kövér ember, mellynek szegzett állkapcával*
állcapcával
; de ollyanoknak vévén az embereket, mint a’ micsodások, nem hallom örömest, ha cselekedeteket nagylelkűségnek nevezik, midőn a’ dologbann asszony kivált fiatal, és szép asszony fordúl-elő. Nagyon szembetűnő, mi okból forgolódnak olly nagy készséggel körűlöttek Segítőik. Ha nyomosan kell a’ dologhoz szólani, tudni szeretném, miért kell eggy szép asszonynak, annyibann a’ mennyiben szép asszony, szeretetre méltóbbnak lenni dajkájánál? Nem épen úgy emberi teremtés é a’ dajka is, mint az asszonya? Nem eggyformák é mind ez, mind amaz eránt kötelességeink? Nem hasonló szüksége vagyon é a’ jelenvaló történetben a’ segítésre eggyikének, mint másikának? Nem a’ kegyesség, ’s a’ fedhetetlen erkőlcs é az, a’ mi az emberek’ érdemét meghatározza? ’s miért nem lehetne a’ dajka szint olly kegyes ’s fedhetetlen erkölcsű, mint ifjú szép asszonya? – Ha igazat akarunk mondani, kéntelenek vagyunk az ellenkező állítást tartani igaznak.
A’ tiszta erkölcsű ember, ha esze vagyon, – pedig eszének kell lennie, mert külömben szíve minden szempillantásban ki lesz téve a’ megbukásnak – ezen esetbenn annyival inkább hajlott vólna a’ vén dajka megszabadítására, mennél tisztábbak lettek vólna e’ mellett indító okai, ’s mennél épűletesebb lett vólna péld’adása, ’s mennél kevesebb oka lett vólna e’ mellett mind a’ dajka erkőlcse, mind az őnnön magáé miatt reszketni. – –
Bocsásd-meg Isteneknek, és embereknek Atyja! – de lehetetlen tűrnöm, hogy a’ te Papod, illy tiszteletes képpel, továbbá is hallgattassa kérkedékeny oktalanságát. – Légyen igaz, a’ mit mondasz, Jupiternek Papja! légyen igaz! nem lehet okát adni miért légyen szeretetre méltóbb eggy „fiatal szép asszony” mint a’ vén, rút dajkája; – ó ez épen nem méltó a’ szeretetre! – A’ vén dajka tisztasága az a’ nagy kincs, a’ mellyet félteni kell! – Ezt kellett vólna megmenteni! Hadd fúljanak a’ habokba a’ szép asszonyok! mi kár van benne? Az erkőlcs’ fedhetetlensége még nyerni fog általa! a’ késértetek megkevesednek, ’s minő példákat adhatnánk, ha az egész Világ csak „vén dajkákból” állana! – Diogenesz sem úgy nem bánt mint okos emberhez, sem úgy nem, mint tiszta szívűhöz illett vala; mindent oda engedek, Papja Jupiternek, akár mit kívánsz, – mindent! csak hallgass.
XXVII.
Nem kérkedékenységből mondom, de csakugyan igaz, hogy az épen ezelőtt álló cikkely eggyike a’ legoktatóbb írásoknak; ’s e’ szerint tanácslom tiszta szívemből, hogy a’ legnagyobb figyelmetességgel olvassátok-meg azt többször egyszernél.
Eggy csak középszerü elmésséggel bíró ember is könnyen meg fogja belőle tanúlni a’ legszükségesebb Mesterségek’ theoríáját; példáúl, a’ szép móddal ejthető rágalmazást, – a’ történeteknek elváltoztatását, úgy hogy azokban csak az „időt és a’ környűlállásokat” kelletik eggykevéssé hellyekből kimozdítani; – a’ legártatlanabb eseteket kevés munkával botránkoztatókká tenni; – az individuális hazugságokat közönséges igazságokkal támogatni. – Mind ezek ollyas mesterségek, mellyeknek a’ közönséges életre igen széles elhatások vagyon; és a’ mellyek ollyanok, hogy azokat, a’ kik bennek a’ gyakorlást messzére vitték, szint olly titokban tartják, mint némelly Orvosok szokták árkánumjaikat, mert az abból háramló hasznot magoknak kívánják tartani. – Ujobbann intelek, olvassátok-el azt egynehányszor! belőle sokat tanúlhattok.
XXVIII.
Megvallom előtted, Xeniadesz, nem állhattam-meg, hogy bosszúmat ne tőltsem azon vastag asszonyonn, a’ ki engem eggy Faunnal hasonlított-öszve. Isméred Lyzisztratát, a’ gyámoltalan Fókász feleségét! – Valamellyik nap, a’ déli nyugvás táján, hozzá vetődtem. A’ meleg nagy vólt. Kertjének múlató házában találtam őt’. Nyugvószékén nyúlt-végig. Eggy fiatal rab, a’ ki alig lépett még legény kora’ esztendejébe, és a’ ki eggy Festőnek a’ Bakchusz képére a’ legszebb ideát adhatta vólna, eggy nagy szellőztetővel térdelt előtte, ’s félre vonta magát, midőn hozzá béléptem. Azt mondám, hogy eggy Barátném’ becsűletének hellyreállítása végett jelentem-meg nála, úgymint a’ ki, maga sem tudja miként, és mi által néki kedvetlenségébe jutott.
Nem akarta megérteni, mire céloztam. Segítségére lettem gyenge emlékezetének, ’s jelentettem, hogy a’ megnevezett asszony nem isméri magát méltónak olly kéméletlen ítéletre, a’ millyet nem régiben személyje felett eggy Társaság tartott. Valóban óhajtanám tudni, ezt vetettem mellé, miként viselte vólna magát, Lyzisztrata, ha azon esetben lett vólna?
„Nem az én hibám, felele, hogy az illendőség’ törvényjei olly szorossak.”
Azon illendőség felől szólasz é, mondám, melly a’ vélekedéseknek ’s cselekedeteknek belső szépségéből származik, vagy arról a’ képzeltt illendőségről, melly az emberek’ vélekedésétől függ? –
„Nem értek a’ ti distinctiótokhoz, felele az asszony. Kiki tudja mit kellessék érteni az illendőség alatt; ’s azt tartom, hogy mindenek megeggyeznek az eránt, hogy van ollyatén törvény, mellyet általhágni nem lehet a’ nélkűl, hogy a’ Világnak alkalmatosság adattassék a’ megítélésre.
Te kétség kívűl arra célozol, hogy én köpenyeg nélkűl valék, midőn az asszony felvetette szemeit. Megvallom, az nem eggyezett-meg az említett törvénnyel: de a’ környűlállások ki fognak menteni, és én valóban rosszat nem is gondoltam.
„Nem arról van a’ szó, mit gondoltál, hanem mit cselekedtél; monda nevetve”
Én magamért, szép Lyzisztrata, mondám, ha eggy olly kellemes Személlyel lennék azokbann a’ környűlállásokban,*
környűlállksokban
mint a’ millyet magam előtt látok, nem felelek.
„Nem látom-által, miért akarsz engem is belé vonni játékodba, felele elpirosodván, ’s kendéjét olly szerencsétlenűl igazítván-meg, hogy az a’ baj, a’ mellyet ez által hellyre akara hozni, még nagyobbodott.
De szólj egyenesen, szép Lyzisztrata, nem nézted vólna é el ezt a’ kicsinységet eggy olly embernek, a’ ki életedet megmentette? Magában nézvén ez csakugyan a’ legártatlanabb történet vólt.
„Nem épenn annyira ártatlan, mint gondolod.”
Miért nem? Igen alacsonyan kellene nékem az asszonyi szívről gondolkoznom, ha el tudnám hitetni magammal, hogy eggy illyetén történet, melly mind az eggy, mind a’ más félnek szándéka ’s igyekezete nélkűl esett, elégséges vólna őket kiforgatni sarkokból.
„Ki is szóll arról? Nem akarom hogy magatokat olly veszedelmeseknek állítsátok; de hová lenne az a’ becsűlet, mellyel nékünk tartoztok, ha mi az illyetén mérészséget, akármelly ártatlanúl esett légyen is az, olly könnyen néznénk-el, mint a’ te Idegened?”
Talám ő Diogeneszt eggy Faunnak gondolta, szép Lyzisztrata.
Második ízben pirúlt-el. – Te pajkos vagy, Diogenesz, monda, killyebb fordúlván felém, ’s észre nem vévén, hogy ez a’ mozdúlása bal lábának béfedezését olly bontakozásba hozta, melly egész fekvésének annál több festői szépséget adott ugyan; de a’ melly, azon vélekedés szerint, mellyet az ember eggy tiszta erkőlcsű asszonyról tartani szokott, nem eshetik szándékkal.
Valóban, szép Lyzisztrata, eggy Faunnak sok szabad, a’ mi másnak el nem nézettetnék. – Szemeimnek szegzett intézete figyelmetessé tehette vólna az asszonyt, ha nem lett vólna annyira öszvezavarva. – Példáúl, nem javaslanám azt néked, szép Lyzisztrata, így folytatám beszédemet, hogy akarva fordúlj erre a’ végignyúlásra, ha attól csak valamennyire is tarthatnál, hogy eggy Faun*
Taun
talál meglepni. –
Ki hitte vólna, felele, tettetett öszvezavarodással szíván-bé magát, hogy a’ Filozofusok nem vakok az illyetén kicsinységekre. Azt még is reménylem, hogy nem fogsz arra a’ vélekedésre vetemedni, mintha a’ te bőlcseségednek kívántam vólna vetni tőrt.
Mit gondoltál magadban, azt én nem tudom; de azt tudom mit cselekednék, ha te nékem a’ Faun mérészségét elkövetni meg-engednéd.
Az asszony engemet bizonyos elálmélkodással nézett, mellyben nem lehete semmi elrettentőt látni. – Tekintete azt mutatta, hogy tudni kívánja, ha valóban érzem é azt, a’ mit mondottam?
Ki lévén mindennek szabva a’ határ, nem méltó-é, mondám továbbat, hogy a’ Virtus is ismerje*
ismerjen
azt? – Hevesebbenn érzem ennek igazságát, szép Lyzisztrata, mintsem hogy ne kívánjam, hogy arról tégedet meggyőzhesselek. –
A’ midőn ezt mondottam, szint olly kevés figyelemmel vóltam köpenyegemre, mint az asszony vólt kevéssel azelőtt tunikájára. Szemei félig valának béhúnyva, ’s emlői, mellyeken huszonnégy pár Szerelem Istenkék eljárhatták vólna táncokat, olly nagyonn emelkedtek, hogy magam is kevésbe múlt, hogy ki nem hányattattam sarkamból.
Szép Lyzisztrata, így kiálték-fel, olly mozdúlással közelgetvén felé, mintha meg nem tartóztathatnám magamat általölelésétől; – miért nem önthetek én tebeléd szelídebb gondolkozást? Az a’ komor tisztaság, mellynek követőjének lenni vallod magadat – tisztelem azt! – kéntelen vagyok azt tisztelni! – de, ó mennyire szeretnélek én tégedet, ha annak az ártatlan Idegennek elnézhetnéd azt a’ kis hibát, mellyel téged annyira megbotránkoztata! Hát ha azt reménylhetném, hogy te magad is el tudsz eggy kedves erőtelenséget követni. –
Én téged valósággal nem értelek; felele; de – kedvemet teljesítenéd, ha magamban hagynál. –
Lehet é illy kegyetlen gondolatod, kérdém, meg-fogván jobbját, ’s nyúgvó ágyának szélére ülvén.
Olly vígyázatlanul vonta vissza kezét, hogy az én kezem, utánna nyúlván az ővének, mellyje eggy részére esett. – „Én nem hagyok magammal játszani, monda.
Épenn ez az, a’ mi miatt kétségbe esem, felelék. Megbonlondúlok belé ha elgondolom, hogy néki rugtattam e’ veszedelemnek; holott, erkölcsöd tisztaságát ismérvén, előre láthattam, hogy nincs mit reménylenem.
Csaknem megpattant mérgében; de nem tudta miként fakadjon-ki.
Láthatod, szép Lyzisztrata, mennyi híjjom vagyon még arra hogy Faunusz légyek, ha annak lenni látszom is. De valld-meg, nem olly könnyen csalattathattál vólna é meg, mint az Idegen.
Haragja könnyekre olvadt-fel.
Láttam, hogy gyengűlni kezdék. Felkőltem, mert valóbann eggy percentésnyiig sem felelhettem tovább magamról.
Azon szempillantásban bélépe a’ Rab, ’s Asszonyának valamit súgott fűlébe. – Nem érthettem egyebet a’ Diophantusz nevénél, – a’ ki meg nem tudta fogni, miért vólna szeretetre méltóbb eggy szép asszony a’ dajkájánál. A’ fickó sietett a’ néki adott parancsolattal, – mellyből én eggy szót sem értettem. Nem vala szükségem egyéb búcsúztatóra. Reménylem, mondám, szép Lyzisztrata, hogy tégedet felőlem, és Idegenem felől egyébféle vélekedésben hagylak-el. A’ tisztelendő Diophantusz épen jókor jő, azt a’ mit elkezdettem, munkába venni, ’s nem tartóztatlak továbbá. Maradj jó egésségben, szép Megkérlelhetetlen! ’s ezzel útnak indúltam, a’ nélkűl hogy ő eggy tekintetre vagy feleletre méltóztatott vólna.
Meg nem tudom fogni, monda Xeniadesz, mint lehetsz annyira Ura magadnak, hogy olly bosszút állj, melly néked csak nem annyiba kerűlt, mint Lyzisztratának.
El nem képzelheted, Xeniadesz, mennyire bosszankodom az illyen álkegyesekre! – színtén úgy, valamint az ártatlanságot, ’s az igaz erkőlcsöt valóban tisztelem.
Hogy azt a’ megvetést, a’ mellyet érdemel, véle egész mértékbenn éreztethessem, mindenek elkövetésére kész vóltam; noha az is igaz, hogy eggy vagy két ízbenn olly forma ellágyúlás szállott-meg, melly megbocsáthatatlan magam’ elfelejtésére ragadhatott vólna.
XXIX.
A’ki maga vagy ezt, vagy valami hozzá hasonlót nem próbált, nem tudja megfogni, melly külömbség van a’ révhez menni mivel ott dolga vagyon; vagy ha bár is, dolga nincs; – és a’ révhez vágattatni, hogy tíz esztendőkig láncoltassék az evezőpad mellé.
Én magam sem érzettem soha elevenebben az illy külömbséget mint a’ minap, midőn sétálván, abba az erdőbe tévelyedtem, melly a’ Neptún Temploma körűl a’ víz’ szélét béfogja, és, a’ mint tudjátok, a’ Néreiszeknek szenteltetett.
Semmit sem vártam kevesebbé mint azt, hogy ezen magánosságbann eggy régi Ismerősömre akadjak; ’s ímé eggy harmincöt esztendős forma embert láték, rongyosan, fésűletlen, szárazon, sáppadttan, béesett szemekkel, eggy szóval a’ nyomorúságnak minden ismértető jeleivel, eggy fa alatt eldűlve. Eggy marék répából ’s vízbeáztatott kenyérből akarta vacsoráját tartani. Úgy tetszett mintha valaha ismértem vólna, ’s közelébb jövén felé nem kevés álmélkodással láttam, hogy az Bakchidesz, kinek kevéssel azelőtt, hogy Athenét elhagytam*
elhagytam-
az atyja, egy uzsorás, nyólcszáz Athenei talentomot hagyott.
Hogy találom én itt a’ bóldog Bakchideszt? még pedig magánosan, és illy frugális vacsora mellett?
„Boldog é? ó Istenek! kiálta sóhajtva. Elmúltak azok az idők, jó Diogenesz; mert megcsalatkozható szemeim tégedet annak néznek.”
Akarnám, hogy azok soha se csaltak légyen meg inkább.
„Óhajtva jössz; mert épenn indúlóban valék tégedet felkeresni. Elhagytam Athénét ’s a’ te Oskoládba kívánkozom.”
Úgy haszontalan útat tevél; nékem nincs Oskolám.
„Tehát én leszek első Tanítványod. Tőled akarom eltanúlni mint ejted úgy a’ dolgot, hogy ezen szegénységben, mellyben már sok esztendők ólta vagy, bóldog lehetsz.
’S mire akarod fordítani ezt a’ Tudományt?
„Mire? – Azt tartom, kérdésedre csak eggy reám vetett tekintet is megfelelhet.”
Hogy veled valamelly változás történt, azt sejdíthetem. –
„Ó eggy igen is nagy változás! Te engemet még akkor ismértél, midőn palotáim, faluim, bányáim, fabrikáim, hajóim, eggy szóval annyim vala, hogy pólgártársainknak legnagyobb részek irígykedve nézhetett rám. –
Kétség kívül státuáid, festéseid, persiai szőnyegeid, arany kantáid, szép rabjaid, táncosnéid, ’s Játszóid is valának.
„Vóltak bizony, esküszöm Jupiterre! ’s többek, és jobbak mint akárkinek*
akarkinek
másnak az Athéneiek közzűl.
Sajnálom. –
„Nincs egyebet mit sajnálnod, hanem hogy már nincsenek.”
Sajnálom mint azt hogy vóltak, mind azt hogy már nincsenek. – De micsoda szerencsétlenség által?
„Megvallom az igazat, Diogenesz, nincs is egyéb vígasztalásom benne, hanem az, hogy vélek, míg tartottak, élni tudtam. Nem valamelly reménytelen szerencsétlenség, – hanem a’ pompa, bujálkodás, inneplések, vendégeskedés, leányok emésztették-meg azt. Tíz egész esztendőt – oh, hogy gondolkozhatnám kétségbeesés nélkűl rólok! – tíz egész esztendőt tőltöttem fel nem háborítva a’ Kómusz, Bakchusz és Ámor társaságábann a’ mosolygó Vénusszal, és az öröm’ Isteneivel!
’S ezek a’ nyájas Istenek tíz esztendő alatt nem csináltak egyebet, hanem hogy nyólczszáz talentumodat segítettek megemészteni?
„’S ha még egyszer annyim lett vólna is, még is fel tudtam*
feltudtam
vólna azt cserélni az örömmel, és gyönyörűséggel. – Megismérem, gondatlan ember valék; nem néztem-ki soha is a’ jövendőre.
Hát most midőn kéntelen vagy rá nézni, mihez fogsz? –
„Nem tudok semmihez is, Diogenesz;”
Annyi vesztegetéssel, annyi inneptartással lehetetlen hogy Barátokat ne szerzettél vólna.
„Szerzettem eleget: – de miólta új innepeket nem adhatok, senki sem ismér.”
Azt te az Akadémiában – vagy mivel ősz szakállak körűl nem igen örömest forgottál, húsz elszegényedett Bóldogoktól megtanúlhattad vólna, kik bizonyosan megjelentek körűlötted, ’s nem kellett vólna vágyni önnön tapasztalásra. – De nem akarom azon szemrehányásokat, mellyeket kétség kívűl most magad is tészessz magadnak, az enyémekkel halmozni. Az már most a’ kérdés mihez nyúlunk? Úgy é szeretnéd, ha valamelly jóltévő Istenség elenyészett jövedelmedet visszatérítené.
„Minő kérdés! – Szerencsétlenségemre nem ismérek olly jóltévő Istenséget.”
Csalatkozol, Bakchidesz. – a’ Szorgalom ez a’ jóltévő szánakozó Istenség. A’ Munkásság és Mértékletesség olly kimeríthetetlen aranybányák, mellyekből a’ főldnek legnyomorúlttabb gyermeke is annyit áshat, a’ mennyit akar.
„Úgy de én nem akarok ásni, jó Diogenesz: ’s ha akarnék sem áshatok. A’ munkának minden nemét tanúlni kellett, én pedig – semmit sem tanúltam.
Azt megengedem, hogy eggy Mesterséget sem tanúltál, melly téged eltarthasson; de eszed csak van, szóllani csak tudsz; – végy szolgálatot a’ Házánál; – igyekezz megnyerni az Athéneiek’ bízodalmát.
„Élesen múlatod magadat vélem, Diogenesz! Miként vehetném én arra az Athénieket, hogy bátorságokat, javokat, köztárokat eggy olly ember kezére bízzák, ki a’ maga össi birtokát sem tudta meg-tartani?
Az nehéz lessz, az tagadhatatlan!
„Ezen felül, arra hogy hívatalba léphessek, nem keveset kell tudni.”
Ha az erszény üres,*
üress
az igaz, tudni kell! Birtok nélkül az egyenes úton nincs más mód, nagyra lépni, hanem a’ valóságos*
valólágos
érdem. – Tegyünk-le hát erről. – Légy Katonává! –
„Közkatonává? – Inkább el-adom magamat valami Hajósnak. – Tisztté? – hogy azt elérjem pénz kell, pártfogás, vagy érdem.” –
Ha eggyik sem tetszik ezek közzűl, nyúljunk más módhoz! – Nem a’ legbecsűletesebbek azok, az igaz: de a’ hol olly kevés választás marad fenn – példáúl, a’ gazdag asszonyok, kik már arra a’ korra jutottak, mellyben vagy le kell mondaniok örökösenn az arany Vénusz munkáiról, vagy pénzen kell venni Tisztelőket. – Fejedet rázod?
„Ó Diogenesz, ezt a’ becstelen útat is elzártam magam előtt. – Azok az asszonyok, a’ kiket említessz, sokat kívánnak; – azt elképzelhedd, hogy a’ melly ember tíz esztendő alatt nyólczszáz talentumot pazarlott-el*
pazérlott-el
, arra a’ terhes szolgálatra alkalmatlan.”
Ó bóldogító gazdagságok! – Megvallom, végekre értem tanácsló találmányaimnak.
„Nincs szükséged újakon törni magadat, csak arra taníts-meg, hogy illy szűk állapotban, mint a’ millyenben vagyok, miként lehetek olly szerencsés, mint a’ millyennek lenni te látszassz.”
Én nem csak látszom; én valóban az vagyok Bakchidesz! De hadd világosítsalak-fel, hogy csalatkozol ha azt tartod, hogy nyomorúltt állapotban vagyok. Én gazdag vagyok, – gazdagabb mint a’ Persziai Király, mert olly kevés nélkűl szűkölködöm, hogy azt a’ mi nélkűl szűkölködöm, mindenütt fel tudom találni; ’s semmit sem találok, a’ mi vélem éreztesse, hogy azzal nem bírok.
Ez a’ Megeléglés engem illy egésségessé, izmossá tud tenni, a’ millyennek látsz. Néha, megszánásból kiveszem az izzadó rab’ kezéből a’ malomnyelét, ’s őrlök hellyjette.
„Különös Teremtés! – kiálta Bakchidesz.”
Nem képzelheted-el, mennyi függ attól, hogy azon lantnak húrjai, mellyen lelkünk játszani akar, jól légyenek felvonva. Testemben, elmémben, agyvelőmben egésséges lévén, – kivévén egynehány grammnyi*
granyumni
bolondságot, melly miatt legkissebb betegeskedést sem érzek; gond, nyughatatlanság, alkalmatlan szövetség, függetlenség nélkűl lévén, lehetek é nem bóldog? Nem enyém é az egész Természet, a’ mennyiben véle élek? ’S melly forrása az azzal élésnek a’ szympathiai érzés? – Tartok tőle. Bakchidesz, hogy ezt a’ forrást nem isméred. – Mind ezen bóldogságokon feljűl eggy Barátom is vagyon még.
„’S a’ mellett még is babbal gyökérrel élsz; pokróc fedezi testedet, ’s a’ mint beszéllik, hordóban lakol.” –
Ha társam akarsz lenni, a’ nyári múlatomban lakunk. A’ parton vagyon az, ’s a’ leggyönyörűségesebb körülöttünk, – mert kettőnknek hordóm keskeny lenne. – Az ugyan magában csak eggy Természet által ásott barlang; de mindent fogsz benne találni, a’ mire szükség vagyon; – száraz haraszt van benne fekvésűl, ’s eggy széles, lapos kő asztalnak.
„Elfogadom kínálásodat, reménylvén, hogy elég jószívűséggel bírsz, azt a’ titkot, melly elhitette véled, hogy gazdag, és bóldog vagy, eggy Nyomorúlttal közleni.”
Nem tartóztathattam-meg magamat a’ kacagástól. – Úgy szólassz, mondám, mintha azt gondolnád, hogy amuletteket ’s mágiai jegyeket hordok. Hogy tégedet az én bíztatásaim meg ne csaljanak, Bakchidesz, kéntelen vagyok jelenteni, hogy titkom a’ legegyűgyübb portéka ugyan, de azt mással közleni nem olly könnyű. Én megtaníthatlak gondolkozásaimra; de hogy azoknak igazságát úgy érezzed, mint én érzem, hogy azok által olly bóldog lehess, mint én vagyok, ahhoz több kell; arra téged a’ Természetnek kelle szűlni, mellyet talám elmúlatott. – De tégyünk próbát! – Ha tetszeni fog lakásom; maradj itt! ha nem tetszik valamelly történet talám kimutatja az útat, a’ mellyen elindúlhatsz.
XXX.
Nevess vélem, jó Xeniadesz: egyszerre maradtam-el Vendégemtől és Tanítványomtól.
Első éjszaka’, mellyet barlangomban töltött, szemét sem hunyta-bé: pedig a’ Homérósz Odysszeüszának nem vólt jobb fekvése midőn a’ Faeáciai révpartra hágott. Meg kell jegyezni, hogy ez az ember puha párnákhoz ’s hattyútollhoz szokott. – Eggy fülemile gyönyörűen csattogott nem messze hajlékunkhoz. Hallgassd, mondám, a’ nyájas éneklőt, be szép altató éneket mond! – Nem hallott, vagy legalább nem érzett semmit abból, a’ mit fülei hallottak. –
Más nap reggel eggy könnyű eperfölöstökömöt ettünk, mellyeket magunk szedénk a’ ligetbenn; a’ mellé eggy darab kenyeret adtam néki táskámból. Igen is könnyűnek állította fölöstökömet, ’s sóhajtozva emlékezett bóldog állapotjának reggeli ebédjeiről, és azon igen is csekély bízakodásról, hogy éjszakára jobb vacsorát kap, mint a’ millyen ebédje vala.
Filozofálni kezdettem véle; megmutattam néki, hogy az ember a’ maga mostani fekvéséhez képest a’ legbóldogabb lehet, ha akarja. Úgy tetszett, hogy figyelmezve hallgatta beszédemet; megvallotta hogy állításaim ellen semmit sem mondhat, de azok még sem tudták meggyőzni. Ezen beszéllgetés közbenn olly hellyre jutottunk, holott figyelmetességre méltóbb tárgyak tűntek szemébe, mint az én Filozófiám.
Közel barlangomhoz eggy Halász’ kalyibája áll. Három fiatal leányai vannak, mellyek az én Athénei Bakchideszem’ szemébenn, a’ ki a’ szép alakokat érdemek szerint tudja becsűlni, méltóknak tetszettek figyelmetesebb megszemlélésre. A’ leánykák a’ kalyiba előtt eggy fa árnyékábann űltek ’s gyalmot szővtek. Bakchidesz azt állítá, hogy az eggyiknek „szép karja” van, mint Júnónak; a’ másiknak olly „karcsú növése” mint eggy Nymfának; a’ harmadiknak pedig eggy pár „sokat ígérő szemei.” – Én még azt soha sem vettem észre.
Mosolygassz, Xeniadesz! Titkóltam é el előtted valamelly gyengeségét szívemnek? – A’ vén Halásznak egyy felesége is vagyon, a’ kit szűkségben, Céresznek lehetne képezni; de akkor nem vólt a’ Leányok mellett.
Estve felé kénszerített Bakchidesz, hogy késérjem a’ Városba. Mint eggy saskeselyű, úgy látszott a’ maga tárgya felé útat keresni; de előttem titkolózott. Azonban míg magamat észre vettem, eltűnt. Kevés idő múlva láttam, hogy valamelly Rabbal beszéll. Felém futott, a’ mint megláta. Eggy szerencsére akadtam, monda örvendést és reménységet mutató ábrázattal. – No? ’s miből áll az a’ szerencse? – Eggy fiatal emberből, a’ ki a’ kedvtőltést szereti, vagy a’ mi ugyan annyit tészen, még ifjú; Ez ma estve titkon akarja múlatni magát egynehány barátjaival; ’s úgy intézi a dolgot, hogy azt fösvény atyja meg ne tudja. Eggy meghitt szolgát külde-ki valamelly alkalmatos hellyet keresni, de az azt sehol sem talált. Azt mondtam a’ Rabnak, hogy én tudok eggyet; ’s képzeld, már viszi Urának a’ hírt, ’s reménylem az magához hívat.
Te még csak eggy napot tőltöttél itten, ’s már is tudsz szerzeni alkalmatosságot? – Szabad é tudakoznom…
Miért ne? felele; reménylem lessz eszed ’s nem kerülöd-el a’ jóllakást. A’ Halász kalyibája elég tágas célunkra. Az Öreg elment hazúlról, halait, nem tudom hol, hol nem? eladni, ’s sokat-ígérő szemű leányai azt beszéllik, hogy csak harmad nap múlva tér-meg.
’S hol beszélltél vélek? kérdém.
Azalatt míg te délbenn elszunnyadtál, arra jó alkalmatosságot kaptam. Ezek a’ leányok olly elevenek, mint az az elementum, a’ mellyen születtek; valóságos Nymphák, ’s azt tartom épen nem tartják nagyra magokat; úgy is látszik, hogy az anyjok sem mondott-le még a’ gyönyörűséggel élésről.
Te jó „alkalmatosságszerző” vagy, Bakchidesz, mondám. Alkalmatosságot szerezni olly hellyen mint a’ millyen Korinthusz, nem a’ legszerencsétlenebb élet’ módja, és valóságosann az, a’ mi a’ te mostani állapotodhoz leginkább illik. Látom hogy reám többé szükséged nincs; én elhagylak. – Légy egésségben, Bakchidesz! – De alig bocsáthatom-meg néked, hogy az alkalmatosság szerzéssel ki-kergetsz nyári múlatómból. Kiesen feküdt az! – Már többé nem mégyek belé, mert nem mind illik az Diogeneszhez, a’ mit Bakchidesz illetlennek nem állít.
XXXI.
– Haszontalan! Filomedon, én azt állítom, hogy egész Korinthuszban nincs olly nyomorúltt Vízhordó, a’ ki több becsűlést ne érdemelne, mint Te. – Engedd-el egyenességemet, – vagy, ha csakugyan megharagszol érte, nem fogod rossz neven venni, ha azzal nem gondolok.
„Azt szeretném látni, monda bosszús ábrázattal, Filamedon.”
Én olly keveset veszthetek-el, fiatal ember, hogy az meg nem érdemli, hogy miatta valakitől féljek. – Ki is bosszonkodna azért, ha néki valaki igazat mond.
„Szemtelen Öreg!”
Te csak tetteted, hogy bosszonkodol, Filomedon; az én mondásom’ igazsága olly szembe-tűnő, hogy a’ te önnszereteted nem vakíthat-meg annyira, hogy azt ne lássd. A’ Vízhordó, akármelly megvettetett teremtés légyen ő bár, hasznára vagyon a’ Társaságnak: – de hát te mi hasznára vagy? – Jer’, csendesítsd el fiatal elhevűlésedet! Szóljunk barátságosann a’ dolog felől. – Te minden esztendőben harminc talentomot kőltessz-el; ebből minden napra mintegy fél-mína esik.
„’S tégedet a’ bánt, Diogenesz, úgy é, hogy te annyit nem kőlthetsz. – Legalább asztali vendégem lehetnél, ha kevélységed megengedné.”
Kevélységem nem, hanem inkább csak kénykeresésem. Miólta a’ másoktól függés alkalmatlanságait megkóstoltam, Asziának minden kincsével sem cserélném-fel azon szerencsémet, hogy magam Ura lehetek.
„Én is épen így gondolkozom, Diogenesz! – Gazdag vagyok; ’s élek véle, ’s abban másokat is részeltetek. Ez nékem tekintetet ’s gyakorta hasznot is hajt. Nincs szükségem azt nagy gonddal, ’s fáradsággal keresni, a’ mit a’ szerencsétől kaptam. ’S miért nem vólnék én szint úgy magam’ Ura, mint te?”
A’ következés rólam rád nem állhat-meg; igen nagy közöttünk a’ külömbség. Te minden esztendőben harminc Athénei talentomot vonsz polgártársaid között.
„Én az én jövedelmemet nem polgártársaim jószágokból vonom; az tulajdonom nékem.”
A’ kettőt nem lehet elválasztani egymástól. Te a’ jövedelmedet, az igaz, tulajdonodból vonod; de csak azon kötés ereje mellett, mellyet a’ köztársaság felállítói a’ jószágoknak elosztásakor kötöttek. Eleid azon feltétel alatt kapták jószágaikat, hogy annyit a’ mennyi az ő erejekben lejend, a’ közjó fenntartására adni készek légyenek. Ez a’ feltétel és titkos ígéret még most sem vesztette-el erejét. A’ ki a’ Köztársaságból hasznot von, az annak szolgálatjára is köteles.
„Te talám nem vonsz abból semmi hasznot?”
Mellyek vólnának azok?
„Élősködöl, azt pedig minden tudja, hogy szellővel élni nem lehet; bátorságosan jársz ide ’s tova a’ törvény védelme alatt. – Semmibe sem akarod é ezt venni?”
Ez, az igaz, Filomedon, nem épen semmi, de csakugyan nem is több, mint a’ mennyivel nékem a’ Korinthusziak tartoznak. A’ Természet Törvénye mellett nem kívánhatok kevesebbet tőlök, mint hogy békével élni hagyjanak; legalább addig, míg nékiek nem ártok.
„Miért nem tartóznának ők azzal nékem szint úgy, mint néked, a’ nélkűl hogy én nékiek több szolgálattal tartozzam, mint te?”
Szint úgy tartoznak néked is mint nékem; de te nem elégednél-meg, ha csak azzal fizetnének-ki; Te ennél sokkal többet kívánsz tőlök. Némellyekkel főldeidet mivelteted; némellyekkel gulyáidat legelteted; másokkal ismét fábrikáidban dolgoztatsz; eggyike néked posztót szőv; másika szőnyegeket készít falaidat bévonni; harmadikával étkeket készítetsz; szőlőt űltetetsz másokkal; – eggy szóval mind azt a’ mire szükséged vagyon – – pedig mi és mennyi az, a’ mire szükséged van! – néked mások csinálják; – te magad vagy az, a’ ki öszvedugod kezeidet, ’s semmit sem csinálsz! – legalább semmit egyebet, hanem enni, inni, táncolni, csókolgatni, alunni, magadat mások által szolgáltatni; – ’s mind ezeket egyedűl azon harminc talentom ereje mellett, mellyhez egyéb igasságod nincs azon túl, a’ mit néked a’ társasági kötés, és az abból folyó polgári törvény ád; – olly igasságod, melly a’ mint mondám, tőled bizonyos kötelességek bételjesítését kívánja, de a’ mellyekről te még csak annyi figyelemmel sem elmélkedtél, a’ mennyivel étkeid’ lajstroma felett szoktál, midőn azt szakácsod minden reggel elődbe rakja.
„Úgy tetszik Diogenesz, elfelejtetted, hogy szolgálatomat rész szerint rabcselédeim viszik véghez, kiket ezért tartok; rész szerint pedig fogadott embereim, kik általam fizettetnek.”
Ez téged, Filomedon, nem fejt-ki a’ szövevényből. – Ki ád néked arra igasságot, hogy te a’ véled hasonló sorsú embereket úgy nézzd, mint tulajdonaidat? – Azt fogod mondani, a’ Törvény. – De valóban nem a’ Természet’ Törvénye, hanem ollyas Törvények, mellyek a’ magok kötelező erejeket azon világos vagy rejtett Szövetségnek köszönhetik, mellyen az egész pólgári alkotvány épűlt. Mert ezen kívül mi kötelezhetné a’ te rabjaidat engedelmességre, mellyet hamar leráznának magokról, ha illy rettegtető hatalom által nem tartatnának zabolában? – ’S elhitetheted é magaddal, hogy azon „szabadonszületettek” között, kik néked bérért udvarolnak, eggyetlen eggy is vólna, a’ ki inkább ne kívánna ezen kötelesség nélkűl ellenni, ha kénszerítő szükségek, vagy gazdagságravágyások nem tenné önként való raboddá? Nem látod é hogy azok, a’ hellyett, hogy sok napokig tartó fáradságos szolgálatjok által jövedelmednek tízezredik részét sem tehetik magokévá, inkább akarnának, úgy mint te, a’ mosolygó Venusszal, és Bakchusszal, az Öröm’ szerzőjével, eggy puha párnázaton fekünni, és harminc talentomaidon, mellyeket minden fáradságod nélkűl vonsz, – (mert még ezt a’ fáradságot is Tisztedre bízod) – tízezer nékiek szolgáló embereket kitartani? Látni való az, hogy a’ legtöbbek, ha mernék, megtudnák tenni ezt a’ kevésből álló elmélkedést, hogy mostani fáradságok nélkűl ellehetne lenniek, ha, egynehányan öszveállván, bírtokodat zsákmányjokká tennék. – Mi védelmez téged ezen feldúlás ellen ha nem a’ polgári Törvény, és Rendtartás, mellynek kötelezésétől függ ez az egész Szövetség: „Én néked szolgálok, hogy te engemet fizess.” – ’S ha azt tészük is fel, hogy te semmi erőszaktól sem tarthatsz, úgy ismét attól félhetnél, hogy azok az emberek, a’ kiktől te pénzednek kevés részén, szükségeidet, könnyebbségeidet, kényességeidet vásárlod, fáradságokat és munkájokat olly drága pénzenn adnák-el, hogy a’ harminc talentom eggy hétre is alig vólna elégséges, – hogyha ugyan azon polgári Törvény és Rendtartás az eránt nem gondoskodna, hogy a’ kézi munkák árai nem egészlen a’ Dolgozók meghatározásoktól függjenek. – Valld-meg tehát, Filomedon, hogy te a’ polgári társaságból, mellynek tagja vagy, olly nevezetes hasznokat vonsz, hogy a’ nélkűl a’ Mídász kincsének sem vehetnéd hasznát. Ha pedig ez igaz, úgy nem kell több bizonyság arra, hogy Korinthuszbann eggy nyomorúltt Vízhordó sincs, a’ ki náladnál több tekintetet ne érdemeljen. Ez, azon szűk táplálásért, mellyet a’ Társaság néki nyújt, csaknem a’ megszakadásig szolgál néked: te ellenben, kinek az esztendőnként harminc talentomot ád, nem teszessz semmit érte; vagy legalább nem egyebet, hanem azt a’ mit a’ here tészen a méhek’ társaságában; megemészti a’ legjobb mézet, mellyet a’ dolgos méh nagy munkával gyűjt, ’s minden érdeme abban vagyon, hogy új méheket szaporít; ’s – hadd mondjam-ki ezt is, te még ezt sem cselekednéd; ha a’ gyönyörűség’ hathatóságát csak úgy érzenéd, mint azt, hogy a’ Társaság eránt sok kötelességekkel tartozol. – De tégyünk-fel még eggy esetet, Filomedon, melly annyira lehetséges, hogy eggy bizonyos órával sem bíztathatjuk magunkat, hogy meg nem történik. Tízezer embernek kétség kívűl tizenkilencezer és nyólcszáz karral van több karja, mint száz embernek. Annál pedig nincs semmi bizonyosabb, mint hogy Achájában száz hozzád hasonló birtokú emberhez képest vannak tízezren ollyanok, a’ kik eggy támadható zenebona által többet nyerhetnének, mint veszthetnének. Tegyük-fel már, hogy ez a’ tízezer egyszer számba venné karjainak számát, ’s a’ vólna kálkulusának produktuma, hogy éljenek erejekkel, vessék-ki a’ gazdagokat mostani birtokokból, ’s osszák-fel újra a’ köz nyereséget. Mihelyt a’ polgári alkotvány megbomlik, a’ természeti állapot áll-bé, minden a’ hajdani egyenlőségbe dől vissza*
dőlvissza
, ’s – eggy szóval, te csak annyit kapnál, a’ mennyit az az alacsony sorsú mesterember, a’ ki lábaidat felsaruzza. Ez a’ könnyen megtörténhető környűlállás téged arra szoríthatna, hogy vagy dolgozz; vagy – olly kevéssel élj, mint Diogenesz; ’s nékem úgy tetszik, hogy te sem eggyikhez, sem másikhoz nem tudnál szokni.
Az igaz olly esetet tettem-fel, mellytől bár nem lehetetlen is az, még is sok okokra nézve nem lehet tartanod. De nincs é sok egyéb eset még, mellyeken te jószágodtól elessél? Nem látunk é naponként elegendő példákat erre? ’S miként segítenél magadon ha ez rajtad meg találna*
megtalálna
történni?
Olly tagadhatatlanúl bizonyos az, hogy a’ te használatlanságod reád nézve szint olly veszedelmes, a’ melly igasságtalan arra a’ polgári alkotványra nézve, mellynek azon bóldogságokért, mellyeket néked nyújt, erődhöz mérséklett szolgálattal tartozol, a’ nélkűl, hogy azon törődöl, miként fizeted-le adósságodat; – rövidedenn, akármelly óldalra fordítjuk a’ dolgot, a’ te öszvehasonlításod a’ Vízhordóval, mindenkor az utólsóbbnak ád elsőséget.
XXXII.
„’S a’ mellett, Diogenesz, azt tartom még is, hogy ha csak rajtad állana, inkább lennél Filomedonná, mint Vízhordó rabbá?”
Ha ki kell mondanom az igazat, sem eggyike, sem másika nem örömest lennék.
„De minekutánna olly sokat tartassz az Egyenlőség felől, miért kívánsz tőlem olly sokat, magadtól pedig olly keveset? – Épen nem látom-által miként vagy te szolgálatjára a’ Közjónak. Te sem kézimesterséget, sem kereskedést nem űzöl, sem Oskolát nem tartassz; – nem mívelsz főldet, nem vagy hívatalban, nem csinálsz semmit; még csak hereméh sem vagy a’ Köztársaságban; – Mivel akarod hát henyeségedet menteni?”
Senkinek sem tartozunk annál többel, mint a’ mit mástól kívánunk. Én a’ Korinthusz lakositól sőt Görögtől, Barbarustól, sem kívánok többet, mint azt, hogy élni hagyjanak. Nékiek tehát többel nem is tartozom. Nem bírok jószágot; nem vonok jövedelmet, és így nincs szükségem a’ közóltalomra. ’S által nem látom, mit kívánhatna tőlem akár Korinthusz, akár más egyéb kissebb vagy nagyobb felekezet.
„Legalább Házadnak, Szinopének, vagyon szoross igassága szolgálatodra.”
Épen annyi mint Babylonnak, vagy Kárthágónak! – Minekutánna a’ Természet akarta hogy születtessem, kellett valahol születtetnem; a’ helly általa tekintetbe sem vétetett. A’ Szinopei Lakosok igen embertelen Urak lettek vólna, ha eltiltották vólna az anyámat, a’ ki szép asszony vólt, kőfalok közt tenni-le terhét.
„De Szinopén nevelkedtél is. – Nem jótétemény é a’ Neveltetés?” –
Az bizonyosan, ha jó: én a’ magaméval nem felette nagyon dicsekedhetem. Az igazi neveltetést Athenébenn Anthiszthenesztől vettem, de az Athéneieknek hasonlóképen igen kevés köszönettel tartozom, mert Antiszthenesz igen csak annyi jót kapott tőlök, mint én a’ Korinthusz lakosaitól. A’ mim ezen feljül van, azt, igazán szólva, itt ’s amott szerzett tapasztalásaimnak, ’s egyedűl magamnak köszönhetem.
„De Ősseid nem Szinopei Lakosok vóltak é? – Miért ne vólna jussa a’ Hazának visszakívánni fijait?” –
Fijait? – Bizonyosan! De a’ születés engem nem tészen valamelly Társaságnak polgárává, ha magam nem akarok az lenni? Szabadon, függetlenűl, egymáshoz hasonló hatalom, és kötelességek mellett, tészi-ki kezéből a’ Természet a’ maga gyermekeit, ’s nem köti őket egyéb kötéllel eggyűvé, hanem csak azon „természeti kötéllel” melly által nékünk az életet adta, és azzal a’ szymphatiaival, mellyel ő az embert ember felé vonszani szokta. Össeimnek polgári szövetsége nem foszthat-meg engemet azon szabadságtól, mellyel a’ Természet megajándékozott. Nincs hatalma senkinek, hogy attól megfosszon, míg valamelly nem Természet által szerzett Közönség javaival*
jaival
élni nem akarok. Eggy szóval tőlem függ egyedűl, hogy valamelly különös Hazának polgára akarok é lenni, vagy Kozmopolita.
„’S mit hívsz te Kozmopolítának?”
Eggy olly embert mint a’ millyen én vagyok, – a’ ki, nem tartozván semmi különös polgári felekezethez, a’ Világot Hazájának, ’s a’ maga valóságú teremtéseket, nem nézvén lakosoknak, Klímájoknak, életek’ módjának, nyelveknek, rendtartásaiknak, törvényeiknek külömbségeire*
külọmbségeire
, hazafi, ’s pólgártársainak, testvéreinek nézi, úgymint a’ kiknek az ő segedelmére, ha nyomorúságban vannak; szánakozására, ha rajtok segíteni nem tud; megintésére, ha őket hibázni látja; ’s eggyütt örűlésére, ha örűlni okok van, jussok vagyon.
Másoktól bészítt állatások, különös haszonkeresések, ’s tulajdon örvényekbe ragadó ösztönök a’ megszokott ösztönei a’ mi cselekedeteinknek, míg magunkat ez vagy amaz különös Társaság tagjának nézzük, ’s bóldogságunkat azon ítélettől*
ítélettő
függesztjük-fel, a’ mellyel ő erántunk viseltetik. Még az is, a’ mit ezekben a’ különös Társaságokban Virtusnak nevezünk, gyakorta a’ Természet ítélőszéke előtt csak ragyogó vétek; ’s azt a’ kinek Spárta vagy Athéne bálvány képet állít, az Argósz’ vagy Megara’ Történetkönyveibenn igasságtalan ’s erőszakoskodó Rablónak festettetik-le, ’s a’ Maradékok útálatjának tárgyává tétettetik.
Egyedűl a’ Kozmopolíta érzi a’ tiszta, részre nem hajló, ’s idegen tóldalékokkal öszve nem kevertt szeretetet embertársai eránt. Haszon után esdeklő önnönszeretet által meg nem gyengítve ver mellyjébenn a’ szív teljes erővel, midőn őt az emberiség segedelemre kiáltja. Semmi sem idegen a’ Természetben szívének érzékenységei előtt. Kedves háládatosságra olvadva nézi azt a’ forrást, melly szomjúságát óltja, ’s azt a’ fát, melly néki árnyékot ád; azt pedig, a’ ki melléje űl, ha a’ Garamansok megől jön is, hazafijának tartja, – ’s ha erkőlcsei ’s szíve szeretetreméltónak mutatják, barátjának.
Ez a’ gondolkozás és érzés elég jutalom néki a’ hellyett, hogy magát különös Társaságoknak tagjává tétettni nem engedi.
Ahhoz szokván már jó idő ólta, hogy azon felűl a’ mit a’ Természet elmúlhatatlanúl megkíván, ellehessen, és azon bujálkodásnak, mellyet a’ kényes ízlés ’s gazdagoknál elmúlhatatlanná változtatott-által, szükségeit érezze, nem nehéz néki mindenütt elélni a’ nélkűl, hogy alkalmatlanságára légyen egynek vagy másnak. ’S ha arra jön is a’ dolog, eggy napi munkájával annyit kereshet, a’ mennyivel magát eggy hét alatt bééri; ’s reményli, hogy az Athéneiek vagy Korinthusziak soha sem fogják azt ellenzeni, hogy eggy ártatlan Jámbor, a’ ki senkinek sem áll útjában, valamelly sziklaüregben vagy odvas fában magát megvonhassa.

Igazán szólván, eggy Kozmopolíta, ha tudniillik az, a’ minek én őt festem, nem olly haszontalan ember, a’ millyennek őt közönségesen tartják. A’ ti hibátok az, ha hasznát nem vészitek. Néki semmi haszna sincs abból, hogy néktek hízelkedjék, benneteket tévelygésre vezessen, ’s esztelenségeiteknek űzésére tűzeljen: mit ér ő az által hogy orra buktok? kitől várhatjátok tehát, hogy néktek azt az igazat nyilvábban kimondja, a’ mire legtöbb szükségtek van. Pedig ennél nagyobb szolgálatot, ha eszetek vólna elfogadni a’ jó tanácsot, néktek senki sem tehetne. – –
Példának okáért, hogy azt ne mond, hogy eggy órádat nálam elvesztegetted, Filomedon, kedvem vólna néked az útra, míg haza érsz, eggy kis tanácsot adni, melly legalább tíz talentomot ér-még; és tőlem még is ingyen kapod.
„Lássuk azt a’ tanácsot, Diogenesz” – Filomedon, te most legfeljebb harmincöt esztendős vagy. Még nem vagy olly idős hogy belőled jó ember ne válhasson. Űzzd-el magad melől kábúltt pajtásaidat, a’ kik mindenen bámúlnak a’ mit szádon kieresztessz; ’s mindent javallanak a’ mit cselekszel, hogy kétszer háromszor jóllakhassanak eggy hétbenn asztalodnál! Fordítsd a’ Napnak legalább hatod részét olly tudományoknak tanúlására, a’ millyekkel a’ köztársaságnak hasznára lehess. Mivel te sokkal gazdagabb vagy mint más pólgártársaid, a’ te javod sokkal inkább kívánja-meg mint más pólgártársaidé, hogy annak a’ Társaságnak jól légyen dolga, mellynek te annyi javaival élsz. – Vagy ha nem hiszed, hogy tanúlásod által szolgálatjára lehess, gondold-meg, hogy a’ Természet, melly egyéb adományait, a’ szépséget, erőt, elmésséget, általlátó éles észt szabadkénye szerint osztogatta-ki, a’ szív jóságát önnön magunknak hagyta. Gazdagságodnak jótételekre fordítása által – alkalmatosságon nem fog múlni – megnyerheted pólgártársaidnak kedvelléseket ’s azt fogod elérni, hogy a’ te nyúgodalmad mindenek’ kívánságának tárgyává vál. – Ki akadozhatna azon, hogy az illy szerencsét eggy marék nyomorúltt aranyon megvégye é?
XXXIII.
Az okos ember koránt sem útálja az Örömöt. – Azokat a’ köhögő, felfakadtt epéjű Urakat a’ kik tőle az ellenkezőt kívánják, kűldjétek Demokrituszhoz vagy Hippokrateszhez. Nem megcáfolásra, hanem vérttisztító gyökerekre van szükségek.
Miért kellene útálnunk az Örömöt? Adtak é valamit jobbat az Istenek? ’s miért adtak illy hírtelen eltűnő lételt? – Ha nem az vólt akaratjok, hogy ezt a’ rövid életet öröm alatt tőltsük-el, úgy – igazán szólván, – nem sokat ér adományok!
Bőlcsesség! – Fedhetetlenség! – tiszteltt nevezetek, mellyek sokaknak szájokban csak üress hang vagytok! – mik vagytok ti egyéb, hanemha te – a’ legbizonyosbb út az Örömhöz, – amaz pedig az azzal élésnek legjobb módja? –
Mit kíván a’ legszorossabb kötelesség eggy Tartomány Igazgatóitól egyebet, hanem hogy „az alattok való Népet bóldoggá tegyék?” ’s ha ezek eléggé szerencsések a’ Népnek bátorságoslételt és békességet szerezni; ha a’ munkásságot, a’ mesterségeket, kézmíveket, a’ kereskedést elősegéllik, a’ Tudományokat becsűlik, az érdemet jutalmaztatják; ha azoknak neveltetések eránt, a’ kikbenn a’ majd kihaló mostani Ország ismét felsarjad, bőlcs rendelések által gondoskodnak; ha a’ Népnek egésséges létekre*
egésségeslétekre
szemek vagyon; ha a’ bőségnek esztendeibenn a’ talám békövetkezendő szükséget elhárítják; ha Tisztviselőknek jó embereket tesznek; ha a’ józanokosságot, erkőlcsöt, igaz ízlést és társaságosságot elterjeszteni igyekeznek; – eggy szóval, ha semmit sem múlatnak-el azokból, a’ miket eggy Haza’ Atyja tehet és tenni tartozik;– ha értelemmel hatalommal, akarással és szerencsével az elégségig bírnának is, mind ezt a’ tökélletességnek legfőbb mértékében teljesíteni, – az az, ha nékiek gyermekeiktől minden ártalmast eltávoztatni, ’s ellenben mint azt a’ jót, mellyel az Istenek az embereknek élnie engedtek, reájok árasztani lehetséges vólna is: – mondjátok-meg, mit tettek vólna ezek a’ bóldog Igazgatók egyebet, hanem hogy egynehány százezer vagy milliom embert olly állapotba hellyheztettek, mellyben „az életet örömmel és kényekre tőlthessék.”
Az a’ célja minden virtusnak – akár azt a Virtust nézzük*
azt Virtust nézzük
, melly eggyenként vett személyekben vagyon, akár azt, melly eggy egész Társaságot éleszt, – hogy valamelly Jót előmozdítson, vagy valamelly Rosszat elváltoztasson, vagy jóvá tégyen; – ha pedig ezt a’ Jót és Rosszat analyzálni fogjátok, ez utoljára mindenkor Fájássá, amaz pedig mindenkor Örömmé fog válni.
Miért izzad veréjtékes képpel a’ munkás gazda egész hetekig sanyarú munkájánál? – Azért, hogy az Innep’ napján háznépestűl eggyütt örömmel élhessen.
A’ kifáradtt Napszámos fáradságos életének nyomorúságait eggy szíves dallal igyekszik elűzni magától; – olly gyönyörűségek közt, a’ mellyeket a’ Plútusz Kedvelttjei nem ismérhetnek, nyitja-meg, eggy hívesítő fa alatt végignyúlva, elégett mellyjét a’ lengedező szellőknek; ’s ha fűvetarató barna Lyánykája, mikor nem is reménylette, mellé síklik, ártatlanabb gyönyörűségek közt felejtkeznek-el mind ketten arról, mint a’ ti gyönyörűségeitek; ti, Mesterei a’ kényesebb életnek! hogy vagynak ollyanok, a’ kik bóldogabbaknak látszanak, mint a’ millyeneknek ők magokat ekkoron érzik.

Az a’ Nepenthe, mellyel mi minden mostani bajunk’, minden elmúltt bánat’, minden reánk törekedő gond’ elfelejtését, béhörböljük, az – Öröm.
Be szerencsétlen lenne az emberi Nemnek kilencvenkilenced’ része, hogyha a’ jóltévő Természet ebből a’ varázsló kelyhéből néha néha egynehány cseppecskét nem öntene az élet’ nyomorúságaira!
Mi Görögök annyira meg vagyunk győzve a’ felől, hogy az öröm a’ legirígyelhetőbb birtoka a’ Halandóknak, hogy egymásnak, midőn öszveakadunk, semmit sem tudunk jobbat kívánni, mint Örömöt (17
Celso gaudere & bene rem gerere Albinovano! Igy kezdi Horatzius is eggyik Levelét. Jegyzése a’ Fordítónak.
).
Minek nevezzem hát azt az embert, a’ ki nem akarja eltűrni, hogy ennek a’ jó Istenségnek áldozzunk? – Beteg, a’ mint mondám, vagy – még több! – gazember!
Ha valamelly Fejedelemnek tanácsot kellene adnom, semmit sem ajánlanék néki inkább, mint azt, – hogy „Népét tégye jó kedvűvé.” A’ rövíd látású emberek nem látják mi függ ettől a’ kevéstől.
A’ „víg Nép” mindent megtesz, a’ mit néki megtenni kell, még pedig készebben, hamarább, ’s jobban mint a’ „komor, buta Nép;” ’s – köztünk maradjon a’ szó, hív Örzőji a’ Népeknek! – hússzorta is többet kész elszenvedni mint más. Felségtek bízvást és bátran tehetik-meg a’ próbát. – –
Ha Athéné víg, akkor eggy Komoedia, eggy Táncosné, eggy kis kedves dal mellett kész elfelejteni azon támadtt aggódásait, hogy az utolsó ütközetben szerencsétlen vólt, vagy hogy a’ köztár kárt szenvedett. Alcibiadesz azt csinálta az ő pólgáraiból a’ mit akart, mert azzal a’ titkos fortéllyal bírt, hogy minden szempillantásban meg tudta őket nevettetni; ’s új új tréfát vetett elikbe, melly alatt elfelejtették azt a’ csapást, mellyet rájok vágott. – Bízvást szoríthattok bennünket eggy kevéssé, Fejedelmek! – mi is azt tennénk ha a’ ti székeitekbenn űlnénk! – de ne ingereljétek tűrésünket, midőn attól tiltatok-el, hogy bajainknak eggy részét magunkról elkacagjuk. Az annyi vólna csak, mintha ti minden hasznotok nélkűl akarnátok terheinket halmozni, – e’ pedig hogy a’ legszelídebb névvel nevezzem is, igen „szükségtelen érdeklés” vólna.
Eggy múlatni, nevetni szerető Nép sokkal készebb a’ Fejedelmek rendeléseinek teljesítésére mint a’ mord kedvű, ’s nem olly hamar fog pártot űtni, mint ez. A’ Religio fanatizmusa, és az országlási fanatizmus, ez a’ két irtóztató monstrum, melly a’ Nemzetek közt a’ legbóldogtalanabb Katasztrophékat szokta támasztani, a’ víg Néphez nem talál semmi rést, hogy béférkezhessék, vagy ha béférkezhetik is azonnal elveszti minden kártékony erejét. Ha eggy vagy más megbomlott koponyában valami dögleletes gondolat támad-fel, néki áll a’ víg tréfa ’s elkergeti a’ víg Néptől. – A’ komor Nép közt pedig csak kevés segéllő környűlállások mellett is, minden elmét impesztált vólna, meghasonlást ’s visszálkodást támasztana, az Országlás alkotmányát veszedelembe ejtené, ’s legalább öt-hat okos embert megfojtana.
„Nem jó jel az, (ezt tartotta a’ vén Demokritusz) ha a’ Virtus valamelly Nép közt gőgös alakot veszen magára. Valamelly kártékony Dæmon lebeg inségetkőltő szárnyain felette. Én nem vagyok ugyan Tirézias (ezt veté hozzá) de az illyen Népnek a’ legtökéletesebb bizonysággal jövendölöm ezt: Ostoba ’s vérengező leszessz eggykor, bóldogtalan Nemzet! Szalmát rágsz majd és bogácskórót, ’s olly csapásokat lészessz kéntelen szenvedni, a’ mitől a’ Természet és a’ józanokosság iszonyodik; – ’s ha látni fogod, hogy azok a’ Csábítók, kiknek képmutató jámborságok által magadat elhagytad bolondítani, napjaikat henyélés és fesletség között töltik-el, a’ Tartomány zsírját kiszívják, feleségeidet ’s lyányaidat öszvefertéztetik – béhúnyod szemedet ’s megnémúlsz, – vagy kinyiltt szemekkel nézed el ’s még is megnémúlsz, ’s elhiteted önnön magadat, hogy semmit sem láttál.”
„Higyjetek nékem, édes Barátim, – másként mire való az? – higyjétek önnön érzésteknek, – ha megengeditek, hogy azt tőletek a’ sok haszontalan Fecsegő elrabolja, én arról nem tehetek – a’ Virtus, a’ ki egyedűl anyja a’ legjobb örömöknek, minden ártatlan gyönyörűséggel megfér.”
’S mellyik gyönyörűség ártatlan? –
Te kérdezed é ezt tőlem, Diophantusz? – Nincsen é érzésed, elméd, szíved, más eránt vonszó szympathiád? Mindenben csak a’ magad javát keresed é? Nem tudsz é senkit is szeretni magadon kívűl? – Ha úgy, legalább azt mondom-el előtted, melly örömök nem ártatlanok. – Miért pirúlsz? Attól tartassz talám, hogy a’ fedhetetlen Lyzisztrata nyugvó ágyára foglak emlékeztetni? Ne félj semmit! – Bár e’ vólna a’ legvétkesebb minden titkos örömeid közt! Az a’ gonosz öröm, Diophantusz, az öröm, a’ mellyel az általad üldözött Jámbort látod fetrengeni lábaid előtt; a’ mellyel azon örülsz, hogy a’ tekéntetbe lépő érdemet elfojthattad, ’s azt a’ jószívűséget, a’ melly téged elhomályosított, gyanussá tehetted; az az öröm, a’ mellyel azon gyönyörködöl, hogy alacsony csapodárkodás által fűlbesúgójává levél valamelly Nagynak; vagy, hogy valamelly vén Banya birtokát a’ feltátott szájú Örökös elől szerencsésen elseperhetted; az az öröm, a’ mellyel te gonoszt tészessz, hogy abból, a’ mint bennünket el akarsz ámítani, jó következzék: – esküszöm előtted, Diophantusz, minden férfi és asszony Isteneinkre! ezek az örömök, ha bár a’ tiéid is, nem olly ártatlanok, mint azon Bacchánszok örömei, kiket ma a’ felkelő Reggel lantpengetés, tánc, teli kanták, ’s szunnyadni kezdő lyánykák mellett lepe-meg!
XXXIV.
Nem foghatod-meg, Eurybatesz, mit akarok én az Öröm’ apologiájával, mellyet te a’ Diogenesz szájából hallani épen nem reménylettél. Én legkevesebbet fognék úgy veszteni, azt tartod, ha azok a’ bőlcs Urak, a’ kik tetszenek magoknak, hogy egész éltekben soha sem nevettek, meggyőznék a’ másik felet.
Talám megcsalod magadat, jó Eurybatesz; – mert ők kedvemtől fosztanának-meg; ha pedig attól fosztanának-meg, úgy bízvást elvehetik életemet is, mert én értte a’ nélkűl eggy babot sem adok.
Igazán szólván, Apológiám alatt nem gondolkoztam annyira magam felől, mint a’ ti gyermekeitek, ’s az ő gyermekeiknek gyermekeik felől. – Elképzeltem vólt magamban, mi lenne ha azok az Őszhajúak, a’ kik éjjel nappal az az erkőlcsök’ megromlásán sopánkodnak, és a’ minap, a’ mint hallom, azt a’ tanácsot adták, hogy mind azokat a’ férfiakat és asszonyokat, kik másoknak gyönyörködtetésekkel keresik élelmeket, a’ Városból kergessék-ki, céljokat elérnék; azok a’ Templomok és Kápolnák, mellyekbenn az Öröm’ Isteneinek nyújt Korinthusz áldozatot, mind bézáratnak; a’ Színjátszók, Mímusok, Táncolók, Síposok eggy nap’ fognak a’ Városból kivezettetni, ha azok a’ bőlcs Urak triumfálnak, a’ kik nem örömest emlékeznek ifjú korokról, és talám igasságtalan gyűlölséggel gyűlölik azon örömöket, mellyeknek ízletéhez őket, korok, vagy egykori mértékletlenségek, alkalmatlanokká tették.
Megvallom, Eurybatesz, ezt a’ múlattató csoportot én is kirekeszteném Reszpublikámból, vagy igazábban belé nem eresztem, mihelyt módom lessz képzelődésem szerint alkotni eggy Reszpublikát. – De ha ti is kikergessétek é őket Korinthuszból? már a’ más kérdés. –
A’ Perikleszek és Szokrateszek, Athénének legbőlcsebb, és legjobb fiai, estvénként a’ szép Aszpaziánál gyűltek-öszve. A’ legnyomosabb dolgok felől azzal a’ vídámsággal beszéllgettek ott, melly a’ megúnatkozást elkergeti; azok a’ dolgok pedig, mellyek külömben csekélységeknek tartathattak, az elmés ’s kedves előadás által lettek becsesekké. Aszpázia vólt a’ beszéllgetés lelke. A’ legszebb gondolatok, a’ legbőlcsebb rendelések ebbenn az eggyüttlételben ejtettek, pedig annak célja csak a’ múlatság ’s az időtöltés látszott lenni; Aszpázia sokszor talált módot az egymástól eltávozó elméket észre nem véve öszvekapcsolni, vagy azokat a’ kis hasonlásokat, mellyek idővel a’ Hazának ártalmára lehettek vala, elhárítani. Eggy ízletes vacsora végre az elméket vigságra vezette. Rózsakoszorús kis poharak ébreszgették a’ kellemes nevetkőzést, és az Attikai tréfát; a’ Filozofia a’ Grátziáktól tanúlt víg lenni, ’s olly dolgokat beszélltek, mellyek érdemesek valának eggy Xenofon által feljegyeztetni; végre pedig a’ Múzsák, fiatal leányok képekben, dal és tánc által rekeszték bé a’ múlatságot.
Szólj most, Eurybatesz, bóldogabb lett vólna é Athéne, ha a’ szép Aszpaziát minden lyányaival eggyütt kiküldte vólna falai közzűl? ’s Periklesz és Szókratesz kéntelen lett vólna a’ vacsorát komoran, és magánosan tőlteni?
Hiszed é, hogy Græcia előmutathatná azon szép bálványok és festések tárjait, azokat a’ remekjeit az ideális szépségnek, mellyek a’ Néző lelkét soha nem látott tökélletességig emelik-fel; ha Theodoták, Frynék és Danaék nem lettek vólna, kik az illendőség által magokat el nem tiltatták attól, hogy a’ Mesterségeknek elősegéllése kedvéért szépségeket nézésűl kitegyék?
’S ha a’ Múzsákat és víg Cháriszokat kirekesztjük határunkból, micsoda múlatságot teszünk az ő hellyekbe? – Semmifélét? – Ó úgy az emberi természetet egészen meg kell változtatnunk! – A’ Scythák ’s Thrákusok’(18
Natis in usum lætitiæ seyphis Pugnare Thracum est. Horat. Jegyzése a’ Fordítónak.
) vendégségei lépnének-bé hozzánk azok után.
Kevés idő múlva elmésségtek megbutúl, magatok viselése durva, szívetek vad és érzéketlen lessz. Bé fogjátok ugyan zárni Ifjaitok előtt a’feslettségnek eggyik útját: de azért ők meg nem jobbúlnak; sőt olly örömöt keresnek, mellyek önnön magoknak ’s Hazátoknak tízszerte veszedelmesebbek lesznek. – Az idegenek kerűlni fogják Várostokat, mert annak nem lessz semmije, melly őket hozzátok vonja; pólgáraitoknak azon munkátlan része pedig, mellytől elvontátok gyönyörűségeinek legártatlanabb eszközeit, kis társaságokra fog felosztódni, ’s egyedűl azért, hogy nem tud mit csinálni, nyughatatlankodásra fakad az uralkodás ellen, ’s becsmelleni fogja a’ közrendeléseket, ’s pártot üt.
Én legkissebbet sem vesztek-el ezek mellett, a’ mint magad is mondád; de öszvevévén mindent azt javaslanám, tartsátok-meg Színjátszóitokat, Mímusaitokat, Kötelenjáróitokat, Éneklőiteket, ’s kur…itokat, ’s nézzétek-el nékiek azt a’ kevés rosszat, a’ mit okoznak. – Húsz módja is van annak, hogy azon megbotlások eltávoztassanak, mellyekre a’ gyönyörűség’ szeretete vezethet bennünket: de azon veszedelmek elhárítására, mellyeket a’ Múzsáknak, Grátziáknak, a’ Szerelemnek, Tréfának, és Gyönyörűség’ Isteneinek elűzése maga után vonna, nem tudok több módot, hanem azt, hogy – Reszpublikátokat a’ Spártai – a’ Plátói – vagy a’ Diogeneszi Reszpublika szerint alkossátok; – az a’ szándék pedig nincs minden nehézség nélkűl.
XXXV.
Mit tartok azok felől, kik a’ szemlélés és tapasztalás alá nem vettetett dolgok eránt bizonysággal intéznek-el minden kérdést; a’ kik kételkedni nem szoktak, és hogy azokról csak annyicskát tudnak mint mi mások, megvallani szégyenlik; – azokról, a’ kik, ha el nem únnátok a’ hallgatást, készek vólnának egész hetekig beszéllni a’ Valóságról, Természetről, Atomuszokról, Homoeomériákról, a’ Teljesről és Üresről, a’ Lélekről és Testről, az Okról és Célról; – a’ kik a’ nemismértt Tartományoknak nagyságát, hosszát, szélességét, fekvését, Klímáját, terméseit, veteményeit, vad állatjait, polgárait ’s ezeknek rendtartásokat, Törvényeiket, elmúltt és jövendőbéli Történeteiket olly bizonyossággal adják-elő, mintha annak leírását hozzájok épen most hozta vólna valamelly Kométa, vagy eggy más mennyei Hírmondó? – Azt akarjátok tudni, hogy ezek felől mit tartok?
Egykor Athenében két egész óráig hallgattam eggy illyen Bőlcs’ fecsegését a’ Pythágorász titkos száma felől. Áhítatosan figyelmeztünk mindnyájan reája, de eggy szót sem értettünk; ’s a’ Pythágorász tanítványa még is közönséges javallást nyert. Megígérte, hogy más nap’ a’ hét Szphærák, meg’ a’ nyólcadik Szphæra, és nyólcadik Szphæra felett lévő csudálatos dolgokról szint olly sokáig, és szint olly tudósan fog beszélleni. Kacagtam a’ magam esztelenségemen, ’s az eggyügyű kíváncsiság még rá is vett, hogy tíz drachmámat és életemnek két óráját feláldozzam annak meghallására, hogy ez a’ csudálatos ember mit tud annyit mondani? – E’ légyen az utolsó drachmám, (így szóltam, midőn vége vala a’ Tanításnak) mellyet a’ hóld felett lévő dolgok előbeszélléséért vettek-ki, ha tovább élek is, mint Títhon élt.
Egynehány nap múlva kihirdettettem Athenében hogy egy Chaldæai Filozofus érkezett-el, a’ ki a’ Ceramikuszban ekkor ’s ekkor közönséges beszédet tartand.
Irtóztató Nép gyűlt-öszve. A’ mennyire csak lehetett Chaldæai módra őltöztem-fel. Hosszú ősz szakállam ’s eggy olly pallást, mellyre a’ Zódiakusznak minden csillagzatjai kőltött formájok szerint fel valának festve, azt tevék, hogy első meglátásommal is szinte epedt hallani minden, azt a’ mit ígértem. A’ mint elkezdettem köhögni, minden elcsendesedett. Végre hozzá fogtam ’s a’ – találjátok miről beszélltem? – nem, azt ugyan ha tíz napig, vagy tíz Olympiászig töritek is fejeiteket, ki nem találjátok. – A’ „Hóldbeli ember” felől beszéllettem.
Nem múlattam-el Hallgatóimat mindjárt Beszédemnek első soraibann a’ legemfazisibb tekervények által ahhoz, a’ mit mondó valék, úgy elkészíteni, hogy szegénykék már alig tudták várni, hogy rá lépjek a’ dologra.
Eggyik a’ másikra nézett, ’s ezt suttogta csóváló fővel és kimeredtt szemekkel: „a’ Hóldbeli ember felől!” – Mindnyájoknak képek azt mutatta, hogy nagyon megcsalattattak abbann a’ mit vártak. – „A’ Hóldbeli ember felől!”
Igen is, „a’ Hóldbeli ember felől!” mondám, el nem rettenvén Hallgatóimnak megütközésekenn; a’ legcsudálatosbb, legnyomosbb, legtitkosbb dologról beszéllek, arról a’ dologról a’ mellyről ember még ember előtt soha nem szólott, – „a’ hóldbeli ember felől!”
Ez a’ vén ember vagy maga bolond, vagy minket tart bolondoknak! ezt mondá az eggyik alkalmasint hangosan; – Mind a’ kettő meglehet, gondolám magamban.
Az öszvegyülekezett sokaság’ harmad része fészkelődni kezdett, mintha menni akarna. – Van é eszetek? így kiálta rájok eggy béhorpadtt szemű Sarufóldozó, a’ ki maga is úgy nézett ki, mintha valamelly Planétából esett vólna-le főldünkre: várhattatok é eggy Chaldæai Bőlcstől kevesebbet? nem mondta é meg előre, hogy hallatlan dolgokról fog beszélleni? – hogyan ítéljük-meg azt a’ mit mond, míg nem halljuk? Többet is láttam már én ollyat, kinek orracimpájáról ki nem láthatta az ember, a’ mit benne azután lelt-fel; ’s eggy szóval épenn azért, hogy olly nevetségesnek látszik az, a’ miről szólani akar, épenn azért mernék bízvást sokbann, igen sokbann fogadni, hogy itt valami elrejtett nagy titok van! – Ki tudja… no’s! én itt maradok; – a’ kinek tetszik elmehet! –
A’ sokaság’ nagyobb része eggy értelemben vólt a’ Sarufóldozóval; – ’s minekutánna a’ dongás-bongás elcsillapodott, veszteg maradt minden, ’s ha egyebet nem is, legalább azt akarta látni, hogy „a’ hóldbeli ember felől” mit lehet mondani?
Elkezdém a’ Beszédet, – ha jól említem, a’ mint következik:
„Azon híradás után, Athénei Urak, mellyet most tartandó Beszédem felől hallátok, nem kívánhattok tőlem semmit igasságosabban mint azt, hogy néktek minden egyébb dolgok felett arról hogy a’ „hóldbeli ember” alatt mit kellessék érteni, olly magyarázatot adjak, melly által minden Hallgatóm, akkor a’ midőn ezen nevezet hangjainak habforma mozgása fülének dobhártyájához hat, azon képzeletet köthesse-öszve, melly senkire nem illik e’ világon, az eggy „hóldbeli emberen” kívül. – ”
„Ezt kívánni tőlem első tekintettel igasságos kívánság ugyan: de, édes Uraim, ez csaknem olly nehéz, mintha azt kívánnátok, hogy a’ főldet körűlölelő tengert eggy ivó kantába merítsem, és – ha Tházuszi bor vólna, egésségtekért felhörpentsem.”
„Sok dolog van e’ Világon, melly első tekintettel épenn nem látszik nehéznek; melly felől azt tartjuk, hogy talpig ismérjük, mint azt az anyát, a’ ki bennünket tojt; de mikor arra jön a’ dolog, hogy szánkat annak előadására nyissuk-fel, csaknem olly szorúlttságban látjá magát az ember, hogy száját annyira zárja-bé minden hangejtés nélkűl a’ mennyire felnyitotta vólt. Ugyan is, van é könnyebb a’ Világon mint ezt mondani: „A’ hóldbeli ember felől tudósítlak benneteket;” – vagy: „Nézzük, mit mondhatunk a’ hóldbeli ember felől:” de tulajdon érzésteket hívom bizonyságúl, szóljatok, nem szepegnétek é, ha valahogy hebehurgyálkodva megígértétek vólna; hogy olly dologról fogtok beszélleni, mellyet sem ti nem láttatok, sem más nem látott soha. Igazán szólván, ámbátor mint Filozofusnak kötelességem Hallgatóim előtt el ne árúlni, hogy tudományom sem nem csalhatatlan, sem nem határozatlan: még is kétséges vagyok eránta, ha a’ hóldbeli embernek Léte felől szóljak é elébb, vagy Lehetősége felől? – Hogy léte felől hitettessetek-el, szükség hogy lehetőségét lássátok; és hogy lehetősége szembetűnő légyen, szükség hogy léte bizonyítassék-meg. Imé itt a’ kifejteni való gombolyag! – Midőn azt mondom: a’ „hóldbeli ember lehető;” vagy nem gondolok az alatt, a’ mit mondok, semmit; – a’ mi természet szerint a’ legkönnyebb portéka; – vagy azt teszem-fel mint valóságot, hogy hóldbeli ember van; mert mondhatnám é egyébként, hogy lehető? – Épenn annyi az, mintha azt mondanám, hogy a’ hóldbeli ember kék, vagy nagy orrú, vagy jámbor; – mert ezt mondván azt teszem-fel, hogy a’ hóldban van ember, külömben nevetséget érdemlene az a’ mondásom, hogy a’ hóldbeli ember ilyen vagy amollyan; ’s ha jól megtekintjük, a’ dolog utoljára is oda menne-ki, mintha azt mondanám, hogy: az a’ dolog a’ melly nincs, csakugyan valami. – Ellenben midőn azt mondom, hogy a’ hóldbeli ember van, akkor az ő lehetőségét előre tészem-fel, mellyről azonban mind addig nem mondhatok legkissebbet is, míg közelebbről meg nem vizsgáltam; – ha pedig megvizsgálom, egyszerre abbann az átkozott karikában vagyok, a’ mellyben „lételről lehetőségre, ’s lehetőségről lételre” forgok örökké, míg utoljára fejem annyira elszédűl, hogy az egész Világ, a’ hóldbeli ember, ’s csekély vagyonságom is, eltűnik szemem elől. Illyetén környűlállások közt, Uraim, nem tudok rajtatok egyébként segíteni, mintha azzal az óstoba non liquet-tel elégszünk-meg, mellyre minekelőtte reá szorúljak, készebb vagyok fejemet is elveszteni; – vagy elégséges eltökélléssel bírunk semmi ellenvetéseket nem tekintvén azt tenni-fel, hogy a’ hóldbeli ember existál, szintúgy mint Hermesz–Trizmegistusz, vagy akármelly más ember a’ Világonn; a’ minthogy nincs is senki, a’ kinek léte felől ugyanazon kétségek ne adják-elő magokat, Melly tekintetben megvallom nékem leginkább tetszik a’ mély értelmű Heraklítusz bizonyítása, a’ ki, hogy kifejthesse magát a’ dologból, így szól: „a’ hóldbeli ember van, mert hogy lehetne ő külömben hóldbeli ember?”
„Minekutánna tehát illyeténképpen szerencsésen kifejténk magunkat a’ legelső nehézségből, az a’ szörnyű nagy kérdés fordúl-elő: Ha van hóldbeli ember, micsoda ő?”
„Itt, Uraim, megnyitom előttetek a’ Metaphyzikai abysszusnak kapuját. Általhathatatlan köd fogja-el itt vizsgáló szemeiteknek ösvényeit. De ne rettenjetek-meg; addig fogunk belé kandikálni, míg belé látunk. – Eggy titkot nyilatkoztatok-ki itt néktek; Filozofusaitok, tudom, megneheztelnek értte, de én azzal nem gondolok. Csak meresszük belé szemeinket, Uraim, nincs egyéb módunk a’ terra incognita ismeretségére juthatni.”
„Nem láttok é még semmit is? – Jól vagyon; tegyük tehát szükséges dispositióba elébb szemeinket. Hallgassatok csak! Midőn legelőször kezdettem azon tőrni eszemet mi légyen „a’ hóldbeli ember” ’s nem tudtam hogy fogjak a’ dologhoz, végigjártam minden Filozofusokat ’s tudakoztam mit tudnak felőle. – „A’ hóldbeli ember?” – Igy szóla az első a’ kit eránta kérdeztem. Nem olly könnyű azt ismérni! Ha mindazáltal feltetted magadban, hogy akár miben kerűljön, csakugyan isméretségére jutsz, annak járj végére, micsoda ő? – és micsodás? – – Ez az épen felelék a’ mit kérdezek.”
Házról házra jártam hogy hallhassam, ki merre útasít-el? ki mit felel kérdésemre? ’s itt láttam a’ régi Mondás’ igazságát, azt kivévén hogy jóval, de ugyancsak jóval is ám! több értelmet kaptam, mint fejet. –
„A’ hóldbeli ember” tulajdonképen nem férfi, mondának némellyek; igazság szerint szint úgy lehetne azt „hóldbeli asszonynak” is nevezni, noha ő magában sem nem férfi, sem nem asszony. Mert ha ő valóban férfi vólna, feleségének is kellene lenni, vagy elégséges ok nélkűl való vólna az ő férfiúsága. Már pedig a’ hóldbeli asszonyról, vagy a’ hóldbeli férfi’ feleségéről még senki sem hallott semmit, és így ’s a’ t.” –
„Hogy ő teljességgel nem olly alkotású mint mi, az tökélletes igazság.” Így szóla eggy más ember,
„Az lehetetlen, monda a’ harmadik; mert akármillyen is ő magában, de hozzánk csakugyan hasonlóbb, mint eggy tengeri lapos csigához, vagy eggy Titanokeratofytonhoz.”
„Én megbizonyítom a’ magam állítását, monda az elsőbb: Mind az, a’ mi a’ „hóld alatt” vagyon, nem a’ hóldban van, és valami a’ hóldban van, az nincs a’ „hóld alatt;” ’s annak hogy az „hóld alatt” és nem a’ hóldban van, a’ hol talám szint’ olly jól lehetne, elégséges okának kelletik lenni. Imé pedig minden ember megvallja azt, hogy a’ hóldbeli ember a’ hóldban vagyon, és így…”
„Ha a’ hóldban vagyon, igen is, concedo! monda ez hírtelen: de én azt merném állítani, hogy két harmad részét az esztendőnek a’ Vénusz csillagában tőlti, vagy legalább télére bizonyosann oda költözködik, mert a’ hóld felette hideg Ország.” –
„No már ez bezzeg szép! kiálta az első; hogy állíthatod te azt, midőn absolute sem nem meleg, sem nem hideg semmi. A’ hóldbeli ember organizatziója bizonyosann az ő lakásához van alkalmaztatva; és, minthogy a’ hóld, a’ mint azt minden Asztronomusz tudja, nedves és hideg: tehát a’ hóldbeli embernek is természet szerint a’ legnagyobb mértékben flegmatikusnak kell lenni. Ha pedig az, úgy által nem lehet látni, mit keresne ő a’ Vénusban, melly a’ Szerelem’ planétája?”
„Ezek az Urak igen magokat elhive beszéllnek a’ hóldbeli ember felől; így szóla eggy negyedik: ’s még is fogadom, hogy nálamnál többet felőle nem tudnak; a’ pedig annyi mintha semmit sem tudnának. Mert legalább eggy érzéssel kellene többel bírnunk, mint a’ mostani öt vagy hat érzésünk, ha felőle hellyes képzeletet akarnánk szerzeni. Úgy szólván mint közönségesen szoktunk, sem nem nagy, sem nem kicsíny; sem nem heves, sem nem fagyos; sem nem édes, sem nem savanyú; sem nem fejér, sem nem fekete; – ő – maga tudja az Isten-adtta micsodás!
„Ez az utolsó világosan Scepticizmusra vezet bennünket, mellyet mi Dogmatikusok eleitől fogva szint’ úgy nem szenvedhettünk, mint a’ Gymnozofiszták Filozofiáját. – – – Így tehát látván, hogy ezen Bőlcseknek átmutatások után szint’ olly keveset tudok a’ dolog felől mint azelőtt, feltettem magamban, hogy próbát tészek mennyire juthatok tulajdon elmélkedésem vezérlése után e’ homályos materiában.”
„Ha igaz az, hogy minden dolog az, a’ micsoda, így szólottam magamhoz, úgy minden további gondolkozás nélkűl azt tehetem-fel, hogy a’ hóldbeli ember „hóldbeli ember.” Ha ezt nékem megadjátok, úgy már sokat nyertem, – Mert így tehát
nem Merkúriusz Lakosa,
sem nem a’ Márszé,
sem nem a’ Jupiteré,
sem nem a’ Szaturnuszé,
sem nem a’ Zódiakuszé,
sem nem a’ Via-lacteáé,
sem nem a’ tűz-égé,
sem nem az Üres öbölé,
sem nem a’ cháószé – hanem igazán és minden kétségen kívül*
kívúl
a’ „Hóld’ Lakosa,” az az: „hóldbeli ember!” –
’S ember lévén,
sem nem hal,
sem nem madár,
sem nem amphibion,
sem nem féreg; – sem repülni, sem úszni nem tud; noha ezen állítás bizonyságáért nem felelek, mert meglehet, hogy a’ hóldban halszárny nélkűl is lehet úszni, tollszárny nélkűl pedig repűlni; vagy halszárnya is ’s tollszárnya is lehet, ’s egyszersmind hóldbeli ember is maradhat.
Épen illyen bátortalan vagyok annak meghatározásában is, csupán csak magával való identitását tekintvén, ha étellel ’s itallal él é, mint mi,
vagy levegővel, mínt a’
paradicsom-madár;
vagy napfénnyel, mint
a’ Foenix,
vagy ideákkal, mint a’
Plátó Lelkei?
– ha Nemét terjeszti é, vagy nem; – ’s ha terjeszti van é szüksége magához hasonló alkotású nőstényre, vagy nincs?
vagy talám maga magának elégséges é végre, mint a’ csigák? –
ha úgy terjeszti é nemét mint a’ csemeték? gyökér által?
vagy talám hagymafok?
vagy sarjadás?
vagy tojás?
vagy eleven szülemény által? –
vagy talám ugyan azon eggy marad a’ maga nemében: mint a’ Foenix, tulajdon hamvaiból kelvén ki bizonyos időnek előfordúlttával? –
ha:
rövid é, vagy kurta?
kövér é, vagy száraz?
szöke é, vagy barna?
jámbor é, vagy szilaj?
elmés é, vagy ostoba?
ha:
jó Poéta é?
jó táncos é?
jó lovag é?
tud é tarokkot játszani?
’s a’ t.
„Mind ezek, és még több hasonló kérdések, mellyeket középszerű elmésséggel is minden tehet magának, nem fognak könnyen felfejthetni, míg módot nem találunk a’ hóldbeli ember közelebbről való ismeretségére; ámbár kész vagyok valónak venni addig is, ha külömben igaz a’ mit közönségesen állítnak felőle, hogy egyedűl maga van a’ hóldban, hogy nagyon megúnatkozott ember, és a’ társaságos eggyüttlételben kedvetlen és komor.
„De a’ mint meg vagyon*
megvagyon
mondva, Uraim, az a’ szerencse, hogy a’ hóldbeli ember felett támadható problémák nyomosan felfejttessenek, egyedűl annak a’ filozofusi Kolosszusznak tartattatik-fel, a’ ki eléggé elmés vagy szerencsés a’ hóldba vezető útat, ha van, feltalálni; vagy magának oda, ha nincs, útat csinálni; – ’s a’ mi nem kevesebbé szükséges, – a’ visszavezető útat, minekutánna ott elég ideig múlatott, és a’ mit látni kívánt jól megvizsgálta, ismét fellelni; feltévén mindenek felett azt, hogy az illyen érzésekkel, mint a’ miéink, a’ hóldbeli ember felett vizsgálatokat tenni, nem lehetetlen.”
„Látjátok, Athenének Urai, hogy én a’ ti figyelmetekkel nem éltem-vissza; ’s ha mindent igasságosan mérsékeltek, talám többet nyújtottam, mint a’ mennyit tőlem várhattatok. Kevesen vagynak az én Tudományos Társaim közzűl, a’ kik olly kevés hímezéssel, hámozással élnének, mint én éltem, véletek azt éreztetni, hogy „nem tudják mit mondanak.”
Reménylem azonban, hogy a’ hóldbeli Urat az által a’ mit felőle mondottam, vagy inkább nem mondottam, akár mi és akár ki légyen ő magában, nem bántottam meg. Talám megsértettnek tarthatná magát, ha elég szemtelenséggel bírtam vólna, úgy a’ mint tudománybéli Társaim szoktak, ő nékie alakját, organizatzióját, színét, tehetségeit, erkőlcseit, magaviselését, Religióját, eggy szóval belső és kűlső minéműségeit előtökbe adni, és annak „úgy-létét” demonstrálni. – Én azt nem tettem; – ’s viselhettem é ártatlanabbúl eránta magamat, mint midőn felőle – – semmit sem mondtam?”
Ezzel szakada vége Beszédemnek, ’s én magamat a’ Szín’ kárpitjai megé vontam-meg, hogy láthassam micsoda következése lett légyen. Az én kedves Hallgatóim, kik, úgy látszott, mintha azt hitték vólna, hogy a’ java most fogna következni, igen rendes szemeket vetettek reménytelen megcsalódásokon; feltátott szájjal állottak eggy darabig arra felé fordúlva, a’ hol a’ Chaldæai Bőlcs állott: de minekutánna látták, hogy a’ tanításnak vége van, ollyan zsibongás támadt, hogy elijedtem rajta. Itt is, amott is beszéllte eggyik a’ szomszédjának, mi vólt légyen a’ Bőlcs célja? jó volt é, vagy rossz, a’ tanítás? szakálla, pallástja felől mit lehet tartani? ’s a’ hóldbeli ember alatt kit kellessék érteni? mert, hogy a’ dolognak borítékja alatt titok lappang, arról többé senki sem kételkedett. A’ csetepaté nagyobb nagyobb kezdett lenni, lármázni, veszekedni kezdtek; ’s minthogy azok közzűl, kik a’ magok állításokat nem igen könnyen tudták okokkal támogatni, sokan annál erősebbek vóltak vállra ’s csontra nézve, utoljára testi védelmező eszközök vétettek-elő; eggy szóval, felette kevésbe múlt, hogy a’ hóldbeli ember Athenében véres meghasonlást nem indított. – Be nagy gyermekek az Athéneiek! így kiálta eggyike az okosabbaknak, gondosan félre vonván magát; hát nem látjátok é, hogy a’ Chaldæai Bőlcsnek nem vala egyéb célja, hanem hogy véletek és Filozofusaitokkal láttassa hogy nincs eszetek?
XXXVI.
Egy szép öszi nap’ a’ Keránionnak eggy kupressusa alatt ültem a’ verőfényen, melly nékünk öreg embereknek olly kedves szokott lenni, midőn álmodozásaimat eggy felém jövö Idegen megháborította. Közelítését jó ideig nem vettem észre: de hozzám szólván, érzettem, hogy valaki közzém és a’ Nap közzé állott.
Te vagy az a’ Diogenesz, (így szóla azzal a’ mérészséggel nézvén végig rajtam, mellyet a’ közemberekben szemtelenségnek nevezünk) – a’ kinek különösségei felől egész Græcia olly ki nem fáradva beszéll?
Ekkor gondosabban néztem végig Emberkémet, mint elejéntén. Rendes, tüzes, fiatal ember vólt; középszerű termetű, de jól nőtt, csak hogy feje eggy keveset bal válla felé hajlott; homloka széles, szemei nagyok és szikrázók, ’s úgy tetszett, mintha velek egész a’ szívedbe hathatott vólna. Sokat ígérő képezete, ’s tekintetébenn a’ kedvesség által meggyengített büszke magahittség azt a’ Valamit tette, a’ mit a’ Királyokban felségnek szoktak hívni. – Későcskén vettem észre, hogy hajai közzé fejedelmi fonadék vala kötve; de úgy tettem, mintha azt nem láttam vólna.
Hát te ki vagy, felelék néki hidegenn, a’ ki magad’ elhive tudakozod azt tőlem?
Én csak Alexander vagyok, a’ Macedóniai Filippusz fia; felele mosolyogva az Ifjú. Megvallom, ez nem sok; de ha nem sok is, szolgálatjára van Diogenesznek. Tudtam hogy te hozzám nem jössz, és így én jövék hozzád. Szólj, mit cselekedjek hogy Filozofiádat könnyebb lábra tehessem? Akár mit kérsz meglessz, hanemha ollyat kérsz, a’ minek teljesítése felűlmúlja hatalmomat.
Királyi szavadra fogadod é azt? kérdém.
„Tulajdon szavamra, felele.”
Tehát kérem Alexandert, a’ Macedóniai Filippusz fiját, – térjen-ki előlem a’ napfényről.
„’S ebből áll é az egész kérés? monda Alexander” –
Most csak erre van szükségem.
Az udvari kullancsok elsárgúltak bosszúságokban.
„Eggy Királynak illő megállani szavát; „monda Alexander, midőn eggy erővel tett mosolygással emberei felé fordúlt. –
Azt mutatja hogy megérdemli azt a’ nevet, mellyet a’ Korinthusziak reá ragasztottak; mondának ezek, – ’s megérdemlené hogy véle úgy bánjunk a’ mint az ebnevezet kívánja. –
Az a’ kívánságtok bízvást elmúlhat, felele a’ fiatal ember; higyjétek-el, ha Alexander nem vólnék, óhajtanám hogy Diogenesz légyek!
’S vége vala a’ beszéllgetésnek. – – –
Ez a’ történet majd szájról szájra megyen. Nem tehetek róla. Igazán, mondjátok-meg, mit kérhettem vólna tőle. – Nem akarom hogy az ollyanokkal mint ő legkissebb dolgom is légyen. – – Nincs szükségem semmire, – ’s ha vólna, nincs é barátom? Királytól végyek é el jótételt, melyet barátomtól sem vészek, holott ennek az által kedvét tőlthetném? –
De ez a’ fiatal ember nékem még is tetszik. – Minthogy nem kerűlhetjük el, hogy Királyaink légyenek, azt kellene óhajtanunk, hogy Királyaink illyenek légyenek. – Fogadni mernék reá hogy ő csak azért kínált-meg, hogy lássa mit felelek; és még is meghökkent feleletemen. – Illő, hogy ő inkább légyen Alexander mint Diogenesz: én is úgy gondolkoznám ha az ő hellyjében űlnék: de, becsűlöm benne, hogy Diogenesz kívánna lenni, ha Alexander nem vólna. – Mennyi beszéllni valót nyújt majd ez a’ kis ember maga felől a’ Görögöknek! Ő magát választotta Vezérűl a’ nagy Király ellen. – Szép igazlószín eggy olly büszke fickónak, a’ ki Macedóniában, és Görög Országban meg nem tud férni! – Bár az egész Világgal parancsolhatna, ’s úgy gondolkozna mint Diogenesz!
XXXVII.
Semmiről sem álmodoztam kevesebbé, tegnap éjjel Ulyszesi vánkosaimon feküdvén, mint arról, hogy eggy Király jő látogatásomra – midőn hordóm’ faretesze nyikorogni kezde, ’s Alexander eggy kis lámpással hozzám bétekintett. – Te különös ember vagy, monda; téged kereslek, noha épen nincs okom tegnapi elfogadásodon megnyugodni; ’s kevésben múlt hogy eggy esztelen szándékra nem ragadtál.
Szabad tudakoznom, mellyikre? –
„Nem lenni Király, hogy Diogenesz lehessek; és a’ Királyokat úgy alázni, mint te.”
Engedj-meg nékem Alexander, az nékem nem volt szándékom. A’ verőfényen fekűdtem midőn hozzám állottál. Olly kényemre feküdtem ott, hogy nem lehetett nem sajnálnom attól a’ gyönyörűségtől lett megfosztatásomat, mellyet a’ Királyok semmire sem becsűlnek. Néked nálam nem vala semmi dolgod; nékem pedig nálad semmi kérésem. Félóráig is eltörhettem vólna eszemet mit kérjek tőled, ’s még sem találtam vólna egyebet, hanem hogy térj ki előlem a’ napról.
„Jó! ha te a’ legkülönösebb Filozofus vagy azok között a’ kiket láttam, úgy talám én is a’ legkülönösebb Király vagyok azok közt, a’ kiket te láttál. Te nékem tetszessz. Bár kész vólnál engemet a’ fegyvercsörtetés közt késérni. Eggy olly becsűletes emberre van szükségem, a’ ki nékem az igazat megmondja, – ’s úgy tetszik, hogy te annak oda illenél!” –
Alexander Király! Tulajdon útja van mindennek, a’ mellyről eltérnie nem illik. Nem lennék én többé Diogenesz, ha veled mennék. De, ha kívánod, annyi igazságot adok az útra, hogy az elég lessz, ha a’ Világot öszvejárod ’s nyered is.
„Magunk közt maradjon a’ szó, nincs is kevesebb szándékomban mint az, hogy az egész Világot magam alá hajtsam. Nem tehetek róla: ollyan gondolataim vagynak, mellyeket lehetetlen kikergetni fejemből. Macedónia semmi sem; – Græcia egynehány patkónyomásnyival több; – Kis Ázsia, Arménia, Média, India, – ez a’ négy még is már alkalmas darab! de ha egyszer ezt magunkévá tesszük, úgy még inkább lessz okunk, azt a’ hátralévőt is magunkévá tenni igyekezni. – Eggy szóval ez a’ Világ eggy darab, úgy é? és így a’ rajta lévő embereknek sincs több Vezérre szükségek egynél; ez az eggy pedig – úgy érzem, senki sem lehet inkább, mint – én!
Nem felelek róla, hogy ha ezen általesel, még az jut eszedbe, hogy a’ hóldba ’s a’ több plánétákba útat verj, ’s az egész napi-alkotványt ostromold, mert az is eggy darab; annak birtokához, mihelyt a’ főldet magadévá tészed, bizonyosan just fogsz csinálni magadnak.
„Chimærák után soha sem fogok ásítozni; – az én szándékom, jó Diogenesz, olly nemes olly szép, ’s olly könnyű, hogy csudálkoznom kell, miként lehetek én első a’ kinek az eszébe jutott.”
Kacagni fogsz rajtam, Alexander Király, de higyd-el, hogy én épen így gondolkoztam vólna ha a’ te kecsegtető környűlállásiddal bírtam vólna illy ifjú koromban. Markodban vagyon a’ Görögök’ szíve; harmincezer Göröggel pedig eggy olly fickó, mint te, az egész Világon keresztűlhajt. – – De, – mit csinálsz azután véle, ha magadévá tészed? –
„Szép kérdés egy Filozofustól! Azt, a’ mit Macedoniával, és Epirusszal tennék, ha egyebem nem vólna. Ó már az szépen ki van dolgozva fejemben. A’ vad Nemzeteket újonnan épűltt Városokba szítom; nékiek bőlcs törvényeket adok; minden nagy folyamat ’s tengertorok mellett új kereskedőpiatzokat építek; Tartományaimnak mindenikét alkalmatos útakkal eggyeztetem-öszve: az egész főldet eggy nyelvre, ’s ezzel az eggy nyelvvel a’ mi Tudományainkra ’s Mesterségeinkre tanítom-meg; és, hogy egyszerre végigláthassak mindent, ’s gépelyemet rendes forgásban megtarthassam, nyertt Birodalmaimnak szintén közepette eggy nagy Várost állítok, melly minden Nemzetségek eggyesítö pontja, ’s forgásaiknak lelke, a’ Természet’ és Mesterség’ kincseinek tárja, ’s az emberi Nemzet Amphiktionjainak lakása, a’ válogatva szedett Lelkek’ Akademiája, eggy szóval a’ Világnak Anyavárosa ’s az én lakó hellyem légyen.” –
’S mit gondolsz, Alexander Király, meddig tart ez a’ nagy alkotványod?
„Míg eggy Alexander lessz, hogy azt intézni tudja. Ez dicsekedés formáinak látszik, de, meghiszem, annak fogod nézni, a’ micsoda. De tegyük-fel, hogy az emberi dolgok állhatatlansága, vagy inkább az emberi agyvelők’ szédelgősége, mellyek még a’ bóldogságba is csakhamar belé únnak, munkámat fel fogják forgatni: az a’ haszon, mellyet én ez által az emberi Nemzetnek tészek, még is sok századokra fog kiterjedni; ’s nékem jutalmúl még is megmarad az a’ gyönyörűségem, hogy lételemnek múló álmát eggy olly bátor igyekezet által, mellynél nagyobb még nem szállott emberi lélekbe, bizonyos értelemben halhatatlanná tevém.” –
Hát a’ teljesítés nehéz vólta? – – –
„Nehéz vólta? Bízzd rám. Csak tíz esztendőt engedj; akkor osztán jer, ’s nézzd-meg mit tettem.”
’S hát az a’ sok fej, mellynek le kell húlni nyakáról míg annyi Nemzeteket a’ te intézetedtől függésre szoktatsz?
„A’ nélkűl ugyan meg nem esik. – Sajnálom szívesen, – mert a’ vérontásnak barátja nem vagyok: de hogy a’ fejhullások miatt szándékomtól elálljak, azt ugyan az egész Világ feje kedvéért sem cselekszem. – Nem vetem é kockára a magamét is?
Ezen feljül a’ Hirkániai ’s Baktrai asszonyok olly termékenyek, hogy általok az egész veszteség majd hellyre ütődik.”
Ó Alexander! mondám, te most húsz esztendős vagy; mások nemtelen feslettségben, poharak közt, ’s asszonyi fedhetetlenség’ ostromlásában tőltik-el fiatal napjaikat, – te pedig eggy közönséges Ország’ felállítása felől tészessz előrajzolatot, ’s ímé hozzá fogsz teljesítéséhez. – Látom mennyire illetett-meg nagy ideád’ szépsége; te úgy vagy teremttve, hogy azt, a’ mit a’ kis lelkek chimærának tartanak, végre hajtsd. Veled eggyütt, magam is nevetnék magamon, ha szándékodnak abbanhagyására akarnálak bírni. Tégyűk-fel, ha annak hátráltatására nyomos ellenvetéseket hordhatnék is elő, nem annyi vólna é az, mintha eggy szerelembenn égő Ifjúnak azt akarnám demonstrálni, hogy jobban tészi, ha félbeszakasztja szerelmét? – Az olly lelkeket mint a’ tiéd, ollyankor hordja-elő az Ég, mikor új formát akar adni főldünknek. Azok a’ törvények, a’ mellyek bennünket köteleznek, nem tenéked vagynak írva. – Ha én Athénei, vagy Spártai, vagy Kappadóciai, vagy Mediai, vagy Aegyptuszi lakos vólnék, talám szidnálak; de én ez nem vagyok; én Kozmopolíta vagyok. Nem ismerek olly okot, melly valaminek tevését, vagy elmúlasztását javasolhassa, az emberi Nemzetnek egészben tekintett javán kívül. Menj, Alexander, menj, ’s hajtsd-végre azt a’ nagy gondolatot, melly lelkedet elfutotta! – De legdicsőbb lépéseid közt se felejtsd-el, hogy mi, közemberek, az örömöt és fájdalmat szint’ úgy érezzük, mint temagad; és hogy minden érdemeid ’s tökélletességed mellett is olly gyarló vagy, mint mi. Eggy nyomorúltt nyilszála eggy Szogdiáni rabnak vagy eggy hitetlen Médusz négy öt csep mérge, elégséges arra, hogy nagy szándékod füstbe vettessék. A’ te pályád veszedelmes pálya. Az ember semmit sem tűr-el olly nehezen, mint a’ határtalan hatalmat. Az a’ szempillantás, mellyben eléggé gyenge lészessz tömjéntgyújtó ellenségeidnek elhinni, hogy több vagy mint ember, dicsőségednek határszélét elődbetolja. Szép tetteidet akkor olly csúfságokkal fogod megfertéztetni, mellyek igen is fogják éreztetni veled, hogy csak ember vagy. Kegyetlenséged ’s zabolátlan indúlataid gyűlölségessé tészik uralkodásodat, életedet megrövidítik, ’s Országodat hasonlóvá tészik azokhoz a’ messzére sugárzó méteoronokhoz, mellyek az egész Világot csudálkozásra ragadják, de azalatt míg minden szem reájok mered, hirtelen elpattannak.
Alexander elcsüggedtt fővel űlt hordóm’ szélén, ’s elmerűlve látszott azonn a’ mit mondottam. Azt tartom hosszas prédikátziómon szúnyókálni kezdett. De csakhamar hogy elnémúltam, feleszmélkedett, felkőlt, ’s azt mondá, hogy virradtakor Korinthuszból tovább megyen. – „Tréfán kívül, Diógenesz, nem lehetek é néked valamiben szolgálatodra? A’ mint látom, Korinthusz téged nem becsűl érdemed szerint.”
Én megelégszem azzal ha nem bánt. A’ te lelkedféle lelkek jóltenni teremtettek. Ó Alexander! hány ezer sinlődik most rajtam kívűl a’ legmélyebb inségben. Ha azt tennéd az én kedvemért hogy ezek a’ Bóldogtalanok születésednek óráját áldják, úgy többet adnál nékem, mint a’ mennyit maga Dáriusz is adhat.
„Te bóldog ember vagy, Diogenesz. Nem bosszankodhatom miatta, hogy talám te vagy az az Eggyetlen, a’ ki kiád barátságomon.” –
Alexander, (így felelék) annyira tisztellek, a’ hogy még senkit sem tiszteltem. De azt a’ mit szívemben érzek, nem mondhatom. – Király nem lehet Barát, sőt Királynak nem is lehet Barátja. –
„Üsse-meg a’ kő egyenességedet, Diogenesz! nem akarok több részt venni belőle. Utoljára még annyira vinnél, hogy hordódba kívánkozzam; pedig eggy Világnak elég eggy Diogenesz.”
Azt nem merném mondani; de az igaz, hogy két Alexander alatt dőledékké lenne kevés idő múlva.
„Igaz a’ mit mondassz, jó Öreg! – Isten hozzád!”
XXXVIII. A’ DIOGENESZ RESZPUBLIKÁJA.
1.
Alexandernek kell annak lenni, a’ kibenn az a’ szörnyű gondolat támadhat-fel, hogy e’ főldnek minden Nemzetségeiből eggy Nemzetséget alkosson. Az én képzelődésem annyira nem terjed. – –
Elhitetem magamat hogy eggy tudákos Varázsló vagyok, a’ ki mágusi vesszejének segítségével minden idéáit valósággá változtathatja, – és a’ ki előtt pusztán áll eggy olly tágas sziget, mellyen egynehány százezer ember feleségestűl, gyermekestűl – minden férfira legfeljebb két feleséget és hat gyermeket vetvén, – ellakhatik, élhet.
Felteszem továbbá, hogy ez a’ sziget – az ám bezzeg a’ kérdés, mit kellessék feltennem? – azt é példáúl, hogy az én Embereim még nem születtettek; – vagy születtettek ugyan, de még fel-nem-nőttek; – vagy felnőttek ugyan, de még vadok; – – avagy hogy olly tanúlttak, olly módosok ’s szelídek légyenek mint mi Görögök vagyunk? – A’ dolog megérdemli hogy meghányjam, vessem.
2.
Meg hánytam-vetettem, ’s abbann állapodtam-meg, hogy felnőtt emberek légyenek. Nem gyözném várni, míg ennyi embert nemzek, nevelek, karkötőn addig jártatok, míg megtanúlnak járni.
Másként – elfelejtém, hogy Varázsló vagyok! – Avagy nem ollyanokká fogja é őtet pálcám teremteni, a’ millyeneknek óhajtom? – Ez nem kis szerencse; de illyetén szándék mellé elmúlhatatlanúl szükséges is. Alkosson a’ Manó Tartományt, ha kedve tartja, ha olly embereket lessz kéntelen öszve-szedni, a’ millyeket talál.
Albániából, Ibériából ’s Kolchiszból tehát minteggy százezer szép lyányt szállítok-bé szigetembe; mert azt mondják hogy sehol sem teremnek szebbek mint ottan. – Hogy őket négy ’s ötszáz-ezer lyányok közzűl válogatva szedtem, az tudnivaló; piross, pozsgás lyányok, szőke hosszú hajjal, kék szemmel, domború mellyel, húsos tomporral, eggy szóval a’ kikben mind meg van az, a’ mit a’ lyányhozértő az igaz Szépséghez valónak tart; színek csupa rózsa meg’ liliom; és – mindnyájan husz esztendősök.
Ezeket a’ szép teremtéseket eggyetlen eggy csapással varázslom épen Május közepén az Antilibanusz legkiesebb partjára. – Az én Tündéreim már mindenik Mandolafa alatt asztalt terítettek; – nem ollyatén csemegékből, a’ millyekkel a’ mi Gazdagaink magokat lassanként megmaszlagolják; – nem; jóízű, tápláló, leves étkeket készítettek nékiek, ’s friss forrásvizet mellé, annyit a’ mennyi nékik kell.
Ezen keresztülesvén, hé, eredj Hirkániába ’s Baktrianába, ’s hozz-elő nékem százezer fiatal combos fickókat, – nem kellenek nékem Adóniszok, szakállatlan Ganymédeszek, ollyanok, a’ millyeneket ti Gynæceumaitokban tartatok; – erős, izmos, vállas lapockás pimaszokat hozz-elő nékem, kiknek még minden fickóhevek megvan, erdőkben laknak, ’s a’ tygriseket ’s párducokat öldösik, ’s bőrökbe őltöznek. – –
Mint néznek a’lyányok és legények egymásra ha majd eggyűvé akadnak – ó azt könnyű elképzelni!
Végezze-el már most a’ Természet a’ mit én elkezdettem.
Soha se törjétek rajta magatokat, ő nem fog rossz munkát tenni.
„Hogyan? ’s csak forrásvizet mellé?” azt kérditek. „Nem adok é nékik Tházuszi, Chiuszi, Cypruszi bort?” – Eggy cseppecskét sem! Azt gondoljátok, hogy az én Hyrkániai Pimaszaimnak szükségek van az illy erősítő szerekre? Lyánykáim rossz neven vennék ezt a’ kevés bízodalmat.
– – Hasad a’ hajnal. A’ Legények ébredezni kezdenek – ’s a’ szegény álmos Lyánykákat is kőltögetik. – Jó! teljék kedvek, úgy is utoljára esik-meg! – – Rajta Tündérek! kapjátok-fel őket hírtelen, ’s vigyétek olly gyorsan vissza erdeikbe, a’ hogy ide hoztátok; nincs többé szükségem rájok.
Júno-Lucína, légy segédünkre! kilenc hónap múlva legalább százharmincezer gyermekem ’s lyánykám lessz; a’ lyánykáim mint egy-egy*
minteggy-eggy
Grátzia; a’ férfi gyermekek mint maga Ámor. – ’S most jer már, ’s lássad, nem olly Reszpublikát alkotok é belőlök, a’ millyet még soha sem láttál.
3.
Be köszönöm magamnak, hogy Reszpublikám’ jövendőbeli Lakosit tulajdon ideám szerint hagytam csinálni; – vagy, igazábban szólván, hogy rá bíztam a’ „meg nem romlott Természetre,” hogy csinálja ollyanoknak, a’ mint nékie tetszik. Mert ha meg kell vallani az igazat, eggy egész esztendő sem lett vólna arra elég hogy a’ ti Görög ’s Azsiáta fa-bábjaitokat ollyanokká faragjam, hogy Reszpublikámba belé illhessenek.
A’ minap jelen valék az Iszthmusi játékon. Szörnyű tömöttség tolta magát szemem elibe! Végig néztem ott, a’ Királyokon ’s Királynékon kezdve, szintén a’ rab-kalmárokig, ’s citrom-kofákig! Hány féle Nemek ’s kifajzások csak nem megszámíthatatlan Osztályszakaszokban! – Igazgatók, Archonok, Tanácsok, Szószólók, Perfolytatók, – Vezérek, Ezredesek, Kapitányok, szintén azon Bajnokokig, a’ kik tizennyólc fillér napiszámért vitézkednek; – Papok, Poéták, Történetjegyzők, Filozofusok; – Festők, Faragók, Lantosok, Építők, minden szükséges és szükségtelen Mesterségeknek Mesterei, Kalmár, Hajós, Gyöngyárúló, Sáfrányos, Borkupec, Szakács, Pástétomsütő; – Színjátszó, Mímus, Kötéljáró, Szemfényvesztő, Zsivány, Tányérnyaló, Kerítő; – ’s ezek közt annyi bőlcs, elmés, tréfás, ostoba, eggyűgyű, becsűletes ember, annyi akasztófára való, büszke, alacsony lelkű, uzsorás, pazérló, lator, Szykofanta – annyi szélvész, annyi bolond mindenféle színből, nemből, fajtából, ’s termetből, hogy Arisztoteles húsz esztendeig sem érne reá, hogy őket arranzsírozza.
Millyen hatalmas Istenség mondám, a’ Fátum! Mellyik Filozofus az, a’ ki illy heterogénea partikulákból eggy „csak valamennyire is szenvedhető Egészet” csináljon? – A’ Fátum neki áll, ’s belőle alkotta-öszve a’ mi kis tartományainkat; ’s még is, a’ dolognak eldúltt vóltához képest, alkalmasint szenvedhető minden, – úgy é?
Azonban kéntelen vagyok megvallani, akár az én Reszpublikám’ hibája az, akár valami egyébé, hogy én ezeknek az embereknek igen kevés részének tudnám venni hasznokat.
Legis legelől, az „Ország-tisztviselőinek” mutatnék útat; mert az én Reszpublikámnak önnmagában kellene forgani, külömben eggy sulymot sem adnék érte.
Katonák? – Pólgáraimnak bóldogoknak kell lenniek, a’ nélkűl hogy annak lenni láttassanak. Az idegenek ne gondolják hogy megérdemli a’ szerencséltetést a’ rájokütés; – Rablóktól pedig nem félnek. Izmos inas legények ők, a’ kik a’ görcsös botokkal úgy tudnak hadazni, mint ti elpuhúlttak eggy vékony pálcácskával; – úgy tartom, egyszernél többet nem jön kedvetek feleségeik ’s lyánykáik után leskelődni.
Építőmesterek? – Palotákra, Templomokra, Amfitheátrumokra nem lessz szükségünk; ahhoz pedig hogy fából télére rendes kis kalyibákat állítsunk, nem kell Architektus.
Mi meg fogunk elégedni azzal, a’ mit a’ Természet szigetünkön termeszt, ’s azt, meg is emésztjük. Nem lessz tehát semmi csereberélni való portékánk. – Hajósaitok Negóciansaitok Isten’ hírével tovább ballaghatnak; – nálunk nem kapnak semmi vásárlani valót.
Gyapjúfonóitokra ’s Selyemszövőitekre sem szorúlunk. – Gondom lessz arra, hogy szigetünkbenn annyi medve, farkas, róka, ’s hiúz légyen, a’ mennyinek bőrére Lakosaimnak szükségek lessz; hogy pedig nyári ruhánk is legyen, a’ sziget’ déli részét gyapjú csemetékkel űltetem-bé. Feleségeink ’s Lyánykáink szedjék, ecseteljék, fonják, szővjék, fessék azt, ha kedvek tartja, ’s magok szabják magoknak a’ köntösöket; mert a’ csínos öltözetet ezek is úgy szeretik, mint a’ ti Lyányaitok.
„’S mire való a’ köntös? Úgy é, ezt fogja tudakozni eggy Gymnozofiszta?’ –
Azért, mert először: a’ szél és nap bőröknek rózsáit ’s liliomit eldurvítanák; – másodszor: mert nem látom jónak, hogy gyermekfickóim ’s felserdültt Legényim Kedveseiknek szépségeikkel annyira megfamiliarisozódjanak, hogy azokat első szempillantások ólta könyv nélkűl is tudják.
Kézmíveseitekkel? Mi hasznokat venném nékik? De bizony talám „Festőiteket ’s Faragóitokat” is nektek hagyjuk. Nem örömest tészem ugyan azt; de az attól való tartalék, hogy Maradékink közzűl egynek kedve ered képecskéjének Kápólnácskát építeni, ’s abban magát Pappá tenni, felűlmúlja az ő Mesterségekhez vonszó szeretetemet. ’S igazán szólván, nálok nélkűl könnyen el is tudok lenni. Ha Legényeim közzűl eggyik vagy másik olly szépnek tartja Kedvesét, hogy azt hosszabb időre tartandóvá óhajtja tenni, – no jó! tanítsa-meg őt Amor mint kellessék annak eleven Kopiáját csinálni; szebb lessz az mindenkor, ’s bizony állandóbb is, mintha Apellesz vagy Lyzippusz készítette vólna.
Szakácsaitok? Pástétomsütőitek, csemegefőzőitek, illatszűrőtök? – – Félre, félre velek! – Az én embereimnek maga főzzön a’ Természet, vagy legalább ő tanítsa a’ főzésre. Csemegéik faágakon ’s veteményeken teremjenek; – ’s Asszonykáim a’ legcsínosabb, legtisztább, legízletesebb, legjobb szagú portékák a’ nélkűl hogy egyébre szükségek vólna friss kútvíznél, eggy bokrétánál, ’s vánkósaikra vagy pázsitágyokra hintett rózsaleveleknél; hol, bizonyos feltételek mellett, megengedem, hogy álmokból felserkentsétek.
„Filozofusaitok, Történetíróitok, Poétáitok?” – Követem ő Kegyelmeket, de hasznokat nem vehetem? Az ő Tudósságoknak csak fele is elégséges vólna őket örökösen megőríteni. – „Poétákká” őket a’ szerelem, vagy az örvendező elragadtatás tégye. – „Történetíróitoknak” munkáiból csak gonoszságokat tanúlnának, mellyeket nékik ismérni nem szabad; vagy olly virtust, mellynek hasznát nem vehetnék. – Filozofiára nincs szükségek; ha pedig vólna, ott a’ Diogeneszé, – ezt pedig tanúlják anyáiktól ’s dajkáiktól; – e’ szerint, Isten hírével, édes Uraim!
„Színjátszók, Mímusok, Táncolók,” és más egyebek kik e’ rubrika alá tartoznak; – Meglehet hogy az ollyan Reszpublikákban, mint a’ tiéitek, hasznos tagok! múlatják a’ Népet ’s – az nagy haszon a’ Fejedelmeknek; – nékünk rájok semmi szükségünk. – – Az én Ifjaim táncolni az Örőmtől tanúljanak. Fújjátok bár nékiek furuglyátokat, hogy a’ tempót el ne hibázzák, fogadok a’ mibenn akartok, hogy ide fogtok seregleni, ’s azon lesztek hogy természeti táncaikat tőlök eltanúlhassátok. Majd táncpalotáitokban fogjátok azt hímezni: de azt a’ nyájas kellemet, melly az ő szökdécslések kőzt lebeg, azt hijában hímezitek; azt, édes Barátim, érzeni kell; hogy pedig azt egészen érezhessétek, szükség hogy szigetem’ lakosai légyetek. – A’ Mímusok az olly eggyűgyű Nép előtt mint az enyém, érthetetlenek maradnának; a’ Színjátszók*
S ínjátszók
pedig – – – vallyon mit játszanának ők? Tragædiákat? miért kellene fiatal lyánykáimnak ’s asszonykáimnak szemeit erőltetett könnyekbe fereszteni? – Komédiákat? – Mi köztünk nem lessz tőbb bolondság annyinál, a’ mennyire elmúlhatatlanúl szükségünk lessz, hogy se igen ostobák, se igen tudósok ne légyünk; e’ pedig nincs annyi, hogy azonn eggy egész Parterr nyerítő karrikaturára csiklándoztassék. – Eggy szóval, találunk mi módot az idő’ hosszaságát elfelejteni; tartsátok magatoknak azokat, a’ kik azt nálatok felejtik; ’s – osztán, mi a’ manóval is fizetnénk őket?
„De Orvosaink csakugyan lesznek, úgy é?” – Elég rossz, ha nálok nélkűl el nem lehetünk! – Tisztelem, becsűlöm Hippokratesz Uraimékat, szívesen fogjuk látni, ha hozzánk jőnek; de nálunk kevés munkát kapnak. – A’ mi szigetünk’ levegője egésséges levegő; ’s természeti élésünk, asztalunk mértékletessége, vídám elménk, kevés gondunk, aggódásunk, töprönködéseink mellett, – mire valók vólnának mi köztünk az Orvosok? Uraim, ha megúnjuk a’ tartós egésséget, akkor magunkhoz fogunk benneteket hívni; ti bizonyosan tesztek róla.
Azt a’ nagy csoportot, mellynek eggy része kezeinek gyorsasága, másika nyelvének pergetése, harmadik lábszárainak forgatása, negyedike cselekedeteiteknek magasztalása által keresi élelmét, – (adná Isten hogy Országtokat ettől a’ Nép’ seprejétől kitisztíthatnátok) – Barátim! még elég népetlen szigetek vannak, küldjétek oda; – az enyémen több lakos nem fér-el.
4.
Épenn ollyan ez, mint a’ millyet Arisztoteles kíván, sem nem igen hideg, sem nem igen meleg; levegője, tiszta és szelíd; agyagja, termékeny; erdeje, teli vaddal; cserjéi, teli pacsirtákkal, fülemilékkel, tenglicekkel; folyói és patakjai, teli hallal; hegyei ’s legelői, teli nyájjal; mezői, riskásával ’s búzával.
Látjátok, hogy lakosaimnak ha csak kevéssé igyekeznek is azon gazdagság megtartásán, mellybe őket most teszem, sok századokig tartó tárjok van.
Minthogy csak eggy vesszőcsapásba kerűlt, hogy nékiek kunyhókat is szerezzek, megszerzettem azokat. – Erős cédrus*
cedrus
fából készűltek azok eggyről eggyig, pálma levéllel vannak béfedve, tágasok, egyformák, ’s szigetemnek lakható minden részein, melly darab inkábbára lapályból áll, egyenlően kiszabott messzeségre vannak elszórva. Minteggy hatvanezert állíttattam; most ez elég lessz; ha pedig idő-múlttával több kell, vagy ezek leroskadnak, építsenek újakat Szigeti Uraimék.
„Építsenek? – könnyű azt mondani; de ahhoz több is kell. Hol vesznek fejszét, fűrészt, fúrót? mert a’ nagy szálfákat nem fogják fogaikkal ledöjthetni, sem gerendákká ’s deszkákká nem rághatják; – hogy pedig baltájok ’s fürészek légyen, vasbányájoknak, olvasztó hutájoknak ’s hámorjoknak kell elebb lenni; ’s hogy megint ezjek légyen….” – hordja el a’ patvar a’ sok ezjeket, azjokat! úgy egészen oda lessz a’ Reszpublikám! Lakjanak főldkunyhókban, szirtüregekben! De hol a’ manóban veszek én annyi szirtüreget? Azt sem engedhetem-meg pedig – tudom én miért nem! – hogy Városokban lakjanak. – – A’ láncos kő tud magánn egyébként segíteni, hanemha mindjárt most annyi fürészt, fúrót, fejszét adok kezekbe, a’ mennyivel magokat béérik, vagy varázspálcám ütésével azt viszem véghez, hogy a’ körűltem szolgáló lelkek legalább minden húsz esztendő alatt eggy illyen szerszámokkal megrakott hajót a’ Sziget partján elmerítsenek.
5.
De már ideje is vólna hogy Népemet új szállásaiba vezessem.
Pálcám’ ereje által életeknek első tizennyólc esztendeit elaludtattam velek; ’s ímé mindnyájan Legény, Leány, a’ tizennyólcadik esztendő’ súgár növésében, erejében, ’s teljes virágában serkennek-fel, megérlelve életeknek legédesebb gyönyörűségeit kóstolni, ’s azon könnyü munkáknak megtevésekhez, mellyekre őket a’ Természet készítette. –
Ó Ámor, és te, nyájas Vénusz, mindent tenyésztető Istenségek! – titeket hívlak most ségítségekre gyermekeimnek! Tinéktek illik azt az édes, ’s hatalmas ösztönt, melly, a’ midőn majd őket egymásfelé vezetem, legelőször döbben-meg mellyjeikben, kifejteni, és azt, a’ mi nálatok nélkül a’ fibráknak hathatósabb játéka vólna, szerelemmé ’s édes érzésekké olvasztani.
Ne gondolja senki, hogy én itt eggy Deus ex machiná-t invokálok. Nagy szükségem van nékem erre a’ mennyei segedelemre. Nem kis dolog százharmincezer tizennyólc esztendős embert hóltok napjáig bóldogokká tenni. Míg még csak azon törtem magam, hogy őket megcsináltassam, könnyű vólt a’ dolog: de minekutánna megvalának, őket bóldogokká is tenni, vagy igazábban szólván, minthogy a’ Természet elegendőképen gondoskodott arról hogy bóldogok légyenek, azt vinni véghez hogy esztelenségek vagy tapasztalatlanságok bóldogtalanokká ne tégye – ez ám a’ göcs!
Bár csak az én varázsmesterségem arra tanítana-meg, hogy’ kellessék fennmaradásoknak vagy szaporodásoknak más módját lelni. Mert ha részrehajlás nélkűl tekintjük-meg a’ dolgot, az evésnek, ivásnak, és még eggy harmadik valaminek (melly leginkább akkor jelentgeti magát, mikor jól ettettek, jól ittattok) szüksége a’ valóságos forrása az emberi nyomorúságoknak. Még jóval a’ szép Heléna előtt adott eggy Valami, a’ mellyet, úgy tartom, nem lessz szükség tulajdon nevén neveznem, ezer meg ezer inségre alkalmatosságot; – ’s valld-meg hány önnönszeretetből vagy kapzsiságból származó gonoszság marad fenn, ha levegővel és napfénnyel fogunk elélhetni.
De már most azt meg nem változtatjuk! Édes fattyaim, itt az én szíves akaratom rajtatok nem segíthet; kéntelenek vagytok úgy élni, úgy tenyészni, mint más földi lakosok. Nem tehetek egyebet, hanem hogy majd a’ Természetet kérdem-meg mint akarja hogy az eggyikkel ’s másikkal éljetek? – Mert nem vagyok olly szemtelen azt gondolni, hogy jobban tudom azt mint ő.
Kezdjük a’ tenyészésen! mert ez a’ legnyomosabb cikkely. Az én Legényim ’s Leányim most a’ fák’ árnyékaibann ülnek, ’s szolgalelkeim őket riskásával ’s gyümőlcssel vendéglik, ezutánni rendes eledeleikkel. Ebéd után táncra kelnek-fel – addig pedig törvényszabásunknak ezen szakaszán keresztül kell esnünk; a’ dolog nem szenved haladékot.
Plátó azt tartja, hogy az Asszonyoknak közös bírtoka a’ legbizonyosabb mód őket a’ Társaság’ csendességére nézve árthatatlanokká tenni. – Ez az ő Reszpublikájában meglehet, melly csupa ideákból van öszve tóldozva-fóldozva, és csupa ideákat vett célúl: – az én Reszpublikámban, hol mindennek természetesen kelletik menni, meg nem állhatna. Meggátlaná szigetem’ népesűlését, ’s gyermekeink mindenik férjfiban keresnék atyjokat, és épenn azért nem lelnék-meg sehol is, mert az szintúgy lehet ez, mint amaz. A’ szerelem, mellyből a’ Természet bóldogságunknak elfogyhatatlan forrását akart készíteni, baromi ösztönné, ’s, nem gyönyörűséggé, hanem éhségi szükséggé, alacsonyítatnék-le. Eggy szóval, által nem látom, hogy lehetnének az én embereim ezen Rendelés mellett olly bóldogok, a’ millyenekké őket tenni én szeretném.
„De, tálálhatsz é más szert, ezt kérdi Plátó, mellyel azokat a’ megszámíthatatlan inségeket elkerülhessd, mellyekre a’ két Nemnek különös birtoka által ezer réseket nyitsz? – ’S nem látod é, hogy midőn embereidet háznépekre szaggatod, ugyan akkor Reszpublikádat számtalan apró társaságokra osztod-fel, mellynek mindenikének más célja vagyon, mint az Egésznek?” –
Azt látom, isteni Plátó – – ha szemeim jól látnak, hogy azokat a’ rendetlenségeket, mellyek tenéked olly veszedelmeseknek látszanak lenni, azzal törlöd-el, hogy neveiket elcseréled, és a’ legnagyobb rendetlenséget Reszpublikádban rendnek csinálod; – ’s ha szemeim jól látnak, hogy te, elősegélni akarván ideális Reszpublikád közönséges interesszéjét, azon érzéseket, mellyek által a’ Köz-jó minden Lakosnak különös javává válik, vagy, rövídebben, a’ melly nélkűl Köz-jót, köz-interesszét gondolni sem lehet, elfojtani igyekszel.
Nem tehetek róla hogy a’ Természet annyi rést, annyi nyílást hagyott az emberen, hogy rajtok temérdek tévedés és romlás fér hozzája.
És még is, Papjává hagyom magamat Berecynthia Anyánknak metszetni, ha az a’ csíntalan portéka, a’ mellyröl szólunk, ezerszer kevesebb bajt nem szerez szigetemben, mint a’ Világnak minden egyéb szigeteiben, félszigeteiben és száraz főldén szerez.
Minteggy hatvanezer Legényem, ’s Legényeknél tízezerrel több Lyányom van – kiket koránt sem készűlök a’ Diánna tiszteletére szentelni. – Hogyan? Én engedjek é tízezer szép, fiatal, eleven vérű lyányt ugarban veszni? – Eggyetlen eggyecskét sem biz én, úgy legyek Diogenesz, a’ szegény édes Anyám’ gyermeke!
Itt hát nincs egyéb mód, hanem, vagy még tízezer fickót csináltatni, – arra pedig most épen nincs kedvem; vagy őket a’ hatvanezer közt elosztani; a’ pedig ellenkezik az én Antiplatonizmuszommal; – vagy – –
Nem gondolám é meg, hogy hamar belé únnak a’ táncba? – Kettecskén, ’s néhol hármasan is mint a’ Grátziák, mendegélnek a’ berekbe, mellyekkel sövény gyanánt vettem-körül lakásokat. – No! úgy tartom már nincs szükség azon törni magamat mit csinálok a’ tízezer lyánnyal. Kacagásra fakadna rajtam Ámor és ravaszkodó Anyja; pedig azzal sem jobban sem rosszabban nem lenne a’ dolog, mint a’ hogy nékiek tetszene. – Inkább rájok hagyom egészen. –
Ti intézzetek-el tehát, jóltévő nyájas Istenségek, mindent! Kössetek ez estve, Reszpublikám’ alkotásának innepénn, annyi szövetséget, a’ mennyit akartok. Sem vak sors, sem idegen hagyomány ne légyen gyermekeimnek eggyűvészerkeztetője. Imé lemondok minden engemet sok tekintetekbenn illethető hatalomról, örökre! Csak Ámornak légyen hatalma az ő szíveikenn. – Reménylem öneki gondja lessz tízezer lyánykáimra. Ha ő tízezer más Leányt rá vehet, hogy ugyan annyi Legény mellett ezekkel megférhetnek, ki ellenzheti azt? – „De hát az ötvenezer Legény nem gyúlad é irígykedésre?” – Ha mindenike úgy szereti a’ magáét, mint én egykor az én Glycérionomot, úgy bizony nem. – „De hát ha nem szereti úgy?” – Ugy lássák mit csinálnak; én nem intézhetek-el mindent magam.
6.
Bár csak a’ ti Királyaitok azt tudnák elképzelni, melly édes dolog bóldoggá tenni eggy egész sereg embert! Semmi sem vólt még édesebb előttem, mint az az álom, hogy százezer szeretetreméltó teremtést legalább eggy éjszaka bóldoggá tettem.
A’ házasságot illető törvényem ki van szabva: húsz esztendő alatt reménylem eléggé népes lessz szigetem. –
Ha van é örök Szerelem? – Azt én nem tudom: de annyit csakugyan tudok, – ámbár életünk’ tizenhatodik esztendejébenn igen készek vagyunk reá, – hogy meg nem gondoltt cselekedet egymásnak azt esküdni; hát még kéntelenségből esküdni…! – Nem, édes fiaim, nem adok néktek magam alkalmatosságot, hogy egymásra annál hamarább rá únjatok.
A’ ki azon szabadság által, mellyet szigetbeli Lakosimnak engedek, megbotránkozott, az bizonyosann azon szemidiámeterhez szokta mérsékleni a’ Világot, mellyet eggy két órányira teszen maga körűl azon keskeny határ közt, mellynek ő Ura. Nagy eggyügyűség mind azt, a’ mi másként van mint nálunk, nevetségesnek, hibásnak, botránkoztatónak nevezni. Ha közelébbről tekintjük-meg a’ dolgot, a’ külömbség a’ kettő közt csak abban vagyon, hogy ti engedelem nélkűl vesztek annak elkövetésére szabadságot, a’ mit én az embereimnek itt megengedek; én nem örömest hozok Törvényt, hogy sokat dispenzálhassak ’s büntethessek.
Nem látom-által miért ne lennének állandók a’ házassági kötések az én szigetemben? – Nagyravágyás, haszonkeresés, garboncáskodás, halálos ellenségeskedés, tehetetlenség, ’s tudja Isten, minek hívják a’ ti egyéb elválasztást okozó minéműségeiteket, nem találtatnak fel nálunk. – Azonban megengedem a’ cserét, ha tudniillik abban mind a’ négy fél megeggyezik.
Azok, a’ kik a’ nélkűl hogy cserére szállottak vólna, negyven esztendeig éltek eggyütt, közönséges hellyen jaszmin és myrtus koszorúval fognak megkoronáztatni; ’s ez által azt az elsőséget nyerik-el, hogy minden innepnaponn illyetén koszorút viselhessenek, ’s legfeljűl űlvén, voksokat legelől adják.
Eggy olly Szép – (rút eggy általjában nincsen is az én szigetemen:) kinek szemére lehet lobbantani, hogy ugyanazonn eggy időben két Férfinak tőltötte kedvét, arra fog kárhoztatni, hogy három hónap alatt minden innepen hat hüvelyknyi magosságú hegyes orrú cipőkkel ’s tizennyólc hüvelyknyire tornyozott kecskehaj búbbal jelenjen-meg. – Ez olly irtóztató büntetés az én asszonyaim’ szemekben, hogy az egész főldkerekségén sehol sincsenek – vígyázva bánóbb asszonyok, mint ők.
Egyébaránt az én szigetemben nem szabad valakinek a’ más szerelme dolgába avatkozni. Az, a’ ki két Szerelmesnek rejtekbarlangjában leskelődni mérészlett; vagy az, a’ ki a’ férjnek elbeszélli, hogy feleségét valamelly Idegennel eggy rózsabokor megett űlni látta, – minden irgalom nélkűl feltétetik eggy csólnakba, ’s első arra alkalmatos széllel, a’ Trítonoknak ’s Néreiszeknek ajánlva, tengerre eresztetik. Eggy illyetén kártékony teremtés elégséges vólna szigetembenn a’ meghasonlás magvát elhinteni.
Azt mondjátok, úgy é, hogy e’ szerint lehetetlen lessz valamelly asszonyt a’ felől meggyözni, hogy ő két férfinak eggy időben tőltötte kedvét. – Nehéz az igaz; de csak ugyan nem egészen lehetetlen. Mert lehetetlen lett vólna külömbenn az említett Törvény értelme alól azt a’ férfit vagy asszonyt ki nem venni, a’ ki az illyen esetben szorossan interesszálva lett vólna. Tégyük-fel, látnám hogy a’ feleségem eggy valakivel megánosságot keres, nem csak szabadságombann áll (ha eléggé embertelen vólnék utánnok leskelődni ’s őket meglepni) hogy feleségemet a’ magos sarkú cipők ’s kecskeszőr pyramisz büntetése alá vessem; hanem az is hatalmambann áll, hogy, ha kedvem tartja, sógoromat a’ cserére kénszerítsem.
Azonbann azt állítják szolgalelkeim, kik a’ morális Világ történeteit olly accurate tudják sok száz esztendőkkel elébb kikalkulálni, mint a’ Csillagnézők az Ekklipsziseket, – hogy ez az eset Reszpublikámnak első huszonöt esztendeibenn alíg történik meg ötször hatszor, melly öt hat ezerszer kevesebb, mint más Tartományban, (feltévén hogy abbann annyi számú Lakosok találtatnak) eggyetlen eggy hónapocska alatt megesni szokott.
Ámor nékem nem veszi vétkűl, ha azon alázatos tisztelet mellett is, mellyel nékie tartozom, kivallom felőle, hogy ő eggy csíntalan, pajkos, állhatatlan gyerek; a’ ki akármelly szemesen vígyázzanak rá, még is néha istentelenségeket követ-el. – Én őt másfélének nem tehetem; – ’s Isten Világ előtt, Legiszlátoraitokra ’s Morálisztáitokra provokálom magamat, tegyék jámborabbá, ha tehetik.
Mit tehetnék hát egyebet mint azt, hogy vagy szárnyait metéljétek-el, – ha pedig azt elmetéllitek, messétek-el mindenét a’ mi elmetszhető; – vagy Népem közt a’ „Szemes vigyázást” teszem legelső virtussá; a’ mint az valóbann az is, akár hol és akár kik közt fogtok lakást.
A’ FÉLTÉS szavát azon háromszáz hatvanöt szók száma közzűl, mellyből Lakosaimnak nyelve áll, kirekesztettem. – – Rosszúl tettem é?
7.
Kolóniámnak mindenik háza megett eggy gyümőlcsöst, eggy veteményest, riskásával bévetett főldet, és eggy kis pamutberket termesztettem.
Minden háznépnek van mezeje; mentől nagyobb lessz a’ háznép, annál több kéz lessz a’ munkára.
Férfiaim mezejeket ’s kertjeiket mívelik, vagy halásznak, ’s közös erdeimben vadásznak; – lyánykáim ’s gyerkőce legényeim, míg pásztori esztendejeket meg nem haladták, nyájaimat legelik; – Asszonyaim pedig a’ belső gazdasággal foglalatoskodnak s ők vetik-bé a’ kertet; ők készítik az ebédet ’s vacsorát; ’s a’ pamut az ő kezeik közt lessz azzá, a’ mi lakosaimmal elfelejteti hogy nincs Persziai ’s Indiai Manufakturájok.
Mind ezen Munkák mellett, – mellyek nem többek hanem csak annyik, a’ mennyire embereimnek szükségek lessz, hogy jobb ízűn egyenek, jobb ízűn aludjanak, – elég idejek marad a’ múlatásra, mellyben magábann áll az életnek egész becse.
Az Atyának elég ideje marad gyermekeivel játszodozni, ’s játszodozva arra tanítani mint vonja fel a’ tegzet, ’s mint keressen fölöstökömöt maga magának; – Az Anyák azalatt kisded lyányaikat arra tanítják, miként kellessék nékiek a’ fülemile énekét eltanúlni; vagy valamelly költeményes Pásztor dalát a’ cytharán játszani.
Estvénként valamelly kedves környéknek árnyékai alatt gyülnek többnyire egynehány szomszéd Lakosok eggyüvé; lant ’s vídám tréfák üzik-el az idő hosszasságának únalmait; elnézik gyermekeiknek játékjokat, ’s eszekbe jut tulajdon gyermeki korok’ édes álmodozása.
Nem tagadom, előttem igen kedves dolog a’ henyélés és múlatság. A’ Munka eszköze a’ mi lételünk céljának; de nem cél.
Édes gyermekeim! Ha kifogom azt az időt, mellyet elalszatok, legfeljebb negyven ötven esztendő az életetek; nem illik é hát mindent elkövetnem, hogy lételteknek örűljetek?
Reszpublikám alkotásának napja, úgy minden esztendőszakasznak ’s minden hónapnak kezdete, meg’ az aratás és a’ szüret, közönséges Innepeim légyenek. Akkor egész Szigetemenn a’ víg örvendezés lelke lebegjen.
Ezek az Innepek lesznek azon eszközeim, mellyekkel az eggyességet, a’ társalkodás kedvességét és az egymástszeretést fogom Népem közt fenntartani. Úgy szólván ezek azok a’ napok, mellyekhez életeket mérsékleni fogják. – Én már tizenhárom rózsainnepet éltem, így szól majd a’ lyányka midőn azt fogja jelenteni akarni, hogy tizenhárom esztendős. – Ezek azok a’ napok, mellyeknek egyéb napokonn előre fognak örűlni; ’s a’ mellyeknek közelgetésekkel magokat a’ serény munkára serkentgetik. – A’ lyánykák és asszonykák szívesebben dolgoznak, hogy a’ közelgető innepen csínosabb öltözettel jelenhessenek-meg; a’ férfiak pedig azon iparkodnak, hogy telitőlthessék kosarokat, ’s majd ha itt lessz a’víg nap, eggyűgyű életekhez képest, látogató szomszédjaikat szívesen láthassák.
Egyébaránt is azt merem mondani, hogy nem igen van olly Tartomány a’ Világonn, a’ hol a’ faárnyékban heverés ’s a’ munka után való pihenés gyönyörűségeit inkább ismerjék, – vagy a’ hol az innepnapokonn a’ vigasság barátságosabb, szympathiaibb, közönségesebb, ’s a’ mellett még is ártatlanabb légyen mint nálam. – Az én embereim jószívű, vídám, joviális teremtései az Istennek; a’ kik örűlnek azon hogy eggyütt vannak, ’s képezetjek sincs arról hogy ’s mint lehetne az életet egymásnak megkeseríteni, vagy miért is kellene azt? Elhárítottam előlök minden alkalmatosságot, hogy illy természet ellen való gondolatok támadjanak bennek.
Tökélletesen meggyőzettetvén a’ felől, hogy mind az a’ lépés, melly őket a’ Természet eggyűgyűségétől ’s kevéssel megelégeledésétől eltávoztatja, a’ bóldogságtól fogja eltávoztatni, – azon vóltam, hogy lehetetlen légyen nékiek ettől a’ jóltévő eggyűgyűségtől eltávozniok.
Eggy új táncot találó, eggy kedves dalt; eggy kedves éneket költő, azzal a’ gyönyörködéssel fog megjutalmaztatni, mellyet ez által Társainak szerzett. Ellenben valamelly újság’ béhozója, vagy újítás’ tanácslója, akár életek’ nemét, akár lakásokat, ételeket, alvásokat, ruházatjokat, munkájokat, erkőlcseiket, szokásaikat illeti az, egyforma büntetést von magára a’ közönséges nyúgodalom’ felháborítójával; azt tudniillik hogy eggy csólnakra tétetik, ’s bévettetik a’ széles tengerre.
A’ Szép és a’ Jó eggyetlen eggy egyenes habforma vonásban foly-el sok számtalan csapongások alatt; eggy természetű ez a’ kettő. – Ha egyszer szert tettél rájok, ’s még is változtatod, minden újításod veszedelmes lessz, akár mit mondjanak bár Filozofusaitok.
Hogy őket ezen igazság felől meggyőzhessd, hívj-elő eggyetlen eggy Athenei Ifjút, ’s nézzd-el nyólc nap alatt mire viszi szegény Reszpublikámat.
Suhogó selyem öltőzetben, ezűst virággal kivarrva, imhol lépeget az én Urfim, arabiai olajtól ’s essentziáktól illatozva, felfodorított hajfürtökkel, ékes sarukban, úgy mint Foebusz Apolló, mikor előtte az Órák a’ Reggel’ arany kapuit megnyitják. – Millyen felkiáltásokat ejt, midőn lyánykáimat eggyűgyű tulajdon fonású pamut őltözetekben, rózsafonadékkal gondatlanúl felpártázott hajfűrtökkel, fülönfüggők, gyűrűk, gyémánt boglárok nélkűl látja-meg! Micsoda felkiáltásokat ejt ha majd kalyibályokba lép, ’s őket ebédlések, inneplések, táncok alatt látja! – „Istenek, be győnyörű teremtések vólnának ezek a’ lyánykák, ha természeti kedvességeket a’ gondosabb nevelés segéllené! Be szerencsétlen eset, hogy ezek a’szeretetre méltó alakok illy nyomorúlttúl élnek!” – Mi nem élünk nyomorúlttúl; mi bóldogok vagyunk, ifjú Jövevény! – „Ezt nevezitek é bóldog életnek? Szegény gyermekek! be sajnálom eggyűgyűségteket!” – ’S hozzá fog eggyűgyűségeknek eloszlatásához, mellytől az ő bóldogságok egyedűl függött vala. Még csak meg sem értik őt. De a’ mit meg nem tud magyarázni, azt megmutatja nékiek, gyűrűit, szelencéit, ’s azt a’ kis tokocskát, mellyben ezer rendes portékácskái vannak elrejtve, és a’ mellyeknek haszonvételek módját ezek soha ki nem találták vólna. – Ez nincs foganat nélkűl, sejdíteni kezdik, hogy tudatlanok, szegények, eggyűgyűk. Ezer kívánságok támadnak-fel megmaszlagosodott lelkekben, ’s felháborítják még ki nem fejlődött tehetségeiknek nyúgodalmas alvását. Ez a’ kedves Csábító él szíveknek szerencsétlen ellágyúlásával szállást fog köztök, eggy Palotát épít, aranyat, mesterséget, tudományt, kereskedést vét közzéjek, – egynehány napiglan bóldoggá tészi őket, úgy nézik őt mint valamelly jóltévő Istenséget, ’s mit tehet egyebet az ő háládatosságok hanem azt, hogy magokat Sklávjaikká tegyék?
’S mi lessz osztán ebből?
Nem kell néki tíz esztendő, ’s hemzsegni fog Reszpublikámbann a’ sok Kézmíves, Mesterember, Kalmár, Hajós, Pap, Katona, Bíró, Prókátor, Orvos, Filozofus, Poéta, Komoediás, Mímus, Köteljáró, Kerítő, Zsivány és – Kóldus, mint az Iszthmuszi Játékokban. – – A’ jóltévő Athénei Ifjú! az ő ajándéka Pandórai szelence vólt. Ma néki szabadságunkat, nyugodalmunkat, gond nélkül*
néldűl
való bátor létünket, bóldogító munkátlanságunkat adtuk; ő pedig azért szükölködést, szorongatást, esztelenséget, megromlott erkőlcsöt, betegséget, gondot, aggódást, béesett szemet ’s fonnyadtt orcát ada! – Be bóldoggá tevé a’ Diogenesz Reszpublikáját! Imé az ő szigete, – hálá légyen a’ ti Tudományaitoknak, Mesterségeiteknek! – az, a’ mi a’ több szigetek! –
8.
Annyit fecsegtem előttetek gondolkozásaim felől, hogy talám szükségtelen is Reszpublikám’ igazgatását említeni. Igen eggyűgyű az; annak kidolgozása fél órámba sem került.
Kivévén azt a’ külömbséget, a’ mellyet a’ Természet maga tett közöttök, egyröl eggyig hasonlók egymáshoz; ’s – kérik általam Arisztotelesz Uramat, ne végye rossz neven nékiek, hogy ők ezt a’ feltételét: „Az Erőseb természet szerint való Ura a’ Gyengébbnek,” a’ legútálatosabb feltételnek tartják azon esztelen mondások közt, mellyek valaha Filozofus agyvelőjéből származtak.
„Az Erősebb természet szerint való Védője a’ Gyengébbnek,” ez inkább! – Az ő nagyobb ereje nem ád néki hatalmat a’ Gyengébb felett, hanem kötelességeit eggyel megsokasítja.
Szigeti Lakosaimnak eggyűgyű életek módja, nem sok szükségeik, ’s a’ Természet jóvóltába vetett bizodalmam mellett, a’ miért nékik sok Törvényeket nem is adtam; osztán azért is, hogy őket egymáshoz igen szorossan nem hagytam lakozni, nem látom-által hogyan lehetne köztök olly megromlottság, hogy politziai rendeléseket tégyek. –
A’ ti Törvényszabóitok, követem őket hogy kimondom, gyakorta ollyanoknak tetszenek előttem, mint az a’ jó Medve, a’ ki el akarván űzni Remete barátjának orráról a’ legyet, mind az alvó Remetét megölte. –
Ha, a’ mit nem reménylek, Népem közt holmi kis visszálkodások támadnának, vagy ha valaki akár pajkosságból, akár irígykedésből, akár természeti élességből annyira elfelejtené magát, hogy más ellen ollyat követ-el, mellyet nem akar hogy nekie más tégyen: – nem lessz felette nehéz a’ dolgot Prókátor és Bíró, Szédria, és appellata nélkűl is hellyre hozni.
’S osztán inkábbára olly csekélységből is fog állani az illyetén megbántás, hogy azt egy kis tűrés az eggyik oldalról, ’s meg’ eggy kis magábaszállás a’ másikról, könnyen elfelejteti.
Ha pedig csakugyan Bíró elébe kell menni a’ dolognak, úgy eggy két szomszédot Bírónak hívnak, ’s az ő elintézéseket ellenkezés nélkűl teljesíti a’ kárhoztatott fél.
Erőszakoskodásról illy szelíd Népnél mint az enyém tartani nem lehet; tudom bizonyosan, hogy az elnyomott ártatlannak védelméűl annyi kar emelkedik-fel mindjárt az első sikóltásra, a’ mennyi elégséges a’ Megtámadót egészen vissza-verni.
Egyéberánt az a’ Nép, a’ melly erkőlcs által igazgattatik, valameddig erkőlcseit megtartja, Törvényekre nem szorúl. – ’S ha az én szigeti Lakosaim a’ magokét egyszer el fogják veszteni, úgy – mentse-meg őket az Ég a’ mint mentheti! – – A’ szükség épen úgy megtanítja őket a’ Törvényszabásra, mint Arisztóteleszt és Plátót; – de mik a’ Tőrvények Erkőlcs nélkűl?
9.
Minthogy Népnek nem lehet erkőlcse Religió nélkűl, nem felejtkeztem-el erről a’ cikkelyről is. De ollyan Religiot adtam ám néki, a’ melly országlásbeli alkotványom’ eggyűgyűségéhez egészen hozzá illik. Dicsekedés nélkűl légyen mondva, az az jóltévő, szelíd, békeséges, ’s az az elsősége vagyon, hogy nem olly kőnnyen nyövődik-el mint egyéb Religiók; és hogy a’ vele visszaélés is igen kis részben lehet ártalmas a’ Társaságnak.
Szívesen megismértetnélek azzal benneteket, ha attól nem lehetne tartanom, hogy a’ Jupiter, Mársz, Apolló, Merkúriusz, Vulkánusz, és Neptúnusz Istenek’, ’s Junó, Cybele, Diána és Minerva Istenasszonyok’, ’s a’ sok második rendű ’s főld alatt való Istenségek’ Papjait magamra haragítom. Pedig ettől tartani annál több okom van, mivel a’ mint tudjátok, Diophantusz, a’ Papja Jupiternek, nékem nem barátom.
Szólon, eggy olly bőlcs férfi, hogy ti nékie hét Bőlcseitek között is az első hellyet adtátok, Szólon, Athénének Törvényszabója, még abbann a’ vén korbann is, a’ mellytől leginkább szokott grávitást kívánni a’ Világ, elég jó kedvvel bírt – – – – – – –(19
Itt a’ Gőrőg kézírásbann eggy nagy üresség esett; ’s annak kipótolása felűl haladja a’ Ki-adó erejét.
).
10.
„’S mit gondolsz, Diogenesz, mennyi ideig fog fennállhatni az a’ bolond Alkotvány, a’ mellyet te a’ te Reszpublikádnak nevezel?” – Úgyan ezt a’ kérdést tettem én Alexándernek, de én a’ magam módom szerint feleltem-meg reá. – Addig fog fennállani, míg szigeti Népem, akár a’ most említett Athéneiek, akár valamelly más történet által, azon életbeli könnyebbségekkel fognak megismérkedni, mellyeknek bírtokával őket most ti múljátok felől. A’ „Nem-tudás” melly nálatok eggyike a’ legnagyobb szerencsétlenségnek, az én Népemnél a’ bóldogságnak valóságos talpkőve.
„De nem lehetne é (ezt mondjátok) az elmésséget, ízlést, életbeli könnyebbségeket, pompát, bővséget és a’ luxusnak minden birtokát a’ jó renddel, erkőlcsökkel, pólgári Virtussal és köz bóldoglétellel öszvekötni?” –
Semmi sincs könnyebb annál – eggy olly Országban, melly mint a’ Diogenesz Reszpublikája a’ ti gondolkozástok szerint nem egyéb Chimæránál. –
Ohajtanám, hogy a’ Macedón*
Macedó
Alexander, vagy a’ Babylon Királya, vagy akármelly más jó Király, a’ kinek neve eszetekbe jut, az én állításaimat próbatétel által méltóztatnék meghazudtolni. Ki tudja mi történhetik ezer vagy két ezer esztendő alatt?
Azt megvallom örömest, hogy eggy ollyan Nézőnek, mint példának okáért az vólna, a’ kinek kedve érkezne a’ Hóldból a’ mi fél-gombolyagunkra letekinteni, ennek sok színű ’s formájú Lakosainak véghetetlen külömbségei mellett, – háromszegű, négy szegű, gömbölyű, ’s tojásforma fejeikkel, – horgas, lapos, egyenes, ’s pisze orokkal, – hosszú, rövid, szőke, barna hajokkal, – olajszínű, verhenyeges bőrökkel, – hórihorgas, középszerű, törpe termetekkel, – vagy kötényben és szoknyában, ’s talám kötény és szoknya nélkűl is; – márvány palotáikkal, vagy kő, fa, agyag ’s sás viskóival; – életek módjának, erkőlcsöknek, vad vóltoknak, kipallérozottságoknak külömbségeikkel; – – a’ sok jóltévő ’s ártalmas Istenekbe vetett megszámíthatatlan hitekkel, ’s az álvirtus ’s képzelődésbeli vagy erőltetett tökélletességek lárváival; – hogy mondom, ennek látása eggy Hóldból letekintőnek (a’ kinek ehhez semmi köze nem vólna) sokkal múlatságosabb lenne, mint az én szigeti Lakosaimnak egyenlőségek.
Ez az elképzelés bennünket eggy elébbtett lépés által olly gondolatra vihetne, hogy az emberek csak azért teremttettek, hogy eggy nagyobb karú Lélek dévajságának tréfajátékai légyenek; – de ez olly szomorú, olly útálatos gondolat, hogy csak eggy szempillantásnyiig sem tarthatom lehetségesnek.
Nem vagyok én a’ ti Találmányaitoknak ’s Tudományaitoknak ellensége. Mihelyt annyira süllyedt már valamelly Nép hogy ezekre szüksége vagyon, nem bánhat okosabban, mintha annyira viszi, a’ mennyire vihetni lehetséges. Mennél továbbra távoztatok-el a’ Természetnek eredeti eggyügyűségétől, mennél*
ménnél
öszverakottabb Politziátok’ Machinája, mennél szövevényesebb célzott igyekezeteitek, mennél romlottabb köztetek az erkőlcs, – annál nagyobb szükségtek vagyon a’ Filozofiára fogyatkozásaitokat bétapasztani, egymással ellenkező törekedéseiteket öszv’eggyeztetni, ’s leomlani készűlő vityillótokat, a’ mint lehet és tudjátok, támogatni.
Ellenben valljátok-meg ti is, hogy ugyan ez a’ Filozofia, ha jóltévő erejét a’ számtalan ellenkező okok nem gátlanák-meg, benneteket lassanként és a’ nélkűl hogy azt észrevehetnétek azon eredeti eggyűgyűségre vezetne-vissza, a’ mellytől eltévedtetek; – külömbenn az egésség’ hellyreállítása nem vólna cél az Orvosi Tudományban.
Mit csinálnak mostani állapototokbann, egyebet Filozofusaitok hanemhogy megszűnés nélkűl azt mutatják, hogy inkábbára mindenfelől hellytelenűl vélekedtek, inkábbára mindenben hibázva léptek, és hogy nálatok inkábbára mindennek másként kellene lenni, mint a’ miként van? – Ez annyi mint a’ Beteget meggyőzni a’ felől, hogy beteg.” – Őt meg is gyógyítani, ez ám a’ munka! – De sokban mernék fogadni hogy ők szint olly kevéssé akarnak benneteket meggyógyítani, mint ti meggyógyúlni. Meg-tudnám én mondani az okát, miért hiszem ezt; de sokat tud ollyat az ember, a’ mit kimondani nem tanácsos.
Reménylem a’ mondottak szerint, hogy, megítélvén azt hogy én nem tehetek róla hogy a’ hó az én szemeimben fejérnek látszik, – nem veszitek rossz neven hogy meg nem tudom fogni, miként lehetne valaki tízezer dolog’ kívánásával bóldog; – vagy azt, hogy micsoda bóldogság lehet illy irtóztató sok dolgok után való ásítozásban?
Tsupán csak ezen Igazság felől való meggyőződésem indíta engemet arra, hogy Reszpublikám’ Lakosait, kiket ollyakká lehetett csinálnom, a’ millyeneknek akartam, az efféle kívánságoktól megmentsem. Eggy éjszakát sem alhattam vólna csendesen, ha ezt vetette vólna szívem szememre: Nem jobb lett vólna é ezeket épen nem hagyni lenni, mint szerencsétlenekké tenni?
Erántok vonszó Atyai szeretetem, még többre viszen, ’s ímé hogy alkalmatosságok ne légyen perfektibilitásokat kifejteni, még eggy ütést teszek varázspálcámmal ’s szigetemet örökkön örökké – láthatatlanná tészem. Hajósaitoknak minden igyekezetei haszontalanok lesznek; nem fogják feltalálni soha is.



8.
SZTELLA.
DRÁMA, ÖT FELVONÁSBAN.
AZOKNAK A’ KIK SZERETNEK.

GÖTHE UTÁN.
KAZINCY FERENC,
TAGJA A’ SOPRONYI MAGY. TÁRSAS.

A’
JENNI BARÁTJÁNAK
ÉS
AZ ENYÉMNEK.
Még mindég sírsz, még mindég hullnak
Kebledbe néma könnyeid,
Vedd ezt, Barátom, ’s megtágúlnak
Egy kis korig gyötrelmeid!


SZEMÉLYEK.
Sztella.
Cecilia. A’ Játék’ elejénn Özvegy Nyáriné’ nevezete alatt.
Mimi.
Fernandó.
Postamesterné.
Tiszttartó.
Kati. Miska. István. Cselédek.
György.
Postakocsis.


ELSŐ FELVONÁS.
A’ Postaház.
Kürtölés hallatszik.

Postamesterné.*

Postamesterné


Miska! – Miska hé! – Miska!
Miska előjön.
Miska. No, mi baj, mi baj megint, mintha a’ ház égne?
Postamesterné. Hol tart a’ gonosz lélek? Nem hallod hogy szekér jön? Siess ízibe’, szedd-le az Érkezőket, ’s hord-fel a’ mijek van. – No, gözű! kiásítod é már valaha magad? Miska álmosan megyen a’ szekér felé.
Postamesterné. Ne félj, eb’ ágyából született! kikergetem szemedből azt a’ fertelmes álmot. Megtanítlak, hogy úgy peregsz, ha valamit parancsolok, mint az orsó. Már csak nézze-el az ember, mi lessz az illyen Istenostorából, ha a’ maga abroszához feni a’ késit! Látja Isten, nem is úntam-meg egyebért az özvegységet, csak azért a’ sok bajoskodásért! A’ férfi haszontalan! férfi, ha csak annyicska is mint a’ kis újjom; a’ szegény Özvegyet még az ág is tépi!
Nyáriné, Mimi úti ruhábann; Miska eggyet ’s mást szed-el*
széd-el
tőlök.
Mimi. Ne fárassza kend magát, ez nem nehéz; inkább az Anyámon segítsen.
Postamesterné. Hozta Isten szerencsésen az Asszonyékat! Ugyan idején jönnek. Másszor másfél órával is későbben érkezik a’ Dilizsánsz.
Mimi. Egy derék legény kocsisunk vólt, ’s csak kettecskén vagyunk; a’ szekér sincs pedig megterhelve.
Postamesterné. Ha ebédet parancsolnak, méltóztassanak várakozással lenni; még nem éppen kész.
Nyáriné. Csak egy tányér levest kérnék igen szépen.
Postamesterné. Tüstént!
Mimi. Csak valami jó tehénhús levet, édes Postamesterné Asszonyom!
Postamesterné. Egyszeribe’, szép Kisasszonyka! El.
Nyáriné. Ugyan Mimi, mikor hagyod-el valaha azt a’ parancsolgatást? Ez a’ hosszú út el-szoktathatott vólna róla, mert nem többet kőltöttünk é mint gondoltuk? pedig tudod…!
Mimi. Édes Asszonyám, és még sem kőlténk-ki magunkat!
Nyáriné. De bezzeg vóltunk rettegés köztt!
a’ Postakocsis bé.
Mimi. No jó Legény, mi kell Kendnek? úgy é az áldomás?
Postakocsis. Nem úgy hajtottam, mint a’ ki Kurírt viszen?
Mimi. Előveszi az erszényt. Ha lovam leszsz, Kendet fogadom-meg Kocsisomnak.
Postakocsis. Ó, a’ Kisasszonynál én ló nélkűl is elszolgálok.
Mimi. Fogja Kend! egy húszast nyom markába.
Postakocsis. Köszönöm, Kisasszony! – Nem mennek ma tovább?
Mimi. Az egyszer nem.
Postakocsis. Isten hordozza szerencsésen a’ Kisasszonyt, egész hazáig. El.
Nyáriné. Mimi, Mimi! látom ennek is sokat adtál.
Mimi. Édes Asszonyácskám, megérdemli é az az egy két garas a’ mit tőle elvonhattam vólna, hogy rossz kedvvel hagyjam elválni tőlünk. Hadd örűljön, hogy jó Utasokat hordott. Asszonyám azt szokta mondani, hogy fejes vagyok: legalább*
leg-alább
azt nem mondhatja, hogy fösvény is vagyok.
Nyáriné. Lyányom, én a’ te jószívűségedet ismerem: de a’ nagy jószívűség csak azoknak való, a’ kik gazdagabbak, mint mi.
Mimi. Asszonyám, nékem ez a’ helly nagyon tetszik; ’s az a’ ház amott a’ túlsó soron, úgy é, abban lakik az én Báróném?
Nyáriné. Örűlök rajta, édes Leányom, hogy jövendő lakozásod’ hellye tetszésedre van.
Mimi. Hogy benne nem sok lélek forog, azt alkalmasint gyanítom. Az Udvar olly puszta, olly csendes, mint Mise alatt a’ falu. De a’ Bárónénak szép kertje van, ’s azt mondja minden, hogy eggy igen jó Asszony. Megválik mint férhetünk-meg egymással. – – Mit néz Asszonyám?
Nyáriné. Bóldog gyermek, hogy semmire sem emlékezel? – Ó, Mimi, be másként vólt még akkor minden! Mikor Postaházba lépek, azt gondolom meghasad szívem.
Mimi. De mi is vólna az, a’ mi az Asszonyám sebeit fel nem tépné?
Nyáriné. ’S mi az, a’ mi újabb okot nem adna a’ kesergésre? – Édes Gyermekem, be másként vólt minden mikor eggyütt útaztam az Atyáddal! Életemnek legszebbik szakaszát, házasságunknak első esztendejét, útban tőltöttem vele. Akkor minden új vólt előttem. ’S ha karjának fekhettem, vagy vállára hajthattam fejemet, nem érzettem többé az út’ alkalmatlanságait, ’s szíve’ birtokában bóldog vóltam, mint az Angyalok lehetnek.
Mimi. Ó az útazást én sem tudnám elúnni.
Nyáriné. ’S mikor néha a’ hosszú nyári nap’ rekkenő hősége után, vagy elfagyva télben, valamelly nyomorúlt viskóba értünk, egymás mellé sugorodtunk, ’s rántottánkat vagy gulyás húsunkat kettecskénn ettük, ó be másként vólt az akkor!
Mimi. Édes Asszonyám, ideje hogy azt már valaha elfelejtsük!
Nyáriné. Elfelejtsük? ’S tudod é mit tesz’ elfelejteni? – Adj hálát, hogy még eddig semmit sem vesztettél-el, a’ mit az idő veled el nem*
elnem
felejtethetett. – A’ melly órában megtudtam hogy elhagyott, minden öröme eltűnt életemnek. Kétségb’esés foglalt-el egészenn. Alíg tudom mint jártam.
Mimi. Én nem említek egyebet, hanem hogy Asszonyám mellett űltem az ágyonn, ’s hogy láttam hogy Asszonyám sír, én is sírtam. Abb’a’ szobába’, hol zőld kárpitok függtek az ablakonn. Semmit sem sajnáltam annyira mikor el kelletett adnunk a’ házat, mint hogy attól a’ szobától kellett megválnunk.
Nyáriné. Te akkor csak hét esztendős valál, és nem érezhetted veszteségünk’ nagy vóltát.
Kati levest hoz. Postamesterné. Miska.
Kati. Itt a’ leves a’ Nagyasszonynak.
Nyáriné. Köszönöm, édes szép Leánykám! – A’ Kicsíny a’ Postamesterné Asszonyomé?
Postamesterné. Csak mostohám, édes Asszonyom, de minthogy engedelmes, friss, gondos, úgy szeretem mintha magamé vólna.
Nyáriné. ’S az Asszonynak nincsenek gyermekei?
Postamesterné. Nincsenek ugyan: nem is sokáig éltem az édes lelkem Urammal, Isten nyugtassa-meg szegényt! éppenn a’ jövő szeredán lessz három hónapja hogy eltemettük.
Nyáriné. Csak három hónapja? ’s Postamesterné Asszonyom, úgy látszik, még is alkalmasint hozzá szokott az Özvegykedéshez?
Postamesterné. Ó édes Asszonyom, nékem éppen olly kevés időm marad sírni, mint imádkozni. Innep nem Innep, Vasárnap nem Vasárnap, mind eggy. A’ sok Útas jön-megy’, nincs szűnte sem éjjel, se’ nappal. Alíg kezdi-el a’ Tisztelendő Úr a’ szent Misét, már kettő is jön utánnam. – – Miska egy pár asztalkendőt! mozdúlj hamar.
Mimi. Ki lakik amod’ által abb’ a’ szép házba?
Postamesterné. Ő Nagysága, a’ mi Főldes Asszonyunk; egy drágalátos jó lélek.
Nyáriné. Örűlök hogy felőle Szomszédjától is azt hallom, a’ mit távol értettem. – A’ Leányom nála fog maradni.
Postamesterné. A’ Kisasszony?
Mimi. Én, igen.
Postamesterné. Hogy Ő Nagysága Pozsonyból valamelly Leányszemélyt vár, azt magam is hallottam, mert sokszor béfordúlok az Udvarba.
Mimi. Csak eggyüvészokhassunk; mert én válogató vagyok.
Postamesterné. Szeretném én azt látni, a’ kinek a’ mi Nagyságos Asszonyunk nem tetszene. Majd két-három nap múlva szóljunk erről, Kisasszony!
Kati. Ó édes szép Kisasszonykám, lássa-meg csak, lássa-meg csak micsoda áldott egy lélek az a’ mi Nagyságos Asszonyunk! Nyughatatlanúl várta e’ napokban mindég. Mondta nekem hogy vár valakit, mert engemet igen szeret. Elvezetem én a’ Kisasszonyt ha majd által fog menni.
Mimi. Elébb meg-igazítom a’ hajamat, ’s enném-is.
Kati. No hát csak magam szaladok Ő Nagyságához a’ jó hírrel. Úgy é, édes Asszonyám?
Postamesterné. Csak soká ne múlass.
Nyáriné. ’S mondja, édes Katikám, hogy ebéd után mind kettenn által fogunk menni.
Kati el.
Postamesterné. Ezt a’ gyermeket úgy magához szoktatta az a’ drága Asszonyság, hogy ha értte nem mennék, egész nap est’ig ott űlne. Öszvegyűjti a’ falusi gyermekeket, köttet velek, varrat, fonat, danoltatja, ’s kedvekre hagyja egészen, csak hogy körűltte maradjanak. ’S mikor osztán a’ nagyobbkábbakat valamennyire ki-faragta, szolgálatokat szerez nekik holmi jó házaknál. Így tőlti szegény az idejét miólta elhagyta a’ Báró, ’s el nem hinné az ember millyen jó, millyen víg, millyen leereszkedő még a’ szegényhez is, millyen nyájas a’ mellett hogy illyen szerencsétlen.
Nyáriné. Nékem azt mondották, hogy Özvegy?
Postamesterné. Azt csak a’ jó Isten tudja! A’ Férje ezelőtt három-négy esztendővel elment valamerre; azólta a’ gonosz lelkek tudják hol kószál. Pedig úgy szerették egymást mint az Isten’ Angyalai. Ha elkezdette beszéllni a’ szegény lelkem Uram, millyen istenesenn éltek, végét nem tudta érni. Szegény, ő még most is… mondom hogy nincs olly Asszony a’ főld’ hátánn! – minden esztendőben, mikor az a’ nap fordúl-elő, a’ mikor az Ura elhagyta, elzárkózik, nem bocsát senkit magához, ’s olly keservesenn emlegeti mindég, hogy azt gondolná az ember, mikor látja mint sír, hogy mindjárt oda leszsz.
Nyáriné. Szegény Asszony!
Postamesterné. Ó Asszonyom, tudnék én még sokat, de jobb hallgatni!
Nyáriné. Ne, ne, édes Postamesterné Asszonyom! – Ezeket jó lessz tudni mind nekem, mind a’ Leányomnak.
Postamesterné. Hm; az ollyast nem örömest adja ám tovább az ember!
Nyáriné. Ó nékem bízvást!
Postamesterné. Ha el nem beszéllné od’ által a’ Nagyasszony, hogy tőlem tudja, csak elmondanám. – Most fordúl nyólcadik esztendeje, hogy Urostúl eggyütt ide jöttek, ez óráig sem tudja senki honnan, honnan nem? ezt a’ falut megvették, ’s azt a’ házat építették amott a’ túlsó soronn. Őtet a’ Nagyságos Asszonynak, az Urát a’ Nagyságos Úrnak hívták, ’s azt tartotta minden az Úr felől, hogy Tiszt vólt, belé únt a’ Katonaságba, ’s ott hagyta. A’ Nagyságos Asszony még igen fiatal vólt, hogy ide jöttek; csak tizenhat esztendős; szakasztott ollyan mint a’ rózsácska.
Mimi. Úgy hát most nem lehet több huszonnégy esztendősnél?
Postamesterné. Nem is több, csak hogy a’ sok nyomorúság nagyon megvonta az Istenadtát. Egy gyermeke vólt szegénykének, Elóznak vagy kinek kereszteltette, én bizony soha sem tudtam megtanúlni a’ nevét – a’ kertbe temetette, ’s miólta Ő Nagysága elment, egy Remetekunyhót építetett a’ sírja körűl, mellette meg’ magának egy Kriptát. A’ lelkem Uram, az Isten nyugtassa-meg Szegényt, nem vólt gyermekember, hogy mindenen pityeregjen, de ha el kezdett beszélleni rólok, szint’ úgy hömpörgött szeméből a’ könnyű.
Nyáriné. Alíg várom hogy láthassam.
Postamesterné. ’S hogy szómat ne felejtsem, édes Asszonyom, azt mondják, hogy a’ Nagyságos Úrnak se’ Istene, se’ Vallása; az legalább való, hogy a’ Templomnak még Husvétba’ se’ ment feléje; pedig, héj veszedelmes emberek azok, a’ kiknek hütök nincs! nem félnek se’ Istentől, se’ pokoltól, ’s egyre tesznek mindent, valami szemeknek szájoknak tetszik. Egyszer bizony csak azt látja a’ Hellység, hogy a’ Nagyságos Úrnak hűlt hellye. Csak várták, csak várták, hogy majd haza jön, hogy talám csak a’ Hazájába ment, Debrecen mellé. Győzték biz’ azt várni! Se’ híre, se’ hamva mind e’ mai napig.
Nyáriné. Ha ez nem egészen az én históriám…!
Postamesterné. A’ biz’ édes kincsem Asszonyom, mind úgy van a’mint mondom. Az egész Világ azon törte az eszét, hogy hová lehetett a’ Nagyságos Úr? – Most, most Médárd Vásárakor lessz három esztendeje, a’ hogy ide hozott a’ szegény Uram. – De bizony nagyobb az, hogy némellyek még azt is suttogták, hogy nem vóltak istenesenn öszv’ esketve. – de az Isten’ szent nevében kérem az Asszonyt, el ne árúljon valahogy! – – Mások meg’ azt beszéllték, hogy a’ Nagyságos Úr valami nagy Falamia; mert ott Erdélyben sok Grófok, Bárók, Nagyságos Urak laknak; a’ Nagyságos Asszony pedig csak alacsony rendből való; ’s a’ Nagyságos Úr Atyjafiai nem engedték hogy elvegye, ’s kéntelen vólt vele megszökni. – – Héj keserű dolog az mikor a’ szegény lyánygyermek megbotlik; mert egész élete sem mossa-le arról többet a’ mocskot!
Kati vissza.
Kati. A’ Nagyságos Asszony azt izeni, hogy, úgy a’ mint van, ha csak egy szóra-is, menjen által a’ Kisasszony; szeretné minél elébb látni! úgy!
Mimi. Hogy mennék őltözetlenűl?
Postamesterné. Ó az semmit sem tesz’. Sokba mernék fogadni, hogy ez szemébe sem akad Ő Nagyságának.
Mimi. Elvezet hát, édes Katikám!
Kati. Szívesenn! szívesenn! Asszonyám úgy is megengedé már.
Nyáriné. Mimi, egy szóra! – A’ Postamesterné elfordúl. Magadra vigyázz, hogy titkunkat…
Mimi. Ne féljen Asszonyám! Az Atyám Hadnagy vólt, Foksánnál elesett, ’s ez által vagyonkánk… Bízza rám magát Asszonyám. Könyv nélkűl tudom ezt a’ hazugságot. – – A’ Postamesterné vissza. Nem fekünne le Asszonyám egy keveset? Postamesterné Asszonyom megengedi, úgy é, hogy ebbe’ a’ kis szobába’ ledőlhessen?
Postamesterné. Valahol csak tetszik; akár itt, akár még inkább amott a’ kertbe’. Ott se’ légy, se’ lárma; itt ki ’s bé jár az ember. – Mimi és Kati az Udvarba. – Kívánom hogy egymásba szeressenek a’ Kisasszonyék!
Nyáriné. A’ Leányom még nagyon gyermekes.
Postamesterné. Még fiatal! Csípje-meg csak a’ dér, mint minket, csendesebb lessz. – De nem tetszik menni? – El.
Postakürt. Eggy útiszekér.
Eggy Haditiszt. Inas.
Inas. Fogassak mindjárt?
Fernandó. Ma itt kipihenem magam.*
Ma itt kipihenem magam?
Hordj-fel mindent, ’s kérj különszobát.
Inas. Úgy nem leszünk Bécsben szeredánn…
Fernandó. Már megmondtam; szedj-le holmit, ’s nyissd-fel a’ Kofferemet. – Az Inas dolgához lát.
Fernandó. a’ közönséges szobában. – Az ablak mellé áll,’s kitekint. Ismét látlak tehát gyönyörű helly! ismét, hajdani bóldogságom’ lakhellye! Be csendes az egész udvar! Eggy ablak sincs benne nyitva. Be csendes a’ Folyosó, hol olly sokszor űltünk kettecskén! – Mint a’ Klastrom! – Lássd azt, Fernandó, lássd, ’s kezdj reményleni! Nem Fernandó vólna é remeteségében minden gondolatja? – – De, ah! érdemli é ezt Fernandó? – Ó, úgy vagyok, mintha valamelly hosszú buta halálálomból térnék-vissza az életre! olly új, olly szép, olly sokat-ígérő mind az a’ mit látok! – A’ fák, a’ kút, minden úgy még most is, minden! Így folyt a’ víz ugyan e’ csatornából, mint most, midőn, ó hányszor, hányszor! elandalodva ’s némánn űltem az ablakban mellette, ’s búslakodva néztem, ő is én is, ’a víz, lassú csörgését! Csörgésed, kedves víz, muzsika az én fülemben; emlékeztető, kedves*
keves
muzsika! – – De hát ő? – Az lessz, az lessz a’ ki vólt! – Nem, édes Sztellám! nem! te nem változtál-el! Szívem sugja ezt! Ó Sztella, mint ver feléd! mint kívánkozik hozzád! – De nem; még nem mehetek, még nem szabad mennem! Még magamhoz kell térnem elébb, még elébb el kell hitetnem magamat, hogy igazán ott vagyok, a’ hová gyakor álmaim, alva és ébrent, ragadoztatnak! – – Sztella! – Sztella! jövök, közelgetek! Nem érzed é hogy itt vagyok? hogy sietek sírni karjaid között? – – – Ha pedig, szerencsétlen Feleségem’ kedves árnyéka, körűlttem lebegsz, botsáss-meg, botsáss-meg ’s távozz-el! Te elkőltözél; nem vagy többé! engedd hát, hogy rólad elfelejtkezzem; hogy Angyalom’ karjai köztt szerencsétlenségemet, veszteségemet, kínjaimat, ’s még botlásaim’ megbánását is elfelejtsem. – Olly közel vagyok hozzá és olly messze – ’s egy szempillantás múlva majd – ! – – – Nem lessz, nem – Leroskadok lábai előtt.
A’ Postamesterné belép.
Postamesterné. Parancsol a’ Nagyságos Úr valami ebédecskét?
Fernandó. Ha van valami készenn, igen is enném.
Postamesterné. Valamicske, a’ mit így falu hellyett kapni lehet. – Egy fiatal Személyt várok; oda ment a’ Bárónénkhoz; úgy tarom, nem múlat soká; ha úgy fogja parancsolni a’ Nagyságos Úr, eggyüvé terítetek.
Fernandó. Jó! – Mint van a’ Báróné.
Postamesterné. Ismeri a’ Nagyságos Úr?
Fernandó. Három négy esztendővel ez előtt megfordúltam egynéhány ízbenn házánál. Mint van az Ura?
Postamesterné. A’ gonosz lelkek tudják hol kóborol! Régenn elhagyott bennünket.
Fernandó. Azt most hallom legelőször.
Postamesterné. Elmene biz’ az, az Isten bocsássa-meg neki…!
Fernandó. Az nem a’ legkedvesebb dolog az Asszonyoknak, mikor férjeik elhagyják: de azt tartom, a’ Bárónénak is vólt esze, ’s nem verte miatta falba fejét.
Postamesterné. A’ mint látom, a’ Nagyságos úr nem ismeri a’ mi Bárónénkat. Úgy él szegény, mint az Apáca, nem tart senkivel, ’s esztendőben sem esik-meg háromszornál négyszernél többször, hogy a’ falusiakon kívűl feléje menjen valaki az Udvarának. Megvonja szegény magát mint az árvának illik; még is a’ mellett*
mellet
ha hozzá megyen az Ügyefogyott, ollyan nyájas, ollyan drága jó kedvű, mintha semmi baja nem vólna.
Fernandó. Ebéd után talám meglátogatom.
Postamesterné. Ó cselekedje azt a’ Nagyságos Úr, az Isten is megáldja értte. – Néha ebédre hívat bennünket, Tisztartóné Asszonyomat, meg’ a’ Prédikátornét innenn a’ Szomszédból, ’s szegről végről engemet is, ’s ollyan szépenn eldiskurál osztán, hogy el nem únná az ember hallgatni. Mi csak arra vigyázunk, hogy valamiként az Ura ne kerekedjen-elő. Egyszer biz’ az csakugyan megtörtént; ’s csak képzelje-el a’ Nagyságos Úr, úgy elditsérte, úgy elmagasztalta azt a’ hitetlen Urát, hogy csak eltőlt szemünk, szánk.
Fernandó. magábann. Szépenn érdemled! – – hangosann. Adott Postamesterné Asszonyom szobát az Inasomnak?
Postamesterné. A’ Numero Zwey ki vagyon nyitva. Miska vezessd-fel a’ Nagyságos Urat.
Fernandó és Miska el. – – Mimi Kati elő.
Postamesterné. No, Kisasszony, mint van a’ dolog?
Mimi. Ó eggy igen igen derék Asszonyság! Postamesterné Asszonyom keveset mondott felőle. Nem akart elereszteni, de megígértem, hogy mihellytt felkél az Anyám, mindjárt visszamegyek.
Postamesterné. Azt meggondolám. – Már most ha tetszik, tálaltathatok. Azólta egy szép barna szakállú Tiszt érkezett; ha nem fél tőle a’ Kisasszony, eggyütt ehetnének.
Mimi. Teljességgel nem! Katonákkal örömestebb vagyok mint másokkal. Legalább nem tettetik jobbaknak magokat mint a’ millyenek; ’s első látással tudhatja az ember kivel van dolga. – Alszik az Anyám?
Postamesterné. Úgy tartom; miólta ledőlt nem láttam.
Mimi. Egy kevéssé megtekintem. Azalatt tálalhatna Postamesterné Asszonyom. – El.
Postamesterné. O jé, ó jé, be bolond cseléd ez! már megint elfelejtette a’ sótartót! hát ez a’ pohár? mert ha többet nem érne nálánál, kész*
Kész
vólnék a’ fejéhez verni. – Ne édes Katim, öblítsd-ki magad.
Fernandó belép.
Postamesterné. Az, a’ ki után várakoztunk, már itt van; meghagytam hogy tálaljanak.
Fernandó. ’S kicsoda az?
Postamesterné. Nem ismerem. Úgy látszik jó születésű, de szegény állapotra jutott. Itt fog maradni a’ Bárónénknál.
Fernandó. Fiatal?
Postamesterné. Fiatal, ’s nem kér kőlcsön senkitől nyelvet. Az Anyja is itt van, de nem jön az ebédhez; panaszolkodik, hogy rosszúl érzi magát.
Mimi be, térdet hajt.
Fernandó meghajtja magát. Alázatos szolgája!
Postamesterné. kimutatja az űlést mint az eggyiknek, mind a’ másiknak.
Fernandó. leűlvén. Örvendek hogy illy kedves Asztaltársom vagyon.
Mimi. komolyan hajtja-meg magát.
Fernandó. Postamesterné Asszonyom nem űl hozzánk?
Postamesterné. Ha én űlök, minden űl. – el.
Fernandó. Mi e’szerint csak kettecskén maradánk, szép Kisasszony!
Mimi. A’ melly nem éppen veszedelmes; kívált hogy közttünk az asztal.
Fernandó. A’ mint hallom, a’ Kisasszony Múlattató Társa lessz a’ Bárónénak itt?
Mimi. Környűlállásim miatt kéntelen vagyok.
Fernandó. Nékem úgy tetszik, hogy a’ Kisasszonynak nem vólna nehéz eggy olly Múlattató Társat találni, a’ kivel kedvesebb lenne az időtőltés mint a’ Bárónéval.
Mimi. Annál kissebb gondom is nagyobb.
Fernandó. Én azt higyjem?
Mimi. Uram, – az Úr éppen ollyan mint minden férfi.
Fernandó. Az az?
Mimi. Nagyon magahitt abban hogy férfi. – Az Urak azt gondolják, hogy nálok nélkűl el nem lehetünk; én pedig fel tudtam nőni az Urak nélkűl is!
Fernandó. Ha szabad tudakoznom, élnek Szüléi a’ Kisasszonynak?
Mimi. Az Anyám él, és itt van; az Atyám a’ Török háborúbann elesett.
Fernandó. De az ő halálánn a’ Kisasszony nem látszik magát sokat epeszteni.
Mimi. Uram, én az Atyámat alíg ismertem. Még igen kicsíny vóltam, mikor bennünket a’ legnagyobb inségbenn elhagyott ’s Katonává lett.
Fernandó. Asszony-Anyja a’ Kisasszonynak reménylem húz Penziót?
Mimi. Nem húz; de a’ nélkűl el tudunk lenni. Kevés vagyonunk napról napra kissebbedett ugyan: de ellenbenn én napról napra nagyobbodtam; ’s nékem nem esik nehezenn az Anyám állapotján könnyítenni.
Fernandó. Ennyi charaktert nem kerestem vólna eggy illyen korú Leánykábann.
Mimi. Ó Uram, a’ nyomorúság*
nyomorúsag
végre megedzi az embert! Mikor azt gondoljuk, hogy most mindjárt oda leszünk, hogy nincs mód többé kigázolni, ’s még is kigázlódunk, az utoljára a’ leggyávább szívnek is erőt ád.
Fernandó. Így viseli keresztjét a’ Nagyasszony is?
Mimi. Az Anyám állapotja az enyémnél keservesebb. Én magamat könnyen megvígasztalom, mert az én korom örömest él ha kényére nem élhet is: de az Anyám, a’ ki nem reményl többé semmit, a’ ki mindent elvesztett, a’ ki azt a’ kincsét vesztette-el, a mellyet leginkább őrzött…! Az Úr elmerűlve látszik. Talám vesztett az Úr is? – Én nem vesztettem semmit, de elképzelem melly írtóztató állapotban van az, a’ ki veszt és többé nem nyér.
Fernandó megháborodva. – Édes Kisasszonykám! a’ ki él, az veszt; felkél. de nyér is! – – Az Isten tartsa-meg a’ Kisasszonyt a’ maga atyai óltalmábann! – Megfogja kezét. Bámúlva hallgattam a’ Kisasszony szavait. – – Én is sok örömtől… reménységtől… Az ember mindég… ’s utoljára még is…
Mimi. Nem értem az Urat.
Fernandó. Tégye bóldoggá az Isten a’ Kisasszonyt! – annyira, a’ mennyire azt igen érdemli! – el.
Mimi. Különös eggy ember! de szíve érzékeny; és jó!

MÁSODIK FELVONÁS.

A’ Sztella Háza.

Sztella , az Inas.
Sztella. Menj-által; de szaladj, ’s mondd neki hogy várom; – mind magát, mind az Anyját.
Az Inas. Nagyságos Asszonyom, azt mondta, a’ hogy innenn elment, hogy ebéd után mindjárt általjön.
Sztella. Látod hogy nem jön! Kérlek ne restelkedj! Mondjad neki hogy nem győzöm várni. Menj! Elhozza az Anyját is!
Az Inas el.
Sztella. Nem győzöm várni! – Millyetén gyermeki nyughatatlankodással várok én minden újságot! – Sztella, te gyermek vagy! – – De hogy piríthatom ezért magamat? Sokra, igen sokra van szükségem hogy bétőlthessem e’ szív’ ürességét! – sokra? – szegény Sztella! sokra? – Ah, egykor, míg még itt vólt, míg még szeretett, lelked csak egy pillantásával is eltőlt; most pedig – kegyelmes Isten, megfoghatatlanok a’ te végezéseid! Mikor néha szememet csókjai alatt emeltem-fel hozzád, mikor szívem az övén dobogott, ’s én az ő nemes nagy lelkét reszkető ajakokkal szívtam magamba; midőn illyenkor öröm-könnyekkel néztem-fel egeidre ’s így könyörgöttem: Atyám, be bóldoggá tevél te engemet! ó, hagyj olly bóldognak továbbatt is! Ah! nem ez vólt szent akaratod!! – Elmerűl, ’s egyszerre félbeszakasztja hallgatását. Nem, Fernandó, nem! ez nem szemrehányás! nem vád!
Nyáriné, Mimi belépnek.
Sztella. Itt vannak! – Kedves, szép Leány, már hát enyém vagy! enyém leszel! – – Asszonyom, köszönöm azt a’ bizodalmat, hogy e’ kincset kezem köztt tészed-le; ezt a’ kis fejes gyermeket, ezt a’ bátor, egyenes, szabad lelket! – – Mimikém, már kezdem tőled tanúlni a’ fejeskedést.
Nyáriné. Nagysád egészenn érzi mit hagyok kezei köztt.
Sztella. figyelmesen tekint Nyárinéra – Megbocsásson Hadnagyné Asszonyom! Tudva van előttem az Asszony’ szerencsétlensége, ’s tudom hogy jó születésű személlyel van szerencsém szólani; de az Asszony’ látása csakugyan megérdekel. Tisztelet és bízakodás támad bennem az Asszony eránt.
Nyáriné. Nagyságos Asszony –
Sztella. Ne, ne! Az én szám tartózkodás nélkűl kimondja a’ mit szívem érez.Azt hallom, Hadnagyné Asszonyom nem jól érzi magát? Kérem, űljön mellém!
Nyáriné. Ez a’ tavaszi útazás, az újabb újabb környékek, ez a’ tiszta, élesztő, gyógyító levegő, olly jóltévően hatottak reám, hogy még elmúlt bóldogságom’ gyötrő képei is gyönyörűségemmé váltak, ’s ifjúságom’ arany reggele ’s a’ magával megelégedett szerelem újra fel látszott bennem virradni.
Sztella. Ó azok a’ napok! a’ szerelem’ első, bóldog napjai…! – Nem, arany idő, nem! még nem tértél-vissza egeidbe; még akkor is elfogva tartassz minden szívet, midőn a’ szerelem’ virágai zárogatni kezdik kebleiket!
Nyáriné. hírtelen kezébe szorítja a’ Sztella kezeit, ’s nem lél szót kimondani a’ mit érez.
Sztella. Mi ez? – Asszonyom, a’ te képed ragyog, mint eggy Angyalé, ’s orcád elevenebb színt kap.
Nyáriné. Ó, hát szívem! mint nyillik, mint vér Nagysád felé!
Sztella. Asszonyom, te szerettél! Hálá légyen az egeknek, hogy valaha találtam egy lelket a’ ki megért! a’ ki szán! a’ ki nem néz hidegen sebeimre! – Mit tehetünk róla, hogy illyenek vagyunk! – – Ó Asszonyom, mit nem követtem-el, hogy megváltoztathassam! mit nem próbáltam! ’s mi vólt a’ haszna? Szívem őtet, – egyedűl őtet – éppenn őtet és senkit se’ mást a Világonn, és semmit se’ is egyebet a’ Világonn…! – – Az, a’ kit szeretünk, körűlttünk van mindenütt, ’s mi is mindenütt körűlötte vagyunk neki!
Nyáriné. igen megilletődve. Az ég minden bóldogságaival a’ Nagysád lelkébe kőltözött!
Sztella. Imé, megint előttem képe. Így kőlt-fel a’ Kártyázók közzűl ’s körűlnézte magát utánnam; – így nyargalt haza a’ mezőről, ’s így rohant a’ kertajtóban karjaim közzé; – amarra kocsizott-ki, amarra, – ah, de még akkor visszajött! – – Ha képzelésem a’ Nagyvilág’ lármái közzé téved, ott is reá akadok, ott is fellelem! Mikor a’ lózsibann űltem ’s tudtam, bizonyosan tudtam, hogy akár hol űl, akár látom, akár nem, bizonyosan reám néz, ’s minden mozdulásomat, felkelésemet, leűlésemet látja – tudtam, bizonyosan tudtam, hogy főkötőm’ tollainak lebegése őtet inkább vonja nézésre, mint a’ sok kínálkozó szemek, ’s hogy az Orcheszter’ zengése őnéki nem egyéb hanem csak melódia szívének erre a’ midenkori énekére: „ Sztella! Sztella!*
Stella!
be kimondhatatlanúl szeretlek! ” – –
Mimi. ’S lehet így szeretni?
Sztella. Ezt csak te kérdheted, kis Leány! Nem felelhetek rá. – De mivel múlathatlak benneteket, édes Vendégeim? Ah, engedjetek-meg beteg szívemnek! – Bizony az ember nem egyéb megvénűlt gyermeknél. Ollyan csak, mint az a’ gyermek, a’ ki az Anyja köténye alá búvik, ’s azt kiabálja társainak: Találjatok hol vagyok! – – Mint keményedik-el szívünk midőn benne felgyúlad a’ megbántott Szerelem! mikor feltesszük magunkbann, állhatatosann elvégezzük; hogy elhajítjuk imádott tárgyunkat! minő átalkodott elkészűléssel megyünk elébe! mint árad, mint apad, mint nő, mint fogy szívünk’ habzása! ’s mint pattan-széljel osztán, mint a’ búborék, egy pillantásra, egy kézszorításra mikor vele öszv’akadunk!
Nyáriné. Be édes érzesek! – Nagysád az emberiségnek legártatlanabb, legtisztább korát éli egészenn.
Sztella. Egy sírás, aggódás, bánat köztt elmúlt egész Század sem ér-fel az első öszvetalálkozás’, megdöbbenés’, rebegés’, tartózkodó bátortalan közelgetés’ bóldogságával – midőn haragunkat elfelejtjük, ’s az első szapora tüzes csók, az első enyhítő ölelés… Asszonyom, mi lelt? az Istenért, mi bajod?
Nyáriné. Ó Férfiak! Férfiak!
Sztella. Ők tesznek bennünket bóldogokká; ők nyomorúltakká is! A’ legédesebb bóldogság’ előérzésivel tőltik teli szíveinket. Minő soha nem érzett új érzések, bízakodások, remények futják-el szíveinket, mikor égő indúlatjaik bennünket gyúlasztgatnak! Mint reszketett minden ízem, minden tagom, midőn zabolátlan könnyezéseivel öntötte-ki keblemben bánatját! Kértem, az Isten’ nevében kértem, kéméllenné-meg magát! engemet! – Haszontalan vólt! A’ velőmig lehellte belém azt a’ hevet, melly szívében lángokkal lobogott. ’S így leve a’ szegény Lyányka tetőtöl fogva talpig csupa szív, csupa érzés. – ’S hol már most az a’ klíma, a’ melly alatt ez a’ bóldogtalan teremtés élhessen?
Nyáriné. A’ mi szerencsétlenségünk az, hogy többet hiszünk a’ férfiaknak mint kellene. De ah, mikor felhevűlnek, magokat is megcsalják, hogy ne csalnának-meg hát minket is?
Sztella. Asszonyom! bennem egy gondolat támad. – Legyünk azzá egymásnak, a’ mik nékünk ők lehettek vólna! Maradjunk eggyütt! – Adj kezet! – E’ szempillantástól fogva egy tapodtat sem eresztelek!
Mimi. Az nem lehet.
Sztella. Mért ne lehetne?
Nyáriné. A’ Leányom érzi, hogy…
Sztella. Csak alkalmatlanságot, jótételt ne hordjon-elő ok gyanánt*
gyanant
. Érezzd, Asszonyom, melly jótételt tészessz te nékem, ha megmaradsz. Nem lehetek magamban. Már próbáltam mindent; szereztem apró marhát minden félét, kutyát, őzet, madárkákat*
madarkákat
, csak hogy legyen valami körűlttem, a’ mi mozog és él; magamhoz szoktattam a’ falusi kis lyánykákat, egyre másra tanítom őket, csak hogy magam ne legyek; mert megtörténik hogy midőn a’ tavaszi vídám reggeleken valamelly könyörűlő Istenség bánatomnak terhét elgördíti szívemről, midőn megkönnyebbedve ébredek-fel, ’s a’ kedves Nap fáimnak legfelsőbb harasztjain ragyog, úgy tetszik mintha az új nap’ munkáihoz új erőm is gyűlt vólna, akkor megújúlva adok forró hálákat az Égnek bánatom’ enyhítéséért!
Nyáriné. Igaz! Nagyságos Asszonyom, igaz! A’ Munkásság ’s Jóltevőség valóságos áldása az Egeknek, ’s kipótolja a’ szívnek azt az ürességét, mellyet rajta a’ szerencsétlen Szerelem hagyott.
Sztella. Kipótolja? – Ó Lelkem, mi pótolná-ki azt? – Enyhíti talám a’ seb’ fájdalmát, de azt nem teszi egésségessé! – – Ó, mikor néha egy gondolatból a’ másikba merűlök, midőn lelkem az elmúltaknak kedves képe felől álmodozik, ’s magát édes reményeivel bíztatgatja, ’s a’ Hóld fényében kertemnek útjain fel ’s alá járok, – midőn illyenkor az az érzés, hogy egyedűl vagyok, reám rohan ’s fojtogat, midőn haszontalan’ terjesztem-ki karjaimat az ég’ négy szakaszai felé, ’s a’ Szerelem’ ígéző érzése alatt csaknem leroskadok, ’s a’ Hóld szánakozva tekint-le rám, a’ csillagok felettem tisztán és csillogva ragyognak, ’s egyszerre gyermekem’ temetője előtt lelem magamat, …
Nyáriné. Nagysádnak vólt gyermeke?
Sztella. Vólt, édes Hadnagyné Asszonyom! Isten, te ezt a’ bóldogságot is csak megkóstolnom engedted, hogy poharam egész hóltomig keserű maradjon! Ha néha mikor haza jövök a’ mezőről, egy falusi gyermek mezít’láb, süveg nélkűl felém szalad, ’s ártatlan nagy gömbölyű szemével reám nevet, kezet csókol, ó mit nem érez ollyankor szívem! Illyen nagy vólna most, ha élne, a’ kis Heloíz’! ezt gondolom-el, felveszem a’ gyermeket, ’s öszszve meg’ öszvenyalom. Eltépődik szívem, könnyeim szakadnak, ’s futva megyek magános lakásom’ rejtekébe.
Mimi. Ellenben így bajai is kevesebbek Nagysádnak.
Sztella. édes mosolygással veregetvén vállait. Ó Mimi, be kedves vólna nékem a’ véle bajoskodás! – ha ki nem állottam vólna, nem lehetne elhinnem hogy keresztemet el lehessen viselni! Kiteríttve feküdt előttem, a’ letört Rózsabimbó! ’s én kővé vált szívvel, némán, könny nélkűl állottam mellette. Dajkája egyszer felveszi, szívére szorítja ’s felkiált: Él! Él! – Ledőltem a’ gyermekre, megöleltem, öszvesírtam, ’s leestem lábához. – – Ah! nem vólt igaz a’ mit a’ Dajkája mondott. Megcsalta vólt szegény magát; ’s bánatom ezzel az eltűnt reménnyel még gyötrelmesebbé lett! – Egy karszékre dől.
Nyáriné. Szakassza félbe Nagysád ezt a’ szomorú beszéllgetést!
Sztella. Nem! nem! megkönnyűlök ha kiöntöm bánatomat! ha azt, a’ mi olly nehezen fekszik szívemenn, másnak elébe tehetem! ’s osztán ha egyszer elkezdek beszélleni felőle – ő felőle, a’ ki nekem mindenem vólt! – ő felőle… De jertek, lássátok magatok a’ képét! – Én mindég azt mondom*
mondam
, hogy az ábrázat Textus arra a’ mit az ember felől –mondani lehet.
Mimi. Be örűlök hogy láthatom!
Sztella. megnyit egy rejtett ajtót, ’s bévezeti őket. – Imhol van, Édeseim!
Nyáriné. Szent Isten!!
Sztella. Illyen! Egészenn, egészenn illyen! és még is ezrednyi része sincs benne annak, a’ mi ő vólt! Ez a’ magosálló férfi homlok, ez a’ barna lobogó haj, ezek a’ fekete szemek, ez a’ komoly büszke tekintet – de azt a’ kedvességet azt a’ szerelmet, azt a’ tüzet, melly midőn lelke kiömlött, szikrázva szökdécselt szemeiből, a’ képnek nem tudta megadni a’ Festő. Szegény szív, az csak te benned van eltalálva.
Mimi. Asszonyom, nékem egy gondolat fúrja magát fejembe.
Sztella. Valóságos remekje a’ Férfinemnek.
Mimi. Nagyságos Asszonyom, én ma a’ Postaháznál eggy Tiszttel ebédeltem; az annyira hasonlít ehez a’ képhez, hogy sokba mernék fogadni, hogy ez a’ kép tulajdon ő.
Sztella. Ebédeltél? – eggy Tiszttel? – hasonlít hozzá? – – Ó Mimi, ki hasonlít ehhez?
Mimi. Igen! Igen! Mennél tovább nézem ezt, annál hasonlóbbnak látszik hozzá a’ Tiszt! Csak hogy ő idősebb valamivel, barnább, és elsűltebb képű.
Sztella. megrántja a’ csengettyűt*
csengettyűtt
.
Mimi, meghasad a’ szívem! – Nem hihetem a’ mit mondassz, és még is reménylek! – Magam mégyek által.
Mimi. Az nem fog illeni.
Sztella. Illeni? Ó Lelkem…
Az Inas jön.
Sztella. István, hamar által a’ Postaházhoz. Ott egy Tiszt szállt-meg, köszöntsd ’s mondjad néki… Mimi, add te a’ szájába mit mondjon a’ Tisztnek. – Mondd István, hogy kéretem, jöjjön-által.
Mimi. István, ismerte Kend a’ Nagyságos Urat?
István. Mint magamat, Kisasszony.
Mimi. Menjen által Kend a’ Postaházhoz; egy Tisztet fog ott találni; az igen sokat hasonlít a’ Nagyságos Úrhoz. Ne mondjon neki semmit, hanem csak nézze-meg ha nem ollyan é mint a’ Nagyságos Úr. – Sokat teszek rá, hogy az Ő Nagysága.
Sztella. Ha hasonlít a’ szegény Uramhoz, akár ki légyen, kérd hogy jöjjön-által! – kérd hogy ne késsen*
kessen
! – mondd hogy várom. – – Ó ha… De mit nem fogsz még reményleni öszveroncsolt, bóldogtalan szív! – Lelkeim, hagyjatok, hagyjatok magamban! – – Elzárkózik.
Mimi. Az Istenért, mi baja Asszonyámnak?
Nyáriné. Édes Leányom, ez nékem utólsó napom! Soha sem fogom kiállhatni – – Ennyit egyszerre!
Nyáriné. A’ Báróné’ férje – az a’ kép a’ mellyet láttál – ó édes gyermekem – az én férjem! – a’ te Atyád!
Mimi. Az Istenért, édes Asszonyám! az Istenért! miért öldösi magát illy haszontalan képzelésekkel?
Nyáriné. ’S ímé itt van! – egy két percentés múlva – karjai közzé fog rogyni. – Mi pedig – Mimi, mennünk kell!
Mimi. A’ mint Asszonyámnak tetszik.
Nyáriné. Menjünk, menjünk!
Mimi. Vonjuk-félre magunkat ide a’ kertbe. Én azalatt általfutok a’ Postaházhoz, ’s ha bé lesznek fogva a’ lovak, hírt adok Asszonyámnak, ’s míg ők elrészegűlve egymásnak nyakán fognak függeni, felűlünk, ’s itt hagyjuk.
Fernandó és István jönnek.
István. Ide, Nagyságos Uram! ’S már a’ Kabinet ajtaját sem ismeri Nagysád?
Fernandó. el Nyáriné mellett, ’s nem ismér reá.
Nyáriné. Ő az, ő! – ó Mimi, oda vagyok!

HARMADIK FELVONÁS.

A’ Sztella Szobája.

Sztella. Fernandó.
Sztella. a’ falakhoz*
falokhoz
, örvendezve.
Megint itt van! Látjátok őtet! Itt van! Itt van megint! – Megáll egy Vénusz képe előtt. Imádott Istenség, látod őtet! Megint itt van! Be sokszor futkostam-el melletted! be sokat sírtam, keseregtem képed előtt! – Itt van! Itt van és még sem merem hinni! – Kegyes Istenné, be sokszor buktam képed elébe! ’s nem vólt itt! Most – ő is itt van – te is itt vagy! – – Kedves! kedves! – sokáig vóltál oda! igen sokáig! De itt vagy megint! – Nyakába borúl. – Itt vagy! Nem akarok semmit tudni, semmit hallani, semmit érteni, csak azt az eggyet hogy itt vagy! hogy itt vagy!
Fernandó. Sztella! – édes Sztellám! – elfojtódik. – általöleli. – Isten, valahára ismét sírhatok!
Sztella. Eggyetlenem!
Fernandó. Sztella, hadd szívjam valaha ismét édes lélekzetedet, azt a’ lélekzetet melly nékem éltetőbb, balzsamibb, mint az égnek minden illatjai.
Sztella. Kedves! – –
Fernandó. Lehellj e’ kiasszott, kiszáradt, elfásúlt mejjbe ismét szerelmet, ismét éltetést! – Ajkaik öszveragadnak.
Fernandó. Enyhíts! enyhíts! Itt a’ hol te vagy, a’ hol a’ te lehelletedet szívhatom, tavaszi új életbenn él minden. Szerelem és állandó Hűség csatolja*
csatlja
itt hozzád a’ csavargáshoz szokott Állhatatlant.
Sztella. Bohó!
Fernandó. Nem érzed te mi a’ mennyharmat annak a’ Szomjúhnak, a’ ki kiszáradt pusztás homokról karjaid*
kárjaid
közzé tér-vissza.
Sztella. Hát te, Fernandó, annak a’ Szegénynek örvendezését, a’ ki elveszett eggyetlen kedves báránykáját szorítja ismét szívéhez.
Fernandó. lábaihoz borúl. Sztella! édes Sztellám!
Sztella. Kelj-fel, kelj-fel! Nem láthatlak így!
Fernandó. Hagyj itt! Ó bár mindég itt fekhetnék! Nem bukik é meg előtted*
megelőtted
mindég elpirúlt szívem, véghetetlen Jóság*
Jósag
! véghetetlen Szeretet!
Sztella. Enyém vagy megint! Megint itt vagy! Van é valami a’ mit irígyelhessek?
Fernandó. Úgy tetszik, mintha bóldogságomnak egykori első óráját élném. Karjaim köztt vagy, ajakidról szopom szerelmednek bizonyságát, tántorgok, ’s szédelegve kérdem magamtól ha ébren vagyok é, vagy álmodok?
Sztella. A’ mint látom, Fernandó, okosabb még most sem vagy mint vóltál.
Fernandó. Ójjon Isten tőle! De ezek a’ bóldog szempillantások, öleléseid, csókjaid, ismét jóvá, ismét kegyessé tesznek. Most, Sztella, imádkozni is tudok, mert bóldognak érzem magamat.
Sztella. Az Isten bocsássa-meg, hogy illy gonosz vagy, és egyszerre illyen jó-is! Az Isten bocsássa-meg, a’ ki illyenné csinált, illy állhatatlanná és illy hívvé. Ha szavaid’ hangját hallom, megint elhitetem magamat, hogy ez az a’ Fernandó, a’ ki még senkit sem szeretett, senkit, senkit – csak engem.
Fernandó. Én pedig ha szép kék szemeidbe tekintek, ha elmerűlve nézek belé, meg-mernék reá esküdni, hogy egész távollételem alatt sem lakott benne egyéb kép, csak egyedűl az enyém.
Sztella. Arra bízvást megesküdhetsz.
Fernandó. Meg?
Sztella. Ha nem úgy vólna, megvallanám! Nem vallottam é meg szerelmünk’ első napjaiban szívemnek minden fellobbanásait? ’s meg még inkább szerettél é gyónásom után?
Fernandó. Angyal!
Sztella. Mit nézel olly merően rajtam? Úgy é a’ kesergés lefújta orcáimról az Ifjúság’ virágzatját?
Fernandó. Rózsa vagy, valóságos rózsa, édes Sztellám! – – Mit rázogatod a fejed’?
Sztella. Ó mért kell benneteket illy forróan, illy makacs állhatatossággal szeretnünk? – mért nem bűntethetünk benneteket gyötréseinkért?
Fernandó. Vallyon nem őszűltél é meg? – – Szerencséd hogy szőkék hajaid! – – De legalább ki nem hulltak bánatodbann! – Kiveszi belőlök a’ fésűt, ’s a’ tőmött hajfürtök legörgenek.
Sztella. Pajkos gyerek!
Fernandó. beléjek őlti karjait, ’s általöleli. Imhol Rinaldó, régi láncaibann.
Az Inas bé.
Az Inas. Nagyságos Asszonyom…
Sztella. Mit akarsz? Micsoda ábrázattal jössz előmbe? Nem tudod hogy azt halálbann útálom mikor bóldog vagyok?
István. Nagyságos Asszonyom, a’ két Vendég indúlni akar.
Sztella. Indúlni?
István. Oda ki állok, ’s hát látom hogy a’ Kisasszony a’ Postaházhoz megy, ’s meg’ visszajő, ’s valamit sug a’ Nagyasszonynak. Én is általszaladok, ’s hát hallom, hogy fogatnak nyakra főre. Kértem, ne cselekednék azt, Nagysád nem fogja kedvesen venni, ha hír nélkűl mennek-el; de a’ Nagyasszony sírva kért, hogy a’ holmijét lopnám által, ’s Nagysádat nevében kövessem-meg; hogy nekik lehetetlen maradniok.
Fernandó. Arról az Asszonyról van a’ beszéd, a’ ki a’ mai Dilizsánzonn érkezett a’ Postaházhoz?
Sztella. Arról igen! A’ Leányát Múlattatómnak hozattam, ’s belészerettem az Anyjába, ’s ezt meg is akarám tartóztatni. – Ó Fernandó, mért szegik ezek éppen ma kedvemet!
Fernandó. Által nem látom mi ok indíthatta az illy hirtelen indúlásra.
Sztella. Én sem tudom. Nem is akarom tudni! de az igaz hogy nem könnyenn eresztem-el magamtól. Csak hogy te maradsz itt, édes Fernandóm! – Ha te nem vólnál itt, nem tudom mit csinálnék miattok. Az Öreg*
Örég
egy derék, érzékeny szívű jó Asszony. A’ sok szenvedés képén hagyta nyomait; lehetetlen nem szánni, nem szeretni. – István, menj-által, ’s hívd-elő az Anyját. – Az Inas megyen. – Beszélld rá hogy maradjon; ha pedig csakugyan menni akar, mondjad hogy nem tartóztatom erővel; csak egyszer akarok szólani vele. – – Fernandó, ki kell pihennem magamat; lemegyek a’ kertbe; ne múlass soká, ’s jöjj hamar utánnam. – Fülemiléim, idvezljétek imádott Urotokat! – Indúl.
Fernandó. Angyal!
Sztella. visszatér. Úgy é, nem múlatsz soká?
Fernandó. Múlathatnék é ha eltiltanál-is? –
Sztella el.
Fernandó. magában. Mennynek Szentjei! Mint fut-el az ő jelenléte elől minden bú, minden gond, minden aggódás! Fernandó, ismered é még magad’? Mind az, a’ mi e’ szívet szorongatta, a’ mi olly kőnehézséggel feküdt ittenn, az a’ rettegés, az a’ kétség, az a’ mardosó emlékezete egykori esztelenségeimnek, ’s annak képzelése a’ mit ezekért most várhattam… De talám ugyan megint rám akartok rohanni gyilkoló gondok? talám ugyan érzitek, hogy nincsen itt? – – Majd, majd, ha ismét elébe lépek! ha megint kezembe veszem kezét. –
A’ Tiszttartó be. Örvendve látásán megcsókolja kezét.
Hálá Istennek! hálá Istennek! Ezt ugyan nem mertem egy hamar reményleni.
Fernandó. félrerántja kezét tsókja elől. Hagyj békét, jó János; Hát hogy’ mint vagy?
Tiszttartó. Jól, Nagyságos Uram, jól! Csak hogy itthon Nagysád!
Fernandó. Nincs valamelly bánatod? Él a’ Feleséged? a’ gyermekeid?
Tiszttartó. Élnek mindnyájan! A’ gyermekeim már úgy megnőttek hogy rájok nem ismér Nagysád.
Fernandó. Hát hogy’ megyen a’ gazdaságom?
Tiszttartó. Elbámúl belé Nagysád ha meg-látja mit csináltunk azalatt. De szabad é tudakoznom, hát Nagysád hol járkált megint? micsoda veszedelmeken ment megint keresztűl?
Fernandó. Hallgass, kérlek. Másként nem vagy é részese ifjúságom bolondságainak?
Tiszttartó. Nékem egyedűl az a’ szerencsém, hogy Nagysád Haramiák Vajdájává nem lett; egy szavára Nagysádnak öltem vágtam vólna.
Fernandó. Majd, jó János, majd ha csendesebb leszek.
Tiszttartó. Hát a’ szegény Ő Nagysága? hát az a’ gyönyörű kis Leány?
Fernandó. Nem leltem-fel Kolozsváratt. Magam ugyan nem vóltam a’ Városban, de a’ leghitelesebb tudósításokból tudom, hogy az a’ Kalmár, a’ ki a’ Kapitálisát olly ígéret alatt vette magához, hogy néki interes fejében szállást ád házánál, és konyháját ki fogja tartani, megcsalta. Olly színnel, hogy a’ Testvéréhez fog útazni, elhagyta Kolozsvárt, ’s Isten tudja hol bujkál. Kétség kívűl keze’ munkájából élősködik Szegény!
Tiszttartó. Csak hogy itthon Nagysád! Ugyan meg tudjuk é bocsátani Nagyságodnak, hogy olly sokáig hagyott magunkbann?
Fernandó. Az igaz, sokáig oda vóltam.
Tiszttartó. Ha Feleségem, két gyermekem köztt illyen kedvemre nem űlnék ide haza, bánnám hogy eggyütt nem barangoltam*
borongoltam
Nagyságoddal. De már most az egyszer, úgy é, Nagyságod is belé únt abba a’ nyughatatlan életbe? úgy é már most Nagyságod is veszteg űl.
Fernandó. Ideje vólna!
Tiszttartó. Jobb is, Nagyságos Uram, abból a’ mászkálásból úgy sincs semmi haszon.
Fernandó. Még sem tudtad elfelejteni a’ leckézést?
Tiszttartó. Tám ugyan nem vólt elég alkalmatosságom jól belé tanúlni? Tudja Nagysád, mikor Cecíliába szerettünk, mikor rá kötöttük magunkat, hogy törik szakad miénk lessz.
Fernandó. Ó, János , és még is be édes, be bóldog idő vólt az!
Tiszttartó. Tudja Nagysád, mikor egyszer csak lebetegszik, ’s egy gyönyörű lyánykával ajándékoza-meg? De szegény, éppen ez által előbbi elevenségét, előbbi szépségének nagy részét elvesztette!
Fernandó. Ne bűntess, kérlek, ennek emlegetésével.
Tiszttartó. Tudja Nagysád, mint nézegeténk-körűl itt meg’ ott, meg’ emitt, ’s osztán ismét amott magunkat, ’s utóljára mint akadtunk erre az Angyalra, ’s mint szakadt egyszerre vége a’ tanácskozásnak a’ továbbmenésről, ’s kéntelenek valánk vagy az eggyiket vagy a’ másikat szerencsétlenné tenni; mint adtuk-el alattombann a’ jószágot, ’s mint szöktünk-meg, s’ ezt a’ sem a’ Világot*
Vilagot
sem magát nem ismerő Angyalt mint lopánk ide?
Fernandó. Hagyjd-el, hagyjd-el!
Tiszttartó. Nem, Nagyságos Uram! de bár minden kicsínység eszembe juthatna, hadd beszéllhetnék-elő Nagyságodnak mindent, hadd útáltatnám-meg Nagyságoddal azt a’ hitteljátszást, azt a’ jövést menést. Mert csak kéntelen vagyok kivallani*
kivalláni
, én azt hiszem állhatatosan, hogy Nagyságod most utóljára sem azért ment-el innen hazúlról, hogy Cecíliát felkeresse, hanem abból a’ meg-szokott régi viszketegségből – –
Fernandó. Hagyjd másszorra!
Tiszttartó. Minden jól lessz, csak veszteg űljön Nagyságod. – El.
Az Inas bé.
Az Inas. Az Asszony itt van.
Fernandó. Vezessd-bé.
Az Inas el.
Fernandó. magábann. Ez az Asszony engem bússá teszen. – Hogy semmi sem lehet egészen tiszta, egészen vídám, egészen bóldog az ég alatt! – Ez az Asszony… – Az ebédnél Leányának kedve forgatott-ki sarkomból: mit tehet majd Anyja’ pityergése!
Nyáriné belép.
Fernandó magában. Isten! ’s imé szerencsétlenségén felűl még képe is emlékeztet botlásomra! Szív! Szív! ó ha rajtad áll azt érzeni a’ mit érzettél, ’s azt cselekedni a’ mit cselekedtél, miért nem áll rajtad boltlásaidat magadnak megbocsátani? – A’ szegény Feleségem’ formájának árnyéka! – Ó, hol nem látom azt! – – Fenn szóval. Asszonyom!
Nyáriné. Mit tetszik parancsolni velem?
Fernandó. Óhajtanám, Asszonyom, hogy maradj Sztellánál, – és nálam! – – Űlj-le, Asszonyom!
Nyáriné. A’ Szenvedő’ jelenléte terhére van a’ Bóldogoknak, a’ Bóldogoké pedig – ah, még inkább a’ Szenvedőknek.
Fernandó. Nem értelek, Asszonyom! Lehetséges vólna é egyébnek nézned Sztellát mint a’ micsoda? őtet a’ ki csupa jóság, csupa Istenség!
Nyáriné. Uram! én hír nélkűl akartam elmenni. Eressz, nem maradhatok. Nagy okaim vannak. Kérlek, ne tartóztass!
Fernandó. Magában. Minő ismeretes szózat! minő ismeretes kép! – hangosann. Asszonyom! – elfordúlva. Isten! a’ Feleségem! – hangosann. Megbocsáss, mindjárt itt leszek. – El.
Nyáriné. magában. Rám ismért! – Isten, hálát adok tenéked, hogy szívemnek ennyi erőt engedtél! – Én vagyok é az az öszveroncsolt, öszvetördelt, eltaposott Bóldogtalan? Enyém é ez a’ csendesség, ez a’ nyúgodalom? Nem, jóltévő Atya, nem enyém az! a’ te kegyelmed az! a’ te ingyen kegyelmed! Te éppen akkor nem hagysz-el bennünket, mikor isteni segédedre legnagyobb szükségünk vagyon!
Fernandó vissza.
Fernandó. magában. Vallyon rám ismert é? – hangossan. Asszonyom, kérlek, – szívesen kérlek, nyissd-fel előttem szívedet.
Nyáriné. Úgy szomorú történetemet egészen el kellene beszéllenem! ’s hogyan hallgathatnád Te azt, holott a’ mai nap téged az élet’ legédesbb örömei kőzzé vett-bé, holott a’ mai naponn az élet’ legédesebb örömeit a’ szeretetre legméltóbb Asszonynak adád-vissza? – Nem, Uram! ne kívánd azt hallani! kérlek, eressz-el.
Fernandó. Ne hagyj haszontalan kérni Asszonyom!
Nyáriné. Be szeretnélek megkémélleni fájdalmaimnak eggyütt érzésétől! de engedek kívánságodnak. – – Pauza. – – Megkönnyebbűlt hanggal.*
hanggal..
Ifjúságom’ napjai vígak vóltak, és kedvesek. Nem tudom mi vonta felém a’ férfiakat; sokann igyekeztek nékem tetszeni, de én kevés eránt érzettem hajlandóságot; egy sem vala közöttök a’ kiről elhihettem vólna, hogy életemet társaságában kedvemre tőlthetem-el. Így múltanak-el a’ rózsaszín Múlatságoknak kívánatos napjai, hol egy nap barátságosan nyújt kezet más napnak. És még is érzettem egy Valaminek híjját. Ha előre néztem a’ jövendőbe, ha elnéztem azokat a’ víg és szomorú órákat, mellyek kétség kívűl az én életemnek is ki valának szabva, egy olly Férjet óhajtottam, a’ ki eggyütt menjen velem a’ sírig; a’ ki azon szeretetért, mellyet néki ifjú szívem nyújtand, öregebb koromban Barátom légyen és Védem, ’s pótolék Szüléim hellyett, kiket érette elhagytam.
Fernandó. Az pedig – ?
Nyáriné. Felleltem őtet, Uram! felleltem azt a’ kire minden reményemet építhetni véltem, és építettem is. Lelkének elevensége olly tökélletes hűséggel látszott öszvekötve lenni, hogy szívem eránta hirtelen megnyilt, ’s néki csak hamar barátságomat, ’s nem sokára szerelmemet is, od’adtam. Ó, midőn mejjemen nyugtatta fejét, melly forró hálákat adott ő tenéked, Isten, azért a’ nyugvásért, mellyet néki karjaim között készítettél! mint repűlt hozzám a’ kűlvilág’ örvényéből, ’s mint űzte-el édes esdekléseivel minden gondjaimat! – –
Fernandó. Tovább Asszonyom, tovább!
Nyáriné. Változandó minden! – Ó, ő engemet olly igazán szeretett, mint én őtet! Vólt eggy idő, mellyben nem ismért egyéb bóldogságot azon kívűl, hogy vélem szerelmét egész mértékben éreztesse. Az, az élet’ legszebb szakasza vólt, házasságunknak első esztendei; midőn a’ bóldogított szívet a’ legkissebb érdeklés, a’ legkissebb únatkozás inkább gyötri mint a’ valóságos baj. Ah, Uram! elkésért a’ könnyű útonn; ott pedig a’ hol az sziklás sivatagsággá vált, a’ hol vezető karjára leginkább vólt szükségem, ott elhagya!
Fernandó nevekedő háboradással. Hogyan, elhűlt szerelme?
Nyáriné. Ó ki tudná azt mi ver a’ férfiak’ szívekbenn! – – Nem vettem észre hogy ő – minek nevezzem azt? – Elhidegűlésnek nem tudom, nem akarom nevezni! ’s ha valójábann az vólt is, kész vagyok elhitetni magamat, hogy nem vólt az. – Megszűnet nélkűl szeretett; de az én szeretetem néki nem vólt elég. Többre vólt szüksége. Megosztá szívét velem és egy Mással. Nem titkolhattam-el előle rettegésemet, ’s végre…
Fernandó. Végre…?
Nyáriné. Elhagyott! – – Ínségemet semmi név, semmi szó nem fejezi-ki. Egyszerre rogyott-öszve minden reményem. Midőn zsenge gyümőlcseim érni kezdettek, akkor láttam magamat – elhagyva! egyedűl maradva! Az emberi szívnek minden gyámola, a’ Szeretet, férjem’ barátsága, fény, tekintet, napról napra öregbedő birtokunk jó karban hagyandó gyermekeink, mind ez egy pillantatban dőlt-öszve szemem előtt! én pedig – szeretetünk’ bóldogtalan zálogával… Halálos csábúlás váltotta-fel dühös gyötrelmeimet, ’s öszvehasadozott szívem tompa lankadtságban dőlt-el. – Vagyonom’ fogyásával nem gondoltam mindaddig, míg végre…
Fernandó. A’ Hitetlen!
Nyáriné. elfojtott keseredéssel. Ne nevezzd annak, Uram! Szánni kell azt a’ férjet, a’ kit a’ Szerelem idegen kötelek közzé vét.
Fernandó. Asszonyom! – –
Nyáriné. szelíd fúlánkkal, el akarván titkolni hogy a’ Ferdinandó háborodása’ okát érti. Az Ollyan embert úgy kell nézni mint rabot. Azt mondják magok is, hogy a’ dolog nincs külömben. Általvonattatnak a’ magok világokból a’ miénkbe; ez pedig egészen más természetű mint az övék. Egy darabig megcsalják magokat, ’s oda vagyunk, mikor megnyilnak szemeik. – Én előbbeni Kedveséből, Feleségéből csak Gazd’asszonya lettem, a’ ki mindent elkövetett ugyan hogy magát véle kedveltesse, a’ ki éjjelét nappalát arra fordította ugyan, hogy Házát és gyermekét elrántsa a’ végső romlás elől, de éppen ezen gondok által olly szomorúvá, olly bágyadttá, olly szenvedhetetlenné levék, hogy társalkodásom az ő eleven lelkének nem lehetett nem únalmas, nem gyűlőlséges. Ő, Uram, nem vétkes.
Fernandó. lábaihoz bukván. Az vagyok! az vagyok!
Nyáriné. elboríttva kifakadt könnyei által, ’s általölelvén nyakát. Fernandó! édes Fernandóm!
Fernandó. Cilim! – édes kedves Feleségem!
Cecília. Nem vagy enyém! – Szív, ne hagyj-el! ismét általöleli. Fernandó! – akár ki vagy – hagyjd kebledbe hullani egy Bóldogtalannak könnyeit! – Kapj-meg hogy le ne rogyjak, ’s úgy osztán maradj-el – örökre. – – Nem Feleséged, – egy szerencsétlen Idegen az, a’ ki karjaid között sír! – Ó ne tolj el magadtól!
Fernandó. Isten! – Cili, a’ te könnyeid é orcáimonn*
orcaimonn
? – a’ te szíved é szívemenn? – – Oda vagyok! Oda vagyok!
Cecília. Fernandó, én nem kívánok semmit! – Csak ezt a’ szempillantást engedd! – csak ezt a’ kiömlést engedd szívemnek! erőt fog általa kapni! bátorodást! Nem leszek terhedre! itt hagylak! –
Fernandó. Haljak-meg ha eresztelek!
Cecília. Eggyütt fogunk lenni, de nem itt! Itt másé vagy, ’s őtőle nem fosztalak-meg. – – Nyissd-meg, nyissd-meg előttem az eget! Egy feltekintés oda, abba az örök*
őrök
bóldogságba! abba az örök eggyüttlételbe, eggyüttmaradásba…! – Ennyi gyötrelem köztt ez az eggyetlen vígasztalás!
Fernandó. megfogja kezét, rámered, általöleli. Nincs olly erős, a’ melly tőled elszakaszthasson. – Feltaláltalak!
Cecília. Feltaláltál? Azt é, a’ kit nem kerestél?
Fernandó. Kerestelek, kedves! kerestelek! Még ennek az Angyalnak karjai köztt sem találtam nyúgodalmat, örömöt. Rád emlékeztetett minden, ’s a’ te kedves Mimidre! Kegyelmes Isten, ha ő találna lenni, az a’ gyönyörű teremtés a’ kivel ma – – Mindenütt kerestelek. Három esztendeje, hogy kóborlok. Hajdani eggyüttlakozásunk’ hellyén házunkat elváltozva, más birtoka alatt leltem, ’s meghallám pénzed’ elvesztét. Eltávozásod’ hallásán oda lettem; nem akadtam sehol nyomodba, ’s megúnván nyomorúságos életemet, katonává lettem; ’s ímé hosszas tébolygásaim után, édes hív Feleségem, karjaid köztt vagyok.
Mimi belép.
Fernandó. Édes Gyermekem!
Mimi. Ó ha annak fogadsz, édes Atyám! kezet csókol.
Fernandó. Annak, annak örökre!
Cecília. De hát Sztella – – ?
Fernandó. Nincs már mód, el kell tőle szöknünk! – Szegény Sztella! Ó Mimi mért nem ismertünk egymásra ma délbenn! – Szívem vert midőn meglátott! Tudod millyen ellágyúlással hagytalak-el! – Ó mért nem ismerénk egymásra! Megmentettük vólna magunkat – meg a’ szegény Sztellát – az újabbi elválás’ gyötrelmeitől. De siessünk; mennünk kell! – Én lemegyek utánna a’ kertbe, ’s azt fogom mondani, hogy benneteket meg nem tartóztathatlak; hogy nem akartatok terhére lenni búcsúzástokkal; hogy mindjárt indúltok. Mimi, te azalatt menj által, fogass az én szekerembe, ’s parancsold-meg Inasomnak, hogy holmitokat*
holmiteket
rakja-eggyüvé az enyémmel. – Cili*
Cici
múlasson itt, ’s várjon-bé engem. Eggyütt megyünk által, kifejtem magamat a’ Sztella karjai közzűl, ’s elhitetem, hogy csak a’ Postaházig késérlek-el, hogy csak a’ Postapénzt akarom kifizetni! – Szegény Sztella, ennyi angyali jóságért – kést verek szívedbe! – De mennünk kell – mennünk!
Cecília. Te hagynád-el Sztellát? – Fernandó, csak addig légy csendesen, míg szólok.
Fernandó. Egy szót se, Cili, Semmi Hatalmasság nem választ-el tőletek. – Hamar, hamar!
Cecília, Mimi. általmennek.
Fernandó. magában. Nem maradok-el tőlök. – De hová? hová? – – – Egy hegyes kés véget vethetne ennek a’ kibeszéllhetetlen kínnak, ’s abba a’ rettenetes Nemérzésbe taszíthatna, mellyet most irígylek a’ Hóltaktól. – Aha, Nyomorúlt! ennyire jutottál? Emlékezel é millyen kevélyen néztél gyönyörűségeidnek közepette le arra a’ bóldogtalanra, a’ ki nem bírván tovább vinni gyötrelmes életének terheit, el-akarta azokat magáról vetni? emlékezel é rá? – – Hm, a’ Bóldogok, a’ Bóldogok! – – – Csak eggy órával tudtam vólna meg hamarább! Sem ő nem látott vólna soha engemet, sem én nem őtet! Elhitettem vólna magamat, hogy elfelejtkezett rólam, hogy ez a’ négy esztendő bégyógyította sebeit. – De most? mit mondjak neki? mint lépjek elébe? – – Ó állhatatlanság, állhatatlanság! be érzékenyen kell lakolnom miattad! – Szív, nyomorúlt szív, fagyj-meg! fagyj-meg!

NEGYEDIK FELVONÁS.

Sztellának Remeteháza a’ Kertbenn.

Sztella.

Szépen, szépen virítassz – szebben mint egyébkor, kedves hellye a’ reménylett vég nyúgodalomnak! – de most nem kívánkozom beléd – most borzadva nézek rád, hideg nyirkos főld! – – Ó, az elhevűlt keseredés’ bús óráiban, lepledbe vonúlva rettenetes Halál, be sokszor állottam mélységed’ meredek garádjánn! be sokszor léptem beléd! be sokszor rejtettem el szívemnek kifakadott panaszait csendes bóltozatodbann! – Azt hittem, azt óhajtottam. Megrothadás, hogy, mint a’ szeretett Csecsemő, ezt a’ telitőlt mejjet kiszopod, ’s bús létemet egy könnyítő álommá oszlatod-el. Most pedig – Napja az égnek, ímé belé hatsz! – Olly derűlt, olly vidám, olly tiszta minden! – Itt van a’ Régensiratott! ’s egy szavára, egy tekintetére, egy alkotó hagyására minden kellemeivel magához csalogat megint a’ Természet! Most újra élet vagyok, – ’s ajakiról újabb, melegebb, forróbb életet fogok szívni! Véle, benne, általa maradandó erővel fogok lakni! – – Fernandó! – Jön! – Hall…! – – Nem, még nem jön! Itt, itt leljen-fel engem; itt, e’ rózsaoltár mellett, rózsaágaim köztt! – néki töröm-le e’ bimbókat – – Itt! Itt! azután majd elvezetem az ernyőbe. – Jól esett, igen jól, hogy eggyesnek nem hagytam csinálni, hogy, ha szűk is, mind kettenn elférünk benne? – – Itt állottak eddig írásaim, könyveim. Félre könyvek, félre papiros! – Ó bár csak itt vólna már! – Magam vagyok megint! Megint nála nélkűl! – – Jön?
Fernandó érkezik.
Sztella. Hol múlattál, Kedves! – Soká, igen soká vagyok magambann! – Mi bajod?
Fernandó. Sok bajom vólt ezzel az Asszonnyal. Egy derék Asszonny, de nem akar megmaradni, nem mondja mért nem, de csak nem marad. Ereszd őtet, Sztella!
Sztella. Ha kedve nincs, nem erőltetem. – Pedig, Fernandó, nagy szükségem vólna reá – nagy szükségem! – nyakába esik. Csak hogy te vagy itt!
Fernandó. Szárazd-fel könnyeidet; ártani fognak szemeidnek.
Sztella. Ó hagyjd folyni! Bár múlna hamar ez a’ nap! Még minden tetemem reszket! – Ennyi öröm – ennyi! egyszerre! Téged ismét bírni, édes Fernandóm! ismét! ismét!
Fernandó. magában. Én Istentelen! hogy hagyom-el ezt? – fenn szóval. Eressz, édes Sztellám!
Sztella. Egészenn a’ régi hangod! szerelemmel eltőlt régi hangod! – „Sztella, édes Sztellám!” – Tudod mint szerettem ezt tőled hallani: „Sztella, édes Sztellám!” – Ó, azt úgy kimondani nem tudja senki más! Egészenn benne van a’ Szerelem’ legforróbb heve. – Be jól említem még most-is azt a’ napot, a’ mellyen azt legelőször mondottad, a’ midőn bóldogságaim benned kezdődtek.
Fernandó. Bóldogságaid?
Sztella. Talám azt kezded számítani hány órát tehet ez a’ három esztendő, mellyet nálad nélkül sírás köztt tőltöttem? Ó, hagyjd-el azt Fernandó! hagyjd-el! Ha te azokat számlálod, úgy én viszont azokat fogom, a’ mellyeket karjaid köztt tőltöttem. – – Fernandó, jut még eszedbe az a’ délután, midőn legelőször láttalak a’ Bátyámnál? midőn abba a’ szobába léptél a’ hol én vóltam? ’s osztán eggyütt mentünk-ki a’ kertbe a’ gesztenye alá a’ Pavillon megett?
Fernandó. magában. Öszvetépdeli szívemet. – fenn szóval. Jól jut! jól jut!
Sztella. Mint léptél közzénk. Nem tudom, vetted é észre hogy első pillantásoddal magadra vontad figyelmetességemet: de én láttam, jól láttam, hogy szemeid engem kerestek. Ah, Fernandó! a’ Bátyám Muzsikát adott. Te elővevéd a’ Violínt, ’s mikor játszottál, szemeim szűntelen rajtad függöttek, minden rándításodat nyomoztam képedenn; ’s egyszer, egy véletlen Pauza alatt, felvetetted szemeidet, ’s rám tekintettél – rám, Fernandó! rám! – ’s szemeid öszv’akadtak az enyémekkel. Mint pirúltam-el! mint tekintettem-félre! Te azt jól láttadd, Fernandó, mert vettem észre azután, hogy sokszor elnéztél a’ Nótákonn, eltévesztetted a’ Taktust, ’s a’ Bátyám bosszankodva pisszegett. Minden hibás hangod keresztűljárta lelkemet. A’ legédesebb zavarodás vólt az az én füleimnek, édesebb mint a’ legkiesbb harmónia. A’ Világ kincséért sem néztem vólna többé rád. Felkőltem hellyemről, ’s elmentem.
Fernandó. Úgy vólt! egészenn úgy vólt – magában. Gyötrő emlékezés!
Sztella. Gyakorta csudálom magam is, mint tudlak ennyire szeretni; mint tudott minden kicsínység olly mélyen bényomúlni emlékezetembe, hogy azt olly elevenen látom még most is, mintha csak tegnap esett vólna. – Másként ó hányszor beszélltem-el azt magamnak! – – Mikor keresni jöttél, mikor Barátnémmal jöttél-végig a’ boszkétonn*
boszkétenn
, kit nálamnál hamarább ismertél, ’s ő nevemen szólított: Sztella! te pedig utánna kiáltád: Sztella! Sztella! – – Annakelőtte hangodat nem is hallottam, és még is nem látva is rá ismértem, hogy az a’ te szavad! – – – Hát mikor osztán hozzám értetek, ’s megfogtad kezemet! Ki vala akkor inkább öszvezavarva, én é, vagy te? Eggyikünk felűlmúlta a’ másikát, ’s azólta – – megjövendőlé azt a’ szegény Tercsi még akkor estve! Minden szava bételjesedett! ’s ó minő bóldogsággal éltem karjaid között! – Ha a’ szegény Tercsi még élne, most tanúja lehetne örömeimnek. Egy valósággal jó gyermek vólt szegény! Mint sírt velem mikor olly bóldog vóltam! mikor a’ Szerelem miatt vóltam olly bóldog! – Ó Fernandó, ha eljöhetett vólna velem! ha elhozhattam vólna szegényt mikor éretted mindenemet elhagyám! – –
Fernandó. Mindenedet elhagyád!!
Sztella. Nem é? Nem hagytam é el mindenemet? Vagy talám szemrevetés gyanánt veszed ezt Sztellád’ szájából? – Fernandó, éretted még mind kevés az a’ mit tettem.
Fernandó. Mind kevés, Sztella! mind kevés! és kívált Érettem! Bátyádat hagyni-el, a’, ki úgy szeretett mint a’ legjobb Atya szereti a’ maga gyermekét; a’ kinek akaratja a’ te akaratod vala! azt a’ birtokot, azt a’ pénzt, melly egészenn a’ tiéd vólt, egészenn a’ tiéd lett vólna! azt a’ hellyet a’ hol születtél, neveltettél! Társaidat! Ismerőseidet! – – Sztella, ez mind kevés Érettem!
Sztella. Értelek, Fernandó; de mik lettek vólna mind ezek énnekem tenálad nélkűl? Mi vólt mind ez nékem minekelőtte szeretni kezdettél? De bezzeg minekutánna a’ Szerelmet felébresztetted szívembenn! – Igaz, hogy magamban lévén, sokszor gondolkoztam így: miért nem bírhatom én ezt Fernandóval eggyütt? miért kellett szöknöm? miért nem lehettem a’ Fernandóé, és Fernandó az enyém, ott? nem örömest adott vólna é néki a’ Bátyám? – Nem! – ’s miért éppen szökni? – De ismét annyi mentségeket hordott-elő szívem melletted! annyit! annyit! mert az én szemem előtt Fernandó nem lehetett csak egyszer is vétkes. – Ki tudná, gondolám, a’ férfiak’ kapríszait? hát ha úgy akar bírni mint mérészsége által nyert zsákmányát? hát*
hat
ha büszkeség, hogy csak leányt, és ne tóldalékot is, kapjon? ’S belé egyvelíté magát a’ mentségek’ és vádok’ elintézésébe a’ magam’ szeretete, ’s te mindenkor ártatlannak találtattál.
Fernandó. Leroskadok!
Kati érkezik.
Kati. Nagyságos Uram, az Istenért hol múlat illyen soká? Régen fogva vannak a’ lovak, ’s a’ Nagyasszony meg’ a’ Leánya nem győzik várni Nagyságodat.
Sztella. Menj, Fernandó, késérd által őket, ’s fizessd-ki a’ Postapénzt; de mindjárt itt légy.
Kati. Hiszen a’ Nagyságos Úr is megyen. A’ Kisasszony a’ Nagyságos Úr szekerébe fogatta a’ lovakat; ’s az Inas mindent felpakkolt.
Sztella. Fernandó, ez megtévedés!
Fernandó. Mit tud ez a’ gyermek?
Kati. Mit tudok? – De bizony tudom én hogy a’ Nagyságos Úr el akar a’ Kisasszonnyal menni. Láttam én mint ismerkedtek öszve az asztalnál, láttam mint szorította-meg a’ Kisasszony’ kezét mikor elváltak egymástól. A’ Nagyságos Úrnak könnybe lábbadtak a’ szemei, ’s szólni is alíg tudott.
Sztella. megütközve. Fernandó!
Fernandó. Ne higyj neki, látod hogy gyermek.
Kati. A’ biz’ úgy van, Nagyságos Asszonyom, a’ hogy’ én mondom. A’ Nagyságos Úr el akar menni velek. Akár nézesse-meg Nagysád!
Fernandó. Hová mennék?
Sztella. Kati, hagyj magunkban.
Kati el.
Sztella. Ragadj-ki ez írtóztató kétségből! Egy szót sem hiszek e’ gyermeknek, és még is minden ízem reszket belé. – Fernandó, te meg vagy zavarva. – Nézz reám, én a’ te Sztellád vagyok!
Fernandó. félrefordúlván, megfogja kezét. Te az én Sztellám vagy.
Sztella. Fernandó, elijedek tőled.
Fernandó. Sztella, – én a’ legistentelenebb, ’s egyszersmind a’ leggyávább Teremtés vagyok. – El akarlak hagyni. – Nincs annyi bátorságom hogy mejjedbe üssem a’ kést, ’s titkonn akarom a’ mérget néked nyújtani. – Sztella! –
Sztella. Az Istenért!
Fernandó. reszkető dühösséggel. ’S hogy jajgatásod’ ne halljam, hogy ne lássam mint halsz-el, szökni akarok.
Sztella. Soha sem állom-ki.
Lerogy, de Fernandó karjába kap.
Fernandó. Sztella, kit karjaim köztt tartok! Sztella, a’ ki mindenem vagy! Sztella, – elfagyva. itt hagylak!
Sztella. csüggedö nevetéssel. Engemet?
Fernandó. fogait csikorgatván. Tégedet! – azzal az Asszonnyal, a’ kit láttál! azzal a’ Leánnyal –
Sztella. Hová mennél? illy későn –
Fernandó. – ’s az az Asszony Feleségem –
Sztella. merően néz rá, ’s karjai elhullnak.
Fernandó. – ’s az a’ gyermek Leányom! – Sztella…! – ekkor veszi észre hogy elájúlt. – Sztella! – felöleli ’s leteszi egy székenn. – Sztella! – hé! hé! hé!
Cecília és Mimi belépnek a’ sikóltásra.
Fernandó. Oda, oda az Angyal! Ó jertek, jertek, segítsetek rajta! – Cecília és Mimi igyekeznek életre hozni.
Mimi. Úgy látszik, éled!
Fernandó. Általad! Általad! – el.
Sztella. Kik ezek? kik vagytok ti? – felkél. – Hol van ő? visszaesik a’ székbe, ’s Cecíliára és Mimire néz. – Köszönöm! – Köszönöm! – Kik vagytok ti?
Cecília. Csendesedjen Nagysád! Mi vagyunk, a’ Nagysád Barátnéi!
Sztella. Barátnéim? – ’S nem mentetek-el? – Ti vagytok…? – Istenem, ki is mondá? – Ki vagy te? – – Te vagy…? – megfogja a’ Cecília kezét. Ó, meghasad szívem!
Cecília. Angyal! Angyal! Jer, hadd szorítsalak magamhoz!
Sztella. Valld-meg – ó méllyen űl itt szívére mutatván ez a’ titok! – Valld-meg – te – néki…
Cecília. Az vagyok, – Felesége!
Sztella. felugrik, ’s befogja kezeivel szemét. – ’S én. – megháborodva ’s tántorgó lépésekkel jár fel’ s alá.
Cecília. Menjünk-fel innen Nagyságos Asszonyom. A’ Nagysád Kabinetjébenn…
Sztella. Mire emlékeztetsz? Mi vólna enyém? – Irtóztató! Irtóztató! – Enyémek é e’ fák mellyeket űltettem, neveltem? – Miért válik egyszerre ismeretlenné, újjá minden a’ mit látok? – – Megvetve! – Elhagyva! – Örökre el! – – Fernandó, ah – –
Cecília. Menj, Mimi, keressd-fel az Atyádat.
Sztella. Ne! az Isten irgalmáért, ne! Állj-meg! ne menj! ne keressd! Hagyj itt – Férj! – Atya! – hagy itt! –
Cecília. Angyal!
Sztella. ’S te szeretsz? – ’s te mejjedre szorítassz? – – Nem! nem! – – Tolj félre magadtól! – – általöleli. Ó ne tolj, ne tolj! egy két percentésig még! – soká többé úgy sem vihetem.
Mimi. Nagyságos Asszonyom, kérem, jöjjön, feküdjön-le.
Sztella. Nem állhatom-ki tekinteteket. Én öntöttem mérget poharatokba! mindenteket én rablottam-el! – Ti nyomorúságbann éltetek, én pedig bóldog vóltam karjai köztt! – térdre esik előttök. Megbocsáthattok é nekem?
Cecília. Ó kelj-fel, kelj-fel! – fel akarják emelni.
Sztella. Itt fekszem, itt esdeklek, sírok, rimánykodom előttetek és az Isten előtt! Engedjetek-meg! – felugrik. – Engedjetek? Nem! Vígasztaljatok! enyhítsétek szörnyű szenvedésimet! én nem vagyok vétkes*
vétkés
! – – Te adtad őtet nékem, kegyelmes Isten! Úgy néztem őtet, mint a’ te adományodat, mint a’ te kezed’ legbecsesbb ajándékát! Ó szívem – !
Cecília. Ártatlan Lélek!
Sztella. Cecíliának nyakán függvén. Szemeidből, ajakidról életnek szavai szólanak hozzám! – Tarts! tarts! mert leroskadok! – Ó Isten, érzi ínségemet, ’s megbocsát!
Cecília. Barátném, Testvérem, térj magadhoz! csak egy szempillantásra térj magadhoz! – Higyjd-el, hogy az, a’ ki szíveinkbe öntötte ezeket a’ kínzó érzéseket, annak idejébenn enyhűlést is fog adni tudni.
Sztella. Karjaid köztt engedj meghalnom!
Cecília. Jer, édes Sztellám! –
Sztella. hosszas hallgatása után. Hagyjatok-el. Lelkemet a’ legkeservesebb gyötrelmek dúlják-öszve. – Lehetetlen elviselnem! Nem bírom-el soha! – Újobbann elcsendesedik, elmerűl, néz, felveti szemeit, meglátja Cecíliát és Mimit, felsikólt ’s elszalad.
Cecília. Menj utánna, Mimi! ne hagyjd magát.
Mimi el.
Cecília. Tekints alá egeidből gyermekeidre és az ő nyomorúságokra! – Sokat szenvedtem és nem hagytál-el. Adj újabb erőt; ’s ha a’ csomót fel lehet fejteni, szent Isten! ne tépd-el.

ÖTÖDIK FELVONÁS.
A’ Sztella Kabinetje. Hóldvilág.

Sztella.

Rámájáról fejti a’ Fernandó képét. Éjjeli Homály, végy körűl! boríts-el! vezérelj! mutassd az útat! nem tudom, nem látom hová lépek! – Mennem kell! mennem! ki! a’ széles világba! – De, hová még is? – hová? – – Kirekeszttve alkotásodból, ne múlassak é ott többé, a’ hol a’ szent Hóld fáimnak bércein ragyog, ’s kedves Eloízemnek sírját félelmes árnyékokkal veszi-körűl? azonn a’ hellyenn, hol életemnek minden kincse, minden bóldog emlékezetem lakozik? – – ’S te, a’ mellybenn olly gyakrann olvadoztam imádkozó sírássá, nékem készűlt halotti Bólt! a’ hol életemnek minden bánatja és minden öröme is alkonyodik; a’ hol úgy reménylettem, tetemeim nem sokára nyúgodtanak ’s lelkem megkönnyebbedve lebegett vólna, kedves helly! tőled is, tőled is el kelletik é válnom? tőled is el legyek é tilttva? – – általmarkolja homlokát. Hálá Istennek, megtompúltál! kiszáradt benned az agyvelő! nem foghatod-meg mit tészen eltiltódni! – Ha megfoghatnád, megkábúlná belé. – – Rajta! – ó de, szédűlni kezdek! – Isten veled, Isten veled, kedves helly! – Nem foglak többé látni! – – Nem foglak többé látni? Nem többé? – Hahh, ebbenn a’ szóban gyilkos öklelés vagyon! Nem többé! nem! – Rajta, Sztella! rajta! – megkapja a’ képet. – De téged is itt hagyjalak*
hagyjálak
? kést kap elő ’s feszegeti a’ szegeket. Ó bár elhagyna minden gondolat, minden érzés! bár valamelly buta álomban, bár könnyeimnek özönében fogyna el életem! – A’ hóld felé fordítja a’ képet. Fernandó! Fernandó! mikor legelőször közelítettél felém, midőn szívem dobogva vert éretted, nem érzetted é hűségedbe, szíved’ jóságába vetett bízakodásomat? nem érzetted é micsoda Szentség nyilt-meg néked szívembenn? ’S te vissza nem döbbentél! le nem rogytál! el nem futottál! Ártatlanságomat, nyúgodalmomat, életemet szökevény gyönyörködéseidnek szentelted-fel! eltépted azt, ’s széljelszórtad mint a’ rózsát útadonn! – – – Nemes szívű Férfi… – Nemes szívű? – Ifjúságom… arany napjaim… ’s még is illy álnoksággal bántál velem! – Feleségednek… Leányodnak… Pedig az én szívem tiszta vólt! – – Eltűnt reményem – – Sztella, hol vagy? – – A’ képet nézi. – Illy nagy! illy szeretetre méltó! – ez vólt, éppen ez a’ tekintet, melly inségembe rántott! – Útállak álnok tekintet! Menj! menj! – Illy kedves! illy hódoltató! – Nem, nem! – Álnok! – Engem? engem? – Te? – Engem? – A’ képnek méri a’ kést. Fernandó! – elfordúl, kiesik kezéből a’ kés, ’s sikóltva dől-el a’ szék mellett. – Fernandó! – haszontalan! haszontalan!
Az Inas bé.
Az Inas. Nagyságos Asszonyom, a’ lovak a’ kertajtónál várják Nagyságodat. Az ágybeli és fejér ruha fel van pakkolva. El ne felejtse Nagysád a’ pénzt.
Sztella. Vágd-le ezt!
Az Inas. a’ képet lemetszi a’ rámáról.
Sztella. Imhol a’ pénz, vedd, ’s zárd-el. – Némán körültekint. Jer! – Elmennek.
Az Ebédlő.

Fernandó.

Hagyj-el, hagyj-el! Imé, teljes mértékkel rohan megintlen rám! – Pusztán, feldúlva fekszik előttem – – mintha a’ Világ… – mintha éppen nem vólnék vétkes! – ’S ezek szegények! – – – Hahhh! nem százszorta nyomorúltabb vagyok é én mint ők? – Mit kívántok tőlem? – Mit tégyek? mit tehetek? – – ’s végtére is mi lesz ebből? – – – – Ez, meg’ amaz! – egy veszélyből a’ másikba! – végig rajta – meg’ meg’ végig! – ’s több több baj! újabb meg’ újabb veszedelem! – – Általmarkolja homlokát. – – De hát ha semmi sem lessz belőle? Se’ előre osztán, se’ hátra! se’ itt, se’ amott! – ’S ez a’ két Asszony, a’ szeretetre legméltóbb három teremtés miattam, miattam illy nyomorúlt! – ah! velem még nyomorúltabb! – – – Ó ha panaszomat kiönthetném! ha kétségbe eshetnék! ha bocsánatot nyerhetnék tőlök! – ha csak eggy órácskát*
orácskát
is tőlthétnek*
tölthetnék
bóldogító reményben! ha lebukhatnék lábaikhoz! ha kisírhatnám előttök magamat! – – – Hol vannak ők? – Sztella! Sztella hol vagy? – – Ah, hanyatt fekszel, feltekintessz az egekre, ’s ezt nyögöd: „Mit vétettem én Virágszál, hogy haragodbann öszvetördelsz? Mit vétettem én Ártatlan, hogy hozzám vezetéd ezt az Istentelent?” – – És hát te, édes Feleségem! – – – Ó minő bóldogságok eggyesűlnek engem a’ legbóldogtalanabbá tenni! – A’ szeretetre legméltóbb három Személy… tiéd! – tiéd? – tiéd? – mondhatod é tiédnek? – megfoghatod é ezt a’ hármas kibeszéllhetetlen bóldogságot? Pedig éppen ez az, a’ mi így fojtogat, a’ mi így öldököl! – Egészen magának kíván mind ez, mind amaz! – hát én, mit mondok? Ah, itt be van az út zárva! – – Ki mérhetné-meg ezt a’ szörnyű mélységet! – – Szegény, oda lessz egészenn! Sztella, oda lészessz! Mit rablottam-el tőled Sztella! – – És még is olly hideg… – – felveszi a’ pistolyt az asztalról. – Ez nem fog ártani. – meg-tőlti.
Cecília be.
Cecília. Mint van a’ dolog, Édesem? – elijed a’ pistolytól. – Útra készíted?
Fernandó. leteszi.
Cecília. Barátom, a’mint látom csendesebb vagy. Szólhatok veled?
Fernandó. Mit akarsz, Cili? mit akarsz édes Feleségem?
Cecília. Ne nevezz így míg elvégzem beszédemet. – Fernandó,*
Fernandó.
nagyonn öszvebomlottunk; nem lehetne é szépen kifejteni a’ csomót? Hallgass minden erőszakos szándékról; én eleget szenvedtem, hozzá szoktam a’ nyomorgáshoz. Értessz, Fernandó?
Fernandó. Hallom szavaidat.
Cecília. Adj útat nekik szívedhez. – Én csak Asszony, egy gyámoltalan, öszveroncsolt Asszony vagyok, de végezésem*
vegezésem
mellől nehéz eltántorítani. – Fernandó,… higyj-meg engem… Elhagylak!
Fernandó. élesenn. Ó miért is ne?
Cecília. Azt gondolod, hogy mikor azt akarjuk elhagyni a’ kit szeretünk, kapufélfától kell vennünk búcsút.
Fernandó. Cili!
Cecília. Nem hányok szemedre semmit; kérlek, hallgass végig. Eddig szűntelen keseregtem elmaradásomonn, azonn agódtam a’ mit megváltoztatnom nem lehetett. Imé, rád, akadék. Látásod új életet, új erőt lehellt belém. Fernandó! tapasztalom, érzem, hogy az én szeretetem teerántad nem az a’ hevesség, a’ mellyel Leány szereti Kedvesét; nem az, a’ melly kész mindent feláldozni, hogy szeretett tárgyát bírhassa; nem Fernandó, az én szívem teli van veled; a’ te Cilid néked Feleséged nem Szeretőd; ’s kész, erántad égő szeretetéből, magáról, a’ te szeretetedről is lemondani.
Fernandó. Egy szót se, Cili! egy szót se többé.
Cecília. Fernandó, te tűzben vagy!
Fernandó. Ó ne kínozz!
Cecília. Néked bóldognak kell lenned. Én megelégszem azzal a’ szerencsével hogy Mimi Leányom, hogy te Barátom lészel. Nem válunk-el egymástól, de nem leszünk eggyütt. Tőled távolnyira magánosan fogok Mimim’ társaságábann élni, ’s tanúja leszek bóldogságodnak. Bíztosod leszek és Meghitted, ’s kebelemben fogod lerakni életednek mind örömeit, mind gondjaid. Leveleid légyenek minden vígasztalásom; te pedig úgy fogod nézni az enyémeket mint barátságos Látogatókat. ’S így enyém maradsz, nem fogsz bujkálni a’ szegény Sztellával, ’s közöttünk szíves forró barátság lessz. Jer, Fernandó, adj kezet hogy e’mellett maradunk.
Fernandó. Az, a’ mit mondassz, tréfának igen éles, valóságnak hihetetlen. Hangzani szépen hangzik: de ki nem látja hogy megcsalod magad, gyötrelmes érzésidet nagy lelked’ képzelményeivel altatván. Nem, jó Cili! nem! te örökre enyém vagy, ’s örökre tiéd maradok én is. Ne kívánd hogy a’ sok Azért Mert-eket előhordjam; az a’ sok Mert annyi meg’ annyi hazugság! Én tiéd maradok!
Cecília. Jó! ’s a’ szegény Sztella? – Mit fog ez az Angyal csinálni?
Fernandó. néma tébolygás köztt jár fel ’s alá.
Cecília. Mellyikünk csalja-meg magát? mellyikünk altatja-el gyötrelmeit haszontalan, szívből nem eredő, nem érzett vígasztalásokkal? Ó Férfiak, ismerjétek magatokat!
Fernandó. Bizonyosan Te! Sztella elgyengűlt, öszve van tördelve; ő nem viszi soká; elválva tőlünk annál hamarább általesik rővid szenvedéseinn! Ne törődj rajta, kedves Feleségem.
Cecília. Nyomorúságának igen is kedves lenne a’ magánosság; kedves az ő érzékeny jó szívének annak elképzelése, hogy bennünket eggyesűlve láthat. Most is vádolja Szegény magát szerencsétlenségem miatt; ’s még szerencsétlenebbnek fogna engem gondolni mint vólnék, mert bánatomat a’ magáéról mérsékelné. Az Angyal nem élhetne csendesen, nem szerethetne téged, ha látná hogy birtokod ragadomány. Jobb nékünk…
Fernandó. Hagyjd őtet, Cili, Klastromban fogja tőlteni rövid napjait.
Cecília. Hát ha ismét azt kérdem, mért kell neki Klastromba zárkozni? Mit vétett ő, hogy legszebb esztendeit, az érlelt reménység’ esztendeit, bánat között tőltse? hogy csüggedezve nézze közelgető végét? hogy elhagyja ezt a’ szép Világot? hogy azt hagyja-el ebben a’ szép Világbann ,a’ kit olly hévvel szeret? azt, a’ ki őtet… valld-meg, Fernandó, hasonló hévvel szereti?
Fernandó. Mik ezek? – Hahhh! Gonosz lélek jelent é meg Feleségem’ képébenn állhatatlanságomat bosszúlni? Mit hányod ide s’ tova a’ legiszonyotosbb kínok köztt szívemet? Mért téped-el azt a’ mi széljel van tépve? Nem eléggé vagyok é öszveroncsolva, öszvetördelve? Hagyj annak a’ Bosszúlónak a’ ki felemelt vesszővel vár – ’s az Isten irgalmazzon néktek! – Egy székbe veti magát.
Cecília. hozzá áll ’s megfogja kezét. Egyszer vólt egy Gróf. –
Fernandó. fel akar kelni, de Cecilia ellenzi.
Cecília. Egy Gróf. Ez a’ Gróf kegyes áhítatosságból elment a’ Szent-főldre, ’s feleségét, házanépét, jószágát, barátjait mind itthon hagyá. –
Fernandó. Mit akarsz ezzel, Cili!
Cecília. A’ Gróf egy jólelkű ember vólt. Híven szerette Feleségét, búcsút vett tőle, rá bízta egész házát, ’s elindúlt. Sok főldet tengert bejárt, megvítt a’ Pogányokkal, s’ rabságba esett. Gazdájának leánya megszánta nyomorúságát, felóldozta bilincseit, s’ elszökött vele. Szolga képében késérte minden veszély köztt a’ Grófot. – Meg vala a’ Békesség, ’s a’ Gróf haza tért elhagyott Feleségéhez. – – ’S hát a’ Leány? – A’ Gróf igaz ember vólt, ’s nem hagyta-el a’ Leányt. – A’ szegény Grófné a’ ki Férjének távolléte alatt szüntelen sírt, elébe megyen az Urának*
Uránák
, ’s hű karjai közzé fogadja. Sorba nézi a’ sok Lovászt, paripát, rablott zsákmányokat*
zsákmanyokat
; a’ sok aranyat, ezüstöt, drága köveket, mellyekkel fel fogja ékesíteni lakó hajlékit, és a’ mellyekből majd Rokoninak ’s Szomszédinak is kedveskedhetik. – Édes Feleségem, úgymond a’ Gróf, a’ legbecsesbb még hátra van. – Ki az, kérdé a’ Grófné; a’ ki amott fátyol alatt jön a’ hátramaradott Cselédekkel? – Szemérmesen lépett-le a’ lóról a’ Leány. – Imé, monda a’ Gróf, megfogván a’ Leány kezét, ’s feléje vezetvén Feleségének, nézzd mindezeket, meg’ őtet, ’s vedd-el őtet az én kezemből, az ő kezéből pedig engem*
engém
! Ő vette-le lábaimról a’ béklyót, ő tett hajóra, ő szabadított-meg, ő viselte gondomat! – – – „’S mit adjak néki ennyi jótételért*
jótetélért
?” – – – Imhol maga! jutalmazzd-meg a’ hogy’ érdemli.
Fernandó. leborúl az asztal felett, ’s fuldokva sír.
Cecília. Nyakába borúlva, ’s temérdek könny között monda ekkoronn a’ Grófné: Vedd mind azt a’ mit adhatok! Vedd felét annak a’ mi egészenn tiéd! Vedd egészenn! Hagyjd nékem egészenn! Osztozás nélkűl bírjuk mind ketten őtet! ’S lerogyván lábához így kiáltottanak: Tiéid vagyunk! Megkapták kezét, karjain függöttek, ’s az Isten gyönyörködve nézett-le rájok a’ magos egekből, főldi szentséges Hellytartója pedig megáldotta kötéseket; ’s bóldogságokat, szereteteket, egy ház, egy nyoszolya, egy sír zárta magába.
Fernandó. Szent Isten, a’ ki Angyalt kűldessz hozzánk az inség’ napjaibann, adj erőt eltűrni az illy jelenségek’ szörnyűségeit is! – – Cili! Feleségem! – eldől.
Cecília. megnyitja a’ Kabinet ajtaját. Sztella!
Sztella. elaléltan jön-elő, ’s általöleli. Isten! Isten!
Fernandó. Felugrik ’s menni akar.
Cecília. nem ereszti. – Sztella! Vedd felét*
felet
annak a’ mi egészen tiéd! – te mentetted-meg őtet! – te mentetted-meg őtet önnön magától! – te adod őtet vissza nekem!
Fernandó. Sztella! – – rá hajlik.
Sztella. Mi lessz ebből? mit akartok? Nem foghatom-meg!
Cecília. De érzed.*
De érzed
Sztella. általölelvén Fernandót. Szabad?
Cecília. Fernandóhoz. Állhatatlan, köszönd most hogy nem eresztettelek!
Sztella. kiterjesztett karral rohanván Cecíliára. Ó te…
Fernandó. mind a’ kettőt eggyüvé ölelvén. Enyémek! Édeseim!
Sztella. karjára simúlván. Ah! tiéd vagyok! tiéd vagyok!
Cecília. karjára simúlván ’s megölelvén. Mind ketten tiéid vagyunk!



9.
A’
VAK LANTOS.

regéje a’ hajdani kornak.
veit wéber után.

Ajánlás.
A’ Barátság’ kezeiből a’ rétvirágkoszorú is kedves. – RÁJNIS, kinek fürtjeit rég’ ólta Virgíl’ sírján nevekedett borostyángallyak övedzik, vedd ezt Barátodtól, ’s szeressd!

________________

Éj és Nap küszdött az ég’ bírtokáért. Hidegen szürkűlt a’ Hajnal Morninak környéke felett. Nedves köd gőzölgött-ki a’ főld’ kebeléből, ’s formátlan felleggé állt-eggyüvé. A’ virradás’ álmatlan őrje egynehány ízbenn elrikóltotta már a’ megyének a’ Jó reggelt! ’s Ulfár, a’ vak Lantos, eldőlve eggy rossz karszéken, csendetlen álmából riadt-fel, ’s előkiáltotta fiját. „Rinold! – így nyüzsögött alíg érthető szava – „fiam Rinold! Nem felel! – Még sem vólna é itt? – Már a’ kakas jelenti a’ hajnal’ hasadtát; a’ híves reggeli szellő hidegen búvik-keresztűl rongyollott köntösömön, ’s Rinold még sincs itt! – Ó csak valamelly veszély ne tartóztassa Atyjának viskójától! Ó csak e’ kevés ősz hajat ne kelljen még kitépnem meghidegűltt tetemei felett!” –
Így tépelődött az Öreg, midőn a’ vityilló’ retesze megnyillott, ’s eggy páncélba őltözött fiatal férfi eggy deli tekintetű Hőlggyel lépett-bé. Rinóld vala a’ Legény; a’ deli tekintetű Hőlgy Alvína, Dorglásznak gyermeke, Morninak Királyáé.
Te vagy, édes Rinoldom? – kérdé Ulfár; ’s kiterjesztette feléje reszkető karjait.
Rinold. Én vagyok, édes Atyám!
Ulfár. Soká késtél; de, reménylem, semmi veszély nem ért?
Rinold. Nem, Atyám! – az Udvarban múlattam tovább, mint kellett vala.
Ulfár. Máskor nem hörgöttél így! – – Nem vagy rosszúl?
Rinold. Nem vagyok, édes Atyám! egyedűl a’ sebes nyargalás fárasztott-meg.
Ulfár. Pihend-ki magad’ egy kevéssé; azután vetkeztess-le, ’s vezess ágyamhoz. Itt a’ karszéken nyomorúltúl fetrengettem.
Alvina. Szegény Öreg! – ímé ezt mind miattam kellett szenvednie!
Rinold intett Alvínának, hogy hallgasson.
Ulfár. Mit mondassz, Fiam?
Rinold. Semmit sem mondtam, édes Atyám!
Ulfár. Semmit é? – ’s nem vólt é eggy hitvány szavad, a’ mivel Atyádat szánd? nem é egy csókod, a’ mivel idvezljél?
Rinold. Elébb a’ veréjtéket száraztom-fel homlokomról, édes Atyám!
Ulfár. Az eddig nem hátráltatott, engem mindjárást megölelni; soha sem késtél te egyébkor forró csókjaiddal bizonyítani, hogy legfőbb kincsed én vagyok.
Halkal monda ekkoron Rinold Alvínának:
„Bár csak kibújhatnék hamar ebből az alkalmatlan páncélból*
pancélból
, külömben észre-veszi rajtam!”
Ulfár. ’S nem felelsz ? – Nem vagy te Rinold, Idegen! ha bár hangzatod a’ Rinoldéhoz hasonlít is.
Rinold. De biz’ az vagyok, édes Atyám! – én vagyok a’ te Rinoldod.
Ulfár. Haszontalann igyekszel azt vélem elhitetni, Idegen! Nem vagy te Rinold! Az én kedves Fiam nem hagyta vólna illy soká kóldúlni egy csókjáért szegény Atyját; nem űzne, hidegen ’s kemény szívvel, tréfát atyai érzésimből; nem késne egyébkori szeretete felől újolag meggyőzni. – Idegen, akár ki vagy, ne múlassd magadat eggy Öregnek évődésével, a’ ki gyermekét kimondhatatlanúl szereti!
Rinold. Alvína, tépd-le, tépd-le rólam ezt az átkozott őltözetet. – Atyám, mért akarod elhitetni magaddal, hogy én nem vagyok fiad?
Ulfár. Te a’ Rinold szavát igen szerencsésen tudod hímezni, Idegen! szintén felhevűlésének dadogásáig: de szeretetét hijába hímezed; az eggyetlen a’ maga nemébenn; nincs senki a’ ki azt hímezni tudja.
Alvina. (halkal) Rinold, ez az édes esdeklés egészen meghatotta szívemet.
Ulfár. Idegen, te talám azt nem tudod meg-fogni, hogy én miként kétségeskedhetem az eránt, ha igazánn idegen vagy é? Tudjad tehát, hogy én szemeimet ujjaimban hordom; hogy vak vagyok. Békével tűrtem mindekkoráig veszteségemet: de most kéntelen vagyok kifakadni, mert nem láthatom, ha igazánn idegen é a’ ki itt jár és szóll? vagy talám fiamnak szíve hidegűlt-el Atyja eránt.
Alvina. Érdemetlen vólnék szeretetedre, Rinóld, ha megengedném, hogy jó Atyád még tovább várakozzék csókod után.
Heves ölelésekkel szorítá ekkor az Atyját magához Rinold, ’s így szóllott: Atyám! nem a’ te Rinoldod’ csókjai é ezek?
Ulfár. Újabb csalódás! – A’ csók, fiam, a’ tiéd: de nem a’ tiéd az alak. Nem mellyvasat öleltek é által rajtad karjaim? Nem vas kesztyű nyomódott é hidegen nyakamhoz? Kard csördűl-meg óldalaldon? Fejedet sisak borítja-el. – Ha jó ember vagy, a’ ki velem kötődöl, Idegen, vedd-le a’ sisakot, hadd tapogassam-meg arcúlatodat; hadd ismérjek a’ fiamra.
Hírtelen kapta-le fejéről a’ sisakot Rinold, ’s a’ jámbor, agg Lantos gyengédeden tapogatta végig arcúlatját. – „Ez a’ Rinold álló homloka – így szóllott; – ez az ő deli orra, ez az ő dagadt metszésű szája , domború álla, lágy hajai!” Megörűlve ölelte-által Rinoldot; tüzesen csókolta sokáig: de ki-száradt szemeiből nem folytak örömet nevelő könnyek.
Mennyei Szerelem! – így kiálta-fel Alvína. – Öreg, néked Menyed, Rinoldnak felesége lenni, olly szerencse, melly minden Reményt meg-pirít, minden kívánságot felűlhalad!
„Fiam vagy! – monda Ulfár, bé-nőtt mejjére támasztván Rinoldnak fejét, – de ne hagyj tovább kétségben, beszélld-el, mit keres rajtad ez az idegen őltözet? Miért vetéd-le a’ Lantos ruháját, ’s mért bujtál ebbe? Mért cseréltél lanttal kardot?
Rinold. Hogy azt nyerhessem-el, a’ ki velem eggyütt öleli-által térdeidet, ’s atyai áldásodért esdeklik!
Ulfár. Mi ez? Micsoda gyenge asszonyszáj nyomja csókját töpörödött bőrű kezemre? Micsoda puha karok ölelik térdeimet? – Rinold, mit csináltál?
Rinold. Erővel hoztam-el azt a’ Leányt, a’ ki szeret –
Alvina. Érzette ő, hogy egyedűl Rinold az a’ férfi, a’ ki által bóldoggá lehet: ’s ímé áldásodért esdeklik, édes Atyám!
Ulfár. Ó mit használhat néktek az én áldásom, midőn a’ Természet átkot kiált tettetekre?
Rinold. Átkot, Atyám?
Ulfár.*
Ulfar
Ó! átkot, Fiam! – Ez az átok ért engemet; Jaj nékem, ha téged is ez ér!
Rinold. Alvína, mit tettünk?
Alvina. A’ mit Természet és Szerelem hagytanak; a’ mit megtettünk vólna, ha ég főld ellenünk támadt vólna is!
Rinold. Ha nap és hóld megsetétűlt vólna is felettünk; ha a’ Menny mind nékünk szegzette vólna is villámait!
Alvina. A’ mit még akkor is szentnek kiáltunk, midőn haldokló szájaink egymáson hidegűlnek-el!
Ulfár. Gyermekeim, jertek mejjemre, ’s vegyétek áldásomat. Nincs olly átok, melly benneteket illyetén szerelem mellet bóldogtalanokká tehessen. Érzéseim nem lelnek szót; keressétek azt a’ kevesebbé heves illetődésnél. Ez a’ csókom váljon áldássá felettetek!
Alvina. Szent Öreg! Ó be igazat monda Szívem, midőn azt jövendőlte, hogy bóldogabb leszek, ha majd te hívsz leányodnak, mint míglen még Királynak leánya vóltam.
Ulfár. Hogyan? Királynak leánya vóltál?
Alvina. Igen is; a’ Dorglász leánya, a’ Mornii Királyé.
Ulfár. Te a’ Dorglász leánya? – Visszavonom áldásomat! – – O Rinold, Rinold! megástad az atyád sírját!
Rinold. Miként ástam vólna meg azt, Atyám ?
Ulfár. Félre, félre, karjaim közzűl! nem lehetsz te Rinold! nem lehetsz te Ulfárnak engedelmes gyermeke! Elfelejthetted vólna é külömben tanításit, intésit, hogy eggy annyira megszomorodott Atyának szívén, mint a’ Dorglászé, legdrágább kincsének elrablásával új sebet döfj? – Eggy hozzád hasonló születésű Hőlgynek elrablása is vétek lett vólna, de még is ollyatén, mellynek undokságától megtisztíthatna a’ szíves megbánás: de a’ Dorglász leányát elrablani, megbocsáthatatlan atyagyilkosság!
Rinold. Atyám, fiad az, a’ ki lábaid előtt esedezik megbocsátásért.
Ulfár. Félre! Nem Fiú’ szava az, a’ mit hallok; hanem egy Farkasé, a’ ki egyenesen az akolból jön eggy ártatlan báránnyal. Orgazdája légyek é zsákmányodnak? Illy ocsmány tettel fertéztessem é meg agg napjaimat?
Rinold. Ó Atyám, Atyám!
Ulfár. Félre! nem ismérlek!
Rinold. Engedj-meg, Atyám, engedj-meg, és szeress ismét! – Nem szóllassz? – Árva a’ te Rinoldod, ha tőle elvonod szeretetedet! Eggy olly lépésnek kell é rám vonni az atyai átkot, mellyre ifjúság, szerelem, hírtelenkedés ragadtak-el? eggy olly lépésnek é, melly, ha azt a’ mit loptam, vissz’adám, halálomat vonná maga utánn? – Alvína, te sírsz? – Ó ne sírj! Minden könycsepped átok, bosszús átok énnékem. Ne sírj, hogy hármas átok ne szálljon reám! már rajtam kettős van; az Ulfár és a’ Dorglász átka!
Alvina. Ne téged érjen az, ha rád Ulfár is azt kiált! – De, te kiáltanál é átkot ránk, Szerelmesekre, Lantos! te é, ki, a’ mint Rinold beszélli, magad is szerettél, – űldöztetve szerettél? – a’ ki a’ szerelem’ titkait, az ő jajját és bóldogságát, isméred? – a’ ki kedvesednek sápadt arcúlatjáról sokszor leszoptad a’ bánat’ cseppjeit? – a’ ki tudod, a’ ki hallgatott Szerelem’ első csókja melly kibeszéllhetetlen édességet nyújt! melly kibeszéllhetetlenebbeket ígér! – Lantos, az ezekre való emlékezet légyen szószóllóm, és az a’ vallástétel, hogy tettünknek elkövetésére Alvína vette fiadat! A’ te megeggyezésed nélkűl bú és siralom lesznek éjjeli társaim, a’ halál lessz mátkám, mert Rinold megesküdt hogy férjem nem lessz, ha benne meg nem eggyezel.
Ulfár. Igaz ez, Rinold? – Fiam? – –
Rinold Atyjának lábaihoz borúlt-le, ’s örvendő hanggal sikóltott-fel: Atyám, megbocsátassz?
Ulfár. Mit nem bocsátana-meg Ulfár az ő Rinoldjának? – Sokáig gátlották a’ Szerelmesek’ forró csókjai az Öreg’ szavait; végre elővevé Rinoldjának jobbját, ’s az Alvína kezébe szorította, ’s ezt dadogá: Királyi Hőlgy, vedd az ő jobbját! Inség az, és bánat, a’ mit néki kikészítésűl adtam: a’ te mátkaékességed az Atyád’ könnyei: de még se csüggedjetek-el; szeressétek úgy egymást, mint mostan, és soha sem fog közelíthetni lakástokhoz a’ nyomorúság. – De, Rinold, beszélld-elő most szerelmed’ történeteit, minden titkolózás nélkűl. Ha ezek a’ kiasszott szemek téged láthatnának, minden nyomon kiismérnék hol hallgatsz-el valamit: de így – (ekkor mejjére tette kezét) – szíved’ dobogása árúl-el, ha valamit majd másképpen mondassz, mint történt.
Rinold. Feltehetnéd é azt Rinold felől, Atyám?
Ulfár. Feltehettem é hogy szerelmét előttem, leg-első barátja előtt, elfogja titkolni?
Rinold. Bocsáss-meg, Atyám! kérlek, bocsáss-meg!
Ulfár. Már megbocsátottam. – Beszélld-elő, mikor támadt szívedben szerelem a’ Királyi Hőlgy eránt?
Rinold. Első meglátásakor! – Tizennegyedik hava múlik most, hogy magaddal a’ királyi várba vivél, és hogy a’ Király előtt legelőször dallottam. Jut é eszedbe, Atyám, millyen tiszta vólt szavam egy darabig; millyen bátran, millyen félelem nélkűl énekeltem, ujjaim millyetén gyors szökéseket tettek lantomnak ezüst húrjain, – ’s mint akadt-el osztán egyszerre szavam; mint kezdtem tétovázni, ’s kezeim miként hullottak-le húrjaimról! – Akkor látálak-meg tégedet, kellemes Királyi Hőlgy; a’ te szép nagy kék szemeid képemen nyúgodtak: az enyémek pedig elszégyenűlve süllyedtek alá. – – El nem tudtam végezni a’ dalt; lopva csúsztam az ácsorgó csoport közzé. – Akkor hinté szívembe Alvína a’ szerelem’ magvát: te pedig, Atyám, érésre hoztad azt!
Ulfár. Én é, Rinold ?
Rinold. Haza jövén, a’ régenn ismért Udvarnokok felől tudakoltál; ’s egyszer azt a’ kérdést is tetted, mellyet soha sem fogok elfelejteni, ha láttam é közelről a’ szép királyi Leányt, ’s el tudnám é beszélleni, millyen ő? – Atyám, ha akkor láthattad vólna Rinoldot, homlokán láttad vólna rajzolva szerelme’ vallástételét. Elbeszélltem; millyen Alvína; csonkánn ugyan, és híjánosann: azt a’ legtanúltabb festő sem tudná lefesteni; a’ legelső Lantos sem tudná énekelni érdeméhez képest*
kepést
. – A’ festő’ szeme sokat lát: de a’ Szerelmesé elől egy tagvonás sem veszhet-el; és még is, sem festeni, sem magyarázni, nem tud. Ki kívánna tökélletes magyarázatot egy Részegtől? pedig ki lehet részegebb, mint Rinold vólt, midőn Alvínát először látta.
Alvina. (Általölelvén az Ulfár nyakát.) Atyám, a’ te Rinoldod csapodárkodik.
Ulfár.*
Úlfár
Nem, édes Gyermekem! azt mutatja orcáid’ tüze, hogy igaz, a’ mit mond.
Rinold. Ezen előbeszéllés nevelte a’ Szerelem’ magvát szívemben megért vetéssé; akkor vesztettem-el örökre előbbi vígságomat; gondatlan lettem hagyomásid’ teljesítéseire, édes Atyám! gondatlan ápolgatásodra is. Sokszor vádoltam magamat ezekért, midőn álmatlanúl tőltöttem az éjeket, ’s a’ nagy hízak, egy Királyi Hőlgye és egy szegény Lantos fija közt, puha párnámat kővé keményítette.
Alvina. Ne hidd, Rinold, hogy selyem vánkosaimonn én puhábban feküdtem. Mindég közzém és az álom közzé állott képed; mindég hallottam szavadat; ’s annál csendetlenebbek levének éjeim, minél tovább haladt az a’ reményem, hogy téged nem sokára megint meglátlak, ’s megcsalódtam. Sokára megint megláttalak. Akaratom nélkűl is oda fordúltak szemeim egyszerre a’ hol te állottál; arra mentem vólna, ’s karkötőm megakadt az ajtóbann, ’s széljelperegtek gyöngyei.
Rinold. ’S az ifjú Udvarnokok és Lantverők egymást tolva szaladtak feléd felvenni a’ karkötőt; köztök vóltam én is, ’s már éppen hozzá nyúltam vólna, midőn egy cinagár Udvarnok előmbe kapott; jól óldalba döftem azt, hogy felejtette a’ felvevést, ’s én adtam kezedbe; ’s szemednek köszönő pillantása, szelíd és kies, mint a’ legelső napfény tavasszal, enyém lett! – Szédelgő örömmel tértem-vissza alacsony kunyhónkba, ’s a’ Remény – ez a’ szirteketontó csákány! – – eloszlatta minden gyötrő csüggedésemet. Ezután vídám súgárokkal sütött rám a’ nap újólag*
újolag
, ’s forrásunk’ vize, melly ezelőtt poshadt vala ínyemnek, ’s keserű, mint az üröm, tej és mézízt kapott megintlen. Mindég víg dalokat éneklettem ekkor lantom’ zengése mellett, a’ bóldog Szerelem’ dalait; de még kerűlt az álom; – azok az örömek, mellyekkel az arany Remény kecsegtetett, elűzték azt szemeim elől. Eggy illyetén álmatlan éjszaka’ felmásztam viskónk’ héjázatjára; ’s egy ponyvábann, mellyhez annakelőtte hozzá sem nyúltam vólt, eggy egész bajnoköltözetet leltem. –
Ulfár. Az az én kedves barátomnak, a’ vitéz Beldornak őltözete. Itt hólt-meg szegény, karjaim között.
Rinold. Magamra próbáltam, ’s úgy tetszett hogy igen jól áll. – Békét hagytam néki nappal: de éjjelenként felőltögettem magamra; elővettem a’ kardot, ’s a’ fák lefüggő ágai köztt vagdalkoztam véle. Néha a’ körűltünk legelő lovak közzűl eggyet kifogtam, rá vetettem a’ kantárt melly a’ ponyvában vólt, ’s ha a’ hóld tisztán fénylett, láncsámmal a’ fák’ kérgeire festett karimákat tanúlgattam döfölni. – Tíz hónapig űztem ezt. Akkor tájban történtek ezek, midőn Than Esztmer a’ maga gyakorlott lovai közzűl eggyet nékem ajándékozott. Úgy néztem ezt a’ lovat, mint bizonyos jelt az eránt, hogy az ég szándékomat bóldogítani akarja.
Alvina. De mért jöttél olly ritkánn akkor az Udvarhoz, édes Rinoldom?
Rinold. A’ mi kedves Atyánk betegeskedett; őtet kelle ápolgatnom.
Alvina. Azok a’ napok vóltak életemnek legbúsabb napjai. Ah Rinold, nem hittem akkor, hogy a’ leg-bóldogabbak olly közel vannak már! A’ Vitézjátékban, mellyet az Atyám tartott, azt hittem, hogy te is megjelensz: azonban. –
Rinold. És meg is jelentem’, édes Hőlgyem. – Az Atyám hívást kapott, hogy jelenne-meg velem eggyütt; ’s alíg tért-visssza a’ Hívogató, midőn nálam el vala*
elvala
végezve, hogy akármi érjen bár, bajnokruhában megjelenek, és a’ jutalomért küszdeni fogok. Hírtelen tehát beteggé tevém magamat. A’ jó Atyám nem akart nálam nélkűl menni: de engedett végre sok rimánykodásimnak; ’s oda vezettette magát a’ szomszédunk által. Én, mihelyt lábát kivonta, fel az ágyból! előszedtem az őltözetet, noha rozsdás vólt, ’s a’ penyész egészen ellepte; beléje bújtam, fejemre kólcsoltam sisakomat, felűltem lovamra, ’s nyargalva mentem az Udvarhoz. Utólértem az Atyámat. Úgy vólt, mintha valamelly láthatatlan erő vont vólna le a’ lóról, hogy áldását kérjem. Nem mertem magamat előtte kinyilatkoztatni: de ha le nem szálltam is a’ lóról, csak ugyan szóllottam véle. – Jó Öreg! mondám, mit gondolsz, nem megyek é későn?
Ulfár. Hogy nem ismértem rád szavadról?
Rinold. Szám a’ Sisak’ ellenzője miatt egészen idegen hangot ejtett. – Ezt adtad válaszúl: A’ bátor Legény soha sem jő későn. Jó jelenségnek vettem azt, ’s örűlve vágtattam elődbe. A’ mint a’ sarampóhoz értem, minden Lovagok elkezdtek kacagni, ’s ellenzették bébocsátásomat, mert azt vélték hogy bosszantásokra jöttem. De az eggyik, a’ ki éppen mellettem állott vala, azt sugta fülébe Pajtásának, hogy jószületésű Lovagnak kell lennem, a’ ki bizonyosan csak valamelly fogadás miatt jelent-meg illy dísztelenűl, mert karomról látta függeni a’ fogadás’ láncát.(20
A’ Lovagok, hogy fogadásaikra minden lépten megemlékezzenek, mejjvasokonn, vagy páncéljokonn, egy csörgő láncot hordtak, mindaddig, míg fogadások bételjesedett.
) Szájról szájra ment a’ csoportbann a’ mint ez monda, ’s béeresztettek a’sarampón, ’s a’ hellyett, hogy elejintén kacagtak felettem, most mindenek tiszteltetésemen vetekedtek. Megfújták a’ trombitákat, ’s szívem mejjvasomat erősen verte. – Mérész tettemnek esztelenségét most kezdtem a’ maga valóságos alakjábann ismérni. Akkor kilépett Alvína a’ folyosóra, ’s eloszlott félelmem. Hozzá fogtunk a’ szurkáláshoz. Egy tisztes, cifra címerű Lovag általellenbe állott velem; néki szaladtunk egymásnak, ’s szerelmem, nem pedig karom, kiveté a’ nyeregből. A’ szerencsés kezdet elbátorított. Még öt Lovagot terítettem a’ fövenyre. – Végre az Atyád nyúlt láncsához.
Ulfár. Jól említem micsoda zsibongás támadt akkor a’ Lantosok között. Egynémelyek téged vakmerő, goromba fickónak neveztek, a’ ki nem átall olly fő rendű Lovagokkal, és még a’ Királlyal is, vetélkedni: mások ismét azt állították, hogy a’ pályapiacon nincs sem Úr, sem szegény; és hogy a’ vitéz ember senkit sem tartozik magánál nagyobb embernek ismérni azon kívűl, a’ ki még vitézebb. Én az utóbbiakkal tartottam.
Rinold. Néki futottunk egymásnak: de midőnn eggyüvé értünk, hírtelen l’eresztettem láncsámat, ’s a’ Király’ döfését mejjvasommal fogtam-fel; mert azt állítottam, hogy nem fog gyaláztomra válni, ha ő győz-meg. – De erősenn űltem még is nyergemenn, ’s örvendetes trombitaszó riadozott mindenfelé.
Alvina. Füleimnek a’ vólt a’ legkedvesebb diadalmi zaj! – Olly érzéssel szerettelek téged már azelőtt is, mellynek nem tudok nevet adni: de a’ miólta így megkémélted az Atyámat, még forróban szerettelek!
Ulfár. A’ vér nem válhat vízzé! Én is ugyanazt érzettem. De gondolatlan, heves Fiam! hát ha az első öszv’ütődéssel legottan kivetődtél vólna a’ nyeregből?
Rinold. Elszégyenűlve hagytam vólna ott a’ küszdést, ’s ezt az esetet Őrző-angyalom intésének vettem vólna, hogy ne mérészeljek sorsom felett héjázni. – Ekkor a’ Vagdalkozás következett-bé. –
Alvina. ’S engem újabb rettegés szállott-meg, látván, hogy ellened Lutkyn készűl, az Atyám udvarának legelső Bajnokja: de, ó be hamar oda leve rettegésem! Dühödten mentél neki; nem gondoltál szabdalásival; ’s csak hamar kéntelen vólt megadni magát. – Ekkor meghallám némelly Csélcsapók’ aggatózásokat, hogy te nem a’ küszdés’ törvényei szerint bánsz kardoddal, hanem úgy, mint a’ ki fát aprít. – – Lutkyn a’ pályatéren hagya. Utánna senki sem mert beléd fogni, ’s a’ küszdés’ Biráji néked ítélték az első jutalmat. Szívem’ öröme felűlhaladott minden kinyomást.
Ulfár. Édes bátor gyermekem! valld-ki, mit érzettél akkor?
Rinold. Megtompúltam. De nem a’ dicsőség, nem a’ drága jutalom ragadtak a’ megtompúlásig: hanem egyedűl annak képzelése, hogy azt Alvínának kezéből nyerem.
Alvina. Hát én millyetén nyughatatlansággal várám azt a’ percentést, mellyben nyakadba függeszthessem azt!
Rinold. ’S mint zengett osztán füleimbenn édes szavad: „Vitéz Lovag! vedd egy Hőlgynek kezéből a’ Küszdés’ jutalmát; ’s hidd-el, hogy azt szívesebb örömmel egy Diadalmasnak sem akasztotta még nyakába.”
Alvina. Jól láttam, mint reszkettél lábaim előtt térdelvén; hallottam, mint tört-által sisakod’ ellenzőjén foldokló lélekzeted; ’s láttam, mint ingott ide ’s tova karodonn a’ lánc!
Rinold. Úgy is fel vólt zajdúlva szívem, hogy nem tudtam mit csináljak. Mert midőn ezt mondád: Lovag, kérlek, fedezzd-fel arcúlatodat, hogy ismérhessünk, alíg tudtam ezt felelni: „Fogadásom nem engedi, hogy eggynél többnek nyilatkoztassam-ki magamat: mindazáltal hogy lássad, szép királyi Hőlgy! hogy a’ jutalom nem jutott Érdemtelennek, szobádban, ha akarod, ki légyek, megmutatom.”
Ulfár. ’S be bocsáttattál?
Rinold. Be ám!
Ulfár. ’S…?
Alvina. Ó édes Atyám, ne kívánj arról magyarázatot, a’ mit leányod’ szíve érzett, midőn kedves Lantosára ismért! Csak az a’ nyelv tudja festeni a’ bóldogított Szerelem’ édességeit, melly a’ Menny’ bóldogságát festheti!
Rinold. Hát ha azt tudnám elődbe adni, a’ mit akkor érzettem, midőn e’ kláris ajakocskákra nyomtam leg-első csókomat!
Alíg monda-ki ezt Rinold, midőn kívűlről lárma hallaték, ’s ajtójok sarkastúl eggyütt rugatott-bé. Eggy idegen ember állott-meg lélektelenűl előttök. Homlokáról nagy cseppekbenn ömlött a’ veréjték; tátogó szája enyhűlést kívánt; ’s szemei, elalvó szövétnekekként, pislogtak. Tüstént az Alvína lábai elébe bukott, ki magát Rinold mellé vonta. – Hálá Istennek, hogy rád akadtam, nagyságos Királyi leány! monda. Ó ne bújj-el egy szolgád elől, a’ ki azért indúlt utánnad, hogy egész életét szolgálatodra szentelje. Ekkor megkapta kezét, ’s hív csókokat hintett rá. – Alvína úgy állott itt mint eggy bálvány; elhólt keze a’ cseléd’ kezében nyúgodott; szemei meredten néztek Rinoldra, kit halvány képe segédért kiáltott-elő. Ez kardhoz kapott; torkon ragadta az Idegent, ’s mejjének szegezte fegyverét: Akárki vagy, monda, a’ ki kinyomozád titkomat, esküdj-meg más-világi bóldogságodra, hogy Alvína felől egy szót sem adsz tovább; külömben itt halsz-meg!
Rezzenés nélkűl hallgatta végig szavait az Idegen; ’s ekkor így szólla: Nemzetes Úr, a’ Hóhér tépje-ki a’ Hurszt nyelvét, ’s vesse elébe a’ kutyáknak, ha valaha legkissebbet is szóll a’ felől, a’ mit most lát!
Ulfár. Idegen, ha megszeged hitedet, úgy ez a’ világtalan, ősz kaponya véresen fog le-esni lábom elébe.
Hursz. Én csak egy nyomorúlt, szegény Lovász vagyok: de hitemet meg nem szegem, ha*
ka
értte vejévé akarna is tenni a’ Király.
Alvina. Legény, tudják é már az udvarnál hogy elszöktem?
Hursz. Még eddig talám nem. Az istállóban feküdtem a’ lovak mellett, midőn ez az Úr lábhegyen bejött, ’s a’ Nagyságos Hercegné paripáját megnyergelte. Látja Isten – – meg-engedj Nemzetes Úr! – azt gondoltam, hogy tolvaj vagy; de hortyogni kezdtem, mert tartottam széles szablyádtól. Azonban mikor a’ Nagyságos Hercegné is felűlt, látván hogy engem bizonyosan felakasztanak hogy lármát nem ütöttem, mit tudtam egyebet csinálni? elszöktem én is! – Ide a’ friss patkónyom vezetett.
Ulfár. A’ friss patkónyom? – Ó Rinold, rajta! hagyj itt! hagyj itt! – te vélem többé meg nem maradhatsz!
Rinold. De hová menjek?
Ulfár. Rettegtem e’ kérdéstől. – Az én Rokonim kihóltak; ifjú korom’ Barátjai elvagynak széledve a’ világ’ hátán. – – De csakugyan van még eggy, a’kihez utasíthatlak. – – Menj Kucikomba, Fiam! ott eggy eltört karperecet fogsz lelni , vedd magadhoz, de jó gondját viseld hogy el ne veszítsd, ’s siess vele Korváthra. Ott él egy beroskadtt vityillóban, mint a’ miénk, egy Sírásó; Uther a’ neve. Add kezébe a’ perecet, ’s legottan úgy fogad mind magadat, mind feleségedet, mintha tulajdon gyermekei vólnátok.
Alvina. Rajta tehát! – Hurszt, te itt maradsz, ’s gondját viseled a’ mi Öregünknek, ’s hírt hozol hozzánk azokról, a’ mik az Atyám’ udvarában történni fognak. – Szolgálatodért, és hogy Ulfáron segíthess, ne ez a’ drága nyaklánc.
Rinold. Vedd mindjárt magadra vászon köntösömet, úgy nehezebben ismérnek rád.
Hurszt. Menj minden tartalék nélkűl, Nemzetes Uram! ’s hidd-el, hogy hűbb emberre nálamnál nem találhattál.
Ulfár. Indúljatok, édes Gyermekeim! itt eggy percentésig sem bátorságos többé múlatnotok.
Rinold. Ó Atyám, tégedet hagyni-el!
Ulfár. Az most néked kötelesség! – – Csókolj-meg, Fiam! ’s te is fényes születésű Hőlgy! – A’ fedhetetlenség’ Védangyala tartson paizst felitekbe. Hű szerelmetek könnyítse minden nyomorúságtokat. – Isten veletek! – Indúljatok! – Ha ti túl lesztek a’ veszedelmenn, utánnatok mégyek én is!
Alvina és Rinold. Az Isten viselje gondodat addiglan, édes Atyám!
Kézen fogva mentek-ki a’ kalyibából, ’s sírtak. Ulfár csendes imádsággal kiáltott-fel az egekre gyermekeinek nyúgodalmokért.

_________________

Dorglász, Morninak Királya, arra látszatott választottnak az örök Végezések által, hogy a’ melly forrásból más enyhűlést merít, és taplálatot; ő keserű ürmöt igyék. Most eggyetlen Leányától vala megfosztva*
megfoszttva
: mintegy húsz esztendő előtt illyen formán veszté-el kedves Testvérét is. Dulcsína Hercegné minden Országaiban isméretes vala szépségéről. Messzefőldről jövének a’ sok királyi Kérők, ’s keze’ és szíve’ utánn esdeklettek: de haszontalan! Meg nem hallgatva tértek-vissza*
tértek-visszá
honjaik felé, eggy olly sebbel, mellyet a’ legjobb Orvosnak, az Időnek, gyógyító írje sem tudott begyógyítani. Akkor azt hírdeté a’ Hír, hogy Dulcsína olly leány, kitől legbecsesbb ajándékát tagadta-meg a’ Természet, – az Érzést. A’ Hír hazudott, mint sokszor egyébkor. Hogy Dulcsína nem vólt érzés, nem vólt szív nélkűl, azt csak egy férfi tudta; nemes a’ belső érdemre nézve, de nem születésére is. Ezt az eggyet szerette ő az asszonyi szerelemnek leghőbb tüzével. Három hónapokig rejtegette szobájábann: de végre futnia kellett néki, mert az Irígység megnyitotta hiúz szemeit. Futott: de mását, – öleléseinek gyümőlcsét, Kedvesének szíve alatt hagyta. Öt hónapig titkolta el ezt Dulcsína; de tovább nem lehetett eltitkolni. Dorglásznak fülébe ment a’ hír; olly irtóztató nékie, mint az örök kárhozatra rendelő ítélet. Fellobbant haragja. Egy csonka torony’ üregébe vettette Húgát, távol az érzékeny emberek’ segédétől, kik a’ szerelem’ botlását halálos véteknek nem tartják. De Kedvese nem távozott-el tőle. A’ setét éjszakákon megmászta a’ torony meredek falát, ’s ételt nyújtott néki egy kis hasadékon, ’s vígasztalta epedését. Eggy irtóztató éjszakán, mellyet a’ Vakhit az utólsó ítélet’ éjjének vélt, utólérte Dulcsínát a’ szűlés’ fájdalma; ’s egy férfi gyermek feslett-ki, öröm köztt fogadva, de kínok köztt szűlve, kebeléből. Reszkető karral nyújtotta-által azt az Atyának az Anya; őtet magát körűllebegték a’ Halál’ hideg szárnyai, ’s meghólt; ’s ha Angyalszemek hullathatnak könnyeket, bizonyosan hullattak Dulcsína felett. – Az Atya búson távozott-el Mornitól a’ gyermekkel, ’s a’ Dorglász haragja elől egy titkos barlangban rejtegette azt.
De elmúlt haragja, midőn a’ torony’ őrjei hírt hozának, hogy Dulcsína többé nem él. Hét hosszú napokig sírt hideg tetemei felett; gyilkosnak kiáltotta magát, kihirdette, hogy a’ meghólt Leány’ Kedvesének megenged, és őtet Sógorának fogja nézni. De a’ meghólt Leány’ Kedvese nem jelent meg. Akkor eldőjtette Dorglász a’ tornyot, mellyben Dulcsína meghala, ’s pompás emlékeztető oszlopot emelt néki, ’s sokáig gyászolta eggyetlen Testvére’ halálát.
Híre terjedvén Morniban az Alvína elszökésének, nagy réműlésben vala minden. Őltözetlen szaladt-ki a’ Király a’ csudálkozó Sokaság közzé, kézen kapta az útjábann állókat, általölelte térdeiket, ’s kérte, hogy Leányát szerezzék-elő. Igéreteket teve, nagy kincs és fényes méltóságok felől, annak, a’ ki előhozza gyermekét; majd ismét esküdt, hogy kenyérnél és víznél egyebet illetni nem fog, míg rablóját meg nem kaparítja; majd megint iszonyú halállal fenyegette azokat, a’ kik tüstént nem indúlnak keresni eggyetlen Alvínáját. Eggy egész csoport Udvari Szájtátó fogta-körűl; kérték, térne-vissza udvarába, ’s őltözne-fel. Felforgó szemekkel űzte-el őket magától, ’s teli torokkal ezt ordítá feléjek: „Félre előlem, haszontalan Vígasztalók! tudjátok é mit tesz’ olly gyermeket elveszteni, mint az én Alvínám vólt?” – Azutánn a’ legfutóbb Tátast hozatta-ki az istállóból; egy rossz köpenyeget kanyarított nyakába; megparancsolta hogy mindenfelé Poroszlók menjenek az Ország’ útjaira, ’s álljanak-el minden útazót, felszökött a’ lóra, ’s vágtatva iramodott az erdőnek.
Hijában vólt sok ideig minden kutatás. – Végre a’ friss patkónyom, melly Alvínának hollételét kitaláltatta Hurszttal, egynehány Poroszlót az Ulfár kalyibájához vezetett. Hurszt nyitott nékik ajtót, elrejtőzve a’ Rinold ruhájában, ’s bémázolt képpel. Hozzá fogtak a’ nyomozáshoz, ’s nem leltek semmit: de végre az eggyik egy titkos szugolyból elővonta az Alvína nyakláncát. Víg sikóltás támadt közöttök, megkapták az Öreget, ’s kínzások által igyekeztek kisajtólni belőle hol légyen Rinold, kit egyenesenn az Alvína tolvajának néztek. – Hurszt kiszökött ’s egy tőlgy’ odvába rejtezett-el. – Ulfár nem felelt. Sem kérelem, sem ijesztés, sem gyötrelmek nem vihették rá, hogy fija felől legkissebbet is elárúljon. A’ Poroszlók öszvekötözve vetették-fel egy lóra, ’s úgy nyargaltak véle Morni felé. Hurszt messzinnen ment utánnok.

Roskadó kunyhójábann űlt Korváthon Uther, a’ Sírásó; madarászhálóját fóldozgatta, ’s kedves énekét: Az égő Szerelem’ szövétneke, éneklé. Ezt éneklette ő mindéltig, valamikor ifjúságának arany idejéről emlékezett. Akkor csinálta ezt néki egy vándor Festő, a’ ki lantot is jól vert; ’s az agg Régiség’ történeteit rigmusokba szedte. Becsűletes ember vólt a’ festő: de nem vólt kedves a’ fejedelmek és nagy Urak előtt, mert szája tartalék nélkűl kimondta azt, a’ mit szíve gondolt, a’ nélkűl hogy körűltekintette vólna magát, ki légyen a’ házbann. ’S e’ miatt sokszor nem is vólt egyebe penyészes kenyérnél, ’s forrás víznél; noha ecsetje a’ Természetet, kivált vad szépségeibenn, a’ Nézőnek szintén elborzasztásáig, tudta hímezni. Jók vóltak, mint ő, Ulfár és Uther is; ’s mikor néha estvénként eggyütt űltek, ’s a’ festőnek dalait és regéit dallogatták, akkor egészenn eltőlt szívek; akkor azt érzették, a’ mit a’ Királyok soha sem érezhetnek, ha láboknak porait ezrek nyalják is; azt, hogy a’ fedhetetlen barátság Isten’ képe. Elnémúlt szájokbann a’ dal’ hajlékony hangja; megszorították kezeiket; ’s a’ barátság’ szent csókjával csókolták-meg egymást. Mindezekre emlékezett most Uther, ’s éppenn az utólsó versét éneklé az égő Szerelem’ szövétnekének:
„Reménység! Reménység! ne hagyj-el bennünket,
Ha a’ Halál béfogja is a’ szemünket!
A’ trombita feltámasztván majd testünket:
Eltörli az Isten véres veréjtékünket.” –

Még nem végezte vala el az éneket, midőn kopogást halla ajtajánn. – „Mindjárt! mindjárt!” – kiálta, ’s tovább mondta versét. – – Újra hallatszott a’ kopogás. – „Ej ne kopogjanak Ketek! monda; a’ Ketek halottja tudom el nem szalad, ha rám nem törik is az ajtót.” – Megint kopogtak. – „Csak lármázz hát, ha kedved tartja: de én ugyan meg nem nyitom az ajtót, míg a’ hálóm kész nem lessz, ’s az énekemet el nem végzem. – Tovább dallá azt Uther, ’s a’ kopogás csak nem szűnt-meg. – Vége vala az éneknek, ’s megnyitotta az ajtót. Rinold és Alvína rohanva léptek-bé. Azon eredett örömében; hogy minden veszedelmen túl van, olly hevesen ölelte-által Rinold az Uther nyakát, hogy a’ háló, mellyet ez kezében tart vala, megszakadott. – Édes jó Öregem, monda Rinold hebegve, engedj-meg szelességemnek: futóban vagyok a’ Feleségemmel, ’s nálad keresek menedék hellyet. Ez a’ karperec lessz szószóllóm, azt mondta az Atyám.
Mutassd! monda Uther, ’s megtekinté a’ perecet. – Várjatok egy kevéssé – ’s felmászott egy lábtónn a’ házhéjjára. Rinold azalatt általölelte Alvínát. – Mentek vagyunk, édes Hőlgyöm! úgymond. Ez a’ nyomorúlt kalyiba el fog rejteni az udvari kémek’ hajházásai elől.
Uther megint közttök vólt. – Jól mondád, hogy szelességednek, fiatal ember! – így szóllala-meg. Ám nézzd mit tettél hálómnak.
Követünk értte, édes Öregem! monda Rinold és Alvína; ’s általkólcsolták Uthert karjaikkal.
Uther. No, no! nem azért mondom, hogy kövessetek! Mintha nem vólna elég fonalom ismét megkötni, a’ mi elszakadt. – Te az én régi barátomnak, az én kedves Ulfáromnak, fija vagy, azt mutatja a’ perec; ’s Isten hozott nálam! – „Ha valaha ennek felét néked küldendem, monda nekem Ulfár, midőn ezt kettétörénk, tudd-meg, hogy azt az viszi néked, a’ kit úgy szeretek, mint önnmagamat.” – Jertek, Gyermekeim, csókoljatok-meg! – Így! – Most pedig fújjátok-ki magatokat. A’ szeleskedés semmire sem jó; ezt tanúljátok-meg! Ha csendesen jöttetek vólna, nem vólnátok úgy eltitkadva; ’s nékem nem kellene újra fóldozni hálómat. – Hát mint van az Atyátok? Madarász é sokat?
Rinold. Ó nem! kilenc esztendeje hogy vak.
Uther. Vak? – A’ szomorú dolog! de az néki atyai látogatás, nem ostor. – Úgy, szegény, természet-szerint nem madarászhat. – – A’ te neved Rinold, úgy é Legény ?
Rinold. Az! – Rinold!
Uther. No, Rinold tehát, engem nézz mostanság ólta mindéltig úgy, mint Atyádat. Ollyan jó Atyád, mint Ulfár, ugyan nem lehetek: de, azt hidd-el, hogy valamim van, azt mind tiszta szívből közlöm véled.
Rinold. Édes jó Öregem!
Uther. Hívj Atyádnak, mondom! Add nekem azt a’ nevet, mellyet gyermekemnek szájából ugyan nem hallottam, de még is kedvesebben hangzik fülemben, mintha ezer emberek Királyoknak szóllítanának. – Fiam tehát e’ napság ólta. – (Megcsókolják egymást.)
Rinold. Atyám, Atyám!
Alvina. De, édes Öregem! bátorságban vagyunk é itt tenálad?
Uther. Bátorságban, szép Hőlgy! míg kettőnél, háromnál, többen nem jönnek; többeknek ellent nem állhatunk. De, Rinold, mit tettél te, hogy rettegned kell?
Rinold . (Alvinára mutatván.) Őtet loptam-el; ő eggy Király’ leánya.
Uther. Azt bár ne cselekedted vólna. Az ellopás többnyire hírtelenséggel szokott megesni; ’s a’ mi hírtelenséggel esik-meg, az többnyire sem nem jó, sem nem idvességes. De ki lehet mindenkor Ura a’ maga gondolatjainak? Már most a’ mi megvan, azt ne hántorgassuk; ’s egyedűl tőletek függ, hogy itt nyúgodalommal és csendesen lakjatok. – Rinold, fűzzd-le magadról azt a’ mejjvasat: te is ezt a’ selyem kacagányt, királyi Hőlgy! – Úgy é, Atyádnak hívsz engem te is?
Alvina. Szívéből, lelkéből hív így Alvína tégedet!
Uther. Most tehát, édes Leányom, menj-fel e’ lajtorjánn a’ pad alá*
padalá
; ott majd rá akadsz a’ szegény Feleségem’ ruhájára, egy nyalábban. Azonn ugyan nincs gyöngy és gyémánt, mint a’ tiédenn: de alatta olly szív vert, mellyet egy királyi Leány nem szégyenlhet soha. Keress-ki belőle eggy őltözőt, ’s vedd-fel mindjárást. De vigyázz, hogy öszve ne hányd a’ fonalat a’ kis asztal alatt. Azon dolgozott eggy órával azelőtt hogy meghala, szegény Feleségem. Nem hagyom soha hogy tovább szővjék; mert mikor meglátom, azt gondolom magamban, hogy Szegény csak valahová fordúlt-ki, ’s majd megint vissza-jön. – Menj hát, Leányom! menj, ’s őltözz úgy, a’ mint hagytam.
Alvína felment.
Rád pedig, Fiam! az innepi dókámat adom; ’s arra tanítlak-meg, hogy kelljen madarászhálót kötni, lépvesszőt csinálni, madarat fogni, és sírt ásni. – Feleséged é már?
Rinold. Nem még, Atyám! – de, ó ha tudnád be nyughatatlanúl várom azt a’ szempillantást!
Uther. Csak lassan, lassan! Lépve is elér az ember a’ célhoz , ha nem nyargal is. Itt senki sem csapja-le mátkádat kezedről. – Térdvasadat is, vessd-le. – Ha majd kipihened magad, el kell beszéllned miképpen levél Lovaggá? – Ne a’ dókám; vedd-fel ! – Úgy la! – Már most ha valaki meglát, az Uther szolgájának fog nézni: én pedig úgy nézlek, mint barátomat, tulajdon gyermekemet.
Alvína általőltözve jött-vissza. – Eltűnt alakjából a’ királyi leány: egy fiatal, szép, gömbölyű menyecske vólt csak. Aranyszín hajait ugyan egy régi szabású konty, karcsú derekát egy béllelt kacagány, ’s picíny lábait egy durva szoknya rejtette-el a’ szem elől: de még is szép vólt. – Lehet é a’ rút őltözetnek rúttá tenni a’ szépet? – – Ellágyúlt szívvel ölelte-által őtet Rinold, ’s fejével domborodott mejjére simúlt. – „Szeretsz é most még, édes Rinoldom? kérdé csintalankodva, ’s Rinold csókjaival zárta-el száját, ’s azokkal hintette-bé őltözetét is. – Uther édesdeden nevetett. „Azonkívűl, hogy sokkal gyengébbek orcáid a’ Feleségeménél, monda, olly annyira hasonlítassz hozzá, édes Leányom! hogy kedvem érkezett öszvecsókolni; de tartok Rinoldtól, hogy értte rossz szemmel néz majd rám.”
Én é, te reád? kérdé Rinold. – – Hamarább a’ napra, hogy melegítő súgárit Kedvesemre lövelli! ’s kézen fogva vezette hozzá Alvínát. Vonogatás nélkűl nyújtá ez néki szűz ajakait, ’s az Öreg úgy csókolta-meg, mint talám az Angyalok csókolják az alvó jámbor csecsemőket.
Azután kifejtvén magát a’ két Szerelmes karjai közzűl, ’s felszáraztván tenyerével az öröm’ és fájdalom’ cseppjeit, így szólla: De nem csak csókolnunk kell, Gyermekeim; hanem dolgoznunk is! A’ munka az a’ fűszerszám, melly az örömnek tartós időre is ízt tud adni! – Hólnap, Rinold, velem kell jönnöd, ’s sírt kell ásnod: te pedig, Alvína, azalatt almát aszalsz a’ tűzhelyenn, vagy gyökért és zőldséget főzöl, ’s kenyeret aprítassz tejbe ebédre; mert az én Kamarám’ kincse csak ezekből áll. Olly víg napokon, mint ez a’ mai, eggy galambot, vagy valamelly más tyúkfiat is, eszünk: de az felette ritkán fog megtörténni. De ettől el ne ijedjetek: kevés idő alatt hozzá lesztek szokva, ’s még köszönni fogjátok a’ vén Uthernek, hogy kevéssel megelégedni, kevés mellett vígnak lenni tanított. A’ te egyéb foglalatosságod, édes Alvínám, még abból fog állani, hogy hálóimat fóldozzd, madaraimat étessd, és – Rinoldról el ne felejtkezzél. Nem sokára Férj és Feleség lesztek; ’s akkor, édes Leányom, majd a’ Természet tanít-meg, hogy a’ legkedvesebb dolog a’ házassági szerelem’ zálogainak ápolgatása. – Rinold Alvínának kezét csókolta-meg; ő pedig elpirúlva borúlt felibe, ’s általölelte. – Uther félrefordúlva sírt, hogy az atyai öröm előtte isméretlen maradott.
Rájok jött az estvély. Bíztosann ették eggyütt a’ vacsorát; tejet és kenyeret; meg’ friss gyümőlcsöt. – Rájok jött az éj. Rinold szomorúan csúszott-bé Utherrel a’ háló kamarácskába. – – – Alvína a’ padon feküdt egy rakás friss mohon, béterítve eggy abrosszal: de a’ fekvés néki keménynek tetszett, hogy Rinolddal nem oszthatta-meg.

_________________

Két nap múlt-el, ’s még nem hallának hírt Ulfár felől. – Hamar megtanúlta Rinold Uthertől, mint kellessék az ember’ utólsó lakását megépíteni, ’s a’ madarakat fogdosni; hamar Alvína is a’ szegény gazdasszonykodást. – A’ harmadik nap’ mind kettenn elmentek az erdőbe. Rinold tőrt hányt a’ madaraknak. Alvína pedig egésséges paréjt és sóskát szedett. – Azalatt Uther oda haza maradott, ’s éneklésre tanítgatta madarait. De ímé egyszerre nyilla-meg az ajtó, ’s Hurszt elaléltan rohant-bé.
E’ koránt sem emberség, – monda Uther, – hogy úgy jössz-bé hozzám, jó Jámbor, mint a’ farkas az esztrengába. Jer csak, hadd mutassam-meg, hogy kell bejönni másszor becsűletes emberhez. – Nyakon kapta az Idegent, kitolta a’ küszöbön, ’s magára reteszelte az ajtót, mert azt gondolta, hogy Kém, ’s csak az Alvína hollétét akarja kitanúlni. – „Most szóllj már, kiálta belőlről, ki vagy? ’s mit keresel?” – Morniból jövök, felele Hurszt, ’s hírt hozok Ulfár felől; nevem Hurszt. – „Már a’ más! kiálta víg hanggal Uther, ’s felnyitotta néki az ajtót; de hát mért nem mondtad mindjárt?
Rinold Alvínával eggyütt jött-vissza az erdőből. Első tekintetek Hursztot látta-meg. – Hurszt, Hurszt! mi jó hírt hozol az udvarból? kérdék mind-ketten.
Hurszt. Hírt eleget; de van é közttök jó, már a’ más kérdés.
Alvina. Ó Hurszt! illy hamar ránk únt é a’ Szerencse?
Uther bé-vonta őket a’ kalyibába, hogy beszédjeket a’ szomszéd meg ne érthesse; magokra zárta az ajtót, leűltette Hursztot, ’s egy tál tejet tett elébe. – – Hurszt így kezdte beszéllni a’ hozott szomorú hírt:
Más napra virradván a’ hogy eljöttetek, a’ gonosz lélek egynehány poroszlót botorkáztatott az Ulfár házához; felhánytak mindent, ’s a’ Hercegné nyakláncát egy szugolyában meglelték. Abból azt húzták-ki, hogy te loptad-el Alvínát, ’s az Atyádat kötözve vitték Morniba.
Rinold. Az Atyámat? – Kötözve? – – Ó megyek, megyek! leverem, öszvetöröm bilincseit, ha acélból vannak is! – Imé ez az az átok, mellyet a’Természet tettünkre csapott!
Alvina. Megbántad, hogy tetted, Rinold?
Uther. Fiam, csendesedj! Bilincset nem csak le-törni, hanem le-szedni is lehet.
Rinold. Hogy a’ mit tettem meg nem bántam, maga tudja a’ Mindentudó: de hogy miatta az Atyám szenved, azt el nem tűrhetem! – Beszélld tovább Hurszt, ennél szomorúbbat már nem beszéllhetsz.
Hurszt. Isméretlenné tetettvén a’ Rinold öltözete által, nyomban követtem őket egész’ az udvarig; ’s minekutánna Ulfár tömlöcre veretett, leűltem a’ kapu mellé, ’s vizsgán néztem kik járnak bé meg’ ki. Közttök láttam a’ Hóhért is, pellengérivel.
Rinold. A’ Hóhért é? – Ó bár én estem vólna inkább kezekbe!
Alvína megnémúlva állott az ablakbann, ’s nagy cseppek hembergettek alá szép mejjére. Uthernek leesett állkapcája.
Hurszt. Bé, az udvarba, menni nem mertem, hogy rám ne ismérjenek. Ollyan szepegés köztt űltem ott, mintha az ítéletet felettem tartották vólna. – Egyszer látom, jön a’ Hóhér. El vóltak ázva szemei – az egészen velőmig hatott.
Rinold. Még a’ Hóhér is sírt? – Mihez fogjak? – Hurszt, nyergeld-meg a’ lovamat.
Uther. Majd ha én fogom*
f[…]m
hagyni, jó ember! ne elébb!
Hurszt. Hozzá tolakodtam, ’s úgy tetettem, mintha nem ismérném őtet. „Az Urat talám valami szerencsétlenség érte, hogy illy szomorú; mondám. – Bolond! felele; én a’ Hóhér vagyok; ’s ez a’ könyű, melly szemeimből itt lecseppen, a’ Sorsot átkozza, hogy hamarább csinált azzá, mint szívemet megkeményítette. Eggy Öreget kellett faggatnom, kinek tekintete a’ megtestesűlt ördögöt is angyallá változtathatja. Ő az Atyja annak a’ –” Ó Nemzetes Uram, itt egy becstelen szót mondott.
Rinold. Mondd-ki, mondd-ki bátrann!
Hurszt. „Annak a’ gazembernek, a’ ki a’ Király gyemekét ellopta,” – ezt mondá. – – ’s továbbá még azt vetette hozzá, hogy Ulfárból azt akarják kisajtólni hogy te hová hoztad-el Alvínát? de az Öreg egy szót sem vall; ’s a’ Hóhér azt esküdte előttem, hogy Ulfár egészenn ártatlan!
Rinold. Ó Atyám, Atyám!
Hurszt. Így beszéllgettünk eggyütt, midőn egyszerre trombitaszó hallatszott a’ folyosóról, ’s a’ Fegyvernek ezt kiáltotta-le három ízbenn, hogy a’ ki valamit tud a’ királyi Hőlgy felől, késedelem nélkűl jelentse magát az udvarnál; külömben a’ Tolvaj’ atyja, ha ő, és az ellopott Hercegné, harmad nap alatt vissza nem jön, irtóztató kínokkal fog halálra gyötrettni.
Rinold. Hála légyen az Istennek! Én halok-meg, nem ő!
Alvina. Meg’ én!
Rinold. Nem, Alvína! – néked élned kell!
Alvina. Micsoda nevezet ád neked arra hatalmot, hogy tőlem azt kívánd? Ha a’ Férji nevezetet említed, úgy tudjad, hogy az engem véled egy valósággá tészen; ’s azt hagyja, hogy bóldog ’s bóldogtalan óráimat véled töltsem.
Rinold. Alvína, én nem mehetek veled eggyütt a’ halál elébe! Oda lenne minden bátorságom, ha velem eggyütt szenvednél.
Alvina. Ha pedig nálam nélkűl mégysz az Atyám’ udvarába, úgy mind magad, mind az Atyád örökre oda vagytok!
Rinold. Hóhérod légyek é néked is, Alvína ?
Alvina. Nem Hóhérom, hanem Angyalom, a’ ki az ég felé fog vezetni. – Hurszt, nyergeld-meg a’ lovakat. A’ kalyiba megett állnak a’ szirtüregben.
Hurszt nyergelni ment. Búsonn állott Uther az ablakbann, letette a’ hálót, ’s ásóját vette-elő, ’s kifelé indúlt. – „Hová, édes Atyám ? kérdé Rinold eszelősenn. – Megásni a’ síromat! ’s egy nagy csepp könyű csorgott-le ásójának nyelén. Rinold ’s Alvína egymásra néztek, ’s elnémúltak. Hurszt előjött, ’s intett, hogy a’ lovak készen vannak. – Uther béfogott szemmel borúlt a’ Rinold nyakába. Az elválás és rettegés könnyei egyveledtek egymásba ölelések alatt: de szájok egy hangot sem adott. – A’ két Szerelmesek*
Szerelmesed
térdre buktak az Öreg előtt. Ez fejekre tette kezeit, ’s meg csókolta mind kettőjöket. – Nyargalva indúltak útnak. Uther visszatért, elővette hálóját, ’s ezt kezdte énekelni: Reménység, Reménység, ne hagyj-el bennünket!

_________________

Borúltan emelkedett-fel Ulfárnak megfogása után Morni felett a’ harmadik Reggel. Vídám dalával nem köszöntötte-meg most a’ vastag köd közzűl pislogó bús Napot a’ Pacsirta; ’s a’ komor Bagoly eggy egész órával látá meghosszabbúlva nappalát. Puszta vólt a’ Város és csendes, mint az a’ ház, mellyben Halott fekszik, mindenek siratták a’ közönségesen ártatlannak kiáltott Ulfárt. Sokan vóltak, a’ kik ki nem mertek menni az útszára, hogy veresre sírt szemeik Dorglásznak haragját ne ingereljék. Csak azok a’ bóldogtalanok sereglettek az udvar kapuja felé, a’ kik úgy szaladnak a’ hóhérszínhez, mint a’ kötelenjáró’ sátorához; csak azok, a’ kiknek minden nézés múlattató, akármelly borzasztó légyen bár, csak ritkasága által érzéketlen szíveknek inait csiklándoztassa. – Már készen vala az udvar’ közepénn egy magos deszk’állás; ’s a’ sok kohokban tüzesedtek a’ vas harapók, arra rendelve, hogy Ulfárnak tagjait elcsípdessék. A’ Pellengérek felvonták a’ gerendát, mellyre az Öregnek fel kellett feszítetnie.
Eggyet az Udvarnokok közzűl elkűlde a’ Király, megmondani Ulfárnak, hogy a’ békövetkezendő óra iszonyú kínok köztt fogja előhozni halálát, hogyha Alvínának hollétét fel nem fedezendi. – „Mond-meg az Uradnak, felele Ulfár meg nem rettent hanggal, hogy Ulfár készen várja a’ kimúlást.” Akkor ismét l’eresztette fejét a’ szalmára, ’s bilincses kezeit öszvetévén, felsírt az Istenhez bűneinek bocsánatjáért, ’s bátorításért az utólsó órábann. – A’ Porkoláb hallotta könyörgő szavait, ’s ellágyúlva bukott térdre mellé. Ekkor megperdűlének a’ dobok. Ez ada jelt a’ kínzás’ kezdetére. Ulfár, megbékélődve azzal a’ Bírájával, a’ ki a’ csillagok felett lakik, felkőlt ágyáról, ’s önnként ment hóhérai közzé. Arcúlatja nem vólt halavány; nézése nem mutatott rettegést. A’ kohok mellett vitték-el őtet Dorglásznak parancsolatjából, ’s azzal rettentették, hogy a’ bennek tüzesűlő harapók vérében fognak meghűlni; azzal rettentették, hogy a’ Pellengérek számára vonják a’ kínzó gerendákat. „Mind szükségtelen készűletek – monda Ulfár – eggy Öregnek két-három lélekzetnyi életét elvenni; az a’ maszlag, melly egy legyet megöl, engem is megölhetett vala! –
Ekkor csendesség lön, ’s Dorglász számtalan Udvarnokok előtt jődögélt-ki a’ Nép közzé, ’s felűlt a’ thrónusba. Hajai, megőszűlve álmatlan éjjelei ’s bús aggodalma által, rendetlenűl függtek-le barázdás homlokánn. Elázott, elfonnyadt orcái hangos panaszokkal vádolták hűségtelen gyermekét, ’s rettentéssé váltak annak az Ifjúnak, a’ ki heves fellobbanásában meg nem gondolja, melly számíthatatlan jajt von maga utánn az az édes öröm, mellytől elszédítetett. Intett buzogányával, ’s a’ fogoly Lantost a’ királyi szék elébe vezették.
„Öreg! a’ ki magad is Atya vagy, – – így szólla hörgő szóval a’ Király – a’ ki tudhatod, mit érez akkor az Atyai szív, midőn tőle eggyetlen gyermeke elpártol, mért kiáltod tisztes képedet, mért ősz hajaidat hazugoknak, mellyeknek minden kész elhinni, hogy becsűletes ember vagy? – Mért tagadod-meg tőlem azt a’ szerencsét, hogy eggyetlen gyermekem, utólsó órámban, letörölhesse homlokomról haldokló veréjtékemet? – – Még egyszer kérlek, Ősz! valld-ki, hol van az én Alvínám?”
Ulfár nem szóllott.
Olly méltóságba teszlek, melly minden kívánságodat felűlhaladja – monda Dorglász, – megengedek fiadnak, és őtet soha sem bűntetem-meg vakmerő tettéért, csak hozza-vissza kedves líliomomat; úgy fogom ezt szeretni mint egykor, ’s elfelejtem hogy eggy ideig közember’ kertjébe vólt általűltettve. Kénszerítlek, Lantos, valld-ki, hol van az én Alvínám?”
Ulfár nem szóllott.
Kemény szívű Öreg! – monda Dorglász – nem rettegsz é általkodottságod’ bűntetésétől? Azt hiszed é, hogy az ég bóldogítani fogja fiadat, a’ ki eggy illy roskadt Atyát eggyetlen gyámolától, eggyetlen örömétől fosztá-meg? Vagy talám attól tartassz, hogy nem állom-meg szavam’, hogy fiadat megbűntetem, megöletem, ha kivallod hol van? – Ha azt cselekszem, Öreg! akkor változzék ollyanná ártatlanságomat eléggé jelentő arcúlatom, mellyet az Isten’ átka megbélyegzett, hogy minden, a’ ki azt meglátja , kapjon tőrt ellenem, ’s törőljön-el a’ főld’ színéről, ’s szíve és az egész világ azt kiáltsa néki, hogy jótettet cselekedett! – Térdeimről kérlek téged, Lantos, valld-ki hol a’ gyermekem.”
Le-szállt a’ királyi székből, ’s a’ Lantos’ lábai elébe borúlt. – Ulfár nem szóllott.
„Légyen tehát, – monda a’ Király, ’s haraggal kőlt-fel. – én mindent elkövettem! Rajta Hóhérok, fogjatok kínozásához ennek a’ kőszívű Öregnek! Csípdessétek-széljel tetemét tüzes vasaitokkal, hogy a’ vér süstörékelve lövődjék-ki belőle; húzzátok-le ráncos bőrét csontjairól, ’s vessétek az ebeknek! öljétek-meg a’ legiszonyúbb kínokkal, mint ő és az ő istentelen fija öldösnek engemet. – Rajta, fogjatok hozzá ! – – Ha pedig ez meglessz , fusson minden, a’ ki hű Királyához, ’s keresse fel azt a’ Gonoszt, a’ kit eggy illy megátalkodott rossz Atya nemzett! Azé légyen fél koronám, a’ ki elevenen hozza kezembe. Rajta Hóhérok! kezdjétek-el munkátokat!”
A’ Hóhérok megkapák az Öreget, ’s leteríték a’ gerendára. – Akkor csetépaté támadt a’ Nép közt; minden szem az Udvar kapuja felé fordúlt. Ímé! tajtékos lovakon vágtattak-elő Alvína és Rinold. Útat nyitott nékik a’ Sokaság. – „Kegyelmet! Kegyelmet az Atyámnak! itt maga a’ Vétkes!” kiálta Rinold olly irtóztató hanggal, hogy mindenek elborzadtak tőle.
Már késő! monda Dorglász. Az én tűrésem elfogyott. Halálra azt a’ nyakas Öreget! – – A’ Nép levonta a’ lóról Rinoldot, ’s fellvetette a’ hóhérok’ pólcára. – Akkor megszóllala Ulfár: Király, emlékezzél Dulcsínáról! –
Dorglászt olly rettegés fogta-el, mint midőn a’ Halál a’ tetten lepi-meg a’ Gonosztévőt. – Álljatok-meg, Hóhérok! álljatok-meg! – Többet nem mondhatott. Elájúlva látszott lenni. Alvína fellépett a’ kínzópólcra, ’s forró csókjaival hozta életre a’ Királyt. Rinold víg sikóltással örvendett, hogy az Atyját még életben lelte. – A’ Hajdan idő nem látott más illy esetet; a’ jövendő sem fog soha.
Sokára tért magához Dorglasz, mint midőn az esős őszi napnak reggeli felhőin szokott késedelmesen kiütődni a’ Nap. Eltikkadtt szempillái, megnehezűlve könnyeitől, tunyán nyiltak-meg: de még nem látta Leányát; bánatjának vize szemeit elfogva tartotta. Gyengéded kezecskékkel nyomogatta-ki azt Alvína, ’s Atyjának első feltekintése őreá esett. – – Örvendő hebegések, forró csókjaik, kétségeskedő hitele hogy megvan a’ mit annyira óhajtottunk, az elbizonyosodás ez eránt – ó ki festheti ezt? – – Bóldog a’ ki illyet szemlélhet: nincs festő, a’ ki lefesse; Lantos, eldalja.
Dorglásznak égő tüze szunnyadni kezdett, és már szóllhatott. Ekkor parancsolá, hogy a’ Lantost, fiastúl , vigyék szobájába. Tudni akarta öszveroncsoló szavának titkos értelmét. – Kedves Alvínáját el nem eresztette karjairól, hogy másod ízben ne vesszen-el. Rinold remegő lépésekkel vezette tiszteletet érdemlő Atyját.
Selyem szőnyegenn űlt Dorglász, fejét leánya’ mejjén nyugtatván, midőn Ulfár és Rinold beléptek. – Alvína Atyjának hideg homlokán hűtögette égő orcáit.
Ulfár, – monda Dorglasz, a’ nélkűl hogy feltekintett vólna. Magyarázzd-meg azon szavaidat, mellyek a’ haláltól megmentettek. Mért emlékeztetél engemet a’ Dulcsína halálára?
Ulfár. Vezess engem a’ jó Király’ lábához, Rinold, hogy előtte a’ porba borúljak.
Rinold oda vezette. Ulfár letérdelt, ’s általölelte a’ Király’ lábait. – Jó Király, monda, tudjad, én vóltam a’ Húgod’ férje.
Te? – kérdé Dorglasz. – Te é?
Én, felele Ulfár, ’s – Rinold az ő gyermeke és az enyém; Rinold néked rokonod. Ha elő nem jött vólna engem megszabadítani, jele lett vólna hogy ereiben nem foly az én vérem. – Úgy bízvást meghalhattam vólna hóhérim’ kezei köztt; úgy megvetve élhetett vólna bízvást, mert az, a’ kinek ereiben nem foly nemes vér, a’ kinek mejjében nem vér nemes szív, meg nem érdemli hogy Király légyen.
A’ Király – az Alvína – a’ Rinold elréműlését*
elreműlését
, – forró ölelések ’s csókjaik köztt való reszketéseket – elnémúlásokat, – rebegéseket – – ó kinek adott annyi erőt a’ Természet hogy ezt festhesse? – „Megbocsátok néked! ez vala első szava Dorglásznak, ’s benned, Rinold, véremet, fiamat, vőmet, ’s halálom után Követőmet ölelem, a’ Királyságbann. – Fogd, Alvína, az ő jobbját. Szűléiteknek szerencsétlensége légyen az a’ magv, mellyből a’ ti bóldogságtok sarjadzék. Az Isten legteljesebb áldása légyen rajtatok! – – Némánn ölelék-meg egymást ezek, mintha eggyé akartak vólna forradni. Dorglász az Ulfár nyakán függött, ’s forró csókokkal nevezte Sógorának.
Uther és Hurszt az ajtónál várakoztak. Titkos sejdítéssel érezvén a’ dolog’ szerencsés kimenetelét, mind a’ kettő utánnok indúlt. – Uther megszorítá a’ Hurszt kezét; ’s fuldokva, ’s öröme miatt reszkető hanggal ezt mondá; Nézzd mint bóldogítja azt a’ Reménység, a’ ki benne bízott!


[A színes külső borító]

SZTELLA.
dráma, öt felvonásbann.
azoknak, a’ kik szeretnek. GÖTHE UTÁN
KAZINCY FERENC,
tagja a’ sopronyi. magy. társ.
Hozzá vagyon adva : A’ VAK LANTOS.
Rege, a’ Hajdani Korból.
Az a’ mi legelébb fog Sztellám’ meglátása alatt szemekbe tűnni Olvasóimnak, nyilván az a’ titulus lessz, mellyet én, nevem mellé, legelőször, és talám utólszor is, itt teszek. Nem isméri az az én populáris gondolkozásomat, (melly a’ fényt fénynek, a’ csillogást csillogásnak nézi,) a’ ki arra a ’ gyanakodásra vetemedik, hogy ezt hiú kérkedékenységből cselekszem. Érzem én, hogy a’ Sopronyi Magyar Társaság nem Academie Française: érzem, hogy az a’ ki annak Tagjává tétetett, nem Eggyike a’ Negyvennek. Külömbenn is azok a’ titulusok, mellyeket az elmúlt idő olly irígykedve nézett, ’s azok a’ felszabadítások ’s tekintetbe tételek, mellyek az illiberális Mesterségek’ céheiről a’ liberálisokéra mentek-által, annyira elvesztették becseket, hogy azokkal most kérkedni igen nevetséges kevélykedés vólna.
Az én büszkélkedésem sokkal nemesbb büszkélkedés. Tagjává választatván a’ Sopronyi még alíg született Társaságnak, hol egy KIS, egy NÉMETH várt kiterjesztett karral; hol egy LAKOSt ölelhettem-meg; hol örűlve fogtam vólna hellyet, ha egy BÁRÓTZI, vagy egy VIRÁG vólnék is; úgy tartom, örömömnek megtiszteltetésem felett, ’s háládatosságomnak, nem adhatom világosbb jelét, mint ha ezt a’ nekem olly kedves történetet magam hirdeténdem. Neveli ez örömömet az a’ keccsel teljes remény, hogy a’ minek alkotását Budánn a’ Házátszerető RÉVAI, Kassánn én, egész törekedéssel ugyan, de a’ sok gátlást meg nem győzhető erővel vettük vala munkába, azt, négy öt egymáshoz szoros kötelékkel csatolt Barát’ és egy megdicsőített Polgár’ igyekezeti által, a’ csendes Soprony fogja felépűlve látni.
Sztellának nevébenn a’ vastag S-et vékonnyá változtattam-el. A’ vékony SZ. némellyek előtt affektáltnak fog tetszeni. Igy tetszik azoknak, a’ kik az exament ekzsámennek, az explicó-t exssplikónak, az est-et esstnek mondják, a’ vékony SZ. hangja is. Azoknak, a’ kik Nyelvünk’ mívelésén dolgoznak, igyekezni kellene a’ pingvis populusztól a’ Venusztusok’ serege felé annyira közelíteni, a’ mennyire a’ Nyelv’ természete ’s analogiája engedi. – De erről másutt bővebbenn.
A’ VAK LANTOS eggyike azoknak a’ hisztóriai festéseknek, mellyeket Német Ország a’ maga Iróitól a’ szín’ elevensége, az ecset’ bátor vólta, a’ charakterek’ eltalálása, ’s a’ régi Kosztüm miatt olly nagy kedvességgel fogadott. Veit Wébernek Sagen der Vorzeit nevezetű Munkája’ első Köttetében áll; eggy olly Munkábann, mellynek olvasását Polgártársaimnak nem köthetem eléggé szívekre. Érzeni fogják rajta azt az Igazságot, a’ mellyet némellyek makacs ellenkezéssel kezdenek tagadni, hogy a’ Románok a’ leghathatósabb Tanítók. RÁDAYt hetven esztendős korában*
esztendőskorában
reggeli négy és öt óra köztt Klarisszának ötödik részével találtam. Quod Phoebum decuit, quem non decet? Igaz, hogy midőn RÁDAY olvas Románt, az egészenn egyéb, mint midőn egy kötelességeiről elfelejtkezett Ifjú Siegwarttal vonja-meg magát egy szugba, ’s sír, hogy a’ Világ nem úgy forog, mint ő akarná. – Jánuáriusbann, 1794.



10.
MARMONTELNEK
SZÍVKÉPZŐ REGÉJI.

KÉT KÖNYVBEN.
ELSŐ KÖNYV.
BÁRÓCZYNAK,
PÉLDÁNYOMNAK, MESTEREMNEK,
PÁLYAÁG GYANÁNT.

– – – quod placeo, si placeo, tuum est,
HORAT.


ALCIBIÁD,
vagy a’ magam.
A’ szerencse eggyet-értésben látszott lenni a’ természettel, hogy Alcibiádot a’ legboldogabb halandóvá teszik. Dús*
Dúzs
birtok, szép elme, deli külső, fő születés, kellő kor, a’ legvirítóbb egésség, mennyi czím, néki szelesedni minden bohóságnak! Alcibiádban nem találtatott több eggynél: Magáért kívánt szerettetni! A’ hiúság’ leányain kezdve, fel a’ legtisztesbb asszonyságokig, mindent elszédített Athenában. De benne ha őtet szeretik e? Ez a’ viszketegség szállotta-meg, midőn eggy reggel Begyeskedőjének térne haza felé látogatásából. Ez éppen az eszméletek’ ideje. Alcibiád azon czikkelynél fogva merűlt a’ szerelem’ Metaphysicájába, a’ mit tiszta érzésnek hívnak. Van e osztán eszem, ugymond, eggy asszonyra vesztegetni gondjaimat, a’ ki bennem talán csak önn-magát szereti? De megtudom, esküszöm minden Isteneinkre! megtudom; ’s ha e’ szerint lelem, keressen új sóhajtozót athletáink köztt, kit helyembe fogadhasson.
A’ szép Begyes a’ szokás szerint holmi apró ellenkezésekkel hátrálgatta Alcibiádnak kívánságait. Az neki valami irtóztató volt! arról nem is gondolkodhatott pirúlás nélkűl! Szükség volt úgy szeretni a’ hogy ő szeretett, hogy magát reá vehesse. Nem adta volna a’ világért, ha barátja nem volt volna olly fiatal, olly heves! Szaván fogta Alcibiád. Látom, Asszonyom, ugymond, hogy néked nehezen esik teljesíteni kérésemet. Jó; tapasztalni fogod, hogy a’ legnemesbb szeretettel szerettetel. Eggyesűljenek hát egyedűl lelkeink, mivel úgy akarod; fogadom, hogy ennél többet nem kívánok.
Dicsérte a’ Begyes a’ szép feltétet, de olly ábrázattal, mellytől annak könnyebb lett volna örökre elenyészni. Azonban Alcibiád erősen állott. Az asszony elhűlt, ’s meg volt bántva; de azt most titkolni kellett.
Más nap’ valami a’ házi öltözetben kísértő vagyon, munkába vették. Az asszony’ szemeiből az epedő szerelem’ lassú szenvedései sóhajtoztak, személyét bájos lankadtság ’s a’ hívság’ lángolása öntötték-el. A’ legvéknyabb patyolat, a’ legbátorítóbb felfejtődzetek késztették Szeretőjét, hogy magát felejtse-el. Alcibiád vette észre a’ cselt. Minő diadalmat, Asszonyom, ugymond, minő diadalmat kell itt vennem magamon! Engem itt terhes próbára vonsz a’ szerelem. De örvendek néki; indúlatimnak annál inkább ki fog tetszeni nemessége. E’ könnyű, ált’látszó leplek, e’ vánkosok, mellyekből, úgy tetszik, maga a’ Gyönyörűség építette thrónusát, a’ te szépséged, az én gyúladozásaim, hány ellenséggel kell itt megvívnom! Ulysszes sem menekednék-meg tőlök, alattok Herkules is megcsökkenne. Okosabb leszek Ulysszesnél, ’s nem olly gyarló mint Herkules. Megmutatom, hogy a’ tiszta szerelem’ édessége fellyűlhalad minden más örömet. – Így vagy igazán gyönyörű, monda az asszony; ’s elmondhatom, hogy barátom eggyetlen a’ maga nemében. De féltelek, hogy az erőszak meggyengíti szerelmedet. – Sőt, felele tüzesen Alcibiád, annál hevesbb lesz. – De, édes gyermekem, te olly igen fiatal vagy! Vannak szempillantások, midőn nem bírunk magunkkal, ’s félek, nehogy veszedelemre vessem hűségedet, ha kívánságaidnak eresztelek. – Légy nyugton*
nyugtan
, Asszonyom; felelek mindenről. Ha nálad zabolázhatom indúlatimat, kinél nem leszek urok? – Legalább hát azt ígéred, hogy ha nagyon találnak szorongatni, nékem megvallod? nem akarom, hogy az idétlen szemérem fogva tartson. Hagyd te egyébre azt a’ szép fejeskedést, hogy szavadat állád; mindent hamarább meg tudnék neked bocsátani mint a’ bízatlanságot. – Ígérem, Asszonyom, ígérem mind a’ mit kívánsz; a’ legnagyobb egyenességgel vallom-meg gyengeségemet, ha látom, hogy roskadok: de hadd tapasztaljam meddig bírom; érzem hogy erőm még soká eltart, ’s úgy hiszem, hogy a’ szép szerelem nevelni fogja. – Alig lelte helyét a’ Begyes; de hogy eggy beszéd mellett maradjon, kéntelen volt panaszait elnyelni. Eggy új ostrom alatt megadja magát! ez volt vígasztalása. – Alcibiád más nap’ felébredtekor eggy édes levelkét kapott: „Felette rossz éjem volt; repűlj hozzám. Nem élhetek nálad nélkűl.” Ezek voltak szavai.
Elérkezik a’ Begyeshez. – Az ablak’ kárpitjai csak félig voltak felhúzva. Lopva csúszott a’ szobába, keresztűl a’ kárpitok’ piros habjain, eggy szokatlan enyhe fény. A’ Begyes még rózsával elhintett ágyában volt. Jer! ugymond esengő hanggal; jer, csendesítsd-el rettegésimet. Irtóztató álmok kínzottak egész éjtszaka’. Eggy irígyem’ lábainál láttalak térdelni. Ah, még most is reszketek belé! Megmondtam, kedves Alcibiád, nem élhetek halálos gyanúmban, hogy megszeged hűségedet. Esetem annál inkább fogna kínozni, mivel magam valék oka; ’s legalább nem akarnám, hogy légyen mit szememre hánynom. Hasztalan ígéred, hogy meggyőzöd magadat; fiatalabb vagy, mint hogy soká vihessd. Osztán ismerem lángodat. Érzem, sokat kívántam, érzem, hogy kegyetlenség, gondolatlanság volt, illy sanyarú törvény alá vetni. – Midőn a’ legvarázslóbb hanggal így beszéll, Alcibiád lábához veti magát. Igen szerencsétlen vagyok, Asszonyom, ugymond, ha nem becsűlsz eléggé, ehinni felőlem, hogy engemet hozzád eléggé erősen csatlanak a’ szebb érzések lánczai. Mert utoljára is, mi hát az, a’ mitől magamat megfosztám? Olly örömek, mellyekért pirúl a’ szerelem. Szégyenlem, hogy számba is veszed ez áldozatot. De légyen olly nagy mint képzeled, annál nagyobb lesz dicsőségem. – Nem, kedves Alcibiád, monda a’ Begyes, kinyújtván feléje kezét, nem kívánok én tetőled nehéz áldozatokat. Szíved’ érzéseinek szép volta felől már meg vagyok győződve; annak igen hízelkedő jelenségeit adád. Légy boldog; nem ellenzem többé. – Az vagyok, Asszonyom, az vagyok, miolta megengedéd, hogy éretted éljek. Szűnj-meg szánni; oldozz-fel gyanúd alól. Lábaidnál látod a’ leghűbb, legérzékenyebb, legtisztelőbb Szeretőt. – És a’ legbolondabbat! kiálta az asszony, megeresztvén ágykárpitjai’ sinórját, ’s lyányrabjait szóllítván. Alcibiád dühödve hagyta ott, ’s feltette magában, hogy illy hiú teremtéshez, a’ ki őtet csak a’ maga örömeiért fogadta kedvébe, többé vissza nem tér. Koránt sem úgy szeretnek az ártatlanság’ esztendeiben, ugymond; ’s ha a’ szép Glycérion azt érzi, a’ mit szemei hagynak sejdítenem, bizonyos vagyok felőle, hogy nála tiszta szeretettel fogok szerettetni.
Glycérion tizenöt esztendős korában már magára vonta a’ legdíszesbb Ifjúság’ szemeit. Képzelj eggy rózsát, midőn a’ hajnalnak felhasad, ’s előtted a’ képe, bájos arczulatja mint ragyogott.
Alcibiád fellép, ’s oszlanak vívótársai. Nem volt még Athenában szokás, öszvekelni, hogy légyen kit gyűlőlnünk, ’s azért venni-el valakit, hogy haza küldessék más nap, ’s az Ifjúságnak szabad volt a’ menyegző előtt ismerkedni. A’ leányok nem bízták magokat egészen lépéseik’ őrzőjire; magok igyekeztek okosan viselni magokat. A’ szemérem csak azolta védi erőtlenűl magát, miolta megfosztatott a’ győzedelem’ dicsőségétől. A’ Glycérion’ védte olly szép volt mint csak képzelhetni. Alcibiád minden fortélyait munkába vevé, hogy megnyerhesse bizodalmát, vagy mint gyermeket meglephesse. Magasztalta elméjét, kecseit, szépségét. Felfogdosá a’ mit mondott, ’s olly szépségeket fedeze-fel szavaiban, mellyeket a’ leány beléjek nem tett, olly elmésségeket, mellyekről a’ leány nem is álmodott. Melly kár, hogy ennyi ék mellett érzéssel nem bír! Imádlak, gyönyörű leány, monda neki, ’s boldog vagyok, ha szeretsz. Ne átalld azt megvallani; esztendeidnek a’ nyiltszívűség a’ dísze. Hasztalan’ nevezik a’ tettetést okosságnak; ez a’ szép száj koránt sem arra való, hogy szíved’ érzésit hazudtolja; hogy tolmácsa legyen a’ szerelemnek, az az a’ czél, a’ miért önn-maga alkotá a’ Szerelem. – Ha azt akarod, hogy igaz legyek, felele az ellágyúlt Glycérion, cselekedd, hogy pirúlás nélkűl lehessek az. Örömest nem tagadom-meg szívemet: de kötelességem’ sem örömest tagadnám-meg; pedig meg fognám mind kettejét, ha többet mondanék. Glycérion úgy akarta, hogy öszvekelések a’ szeretet’ megvallása előtt határoztassék-meg; Alcibiád azt kívánta, hogy vallja-meg szerelmét, nem gondolkodván házasság felől. Az volna szép, ugymond, ha akkor fognám magamat szereteted felől elhitetni akarni, mikor a’ menyegzői kötés tiszteddé tette volna azt; mikor azon kéntelenségbe fogtalak volna hozni, hogy szerelmet színlelj. Most, míg szabad vagy, most lenne nekem édes hallani érzésidnek gyónását. – Teljék hát kedved, ’s ne vádolj hidegséggel; legalább miolta téged ismerlek nem vagyok az. Inkább becsűllek, mint hogy rettegnem kellene azt neked megvallani; de minekutánna a’ szó ajakimon kireppent, eggy viszont-kedvezést várok tőled: hogy négy szem köztt ne szóllj velem, míg azokkal, a’ kiktől függök, véget nem érsz. Az illy válasz más Szeretőnek szerencséjét fogta volna csinálni, de az Alcibiád’ feje tele volt bolondsággal. Egész végig akarta látni, ha önn-magáért szerettetik e? Nem csinálok előtted titkot, ugymond a’ leánynak, megeshetik, hogy lépésem, mellyet erántad tenni készűlök, rosszúl üt-ki. Szüléid engem azzal a’ hideg nyájassággal fogadnak, mellyet én útkimutatás gyanánt vettem volna, ha látásod’ öröme felyűl nem múlná büszkeségemet. De ha majd kénszeríteni fogom az atyádat, hogy adja-ki válaszát, nem lesz helye a’ hímezésnek. Az atyád széket űl az Aeropagusban. A’ legjobbika az embereknek, Socrates, ott gyanús, ott gyűlőltetik. Én neki barátja vagyok, ’s tartok tőle, hogy az ellene való harag reám is elhat. Félelmem talán messze megy’: de ha az atyád bennünket feláldoz a’ maga tekinteteinek, ha kezedet tőlem megtagadja, szóllj, mit végezel? – Szerencsétlen lenni, ’s engedni Végzeteimnek. – Úgy hát engem nem látsz többé? Ha tőled eltiltanak, nem lészek e kéntelen engedni? – Áldozatja*
Aldozatja
lészek kötelességemnek. – ’S merő kötelességből a’ melly férjet reád kötnek, szeretni is fogod? – Igyekezni fogok legalább nem útálni. De melly kérdéseket tészesz itt nekem? Mit mondanál, ha másképpen gondolkoznám? – Hogy úgy szeretsz a’ mint illik. – Igen is igaz, hogy szeretlek! – Nem, kedves Glycérion, a’ nem ismér törvényt; ő feljebb van minden gátlásnál. De nem vádollak: e’ gondolkozás nem a’ te korodhoz való; az érett kort, bátor elmét illet, melly csak ingereltetik a’ gátlások által, mellyet a’ visszás eset meg nem tántorít. Az illy szerelem, megvallom, ritka. Eggy bizonyos állapot után vágyni, eggy név után, birtok után, mellyel kéjünk szerint bánhassunk, férj’ karjai közzé vetnünk magunkat, hogy szüléink’ kezeik alól kikelhessünk, ím’ ezt nevezik szeretetnek! Én pedig ezt függetlenség’ óhajtásának nevezem. Igen is, hogy csak rajtad áll, azon felyűl hogy igasságtalan vagy, élesnek is lenni, felele Glycérion nedvesűlt szemekkel. Én nem mondtam semmi sérelmest. Késtem e eggy szempillantásig is feláldozni néked, a’ kik hajlandóságom után vágytanak? tétováztam e megvallani diadalmadat? Mit kívánsz többet tőlem? – Hogy esküdjünk tántoríthatatlan hűséget, felele Alcibiád; hogy esküdd, hogy enyém lészesz, bár mi érjen; hogy senkié kivűlttem nem lészesz. – Valóban, Uram, azt én tenni nem fogom. – Valóban, Asszonyom, e’ feleletet előre várhatám, ’s pirúlok, hogy kitettem néki magamat. E’ szók után fellobbant haraggal elméne. Láthatni e olly gubót mint én vagyok? ugymond; imhol eggy gyermekre kötém magam’, kinek nincs lelke, ’s kinek szíve annak adja magát, a’ kit neki ura-atyja választ!
Athenában volt eggy ifjú Özvegy, a’ ki vígasztalhatatlannak tetszett férje’ halálán. Mások köztt Alcibiád is megjelent nála, azon komoly csenddel, mellyet az illendőség kiván a’ megszomorodtak körűl. Az Özvegy szembe-tűnve érzette enyhűlni keservét a’ Socrates’ tanítványa’ vígasztalásai által, Alcibiád pedig kimondhatatlan gyönyörűséget talált az Özvegy’ síránkozásaiban. Azonban társalkodások napról napra vídámabb színt vett. Magasztalták a’ meghólt’ jó tulajdonságait, ’s lassanként megvallák, hogy benne voltak nem-jók is. Nem tagadhatni, hogy felette jó ember volt: de csak éppen a’ mindennapi ésszel bírt. Nem modhatni, hogy külsője rút volt volna: de rajta nem volt semmi kellem, semmi kedvesség. A’ legjobb férj volt, tele a’ leggondosabb kedvkereséssel, csak hogy szorgalmával magát elúnatta. Eggy szóval, eggy illy drága férj’ elvesztén a’ legmélyebb keserűségbe süllyedénk: de elvégeztük egyszersmind, hogy máshoz, ha jönne is eggy megint, nem megyünk. – Hogyan? kérdé Alcibiad; illy virító esztendeidben mondanál e le a’ páros élet’ örömeiről? – Megvallom, felele az asszony, hogy a’ mennyire a’ rabságtól irtózom, olly igen tartok a’ szabadságtól is. E’ korban magamra hagyva, olly egészen minden függelék nélkűl, mi lesz belőlem? Alcibiád nem késett értésére adni, hogy a’ házasság’ rablánczai ’s az özvegység’ magános volta köztt van még valami harmadik; a’ mi pedig az illendőséget illeti, azt éppen nem nehéz alkuba hozni a’ szerelem’ szövetkezésével. Rosszúl vétetett a’ tanács; készebbek voltunk meghalni. Meghalni! a’ szerelem’ ’s kellemek’ tavaszában meghalni! E’ szándék’ nevetséges volta szembe-tűnő; pedig az Özvegy semmit nem rettegett úgy, mint a’ nevetségest. E’ szerint hát elvégeztetett, hogy meg nem hal; az is kétséget nem szenvedő dolog volt pedig, hogy nem élhet, ha szívének valami függeléket nem ád; ez a’ valami eggy Szerető volt; ’s szólljunk igazat, találhatott volna e érdemesbbet választására mint Alcibiád? – Ez gyakrabban kezde megjelenni a’ háznál; asszonykám azt rosszúl vette; lassanként hozzá szokott; utoljára csak titoktartást kívánt; ’s hogy valamiben meg ne bukjanak, a’ legnagyobb szemességgel kicsinálták, mint kelljen vinni dolgaikat.
Alcibiád kívánságainak legfőbb tetőjét érte-el. Most nem a’ szerelem’ örömei, nem a’ házasság’ reménye miatt szerettetett; most végre magát szerették benne; legalább úgy hitte azt. Mostan eggy asszony viszont örvendett, azt tarthatni törvényei alatt, a’ kiért Hellásznak minden Szépjei irígyeivé lettek volna. De mi kevesen tudnak titokban élni szerencséjekkel! Az alattomban-szerető Alcibiád csak annyi volt, mint akármelly más Szerető: pedig a’ legragyogóbb triumfusnak is csak az adja-meg igazi becsét, ha sok látója van. Eggy Író azt mondja, hogy koránt sem elég valamelly gyönyörű tájékot laknunk, ha nincs valakink, a’ kinek ezt mondhassuk: ah, mi gyönyörű tájék! Úgy tetszett az Özvegynek is, hogy nem elég neki Alcibiádtól szerettetni, ha ezt nem mondhatja: Alcibiád enyém! Tehát a’ titkot elbeszéllé egy meghitt barátnéjának; ez a’ meghitt barátné el a’ maga Kedvesének, ez pedig az egész Görög Országnak. Alcibiád, elálmélkodva, hogy szerelme a’ város’ akkornapi újságjává lett, szóllott az asszonnyal: de ez őreá magára kente a’ gondolatlan beszédet. Ha úgy volna, mondá Alcibiád, szabad futást engednék a’ hírnek, mellyet magam támasztottam; pedig én azon vagyok, hogy elfojtassék. Vígyázzunk magunkra, kerűljük az öszvejövetelt köz helyen, ’s ha a’ történet eggyüvé hoz, nem veszed rosszúl, ha úgy teszek, mintha nem is ügyelnék reád. Mind ezt alkalmasint kedvetlenűl vette az Özvegy. Igen is, hogy úgy inkább lészesz kéjedre, felele neki; érzem én, hogy terhedre válik a’ figyelem, mellyet eddig mutattál, ’s az minden vágyásod, hogy szabadon repdeshess. De hát én, mit kívánsz, mint viseljem én magamat? Én nem vagyok az a’ csalfa, a’ ki új hódolókon kapkodjak: távollétedben únatkozva, jelenlétedben erőszak köztt, úgy néznék-ki, mintha barátom belőlem játékot akarna űzni, ’s ki tudja, nem űzne e? Ha eggyszer azt hiszik, hogy eggyek vagyunk, annak többé elejét nem vesszük; a’ világ el nem áll a’ maga hitelétől. ’S miért bánjunk egymással illy tartózkodva? Téged úgy fognak nézni, mint azt a’ szerelmest, a’ ki maga kereste búcsúját, engem mint azt a’ barátnét, a’ ki azt megkapta.
Az Özvegy’ felelete váratlan’ érte Alcibiádot; az pedig, a’ hogy’ magát ezentúl viselni kezdé, egészen elrémítette. Napról napra szabadabb, bátrabb lett. Ha a’ Játékszínben voltak, azt kívánta, hogy megette fogjon űlést; ha templomba ment, hogy karján vezesse; nem volt szabad elmaradni vacsorájától, ’s mindég vele kellett sétálnia. Kivált pedig azon kapott, hogy azokkal jöhessen eggyüvé, a’ kikről tudta, hogy őtet néki irígylik; ’s illykor azt kívánta tőle, hogy csak őtet lássa. Parancsolólag hagyott neki holmit, beszédes tekintetekkel pillantott rá, titkosan mosolygott fülébe, melly az mondja, hogy jól állanak eggyütt. Látta Alcibiád, hogy úgy hurczolják mint diadalmi szekérhez fűzött rabot, ’s ah, ugymond, a’ szeszet érzésnek vettem! Ez nem engem szeret, hanem hódolásom’ dicsőségét; nem becsűlne, ha irígyei nem volnának. De megtanítom, hogy a’ szerelem nem a’ dölyf’ bére.
Az Athénai Sophisták’ kevélysége meg nem tudta bocsátani Socratesnek, hogy csak Virtust ’s Igazságot tanít. Mindennap új vád ment a’ Tanács elibe e’ veszedelmes polgár ellen. Socrates, elszánva a’ jónak, annyi rosszat hagyott magára mondani, a’ mennyi rágalmazójinak tetszett; de Alcibiád, a’ ki hevesen szerette mesterét, helyt állott irígyeinek. Sorba járta a’ Tanácsbelieket, kimondotta nekik, hogy az árúlkodókkal nem bánnak az szerint, a’ hogy’ személyek’ ’s hívataljok’ méltósága kívánná; szemekre hányta, hogy az ő lágyságok bátorítja ezt az undok sereget gyalázatos tetteire, ’s bátor lélekkel magasztalta tanítóját, kit a’ legigazabbnak ’s legbölcsebbnek mondott minden halandók között. Az enthusiasmus ékes-beszédűvé teszi a’ szótlanokat is. Eggy’ nap’, midőn ezt a’ kedves mesterét az Aeropagus’ eggyik Bírájánál, felesége’ jelenlétében, védné, beszédét annyi tűz és édesség, annyi melegszívűség és értelem öntötte-el, ’s ez a’ felhevűlés az ő egész külsőjének annyi kellemet adott, szépségét annyira nevelte, hogy a’ Bíróné egészen el volt bájolva általa. Illetődését az asszony maga is csak csudálásnak vevé. Ez a’ Socrates, ugymond férjéhez, minekutánna Alcibiád elment, valóban isteni ember, ha több illy tanítványokat nevel iskolája. Ennek a’ fiatal embernek egészen meghatották lelkemet szavai. Az Areopagíta, a’ ki felesége’ nemes lelkét egész mértékben ismerte, nem akadt-fel a’ hév dicséreten, sőt szóról szóra megvitte Alcibiádnak, a’ mit hallott. A’ hiú Alcibiádot csiklándotta a’ dicséret, ’s engedelmet kért a’ Bírótól, hogy házához járhasson, ’s felesége’ javallására magát érdemesbbé tehesse. A’ jó ember maga unszolta reá. Hitvesem, ugymond, nagy kedvelője a’ Philosophiának, ’s örömömre lenne, ha benneteket néha öszvekapni láthatnálak. Rhodope – ez vala a’ neve ennek a’ tiszteletre-méltó Asszonyságnak – valóban olvasgatta a’ Bölcsek’ írásait, ’s Socratesnek philosophiája az Alcibiád’ szájában naponként több kedvességet talált nála. Elfelejteném vala mondani, hogy már elérte azt a’ kort, mikor az asszony nem szép többé, de még mindég tetszetős; midőn nincs ugyan már olly szeretetreméltó, de magát annál jobban szeretteti. Alcibiád látogatására jött az asszonynak. Az asszony nem tartott sem Alcibiádtól, sem magától. A’ szó egyedűl a’ bölcseség’ tanúlása felől folyt. Socratesnek leczkéji az Alcibiád’ lelkéből a’ Rhodopééba mentek-által, ’s ezen ált’költözés alatt új kellemet kaptanak; hasonlók a’ legtisztább kútfő vizéhez, melly virító partok köztt fut-el. Rhodopének napról napra nevekedett szomjúsága ezen értekezések után. Már megmagyaráztatá, mit tart Socrates a’ bölcseség és virtus, az igaz és a’ való felől, ’s a’ sor a’ barátságra jött.
Szeretném tudni, monda az asszony, Mestered melly külömbséget tesz a’ barátság és szeretet között? – Socrates nem azon Bölcsek közzűl való, felele Alcibiád, a’ kik mindent fejtegetnek: mindazáltal a’ szerelmet háromfelé osztja. Eggyike az a’ durva, melly bennünk köz az állatokkal; ’s ez csak a’ természet’ ösztöne ’s a’ gyönyörűség’ kedvellése. A’ másika eggy tiszta mennyei érzés, melly bennünket az istenségig emel. A’ harmadika középben van a’ két elsőbb között, ’s leginkább illik-eggyüvé az ember’ valóságával; ez két szív’ eggyessége az érzékek’ kötelékei által. Socrates az elsőséget a’ barátság’ szép örömeinek adja; de nem kárhoztatván a’ természetet, hogy az embert lélekből ’s testből alkotta, az embernek sem veszi vétkűl, ha gyönyörködéseiben ’s hajlandóságában érzi a’ test’ és lélek’ szoros eggyessége’ következéseit. ’S kivált akkor akarja, hogy a’ természet’ míve tiszteltessék, mikor a’ szép testet szép lélekkel látjuk eggybe-szerkesztve*
eggybe-szerkezve
; mert az én mesterem, ha maga rút is, ismeri a’ szépnek becsét; ’s felelek értte, hogy, ha példának okáért tudná, kivel eredtem philosophiai tárgyak’ vizsgálataiba, pirítani fogna, hogy óráimat okosabban nem használom. Feloldozlak a’ szépségek’ mondása alól, monda hirtelen Rhodope; Bölccsel van dolgom, ’s bár mi ifjú is ez a’ Bölcs, azt várom tőle, hogy oktasson, nem hogy gyarlóságomnak hízelkedjék. Térjünk tanítód’ állításaira. Azt mondod, hogy megengedi a’ szerelmet. De ismeri e tévedéseit, veszedelmét? – Igen is, Asszonyom; valamint a’ részegséget, ’s a’ boritalt még is szabadon hagyja. – A’ hasonlatosság nem szinte jó, felele Rhodope; a’ bort úgy választhatni a’ mint tetszik, ’s mérsékelhetni italát: de úgy van e ez a’ szerelemmel is? Ott sem a’ választás, sem a’ mérséklés nem áll az akarón. – Nem, igen is, azoknál, kiknek sem szívek nincs, sem fejek: de Socrates a’ maga tanítványait legelébb is eszes és jó emberekké képzi, ’s az illyeket szabadítja-fel a’ szerelemre. Tudja ő, hogy ezek csak azt fogják szeretni, a’ mi jó; ’s mi kár lehet abból, akármelly mértékben szeretik ezt? Két nemes szív a’ viszont-hajlandóság által még szeretetreméltóbbá vál mint ezen hajlandóság nélkűl volt volna. Alcibiádnak minden felelete elhárított valamelly akadályt a’ Rhodope’ szívében, ’s csuszamlóbbá tette az útat, mellyen egymás felé közelítettenek. Már csak a’ házassági hit’ czikkelye volt hátra, ’s éppen ez vala a’ Gordiai göcs. Rhodope nem az az asszony volt, a’ kinél azt széljel lehetett vagdalni; nála azt felbontani kellett. Alcibiád messzünnen kerűlt neki. Eggy nap’ a’ társaságba-kelés fordúlt-elő. Az emberek’ szükségei, ugymond, együvé-szövetkeztették őket, a’ köz haszon kiszabta kötelességeiket, ’s a’ zabolátlanság törvényeket szűlt. Mind ezek szent szabások ugyan, de idegenek lelkeink előtt. Az emberek csak külsőképpen illetik egymást, ’s e’ szerint kötelességeik is, mellyeket egymás eránt magokra vettek, a’ külsőn állapodnak-meg. Maga a’ természet a’ szív’ törvényszabója. Egyedűl ő gerjeszthet háládatosságot, barátságot, szerelmet; ’s a’ szív’ érzései nem parancsoltathatnak polgári rendelések által. Ez az oka, példának-okáért, hogy a’ házassági szövetségben sem nem ígérhetni, sem nem kívánhatni egyebet, mint a’ nem-lelki eggyességet. Rhodope, a’ ki hajlott igaznak lelni a’ beszéd’ elejét, elréműlt a’ következésen. Hogyan? ugymond; tehát én nem ígértem egyebet az én férjemnek, hanem hogy úgy teszek, mintha szeretném? – De mit tudtál hát egyebet ígérni? – Hogy valóban szeretem! felele az asszony elaléló hangzattal. – Tehát ő is megígérte viszontag, hogy nem csak szeretreméltó, de szemeidben a’ szeretetre legméltóbb férjfi is leend? Megigérte, hogy mindent elkövet, hogy az lehessen, ’s megállja szavát. – Igen jó; részedről te is mindent elkövetsz, hogy egyedűl őtet szeressd: de az igyekezet’ szerencsés sikere felől sem eggyitek nem állhat jót, sem másitok. – Ez irtóztató Morál! kiálta Rhodope. – Szerencsére, Asszonyom, még is nem szinte olly irtóztató! Mennyi vétkes fogna úgy találtatni, ha a’ házassági hűség valóságos kötelesség volna! – A’ nagy Istenekre! ’s te kétlheted…? – Én semmit nem kétlek, Asszonyom! Egyenességem, látom, ellenedre van, ’s nem reménylem, hogy kedved jő, példámat követni benne. Úgy hittem, hogy Philosophával beszéllek, azonban csak eszes asszonnyal szóllottam. Szégyellem tévedésemet, ’s megyek. De búcsúzásommal, engedd, hadd adjam egy újabb jelét egyenességemnek. Úgy vélném, hogy az én erkölcseim olly tiszták, mint a’ legtisztesbb asszonyéi lehetnek; én szintúgy tudom, mire kötelez a’ becsűlet, ’s a’ hit’ szentsége ; ismerem a’ házassági törvényt, ’s megszegése’ vétkét: de ha ezer feleséget vettem volna is, nem fognám magamat vádolni, ha téged magadat ezerszer szebbnek, ezerszer szeretreméltóbbnak lelnének, mint azt az ezer feleséget egyetemben. A’ szerint, a’ mit te állítasz, csak azt mondhatja, hogy vannak erkölcsei, a’ kinek szeme ’s szíve nincs. Sok szerencsét hozzá, hogy a’ tökélletességnek e’ fő pontjára jutottál!
E’ szók keseredésnek ’s haragnak hangjával ejtve, olly réműlésben hagyták Rhodopét, hogy alig tudott magához térni. Alcibiád többé meg nem jelent a’ háznál. Látta az asszony, hogy búcsúzásakor tartott szavaiból nem a’ vetekedés’ tüze, hanem valami más szelídebb hevűlet hangzott; a’ maga részéről pedig érzette, hogy koránt sem a’ bölcseség’ félbe-szakadt leczkéji után búsong. Ez az örök únatkozás, ez a’ magával való békétlenség, titkos idegensége férjének nyájaskodásai ellen, ’s az a’ veres szín, melly, ha az Alcibiád’ neve talált említetni, egész képét elborította, mutatták néki, hogy nem lesz bátorságos, tovább folytatni vele a’ társalkodást; és még is égett, meglátni. Férje visszavezette. Megértvén hitvesétől, hogy valamelly szó felett öszveháborodtak, tréfát csinált a’ dologból, ’s megszóllítá Alcibiádot, lenne esze, jönne-vissza. A’ beszéd eggy ideig lassú volt. A’ jámbor férj csintalanúl mosolygott orra alatt; de másfelé vonván foglalatosságai: Ide hagylak benneteket, ugymond; ’s reméllem, hogy öszveháborodván a’ szó felett, a’ dolgon magán megalkudtok. Szegény! ő nem gondolt vele semmi rosszat, de képében nagyot pirúlt az asszony.
Alkalmas ideig hallgatván, Alcibiád végre elkezdé a’ beszédet. Veled töltött óráimban, asszonyom, ugymond, legszebb örömeit találtam-fel életemnek; ’s ámbár egyedűl tetszésemtől függött, a’ nagy világ’ lármás vígasságaiba merűlni, megtanúltam körűltted, hogy a’ magánosság’ csendes örömei ezeknél véghetetlenűl édesebbek. Elszakasztám magamat a’ világtól, nem valék többé a’ magamé, tiéd valék egyedűl. Ne hidd, hogy az az esztelen remény csúszott volna szívembe, hogy elcsábíthatlak: lelked’ magassága hódoltatott, százszor inkább mint elmésséged ’s ez a’ bájos alak, törvényid alá. De illy tiszta, illy szép lánggal égvén éretted, azzal hízelkedtem vala magamnak, hogy lelkedben ehhez hasonló érzéseket ébreszthetek-fel. Ez a’ szép szerelem téged megbántott, vagy inkább terhedre vált; mert, engedj-meg egyenességemnek, lehetetlen, hogy kárhoztassd. A’ mit én érzek értted, te eggy másért érzed; magad vallád úgy. Én nem vádolhatlak érette, én értte nem panaszolkodhatom: de elég, hogy szenvedek. Athenában nincs talán több egy asszonynál, a’ ki férjét szeresse, ’s nekem ebben az eggy asszonyban kelle magamat elvesztenem! – Valóban bohó vagy, eggy olly bölcs ember’ tanítványa lévén, felele néki Rhodope édesded mosolygással. Az Ifjú a’ legkomolyabb hanggal felelt rá, de az Asszony’ keze után nyúlt, ’s ez megneheztelt értte; az megcsókolta ezt a’ kezet, ez fel akara kelni; az tartóztatta, ez elpirúlt; ’s a’ két Bölcsnek kerengett a’ feje.
Nem kíván hosszas magyarázatot, mint lett oda Rhodope, ’s mint keresett okokat, mentegetni magát maga előtt: könnyű azt eggy megbotlott, de tiszteletre-méltó asszonyban képzelni.
Mindenek felett férje’ becsűlete ’s nyúgodalma miatt reszketett. Alcibiád esküvéssel fogadta neki a’ legszentebb hallgatást: de a’ gonosz világ nem várta, hogy ígéretét megszegje. Tudta azt minden, hogy Alcibiád nem az az ember, a’ ki úntalan’ Philosophiáról beszéll eggy szép asszonnyal. Gyakor látogatásai gyanút támasztottak; pedig a’ gyanút a’ világ igaz gyanánt veszi. Kicsinált dolog volt, hogy Alcibiád jól áll Rhodopénál. A’ hír fülébe ment férjének. Nem hitt ugyan neki: de felesége’ becsűlete, ’s a’ magáé, azt kívánták, hogy a’ gyanú is távoztassék. Tehát elibe terjesztette hitvesének, hogy az ő köz javok úgy kívánja, hogy az Alcibiáddal való társalkodás félbeszakasztassék; ’s ezt olly szelídséggel, olly bízakodással ’s kímélettel mondta, hogy az asszony nem is lelt feleletet reá. A’ lágyszívű ’s már a’ természet által jóra szűlt asszonyt nem érheti érzékenybb pironság, mint midőn olly jeleit kéntelen elfogadni a’ becsűletnek, mellyeket már nem érdemel.
Rhodope e’ szempillantás olta eltökéllé, hogy az Alcibiáddal való társalkodásnak általjában véget vét; ’s minél gyengébbnek érzette magát eránta, annál erősebben állott végezése mellett. Haszontalan’ igyekezete Alcibiád, minden csábító mesterségeivel megtántorítani szándékában. Nem, monda neki ez a’ derék asszony, elhagyám ugyan ámítatni magamat, hogy eggy asszonynak titkos vétése férje eránt semmit nem tesz: de maga a’ valótalan szín is igazi sérelem, mihelytt becsűlete csorbúl általa, vagy nyúgodalma háborítatik. Nem tartozom szeretni férjemet; légyen úgy: de a’ mennyire tőlem kitelik, szerencséssé tenni szoros tisztem. – ’S e’ szerint az ő javát elébe teszed az enyémnek? – Elébe, felele, fogadásom’ teljesítését hajlandóságomnak; ez a’ kireppent szó légyen utolsó gyengeségem – Ah, kiálta Alcibiád, ’s én magamat szerettetni gondolám! Élj szerencsésen, Asszonyom; látom, hogy egész szerencsém, eggy bohó szempillantás’ kedvezése volt. – Illyenek a’ mi tiszta-életű asszonyaink! monda továbbá. Mikor kedvekbe vesznek, a’ szerelem vett rajtok erőt; mikor kiadnak rajtunk, az erkölcs’ sugallásit követik; ’s igazában ez az egész szerelem, ’s ez az egész erkölcs eggy képzelődés’ szesze, melly tegnap jött ’s ma megy’. – Érdemlem ezt az alázatot, monda Rhodope, könyűkre olvadván. A’ ki meg nem becsűlte magát, nem várhatja, hogy más által becsűltessék. Igazság, hogy gyengeségünk megvetést húzzon ránk.
Alcibiád ennyi próba után megtanúlta, hogy az asszonyokhoz nincs mit bízni; mind a’ mellett magának sem hitt annyit, hogy veszedelmét rettegés nélkűl nézhetné: ’s noha eltökéllte, hogy szeretni nem fog, homályosan érzette, hogy szerelem nélkűl nem élhet.
Ezen hánykódásai köztt, midőn eggy nap’ a’ tenger’ szélén sétálna, eggy asszonyt láta közelíteni, kit járásáról ’s szépségéről Istennének fogadott volna, ha benne Erigonét, a’ szerelem’ örömei’ lyánkáját, nem ismerte volna meg. Ki akara előle térni, de ő nevén szóllítá. Alcibiád, ugymond; téged az a’ bölcselkedés még bolonddá teszen. Mondd-csak, kérlek, a’ te esztendeidhez illik e elevenen temetni-el magadat azokba a’ komor elmélkedésekbe? Fogadd szómat, légy boldog; mindég marad arra időd, hogy bölcs légy. – Én azért törekedem bölcs lenni, felele Alcibiád, hogy boldog legyek. – Szép út a’ boldogságra! ’S te azt hiszed, hogy én nagyon töröm magamat a’ te tudományodon? ’s még is ki boldogabb nálamnál? Az a’ Socrates téged egészen elrontott, ’s az nagy kár; de teszek én róla, csak végy leczkét nálam. Régen kitettem a’ czélt reád; én ifjú is vagyok, szép is, érzékeny is; ’s dicsekedés nélkűl legyen mondva, érek annyit, mint eggy nagy szakálú Bölcs. Ők azt tanítják, hogy tagadd-meg magadtól az örömet: szomorú tudomány! nálam azt tanúlod-meg, hogy kedvedre élj velek. – Oh, felele Alcibiád, káromra igen is jól megtanúltam; a’ költés, a’ gyönyörűségek megrontottak. Nem vagyok én többé az a’ pompás gazdag ember, a’ kit bolondságai olly híressé tettenek, ’s most már kölcsönzőim’ rovására élek. – ’S ez mindöszve is a’ bajod? Ne gondolj vele; nékem elég pénzem, elég kövem van, ’s a’ mások bolondsága helyre hozza a’ tiéidet. – Jóságod elkevelyít, felele Alcibiád; de vele nem fogok visszaélni. – Mit akar e’ vonakodás? A’ szerelem nem tesz e mindent közössé? ’S osztán kinek juthatna eszébe azt hinni, hogy azt tőlem veszed? Te nem vagy olly gondolatlan, hogy tovább add: én pedig kevélyebb vagyok, mint hogy szerelmem’ barátját a’ mások’ nyelvére kössem. – Meg kell vallanom, hogy ezt nem vártam tőled, mert téged a’ világ fösvénynek tart. – Fösvénynek? az vagyok, igen is, azok eránt, a’ kiket nem szeretek, hogy azzal, a’ kit szívem választott, vesztegetve költhessek. Én nagy becsben tartom köveimet: de téged még nagyobban tartalak; ’s szóllj, ha kell, ’s holnap fel vannak néked áldozva. – Ez a’ példátalan kedvezés pirít és érdekel. Örömest engedném neked azt a’ szép lelkek’ gyönyörűségét, hogy rajtam gyakorolhassd, ha háládatosságból legalább virító legénységet nyújthatnék értte; de kéntelen vagyok vallást tenni előtted, hogy a’ mértékletlen élet nem csak vagyonomat rontotta-meg; arra a’ mesterségre is rá akadtam, hogy fiatal esztendeimben érjem-el a’ vén kort. – Könnyen elhiszem, felele Erigone mosolyogva; nem hijába ismertél annyi tisztes asszonyt. De még jobban megleplek; én nem kívánok egyebet tőled a’ szív’ leggyengédedebb érzéseinél, ’s ha szíved úgy meg nincs rontva, mint erszényed, meg van a’ mit kerestem. – Kötődöl, monda Alcibiád. – Nem én! Ha Heraklest venném Kedvesemnek, azt kívánnám, hogy legyen Alcibiád, ’s szeressen azzal a’ szelíd, csendes gyönyörűséggel, mellynek a’ szív kútfeje. Ha néha az érzékek’ részéről találsz reménytelenűl meglepni, jó; én neked mindent szabadon hagyok, ’s nem kívánok semmit. – Valóban, monda Alcibiád, sem örömem, sem csudálkozásom nem lél határt; ’s ha attól nem tartanék, hogy szerencsémnek valamelly méltóbb irígye… – Irígye? oh, annak, fogadom, nem lesz más, mint szerencsétlen. Tudd-meg, barátom, hogy az asszonyok, ha változnak, negédségből ’s ujság-kivánásból változnak; ’s képzelhet’d, hogy én túl vagyok mind eggyikén, mind másikán. Ha nem ismerném a’ férjfiakat, azt mondhatnád, hogy sokat fogadok: de midőn őket feláldozom neked, tudom mit cselekszem. ’S ha megnyugtatásodra még ez sem elég, hiszen nyitva eggy út előttünk. Neked eggy jószágod van alkalmas távolságra Athenától, hová az alkalmatlanok nem jönnek örömeinket feldúlni. Ha bízol magadhoz, hogy az én társaságomban kiállhat’d a’ magánosság únalmait, parancsolj, ’s holnap indúlunk. – Nem, ugymond Alcibiád, dolgaim még eggy ideig itt nem engedik hagyni a’ várost. De ha megkötjük a’ kötést, szükség e, hogy azt tudassuk? – A’ mint neked tetszik; ha azt akarod, hogy tudja a’ világ, én leszek a’ ki kihirdetem: ha titokban tetszik tartanod, hallgatóbb leszek mint első Begyes. Egyedűl magamtól függvén, ’s benned tennen-magadat szeretvén, sem nem keresem, sem nem rettegem a’ világ’ szemeit. Ne erőltessd magad’, barátom; tanácskozz’ szíveddel, ’s ha ajánlásom kedvedre van, vár vacsorám. Menjünk hitünknek bizonyságáúl hívni az öröm’ és gyönyörűség’ Isteneit. – Alcibiád megfogja az Erigone’ jobbját, ’s elragadtatva csókolván, ah, ugymond, végre találtam szeretetet, ’s ma kezdődik boldogságom!
Elérkeznek a’ szerelem’ lyánykájához. Valamit az ízlés kedvest és válogatottat talál, hogy érzékeket egyetemben gyönyörködtesse, mind az összegyűjtve látszott az Alcibiád’ megbájolására e’ pompás vacsorán. Illyen vala az a’ palota, a’ mellyben Vénus Adónist elfogadta, ’s méltó reá, hogy az Ámorok itt is töltögessék a’ nektárt, hogy a’ Grátziák itt is udvaroljanak az ambróziával. Ah, ugymond Erigone, ki hitte volna midőn a’ Bacchus’ Kedvese’ nevét felvettem, hogy eggykor azt a’ halandót fogom tartani karjaim köztt, a’ ki szépséggel fellyűlhaladja az India’ hódoltatóját! Mit mondok, halandót? Bacchust, Apollót ’s Ámort együtt bírom benne, ’s ez’ órában Erigonét, Kalliopét ’s Psychét látom boldogságomat irígyleni. Felkoszorúzlak tehát, én ifjú Istenem, szőlővel, borostyánnal ’s myrtussal: vajha szemeid előtt én is mind azon kecsekkel jelenhetnék-meg, mellyeket Kedveseikben azok a’ halhatatlanok imádtak, kiknek te ragyogsz ékeikkel! Alcibiád elrészegűlve hiúságában ’s szerelmében, játéknak eresztette ígéző csapodárkodásit, mellyek által magát a’ bölcsességet is el tudta szédíteni. Diadalmát lantjának ezüst húrjain énekelte. Szerencséjét eggybevetette az Istenekével, ’s boldogabbnak nevezte magát náloknál, mint barátnéja által náloknál szebbnek találtatott.
A’ vacsora után eggy szomszéd szobába vezettetett, melly el vala rekesztve az Erigonéétől. Nyúgodj’-el, szeretett Alcibiád, monda ez neki tőle elválván; vajha a’ szerelem csak az én képemet festené elődbe, ha majd elszunnyadsz. Méltóztassál legalább velem azt hitetni; ’s eggy hízelkedő hazugság által hozzd helyre álmodnak nem akart vétkét. – Hogyan, Kedves! monda ellágyúlva Alcibiád; ’s te engem az álom’ játékos örömeire szorítanál? – Neked, felele amaz, nálam nem lesz soha egyéb törvényed tulajdon tetszésednél; ’s énekelve ott hagyá.
Alcibiád magán kivűl volt örömében. O szemérem! o tisztaság! kiálta; de mik vagytok ti tehát, ha olly szívben találtatik, a’ hol nem lakoztok, az a’ tiszta, szűz szeretet, melly az egekből szállott alá, meglelkesíteni a’ még ártatlan embert, ’s díszt adni a’ természetnek? ’s ezen elragadtatásban felkél, meglepni Erigonét.
A’ Hetéra*
Hetére
mosolyogva fogadja Alcibiádot; érzéssel, de nem hévvel; ’s úgy tetszett, mintha szíve csak az Alcibiád’ kívánságaitól venne melegűlést. Két holnap folyt el ezen boldog örömök’ teljességeiben, ’s a’ leány csak eggyszer sem tagadta-meg fogadott érzéseit. De végre közelített a’ szerencsétlen nap, melly eggy illy igen hízelkedő képzeletet eloszlasson.
Az Athénai Ifjúság úntalan’ a’ közelítő Olympiai játékokhoz való készűlettel foglalatoskodott; ’s hogy az egész Haza’ szemei előtt melly felette szép elnyerni a’ koszorút, azt Erigone olly tűzzel festette, a’ Poseidon’ játéka’ fényességét olly hevesen magasztalta, hogy Alcibiádnak kedve jött, fellépni a’ pálya’ futóji közzé. De hogy az öröm váratlan’ lepje-meg lyánykáját, hallgatott szándéka felől.
A’ játék’ innepén elvál tőle, hogy a’ Hippodromusba menjen. Ha ugymond, eggyütt látnának, mindenfélét húznának-ki belőle; pedig elvégeztük, hogy a’ gyanút is el fogjuk távoztatni. De a’ játék után együtt leszünk, ’s nálad vacsorálok.
Gyűl a’ nép, telnek a’ székek. Erigone megjelen, ’s minden szem függve marad rajta. A’ szépek irígykedve nézik, a’ rútak bosszúsággal, a’ vének sóhajtozva, az ifjak eltelni nem tudó gyönyörködéssel. Az Erigone’ szemei, mindenfelé szállongván e’ roppant Amfitheátrum’ sorain, csak Alcibiádot keresték. Eggyszerre a’ verőcze előtt látja-meg szekerét és lovait. Nem mert hinni szemeinek: de kevéssel tovább eggy Ifjú, szebb mint a’ szerelem’ Istene ’s délczegebb mint Márs, felhág e’ pompás szekérre. Alcibiád! Alcibiád! az ő! Szájról szájra megy’ a’ név, ’s az elszédűlt leány nem hall egyebet ennél: Alcibiád! a’ dísze, a’ fénye az Athénai ifjúságnak! Elalélt örömében. Az Ifjú felpillant reá, mintha Kedvesének isteni segédét kérné a’ futásra. Rendbe állanak a’ szekerek, megnyílik a’ verőcze, harsognak a’ trombiták, a’ föld már reng a’ vágtató paripák alatt, ’s porfelleg fogja-bé a’ futókat. Erigone alig lélegzik. Lelke szemeibe költözött, szemei pedig Kedvese’ szekerét kísérték túl a’ por’ habzatjain. Ime nyílás esik a’ szekerek köztt, a’ gyorsabbak haladnak, ’s az Alcibiádé közöttök van. A’ reszkető Erigone fogadásokat tesz Castornak, Polluxnak, Herkulesnek, Apollónak; ’s végre elől látja Alcibiádot; de másod’ magával. Lelkét a’ félelem és remény függőben tartják. A’ két szekér’ kerekei azon tengelyen látszanak forgani, azon gyeplőtől igazgattatni a’ lovak. Alcibiád kettőzteti tüzét, ’s az Erigone’ szíve könnyebben piheg; a’ másik erőlteti sebességét, ’s az Erigone’ szíve ismét szorúl; minden csere ellenkező hevűletre ragadozza. A’ két szekér eggyszerre jut-el a’ czélhoz; de a’ másik eggy nyúlással megelőzi Alcibiádot, ’s eggyszerre ezer száj a’ Számusi Pisikrates’ nevét harsogja. Alcibiád elborítva szégyennel, megfordúl, lesüllyedt fővel, lógó gyeplőkkel, ’s kerűlte a’ helyet, hol Erigone képét fátyolával béfedte. Úgy tetszett neki, mintha reá volt volna függesztve minden szem, ’s pirítaná, hogy olly embert szeret, a’ ki magát meggyőzeté. Azonban zúgás támad körűltte. Látni akarja mi dolog. Pisikrates hajtotta-vissza szekerét azon részen, a’ hol Erigone űlt. Újabb ok a’ pirúlásra. De mint hűle-el, midőn lábainál állván-meg a’ szekér, leszállani látja a’ győzedelmest, ki a’ nyert koszorút neki jő nyújtani. Ezt én néked köszönhetem, Asszonyom, ugymond, ’s ímé hódolok vele. Képzelje kiki, ha tudja, azon sokféle indúlatokat, mellyektől az Erigone’ szíve e’ szók’ hallására hányattatott. De még élt benne a’ szerelem. Nincs mit köszönnöd, felele Pisikratesnek pirúló képpel; szívem azt, engedj-meg egyenességemnek, nem néked óhajtotta. – De azért nekem e’ dicsőséget még is csak az a’ kívánság szerzé-meg, hogy láttodra győzhessek. Ha hát nem voltam is elég szerencsés, bírni óhajtásodat a’ pályavívás közben, legalább méltóztassál osztozni velem jutalmában, ’s fogadd-el e’ koszorút! Ekkor a’ legíndúlatosbb esdeklésekkel únszolá ismét elfogadni áldozatját, ’s a’ sokaság csattogó kézzel látszott azt kívánni. A’ negédség végre győzött a’ szerelem’ érzésein; elfogadta a’ szerencsétlen ágat, de egyedűl, úgy mondta legalább, hogy eleget tegyen a’ nép’ kívánságának; de, ki hinné? mosolyogva! ’s Pisikrates ismét fellépett a’ szekérre, eltelve szerelemmel ’s a’ dicsőség’ szédítő örömeivel.
Alcibiád, mihelytt első fájdalma csendesedett, bátorítani kezdé magát. Minő gyenge, hiú ember vagy te, ugymond, hogy ezen ennyire törődöl! És miért? mert más még serényebb vagy szerencsésebb kocsis mint te. De látom én, hogy nem ez bánt téged. A’ legboldogabb halandónak fogtad volna magad’ tartani, ha Erigonénak szemei előtt nyerhetéd vala-el a’ jutalmat; ’s attól félsz, hogy meggyőzve, kevésbbé fogsz szerettetni. Ne légy eránta igazságtalan. Erigone nem a’ közönséges asszonyok közzé tartozik; meg fogja köszönni, hogy örömet akarál néki nyújtani; a’ mi pedig a’ dolog’ szerencsétlen kimentét illeti, ő maga lesz az első, a’ ki pirítani fog azért, hogy magadat illy csekélység miatt epeszted. Menjünk bátran látására. Sőt örvendeznem kellene e’ viszontagságon; ez új próbája lesz szép szívének, ’s a’ szerelem az ő karjai köztt nekem sokkal szebb diadalmat készít mint a’ mitől elestem. Eltelve e’ vígasztaló képzetekkel, elérkezik Erigonéhez, ’s – a’ Győző’ szekerét ajtaja előtt látja állani.
Az néki mennykőütés volt. Szégyen, bosszúság, kétségbe-esés rohant szívére. Elalélva alig tudta mit csinál, ’s tántorgó lépései minteggy magoktól fordúlnak a’ Socrates’ lakása felé.
Ez a’ jó öreg, a’ ki maga is jelen volt a’ nézők köztt, nyájassággal jött elfogadására. A’ mint látom, ugymond, neked vígasztalásra van szükséged, hogy kezedből kireppene a’ diadalom: de, ugy e, kószáló? ma nem igen fogtalak volna látni, ha elnyerted volna azt? Jó; szívesen látlak én így is; nekem kedves az, ha a’ bajban megkeresnek. A’ boldogsága’ érzésében elmerűlt szív mindenütt kiömölhet: de a’ szenvedők’ bízakodása édesebb, hízelkedőbb. Azonban azt magad is megvallod, gondolnám, hogy a’ Számusi Pisikrates után neked vannak legsebesbb nyargalóid az egész Görög-földön; ’s már azt meg kell adni, hogy szép dolog derék embernek, lovakban múlni-felyűl másokat. A’ levert Alcibiád meg sem értette a’ Socrates’ fúlánkját. A’ Bölcs ábrázatjának elváltozásából vetvén szíve’ illetődésére, De mi hát ez? ugymond neki komolybb hanggal; eggy gyermekség fog e így megindítani? E’ búsongást, e’ csüggedelmet alig bocsáthatnám-meg neked, ha egy Országot vesztettél volna is. – Ah, édes mesterem, kiálta Alcibiád, lassanként magához térvén; melly szerencsétlen az, a’ kinek érzékeny szív jutott! márvány szívvel bírjon, a’ ki ebben az időben akar élni! – Elhiszem, felele Socrates, hogy neked ez a’ te érzékeny szíved néha nem kevés bajt csinál: de az érzékeny szív olly derék portéka, hogy nem sajnálhat’d, ha ollykor drágán fizetsz is értte. Azonban hadd látom hát, mi ért megint ez’ eggyszer?
Alcibiád ekkor beszélleni kezdé, mint járt a’ Begyesével, a’ gyermek-leánnyal, az Özveggyel, a’ Bíró’ hitvesével, ’s azzal az álnok Hetérával, a’ ki éppen most áldozta fel a’ szerencsésebb Kocsizónak. ’S min tudsz te itt panaszolkodni, monda neki Socrates, végig hallgatván hosszas siralmait? Hiszen nekem úgy tetszik, hogy téged mindenik igazán szeretett a’ maga módja szerint. A’ Begyes példának-okáért, a’ gyönyörűséget szereti a’ tisztaság’ leple alatt; azt hitte, hogy a’ mit keres, benned felleli; te azt megtagadád tőle, ’s ő kimutatta útadat. Így bánt a’ többi is. Mindenike tulajdon boldogságát szerette Kedvesének szeretésében. A’ gyermek-leány férjet keresett, kit szabadon ’s az illendőség’ megsértése nélkűl szerethessen; az Özvegy azt igérte magának, hogy szépségének irígylett diadalmát leli-fel benned; az Areopagíta’ felesége eggy olly szeretetreméltó ’s titoktartó Kedvest, kivel philosophiája veszély ’s botránkoztatás nélkűl pihenheti-ki magát; ez a’ köz-örömök’ árosa pedig azt a’ szép férjfit, kit minden csudál, minden magasztal, minden óhajt; ’s örűlt, hogy azt bírhatta, ha bár titokban is, kin a’ Hazának minden Szépségei készek lennének veszekedni vele. – Hogyan? monda Alcibiád; hát azt csak te is igaznak látod, úgy e, hogy engem eggyike sem szeretett tulajdon magamért? Magadért e? kérdé a’ Bölcs; ah, édes gyermekem, ’s ki verte azt a’ bohóságot a’ te fejedbe, hogy valami ollyast várj? Minden önn-magáért szeret. Maga a’ barátság is, ez az olly tiszta érzés, mindég személyes használatokban építi választásait; ’s ha ollyat keressz, a’ mellyben ez ne találtassék, jobb, ha mingyárt az enyémről is lemondasz. Valóban csudálom, mint szédíti-el az önnszeretet még a’ legeszesebb embert is. Szeretném tudni, mi az a’ Magam, mi az a’ te Éned, a’ mit mással kívánsz szerettetni? A’ születés, gazdagság, ifjúság, elmésség, szépség mind merő események. Ez eggyik sem vagy Te, ’s még is te csak ezek által érdemlesz szeretetet. Az a’ te becses Éned, az a’ te Magamod csak az a’ goromba vászon, mellyre a’ drága hímvarrás tétetett. A’ ki ezen tulajdonságokat kedvelli rajtad, felcseréli őket személyeddel. Légyen eszed, ne add magad’ olly fejtegetésekre, a’ miket senki nem csinál, ’s nyúgodj-meg azon, hogy mások, öszvevegyítvén tulajdonságaiddal személyedet, szeretetekre méltóztatnak. Én éppen nem neheztelek azért, hogy kényes ízlésed ott hagyatá veled a’ Begyest és az Özvegyet, sem hogy a’ széplelkű Rhodope ’s a’ hiú Erigone visszaadák szabadságodat: de hogy Glycérionról lemondál, azt sajnálom; ’s javaslanám, térj-vissza hozzá. – Kötődöl! ugymond Alcibiád; ő gyermek, azt akarja, hogy vegye-el az ember. – Jó; hát elveszed! – Ha jól hallom e? Socrates adja nekem e’ tanácsot? – Miért nem? ha feleséged eszes és jó, boldog lészesz; ha kaczér vagy durczás, bölccsé tészen; forgassd a’ hogy’ tetszik, nyerni fogsz benne.

A’ NÉGY PALACZK,
vagy
a’ mégarai alcimachus’ szerelmei.
Kár, hogy oda a’ Tündérvilág! Az ezer édes örömet nyújtott a’ heves képzeletnek, ’s a’ legszabadosbb mód vala, édes álmokra szenderedni. ’S nem voltak e a’ hajdani Napkelet’ mennyezetei elnépesedve Géniusokkal ’s Tündérekkel? A’ Görögök úgy nézték őket, mint közbenjáró valóságokat Istenek és emberek között. Példa reá a’ Socrates’ bíztos Démona; példa az a’ Tündér, a’ ki, a’ mint mingyárt beszéllem, Alcimachust tartotta védelme alatt.
Evergéte Tündér megkedvellé Alcimachust, minekelőtte még világra jött. Ő intézte születésekor csillagzatait, ő kötötte meg őtet a’ tetszés’ ajándékával, a’ nélkűl hogy elébe szabta volna a’ módot, mellyel szeressen. Egész ifjúsága azon elmésség’ ’s kellemek’ kifejtődéseiben tölt-el, mellyeket jóltevőjétől kikészítésűl kapott.
Tizenöt*
Tizenőt
esztendős volt, midőn az atyja, eggyike a’ legelsőbb, ’s legtehetősebb polgároknak Mégarában, a’ fegyvergyakorlás végett Athenába küldötte. Édes fiam, ugymonda neki búcsúzásakor, te a’ világban, a’ hová lépsz, sok eszelősre fogsz akadni, kik becstelenűl szóllnak az asszonyokról. Ne higyj nekik, a’ majmoknak! Azért szóllanak rólok becstelenűl, mert nem érhették-el azt, hogy őket becstelenekké tehessék. Én az asszonyi-nemben annyi szép érzést, annyi nyiltszívűséget, annyi igaz voltot találtam, a’ mennyit hijába kerestem a’ mi nemünkben; ’s ennek első példájáúl mingyárt az anyádat hozhatom-elő. Tégy úgy mint én: keress eggy jó nevelésű személyt, ért elmével, jámbor erkölccsel; kinek gondolkozása ’s hajlandóságai a’ tiéidhez hasonlítnak. Kapsz ollyat mindenütt. Eggyezésemen ne aggódj’. Én jó atya vagyok, csak te légy szerencsés, meg van a’ mit óhajtottam.
Alcimachus eltelve ezen intésekkel, elérkezik Athenába. Első látogatását Szelénénél tette, kihez ajánlva vala. Szeléne ifjonta szép és igen kedves volt: még meg volt szépsége, de kedvessége fogyott. Mingyárt az idvezlés’ ceremoniáji után, mit keresel te, ugymond neki eggy Ezredes, férje Szelénének ’s az Alcimachus’ atyjának hajdani barátja, minálunk? Illik e magadat az élet’ virágában asszonyok közzé temetni? A’ rév, a’ nyargaló, azok légyenek iskoláid, nem azon hiú gyülekezetek, a’ mit szép-világnak hívnak. Elvesznék bosszúságomban, ha látom, hogy fiatal ember érkezik hozzánk. Spártába, Spártába kellene őket innen kergetni!
Alcimachus e’ megtámadás által egészen meg volt zavarva; de Szeléne pártjára költ. Oh, ezen tökélletesen rád ismerhetni! monda a’ férjének. Spárta, a’ rév, a’ nyargaló! ’S mondd-el csak, mit tanúlnak ezekben a’ te iskoláidban? – Gazdagodni ’s verekedni, felele az Ezredes durván. – Gazdagodni, lám be nemes törekedés! verekedni, lám be múlatságos! Az első, úgy vélném, nem illik fő születésű ifjú-ember’ tüzéhez: a’ másikat a’ nélkűl is könnyen megtanúlni. – Nem olly könnyen, nem olly könnyen, Asszonyom, mint gondolod. A’ ki kendőző asztalkák körűl töltötte ifjúságát, nehezen lesz jó katona. – Én pedig nem tudok semmit ízetlenebbet, faragatlanabbat, mint a’ ki csak verekedni tanúlt. Hát csak azért vagytok a’ világon, hogy egymást öldössétek? A’ békének szint úgy megvannak a’ maga mesterségei, mellyeket tanúlni kell, mint a’ háborúnak. Nem mindég állatok sereg előtt. – Lánczos, lobogós! hisz’ az éppen a’ baj! az éppen a baj! Állana csak rajtam, fejével lakolna minden, a’ ki még a’ béke’ idejében is eltávoznék a’ zászlóktól. – Hogyan, édes Úr, ’s te tehát azt akarnád, hogy nékünk senki ne maradjon? – Marad, Asszonyom, marad! elég haszontalan van a’ hazában. – Gyönyörű! te reánk a’ nép’ salakját tolod. Oh, az asszonyok neked sok köszönettel tartoznak. – Azt nekik oda hagyom szívesen. – Nem, Uram, mi hű leányai vagyunk a’ Respublicának, ’s ennek javáért, mint jó polgárnék, örömest lemondunk minden figuráról, melly nékünk nem tetszik; mind azon rettenetes férjfiképről, mellyen kilátni, hogy csak ölni vágni tud, ’s nem is való egyébre. – ’S azokat a’ szépképű emberkéket, a’ kik tudnak élni, azokat, úgy e, magatoknak tartjátok? – Minden bizonnyal! – Jó; az Aeropagus el nem múlatja, hogy kedvetekért törvényt hozzon felőle. Fiatal ember, megengedj; a’ feleségem nincs eszén. Itt hagylak, mert tovább nem tűrhetem. A’ hatalmas Heraklesre, hogy éppen nékem jutott az illy asszony! Más férj meg sem álmodja az illyeket. – Ezt mondván, rájok vágta az ajtót, ’s ment.
Hiszen ez felette különös háztartás! monda Alcimachus. Asszonyom, megengedj mérészségemnek; gyakran esik-meg ez nálatok? – Oh igen, monda az asszony finnyásan; mindég, ha valaki van nálam. – ’S hát ha magatokban vagytok? – Néha dörmög ollykor is, de lassacskábban. – De az Istenekre! hogy’ tudtál hozzá menni? – A’ mint közönségesen mennek; holmi tekintetekre nézve. Egyébaránt ő a’ legjobb ember a’ világon. Ha megúnatja magát, ellenére szóllok; tűzbe jő, ’s dolgára megy. Mindent csinálok belőle, a’ mit akarok. Tanácslom, légy tekintettel eránta; barátságát nem kell megvetni; annak sokképpen hasznát vehet’d. Itt sok házhoz vagy e ajánlva? – Az atyám’ közelebbi ismerőseihez, ’s azoknak nem nagy a’ számok. – Igen jó; úgy annál többször látjuk-meg egymást. Ezt rád nézve óhajtom; mert új világba lépvén, a’ legeszesebbnek is vezérre van szüksége. – ’S remélhetném tőled e’ kegyességet? – Én, vagy a’ férjem; tiéd a’ választás. – E’ szerint már választottam. – Így múlt-el az első eggyüttlét.
Visszatérvén férje, Te eggy különös ember vagy, monda neki az asszony; hangod elvadította ezt a’ fiatal-embert. – A’ kit te örömest jámborrá tennél, úgy e? – Értem, Uram; meg lesz hagyva, hogy ajtómat zárva lelje. – Nem úgy, Asszonyom, nem úgy; én nem vagyok féltékeny. Ha ifjú korodban nem voltam az, nem kezdem, mikor hervadni indúlsz. – Gyönyörű complimentek! de hozzájok szoktam. Azonban el ne felejtsd, hogy neki viszont-vizittel tartozol. Minden bizonnyal; én nem tudom, mit kíván az élet’ rendi, ’s nem könnyen felejtem-el a’ mivel tartozom.
Más nap’ látni ment Alcimachust, ’s a’ tegnapin kezdte a’ szót. Hát mit végzél? ugymond; elpuhúlt Ifjaink’ útját fogod e te is követni? Gondolnám, feleségem reá buzdított. Őrizkedj’, őrizkedj’, kérlek; nem tőle; mert az ő ideje, hálá legyen értte az egeknek, elmúlt; de a’ többitől! Ezek a’ legveszedelmesbb Szirének*
Szírenek
. Eggy pillantatig sincs körűlttök az ember bátorságban. Neked állnak, esküsznek hogy szeretnek, hogy örökké fognak szeretni, ’s eggyet fordúlsz, ’s ott hagytak. Úgy bánnak a’ férjfival mintha bábjátékok volna. E’ szerint monda Alcimachus, az Athénai asszonyok koránt sem a’ Mégaraiak. – A’ Mégaraiak? eggyike ollyan mint a’ másika! Látom, atyádra ütöttél. Az a’ szegény eggyűgyű rá merte volna tenni az egész világot, hogy neki a’ legszűzebb-életű felesége van. Ha csínoskodott, azért csínoskodott, hogy férjének tessék; ha vendégeket fogadott, hogy a’ háznak tégyen becsűletet; merő áhítatosságból zárkozott-el a’ Parthenonnak eggy Hierószával, ’s azért költözött eggy kerti-lakóba, mert a’ nagyvilág’ romlottságát megúnta nézni a’ városban; ’s vaktában bízta magát felesége’ hűségére. – Reménylem, arra oka fogott lenni, monda Alcimachus; ’s kérlek, hogy az anyám’ emlékezetét tiszteld. – A’ te anyádét, fiatal-ember? A’ te anyád szint úgy asszony volt mint más. Azt gondolod talán, hogy néked mondva csináltak eggyet? Ah, ismertem számtalant; ’s nem találtam eggyet is tökélletesen hívet, ezen az én bohómon kivűl; ’s ezt is magamnak kellett képzenem. Akaratja ellen csináltam jó asszonyt belőle. De azt a’ csalfaságot, azt a’ ragyogni-szeretést, mellyet vagy a’ természet, vagy a’ példák öntenek mindenikébe, ki nem tudtam belőle irtani. Fogadom, még próbát tesz’, ha elcsábíthat e téged is; egyedűl, hogy kikaczaghasson. Nem te volnál az első, kit a’ kétségbe-esésig gyötrött. Eggykor az illy apró játékkal töltötte idejét, osztán magamnak beszéllte-el pajkosságait, ’s úgy nevetett, mint az eszeveszett. Szerencsére öregszik, ’s többé nem olly nagy a’ veszedelem!
Alcimachus eggy részét az éjtszakának annak forgatásával töltötte, a’ mit hallott. Így lévén a’ dolog, ugymond, az itt való asszonyok ugyan veszedelmesek; ’s azon feltétel alatt szunnyadt-el, hogy őket kerűlni fogja.
Evergéte Tündér megjelenék neki álmában, ’s így szóllott: Hasonlóbb két dolgot nem képzelhetsz, mint a’ férjfi és az asszony. Az a’ rossz, a’ mit rólok mondanak, eggyes eseteket vévén, igaz, általjában nem igaz. Mindenre bízakodni nem tanácsos: de viszont bízatlankodni sem kell minden eránt. Tehát az asszonyokkal bátran társalkodhatol, csak tovább ne ereszkedjél velek, mint illik. Én néked nem adtam semmi charaktert, hogy annál inkább hajolhass a’ másoké után. A’ szüntelen’ maga fejét követő ember nem való társaságba. Te akkor fogsz köz javallást nyerni, ha majd azt mondják rólad, hogy belőled azt csinálhatják, a’ mit akarnak. De még az nem elég, hogy tetszeni tudj; szeretni is kell tudnod, még pedig úgy, hogy az sem sok ne legyen, sem kevés. A’ szív’ érzésének három neme van: a’ szerelem, a’ szeretkőzés, a’ szeretet. Az az egész mesterség, hogy magunkat szerencsésekké tegyük, abban áll, hogy tudjuk, mint kell e’ három külömbözéssel élnünk. Azért imhol négy süveg, mellynek csak te fogod vehetni hasznát. Úgy külömböznek erejekben, mint színekben. A’ pirosból akkor iszol, ha forró hévvel fogsz szeretni akarni; ha csak múlatkozni akarsz, nyúlj a’ rózsaszín’hez; a’ kéket akkor vedd-elő, mikor nyughatatlanság ’s részegűltség nélkűl akarod kóstolni a’ szerelem’ legszebb örömeit; a’ fejért pedig, ha természeti hűlt voltodat óhajtod-vissza. Ezek után képe, mint eggy széljelfoszló köd, elenyészett.
Alcimachus elbájolva ébredt-fel gyönyörű álmából. De melly nagy vala álmélkodása, midőn a’ négy palaczkot kezei köztt látá! Ah, ugymond, ez éppen jókor jő; mingyárt megtehetjük rajta a’ próbát. Felkél, hálát ád a’ gondos Tündérnek, ’s Szelénéhez megyen. Az Asszony egyedűl volt. Hallom, ugymond, hogy férjem volt nálad, ’s képzelem, hogy sok rosszat mondott nemem felől? – Valóban sokat. – De még is hízelkedem vele magamnak, hogy engem számokból kifogott? – Még pedig csak magadat, a’ mi a’ hűség’ czikkelyét illeti. – Szegény ember! – Hogy hív vagy eránta, a’ felől meg van győződve: de azt állítja, hogy annál veszedelmesebb vagy; és hogy irgalmatlanúl bánsz azokkal, a’ kik szerencsétlenségekre beléd gyúladnak. – Lássa az ember, mint rágalmaz! valóban megérdemlené… De nem, én magamnak tekintettel tartozom. – Erkölcsöd az ő míve, azt mondja; ’s hogy ő csinált belőled becsűletes asszonyt. – Ő? – Ő, igen; még pedig akaratod ellen. – Akaratom ellen? Ez kemény! Jól van; megmutatom én, ki tesz engem akaratom ellen jóvá. – Megvallom, hogy ha neked volnék… ’S engem is olly tűzbe hozott pedig, hogy eggy ízben kísértetbe jövék, kikelni az anyámért. – Az anyádért? – Azt merte szemembe mondani, hogy az atyám eggy szegény eggyűgyű volt, ’s hogy a’ világon minden férj az, őrajta kivűl. – A’ boldogtalan! mert őtet is illeti a’ dicsekedés! De mondom, hogy tekintettel tartozom magamnak. Nem, Uram, én nem vagyok az a’ csalfa, a’ kinek férjem fest; ’s minthogy kénszerít, hogy szólljak, kimondom, hogy nekem szint olly lágy szívem, ’s talán még lágyabb van, mint akárkinek másnak. – ’S mit csinálsz vele, ezzel a’ lágy szívvel? – Jaj, hogy semmit! de annyit tsak feltehetsz felőlem, hogy nem az ő kedvéért tartom ridegen. Ha örömöket nem engedek magamnak, az egyedűl azért esik, hogy a’ férjfiak’ makacsságoknak ’s hálátlanságoknak ne tegyem-ki magamat. Érzem, hogy, ha szeretni fognék, hevesen szeretnék, ’s azt fognám kívánni, hogy az szerint szerettessem-vissza. – Ah, hogy ne fognál? – Azt én nem ígérem magamnak; nincs semmi állhatatlanabb, gyarlóbb, mint a’ teféléid’ szerelme; ti tűzbe jöttök, égtek: de azt a’ lángolását a’ szerelemnek, azt az elrészegűlését, mellyben eggyütt van mind legfőbb édessége mind mentsége, azt nálatok nem kell keresni. – A’ mi engem illet, Asszonyom, tudom én, hol adják azt a’ szerelmet, a’ mit te érdemlesz; ’s volnék csak bizonyos eránta, hogy akarod viszonozni, fogadom, jó dózist vennék belőle. Szeléne mosolyogta az Alcimachus’ eggyűgyű voltát, mert neki a’ Tündér azt a’ gyermekiség’ tónusát adta, mikor Szeléne körül volt, a’ mit a’ kokettek annyira szeretnek. – Nem, felele az asszony; illy eggyszerre nem szokás lángra lobbanni; ’s osztán hiszen mi alig is ismerjük egymást. – A’ mint magadnak tetszik, Asszonyom, én nem sietek; holnap bővebben ismerkedünk. – De hát meglátlak holnap? – Megjelenek bizonyosan. – Jó; hát dél után; érted? Megmentelek azon kedvetlenségtől, hogy férjemet lássd. Magunkban leszünk, nem jő ránk senki, ’s okosan szóllhatunk.
Alcimachus megjelent a’ rendelt órán, ’s magával vitte palaczkjait. Szeléne a’ legkísértőbb pongyolában fogadta. Lám, úgymonda Alcimachus, a’ szépség’ privilégiumát! minél kevesebb rajta a’ pipere, annál szebb. Szeléne úgy tett, mintha pirúlna. ’S tudod te azt, ugymond neki, hogy e’ színlelt érzésiddel veszedelmes vagy? Megeshetnék, hogy hinnék nekik, ’s meglennék csalva. – Megcsalva, Asszonyom? ’s te azt teheted-fel, hogy én téged’ megcsalhatnálak? Én még soha sem csaltam-meg senkit. – ’S rajtam akarsz hozzá fogni? – Nem, esküszöm mindenre a’ mi szent! – Minek hát ez a’ csapodár beszéd, ez az epedő tekintet? – Te szép vagy, ’s én nem vagyok vak; azt mondom a’ mit látok; ebben nincs csapodárkodás. – Valóban, nyugalmad elég világosan hazudtolja színlelt melegségedet. – Ah, ah! akarnád csak! ez az én nyugalmam igen is hamar oda lenne. – Dehogy’? ’s hogy hát felgyúladj, azt várod, úgy e, hogy felszabadítsalak rá? – Tökélletesen; parancsold, ’s meglesz. – Az igaz, te rendes ember vagy e’ hideg tűzzel! – Mert ismerem magamat. – ’S hahogy’ tehát akarnám hogy szeress? – Azon mértékben fognálak, mellyben kívánnád. – Látom, nem tudod, sem te mire kötelezed magad’, sem én mennyit kívánok. – Kívánj, Asszonyom, kívánj, a’ mennyit tetszik: bennem meg nem csalatkozol. – Ha hát azt kívánnám, hogy az őrűltségig szeress? – Az őrűltségig fognálak, ’s még túl rajta; az nekem nem kerűl többe mintha kevésbbé kívánnád. – Melly rendes ő ezzel az eggyűgyűséggel! Jó tehát; tehát akarom, hogy szeress; még pedig hogy igen szeress. – Lángolva szeressek? – Lángolva. – ’S te is úgy fogsz engem? – Reméllem legalább. – Az nekem nem elég. – Foglak bizonyosan foglak. – Ez kellett; várj, mingyárt csudádat látod. – Hát hová mégy? – Tüstént itt leszek; csak eggy perczentésnyi várakozást.
A’ hiszékeny Alcimachus félre vonta magát, ’s az utolsó cseppig kiitta a’ piros italt; ’s íme szikrázó szemmel, dobogva verő szívvel, pihegő szózattal tér az asszonyhoz. Oda az a’ hideg csapodárkodás, oda az az üres csevegés, melly elébb szakadatlanúl folyt ajakiról. Szavai tüzesek lettek, ragadozók, velősök. Szaggatott, fuldokolva ejtett hangzatok pótolták-ki, a’ mit nyelve meg nem magyarázhatott, ’s heves rándúlások ’s a’ legéledtebb pántomíma mondásait. Alig ismerhetett a’ lángoló ifjúban a’ gyermek Alcimachusra, kin elébb csak mosolygott, ’s meg nem foghatta e’ hirtelen változást. Szeretett volna kételkedni, félni, tartózkodni; hijába! szíve elolvadt, szemei kápráznak, az ész elhagyja, ’s eggy perczentés múlva azután azt lehetett mondani, hogy ő is ivott a’ piros italból.
Így folyt-el két holnap, olly örömek alatt, mellyeket minden erőlködések mellett alig tudtak mérsékleni, hogy vele szemet ne szúrjanak. Az Ezredes meg nem szűnt pirítgatni Alcimachust, hogy magát felesége által megkapatta. Megmondtam, kis bohó, megmondtam, ugymond; de nem akarád hinni. Köszönd magadnak; én részemről szeretem, hogy így járál. Veszítsd-el magad’ körűltte; mert mit is tudnál tenni jobbat? Alcimachus bosszút állott az Öregen fúlánkjaiért, valahogy’ csak tőle kitelhetett. De tüze nem visszonoztatott többé; napról napra látá hűlni a’ Szeléne’ szívét. Szeléne neki az vala még, a’ ki volt: de ő nem vala az többé az asszonynak. Érzette, hogy el kell szórnia magát, hogy vissza kell térnie a’ világba, mellyet Alcimachusért oda hagyott volt. Alcimachus megsejdíté a’ változást. Oda lett, látván, hogy az asszony mindenben lél múlatságot, holott ő csak benne él. Kedvetlenné lett, nyűgössé, gyanakodóvá; ’s olly dolgokat követett-el, hogy az asszony nem tűrhette tovább, ’s kiadta neki a’ búcsút.
Úgy vagyon, ezt mondá neki az asszony; szerettelek; elment volt az eszem: de magamhoz tértem megint. Kövessd példámat. Hiszen az sehol sincs megírva, hogy a’ szerelemnek addig kell tartani, míg kidől a’ hosszú állásban. E’ világon minden múlandó; az a’ szerelem is. Mikor fogyni kezdett, veszekedtél; most mikor elaludt, nem lelsz nyugtot; sajnálom, de nem segíthetek. – Hogyan? hiteszegett! álnok! állhatatlan! – Szidj a’ hogy’ tetszik; ki tudja? talán enyhűl általa fájdalmad. – Ah, irgalmas egek! mint bán velem! – Mint gyermekkel, a’ kinek minden szabad. – ’S hová lettek azok az esküvések, mellyekkel száz meg’ száz ízben fogadtad, hogy az utolsó lehelletig fogsz szeretni? – Gondolatlan esküvés, mellynek nincs semmi ereje; bohó, a’ ki teszi, bohó, a’ ki épít rajta! Én asszony vagyok, ’s úgy szeretek mint asszony; a’ te hibád, ha azt vártad, hogy a’ természet csudát szűl kedvedért. – Alcimachus a’ hajait tépdelte mérgében. – No’s, ugymond, mi lesz ebből? Azt hiszed, hogy jobban fognak szeretni, ha kopasszá teszed magad’? Alcimachus, hallgass, kérlek! Én szánlak, én barátnéd maradok. – Kegyetlen! ’s én barátságodat, szánásodat kérem talán! – Egyebet én nem adhatok. De mondd-meg hát, kié a’ hiba? azé e, a’ ki megszűnt szeretni, vagy azé, a’ ki tetszeni szűnt-meg? A’ processus még ki nincs csinálva, ’s nem is igen lesz eggy-hamar. Míg ki lesz, tűrd békével bajodat, ’s végy erőt rajta, a’ hogy’ lehet. – Veszek, háládatlan, veszek! monda, félre menvén, hogy üvegeihez nyúljon; ’s nem lesz talán szükség mondanom, hogy a’ fejérhez nyúlt.
Gyúladt vére eggyszerre elaludt az ital után, ’s feje kiderűlt. Valóban, Asszonyom, ugymonda a’ legnyúgodtabb képpel, nem volt eszem az elébb, neheztelni. Szeretők valánk, ’s barátok vagyunk. E’ világon mindent jó próbálni. A’ szerelem merő hideglelési forróság; eggyszer oda van, ’s az ember maga sem tudja mint járt. A’ kik egymásra úntak, nem tehetnek okosabbat, mintha kétfelé térnek. Te engem addig szerettél, a’ míg lehetett: miért kellett volna magadat erőltetett szerelemmel gyötrened? Élj szépséged’ hatalmaival, ’s gyűjts új hódolókat. Nékem elég szerencse, hogy számokban lehettem. A’ sor mostan mást ér; kívánok szerencsét hozzá.
Szelénét bántotta ez a’ hideg búcsú. Óhajtotta, hogy a’ fiú leljen vígasztalást: de nem illy hamar, nem illy könnyen. Mindent megfontolván, elhitette magával, hogy az a’ csendesség, mellyet mutatott, színlelt nyúgodalom volt; ’s azt mondta eggy barátnéjának, hogy a’ szegény gyermek egészen oda lett, hogy ő szörnyen rettegett miatta, ’s alig tudta annyira hozni, hogy bánatjában erőszakos lépésre ne vetemedjék.
Más nap’ a’ dőzsölő Alcippnál vacsorált, Athenának legszebb asszonyaival. Bízvást! monda magában; a’ piros üveg ki van ürítve; de ha megtölti is a’ Tündér, vesszek-el ha számhoz viszem. Ah! kiálta, midőn belépett a’ palotába ’s meglátta a’ vendégeket, eresszük a’ fantazia’ kéjére magunkat, ’s éljünk azzal, a’ mit a’ szerencse ád! elfordúlt, felhajtá a’ rózsaszín’ italt; ’s íme tekintetei ’s vágyódása eggy szép tárgyról más szebb tárgyra szállonganak, ’s eggyen sem állapodnak-meg.
A’ táblánál eggy szöghajú lyányka mellé esett, kinek lesüllyedt szemei rend kivűl való szemérmet ’s félénk voltot árúlgattak. Szíve dobogni kezde a’ lyányért. De a’ más oldala felől eggy szép barna űlt, olly eleven színekkel, oly dévaj lélekkel, melly fellyűlhalad minden képzeletet. Örömest amazt akarta volna, de ez szertelenűl megtetszett; ’s mindent eggyüvé vévén, a’ szöghajú lyánynak adta volna az elsőséget, de eggy magam sem tudom mi elintézte választását. A’ legcsapodárbb nyájasságok által éreztette véle diadalmát: de a’ magahitt leány mind azt, a’ mit Alcimachus tett és mondott, úgy fogadta, mint tartozott hódolást, ’s nem is láttatott ügyelni reá. Ez a’ kevély bánás ingerlette Alcimachust. Elkapva a’ tetszeni-kivánás által, ő lett a’ vacsora’ öröme; őbelé tapadt minden szem, minden fül. Korinna vette észre, hogy irígylik diadalmát. Végre maga is látszott érzeni annak érdemét, ’s eggy pár kedvező pillantása reményt támasztott új barátja’ szívében.
Az eloszlás’ órája beáll; felkél Korinna, ’s Alcimachus követi. Te tehát méltóztatol elkísérni? monda a’ leány, elfogadván karját; érzem, melly örömöktől fosztod-meg érttem magadat. Alcimachus esküdt, hogy nem, a’ legkissebbtől is. – Megengedj; hisz’ a’ legszebb asszonyoktól vonlak-el, ’s az valóban igen szép diadalon. – Csak futólag láttam őket, ’s igaz, hogy nem-rútaknak tetszettek. – Nem-rútaknak? te fösvény vagy dicséreteidben. ’S hogyan tetszék Timandra? ő is csak nem-rút e? Azok a’ szép nagy szemek, az a’ szép orr, szép ajkai ’s deli súgár termete – szóllj, ha nem ollyan e velek, mint eggy Istenné? – Igaz, mint a’ felséges Júnó! – Alcimachus, te gonosz is tudsz lenni, a’ mint látom. Hát Chryséis felől mit mondasz? azzal a’ bágyadt tekintettel, melly szerelemért látszik sóhajtozni. – Igen; ha festenem kellene, így fognám az elmúlasztott Alkalmatosságot. – Elmúlasztott Alkalmatosságot? ez a’ szó irgalmatlan! El nem mondom másnak, mert felkapódnék. Reméllem hát, hogy a’ Philoxén’ bájos félénkségének fogsz igazságot engedni: az a’ csak-nem ált’tűnő fejérség, az az olvasztó pillantás, az a’ mosolygani nem merő száj, melly olly szépen mosolyog – ’s mit mondasz őreá? – Hogy csak lélek’ híjával van. – Úgy? most látom, miért igyekeztél te kölcsönözni neki a’ magadét. – Megvallom, hogy ha te nem lettél volna, ő nyerte volna el az almát. – Ah, ’s mit ért volna vele? hisz’ az a’ gyermek merő fagy; nem képzelhetni fásabb teremtést. – Azt láttam; ’s első tekintetem, mellyet magára vont, utolsó is volt eggy úttal. – Ne mondd azt; hiszen csak kevéssel az előtt is, hogy felköltünk, szemeid rajta függtek. – Úgy csudáltam, mint a’ szép viaszképet. – Szép viaszképet, ha úgy akarod: csak hogy mások azt mondják, hogy ennek a’ te szép viaszképednek, hogy tetszhessék, igen nagy szüksége van a’ leplezetre.
Azonban míg a’ vacsoránál látott asszonyokon végig tartják a’ mustrát, elérkeznek a’ Korinna’ lakásához. Nem tetszik feljönnöd eggy-kevéssé? monda Alcimachusnak; még nem nagy az idő; beszéllgessünk. Alcimachus kapott a’ szerencsén. Tudta a’ Tündér mit csinál, midőn neki annyi rágalmazást sugallott. Szép asszonynak nem mondhatni kedvesbb magasztalást, mint midőn azokat szóllják, a’ kik vele öszvemérkeznek; ’s itt Korinna jól kikapta a’ maga részét.
Most már azt szeretném hallani, mi jót ’s mi rosszat tartasz énfelőlem? mondá Korinna. – Mi rosszat! hiszen te nem engedsz az embernek szabadságot, azt rajtad megsejdíteni, ha benned van is valami. Személyedet bájolás vészi-körűl; ’s ez az áltató fény, ez a’ csillámló elevenség, magát a’ rútat is szépnek vétetné. Téged meglátni, elvakúlni, elrészegedni, magamon kivűl ragadtatni eggy volt. Légyen ez ígézet, légyen őrjöngés, ’s minden a’ minek akarod, elég az, hogy oda vagyok; ’s eggy szavad a’ legszerencsésebb halandóvá tehet, vagy a’ legszerencsétlenebbé. – De ne hát! kiálta az asszony, látván, hogy Alcimachus lábaihoz veti magát: alig látsz-meg, ’s én azt higyjem, hogy szeretsz. ’S hogy’ tudhat’d te, ha én érdemlem e ezt a’ te szereteteted? hogy’ tudhat’d, ha viszonozhatom e? – Nem tudom, Asszonyom, ’s nem tudhatom. Meglehet, hogy te a’ legkegyetlenebb, leghálátlanabb, leghitetlenebb asszony vagy. Ez a’ szép külső, ezek az isteni kecsek kőszívet rejthetnek-el. Tartok ettől, de reá vetem magam’; ’s ha a’ veszély még nagyobb is, többé nem áll hatalmamban, hogy kikerűljem. – Ah, most ismerek reád, Alcimachus! most látom, melly igen igaz, a’ mit nekem felőled mondottak. Te vagy a’ legveszedelmesebb férjfi, ’s a’ kit leginkább kellene rettegnem. – Hogy’ azt? ’s hát mit mondtak neked énrólam? – Hogy te csupa indúlat vagy; pedig az ollyannal lehetetlen boldogúlni. Úgy szeretsz mint a’ dühödött, ’s szint olly mértéktelen viszontszeretetet kívánsz. ’S ha kevésbbé szeretnek mint neked tetszik, nincs sem vége, sem hossza szemrehányásidnak; zsémbes lészesz, nyűgös, gyanakodó; sem azt nem tudja az ember, hogy’ adjon-ki rajtad, sem azt nem, hogy’ fogadjon-el. – Megvallom, Asszonyom, eggykor meg volt bennem az a’ bolondság, de már kigőzölögtem. Most bátran elfogadhatnak; ha kell előre aláírom obsitomat. – Uram, itt nincs helye a’ tréfának; én azt tartom, hogy a’ szerelemnek a’ szabadság a’ lelke. Szabadság nélkül a’ választott Kedves annyi volna, mint férj; ’s igazat mondván, így maradni özvegyűl, nem volna a’ legbúsabb gyász. – Asszonyom, én tudok élni; bátran rám bízhat’d magad’ – Ha hát valaki gyengűlni érzené magát, megígérnéd e neki, hogy lárma nélkűl elállasz, mihelytt ezt fogja mondani: barátom, szerettelek, de többé nem szeretlek? – Minden bizonnyal; bízvást megtehet’d próbáját. – Annyi mint az! De el ne felejtsd, hogy én csak addig ígérem, hogy szeretni foglak, míg nekem tetszeni fogsz.
A’ mint látom, monda Alcimachus, itt hasznát vesszük a’ fejér palaczknak! Nem vala igaza; a’ rózsaszín’ ital’ ereje magától eloszlék. Még Korinna mellett múlatott, ’s íme azon Szépségek’ képei, kiket az Alcipp’ vacsorájánál látott, már képzelete elibe tűntek. Imhol ez itt eleven, ugymond; de abból is áll mindene. Semmi érzés benne, semmi kényes ízlet; úgy cseréli a’ szeretőket mint a’ mint a’ pántlikájit. Jőjön más valaki, ’s múlatgassa tréfájival, mingyárt haza küld. Nincs jó dolgom, hogy reá vesztegetem sóhajtozásimat. Jobb lett volna a’ szép szőke mellett maradnom, a’ ki rám azokat az érdeklő bágyadt pillantatokat lövellé. Korinna rosszúl szóllott Philoxén felől; jele, hogy Philoxénben érdem van. Neki nincs elevensége: de melly öröm lesz majd, elevenné tenni! A’ vígtermészetű asszony mindennek víg: ez csak nékem lesz az. Hadd mégyek hozzá; mert én magamnak nem örömest mutattatnám-ki az útat. Tanúlja-meg, kivel van dolga; ’s hogy más szint úgy bánhat vele, mint ő akara énvelem.
’S íme most Philoxénnek mondogatta azt a’ sok csapodárságot, a’ mit az elébb*
azelébb
Korinnára vesztegetett; csak hogy itt több tartózkodással. Lehetetlen! kiálta hideg csudálkozással Philoxén, ’s te igazán szerencsétlen lennél, ha nem fognálak szeretni? – Nem képzelht’d, melly igen szerencsétlen. – Azt én nagyon sajnálom, mert én szeretni nem tudok. – Ah, szép Philoxén! ’s te e’ bájoló mosolygással, e’ lágyúlt tekintettel, ezzel a’ hanggal, melly a’ lélekig hat, nem ismernéd a’ szerelmet? – Valóban nem ismerem. – Hát ha én megismertetnélek vele? – Azzal nagy kedvem’ töltenéd, mert igen vágyok ismerni. De már sokan próbálták, ’s eggy sem boldogúlt benne. Maga a’ férjem sem volt szerencsésebb. – A’ férjed? azt örömest elhiszem. De, szóllj, voltanak e’ szeretőid? – Oh, sokan, ’s eggyike szebb a’ másikánál. – ’S tetted e őket szerencsésekké? – Nem tettem; mindenike azzal vádolt, hogy nem szeretem őket. Én nem tehettem róla, mert én mindent elkövettem, a’ mi rajtam állott; de a’ dolog nem ment. Képzeld, néha négyet is tartottam eggyszerre, hogy a’ négy köztt kapok talán eggyet kettőt, a’ kit szerethetek; de az mind hijába volt.
Lehet e illy ártatlanúl-eggyűgyű teremtést látni! kiálta magában Alcimachus, ’s örvendett közelítő diadalmán. – Csak bátran, gyönyörű lyányka, ugymond, meglát’d, hogy szeretni fogsz! – ’S remélled azt? – Reméllem; a’ te szíved érzékeny. – Érzékeny? igen; így, amúgy: de az eggyszerre oda van. – Az valami nyavalya lesz. Mondd-el, kérlek, nem nyújtottál e áldozatokat a’ Szerelem’ templomában, hogy az Istenné gyógyítson-meg? – Férjem nyújtott gyakor ízben, de nem volt haszna; olly hidegen lelt mindég, mint azelőtt voltam. – De hát miért nem vitt magával? miért*
míért
nem avatott-bé? – Avatott? mit tész’ az? – Akarod, hogy mutassam? monda Alcimachus, holmi szabadságokat vévén-ki magának. – Csendesen, édes Úr, csendesen! hiszen te úgy tészesz, mintha szeretnénk eggymást; pedig még attól távol vagyunk. – De hát hogy’ legyen meg*
legyenmeg
, ha magunk nem igyekszünk rajta? azt addig kell próbálnunk, míg eggyszer meglesz. – Eleget próbáltam, de haszontalan’; eleinte magamnak is úgy tetszik, hogy szeretek, de osztán látom, hogy nem szeretek. Jobb bevárnom, míg eljő magától; ha eljő, tudtodra lesz.
Alcimachus mindennap új meg’ új előmenetelt tett a’ hideg Philoxén’ felmelegítésében, de még nem vihette oda a’ hová akarta. Hogy tűzbe hozhassa képzelődését, kérte, jelenne-meg eggy innepen, melly Vénusnak tiszteletére fog tartatni. Az asszony megígérte; de kikötötte, hogy bé ne avattassék. Más nap’ az illendőség miatt külön jelentek-meg a’ szent ligetben. A’ legszebb Szűzek és Ifjak, Grátziákká ’s Ámorokká öltöztetve, hymnusokat éneklettek az Istenné’ tiszteletére, ’s lantok’ zengése alatt tánczoltak a’ fák köztt, mellyek a’ templom’ udvarát szent árnyék alá veszik.
Philoxén hamarább jelent vala meg. Ah! monda Alcimachusnak, régen kereslek mindenütt; igen jó híreket hozok: az Istenné megelőzte kívánságainkat; úgy tetszik, igazán kezdelek szeretni. Álmomban téged láttalak. Te olly mérész voltál, ’s én hevűlni érzettem szívemet. – Derék! de osztán? A’ többit vacsorakor. – Vacsorakor? monda andalgó képpel Alcimachus, ’s szemeivel az innep’ pompáján kalandozván. Vacsorakor? igen, megfogok jelenni… Ah, melly gyönyörű lyány az a’ Tánczosné! ’s az a’ másik, minő kellemmel énekel az! – Magunkban leszünk, érted? – Igen; jó! be szeretném tudni, ki az a’ szép Tánczosné? – Alcimachus, te nem hallod mit mondok. – Sőt igen; hallom jól; de valakit nézek, a’ ki megmondhassa… Ah, Lysiás, eggy szóra! Mondd-el csak, ki az a’ gyönyörű gyerek amott? – Az Melissza, felele Lysiás; én vele vacsorálok. – Vele vacsorálsz? ma estve? – Ma estve. – Ah, be igen kívánnék ott lenni! – Az nem lehet. – Oh, kérlek barátságunkra, kedves Lysiás! – Hiszen te egészen meg vagy tévedve, monda az elhűlt Philoxén; te nálam vacsorálsz. – Úgy akartam, igen: de hamarább ígérkeztem volt Lysiáshoz. Nékem szent a’ szavam, ’s azt a’ világért sem vonom-vissza.
Az estvét tehát Lysiásnál töltötte. Eggyütt vala Melisszával, imádásra-méltónak lelte eggy fertályig, azután ízetlennek. Onnan Eücharishoz ment; akkor estve halálosan szerelmes volt belé, más nap’ rá únt. Megúntam ezt az örök szállongást! ugymond kifakadva. Új kívánság minden pillantatban, ’s nincs eggy is, melly eltöltse szívemet. Az igazi kínja a’ Danaidáknak! Félre velek, az érzésnek azokkal a’ lidérczeivel, mellyek olly hírtelen fellobbannak ’s elalusznak, hogy meg sem tudok miattok pihenni. Igyunk eggyet esztelenségünk’ eloltására. Ezt mondván, kiitta a’ fejér palaczk’ elixírjét. – Már csak a’ kék palaczk maradt-meg, ’s boldogsága attól függ, hogy ezzel fog e élni tudni.
Alcimachus a’ Philosophiát az Académicus Aristionnál hallgatta. Aristion megholt, ’s eggy első karú szépséggel ’s szeretetre legméltóbb szívvel ragyogó özvegyet hagyott maga után. A’ hű tanítvány kötelesnek tartotta magát, segédjére kelni tanítója’ hátra maradt hitvesének. Theléz azt a’ legnemesbb büszkeséggel tolta-el magától. Nékem, ugymond, kevés vagyonom vagyon: de kívánságim még kevesebbek. Férjem eggy igen nagybecsű birtokot hagyott rám: a’ középszerűség’ szeretetét, ’s hogy kevéssel be tudjam érni. – Az illy gondolkozású fiatal és igen szép személy érdemes tárgya volt a’ legérzékenyebb állandó szeretetnek. Ideje már eggyszer, monda Alcimachus, hogy a’ kékszín’ palaczkhoz nyúljak.
’S íme ereiben eggy eleven, de szelíd melegség terjedett-el. Ez nem a’ fantaziák’ nyugtalansága, nem a’ passziók’ lángolása volt; ez most eggy gyönyörűséggel eltölt felhevűlet vala, a’ legédesebb előérzése a’ boldogságnak. Égett értte, hogy Thelézé lehessen; vagyonját, életét, lelkét óhajtotta közössé tenni vele; ’s végre el nem tudván csendesíteni lángjait, kéri, hogy jobbját fogadja-el. Theléz nem marada érzéketlen’ a’ tiszteletnek ’s szeretetnek ezen jelensége eránt. Te igen szép jelét adád itt, ugymond neki, lelked’ nemességének, midőn engem jobboddal megkínálsz. Érdemessé akarom magamat reá tenni, ’s el nem fogadom. Nem volnék az, ha elfogadnám. Haszontalan’ mondotta ő, hogy felel atyja’ megeggyezéséért; hijába csinált neki vétket jobbja’ megtagadásából; hijába ijesztgette azzal, hogy eggykor vádolni fogja magát, hogy őtet szerencsétlenné tette: az asszony tántoríthatatlan maradt végzésiben.
Azonban Theléz számtalan könyűket húllatott magánosságában. Az a’ leány, a’ kit gyermeksége olta nevelt, látta fájdalmát, mellytől emésztődött, ’s nem tudta okát találni. Férje’ elvesztén síránkozik e? Mit tudna eggy fiatal és szép asszony eggy philosophus férjet így siratni? az a’ szolgaleány előtt nem látszott hihetőnek. Asszonya gyakor ízben írt eggy Argószi polgárhoz, ’s mindég mély sóhajtásokat sajtólt-ki mellyéből a’ válasz, mellyet onnan vett. Kíváncsiság vagy hűség végre eggyikét a’ Theléz’ leveleinek felbontatá vele. Az íme így volt írva:
„Uram! ha nem ércz a’ szíved, meg kell lágyúlnia eggy boldogtalan asszony’ fájdalmitól, a’ ki kész kiontani vérét, ha azzal atyja’ szabadságát megvásárolhatja. A’ férjem, Aristion, kinek én nem szégyeltem megvallani, hogy létemet sklávtól vettem, mindent elkövetett, hogy ezt a’ régen siratott atyát nekem visszaadhassa. De minden igyekezete hasztalan volt, kitanúlni hollétét. Végre azt a’ hírt veszem, hogy a’ te hatalmadban vagyon; de a’ legszegényebb környűlállások köztt veszem azt. Pénzzé tettem mindent a’ mim maradt, de még igen is sok híja annak, a’ mit váltságáúl kívánsz. E’ szerint egyedűl eggy mód maradt-fenn kívánságom’ elérésére; hogy magamat cserébe adjam néked sklávúl az atyámért. Nem illik, hogy én szabad legyek, holott az atyám lánczot hord. Én még ifjú vagyok: őtet elgyengítették esztendeji. Az én szolgálatom neked több hasznot hajthat, mint az övé. Kezeim meg fognak keményedni a’ munkára, ’s szívem tűrni ’s szenvedni megtanúlt. Ha akartam volna élni azon alkalmatossággal, mellyet nékem ifjúságom nyújt, ámítgatni a’ férjfiakat, nem szorúlnék e’ rettenetes kéntelenségre, de a’ rabság kevésbbé gyalázatos mint a’ vétek, ’s én nem késtem választani.”
A’ leány, ellágyúlva a’ szánakozás és tisztelet által, a’ levelet Alcimachusnak vitte. Ah, kiálta ez elfojtódott szívvel ’s könyűktől ázó szemekkel, ez tehát az oka, hogy jobbomat el nem fogadá! Ő skláv’ gyermeke. Mit tesz az? Pirúljon a’ szerencse, hogy thrónuson nem űl. Melly gyermeki hűség! melly nagylelkű szeretet! ’S Theléz, te skláv lennél? te lennél skláv, Theléz? Nem! soha nem! – Kénszerítlek a’ nagy Istenekre, monda a’ leánynak, tartsd magadban e’ titkot. Én indúlok; asszonyod’ könyűi fel lesznek szárasztva, ’s a’ te hűséged nem marad jutalom nélkűl.
Alcimachus elérkezik Argószba, ’s a’ Theléz’ atyja szabad. Az az Idegen, a’ ki érette lefizette a’ váltságot, pénzt ád neki, a’ mivel Athenába útazhasson, ’s így szólla hozzá: megfogod látni Thelézt; ’s szabadságodat az ő gyermeki hűségének ’s tiszta erkölcseinek köszönhet’d. Tőle függ, hogy magát és tégedet boldoggá tegyen. De ha az a’ szolgálat, mellyet tőlem vészesz, kedves néked, ígérd-meg, hogy rá bírod tiszteletre-méltó lyányodat, hogy születése’ szerencsétlen voltát az előtt, a’ ki jobbja után törekedik, titokban tartsa. Én azt jól ismerem; felette becsűli lyányodat; neki irtóztató lenne, látni pirúlását. Ha pedig jóltevőd öszve talál akadni veled, zárd-el magadban háládatosságod’ érzéseit. Őneki elég tőled ismertetni. – Hogyan? monda fuldokló szózattal az Öreg, ’s az én lyányom nem fogja e ismerni a’ kezet, melly lánczaimat feloldotta? – Nem; monda Alcimachus; mentsük-meg Thelézt azon kínos pirúlattól. Némelly kötelesség megalázza a’ lelket; hagyd-meg te az övének a’ maga nemességét, szabadságát. Az Öreg mindent ígért megmentőjének.
Elérkezik Athenába. Lyánya elájúlt, midőn meglátá. Oh atyám! ugymond, melly Istenség ád vissza az én sírásimnak? Urad’ fösvénysége meg engedte e magát végre lágyítatni? – Igen is, lyányom, felele az Öreg, tudom én, hogy én a’ te kegyességednek köszőnhetem szabadságomat, életemet, ’s azt a’ már nem remélt örömet, hogy karjaid köztt halhatok-meg.
Alcimachus, azonnal hogy visszaért, mind azzal a’ mit a’ szerelem édest mondhat, únszolá Thelézt, hogy eggyezzék-meg öszvekeléseken. Az Öreg intette leányát, hogy eggykori alacsony állapotjokat tartsa örök titok alatt. Nem, felele ez neki teljes elszánással; azt megvallani nincs olly gyalázatos mint eltitkolni; a’ ki szövetségem után vágy, meg is hallja tőlem, ki vagyok.
Azt akarod tehát, ugymond Alcimachushoz, hogy neked szívemet felnyissam? Míg szerencsétlen voltam magamba zártam gyötrelmeimet: de te érdemes vagy reá, hogy részt végy örömeimben. A’ Végezés engem skláv atyától hagya születni. Engem kivontak ebből a’ megvetés’ állapotjából: de az atyám benne senyvedett. Eggy jóltevő Istenség végre visszaadá őtet nekem; szabadon van, itt van, ’s megfogod látni. Azonban előbbi állapotunk’ mocska eltörölhetetlen; ’s elbeszélleni neked, kik vagyunk, annyi, mint eggy úttal azon változhatatlan végezésemet is kimondani, hogy nekem sem a te tekinteted, sem az én háládatosságom nem engedik, hogy kérésedet teljesítsem.
Te engem kegyetlenűl bántasz, Asszonyom, felele Alcimachus az elkeseredés’ és szerelem’ legérdeklőbb hangjával. Tőlem tehát nem kell e annyit várni, mint a’ mit Aristion tett? Hát őelőtte titokban tartottad e születésed’ alacsonyságát? Bizonyosan nem. Gondolt e ő a’ történetnek ’s köz vélekedésnek igasságtalanságával? Én tanítványa vagyok Aristionnak; az ő tanításai nékem mélyen szívembe vannak vésve. Gyalázat e nékem, az ő példáját követnem? Vagy arról kételkedel talán, ha bennem van e az ő követésére elég erő? – Nem arról kételkedem, felele mosolyogva az asszony; csak okosságot kívánok többet; mert csak annak vagy híjával. Aristionnak volt ideje, ismerni magát: te nem vagy az ő korában, hogy magadért felelhetnél. Megmentelek attól a’ kéntelenségtől, hogy lépésedet megbánd.
Alcimachus, nem remélvén többé semmit Theléznek győzhetetlen állhatatosságától, térdre ömlött előtte, hogy könyörűletességre lágyíthassa. ’S íme e’ pillanatban nyílik az ajtó, ’s a’ megszabadított Öreg belép. Mit látok? ah, lyányom, ez ő! ez ő!… De eggyszerre emlékezvén a’ tilalomról, megnémúlt, szabadítójára szegezte szemeit, ’s könyűk öntötték-el arczulatját. Hogyan, atyám? monda az álmélkodó Theléz, ’s te ismernéd őtet? Úgy mondád, hogy ez ő. Mit tész ez? Szóllj, mit tett? Hol ismerted őtet? – Alcimachus, te süllyedt szemekkel állasz, te pirúlsz; az atyám ellágyúlva néz reád! Ah, értelek mind kettőtöket; atyám, téged ő válta-meg, én az ő kezeiből vettem az atyámat! – Igen is lyányom; ő az én jóltevőm. – ’S ezt fogadtad te nekem? kérdé Alcimachus a’ lábaihoz rogyó Öreget. – Bocsáss-meg, felele az Öreg; szívem tele volt; a’ lyányom megértett; én róla nem tehetek. – Jó; ha hát már tud mindent, ez a’ te kegyetlen lyányod, jer, kénszerítsd, ne űzzön a’ kétségbe-esésig; jobbját kérem; szívét kérem jutalmáúl annak, a’ mit tőlem vett. A’ sírásig lágyúlt Öreg feddeni kezdé lyányát háládatlansága miatt, mellyről szíve semmit nem tudott; ’s megfogván reszkető kezét, szabadítójának jobbjába zárta.
Atyádnak kell tehát köszönnöm e’ kezet, mellyet magad megtagadtál tőlem? mondá olvadt szívvel Alcimachus, ’s megcsókolván azt. – Légy nyugtan, felele Theléz mosolyogva; kezemet, igen is, az atyámnak köszönhet’d; szívem régolta tiéd volt.
Alcimachus’, elrészegűlve boldogságában, a’ nap’ hátra lévő órájit arra fordította, hogy más nap’ Mégara felé indúlhasson. Éjtszaka’ a’ legédesebb álomban ismét megjelene néki a’ Tündér, ’s így szóllott: Légy boldog, Alcimachus; szeress nyugtalanság ’s bírj únadék nélkűl; érd-el a’ mit kívánsz, ’s csinálj sok irígyet, de te soha az ne lehess! Ezt nem tanúság gyanánt mondom neked: szerencsédet hirdetem vele. Te a’ tökélletes boldogság’ kútfejéből ittál. Bőven osztom én a’ piros és rózsaszín’ palaczkimat: a’ kékemet kedvenczeim’ számokra tartom.
A’ SZAMNIUMI MENYEGZŐK.
Hagyjon részt alkotványaiban az asszonyi nemnek minden Törvényszabó, ha a’ férjfiak’ szívével bírni akar; fűzze-öszve javokat a’ törvény’ és erkölcsök’ tekinteteivel, ’s a’ virtust és dicsőséget vesse a’ szépség’ és szerelem’ gondjai alá: e’ fortély nélkűl munkája nem lát sikert.
Tudta ezt Szamnium, az a’ hadakozó kis Respublica, a’ ki a’ nagy Róma’ bajnokseregét a’ gyalázat’ járomfája alá hajtotta, és a’ ki ezzel sok ideig vetekedett az elsőségen. A’ Szamnist katonává, hazafivá ’s minden próbát kiálló jó-emberré az tette, hogy ezen tulajdonságoknak a’ szeretetre legérdemesebb leány volt bérűl rendelve a’ törvények által.
A’ menyegzők’ napja minden esztendőben azon temérdek téren innepeltetett, mellyen a’ katonai gyakorlások szoktak vala tartatni. Ekkor mind az az ifjúság, melly új csemetéket sarjazhatott a’ hazának, felgyülekezett. Itt választák-meg a’ legények a’ magok hitveseiket azon rang szerint, mellyet nékiek tetteik ’s magokviselete nyert a’ haza’ évkönyveiben. Könnyű képzelni, melly triumfus volt ez azoknak, a’ kik győztes Ifjú által választattak; ’s a’ szerelem és büszkeség, ez a’ két hatalmas ingerje az emberi szívnek, mint buzdíthatták őket virtusra, mellytől e’ nagy napnak egész szerencséje függött. A’ párosúlás’ innepe minden esztendőben remegő nyugtalansággal várattatott. Addig az Ifjak és leányok csak a’ templomokban látták egymást, szüléiknek vígyázó szemeik előtt, ’s olly szeméremmel, melly egyenlően szent vala mind a’ két nemnek. De ez a’ tartalék nem ellenzette a’ hajlandóságot; szem és szív szabadon tehették a’ választást; csak az volt megszeghetetlen tisztje a’ gyermeknek, hogy óhajtásaikat szüléiken kivűl senkivel ne tudassák; az efféle kireppent titok nagy mocskot fogott volna húzni az egész háznépre. Ez a’ biztos megvallása lelkeik’ legféltőbb titkának; ez az édes kifakadás, mellyet az óhajtás, gond, remény és félelem csak a’ természet’ tiszteletes keblében mert magának engedni, az atyákat és anyákat barátjaikká, vigasztalójikká ’s gyámolaikká tette gyermekeiknek. Innen az eggy fél’ dicsősége, onnan a’ másfél’ boldogsága az emberi szívnek legelevenebb kötelein fogva kötötte-öszve a’ háznak minden tagjait, ’s az a’ közössége az örömnek ’s bánkódásnak, mellyet közttök a’ szokás szűlt ’s a’ kötelesség szentté tett, egész a’ sírig tarta. Ha a’ szerencse meg nem koronázta kívánságaikat, a’ hajlandóság, melly magát ki nem nyilatkoztatta, annál könnyebben tett-le tárgyáról, minthogy úgy is hasztalan lett volna makacsúl igyekezni elnyerése után, és azért, mivel ez az elsőbb hajlandóság az új választás által, mellyet tenni kelle, eltolatott; mert e’ Nemzetnél a’ párosodás polgári kötelesség volt. Tudta a’ Törvényszabó, hogy a’ kinek magának nincs felesége, a’ másokéra tart titkon számot; ’s vétekké tévén a’ házasságtörést, kötelességgé tette a’ feleségvételt. Az Ifjú tehát elérvén a’ kirendelt kort, fellépett a’ Gyülekezet’ elibe, ’s rangja szerint megválasztotta mátkáját, bár szíve’ kívánsága szerint nem választhatott.
A’ hadakozó nemzetek köztt a’ szépség még a’ gyengébb nemnél is büszke és komoly, ’s érezteti honnja’ szokását ’s rendtartásait. A’ Szamniumi leányok’ legkedvesebb időtöltése a’ vadászat volt. Az a’ gyorsaság, mellyel ők a’ kézívet felrántották ’s nyilokat ellőtték, az a’ könnyűség, mellyel futni tudtak, isméretlen tulajdonságok minálunk. Ezek a’ gyakorlások csudálásra-méltó hajlékonyságot adtak az ő testeiknek, ’s magok-viseleteknek olly szabadságot, melly el volt öntve kellemmel. Ha letették a’ fegyvert, maga a’ szemérem látszott űlni homlokaikon; de mihelytt a’ tegzet felkötötték, fejek büszkén görbűlt félre-emelkedő nyakokon, ’s katonai tűz szikrázott szemeikből. A’ férjfiak’ ábrázatjokon érett hallgató lélek űlt, ’s a’ csaták’ képe, melly mindég szemek előtt lebegett, egy bizonyos elkeseredés’ bátorságát adta nékiek. E’ hadakozó ifjúság’ seregében könnyű vala az öreg Telamon’ fiját, ki a’ maga idejében vitézen viselte vala magát a’ szabadság’ ügyéért, orczavonásainak rendességéről, bőre’ gyengéd voltáról ’s színének elevenségéről kiismerni. Ez a’ tisztes atya kezébe adván fijának a’ fegyvert, Fiam, ugymond, az én öreg pajtásim gyakorta kötődnek velem, ’s azt mondják, hogy öltöztesselek asszonyruhába, ’s eggy szép Vadászlyány vál belőled. Atyádnak fájnak ezek az évődések, de remélli, hogy a’ természet meg nem tévedett szívedben, ha ábrázatod’ megválasztásában megtévedett is. Bízzd rám magad’, édes atyám! felele néki a’ szép tűzre gyúladt gyermek; ezek a’ kötődők örűlni fognak idővel, ha fijaik nyomdokomba hághatnak. Egyéberánt ők lássák, ha engemet lyánynak néznek: az ellenség, tudom, megérzi, hogy az nem vagyok. Kalliász szavát állotta, ’s annyi bátorságot, olly rettenhetetlen lelket mutatott, hogy a’ közönséges tréfa közönséges magasztalássá vált. Álmélkodva mondogatták egymásnak társai: Ki hitte volna, hogy ebben az asszonyi alakban olly férjfi lélek lakozik? Ezt sem a’ hideg, sem a’ koplalás, sem az álmatlanság meg nem tudja lankasztani; ’s ezzel a’ szemérmes csendes képpel szint olly bátran megy’ a’ halálnak mint mi!
Eggy nap’, a’ mint Kalliász hideg vérrel nézné a’ körűltte omló nyilzáport, de*
De
mondd-el csak, monda neki eggy rút képű társa, hogy tudsz te illy vitéz lenni, a’ ki illyen szép vagy? E’ szók alatt a’ túba jelt adott a’ megtámadásra. No’s, te, a’ ki illyen rút vagy, felele Kalliász, jer, ’s lássuk, mellyikünk kapja-el ama’ zászlót? – Nyargalva omlik mind eggyik mind másik a’ legtömöttebb csoport közzé, ’s Kalliász imhol jő vissza ’s hozza a’ Sast.
Azonban itt vala az idő, mellyben néki a’ házasok közzé kellett lépnie; ’s az atyaiság által megszerezni a’ polgári just. A’ leányok, kik magasztalással hallák emlegetni vitézségét, ’s szépségét édes ellágyúlással nézték, irígylették tekintetit egymástól. Végre eggyike magára voná azokat. Az a’ szép Aedésima vala.
Aedésima a’ legnagyobb mértékben eggyesítette azt a’ szemérmes bátortalanságot, és azt a’ büszke tüzet a’ maga személyében, melly tulajdona volt a’ Szamnium’ leányainak. A’ törvény, a’ mint már feljebb mondottuk, nem ellenzette a’ szemeknek, hogy egymáshoz szólljanak; pedig a’ szerelem’ szemei igen beszédesek, ha külömben nem engedtetik szóllás. Ha láttál valaha két Szerelmest egy rettegett tanú’ jelenlétében, nem csudáltad e, melly sebességgel nyilatkoztatja-ki magát eggy lopott pillantás által az egész lélek? Kalliásznak eggy tekintete elárúlta a’ leány előtt lángjait, óhajtását, rettegését, reményét, ’s azt a’ szép vetélkedését az érdemnek és dicsőségnek, mellyet a’ szerelem gyúlasztott szívében. Aedésima ellenben, úgy tetszett, hogy megtiltotta szemeinek, hogy a’ Kalliászéit keressék; de ezek gyakran lomhák voltak engedni a’ tilalomnak, ’s csak akkor süllyedtek-alá, mikor már a’ várt feleletet megkapták. Kivált pedig eggy nap’ – ’s éppen ez intézte-el a’ Kalliász’ győzedelmét – eggy nap’ ezek a’ szófogadatlan szemek sokáig meg nem mozdúlva függvén a’ szép Ifjan, eggyszerre emelkedtek-fel, eltelve a’ legdrágább nedvvel, az egekre. Hah, értem! monda magában az elragadtatott Ifjú; értem néma kívánságodat, ’s teljesedésre hozom! Gyönyörű teremtés, ha nem hízelkedem e sokkal magamnak? Nem azt kérték e szemeid az egektől, hogy magamat a’ te választhatásodra érdemessé tehessem? Az ég meghallgatta kérésedet; érzem azt szívem’ mozdúlatain. De ah, hány törekedik majd a’ te birtokod után! A’ nagy tettek mindég a’ környűlállástól függenek. Ha ez mást ér, nem engem, oda az első választás; pedig kire eshetik az egyébre, szép Aedésima, mint tereád?
Ez a’ gond fogta-el szüntelen’ Kalliászt, ez szüntelen’ Aedésimát is. Ha Kalliásznak választás engedtetnék, ugymond a’ leány, úgy ő engem fogna, azt hiszem, választani. Ismerem szerelmét; beláttam az ő lelkébe. Hányszor tapasztaltam, hogy midőn közénk lép ’s társaimhoz szóll, senki eránt nem mutatja azt a’ félénk gondot, mellyet énerántam bizonyít. ’S szava, melly külömben is édes és szelíd, még édesbbé, még szelídebbé lesz, ha hozzám szóll. Hát szemei… oh azok a’ szép szemek! azok nékem azt mondják, valahányszor reám néznek, a’ mit még bizonyosan nem mondottak senkinek! Adnák az Istenek, hogy csak nékie tessek! Kedves Kalliász, melly boldogtalan volna a’ te Aedésimád, ha ő másnak találna valakinek szép lenni, nem tenéked! Melly külömbség van teköztted és a’ te mord társaid köztt, kiktől elijedek, ha szemeiket rám vetik. Vad tekintetek elrémít. Kalliász szint olly vitéz, mint akármellyík őközzűlök: de a’ Kalliász’ képében nincs semmi vadság, ’s édes szemeiből bájolás szóll, ha sisak alól lövellnek is elő. Tudom én, hogy Kalliász csudát tesz vitézségével*
vitézségévél
: de hát ha mind a’ mellett a’ szerencse elárúlja a’ szerelmet? ha más kapja-el az első választást? Ah, ez a’ gondolat elfagylal!
Aedésima nem titkolta-el gondjait az anyja előtt. Tégy szent fogadásokat a’ Kalliász’ dicsőségéért, monda nékie, azok lyányodnak szerencséjéért lesznek téve. Hiszem, tudom, hogy ő engem szeret, én pedig ah, nem vagyok e én kéntelen őtet imádni? Magad tudod, mint becsűlik Öregeink; ő a’ szerelme minden lyánytársaimnak; látom én az ő zavarodásokat, pirúlásokat, mikor feléjek közelít; szerencsésnek tartja magát, a’ kihez szóll. – Jó, lyányom! felele az anyja; ha szeret, téged fog választani. – Oh bizonyosan engem választana, ha megengedtetnék, hogy válasszon. De, anyám… – De lyányom, a’ sor eljő őreá is. – Őreá is? akkor késő lesz! felele Aedésima lesüllyesztvén szemeit. – Hogyan, lyányom, hiszen ha az ember téged hall, azt gondolhatná, hogy minden rajtad fog kapni; te igen is sokat ígérsz magadnak. – Én nem ígérek; én reszketek attól; szerencsésnek fognám mondani magamat, ha csak annak az eggynek tetszenék, a’ kit örökké fogok szeretni!
Kalliász a’ táborba-indúlást előző estve megölelte atyját, ’s így szólla: Isten hozzád, tisztelt szülém! te engem vagy soha nem látsz-meg, vagy úgy látsz, mint első magzatját Szamniumnak. Így, fiam, így! ezt szeretem én hallani. Jólszületett gyermeknek illyen szó illik szájába. Valóban olly tűz által is látlak elevenítve, melly csudálással tölt-el. Szóllj, melly Istenségek lehellték azt mellyedbe? – Melly Istenségek, atyám? A’ szerelem és a’ természet! az a’ kívánság, hogy magamat érdemessé tehessem tereád és Aedésimára! – Úgy? tehát a’ szerelem belé avatta magát a’ játékba? Azt én örömest értem. De mondd-el csak, nékem úgy tetszik, hogy az a’ te Aedésimád nálam is szemet szúrt. – Oh, az nem csuda, ha néked is megtetszett! – Azt néki meg kell adnom, hogy szép. – Szép? de az; mint a’ dicsőség! – Még most is szemem előtt van; monda az Öreg, ingerleni akarván fija’ tüzét; ollyan a’ növése, mint eggy Nymfáé. – Ah, atyám! te a’ Nymfáknak nagy becsűletet tészesz ezen hasonlítás által. – Járása olly könnyű. – És melly nemes! – Színei elevenek. – Liliom és rózsa! – ’S repdeső hosszú haja, mellyet olly rendesen tud felaggatni. – És azok a’ szép szemek, atyám! ah, azokat kellett volna látnod, mikor őket sok ideig rajtam nyugtatván, az egekre emelte, ’s diadalmomért fohászkodott! – Azt néki meg kell adnom; Aedésima igen szép; de tudod e, hogy az ő birtoka után sokan fognak törekedni? – Oh, ezrek meg’ ezrek! – Elkapják előled! – Énelőlem? – Igazán szóllván, féltelek; a’ Szamniumi Ifjak vitéz derék Ifjak. – Az nekem legkissebb gondom. Csak alkalmatosságom adassék, érdemleni Aedésimát, ’s meglát’d, hogy rólam lesz eggy kis szó. – A’ jó Öreg, a’ ki eddig csak tüzelni akarta fiját, nem tartóztathatta-meg tovább könyűit. Ah, ugymond, megölelvén azt a’ szeretett fiút; melly meg becsűlhetetlen ajándéka az egeknek az érzékeny szív! Ez a’ kútfeje minden virtusnak. Édes fiam, eltöltesz örömmel. Még elég erőm van, hogy eggy tábort tégyek, ’s te olly szép reményekkel éleszgetsz, hogy kedvem jött, eggyütt menni-el veled.
Az indúlás’ napján, a’ szokás szerint, a’ sereg kifoszolva ment végig a’ piaczon öszvegyűlt leányság előtt, hogy az ő látások az ifjú Vitézeket tűzbe gyúlassza. A’ jó Telamon a’ fija mellett méne. Nézzd, nézzd Telamont, mint megifjodott! kiáltának az Öregek; hová megyen ő ebben a’ korában? Lakadalomra! felele ez; lakadalomra! Kalliász még távolra mutatá neki Aedésimát, a’ ki mennyei szépsége által felyűlmúlta társait. Az Öreg le nem fordította szemét a’ fijáról, ’s midőn mellette elmentek, vette észre, hogy az a’ csendes szelíd kép hadi tűzre gyúladott, ’s olly rettenetes lett mint a’ Mársé. Így, így fiam! monda az Öreg; légy szerelmes; a’ mint látom, az neked jól áll!
Nagy része a’ táborozásnak abban múlt-el, hogy a’ két ellenség szemmel tartotta egymást, ’s nem eresztette a’ dolgot végső ütközetre. E’ seregben állott a’ két hatalomnak egész ereje, ’s a’ Vezérek, mint eszes hadakozók, mind az eggy mind a’ más részről kímélni akarták azt. De az ifjú Szamnisok, kiknek a’ házasodás volt gondjok, lángoltak megtámadni a’ Rómaiak. Én még semmit nem tettem, monda az eggyik, a’ mi megérdemlé, hogy a’ Haza’ évkönyveiben feljegyeztessék, ’s íme az a’ szenny vár, hogy dicséret nélkűl fog neveztetni nevem! – Be nagy kár, ugymonda a’ másik, hogy nem adnak alkalmatosságot, kitenni magunkért! Én ezidén csudát tettem volna. – A’ mi Vezérünk, mondának igen sokan, bennünket gyalázatba hoz öregeink ’s mátkáink előtt. Ha úgy viszen-vissza, hogy öszve nem kapunk, azt fogják hihetni, hogy nem bízott hozzánk.
A’ bölcs Vezér, a’ kitől a’ sereg fügött, csendesen hallgatta népe’ békétlenkedését. Két hasznot ígért magának ezen késedelemből; eggyiket azt, hogy az ellenség félelem’ és erőtlenség’ jeléűl veszi lassúságát, ’s gondolatlanúl üt reá; másikat azt, hogy embereinek tüzök a’ legfőbb pontig gyúlad-fel, míg őket elibe viszi az erős ellenségnek. Meglett a’ mit várt. A’ Római Imperátor öszvegyüjtötte népét.
Rómának Véd-Istene, ugymond nékiek, győzni fog; íme a’ Szamnium’ Géniusa retteg előtte, ’s nem állja-ki közelítését. Rajta, vitéz Quirítek! a’ hely’ fekvése kedvez ugyan nékiek: de erőnk ’s vitézségünk elégséges pótolék a’ helyett. Miénk a’ diadalom; jertek, kövessétek Vezéreteket! – Imhol van a’ régen várt óra! monda a’ maga ifjú Vitézeihez a’ Szamniumi Vezér. Jőnek. Hagyjátok közelíteni eggy nyillövetnyiig; ’s akkor szabadságtok lesz megérdemli mátkáitokat.
A’ Római sereg közelít, ’s a’ Szamnisok veszteg állanak. Omoljunk reájok! kiált a’ Római Vezér; a’ veszteg-álló csoport nem állhat ellent a’ beléje csapó erőnek. ’S e’ pillantatban a’ Szamnisok úgy rohannak az ellenségre, mint a’ Circusban a’ paripák, midőn előttök a’ verőcze megnyíl. A’ Római nép megáll; meg nem bomolva, öszve nem keveredve fogadja a’ reája ütő Szamnisokat, ’s a’ tanúlt Harczoló a’ megtámadást hirtelen védelemmé változtatja. Hihetetlen makacssággal folyt jó ideig a’ viadal. A’ ki ezt képzelni akarja, gondolja-el, hogy itt azok harczoltak, a’ kiknek szíveiket szerelem, természet, Haza, szabadság és dicsőség buzdította, és a’ kik mind ezért egyetemben küzdöttek*
küszdöttek
itt. Eggyikében az újra meg’ újra kezdett csetépatéknak az öreg jó Telamon eggy veszedelmes sebet kapott, fija’ oldala mellett szabdalkozván. A’ hű fiú, látván, hogy az ellenség hanyatlik, ’s megnyertnek vélvén az ütközetet, engedett a’ természet’ ellent-állhatatlan sugallásának, kivitte az atyját a’ tolongásból, ’s segédjére volt, hogy a’ csata helyétől bizonyos távolságra vonhassa magát. Ott eggy agg tölgy’ lábánál kötözte-bé sírva mély sebét. Azonban midőn a’ sebből a’ nyilat kivoná, zajt hall; megfutamodva ment-el mellette eggy csoport Szamnis Ifjúság. Pajtások! kiálta nékiek, oda hagyván atyját; mi ez? hová szaladtok? íme erre van útatok! ’s látván, hogy a’ Római sereg’ bal szárnya meztelen’ áll, jertek, monda, támadjuk-meg ott őket; meg vannak verve, ha engem követtek. Ez a’ véletlen kanyarodás réműlést okozott az ellenségi sereg’ bal szárnyában, ’s Kalliász látván, hogy visszavonúlnak, Vegyétek űzőbe őket, ugymond társaihoz; ez az út nyitva van; én eggy pillantatig ide hagylak, hogy segédjére lehessek az atyámnak. – A’ győzedelem végre a’ Szamnium’ részére hajlott, ’s a’ Római nép, elerőtlenedve nagy vesztesége által, kéntelen vala kőfalai közzé vonni magát.
Kalliász elalélva lelte az atyját, midőn hozzája ért; de a’ jó Öreg fijának gondjai által visszahozattatott az életre. Meg vannak e verve? kérdé Telamon, felnyitván szemeit. Űzik őket, felele a’ fija; a’ mi dolgunk jó renden áll. Ha úgy van, monda Telamon, igyekezz’ életben tartani; édes az a’ győzedelmesnek, ’s szeretném látni lakadalmodat. A’ jó Öreg sokáig nem szóllhatott tovább, mert az elfolyt sok vér nagyon elgyengítette.
A’ Szamnisok az egész éjjelt a’ megsebesedtek’ kötözésére fordították. Nem múlasztottak-el semmit a’ Kalliász’ érdemes atyja körűl, a’ ki erejének nagy elfogyásából végre fel is gyógyúlt.
A’ táborból való hazatérés két okból volt menyegzők’ innepévé rendelve; először, hogy a’ jutalom nyomban kövesse a’ hazának tett szolgálatot, ’s annál nagyobb erővel hathasson példája; másodszor, hogy az új házasoknak télen által idejek légyen, éltet adni az új polgárnak, minekelőtte tavasszal ismét kiteszik értte, a’ magokét. Ezen tüzes Ifjúság’ tettei ragyogóbbak lévén most, mint mindenkor másszor, úgy ítélték a’ Nép’ elsőji, hogy azon innepnek, melly ezeket koronázni fogja, több pompát és fényt kell adniok.
Kevés leány volt a’ hazában, a’ ki, mint Aedésima, szívének érzései által titkos egyet-értésben nem volt volna valakivel az Ifjak közzűl; ’s mindenike fogadásokat tett annak dicsőségéért, a’ kinek jobbját megnyerni reméllette, ha a’ választásra szabadságot nyerend.
A’ hely, a’ hol öszvegyűltek, eggy temérdek amfitheatrum vala, felékesítve diadalmi kapukkal, mellyekről a’ Rómaiaktól nyert zsákmányok függöttenek. Az ifjú Vitézeknek fegyveresen kelle felgyülekezni. A’ lyánykák ívvel és tegezzel jelentek-meg, olly ékben, a’ millyet eggy boldog Nép’ eggyűgyűsége engedett, mellynél ismeretlen volt a’ bujálkodás. Menjünk, leányok! mondának az őket csínosgató anyák; e’ nagy innepen mind kell mutatnotok a’ kecset, mellyel benneteket az ég megáldott. A’ férjfi’ dicsősége abban áll, hogy győzni tud: a’ miénk abban, hogy tetszünk. Boldog leány, a’ ki azon derék ifjú polgároknak nyerendi-meg óhajtásait, a’ kiket a’ köz ítélet leg-érdemesbbeknek kiált-ki, hogy a’ Hazának védelmezőket adjanak. Hajlékokat az érdem’ pállyaága fogja béárnyéklani, a’ köz becsűlet vészi környűl, ’s gyermekeik elsőszülöttjei ’s legbecsesbb reményei lesznek a’ Hazának. Így szóllván, szőlő és myrtus növéseket fontak lyányaiknak szép hajaik közzé, ’s fátyolok’ hajtékinak azt a’ játékot adták, melly kiki’ arczulatjához leginkább illett. Emlőjök alatt úgy kötötték-meg övöket, hogy a’ könnyű lepel a’ legszebb habzással folyjon-le ágyékjokon; vállokra akasztották a’ tegzet, ’s oktatták, mint álljanak, kézívekre támaszkodva, a’ legbájosbb helyhezetben, ’s eggyik térdek felett felrántották a’ patyolatot, hogy lép’tek több könnyűséget nyerjen. Ez a’ gondosság eggyik része volt a’ szüléi tisztnek őnálok, ’s maga ez a’ piperézkedés a’ virtusnak fordítatván tiszteletére, részesűlt ennek szentségében. A’ leányok a’ víz’ kristályában tűkrözvén magokat, nem tetszettek tulajdon szemeik előtt soha eléggé szépeknek, ’s társa’ kecseit csudálván mindenike, eggy sem vala, a’ ki magát elmerje hinni.
De mind azon sok fogadások köztt, mellyeket e’ nagy nap tétetett, nem vala hevesebb eggy is mint az Aedésimáé. Adnák az Istenek, monda az anyja, megölelvén kedves gyermekét, adnák az Istenek, hogy kívánságainkat teljesedve láthassuk! De várd akaratjokat alázatos engedelmességgel. Ők, a’ kik neked kecset adtanak, magok tudják, melly bér illet. A’ te tiszted az, hogy melly bér illet. A’ te tiszted az, hogy ajándékjokat a’ szemérmes engedelmesség által megkoronázzd. Szemérem nélkűl a’ szépség vakíthat ugyan, de soha nem érdekel; egyedűl ez szerez néki érzékeny tiszteletet, ez által jut ő arra, hogy csaknem imádtatik. Ez a’ szeretetre-méltó szemérem fedje-el fátyol gyanánt kívánságaidat, mellyeknek talán, minekelőtte a’ nap leszáll, más hajlandósággá kell válni. – Aedésima e’ gondolatot nem tűrhette a’ nélkűl hogy szemei egynehány titkos cseppet ne ejtsenek. De mi hát ez, gyermekem? monda néki a’ dorgáló anya. Ez a’ sírás illetlen Szamnis leányhoz. Tudjad, hogy ezen ifjú Vitézek köztt, kik benneteket ma választani fognak, nincs eggy is, a’ ki vért nem öntött érttünk és szabadságunkért, nincs eggy is, a’ ki érdemes ne légyen reád, ’s a’ kinek te Hazád’ adósságát lefizetni ne kevélykedhess. Tartsd jelen ezt magadnak, törőld-le könyűidet, ’s kövess!
Más részről a’ jó öreg Telamon vezette a’ Gyülekezet felé fiját. Hát? Kérdé; mint dobog oda bé a’ szívünk? Én tebenned örömet értem a’ táborban, ’s úgy hiszem, hogy ma is örömet érek. Ah, atyám! sóhajta a’ szemérmes és Kedvesének elvesztéséért rettegő Kalliász, nékem csak eggy szerencsés szempillantás jutott. Talán, ha te sebbe nem estél volna, többet fogtam volna tenni; a’ gyermeki hűség segédre szóllított. Nem vádlom magamat, hogy dicsőségemet utánna tettem javadnak; vígasztalhatatlan volnék, ha hűségtelen találtam volna lenni Hazám eránt: de nem volnék az kevésbbé, ha szülémet hagytam volna segéd nélkűl. Hálá az egeknek értte, e’ két tisztem nem ellenkezett egymással; a’ dolog’ kimente az Isteneken áll. – Be meg bízik az ember az Istenekben mikor baja van! monda az Öreg mosolyogva. Csak valld-meg, úgy e, hogy így, mint most, nem igen vert akkor a’ szíved, mikor magad előtt láttad a’ Rómaiakat. De ne hagyd magad’; jól lesz minden; én neked szép mátkát ígérek.
Elérnek az Amfitheatrumba, hol a’ korok szerint helyt foglalt polgárok’ tömött rendjei elragadták az eltelni nem tudó szemet. Az épűlet hosszas-kerek volt. Az eggyik felen a’ másikon az atyák fijaik felett: az eggyik végen az Öregek’ Tanácsa fogott helyt, a’ másikon a’ még fel nem serdűlt Ifjúság, esztendeiknek külömbségek szerint. A’ tavalyi házasok körűlfogták a’ kerűletet. Csend, szemérem és tisztelet uralkodott mindenütt. De ezt a’ csendet eggyszerre félbe szakasztá a’ megriadt tábori kürtök’ harsogása ’s a’ Szamnis Vezér, a’ ki a’ sereget az ellenségre vitte, fellépett az alatta vitézkedett bajnokokkal. Megjelenésére minden leány lesüllyeszté szemeit; ő végig megy’ a’ sokaság köztt, ’s a’ Bölcsek’ sorában letelepedik.
Felnyitják a’ Haza’ évkönyveit, ’s a’ Feciális fenn-szóval olvassa esztendők szerint azon bizonyságokat, mellyeket a’ Tisztviselők ’s a’ Hadivezér az ifjú Vitézek’ magok-viselete felől kinek-kinek adtanak. A’ ki gyávaság vagy rossz tett által mocskot vont nevére, az azon büntetés’ gyalázatjára kárhoztatott, hogy örökre nőtelen maradjon, hanemha becsűletét valamelly szép tett által visszaszerzendi. De az illy esetek felette gyéren fordúltak-elő. Hogy valaki becsűletesen ’s jámborúl élt, hogy hadi kötelességeinek megfelelt, az volt a’ legkissebb dicséret, a’ mit eggy ifjú Szamnis érdemelhetett; ’s csak azt tenni, a’ mit a’ kötelesség kívánt, eggy neme volt a’ szégyennek. Sokan olly bizonyságait adták megrettenhetetlen lelkeknek ’s bátorságoknak, mellyek egyébütt mindenütt bajnoki tettek gyanánt fogtak volna vétettetni, de e’ népnél annyira közönségesek valának, hogy nem is látszottak érdemleni figyelmet. Eggynémelly tetszetesbb cselekedetek által múlta-felyűl társait; de a’ nézők’ ítélete annál sanyarúbb lett erántok, mihelytt olly tettek hozattak-elő, mellyek fenntebb dicséretet érdemlettek; ’s sok nemes tett, melly a’ sokaságot eleinte csudálásra ragadta, elenyészett a’ sok dicséretesbb cselekedetek’ számában, homályba süllyedvén-el a’ még szebbek ’s ragyogóbbak előtt.
A’ Kalliász’ első táborozásai ezeknek számokba valók voltak. De a’ midőn a’ sor az utolsó esztendő’ tetteire jött, ’s a’ Feciális azt említette, hogy ő oda hagyta megsebesedett atyját, hogy megfutamlott társait vissza vezesse az ellenségre, ez a’ szép viadala a’ természet’ és haza’-szeretetének mindeneknek elnyerte voksait. Könyűk csorogtak azon Öregek’ szemeiből, a’ kik közelébb űltek Telamonhoz, ’s megölelték őtet örömekben, a’ távol-űlők pedig kezekkel ’s tekinteteik által jelengették részvéteket. A’ jó Öreg sírt és nevetett eggyszerre; fijának még irígyei is tisztelettel néztek-fel reá, ’s minden anya Kalliászt óhajtotta vejének. Aedésima, reszketve ’s halaványan, fel nem merte emelni szemeit. Szíve, elfogva a’ remény és a’ csüggedés által, megszűnt verni; az anyja, kinek ő térdei köztt űlt, nem merte bátorítani, hogy zavarodását észre ne vegyék, ’s azt hitte, hogy lyányát nézi minden szem.
Lassadván a’ köz javallás’ lármája, a’ Feciális Polyklétet nevezi-meg, ’s ezt mondja felőle: Midőn az utolsó ütközetben Vezérünk’ lován halálos sebet ejtett eggy nyíl, ’s a’ Vezér ezen eset miatt egynehány pillantásig védelem nélkűl volt, eggy Római katona nékie szegzé láncsáját, ’s csalhatatlanúl ált’verte volna, de Polyklét elébe vetette magát a’ láncsának, ’s a’ döfést tulajdon testén fogta-fel. – Úgy van, igen is! monda maga a’ Vezér; ez a’ nagylelkű fiatal polgár a’ maga személyéből csinált nékem paizst, ’s hordja a’ mély sebet, melly ellenem vala erányozva; ’s ha az én napjaim használatosok a’ Hazának, azokat úgy nézem, mint a’ Polyklét’ ajándékát. A’ Gyülekezet, melly e’ szók által kevésbbé volt ugyan megilletve, de a’ Polyklét’ szép tettét nem csudálta kevésbbé mint a’ Kalliászét, ugyan-azon dicséreteket adta neki; ’s a’ köz tisztelet’ voksa ’s a’ leányzók’ óhajtásai e’ két derék Ifjú köztt meghasonlottak. A’ Feciális csendet parancsol, ’s a’ tisztes Bírák felköltek tanácskozni magok között. Sok ideig egyenlő foganattal vítatta állatását a’ két fél. Voltak a’ kik azt mondották, hogy Kalliásznak segédre szorúlt atyja’ kedvéért nem vala szabad elhagyni a’ maga helyét, ’s hogy elhagyván atyját, ’s visszavezetvén a’ megszalasztottakat, csak előbbi hibáját tette jóvá: de ez a’ legkissebb számúaké volt. Végre a’ legvénebbik szót véve, ’s így szóllott: Nemde mi csak a’ szép tettet akarjuk megjutalmazni? Az tehát a kérdés, hogy mi szebb, elhagyni e a’ haldokló atyát a’ Haza’ szeretetéért, vagy az él’tet szerencséltetni? A’ mi két Ifjaink mind ketten tetemesen elősegéllették a’ győzedelmet; a’ ti dolgotok, tisztelt Bírák, megítélni, mellyíknek kerűlt több áldozatba szép tette? Két egyenlően hasznos példa köztt azt illik inkább élesztenünk, a’ mi nehezebb.
Ki hiszi-el e’ nép’ erkölcsei felől? eggy szájjal azt ítélték, hogy nehezebb eggy segéd nelkűl szűkölködő haldokló atyától el-távozni a’ Haza’ javáért, mint szembe kelni a’ halállal, bár elkerűlhetetlen is, ’s Kalliászt kiáltá minden voks elsőnek. De a’ vetekedés, melly most következett, még hihetetlenebbnek fog tetszeni. Fenn-szóval tartatván az Öregek’ tanácskozása, Kalliász megértette, hogy néki egyedűl azért nyújtatik a’ bér, mert nemesbb szándékból folyt a’ csudált cselekedet. Lelke felriadt, ’s vádolta őtet. Nem, ugymond, Bíráim tévedésben vannak; azzal nekem nem illik visszaélnem. Felkél, szóllani kíván, ’s csendesség lesz. A’ meg nem érdemlett jutalom, ugymond, hóhérja fogna lenni napjaimnak, ’s tiszteletre-méltó hitvesem’ kebelében elmérgesítené boldogságomat annak érzése, hogy őtet igazságtalanúl bírom. Népünk’ Atyáji! ti azt vélitek, hogy nékem nyújtván a’ jutalmat, azt koszorúzzátok-meg, a’ ki legtöbbet teve a’ Hazáért. Kéntelen vagyok vallást tenni, hogy én nem egyedűl a’ Hazáért tettem a’ mit tettem. Szívem szeret, ’s meg akartam érdemleni a’ kit szeretek; ’s ha fényt húz rám a’ cselekedet, mellyet ti javallástokra méltóztattok, úgy abban a’ virtussal eggyütt a’ szerelemnek is vagyon része. Vizsgálja-meg önn-magát szerencsés bajnoktársam, ’s fogja a’ jutalmat, ha tette nemesbb mint az enyém. – Miként fessem az álmélkodást, mellyet e’ vallástétel támaszta! Ez eggy részről homályt vetett e’ nagylelkű Ifjú’ szép cselekedetére: de más részről annál bajnokibbnak, csudálatra-érdemesebbnek ’s ritkábbnak mutatta virtusát, mint bár melly elesés a’ Hazáért. Ez a’ példája az egyenességnek két ellenkezőképpen hatott az ő ifjú társaira. Az egyik fél, ’s ez az volt, melly nyilván örömmel csudálta Kalliászt, a’ legnemesbb bizakodás által azt látszott vallani, hogy ez a’ példa őket felyűlemeli magokon; a’ másik fél, kik elszégyenűlve állottak, általa, mint valamelly erejeket felyűlmúló teher által, öszvezúzva látszott. Az anyák és leányzók egyetemben azt ítélték méltónak a’ jutalomra, a’ ki elég nagyszívűséggel bírt, magát reá méltatlannak tartani; az Öregek pedig Polyklétre függesztették szemeiket. Ő nyúgodt képpel várta, hogy szóllni engedjék. Nem tudom meghatározni, ugymond végre, Kalliász felé fordúlván, melly lépcsőig kell az emberi tettnek haszna-nem-nézőnek lenni, hogy szépnek ’s tisztának tartassék. Ha jól veszem, az ember mindent a’ maga kedvéért tesz. Azt azonban tudom, hogy én eggy illy nemes vallástételt, mint a’ millyet most érténk, tenni nem fogtam volna. És ha az én magam-viseletemben volt is talán valami még szebb, mint a’ tiédben, kedves hazafi! melly ugyan még kérdés alatt vagyon: de az a’ szoros ítélet, mellyel magad ítélted-meg tettedet, téged énnálamnál sokkal feljebb emel.
Az Öregek elakadtak, ’s nem tudták, mint ítéljenek. Nem is szedtek voksokat az elsőség’ elintézése eránt. Víg kiáltozások által határoztatott-meg, hogy arra mind ketteje érdemes, és hogy a’ másod választás nem elég jutalom sem eggyikének, sem másikának. A’ legöregebbike a’ Bíráknak végre szót fogott, ’s ezt mondá: De meddig fogjuk még a’ mi kétségeink által e’ derék két Ifjú’ szerencséjét késlelni? Szívek már megtette választását; engedjük-meg nékik, hogy titkos kívánságaikat egymásnak kivallják. Ha nem ugyan-azon tárgyat óhajtanak, nem szükség kapkodniok az elsőségen, ’s azt veszik a’ kinek birtoka után vágynak. Ha eggyet szeret mind a’ kettő, ossza-el közttök a’ sors a’ pert, ’s Szamniumnak minden leányai köztt nincs eggy is, a’ ki ne kevélykedjék azon, hogy a’ kevésbbé-szerencsésnek vígasztalására lehet. Így szólla a’ tisztelt Androgeus, ’s az egész Gyülekezet helybe hagyta szavait.
Kalliász és Polyklét középre lépnek. Kiterjesztett karral szaladnak egymás felé, ’s elnedvesűle minden szem. Reszket mind ez mind amaz, ’s nem meri megvallani szíve’ tárgyát; eggyike sem hiheti, hogy a’ másika mást szerethessen mint a’ kiért ő ég. Én, monda Polyklét, az Isteneknek legtökélletesbb mívekért lángolok; övé minden szépség, minden kecs. – Ah, azt szereted, a’ kit én imádok! felele Kalliász; így festeni őtet, annyi, mint nevén nevezni. Mennyei arczulatja, büszke tekintetei, az a’ kimondhatatlan kellem, melly néki egész alakján ’s minden mozdúlásin lebeg, eléggé megkülömbözteti minden más Szamnis leánytól. Ah, barátom, melly szerencsétlen lesz az közttünk, a’ kit a’ sors más választásra kárhoztat! – Igen is, monda Polyklét, nincs boldogság Eliáne nélkűl. – Eliáne nélkűl? Hogyan? monda a’ feléledt Kalliász; ’s te Eliánét szereted, a’ bölcs Androgeus’ leányát? – ’S kit tudnék mást szeretni? kérdé Polyklét, meg nem foghatván a’ Kalliász’ örömét? Ah, kiálta ez elragadtatva; ő Eliánét szereti, nem Aedésimát! Jer, barátom, ölelj-meg; boldogok vagyunk mind ketten; visszaadod éltemet!
Ölelgetéseikből, mellyek most még hevesebbek lettek, mint elébb voltak, könnyű volt kiérteni, hogy a’ szerelem helyre állította közttök a’ békét. Az Öregek közelébb szóllították, ’s meghagyták nékiek, hogy ha nem azon-eggy tárgyért égnek, nevezzék-meg mátkájikat. Az Eliáne’ és Aedésima’ neveik’ hallására mindenfelé víg tapsolás hallatszott. Androgeus és Telamon, a’ vitéz Eumenes, Aedésimának atyja, és a’ Polyklété, kit Melampusnak hívtak, azzal a’ szívességgel örvendeztek kölcsönösen egymásnak, melly az öregség’ örömei közzé szokott egyveledni. – Barátim, monda Telamon, a’ mi gyerekeink derék gyerekek; bezzeg lesz okok rajta lenni, hogy ki ne haljon a’ fajtájok! Ha elgondolom, azt hiszem, hogy esztendeimnek virágában vagyok. Ez a’ menyegzők’ innepe derék dolog; mindég azt gondolom, mikor itt van, hogy én veszem-el a’ Hazának minden lyányát. Ezt mondván a’ jó Öreg, eggyet ugrott örömében; ’s társai, minthogy özvegy volt, azt tanácslották, hogy álljon ő is a’ nőszők közzé. Ne kötődjetek! monda; ha illyen ifjú volnék mindennap, kitennék magamért.
A’ Gyülekezet egyetemben méne a’ templomba, az oltár’ zsámolyánál szentelni-meg kötéseiket. Polyklétet és Kalliászt diadalmi fénnyel kísérte házaikhoz a’ sereg, ’s közönséges supplicátió rendeltetett az Isteneknek, hogy a’ Hazának két illy derék polgárt adtanak.


SZÍVKÉPZŐ REGÉK.
MÁSODIK KÖNYV.

HAZÁNK’ ORSZÁG BÍRÁJÁNAK,
EGGYKOR BIHAR, AZUTÁN NYITRA, MAJD BÁCS,
VÉGRE FEJÉR VÁRM. FŐ-ISPÁNJÁNAK,
ÜRMÉNYI JÓZSEF
EXCELL.
SZENT-ISTVÁN’ RENDJE’ COMMANDEURJÉNEK,
A’ KALOCSAI NAGY ÉRSEK’
JOANNES de ILMUR
ÉRDEMES MARADÉKÁNAK.

– – – honoresque ita gessit, vt ornamentum non
accipere, sed dare ipsi dignitati nideretur.
JVSTINVS.


A’ KÉT SZERENCSÉTLEN.
Még nem nagy az ideje, hogy Gróf Altensteigné a’ Boldog-Asszony’ Szűzeinek Pozsonyi Klastromjokban vonta-meg magát. Az a’ szelíd vídám csend, mellyet e’ magánosság’ házában látott lakozni, még keserűbbé, emésztőbbé tette szíve’ gyötrelmét. Mi szerencsések, ugymond, ezek az ártatlan galambok, kik repűltöket az ég felé vevék! Nékik eggy fellegtelen nap az élet; a’ világnak nem ismerik sem gyötrelmét, sem örömeit!
Ezen Istennek-szentelt leányzók köztt, kiknek szerencséjét irígylette, az eggy Seraphína látszott búsongani, szenvedni. Seraphína még tavaszában az életnek, azon szépséggel bírt, melly az érzékeny szívnek szokott lenni czímere. De a’ fájdalom ’s könyhúllatások elhervasztották elevenségét. Hasonló a’ rózsához, kit a’ nap’ heve megbágyaszt, de kinek tikkadtában is lehet ítélni nyíltakori frisseségéről. Úgy tetszik a’ szenvedő szívek köztt valamelly titkos szótalan beszéd’ neme vagyon. A’ Grófné kiismeré e’ kedves illetődöttnek szemein, a’ mit ott még senki nem sejdített. A’ szerencsétleneknek olly igen tulajdona szánni ’s szeretni egymást! Hajlandóságot kezde érzeni Seraphína eránt. A’ barátság, mellyet a’ világiak alig éreznek, hevesség a’ Klastromokban. Szövetségek csak hamar igen szoros lett; de annak édességét eggy mind két részről rejtegetett keserűség mérgesítette. Egész órákat töltöttek együtt fel-felsóhajtozva, nem mérészelvén tudakolni kínjoknak okát. Végre a’ Grófné félbe-szakasztá a’ hallgatást.
Viszont-gyónásunk, ugymond, fájdalminknak nagy részétől megmenthetne bennünket. Mind ketten elfojtjuk sóhajtásinkat. Illik e barátnak titkolódni barátja előtt? E’ szókra a’ szemérem’ színe futá-el a’ Seraphína’ ábrázatját, ’s szép szemei’ pillájának leple megé rejtőztek-el. Ah! kiálta a’ Grófné, mit akar ez a’ pirúlás? eredhet e ez szégyenből? e’ kedves színnel egyedűl a’ boldogság’ érzésének illene új díszt terjeszteni a’ szépségre. Szóllj, Seraphína, öntsd-ki szívedet barátnéd’ keblébe, kinek sorsa kétség’ kívűl nehézbb a’ tiédnél, de a’ ki enyhűlést lelne tulajdon fájdalmában, ha a’ tiéiden könnyíthetne. – Mit kívánsz, Asszonyom? Osztozom kínjaidban, de magamnak nincs, a’ miben megbízhassalak. Egyedűl változó egésségem okozza e’ lankadást, mellyben látsz. Elfogyok lassanként, ’s hálá az égnek, nem vagyok messze végemtől! – Az a’ lassú mosolygás, melly utolsó szavait kísérte, egészen meghatá a’ Grófné’ szívét. Az tehát minden vígasztalásod, hogy végedhez közelítesz? Halálodat óhajtva, mit nem vallanád-meg, mi tészi előtted az életet útálttá? Mennyi ideje, hogy itt vagy? – Öt esztendeje, Asszonyom. – Erőszak hozott e ide? – Nem Asszonyom! az okosság hozott, maga az ég hozott, egészen magához akarván szívem’ vonszani. – Ez a’ szív tehát a’ világhoz vala, úgye, eggykor fűzve? – Ah, igen is, szerencsétlenségére! – Folytassd beszédedet. – Mindent elmondottam. – Seraphína, te szerettél, ’s e’ falak közzé temethetnéd magadat! Eggy állhatatlant hagyál oda? – A’ leghűbb szeretetre-legméltóbb halandót! Ne tudakolódj’ tovább. Látod folyni vétkes könyűimet. Szívemnek minden sebei felnyíltak ez’ emlékezetre. Nem, kedves Seraphína, késő immár titkolódnunk. Látni akarom szívednek legtitkosabb redőjit, hogy belé vígasztalást csepegtessek. Higyj nekem, Seraphína, a’ fájdalom’ mérge csak panaszokban lihegzik-ki; hallgatás alá fojtva annál emésztőbb lesz. – Kívánod, Asszonyom? Engedek tetszésednek. Sirassd hát a’ szerencsétlen Seraphínát; most sirassd életét, nemsokára halálát siratod.
Alig jelentem vala meg a’ világban, ’s gyászos szépségem magára voná a’ hiú Ifjúság’ szemeit. Csak eggy találkozék közöttök, a’ ki, még ifjabb mint hogy a’ köz veszettség’ mirígye által megromolhatott volna, éreztette velem, hogy van szívem. Egyenlő esztendeink, születésünk, vagyonunk, szüléink’ szövetsége és méginkább a’ viszont-hajlandóság, kötöttek egymáshoz bennünket. Kedvesem egyedűl érttem élt. Szíveink eltelve önnmagokkal, szánakodva néztük azt a’ temérdek hiút a’ nagy-világban, hol az öröm csak ál csillogás. De hová felejtem magamat? Ah, Asszonyom! melly keserves emlékezeteket fakasztatsz-fel itt bennem! – Hogyan, édes barátném, hát vádolhat’d e magadat, hogy igasságos valál? Mikor az ég két érzékeny és jó szívet teremt, csinál e nékik vétket belőle, hogy felkeresik, magokhoz édesgetik, ’s rabjokká teszik egymást? Mire teremtette volna hát őket? – Oh, igen is, hogy gyönyörködve alkotta azt a’ szívet, mellyben az enyém magát elveszté, mellyben a’ jóságnak nem vala szüksége az ész’ vezérlése után várni, melly semmi részben nem vádolhatta a’ természetet, hogy neki szűk kezekkel nyújtotta ajándékait. Ah, Asszonyom, ki látta magát úgy szeretve, mint én valék? Gondolod e, hogy megmertem vallani előtte szívemnek azon könnyű hánykódásait, mellyek némellykor a’ legboldogabb szerelmet is érdeklik. Megfosztotta volna magát a’ nap’ világától, ha szeretett Seraphínája ártalmára állította volna azt lenni nyúgodalmának. Néki az egész természet fogyatékot szenvedett, ha szemeimben a’ leggyengébb fellegét sejdítette a’ bánatnak; úgy hitte, hogy ő okozta bántásomat, ’s magát vádolta minden kedvetlenség miatt, a’ mi ért.
Könnyű megítélni, melly mértékben szerettetett a’ szeretetre legméltóbbika minden halandóknak. A’ vagyon’ kívánása, melly minden köteléket felbont, csak az igaz szeretetét nem, hasonlást hoza szüléink közzé. Eggy boldogtalan per volt kezdete ’s kútfeje szerencsétlenségünknek. Szüléink’ gyűlőlködése örök közfalat emelt közttünk. Véget kelle vetnünk az egymást-látásnak. Soha nem felejtem-el mit írt nekem eggykor:
„Oda vagyok, szeretett barátném! megfosztanak eggyetlen birtokomtól. Leborúltam az atyám’ lábaihoz, hév könyűkkel feresztettem kezeit, kértem, mondana-le e’ gyászos perről. Esküdtem, hogy elvenni birtokodat, nékem szentségtörés lenne; hogy gyűlőlni fognám azt kezeim köztt. Azt felelte, hogy nincs eszem. Az emberek meg nem foghatják, hogy a’ vagyonnál lehessen valami még becsesbb. ’S minek nekem a’ gazdagság, ha téged vesztelek-el? – Még valaha megköszönöm, azt felelik, hogy most szavam’ nem fogadták. – Ha hihetném, hogy az esztendők, vagy a’ mit ők észnek neveznek, annyira megalacsonyíthatják lelkemet, elrettenvén eggy illy változástól, ez’ órában megszűnnék élni. Nem, nem, édes barátném, nékem személyem és mindenem tiéd. Hijába ítéli nékem a’ törvény eggy részét a’ te örökségednek. Én szívemben hordom törvényemet, ’s ott az atyám veszt. Bocsássd-meg néki, kérlek ezerszer, azon bosszantásokat, mellyekkel illet. Ne engedje az ég, hogy szívem vétkes óhajtásokra vetemedjék; sőt kész vagyok elszakasztani napjaim’ számából, hogy az atyáméit szaporítsam: de ha eggykor ura lennék azon birtoknak, mellyet gyűjt, és a’ mellyel kedvem ellen akar gazdagítani, azonnal helyre hozok mindent. Azonban el vagyok tőled tiltva. Talán parancsolni fognak a’ szívvel, mellyet te nekem adtál. Ah! soha reá ne állj! Gondold-meg, hogy éltem függ tőle; gondold-meg, hogy esküvéseink fel vannak írva az egekben. De lesz e elég bátorságod ellene állani az anyád’ erőltetéseinek? Reszketek e’ képzeletre. Nyugtass-meg, kérlek a’ leghűbb szeretet’ nevében!”
Kétség’ kivűl válaszoltál levelére? – Igen is, Asszonyom; de csak eggy két szóval:
„Nem vádollak semmiben. Szerencsétlen vagyok; de tudok az lenni. Tanúlj tűrni tőlem.”
Azonban a’ per elindúlt ’s hevesen folyt. Eggy nap’, irtóztató nap! midőn az anyám reszketve olvasna eggy terhelő ítéletet, valaki vélem kívána szóllani. Ki az? kérdi az anyám; hadd jöjjön. Az elnémúlt cseléd elakad, öszvebontja magát feleletében, ’s végre megvallja, hogy levelkéje van számomra. – A’ lyányom’ számára? ’s kitől? – Én jelen voltam. Képzeld ijedésemet; képzeld az anyám’ fellobbanását, midőn annak fiját hallá neveztetni, a’ kit üldözőjének hítt. Ha méltóztatott volna megolvasni a’ levelet, melly fel nem bontva ment-vissza*
visszza
, talán el fogott volna lágyúlni; legalább látta volna, hogy semmi nem lehet tisztább, mint viszont-hajlandóságunk. De akár azért, hogy tüze, mellybe ez a’ boldogtalan Ítélet hozta volt, tágítani akart magán a’ kifakadás által, akár hogy az a’ titkos eggyet-értés, mellyben most leányát a’ maga ellenségeivel lelte, előtte valóságos vétek volt, a’ leggyalázatosbb pironságokat szórta reám. Elszégyenűlve buktam lábaihoz, ’s tűrtem alázó fenyítékit, mintha megérdemlettem volna. Nyomban elvégeztetett, hogy Klastromban fogom eltemetni, a’ mit az én gyalázatomnak nevezett, és a’ magáénak. Más nap’ ide hozattam, ’s meg vala hagyva, hogy senkit ne eresszenek hozzám; úgy tölték itt három holnapot, mintha szüléim, rokonim ’s az egész világ oda lettek volna örökre. Az anyám volt első látogatóm. Mingyárt sejdítém öleléséből, melly ítéletet fogna reám mondani. Meg vagyok buktatva, ugymond, mihelytt magunkban maradtunk; a’ gonoszság erőt vett, elvesztettem a’ peremet, ’s azzal eggyütt oda a’ remény, hogy a’ világban szerencsédet csinálhassd. Alig marad annyi a’ bátyádnak, hogy születéséhez illőleg élhessen. Téged, gyermekem, ide szóllíta a’ Gondviselés; itt kell élned, halnod; holnap fátyolba öltözöl. E’ hidegen parancsoló szókra szívem elalélt, nyelvem elfagyott, ’s ájúlva rogytam-le. Az anyám segédre kiálta másokat, ’s azalatt míg ők körűltem fáradoztak, elrejtezett könyűim elől. Feléledvén, e’ kegyes leányzók köztt látám magamat, kiknek társokká kell vala lennem; kértek, nyájaskodva hívtak, vennék részt édes nyugodalmokban. De ez az ő életek csak az ártatlan szabad szívnek lehet kedves: az enyémnek az szüntelen tusakodást, hitszegést ’s bánkódást festett elibe. Irtóztató mélység nyilt-fel közöttem és Kedvesem között, ’s örök elsüllyedés fogtak-körűl, ’s e’ szörnyű magánosságban, ezen elhagyásában az egész természetnek, az oltár’ lábainál leltem magamat, elfoglalva azon imádott tárgy által, mellyet velem elakarának felejtetni. Ezek az áhítatos leányok jószívű eggyűgyűségekben mind elmondták a’ mit a’ világ’ hívsága felől tudtanak: de én nem a’ világhoz voltam csatolva; azzal a’ kit benne hagyék, nékem a’ legsivatagabb puszta is kies múlató lett volna. A’ mitől ők igyekeztek elvonni, az nékem semmi volt.
Látni kívántam az anyámat. Ájúlásomat elgyengűlt egésségemnek tulajdonítá. – Nem, Asszonyom, erőszakod okozza azt; mert itt nincs helye tovább a’ tettetésnek. Te adtad életemet, ’s el is vehet’d; de, édes anyám, azért hordál e méhedben, hogy mint eggy áldozatot lassú halállal láss halni? ’S kinek szentelsz? Éppen nem az Istennek; az Isten, érzem, eltaszít; néki tiszta ’s önként való áldozatok tetszenek; nem akarja, hogy abban, a’ mi néki nyújtatik, másnak része legyen; ’s a’ melly szív neki adja eggyszer magát, annak örökre övének kell maradni. Ha erőszak visz az oltárhoz, úgy ott hitszegés ’s szentségtörés várnak reám. – Mit mondasz, boldogtalan? – Eggy irtóztató igazságot, Asszonyom, a’ mit belőlem a’ kétségbe-esés sajtól-ki. – Igen is, Asszonyom, szívem magát tetszésed nélkűl másnak adta; ártatlan vagy vétkes, nem enyém többé, egyedűl az Isten bonthatja-fel kötelékit. – Eredj, elfajúlt leány, eredj vesztedre; nem ismerlek többé gyermekemnek. – Édes anyám, véred’ nevében kénszerítlek, ne hagyj-el, lássd kétségbe-estemet, lássd a’ poklot lábaim előtt. – Illy irtóztatónak festi tehát gyászos szerelmed becsűleted’ menedékét, ártatlanságod’ révpartját? ’S minek nézed te a’ világot? Tanúld-meg, hogy ennek csak eggy bálványa vagyon: a’ Gazdagság. Minden tekintet, minden elsőség azoké, a’ kik sokkal bírnak. A’ szegénység’ osztályrésze a’ homály, a’ megvetés.
Ah, Asszonyom, ne elegyítsd e’ romlottak száma közzé azt… Azt úgy e, a’ kit te szeretsz? Gondolom, mit monda neked. Nincs része atyja’ igasságtalanságában, nem javallja cselekedetét, szán, helyre fogja hozni sérelmidet. Üres ígéretek, gyermek-ember’ szavai, mellyeket nem említ holnap! De bár légyen állandó szavaiban, ’s fogadásaiban hív, az atyja még virágjában van, soká fog élni, mert a’ gonosz megöregszik. Azonban a’ szerelem kihal, helyébe a’ nagyra-vágyás lép, a’ gyermeki kötelesség erőt vesz, valamelly hívatal, eggy csillogó ház’ szövetsége, eggy gazdag szerencse adja-elő magát, ’s a’ hiszelékeny leány űlve marad, ’s világ’ meséje lesz. Im’ ez fogott volna sorsod lenni; ettől mentett-meg az anyád. Ma keserű könyűket okoz, de eljő a’ nap, hogy áldani fogod értte. Magadra hagylak, leányom, készűlj az áldozathoz, mellyet Isten kíván. Mentől keserűbb az néked, néki annál kedvesebb lesz.
Mit mondjak, Asszonyom? Reá kelle szánnom magamat! Felvévén e’ patyolatot, e’ kötényt, a’ töredelmesség’ útjára tértem; ’s azon idő alatt, míg még szabad a’ visszalépés, azt hittem, hogy meg fogom győzhetni magamat, ’s elmém’ habzását ’s gyengeségemet azon veszedelmes szabadságnak tulajdonítottam, hogy szándékomat még meg lehet másolnom. Nem győzém várni, hogy megtegyem az oldhatatlan esküvést. Megtettem azt, lemondottam a’ világról; az nem vala sok. De Szerelmesemről mondottam-le; ’s az több vala, mintha életemről mondottam volna le.
Midőn az esküvés’ ígéjit mondta szám, ajakimon-tévelygő lelkem elköltözni készült. Alig volt erőm az oltár’ lábaihoz vánszorogni; vissza onnan mások emeltek-el. Az anyám, kegyetlen öröme által elfogva, jött hozzám. Ne vedd zúgolódásképpen, én Istenem! tisztelem őtet, még mindég szeretem, ’s vég pihenésemig fogom szeretni. – Seraphínának ezen utolsó szavait, zokogásai szaggatták-meg, ’s arczájit két könypatak öntötte el.
Meg vala téve az áldozat, monda hosszas nyugta után; már Istené valék, nem a’ magamé. Érzékimnek minden kötelékit öszve kelle szaggatnom; áldozatom meghalatott a’ világnak, ’s úgy mertem hinni, hogy valóban meg is holtam. De mint iszonyodtam-el szívem’ mélyébe tekintvén! A’ szerelmet találtam ismét benne; de a’ dühös vétkes szerelmet, a’ kétségbe-esett magát hibásnak ismerő szerelmet, azt a’ szerelmet, melly az ég ellen, a’ természet ellen, magam ellen pártola, mellyet a’ keserűség emésztett, a’ megbánás gyilkolt, ’s dühhé változtatott. Mit tettem! így kiálték-fel ezerszer; mit tettem! Az az imádott halandó, a’ kit többé meg nem láthaték, minden kecseivel tűnt képzeletem’ elébe. Az a’ boldog kötés, melly bennünket eggyesíteni akart, minden szempillantása örömökkel teljes életünknek, azon két szívnek, mellyet egyedűl a’ halál fogott volna elszakasztani egymástól, minden érzései megjelenének réműlt lelkem előtt. Ah, Asszonyom, melly csüggesztő képzelet! Mindent elkövettem, hogy kitörőlhessem emlékezetemből. Öt esztendeje, hogy szüntelen’ igyekszem elhárítani, ’s még is mindég visszatér; hijába tépem-ki magamat az álom’ karjai közzűl, melly szüntelen’ az ő képét festi lelkem’ elibe; hijába futom a’ magánosságot, hová érkeztemet várja; az oltár’ zsámolyinál is őtet látom, őtet találom az Istenség’ keblében is. Ugyan csak a’ kegyelemnek Istene végre megszánta szenvedésimet. Az idő, az okosság, a’ sanyargatás elcsendesíték vétkes indúlatimnak’ előbbi hevét; de helyébe fogyasztó sínlés következett. Minden érverésben halni érzem magamat, ’s az minden örömöm a’ mit ismerek, hogy síromat nyílni látom.
Ah, kedves Seraphína! így sóhajta-fel Gróf Altensteigné, minekutánna szerencsétlen barátnéja elhallgatott, mellyíkünk érdemli inkább a’ szánakodást? Szerelem okozta mindkettőnknek inségét: de te a’ leghűbb, legháládatosabb halandót szeretted: én a’ leghitetlenebbet, leghálátlanabbat, legkegyetlenebbet, a’ ki valaha volt! Te az égnek szentelted magadat: én magamat eggy útálatosnak adtam! A’ te ide-költözésed diadalom volt: az enyém gyalázat! Téged’ minden sirat, minden szeret, minden tisztel: engem bosszantanak, gyötrenek!
Lángolóbb Szerelmest, mint Gróf Altensteig volt a’ házasság előtt, nem képzelhetni. Fiatal, igen szép, tapadó szinte a’ bájolásig; első megpillantása a’ legszebb lelket gyanítatá. Mindenikét ígérte a’ tökélletességnek, mint a’ hogy’ a’ kellemeknek bírta mindenikét. Lágy lelke olly elevenen fogta-fel a’ szép érzések’ béhatásait, hogy lehetetlennek látszott, hogy eleressze valaha. Néki ah, igen is könnyű volt azt a’ szerelmet gerjeszteni bennem, mellyet hozzám maga érzett, vagy érzeni vélt! Mind azon tekintetek, mellyek a’ nagy házaknál a’ mennyegzői kötelékeket szövik, megeggyeztek e’ hajlandósággal, ’s szüléink, kik azt támadni látták, méltóztattak meg is koronázni. Két esztendőt töltöttem a’ legboldogabb eggyütt-élésben. O Bécs! o vétkek’ piacza! o gyászos őrvénye a’ szerelemnek, ártatlanságnak ’s erkölcsnek! – Férjem, ki ekkoráig a’ maga-korabelieket csak futó szemekkel látta volt, és, a’ mint mondá, csak hogy kaczaghassa esztelenségeket, minekelőtte észre venné, beszívta példájok’ mérgét. Lármás öröme ízetlen társaságaiknak, titkos diadalmaik’ kérkedékeny hánytatása, ’s azon tetézett magasztalások, mellyekkel gyalázatos múlatságaik felől szóllottanak, vágyást indíta benne, ismerni őket. Csendes ’s ártatlan házi-életünk elvesztette előtte eggykori édességét. Nálam csak azt a’ kedveltetést lelte, a’ mit a’ jó nevelés ád; elijedtem, látván, hogy többet vár. – Oda vagyok, mondám magamban, szívem többé nem tölti-el az övét! ’S valóban nem is egyébért kereste többé társaságomat, mint az illendőségért; örökre elmúlt az az idő, midőn édes eggyütt-beszéllgetéseink, midőn azok az édes négyszemköztt-létek, mellyekben én olly igen boldognak leltem volt magamat, néki még kedvesebbek voltak, mint a’ lármás társaságoknak örök folyta ’s vissz’folyta. Kért, szórnám-el magamat, hogy példám igazolja lépéseit. Szorosabban akarám magamat hozzája csatlani, ’s alkalmatlan lettem. Eltökélltem végre, magára hagyni, hogy visszavágyhasson hozzám, és azért, mivel öszvevetvén magamat azokkal, kiknek társaságokba keveredett, azt reméltem, hogy eszelősködését kigőzölgi, ’s annál inkább fogja érzeni becsemet. De holmi fiatal szédítő erőt vett szerencsétlenségére igen is engedékeny lelkén; ’s azon pillantás olta, a’ hogy a’ maszlagos pohárhoz értek ajkai, részegsége orvosolhatatlan lett. Magához akarám hozni; nem volt többé ideje. Elveszted magad’, édes barátom, hogy megfosztanak férjemtől, kiben minden boldogságomat leltem, inkább tenn-magadért siratom, mint önnön-magamért, botlásidat. Abban keressz boldogságot, a’ miben az bizony nincs. Ál öröm, undok kedvtöltések nem olly szívnek valók, mint a’ tiéd. Ámítás a’ mestersége annak a’ világnak, melly elfogott; hitvesed e’ mesterséget nem ismeri; te szintúgy nem ismerted mint ő; ez a’ gyalázatos élet nem illik mihozzánk; a’ te szíved elveszté magát részegűltségében; de ez a’ részegűltség csak ideig tart; a’ csábúlás el-fog oszlani, mint az álom; akkor majd visszatérsz hozzám, engemet annak találsz a’ ki voltam, engedelmes szerelem fog kiterjedt karokkal várni reád, minden el lesz felejtve. Nem félhetsz sem pironságimtól, sem panaszimtól. Szerencsés leszek, ha vígasztalást nyújthatok azon bosszantásokért, mellyekkel illetél. De te, te, a’ ki ismerted a’ tiszta erkölcs’ becsét, ’s édességeit ízlelted! te, kit a’ vétek eggy őrvényből más őrvénybe lök, kit nem sokára gyalázattal küld haza, hogy hitvesed mellett rejtsd-el korán elért vénségednek sínlődő napjait, elborítva szégyennel, lelkiisméreted által elmarczangolva, mint békélesz-meg majd magaddal? mint fogadod majd hitvesed’ szeretetét? Ah, az neked irtóztató büntetés lesz! Minél hűbb, igazabb lesz az az ő szeretete, annál alázóbb lesz neked. Ez, édes Grófom, ez az, a’ mi engem emészt. Szűnj-meg szeretni, nem ellenzem: megbocsátom azt, mert én szűntem-meg szeretetre-méltónak látszani: de ne tedd magad’ érdemtelenné hűségemre; ’s legalább légy az, a’ kinek nem kell pirúlni szemem előtt. Hiszed e, édes barátném? eggy tréfa volt felelete. Azt mondta, hogy úgy beszéllek, mint eggy Angyal, ’s hogy szavaim nyomtatást érdemlenek. De látván, hogy könyűk borítják-el szemeimet’, Ne légy, ugymond’, gyermek! szeretlek, ’s tudod hogy szeretlek; engedd, hadd leljem kedvem’ mindenben ’s légy bizonyos: hogy semmi el nem hódít.
Azonban jó barátim nem múlatták-el tudtomra adni, mik estek. Az engem a’ legmélyebb keserűségbe merített. Ah! férjem nem sokára elúnta a’ tettetést ’s személyemnek kímélését.
Elhallgatom, kedves Seraphína, minémű aláztatásokat kelle szenvednem. A’ te kínjaid magadnak is könnyűknek fognak tetszeni az enyémekhez képest. Képzeld, ha tudod, eggy érzékeny meg nem romlott szív’ gyötrelmeit, melly mindennap’ új bántásokat vesz attól, a’ kit egyedűl szeret, a’ ki egyedűl értte él, még mikor ő már érette nem él is; melly még akkor is érette él, midőn ő nem átall, a’ köz útálat’ tárgyaiért élni. Kedvezek szemérmednek, ’s elmellőzöm a’ mi legundokabb e’ festésben. Megvetve, elhagyva, feláldozva férjem által, magamba zártam-el nyomorúságom’ panaszait; ’s ha némelly ész és erkölcs nélkűl való házakban kaczagták is sorsomat, meg volt viszont az a’ vígasztalásom, hogy eggy érzékenyebb ’s becsesbb Közönség édes részvétellel tekintett szenvedésimre. Azon vagyonomban leltem fájdalmim’ enyhűletét, mellytől a’ gonoszság meg nem foszthatott: csorbúlatlan nevemben. Oda van az is, kedves Seraphína! Azok az asszonyok, kiket példám megalázott, nem tűrhették, hogy mocskot nem láthatnak rajtam. Magános életemnek azt a’ színt adták, a’ mellyet akartak. Azt hírdették, hogy titkos eggyet-értésben élek eggy emberrel, a’ ki eléggé elmétlen volt, azt hagyni hinni, hogy nálam jól fogadtatott. Férjem, kinek látásom szüntelen pironság volt, ’s a’ ki még sem érzette magát elég szabadnak, kapott az első örvön, a’ mit kezébe játszodtak, hogy alkalmatlan búslakodásomtól megszabadíthassa magát, ’s eggyik jószágába tolt-el. Távol a’ világtól, hajótörést szenvedett boldogságimnak helyétől, itt legalább kényemre sírhattam; de nem sokára azt izeni, a’ kegyetlen, hogy válasszak Klastromot lakóúl, mert Blumentháli jószága el van adva. – Blumentháli? ezzel szakasztja-félbe a’ felriadott Seraphína barátnéjának szavait. – Igen is;az volt számkvetésem’ helye, monda a’ Grófné. – Ah, Asszonyom! melly nevet mondasz itt? – Mellyet férjem viselt, minekelőtte az anyjának testvér bátyja, Gróf Altensteig, fijának fogadta ’s familiájába általvitte. – Mit hallok! oh Egek! oh igasságos Egek! lehetséges e? kérdé Seraphína, térj magadhoz! – Hogyan, Asszonyom? ’s Blumenthál e az a’ gonosz, a’ ki téged úgy kínzott, így megalázott? – ’S ismered őtet? – Ő az, Asszonyom, a’ kit imádtam, a’ kit öt esztendő olta siratok, a’ kinek nevét vég pihenésemmel fogtam volna nevezni. – Mit beszéllesz? – Ő az ő! Oh, millyetén lett volna sorsom! E’ szókkal arczra borúlván, Isten! kiálta; irgalomnak Istene! te nyújtottad-ki utánnam megtartó karodat! – A’ megzavart Grófné sok ideig nem térhete magához csudálkozásából. Ne kétljed, édes barátném, az égnek világosan látni rajtunk akaratját; eggyüvé hoz bennünket, viszont hajlandóságot terjeszt bennünk, felnyitja szíveinket egymás eránt, mint két kútfejét a’ vígasztalásnak. Légyen tehát, szeretett, érdemes barátném, igyekezzünk eggyes erővel elfelejteni mind inségünket, mind azt a’ ki inségünket okozta.
Ekkor a’ legfőbb pontra költ szeretetek. Magánosságok nékik olly édességeket adott, mellyeket csak a’ szenvedő szív ismer. De e’ nyúgodalmat csak hamar félbe-szakasztá az a’ hír, hogy a’ Grófnak veszélyben forognak napjai. Botlását életével fizette. Sírjának szélén magához kívánta érdemes hitvesét. Ez kifejti magát kesergő társa’ karjaiból, repűl, elérkezik, haldoklva leli őtet. – O te, kit annyit és olly kegyetlenűl bántottam, ugymond hitvesére ismervén; imhol lássd bukdosásim’ gyümölcsét, lássd a’ sebet, mellyet rajtam az isteni kéz ejte. Ha még érdemes vagyok szánásodra, emeld az égre ártatlan kiáltásodat, ’s bűneimnek szíves megbánását mutassd-bé. – Könyűkre olvadt hitvese karjai közzé akart rohanni. – Távozz’, kiálta, távozz’ tőlem; magam irtózom magamtól; lehelletem halál’ lehellete. Ismersz e’ ez iszonyú állapotban, mellybe vétkeim hoztak? kérdé továbbat. Ez e az a’ tiszta lélek, melly eggykor eggy volt a’ tiéddel? Én vagyok e, a’ kit eggykor úgy szerettél? Ez e az a’ menyegzői ágy, melly engemet, szeretetedre még méltót, fogadott vala el? Hitetlen barátim, álnok csábítók, jertek, reszkessetek! Ah, lelkem, ki szabadít-ki ez undok fogságból? – Uram, monda az Orvoshoz, soká viszem e még? Fájdalmim tűrhetetlenek. – El ne hagyj, nagylelkű barátném; nálad nélkűl irtóztató csüggedelem venne-elő. – Érd végét, kegyetlen halál, állj bosszút éltemért. Nincs büntetés, a’ mit ne érdemljek. Megcsaltam, megaláztam, keserítettem az ártatlanságot.
A’ tiszteletre-méltó Grófné, látván kínos rándúlatait, erővel reá akará magát vetni ágyára, honnan gondosan tartóztatták. Végre kimúlt a’ boldogtalan, hitvesére függesztett szemekkel, ’s nyelve bocsánatjának kérésében némúlt-meg.
A’ Grófné abban lelé eggyetlen vígasztalását, hogy férjét illy példás halállal látta meghalni. Gyengébb volt, ugymond, mint gonosz, ’s gyarló inkább mint vétkes. A’ világ örömek által szédítette-el: az Isten fájdalmak által térítette magához. Megostorozta: megkegyelmez néki. Igen is, kedves Altensteig, igen is, szeretett férjem, feloldozva a’ testnek ’s világnak szövevényeiből, te engemet Istenednek kebelében fogsz várni.
Eltelve e’ szent gondolatokkal, visszatért kedves barátnéjához, kit az oltár’ lábainál talála. Szaggatta Seraphínának szívét ez’ irtóztató, de töredelmes halál’ megértése. Most utolszor sírtak eggyütt; ’s nem sokára azután Gróf Altensteigné, a’ Seraphína’ példája szerint, Istennek szentelte azt a’ szívet, szépséget ’s erkölcsöt, mellyekre nem volt érdemes a’ világ.

A’ KÉTSÉG,
vagy a’ magával békétlenkedő szerelem
Hálá légyen az egeknek! monda Belíz, levetvén a’ gyászt férje után; eggy felette kedvetlen, únalmas kötelességen estem-által. ’S ugyan volt is ideje, hogy vége légyen már eggyszer! Tizenhat esztendős korunkban eggy emberhez adattatni, kit azelőtt nem is ismertünk, éltünknek legszebb napjait únalomban, tettetésben ’s rabságban*
rabságben
tölteni, sklávja lenni ’s áldozatja eggy boldogtalan szeretetnek, mellyet támasztottunk, de nem tudunk viszonlani, mennyi kísértése ez a’ szívnek! Kiállottam, ’s túl vagyok rajta; nincs semmit szememre hánynom. Mert igaz, hogy férjemet nem szerettem, de úgy viseltem magamat, mintha szerettem volna; az pedig még többe kerűl. Hív voltam eránta, noha gyanújával eleget kínzott, ’s szívesen sirattam halálát; ’s azt tartom, hogy a’ szív’ jóságát ennél tovább vinni lehetetlen. Végre szabad vagyok, magamtól függök egyedűl, ’s ma kezdek élni. Hah! mint gyúlad-fel majd szívem, ha valaki eljut reá, hogy nékem megtetszhetik. De vessünk jól számot magunkkal, minekelőtte e’ szívet bilincsre vetjük, ’s kerűljük a’ veszélyt, hogy megszűnjön szeretni vagy szerettetni! – Megszűnjön szerettetni? monda, kedve-telve pillantván-meg képét a’ tűkörben. Az nem olly könnyű! De megszűnni szeretni, az még rosszabb! Nekem nincs annyi erőm, hogy szerelmet színleljek, ha szívem azt többé nem érzi; az a’ szemtelenség pedig, hogy kimutassam az útját, a’ kit eggykor kedvellettem, tőlem ki nem telik. ’S osztán az a’ vád, azok az örök panaszok, az a’ hírbe-keveredés, a’ mi az illy megbomlással eggyütt-jár! Szeressünk, minthogy az ég érző szívet adott, de szeressünk holtig; nem azzal a’ lebdeséssel, nem azzal az állhatatlan ízelettel, a’ mit a’ világ olly gyakran vész szerelem helyett. Van időm megtenni a’ választást, ’s megvizsgálnom önn-magamat. Hogy annál bizonyosbban kerűlhessem-el a’ mit rettegek, eggy igazi képezetet kell csinálnom magamnak a’ szerelem felől. Ezerszer olvastam, hogy a’ szerelem az az indúlat, melly két valóságot eggyé csinál, őket eggyszerre ált’hatja, eggyikét a’ másikával eltölti, feloldja mindentől, ’s nékik minden helyébe minden lesz, ’s az egymás’ boldogítását tészi eggyetlen gondjokká, eggyetlen óhajtásokká. Igazságok van! ez a’ való képe a’ szerelemnek. E’ szerint könnyű lesz megkülömböztetnem az ál képet a’ valóságtól mind másban, mind önn-magamban.
Belíz az első próbát eggy ifjú Tisztviselőn tette-meg, kinek az osztály alatt jutott ismeretségébe. A’ Nagyszombati Districtuális Tábla’ Praesese, Udvari Consiliárius Deregnyei, a’ legkedveltetőbb külső mellett a’ legmíveltebb elmével, a’ legszelídebb lélekkel ’s érzékeny szívvel bírt. Eggyszerű volt öltözetében, ’s viseletében természetes. Nem hitette-el magával, hogy a’ módi’ dolgában is őtet illeti a’ bíróság; ’s azonként nem tudta, mellyík hajfodorítás van a’ legújabb ízlet szerint, mint azt nem, hogy a’ hintóknak millyen színt kell adni, ’s mellyík a’ legjobb formájú csat a’ hámokon. Az asszonyokat nem múlattatta paripájiról, a’ férjfiak között nem kérkedett szerelmeivel. A’ legjobb Bíró volt, ’s nem volt pedánt: a’ legnyájasabb, legkedvesebb módú ember volt, ’s nem volt ficzkó. Ugyan-az volt a’ Sessióban, a’ ki az estveli társaságokban; nem mintha a’ vacsorákon akarta volna a’ Praesest játszani ’s a’ Múlattatót a’ Táblánál: de nem lévén szüksége maszk alá rejteni magát, mindég saját alakjában jelent-meg.
Ennyi ritka érdem megérdeklette Belízt. A’ Consiliárius csak hamar megnyerte bizodalmát, megnyerte továbbat barátságát is; pedig e’ név alatt a’ szív sokszor messze megy’. Eggykor minekutánna már az osztály véghez ment vala, Szabad e nékem, Asszonyom, monda a’ Consiliárius az Özvegynek, szabad e nékem eggy kérdésemre egyenes választ reménylenem? Te özvegyen akarsz e maradni, vagy azt végzed inkább, hogy szabaságodnak feláldozása még eggy halandót tégyen szerencséssé? Nem, Uram, felele az Özvegy, én jobban ismerem kevés becsemet, mint hogy valakit arra a’ kötelességre szorítsak, hogy csak érttem éljen. Az felette kedves kötelesség fogna lenni, monda a’ galant Consiliárius; ’s tartok tőle, hogy akaratod ’s engedelmed nélkűl is, nem eggy lesz, a’ ki alája vállalkozik. Azt én nem ellenzem, felele Belíz; szabadon szerettetni a’ legkedvesbb minden tömjénezés között. – Pedig én Nagysádat nem hittem csalfának. – Oh, úgy Consiliárius Úr nekem rövidséget tenne! én gyűlőlöm a’ csalfáskodást. – De viszont-szeretet nélkűl akarni szerettetni! – ’S ki mondotta, hogy én szeretni nem fogok? Az illyen feltétel nem az én koromhoz való. Én csak az erőszaknak vagyok ellensége; ez az egész dolog. – Értem; Nagysád azt akarja, hogy mihelytt a’ hajlandóság véget ér, véget érjen a’ csatlás is. – Azt akarom, hogy ne érjen véget sem eggyik sem másik, ’s azért még árnyékát is kerűlöm az erőszaknak. Szabadon holtig tudnék szeretni, de, hogy igazán szólljak, nem csak két nap is járomban.
Látta a’ Consiliárius, hogy itt csinnyán kell bánni, ’s meg kell elégedni azzal, hogy magát barátjának mondhatja, ’s engedett a’ szükségnek. Valami a’ szerelemben érdeklő találtatik, mind azt munkába vevé, hogy megillethesse az asszony’ szívét, ’s elérte a’ mit óhajtott. Nem beszéllem-el, mint lépett a’ Belíz’ hajlandósága észrevehetetlenűl fellyebb naponként; elég ha azt mondom, hogy oda értek, a’ hol a’ hideg eszmélet ellensúllyban áll a’ szerelemmel, ’s csak eggy gyenge billentést vár, hogy eldőljön. E’ veszedelmes ponton voltak, és csak négy szem között. Az elragadtatott Deregnyei éh szemekkel faldosta Belíznek minden kecseit, ’s megszorította a’ legszebb kezet. Belíz alig pihegett remegésében. Deregnyei néki bátorodva eseng, hogy méltóztassék kimondani végső akaratját. Ah, kedves Consiliárius! de hát ha megcsalattatom? E’ szókkal a’ szeméremnek végső sóhajtása látszott elreppenni ajakiról. Ne tarts semmit, imádott Asszony! monda; szívem szóll, maga a’ szerelem szóll ajakimról; haljak-meg, ha… Ekkor lebukván az asszony’ lábaihoz, térde a’ Lila’ eggyik lábát oda csípte, ’s a’ szép kis agár elsikoltá magát kínjában. Consiliárius elpirúlt; ’s nem tuda felelni. Ölbe vette a’ kutyát, simongatta, csapodárkodott néki, ’s kérte, hogy megbántott Asszonyát engesztelné-meg. Lila, felejtvén a’ fájdalmat, visszonozni kezdé a’ Deregnyei’ ékeskedéseit. Nagyságos Asszonyom, ugymond Belíznek, Lila többé nem haragszik, Lila megbocsát; ez szép példa Nagysádnak. Belíz nem felelt; a’ legmélyebb elmerűlésbe süllyedt-el lelke. A’ Consiliárius ezt a’ komoly csendet tréfának akará venni, ’s másod ízben lábaihoz veté magát Belíznek. Kérem az Urat, monda néki az Asszony; az efféle mérészségek nekem nincsenek tetszésemre, ’s nem gondolom, hogy Consiliárius Urat felszabadítottam rájok.
Könnyű képzelni, mint leve oda a’ Consiliárius. Kővé válva állt, nem lelt szót. Hogyan, Asszonyom, ugymond, ’s higyjem e én azt, hogy eggy illy semmi történet haragját vonta reám Nagysádnak? Én nem haragszom, felele Belíz; de úgy vélném, hogy harag nélkűl is szabad rosszúl vennem, hogy csak előttem térdelnek; az a’ bátorság csak a’ szerencsés Szeretőt illeti, ’s én fellyebb becsűlöm az Urat, mint hogy azt retteghessem, hogy az Úr magát annak tartotta. Nem látom, Asszonyom, monda megháborodással a’ Consiliárius, miként tehetne engem eggy szerelmen épűlt remény kevésbé méltóvá a’ Nagysád’ becsűlésére; de szabad e tehát tudakoznom, hogy, vétek lévén a’ szerelem Nagysádnál, mi volt az az érzés, a’ mellyet Nagysád erántam mutatni méltóztatott? Barátság, Uram, merő barátság, ’s kérem az Urat, maradjon a’ mellett. Bocsásson-meg Nagysád; megesküdtem volna, hogy az valami egyéb; látom hogy nem értek hozzá. – Az, Uram, nem lehetetlen; az a’ szerencsétlenség többeken is megesik. A’ Consiliárius ezt a’ megmagyarázhatatlan makacskodást nem tűrhette tovább. Elkeseredve az ajtót kereste, ’s eggy szóval sem marasztották.
Ez már szép! ugymonda Belíz magában maradván. Íme csak eggy hajszálon múlt, hogy eggy embernek nem adám magamat, kit szívem éppen nem szeret. Ugyan igazán mondják, hogy az ember semmit sem ismér kevésbé, mint tulajdon magát. Megesküdtem volna, hogy egészen övé vagyok, hogy nincs olly áldozat, mellyet őértte megtenni kész nem volnék. ’S imhol akaratja nélkűl reá hág a’ Lilámra, ’s ez a’ lángoló szerelem eggyszerre haraggá vál. Eggy eb közelébb mint ő, ’s miatta meg tudom azt támadni, a’ kit, a’ mint hittem, minden halandóknál inkább szeretek. Gyönyörű szerelem! De így van az; az ember érzés gyanánt veszi a’ képzelést; feje felhevűl, ’s azt gondolja, hogy szíve lángol; ’s néki ered, ’s eggy ostobaság után a’ másikat követi; a’ szép álom eggyszer elenyész, előáll az únalom, ’s akkor osztán vagy eggy nyűgös hűségre vagyunk kárhoztatva, vagy szemtelen állhatatlanságra kell vetemednünk. Oh, édes Lilám! mennyivel nem tartozom én neked? Te nyitád-fel az én szemeimet; nálad nélkűl most talán a’ földbe süllyednék szégyenletemben.
Akár szerette Belíz a’ Consiliáriust, akár nem; mert az efféle vítatás rendszerint merő szóbeli játékra üt-ki; addig mondta magának, hogy nem szerette, hogy végre hitte erősen; ’s eggy fiatal Tisztecske tökélletes bizonyossággá változtatta ezt a’ hitet.
Báró Pilínyi kilépett a’ Németújhelyi Académiából, ’s Hadnagyi rangot nyert eggy Dragonos seregben. Az ifjúság’ tavasza, a’ lángoló kívánságok, az a’ szelesség és bohóskodás, melly a’ tizenhat esztendős fiút szeretetreméltóvá teszi, de nevetségessé a’ harmincz esztendős embert, Pilínyit, a’ ki a’ Belíz’ megholt férjének közel rokona volt, megszerettették az ángyával. Pilínyi szerelmes volt magába, ’s nem ok nélkűl. Tudta ő, hogy ő szép, és hogy igen jól termett. Mondotta azt sokszor maga is: de olly szépen nevetett mellé, ’s a’ nevetés közben olly szép ajakot ’s olly szép rend fejér fogakat hagyott látni, hogy az ember örömest elnézte ezt a’ kis esztelenkedést gyermeki korának. ’S ezen gyermeki bohóskodások mellé olly férjfiúi érzéseket elegyített, hogy eggyüvé vévén a’ kettőt, mindent eltöltött szerelemmel maga eránt. Eggy szép Szerető! eggy szép paripa! ez volt minden óhajtása. Meg-megállott a’ tűkör előtt, ’s úgy exercírozott. Elkérte Himfyt olvasni, ’s azt tudakozta Belíztől, ha megvan e a’ Folárd’ Polybiusa könyvei között? mert az, ugymond, excellens munka. Nem győzte várni a’ tavaszt, hogy eggy szép tavaszi ruhát varrathasson, ha nem lesz háború; vagy táborba mehessen, ha lesz. Az asszonyinemre nézve nincs talán semmi szédítőbb, mint ez az öszveelegyedése a’ gyermeki hiúságnak és férjfiúi nagyléleknek. Az a’ homályos előérzés, hogy az illyen rendes kis portéka, a’ mi kendőző asztalkák körűl törlőszködik, tűkörbe kandikálgat, ’s piperézi magát, két holnap múlva eggy batalion quarréba vág, vagy valamelly bástyát megmász, ’s hideg vérrel megy’ a’ kiszegzett ágyúk’ batteriájának, az az előérzés az illyen rendes kis portéka’ bohósságainak azt a’ csudásságot adja, melly álmélkodásra ’s szeretetre ragadja a’ szívet; de a’ bohóság csak a’ fiatal katonának áll jól. Ez a’ kis intés mellesleg minden más kar’ bohócskájinak légyen mondva.
Belíz tehát a’ Pilínyi’ kis esztelenségein örömöt lelt, Pilínyi pedig az első látogatás olta égett Belízért. Az a’ Hadnagyocska, a’ ki most lép-ki az Académiából, könnyen kap lángot. Édes nénikém, monda eggyszer, nekem csak két kérésem van a’ történethez, hogy az első campániámat a’ Francziák ellen tehessem és – Nagysád ellen. Tacskó! felele néki Belíz; eggyik kívánságod talán igen is hamar lát teljesedést, nem a’ másik soha. – Soha? az eggy kevéssé kemény szó! De el voltam rá készűlve; én nem hagyom magamat elíjeszteni. Fogadjunk, hogy a’ második campániám előtt elmúl a’ Nagysád’ kegyetlenkedése? Most, minthogy ez az ifjú kor ’s ez a’ rendes kis termet az egész érdemem, úgy bán velem mint gyerekkel; de majd ha azt mondják, Pilínyi jelen volt ez’ ’s ez’ actióban, a’ Pilínyi Regementje ez’ ’s ez’ ütközetben a’ legnagyobb tüzet állotta-ki; ő itt ’s itt distingválta magát, ő ez’ ’s ez’ posztot elfoglalta, ő rettenthetetlen lélekkel ment ezer meg’ ezer veszély köztt a’ halálnak, akkor, tudom, verni fog a’ félelem, öröm ’s talán szerelem miatt is szíve. Hát ha sebet találtam volna kapni! Oh, az illet ám! az illet ám! Ha asszony volnék, azt kívánnám minden egyéb kívánságim felett, hogy férjem sebet hozzott volna a’ hadból. Öszvecsókolnám forradásait, ’s abban állana legfőbb gyönyörűségem, ha számlálhatnám sebeit. Édes nénikém, látni fogja az enyémet, látni fogja, ha kapok. Azt Nagysád ki nem állja! azon Nagysád ellágyúl! – Eredj, kis bohó! felelj-meg kötelességednek mint jó katona, de ne rémíts-el olly dolgokkal, mellyektől már is irtózom. – Lám! hát nem mondtam igazat? Nagysád már is retteg. Ah, ha csak a’ képzelés is rémíti Nagysádat, mit fog majd maga a’ dolog tenni! Oh úgy lesz, édes néni, úgy lesz! De nem ád nékem valamit előpénz gyanánt, míg itt lesz a’ háború?
Így bohóskodott az asszony körűl mindennap. Belíz tettette magát, mintha csak nevetné eszelősségeit: de általok valóban igen mélyen meg volt illetve. Pilínyinek kevés tapasztalása volt,’s nem bírt elég figyelemmel megsejdíteni, mint nevekedék az érzés naponként a’ Belíz’ szívében, hogy azt a’ maga szerencséjére használná. Nem múlt őnála mérészségen: de eggy pillantat megzavarta, ’s az a’ tartalék, hogy a’ kedves Nénike megbántatik szabadságai által, elakasztotta benne a’ boldogságra-vágyást. Így folyt-el aprólékos próbatétek alatt minden sikeres lépés nélkűl két holnap. Azonban szerelmek mind két részről nőttön nőtt, ’s Belíz, ámbár ellenkedése igen is erőtelen vala, de még erről is le akart már mondani, midőn a’ háború véletlenűl kigyúladott.
A’ hadi trombita felriasztotta a’ szerelem’ Isteneit, ’s félbe szakasztotta minden munkájokat. Ez itt szalad, ’s nem várja-bé a’ legesdeklőbb levélkére a’ választ; a’ másik meg nem jelent a’ rendelt órán ’s helyen, hol Szépje meg készűlt koronázni hűségét. Egész Revolútió ütötte-ki magát az Örömök’ országában.
Pilínyinek alig maradt ideje, elbúcsúzni Belíztől. Ez mindég vádolta magát kemény voltáért, mellyet Pilínyi eránt nem mutatott. Ez a’ bohó kis fiú engem teljes szívéből lelkéből szeret. Mi lehet természetesbb, mi édesbb, mint a’ hogy’ nékem szíve’ gyúladásait vallogatta. Képe ollyan mint a’ rózsa, növése mint a’ virágszál; szeles az igaz: de ki nem az az ő esztendeiben? De szíve, oh a’ szíve igen derék! Ha csak kedvtöltést keresne, elérhetné a’ mit kíván; kevés Szépünk van nekünk, a’ ki üresen hagyná elmenni ajtaja elől. De ő csak engem lát, csak érttem él, ’s én illy kevélyen bánok vele? Meg nem foghatom, hogy’ tudta kitűrni. Ha én lettem volna neki, régen itt hagytam volna a’ hideg Belízt, hadd ásítsa-ki magát a’ maga eszessége mellett a’ mint magának tetszik, ha annyira kap rajta. Mert az az okosság, jó az, jó, a’ maga helyén: de mindég csak okosság! Elmerűlve e’ gondolatjai között azt a’ hírt hozzák, hogy a’ béke’ alkudozásai félbe-szakadtak, ’s hogy parancsolatjok érkezett a’ Tiszteknek, hogy a’ melly órában a’ rendelést veszik, abban indúljanak a’ magok seregekhez. Belíznek minden ere elfagyott e’ hír’ hallására. Elfogott, öszveszorúlt szívvel ezt kiáltá: Imhol, megyen a’ táborba, az ütközetbe, a’ halálnak! ’s én őtet többé soha meg nem látom. Nyílik az ajtó, ’s Pilínyi uniformban lép-be. Búcsút venni jövök, édes nénikém, monda; indúlok, ’s kevés*
ke vés
napok múlva az ellenség előtt leszek. Fele teljesedve van kívánságomnak; ’s úgy hiszem, hogy a’ más felét Nagysád is fogja teljesíteni, ha majd visszatérek. Én Nagysádat utolsó lehelletemig fogom szeretni; emlékezzék-meg rólam! Bízza rám magát, én úgy térek vissza, mint híve. Ha meglőnek, vissza nem térek; de arra az esetre venni fogja Nagysád gyűrűmet és órámat. Ez eszébe fogja juttatni képemet, hűségemet, szeretetemet; ’s Nagysád, úgy reménylem azt, néha el fogja hinteni csókjaival. Kieresztvén száján az utolsó szókat, elmosolyodott, ’s szemei ázva voltak. Belíz nem fojthatta-el könyűit, ’s ezt mondá: Pilínyi, te minket igen könnyű szívvel hagysz itt! Azt mondod, hogy szeretsz; így vesz e búcsút, a’ ki igazán szeret? Én azt tartom, hogy nincs semmi rettenetesbb, mint elhagyni a’ kit szeretünk. De itt nincs helye a’ pironságnak. Jer, ölelj-meg! Pilínyi elragadtatva boldogságának érzésében, egész szabadsággal használja a’ nyert engedelmet, ’s Belíz nem neheztel értte. ’S mikor indúlsz? monda Pilínyinek – Mingyárt. – Mingyárt? ’S nem vacsorálsz nálam? – Az nem lehet. – Ezer mondani-valóm van. – Oh, mondd hamar; lovaim készen állanak. – Ha nem kegyetlenség e, elvonni tőlem ez’ eggy estvét? – Ah, kedves nénikém, én teértted életemet is örömmel felszentelem; de itt becsűletem forog fenn; az több mint az életem; minden perczentésem ki van számlálva, ’s mikor az óra üt, helyben kell lennem. Csak képzeld ha ütközet találna lenni, ’s én ott nem volnék! meglőnném magam’ szégyenletemben. Úgy ez a’ te kis öcséd nem volna méltó szerelmedre. Engedd, hadd érdemeljelek-meg.
Belíz újra nyakába borúlt, ’s könyűivel feresztette arczájit és keblét. Menj, ugymond neki; el nem tűrhetném ha pironságot vonnék reád; a’ te becsűleted szint olly kedves nékem mint a’ magamé. Vígyázz életedre; ne tedd-ki magadat ok nélkűl veszélynek, ’s jöjj úgy vissza, a’ hogy’ elhagysz. Nem hagysz időt, hogy többet mondhassak; de írni fogunk egymásnak. Adieu. – Adieu, édes nénikém! – Adieu, adieu, édes fiam!
Belíz az éjet a’ legmélyebb bánatban töltötte. Agya ázva volt könyűitől. Más nap’ levelet írt Pilínyihez. A’ mi érdeklőt az epedő leghívebb, legszebb szerelem mondhat, mind azt magában foglalá a’ levél. Oh ti, kiket illy rosszúl nevelnek, ki tanít titeket illy jól írni? A’ természet csinál e magának tréfát a’ mi megalázásunkkal, hogy érttetek bosszút álljon?
Pilínyinek rendeletlen heves levele lelkének két uralkodó indúlatit festette: a’ katonai tüzet és a’ szerelmet. Belíz nem lelt nyugtot, míg a’ levél el nem érkezék; ’s így űzte eggy levél a’ másikat a’ táborozásnak fél ideje alatt megszakadás nélkűl; ’s az utolsó levél volt mindég a’ leghevesebb, az utolsó mindég az, a’ mi leginkább váratott.
Szerencsétlenségre Pilínyinek eggy féltékeny meghittje akadt. Be boldog vagy vakságodban! monda ez neki eggyszer, elúnván a’ Pilínyi’ sóhajtozásait. Bezzeg ha úgy volna fenékig! De tudnád csak, mit tesz mind ez az írott édesség. Ah, ismerem az asszonyokat! Akarod látni, mit bírsz ebben a’ te pityergődben? Írd azt néki, hogy eggy csatában elvesztetted az eggyik szemed’; fogadom, azt kapod válaszúl, hogy tűrd békével esetedet, ’s tégy-le róla. Pilínyi bízott az asszonyban*
asszonyhoz
, ’s engedett a’ tanácsnak; ’s minthogy ő nem tudott hazudni, barátja adta tollába, mit írjon. Belíz oda lett a’ levélre. Előtte állott Pilínyi, de csak fél szemmel. Az a’ fekete folt rajta ismérhetetlenné tette képét. Melly nagy kár, ugymond’ nagyot sóhajtván. Az a’ két szem, be igen szép volt az! az enyéim olly édesdeden pillogtak beléjek! A’ szerelem olly kibeszéllhetetlen bájjal festette bennek magát! De így még méltóbbak a’ szeretetre, ’s most még inkább fogom szeretni. Szegény Pilínyi mint nem kesereg ez’ es’ten! mint búsong azon leginkább, hogy megszűnt nékem kedves lenni. Írnom kell neki! vígasztalnom kell, bátorítanom! Belíz most mondotta legelsőben, hogy írnom kell neki! A’ levél akaratja ellen is hideg lett; Belíz megsejdítette azt, eltépte, ’s újat írt. Az újban erősek voltak a’ kifejezések, de erőltetett minden fordúlat, ’s a’ stylus keresett. A’ szép szem’ substitútja a’ fekete flastrom, elsetétítette képzelését, ’s érzését elaltatta. Soha se szépítsük a’ dolgot magunk előtt, monda széljeltépvén a’ második ’s harmadik levelet is; az a’ szegény fiú nem szerettetik többé; egészen el van változva szívem, miolta oda az eggyik szeme. Heroínát akartam játszani, ’s látom, hogy eggy nyomorúlt nőstényke vagyok; minek affectálok olly charactert, melly túl van erőmön? Pilínyi nem azt érdemli, hogy megcsaljam. Ő az én szívemnek nemességére ’s jóságára tart számot; ha fel nem leli azt bennem, hogy szerettetik, azt lelje-fel legalább, hogy csalódásban nem hagyom. Tudom, útálni fog értte, de érdemlem a’ büntetést. Felette szerencsétlen vagyok, ezt írá neki; szerencsétlenebb sokkal, mint Uram Öcsém. Uram Öcsém csak eggy díszét vesztette-el: el én az én becsűletemet egészen, mind Uram Öcsém, mind önn-magam előtt. Azt hittem, hogy méltó vagyok szerettetni, ’s Uram Öcsémtől szerettetni, ’s nem vagyok az; azt hittem, hogy szívem minden változáson túl van, ’s íme eggy történet elváltoztatott. Ne csüggedjen-el Uram Öcsém! Uram Öcsémet ezen vesztesége mellett is szeretheti még eggy elmés asszony; ’s e’ pirúlva tett gyónásom után, nincs mit keseregje elvesztésemet.
Pilínyi nem találta helyét e’ levelet megolvasván. Kivált pedig az a’ hideg először most nyert, és olly sok ízben előforduló Uram Öcsém tetszett neki elviselhetetlen megbántásnak. Uram-Öcsém! így kiálta-fel. Ah, a’ hitetlen! Én Uram Öcsém! ’S Uram Öcsém a’ félszemű? – Szaladt meghittjéhez. Hát nem mondtam? mondá ez az asszonygyűlölő. Most már rajtad a’ sor, hogy neki eggy tréfát csinálj; hanemha addig tetszik halasztanod, míg télben majd haza mégy, ’s megleped a’ két szemmel. Nem, monda a’ szerencsétlen Pilínyi, azt én várni nem győzöm; most állom mingyárt bosszúmat. Tehát megírta neki, hogy örvend, hogy megismerhette. Uram Öcsémnek ugyan mind a’ két szeme megvagyon: de ez a’ két szem őtet soha sem fogja nézni külömben, mint a’ leghálátlanabb teremtést. Belíz elalélt, a’ levelet vévén, ’s azonnal elvégezte, hogy lemond a’ nagy-világról, ’s falura vonja magát. El innen, monda, a’ dudvaéletbe! úgy sem vagyok egyébre való; ’s ott hagyá Budát, ’s kiment Dolyáni jószágába.
Közel Dolyánhoz eggy ifjú Gróf lakott, a’ ki eltöltvén hat holnapot a’ városi lármás örömökben, kijöve Ludányba, hogy az esztendő’ másik felét a’ legkényesebb magánosságban töltse. Látogatására jött Belíznek. Gróf Urat, monda Belíz Ludányinak, Bölcsnek nézi a’ világ; beszéllje-el, kérem, melly plánt tart dolgaiban? Melly plánt, Asszonyom? kérdé a’ Gróf; én nem tudom mi az a’ plán? Mind azt teszem a’ mi múlat; valami gyönyörűségemre lehet, azt mind hasznomra fordítom, ’s eltávoztatom a’ mi megzavarhatná örömeimet; ez az egész titkom. – A’ Gróf magában él, vagy lát néha társaságot is? – Ollykor elő hívatom a’ juhászomat, ’s leczkéket veszek tőle a’ Morálban; néha parasztjaimmal eredek beszédbe, kik többet érnek mint minden tudósaink; ’s tánczokat adok a’ lyánykáknak, kiknél nem lehet képzelni szebb teremtéseket; lottériákat csinálok nékik, pantlikákból ’s kendőkből, ’s ha megsejdítem, hogy szeretnek valakit, férjhez adom. – Hogyan? ’s ők tudnak szeretni? ők tudják mi a’ szerelem? – Ha tudják e, Asszonyom? százszorta jobban mint mi! Ollyanok mint a’ gerliczék; ’s sokszor azon lepem-meg magamat, hogy megkívántam tőlök. – Azonban Gróf*
Grof
Úr is megvallja talán; hogy ezek itt minden szebb érzés nélkűl szeretnek. – Asszonyom, az a’ szebb érzés csak a’ mi mesterkélésünk’ míve; őbennek a’ természet’ ösztöne dolgozik, ’s ez az ösztön szerencsésekké teszi. Mi a’ városban mindég csevegünk a’ szerelemről; de a’ szerelem falun vett lakást. Az ott a’ fejben, itt a’ szívben lakik. Én is próbáltam a’ nagy-világban mit tesz szeretni és szerettetni: de az a’ sok fantazia a’ születés, birtok, tekíntet felől, mindent széljel-bont; szeretni ott annyi, mint vaktában öszvetalálkozni. A’ falusiak szíveknek sugallása szerint tészik-meg a’ választást. Ha eggyszer méltóztatol megjelenni tánczaikon, látni fogod, meg nem romlott szíveik miként vonszódnak egymás felé, ’s mint csatlódnak-öszve. – Gróf Úr nekem a’ mezei élet felől olly képet fest, mellyet éppen nem vártam. Pedig a’ városban a’ falusi ember’ éltét olly szánakozást-érdemlőnek mondják! – Az Ludányban valóban az is volt még ezelőtt kevéssel. De én feltaláltam a’ titkát, mint tehetem könnyűvé. – Oh, a’ Gróf azt kéntelen lesz nekem elbeszéllni; követni akarom példáját! – Parancsolj, Asszonyom. Lássd, én esztendőnként huszonnégy ezret veszek-bé jövedelmimből. Tizenkettőt télen által Pozsonyban ’s Bécsben költök-el, a’ más tizenketteje azon holnapokra marad, mellyeket falun töltök, ’s ebből négyet ötöt a’ cserémre fordítok mindég. – Melly cserére? kérdé Belíz. Nekem jó munkában lévő kövérített földeim vannak, jó rétjeim. – ’S osztán? – Osztán, hé Varga Ferencz, Albi János, Mike István, a’ tiétek míveletlen maradt; mert betegek voltatok, kárt szenvedtetek; ’s az övéket felcserélem a’ magaméval, nekik marhát szerzek, ’s ha kell pénzzel gyámolítom; ’s az a’ föld, a’ melly őket tavaly el nem tarthatta, két esztendő alatt gazdaggá teszi. Az én kezeimben a’ sovány föld ismét felveszi magát, ’s akkor visszaveszem a’ magamét, ’s új cserét teszek mással; ebben áll múlatságom. Oh, ez derék! monda Belíz. De Gróf Úr tehát ért a’ gazdasághoz? – Valamit, Asszonyom! keresem ez alkalmatosságot, hogy tanúlhassak. Öszvehasonlítom a’ Tudósok’ theoriáját a’ falusiak’ tapasztalásaikkal, ’s azon vagyok, hogy megigazíthassam azon hibákat, mellyeket amazoknak speculatiójiban ’s ezeknek praxisokban lelek. – Ah, gyönyörű! De hiszen e’ szerint Gróf Úr itt a’ közönséges tisztelet’ tárgya lesz; ezek a’ szegény emberek itt atyjok gyanánt nézik Gróf Urat? – Igen is, Mélt. Asszony, mi szeretjük egymást. – Gróf Úr, szerencsésnek tartom magamat, hogy a’ történet nekem illy becses szomszédot ada; kérem Gróf Urat, szenvedje-meg, hogy néha láthassam; tanítványa akarok lenni, példáját fogom mindenben követni, ’s vetekedni fogok azon, hogy ezeknek a’ jó emberkéknek szívekben Gróf Úr mellett helyt lelhessek. – Azt lél Nagysád mindenütt, valahol lelni akar; lél, ha nem akar is.
Így folyt-el az első látogatás; ’s Belíz ez’óra olta falusi gazdasszony leve, minden gondja a’ földmivelés volt, tanácskozásokat tartott Tiszttartójával, ’s Nagyvátit olvasta éjjel nappal. Gróf Ludányi általhívta eggyikére azon falusi múlatságoknak, mellyeket ő Ludányi és Ludány körűl lakó parasztjainak adott, ’s úgy adta elijekbe, mint új jóltevőjöket. Ekkor Belíz maga látta azon tiszteletnek ’s szeretetnek jelenségeit a’ jobbágyok’ képeiken, mellyeket mindeddig képzelni sem tudott. Az illy természeti szíves érzések ált’ragadók. Hol az a’ magasztalás, a’ melly felér velek? Belíz nagyon meg volt érdekelve általa, ’s irígylette azt. De oh melly igen távol volt ez az irígylés a’ gyűlőlségtől! Azt meg kell adnom, monda magában, hogy van okok miért szeressék; jóltevőségét nem tekintvén is, ő a’ szeretetre legméltóbb ember, a’ kit ismerek.
Így szövődék közöttök eggy szoros, és a’ mint látszott, nem egyéb, mint csak gazdaságot-tárgyazó tudományos szövetség. Beszéllgetéseik egyedűl a’ természetnek ismérete felől folytak, és a’ felől, hogy a’ földet, ezt a’ gyermekei miatt magát elfogyasztó hű dajkát, mint kelletik megifjítani. A’ Botánica velek a’ marhának hasznos vagy ártalmas fűveket ismertette; a’ Mechánica kimutatta az erőt, mellyel a’ vizet száraz dombokra felhajthatni, ’s kevesíthetni a’ szántó marhák’ terheket; a’ természeti-historia arra tanította, hogy mit kellessék tekinteni ezen hasznot-hajtó állatok’ megválasztásában; a’ praxis javallotta vagy igazította tapasztalásaikat ’s az experimentumok kicsinyben tétettek elébb, hogy a’ nagy költségek megkíméltessenek. Ekkor ismét feljött a’ nyugalom’ napja, ’s a’ tanúlást vígság ’s játékok váltották-fel.
Belíz és a’ Filozofus a’ falusi nép’ tánczai közzé egyveledtek. Belíznek váratlanúl esett, hogy itt őreá senki nem igen ügyelt. Én, ugymond Ludányinak, egy különös koketterie’ gyanújába ejtem magamat Gróf Úrnál, de róla nem tehetek; ki kell mondanom. Százszor hallottam mondani, hogy rendes vagyok; itt ezen felyűl hasznomra van a’ szebb öltözet és még sem tapasztalok semmi béhatást a’ falusi legényeken; ők csak a’ magok’ társaik eránt van lelkek ’s szemek. – Az természetes dolog; felele a’ Gróf. A’ kívánság nem támad soha a’ reménynek valamelly súgára nélkűl, ’s ezek a’ ficzkók Nagysádat csak olly formán lelik szépnek, mint a’ csillagot vagy a’ mezők’ virágjait. Hogyan? kérdé Belíz álmélkodva; tehát a’ remény tenne érzékenyekké bennünket? – Az nem; de ezt az érzékenységet ő intézi eggy tárgyra. – E’ szerint nem szerethetne senki annak reménylése nélkűl, hogy tetszhetni fog tárgyának? – Minden bizonnyal nem, Asszonyom; külömben ki nem fogna égni Nagysádért? – ’S Filozofus is tud szépségeket mondani? kérdé Belíz mosolyogva. – Én csak igazat-szerető ember vagyok, Mélt. Asszony, ’s koránt sem Filozofus: de ha az volnék is, bizonyosan nem volnék az az által, hogy érzékenységemet megtagadjam. Az igazi Filozofus ember, ’s kevélykedik benne hogy az. A’ bölcseség nem ellenkezik a’ természettel, hanem csak a’ hol a’ természetnek nincs igaza. Belíz elpirúlt, a’ Gróf öszvezavarodott, ’s így állottak jó ideig földre süllyedt szemmel egymás mellett, a’ nélkűl hogy egy szót mertek volna szóllani. A’ Gróf a’ mezei élet’ örömein akarta ismét elkezdeni a’ beszédet, de szavai öszvekeveredtek, ’s elakadt. Nem tudta mit mondott, ’s még inkább nem, mit akart mondani. Végre elváltak, Belíz elmerűlve, a’ Gróf színlelt könnyűséggel, ’s mind ketten azon bánkódva, hogy sokat találtak mondani.
Más nap’ a’ Grófnak születése’ napja volt, ’s a’ Ludányi ifjúság ’s a’ hozzá tartozó helységeké, öszvegyűlt szeretett Uroknak idvezlésére. A’ köz öröm, melly az innepnek legfőbb dísze volt, felette tetszett Belíznek: de a’ kifejtés a’ legszertelenebb zavarodásba ejtette. A’ Mester valami rigmust írt a’ Gróf’ és a’ Belíz’ magasztalására; ’s mutatni akarván, hogy járatos a’ maga Horátziusában, Belízt szílfának, a’ Grófot szőlőnek csinálta, ’s czifrán magyarázta az allegoriát. A’ Gróf nem tudta, abba hagyassa e, vagy talán jobb lesz tréfára venni a’ dolgot? de Belízen megtetszett, hogy meg volt bántva. Követem Nagysádat embereim’ képekben, ugymond, ők a’ magok eggyűgyűségekben azt mondják, a’ mit tudnak. Abba hagyattam volna, de nem volt annyi szívem, hogy őket megszomorítsam. Belíz nem felelt reá: de a’ Gróf nem felejthette, hogy ez az ártatlan tréfa illy szerencsétlenűl ütött-ki.
Új veszedelem! monda Belíz felűlvén szekerébe, hogy Dolyánba visszatérjen; imhol ismét eggy ember, a’ kibe belé szereték. A’ dolog olly világos, hogy még a’ falusiak is veszik észre; ’s ez is annyi lesz, mint az a’ többi; eggy fellobbant láng, eggy felszálló ’s elalvó szikra. Véget kell vetnem társalkodásunknak; szégyen olly indúlatot táplálni, mellyet visszonozni nem tudunk, nem akarunk. A’ Gróf minden tartalék nélkűl reám bízakodnék, ’s szerencsétlenné tenném, ha osztán elakarnám magamat tőle szakasztani. Nem, azt nem cselekszem. Más nap’ Ludányi oda küld, ’s tudakoztatja, ha nála megjelenhetik e? – Mit csináljak? Ha nem fogadom-el látogatását, holnap ismét itt lesz; ’s ha egészen ketté szakasztom véle társaságomat, mit fog gondolni e’ változásról? Hogy’ érdemlette ő ezt? Arra a’ gondolatra hozzam e, hogy nem bízok hozzá, nem bízok magamhoz? ’S osztán honnan vagyok eránta olly igen bizonyos, hogy ő engem szeret? ’S ha szeret is, tartozom e én őtet visszaszeretni? Szóllani fogok vele, lefestem néki magamat igaz színekkel minden gyengéimben; annál inkább fog becsűlni; hadd jöjjön. – A’ Gróf megjelent.
Jöjjön Gróf Úr, jöjjön, monda Belíz, ’s halljon csudát; én azon ponton valék, hogy Gróf Úrral öszveveszek. – Velem? kérdé Ludányi; ’s mit vétettem én Nagysádnak? – Azt, hogy szeretetreméltó ’s ez által veszedelmes. De kéntelen vagyok kimondani Gróf Úrnak, hogy én Dolyánba azért jöttem, hogy itt nyugodalmat találjak; ’s hogy semmitől nem rettegek úgy mint a’ szerelemtől; hogy én alkalmatlan vagyok állhatatos szövetségre; hogy állhatatlanabb teremtést mint én gondolni nem lehet; hogy útálom a’ változandóságot, és még sincs erőm, hogy hajlandóságomat fixáljam. Ime ez az én characterem, ’s akarom, hogy ismerjen Gróf Úr. Ha barátságról van a’ szó, felelek magamért; mert, hogy semmivel ne vádolhassam magamat, általjában nem akarok sem érzeni, sem gerjeszteni semmi szerelmet. – A’ Nagysád’ egyenessége felbátorítja az enyémet, felele a’ Gróf; ismerjen hát Nagysád is viszont engem. A’ nélkűl hogy tudtam, a’ nélkűl hogy azt akartam, bennem a’ leghevesebb szerelem támadott Nagysád eránt. Ennél engem nem érhetett semmi örvendetesebb, ’s néki eresztem magamat minden rettegés, minden gond nélkűl, mondjon Nagysád a’ mit akar. Nagysád magát állhatatlannak, könnyűnek gondolja; ’s az éppen nincs úgy. Én jobban ismerem a’ Nagysád’ characterét mint önn-maga. – Nem, Uram, monda az Asszony; én eléggé megvizsgáltam magamat; ítélje-meg maga Gróf Úr. Ekkor elbeszéllte mi történt Deregnyeivel, mi Pilínyivel. – Nagysád szerette őket, bizonyosan szerette; de hamar elcsüggedett. A’ Praesesre való neheztelés következés nélkűl támasztott szánás elsőbb mozdúlat a’ természetben mint a’ szeretett barát eránt való hajlandóság. A’ szegény Hadnagyocska eránt támadt hidegség sem lett volna tartósbb. Hogy meghűljünk, mikor Szeretőnk az eggyik szemét elveszti, az a’ dolognak rendiben van; de lassan azt is megszokjuk. A’ passziók eránt általjában légyünk igasságosok, ’s ne kívánjunk semmi lehetetlent. Én szívesen óhajtom, hogy tessek Nagysádnak; életemnek az fogna lenni legfőbb boldogsága, ha ez’ óhajtásomat teljesedni láthatnám; de ha a’ Nagysád’ hajlandóságát gyengűlni látnám, úgy fognám nézni a’ dolgot, mint szerencsétlenséget, nem mint vétket. Tehát azért, hogy az életnek nincs semmi tiszta, semmi megháboríthatatlan gyönyörűsége, minden örömtől meg kell e fosztani magunkat? Nem, Asszonyom, azt a’ jót, a’ mivel bírunk, fordítsuk minden esetben hasznunkra, a’ kevésbé jót vagy éppen rosszat pedig tűrjük békével mind magunkban, mind másokban. Mi itt csendes boldog éltet élünk; nem vagyunk egyébnek híjával mint szerelemnek; ez édessé tehetné életünket; engedjük, hadd tégye. Ha elhágy, itt hagyja a’ barátságot; az pedig, ha külömben a’ játékba hiúság nem egyveledik, az által, hogy azt szerelem szűlte, annál szívesebb és édesebb. – Valóban, kedves Gróf, ez igen különös Morál! – Eggyszerű, Asszonyom, és természetes! Románozni én szintúgy tudnék mint más. De az élet nem Román; gondolkozásunknak, valamint érzésünknek, a’ természetből kell véve lenni. Nincs könnyebb, mint a’ szerelemnek ezeket a’ csudájit költeni; csak hogy ezek a’ csudák egyedűl az Irók’ agyaikban találtatnak; ők azt mondják a’ mit akarnak, mi azt tesszük a’ mit lehet. Nem tetszeni többé, nagy szerencsétlenség: de még nagyobb nem szeretni; a’ legnagyobb pedig az, midőn éltünket bízatlankodásban ’s kétségben töltjük. Higyjen magának Nagysád, ’s méltóztassék nekem is hinni. Elég baj már az is, hogy mindég nem szerethetünk; ’s e’ miatt tehát éppen soha ne kelljen e szeretnünk? Nem úgy, tisztelt Asszony, nem úgy! kövessük a’ parasztok’ példáját; ők nem kérdik, ha fognak e mindég szeretni; nékiek elég az, hogy érzik, hogy most szeretik egymást. Látom, hogy Nagysád elakadt szavaimon. Nagysád mind eddig a’ chimaerák’ tartományában élt. Térjen vissza Nagysád az igazsághoz, ’s bízza magát a’ természet’ vezérletére; az jobban fogja vezetni Nagysádat, mint a’ mesterség, melly az ürességbe veszti-el magát, ’s addig fejtegeti az érzést, míg végre egészen elveszti.
Ha Belíz az elmondott okok által meggyőzetve nem volt is, legalább nagyon meg vala tántorítva végezésében; pedig mikor az ész tántorogni kezd, könnyű feldőjteni. A’ Belízé nehézségek nélkűl megadta magát, ’s szerencsésbbé a’ viszont-szeretet nem igen tett még két szívet, mint itt teve. Egész szabadsággal általengedték magokat egymásnak, elfelejtkeztek a’ világról, el magokról egészen. Minden érzéseik eggy érzésben szerkeztek-öszve, ’s eggy tűzőrvénnyé váltak, mellynek központja a’ szerelem, táplálatja a’ gyönyörűség volt.
Ez az első tűz fogyni kezdett. Belíz felriadott megsejdítésén, de a’ Gróf vígasztalta. Visszatértek mezei múlatságokhoz. Belíz úgy lelte, hogy a’ természet megszépűlt; vídámabbnak tetszett néki az ég, mosolygóbbnak a’ táj. A’ falusiak’ múlatkozása még inkább volt kedvére mint először, mert most a’ legszebb emlékezetet vonszák-vissza neki. Most munkásságokon is sokkal több részt vett. Az én barátom, ugymonda, az a’ Génius, a’ ki őket éleszti; az ő jóltéte, az ő szeretete ollyan mint a’ patakok, mellyek e’ földeket termékennyé teszik. Gyönyörködve szóllott a’ falusiakkal azon jótétek felől, mellyeket ez a’ tiszteletreméltó ember, a’ kit ők atyjoknak neveztek, vélek közöl, ’s a’ szeretet jussán*
jusán
magára vonszá azt a’ jót, a’ mit ezek róla mondottanak. Igy töltötte a’ szép évszakot szerelemben és az ő csudálásában, ’s örvendett annak látásán, hogy Kedvese szerencsésekké tészen másokat, és hogy ő viszont szerencséssé tészi Kedvesét.
Belíz kérte a’ Grófot, hogy töltenék távol a’ várostól a’ telet is, ’s a’ Gróf mosolyogva ezt felelte: a’ mint Magadnak fog tetszeni! De mihelytt a’ mezők kopaszodni kezdettek, ’s a’ fák elhúllatták leveleiket, mihelytt a’ kijárásoknak vége lett, a’ napok essősök, a’ reggelek hívesek, az estvék hosszak levének, kedvetlenűl tapasztalta Belíz, hogy únatkozik, ’s visszakívánkozott Budára. Szokott egyenességével megvallotta Kedvesének változását. Megmondtam, ugymond; de nem akartad hinni; a’ következés igen is igazolja azt a’ rossz vélekedést, mellyel magam felől valék. – ’S mellyik az a’ következés? – Ah, kedves Grófom, kéntelen vagyok kimondani, hosszú az időm; nem szeretlek többé. – Hosszú az időd? azt igen könnyű elhinnem, monda a’ Gróf, ’s mosolygott mellé; de azért engem most szint úgy szeretsz mint azelőtt; csak a’ falun-létel vált terhedre. – Hagyd-el édes Grófom! minek hízelkedjem magamnak? annak társaságában a’ kit szeretünk, kedvünk szerint van minden hely, minden idő. – Úgy a’ Románokban! én azt néked régen megmondtam: de a’ természetben másként vagyon. – Mondj a’ mit tetszik; monda Belíz; még két holnap előtt a’ legsivatagabb pusztában is boldog voltam volna veled. – Igen, felele a’ Gróf; ollyan az új passzió’ részegsége: de az az első tűz csak eggy ideig tart, ’s nem tarthat soká. A’ szerencsés szerelem elcsendesedést keres és talál; a’ lélek, melly már nem rázattatik olly erővel, meg kezd újra nyílni a’ külső béhatásoknak; nem vagyunk ismét egyedűl a’ természetben; érezzük, hogy magunkat másokkal is közlenünk kell. – Kedves Gróf, mire viszed te vissza a’ szerelmet? – Az igazságra, édes Belízem. – A’ semmire, kedves Gróf! mondd, hogy a’ semmire! Te megszűnsz elég lenni nekem, én tehát megszűnök szeretni tégedet. – Nem, imádott Asszony! nem; én a’ te szívedet nem vesztettem-el, én tenéked mindég kedves lészek. – Mindég kedves lészesz? oh igen; de miként? – A’ mint az lenni óhajtok. – Ah, érzem érdemetlen voltomat egész mértékében, ’s nem rejthetem-el előtted. – Ne vádold magad’ semmivel, Asszonyom; a’ te szereteted erántam elég erős; én azzal, úgy a’ mint van, megelégszem, ’s nem kívánom erősebbnek. Te többet fogsz e kívánni magadtól, mint én? – Ah, Uram; nem fogom magamnak soha megbocsátani, hogy a’ szeretetre legméltóbb ember körűl magamat megúnhatnám. – No, tehát Asszonyom, én is, én is vallást tészek magam felől: higyj nekem, én nem vagyok jobb náladnál; én is megúnom néha magamat a’ szeretetre legméltóbb asszony körűl; és én még is megbocsátom magamnak e’ bűnt. – Hogyan, édes Gróf, ’s te is elúnod magadat körűlttem? – Néha el, igen is; és még is jobban szeretlek mint az életemet. Meg vagy e immár nyugtatva? – El tehát, el innen, Budára! – Menjünk, Kedves; de emlékezz’ reá, hogy Május bennünket ismét itt ér. – Azt nem merem remélleni. – Igen én! ’s meglássd, hogy még szerelmesebbek leszünk mint valánk.
Belíz tehát visszatért Budára, ’s eltelhetetlen mohonsággal esett néki a’ téli mulatkozásoknak. Ludányi is a’ nagy-világ’ árjába vetette magát; de kevésbb elevenséggel. Végre a’ Belíz tüze lassodni kezdett. Elúnta a’ nagy vacsorákat, ásítozott a’ Játszószínben. A’ Gróf ritkán jelent-meg; látogatásai mindég rövidek voltak, ’s mindég azt az órát választotta, midőn körűl volt fogva imádójitól. Belíz eggykor súgva ezt a’ kérdést tevé a’ Grófnak: Mint tetszik Buda? – Engem itt minden múlattat, ’s semmi sem tud megragadni. – ’S miért nem jelen-meg vacsoráimon? – Nagysád engem sokat is látott magánál; én nem szeretek tolongani; most a’ nagy társaságon van a’ sor; eljő az énrám is a’ maga idejében. – A’ Gróf tehát még mindég azt hiszi, hogy én a’ Grófot szeretem? – Én városban soha nem szóllok szerelem felől. Mint tetszett Nagysádnak a’ tegnapi új Opera? kérdé ekkor fenn szóval, ’s a’ beszéd közönséges leve.
Belíz a’ maga Ludányiját öszvehasonlította a’ legjobb férjfiakkal, a’ kik körűltte megfordúltak, ’s az öszvehasonlítás mindég a’ Gróf’ emelésére esett-ki. Én ezt a’ nyilt-szívet, ezt a’ szeretetreméltó eggyszerűséget, ezt az állandó charactert senkiben nem találom, monda; nem senkiben ezt a’ szép lelket, ezt a’ nemes érzést. Ha egykori beszéllgetéseink jutnak eszembe, úgy nézem fiatal embereinket, mint a’ jól kitanított szajkókat. Igaza van, hogy nem hiheti, hogy a’ ki őtet valaha szerette, megszűnhessen szeretni. De nem; nem a’ maga’ becsűlése, hanem az én becsűlésem adja néki ezt a’ bízakodást! Melly igen szerencsés volnék, ha néki arra oka volna!
Így beszéllgetett Belíz gyakorta magával ’s minél inkább érzé magában eránta éledni a’ hajlandóságot, annál több öröme volt önn-magán. Végre olly nagy volt benne a’ vágyás, ismét meglátni már őtet, hogy levél által hívta magához. Ludányi repűlt ’s fellépvén nála, mosolyogva ezt mondá: Hogyan, Asszonyom, eggy szerencsés Négyszemköztt? Nagysád engem azon veszedelemnek tész-ki, hogy sokakat megbántsak tisztelőji közzűl. – Itt senkinek nincs jusa, ugymonda Belíz, magát megbántottnak vélni; ’s a’ Gróf tudja, hogy társaságom csak barátokból áll: de nem fog e talán Gróf Úr gondba ejteni valamelly új diadalmat e’ látogatás által? Én csak eggyet tettem egész életemben, felele a’ Gróf; az engem falun vár, ’s e’ tavasszal látni fogom. – Az szánást fogna érdemleni, ha a’ városban volna; Gróf Úr itt annyira el van*
elvan
foglalva, hogy barátnéjának méltó oka lenne a’ felejtésbe-jutást rettegni. – Itt ő is múlatni fogná magát, Asszonyom, ’s nem gondolna velem. – Hagyjuk abba a’ kerűleteket, édes Gróf; szóllj, miért látlak olly ritkán és mindég olly kis ideig? – Nem örömest háborítanálak-meg korodnak örömeiben, felele elragadtatva Ludányi. Te nékem nem lehetsz alkalmatlan; az én házam a’ tiéd, nézzd egészen magadénak; örömemre van, ha úgy tekinted; akarom azt, ’s jusom van kívánni. – Ne kívánj semmit, Asszonyom; felette fognám sajnálni, ha rajtam az a’ szerencsétlenség esnék-meg, hogy megbántsalak: de, engedd, hogy csak a’ kikelet’ visszatértével lássalak. Az asszony meg volt bántva ezen megfoghatatlan makacsság által. – Menjen Gróf Úr, ’s éljen olly örömökkel, mellyekben én nem veszek részt; érdemlem elhűlt szeretetét! monda elkeseredve. E’ nap olta nem lelt nyugtot. Kileste minden lépéseit; a’ sétálásokban, a’ Játszószínben kísérgette szemeivel; útálta az asszonyokat, kikkel társalkodott, ’s mindég tudakolódott barátjainál, mint múlatja magát? A’ tél néki halálosan hosszúnak tetszett; ’s noha még csak Mártzius’ eleje volt, egynehány vídám nap érkezvén, Meg kell magamat mosnom előtte. Még eddig mindég neki volt igaza ellenem; de holnap nem fog ezzel dicsekedhetni többé. Magához hívatá. Minden készen volt az útra. A’ Gróf megjelent. Ide a’ karját, kedves Gróf; vezessen a’ szekeremhez. – ’S hová akar Nagysád? – Magam’ elúnni, falura! – A’ Gróf magán kivűl volt örömében. Belíz kezeinek reszketésén vette észre a’ Gróf’ illetődését. Oh édes Grófom, monda néki Belíz, megszorítván azt a’ kezet, melly reszketett az övében, mennyivel nem tartozom én neked! Te tanítottál-meg engem szeretni; te győztél-meg engem a’ felől, hogy erre képes vagyok; ’s megismertetvén érzéseimmel, a’ legédesbb kéntelenségbe hoztál, becsűlni magamat, ’s téged megérdemleni. Eltűntek kétségeim, szerelmem nem békételen többé, ’s a’ legszerencsésbb asszony én vagyok.

A’ SZÉP ANIKÓ.
Kövesd temploma’ innepét űlte. Gróf Széchényiné, a’ nagy Festetics’ testvére, kinek onnan nem vala távol Czenki kastélya, eljőve vendégeivel, látni e’ falusi múlatságot, ’s szerette jobbágyainak táncza közzé elegyedni; a’ mint gyakran történik azokkal, kiket az únalom kikerget a’ bővölködés’ kebeléből, és a’ kik kedvek ellen is eggyszerű ’s tiszta gyönyörűségekre hozattatnak.
Az örömnek eredett paraszt leánykák köztt, kik eggy terepély szílnek árnyékában tánczoltanak, kinek nem tűnt volna szemébe a’ kis Anikó növése’ karcsúsága, képvonásinak rendes voltok és azon természeti, meg nem nevezhető kellem által, melly érdeklőbb mint minden szépség? Őbelé tapadt minden szem, minden szem csak őtet látta. A’ Dámák, kik tudták magok felől hogy szépek, kéntelenek valának megvallani, hogy valami olly felette szépet nem láttak még soha. Magokhoz szóllították, ’s úgy nézték-el, mint a’ Festő szokta a’ csudált példányt. Emeld-fel szemeidet, kis Kicsiny! mondának a’ Dámák. Melly tűz és melly csend, melly hívság űl szemeiben! Oh ha ismerné erejeket! Melly pusztítást nem tenne ezek által eggy tanúlt Kokett! ’S ez a’ száj! mi lehet színesebb? ajakai be pirosak! be fejér fogainak zománcza! képe ugyan barnúlt; megtetszik, hogy napon jár: de az egésségnek színe. Ah! ’s ez az elefántcsont nyak, be gömbölyegen nőtt-ki ez az ő szép vállai közzűl! Ezekre illenék ám az udvari öltözet! Hát ezek a’ domborodó ékességek, mellyeket, úgy tetszik, maga a’ Szerelem rakott oda! – Valóban rendes dolog, hogy a’ természet így pazarolja-el a’ maga legbecsesbb adományait! Hová rejtette-el itt magát a’ szépség? Anikó, mondd-el csak, hány esztendős vagy te? – Most nem régiben múltam tizenöt. – Úgy hát már majd férjhez vesznek? – Azt mondja az atyám, hogy arra még elég idő. – De hát magad, szép gyermek, nem érzesz még valami kis szerelmet? – Mi az a’ kis szerelem? – Hogyan? hát még nem ismersz valakit a’ legények köztt, a’ kihez szeretnéd, ha hozzá adnának? – Abba én magam’ nem avatom; az az atyám’ gondja. – ’S hogyan él az atyád? – Szőlejét míveli. – Gazdag? – Nem az; de elege van, azt mondja, csak én viseljem jól magam’. – Hát te mint töltöd napjaidat? – Az atyámnak segítgetek, ’s eggyütt dolgozom vele. – De nem! te földet csak nem mívelsz? – De igen! Az a’ munka merő múlatság; felgyomlálni, karót rakni, felkötözni, letépdelni a’ leveleket, hogy a’ gerézd jobban érhessen, megszedni ha már itt a’ szüret, mind ez nem nagy fáradsággal jár. – Szegény gyermek! nem csuda, ha így eldurvúltak kezei! Be nagy kár, hogy illy szegény sorsban született!
Anikó még eddig nem támasztott a’ faluban egyéb érzést maga eránt irígységnél, ’s elhűlt, midőn látta, hogy most szánattatik. Minthogy az ő atyja mindent gondosan eltitkolt, a’ mi néki keserűséget okozhatna ’s békételenné tehetné sorsával, meg sem gondolta, hogy őtet szánni lehessen. De most elnézvén a’ körűltte forgó Dámák’ öltözetjeiket, kitalálta, miért szánják. Melly külömbség van az ő ruhája és az azokéi köztt! Melly gyönyörű habzásban foly-le rajtok az a’ sokszínű selyem lepel, ’s melly szép játékokban lebeg a’ szélben testek körűl! Hát lábaikon azok a’ parányi könnyű papucsok! A’ patyolat, csipke ’s pántlikák mint nevelték félig-elfedett szépségeket! Színek ugyan nem vala egésséges szín, nem eleven tekintetek: de hogyan gyaníthatta volna azt az ártatlan Anikó, hogy a’ városi rendetlen élet okozza e’ hervadtságot, mellyet még a’ felkent piros sem tudott elfedni? Midőn így elmerűlve áll, hozzája jő Gróf Bánházy, ’s tánczra hívja; eggy szép fiatal-ember, jól nőtt, könnyű, ’s igen is csábító Anikónak.
Anikó nem sokat értett a’ táncz’ törvényeihez, de még is érzette, mennyire külömböznek a’ Grófnak nemes, büszke ’s könnyű mozgásai a’ falusi legényeknek otromba ugrándozásaiktól. Ennekelőtte is érzé ugyan szorúlni kezeit, de nem még illy puha kéztől soha. A’ Gróf’ szemei szüntelen’ rajta lebegtek. Anikó vette észre, hogy az ő tekintetei életet adnak tánczának; ’s akár azért, hogy ő is ugyan-azt a’ díszt adja a’ magáénak, akár hogy a’ szerelem’ első szikráji szívéből szemeibe szöktek-által, az ő tekintetei az öröm’ és érzés legédesebb kifejezéseiben felelgettek a’ Gróf’ tekinteteire.
Anikó elvégezvén a’ tánczot, leűlt a’ szíl’ tövéhez; a’ Gróf pedig nem lelt kedvesbb pihenőt, mint Anikónak lábainál. Ne váljunk-el legymástól, kis Angyal, ezt mondja neki; én nem tánczolok senkivel mással. Az nékem nagy becsűlet, felele Anikó; de az által megbántatnának leánytársaim; pedig minálunk sok az irígy. – Arra nagy okok van, midőn látják, melly szép vagy; de az úgy lenne a’ városban is; az a’ szerencsétlenség téged sehol nem hágy-el. Ah, Anikó! ha te Bécsben, a’ mi kevély Asszonyaink köztt, kik egész szépségeket a’ mesterségnek köszönhetik, eggyszerre így jelennél-meg e’ természeti kecsekkel, mellyeknek magad nem ismered egész becsét! – Én Bécsben? mit csinálnék én Bécsben? – Gyönyörűséget minden szemnek, minden szívnek rabságot! Hallod e, Anikó, mi itt nem szóllhatunk szabadon; csak eggy szót tehát; de reá hallgass. Ime rajtad áll, hogy eggy szegény kalyiba ’s eggy nyomorúlt szőlő helyett, melly, most minden vagyonod, Bécsben aranyozott szobáid, gazdag asztalod, czifra hintód és lovaid ’s minden kigondolható színű ’s szabású ruháid légyenek, nem lévén gondod semmire egyébre, hanem hogy engem úgy szeress, mint én imádlak tégedet. Fontold-meg, ha majd magadban lészesz. A’ Grófné vasárnap’ tánczot ád nektek a’ Kastélyban. El ne maradj, édes Anikó, ’s add tudtomra akkor, ha szerelmem érdekel e, ’s elfogadod e ajánlásomat? Most nem kívánok egyebet mint hallgatást, de megszeghetetlen hallgatást. Tartsd magadban a’ titkot; ha szádon kireppen, ez az egész szerencse, melly most vár, úgy tűn el előtted, mint eggy szép álom.
Anikó valóban azt is hitte, hogy álmodott. Az a’ tündöklő sors, mellyel kecsegtették, olly távol vala azon szegény állapottól, mellyben eddig élt, hogy ez a’ hirtelen ált’-menetel eggyikéből a’ másikába képtelennek tetszett néki. Azonban az a’ szép Úr, a’ ki az ajánlást tevé, éppen nem látszott ámítónak; olly igazak, olly melegek voltak szavai! szemeiből olly jóság szóllott!
Csak megsejdítettem volna, ugymond, ha kötődött volna velem! De viszont mire való az a’ nagy titkolódás, mellyet parancsolt? Szerencséssé tesz, ’s azt kívánja, hogy szeressem értte. Hogy ne szeretném? hiszen azt méltán kívánhatja. Azonban jótéteit kétség’ kivűl kiterjeszti az atyámra is; miért csináljak hát az atyám előtt titkot belőle? Szegény gyermek! ha ismerte volna a’ feslettség’ és csábítás’ mesterségeit, megértette volna, miért kíván a’ Gróf titkot: de az a’ leczke a’ mit vett, abban határozódott, hogy a’ falusi Ifjak’ mérészségeiket távoztassa; a’ Gróf’ szép viseletében pedig nem látott semmit, a’ mi őrizkedést kívánjon.
Elfogva e’ gondolatok által, ’s a’ bővölködés’ és városi boldogságok’ képeivel eltelve, haza ér. Úgy tetszett néki, hogy minden elváltozott. Most szégyelte először, hogy szalmafedél alatt lakik. Csekély bútora, mellyet nagy becsűvé tett a’ szükség, rosszá, munkája illetlenné, a’ kenyér, melly gyakran veréjtékei által kapott puhúlást, kedvetlen ízűvé vált, ’s a’ friss szalmán, a’ min olly kényére feküdt eddig, most aranyos kárpitok ’s puha párnák felől álmodozott.
Még tűrhetetlenebb vala az, hogy más nap’ eggy magas domb’ oldalán kelle kiállani a’ napnak sütő hevét. Bécsben, ugymond, nem egyébért fognék felserkenni, hanem hogy boldogságommal éljek, tessem és szeressek. Úgy mondta azt az a’ jó Gróf. Az a’ jó Gróf derék Úr! Nem nézett leánytársaim közzűl senkire, csak énreám; sőt ott hagyá a’ Kastélybeli Asszonyságokat is, hogy eggy szegény falusi lyánnyal beszélljen. Az a’ jó Gróf nem kevély; pedig vajmi sok oka van rá, hogy az légyen! Valami nagynak vette, hogy őtet fellyebb becsűlöm a’ falusiaknál, ’s millyetén mosolygó szemmel, millyetén alázatos érdeklő tekintetekkel köszönte azt! ’S micsoda édesség van szavaiban! Nem viselhette volna magát több becsűlettel, ha a’ mi Kegyelmes Asszonyunkkal szóllott volna is. Szerencsémre még is elég jól valék öltözve; de bezzeg ha most látna! micsoda szegény gúnya, micsoda nyomorúlt állapot ez az enyém!
Azon három hosszú nap alatt, míg ismét megláthatta a’ Grófot, nőttön nőtt únalma eddig békével tűrt sorsa eránt.
Végre itt a’ nyugtalan’ várt szempillantat. Az egész környékbeli ifjúság öszvegyűl Czenken, ’s eggy leveles szín alatt megzendűl a’ muzsika. Imhol jő Anikó is társai között, de nem azon gondatlan vídám tekintettel, mint a’ minap a’ búcsú’ innepén, hanem remegve, szemérmesen. Ez új kellem vala Bánhzáynak; a’ minapi bátor eleven Nymfa helyett most maga a’ szemérem’ szelíd kelleme jelent-meg előtte. Megkülömböztetéssel köszönt a’ leánynak, de titkos egyet-értés’ jele nélkűl, ’s nem is mert közelíteni felé, azt várván, hogy elébb más valaki vigye tánczra. Báró Szelényi nyitotta-meg vele a’ bált, eggy szép eleven Ifjú, kinek Anikó már minap is olly igen megtetszett, hogy meg nem szűnhetett magasztalni a’ leány’ szépségét. Bánházy le nem vonta szemeit Szelényiről, ’s rettegett, hogy ő is tetszeni kíván a’ gyermeknek. De Anikó igen hamar eloszlatá ezt a’ rettegést. Ha Szelényivel tánczolt, mindenfelé kalandoztak tekintetei, ’s viselete hideg volt és andalgó: de mihelytt Bánházyra jött a’ sor, már az első meghajtásban lehetett látni, mint éled minden kelleme, ’s szépségének virágjai mint nyílnak a’ szép arczúlaton. Arczáján a’ szemérem’ minden árt felyűlmúló színe terjedett-el; rózsaajakit lopva tett ’s alig sejdíthető mosolygás rándította-meg, ’s eggy kedvező pillantás örömet öntött és forró szerelmet a’ Gróf’ szívébe. Bánházy, ha tanúk nélkűl voltak volna, lerogyott volna a’ leány’ lábaihoz, hálálta volna kegyelmét, ’s imádta volna őtet: de most parancsol szemeinek, hogy titkát el ne árúlják; ’s egyedűl reszkető keze festi eggy gyengéded szorításával Kedvese előtt boldogságát.
Szép Anikó, ugymond néki a’ táncz’ végével, távozz’ félre eggy kevéssé társaidtól. Nyugtalan vagyok megérteni, mit végeztél? – Hogy eggy léptet sem tészek atyámnak akaratja nélkűl, ’s mindenben intését követem. Ha jól tesz velem Nagyságod, hadd légyen ő is részese; ha elmegyek Nagyságoddal, hadd eggyezzék-meg elmenésemben. – Ah, ne, szép Anikó, ne! csak néki ne szóllj! tőle rettegek leginkább. Nálatok holmi rendtartás van azokra nézve, a’ kik egymást szeretni akarják; azt nékem nem engedi teljesíteni születésem; az atyád azt fogná kívánni, hogy vessem alájok magamat, ’s ha nem cselekedném, reám fogná, hogy meg akarlak csalni. Nem tudja ő, mint égek én teértted; de te, kedves leány, szóllj, hihet’d e te azt, hogy én néked ártani akarnék? – Oh nem, én a’ Nagyságos Urat merő jóságnak nézem. Nagy gonosznak kellene úgy a’ Nagyságos Úrnak lenni, ha nékem ártani akarhatna. – Higyj vaktában tehát, édes Anikó, bízzd rám magad’ kifogás nélkűl. – Nem az itt a’ dolog, hogy én Nagyságodnak nem hiszek: de én nem titkolhatok semmit az atyám előtt; én övé vagyok, nekem azt kell tennem, a’ mit ő hágy. Ha javamra van a’ mit Nagyságod ígér, az atyám nem lesz ellenére szerencsémnek. – Soha nem áll reá, Anikó! Te engem a’ legboldogtalanabb teremtéssé tészesz keménységeddel; akkor osztán megbánod, de az késő lesz; magad pedig ez’ alacsony életre lészesz kárhoztatva mind holtodig, mellyet kétség’ kivűl kedvelsz, minthogy nem akarod elhagyni. Ah, szép Anikó, ’s e’ gyenge kezek azért termettek e, hogy a’ földet miveljék? a’ napnak kell e elperzselni szép arczáidat? Magad, a’ természet’ gyönyörűsége, a’ kellemetesség, a’ megtestesűlt szerelem, magad Anikó, magad szenvedd e ez alacsony, sanyarú életet? Mi lesz belőled utoljára is? Eggy kamaz’ gazdasszonya, a’ ki nem ismeri becsedet, ’s úgy néz, mint szolgálóját. ’S megvénűlsz a’ szűkölködésben, a’ nélkűl hogy csak eggyikét is kóstolhattad volna azon gyönyörűségeknek, mellyek személyedet várják. Imhol ezt becsűlöd elébb a’ hívalkodás’ ’s bővség’ állapotjánál, mellyet néked ajánlok. És mi gondok tartóztatnak? Az, hogy egynehány órákig tartó nyughatatlanságot okozol atyádnak? Igen is, eltűnésed meg fogja szomorítani. De millyetén lesz továbbad öröme, midőn jótéteim által bővségbe lát helyhezve, ’s midőn azokat eláradni látja magán is? Melly kedves erőszakot nem követsz-el rajta, ha arra kénszeríted, hogy kunyhóját elhagyja ’s nyúgalomra térjen: mert akkor osztán nem tarthatok ellenkezéseitől; mind hárman boldogok leszünk.
Anikó bajosan állotta-ki a’ csábítás’ ostromát, de kiállotta csakugyan; ’s azon szerencsétlen eset nélkűl, melly megbuktatá, az ártatlanság’ ösztöne elégséges volt volna védelmére.
Eggy égi-háború után, melly messzére elborította Czenknek tájékát, a’ jég, ez az iszonyú ostora a’ mezőknek, az aratás’ és szüret’ egész reményét semmivé tette. Közönséges volt a’ csapás. Míg az égi-háború tartott, ezer kiáltások eggyesűltek a’ szelek’ zúgásával ’s a’ mennyei tűz’ csattanásaival: de midőn az ítéletnek vége lőn, ’s az elmúlt setétségnél irtóztatóbb világosság látni hagyá a’ gerézdektől megfosztott szőlővesszőket, az eltördelt szalmaszálakon csüggő kalászokat a’ termő fákról lehúllott vagy öszveroncsolt gyümölcsöket, az egész tájat gyászos hallgatás fogta-bé. Az útakat halvány, elréműlt szerencsétlenek’ csoportjai lepték-el, kik bús szemmel nézvén veszteségeket, egész esztendei munkájok’ bérét siratták, ’s a’ jövendőben nem láttak egyebet inségnél ’s éhen-halásnál. A’ kunyhók’ küszöbein elterűlt anyák, mellyekhez szorítván csecsemőiket, ázott szemekkel kérdék: Ki szoptat majd, ha nem lesz kenyerünk?
E’ nyomorúság’ látásával Bánházynak lelkét legelőször is az a’ gondolat fogta-el, hogy mit csinál Anikó és az atyja? Az volt minden óhajtása, hogy segédjekre repűlhessen, ’s szerelmét az emberiség’ érzésével palástolta. Menjünk a’ faluba, monda Vendégtársainak. Húsz háznépet kiragadni a’ csüggedésből, mellybe e’ csapás ejtette, nékünk sokba nem kerűl. Részesedtünk örömökben, részesedjünk bánatjokban is!
E’ szók meghaták a’ szánakozásra már lágyúló szíveket. A’ nagylelkű Földes Úr, körűllebegve Nápolynak pántlikájával, kiszálla jobbágyai közzé, enyhűlést nyújtatott nékiek, bíztatta további segédjével, ’s visszahozá szívekbe a’ reményt és bátorságot. Azalatt míg körűltte a’ háládatosság’ könyűji folytak, vendégei, férjfiak és asszonyok, elszéledtek a’ faluban, bémentek a’ kunyhókba, kitöltötték ajándékjaikat, ’s azt a’ szép bért aratták, hogy magokat imádtatni szemlélék a’ háládatos néptől. Bánházy futott, mint a’ megkábúlt, ’s kereste az Anikó’ lakását. Reá akad, oda repűl, ’s a’ kapuban eggy öreg embert lát űlni, fejét térdeire lehajtva, ’s elfedve kezeivel ábrázatját, mintha ugyan átallaná látni a’ napvilágot. Ez az Anikó’ atyja volt. Barátom! monda néki a’ Gróf, én Kendet nagyon elcsüggedve látom; ne essék kétségbe; az ég igasságos, ’s az emberek köztt találni még szánakozó szíveket. Ah, Uram, mondá a’ szegény ember, felvetvén fejét, hát a’ ki sebektől elborítva jött haza, ’s azolta éjet napot eggyé téve dolgozik, azt illeti e a’ koldúlás? Nem kívánhattam e én a’ földtől, mellyet veréjtékemmel áztatok, hogy eltartson, ’s utoljára még alamizsnára kell szorúlnom? Bánházy elálmélkodott, hogy eggy alacsony születésű emberben ennyi nemes érzést talál. ’S Kend szolgált? – Igen is Uram! Ifjú koromban Hadikkal láttam Berlínt, Alvinczy alatt pedig Buonaparte ellen megmásztam az Olasz sziklákat. Familiám eggy szerencsétlen per által, azalatt míg oda katonáskodtam, mindenét elvesztette; ’s kéntelen valék az atyámmal ide vonni magamat; megmaradt kevés pénzemen eggy telekecskét szerzettem, ’s egynehány hold földet*
holdföldet
’s eggy szőlőt, mellyeket most tulajdon kezeimmel mívelek. Nemes születésem itt ismeretlen volt, mostani állapotom pedig nem vált gyalázatomra. Megházasodtam, ’s éppen ez lett szerencsétlenségem, mellynek most érzem igazi terhét. – Él még a’ Kend’ atyja? – Jaj nem! – Hát felesége? – Ő szerencsés, hogy e’ szomorú napot nem láthatá. – Vannak Kendnek gyermekei? – Nincs több eggy lyányomnál; nem hallja az Úr, mint zokog? elrejtezett, hogy ne szaggassa szívemet. Bánházy örömest rohant volna a’ szobába, hol Anikó síránkozott; de erőt vett magán, mert félt, hogy titkát elárúlja.
Fogja Kend, édes barátom! ezt mondja az atyjának, oda nyújtván erszényét; kevés a’ mit nyújtok; de ha szükségben lesz, szóllítsa-meg egész bízakodással Gróf Bánházyt. Én Bécsben lakom. Örűlni fogok, ha Kendnek nyomorúságán enyhíthetek. Ezt mondván sietve eltávozék, nem engedvén az Anikó’ atyjának időt a’ köszönetre.
Mint álmélkodék a’ szegény Balázs, olly nagy summát találván az erszényben! Ötven arany! több mint a’ mi három esztendőben jő-be kis jószágából! Jer csak, leányom, jer csak, kiálta gyermekének; látod e azt az Urat, a’ ki amott megyen? Az nem halandó, hanem Istennek Angyala! De mit is gondolok? Lehetetlen, hogy ezt mind nekem szánta légyen. Menj, lyányom, szaladj utánna, ’s add értésére, hogy megtévedt. Anikó szalad Bánházy után, ’s utólérvén, Az atyám, ugymond, nem hiheti, hogy Nagyságod mind nekünk akarta légyen ezt adni. Azért küld, hogy nyújtsam-vissza. – Ah Anikó, ’s nem köz e veled és az atyáddal valamit bírok? Adhatok e én neki azért sokat, hogy tégedet nemze? Vidd-vissza néki e’ csekély adományt; ez csak első bizonysága szívességemnek: de titkold-el okát. Csak azt mondd nékie, hogy szerencsésnek állítom sorsomat, hogy eggy érdemes Öregnek szolgálhatok. Anikó meg akará köszönni. Holnap virradtakor, azt feleli a’ Gróf, a’ falu’ végén fogadom-el köszönetedet, ha neked úgy tetszik, búcsúzásoddal. – Holnap? ’s Nagyságod holnap elmegyen? – Elmegyek, édes Angyalom, a’ legszerelmesebbike ’s a’ legboldogtalanabbja minden halandóknak! – Virradtakor… az éppen akkor tájban vagyon, mikor én és az atyám kimegyünk munkára. – Eggyütt mentek? – Nem; az atyám valamivel elébb; mert nékem a’háznál dolgom van, ’s hátrább szoktam maradni. – ’S arra mégy e, a’ merre az én útam vagyon? – Nem arra; de az legkissebb; ennyi jóságáért Nagyságodnak megtehetem azt a’ kis kerűlést. – Isten hozzád tehát, kedves Anikó! Reméllem, meglátlak holnap, ha csak eggy pillantatra is. Életemnek az lesz végső öröme.
Balázs Anikónak visszatértével nem kételkedett többé Bánházynak segélleni akaró szándéka felől. Be derék fiatal-ember! be nemesszívű Ifjú! ezt kiáltá minden pillantásban. Azonban, leányom, a’ mit a’ jég el nem vert, ne hagyjuk kárba veszni. Minél kevésbb maradt-meg, annál illőbb, hogy megtartani igyekezzünk.
Anikó annyira meg volt illetve a’ Gróf’ jósága által, ’s úgy keseregte azt, hogy őtet szerencsétlenné teszi, hogy egész éjjel nem állíthatta-el sírását. Oh, ugymond, ha az atyám nem volna, be igen örömest elmennék vele! Más nap’ nem vette-fel innepi köntösét: de öltözetének eggyszerűsége mellett is gondja volt magára, hogy szépnek tessék a’ Gróf’ szemeiben. ’S mi haszon belőle, kérdé sóhajtva, ha neki ez eggyszer szebbnek tetszem is? Többször úgy sem látom-meg! Eggy két perczentésnyiért nem méltó hogy valamit kezdjek. Így szóllott sóhajtva, ’s magára illette foszlánkját ’s fejkendőcskéjét. Ha ne vigyek e neki valami kevés gyümölcsöt? ez a’ gondolat szökött elméjébe. Ő azt, ugymond, meg nem veti. Azt mondom neki, hogy magam szedtem! ’s elővette kosárkáját, szőlőlevél közzé rakta-el benne a’ gyümölcsöt, ’s édes könyűket húllatott a’ gyümölcs mellé.
Az atyja elment vala előre, ’s már a’ nap’ aranyos súgárjai oszlatni kezdették a’ hajnal’ homályát, mikor a’ szegény gyermek dobogó szívvel a’ falu’ végére érkezett. Legottan jönni látja a’ Gróf’ szekerét is, ’s e’ látásra elalélt. Bánházy még messzéről kiszökött a’ szekérből, ’s szenvedő képpel közelítvén felé: Meghatott, ugymond, szép Anikó, jóságod! Legalább azt a’ vígasztalást viszem tehát magammal, hogy szánod gyötrelmimet, ’s sajnálva nézed, hogy szerencsétlenné tevél. Ah, felele Anikó, nem lelek miatta vígasztalást, ’s örömest elveszteném mind azt a’ jót, a’ mit tőled vettünk, csak ne láttalak volna! – Én pedig, édes Anikó, én minden vagyonomat oda adnám, csak tőled ne kellene megválnom! – Ah, hiszen az csak Nagyságodon állott, hogy egymástól el ne váljunk; az atyám engem meg nem tagadott volna Nagyságodtól; az atyám szereti, tiszteli Nagyságodat. – Az atyák, édes Anikó, keményszívűek, csudálatosok; házasságot kívánnak, pedig én nem vehetlek-el; ne is szólljunk róla tovább. Meg kell válnunk, örök búcsút kell vennünk egymástól! mi, a’ kik, ha akartad volna, soha nem szűntünk volna meg egymásért pihegni, viszont szeretni egymást, ’s eggyütt élni azzal, a’ mit nekem a’ szerencse, neked a’ szerelem adott. Oh Anikó, te meg sem álmodod, melly gyönyörűségek vártanak! Ha képzelhetnéd, ha tudnád, mit toltál-el magadtól! – Érzem, ha nem képzelhetem is. Miolta én a’ Nagyságos Urat láttam, azolta minden semmi nekem, valami nem a’ Nagyságos Úr. Elmém eleinte mind csak azt a’ sok szép dolgot forgatta: de osztán az mind, mind eltűnt; nem is jutott többé eszembe; csak Nagyságod jutott mindég. Oh, ha az atyám akarta volna! – De mi szükség, néki akarni? Te az ő tetszését várod e, hogy engemet szeress? Nem magunkban van e boldogságunk? Én szeretlek, ’s megállom szavamat; bízzd magad e’ szent fogadásra. Ah Anikó, ha eggyszer a’ szív oda adja magát, meg van a’ minek meg kell lenni; az a’ kéz osztán önnként követi a’ szívet. Add nekem hát jobbodat is szíved mellé, hadd hintsem-el ezer csókkal, hadd feresszem hév könyűimmel. Imhol van! felele a’ szegény ártatlan sírva. Enyém ez! enyém! ez a’ drága kéz! kiálta Bánházy. A’ szerelemtől bírom ezt! A’ ki el akarja tőlem venni, végye-el elébb éltemet. Oh Anikó, lábaidnál lészek oda, ha el kell esnem tőled! Az ártatlan eggyűgyű Anikó azt hitte, hogy Bánházy valóban meghal, ha tőle elszakasztatik. Ah én szerencsétlen! monda; úgy én volnék oka halálának. – Igen is, könyörűletlen! te lészesz oka, te akarod, hogy meghaljak. – Oh, nem akarom! nem akarom! én a’ Nagyságos Úrért örömest magam is meghalnék. – Bizonyítsd-meg hát, monda a’ Gróf, ölébe szorítván a’ leányt, ’s kövess, ha szeretsz. – Oh nem! nem lehet az atyám’ engedelme nélkűl. – Eressz hát, ’s engedj kétségbe esnem. E’ szókra a’ reszkető halavány Anikó, eltelve fájdalommal és félelemmel, sem elereszteni, sem tartóztatni nem merte Bánházynak kezét. Könyűktől elfutott szemei irtózva tekintettek a’Gróf’ felgyúladt szemeibe. Tekintsen hát, azt mondja neki a’ szegény gyermek, tekintsen szánakozva ’s harag nélkűl reám! Kedvet reméltem találni Nagyságod előtt háládatosságomnak ezen bizonyságával, de többé meg sem merem kínálni vele. Mi az? kérdé Bánházy; gyümölcs? Ah kegyetlen, te ingerelsz! Mérget adj! ’s ellökvén a’ kosárkát, haragosan elméne.
Anikó ezt a’ hevességet megvetés gyanánt vette, ’s már igen is elgyengűlt szíve ellent nem állhata ez’ utolsó ostromnak. Alig volt ereje, hogy egynehány lépésnyire távozzék, ’s ájúltában eggy fa alatt öszverogyott. Bánházy, a’ ki a’ lyányt szemmel tartotta, oda fut, elázva leli könyűiben, elfúlva zokogásitól, halaványan, ’s csaknem élet nélkűl. Elirtózik, ’s eleinte nincs más gondja, hanem hogy visszahozhassa életre. De mihelytt éledni látá, hasznára fordítja elgyengűlését; ’s minekelőtte a’ lyány egészen magához tért, már távol van a’ falutól, a’ Gróf’ kocsiján, rablója’ karjai köztt. Hol vagyok? kérdé Anikó megnyitván szemeit. Ah kedves Gróf, Nagyságod ez? a’ falu felé megyünk, úgy e? Fele lelkemnek! felele Bánházy, ölébe szorítván a’ leányt, láttam a’ pillantatot, mellyben az elválás mind kettőnket megfoszta vala életétől. Ne vessünk próbára két olly szívet, melly ezt ki nem állhatná.
Néked adom magamat, édes Anikó! monda ismét; íme ajakidon esküszöm a’ legszentebb esküvést, hogy egyedűl azt óhajtom, felele ez, hogy teértted élhessek. De az atyám, az atyám! én nem hagyhatom-el az atyámat; én az atyámé vagyok, ’s nem mehetek híre nélkűl. – Az atyádat, szeretett Anikó, én elárasztom jótéteimmel. Ő részt vesz leánya’ szerencséjéből. Mind ketten gyermekei leszünk. Bízzd magadat égő szeretetemre, hogy én megengesztelem, megvígasztalom. Jer, hadd szedjem-fel könyűidet, engedd az enyémeket kebledbe hullani; ezek az öröm’ és a’ legédesbb gyönyörűség’ cseppjei! A’ veszedelmes Bánházy a’ csábításnak minden édességeit közzé elegyítette e’ szóknak, ’s Anikó nem volt érzéketlen. De az a’ kép, hogy atyja mint futkos, mint keresi mindenütt, mint kiáltozza nevén, mint szóllít-meg mindent valakit elől-talál, mint lesz oda, ha majd estve nem látja haza térni, ez a’ kép elfagylalá minden érzéseit. Bánházy kéntelen volt megcsalni fájdalmát.
Bánházy sebesen hajtatta lovait, szekerének karpitjai le voltak eresztve, a’ cselédek hívek voltak Urokhoz, ’s ekként Anikó nem hagyta semmi nyomát elmenetelének. Látta Bánházy, hogy néki mély titokban kell tartania tolvajságát; eggyikét tehát a’ vele volt két cselédnek olly parancsolattal hagyá hátra, hogy kerűljön a’ Győri útra, ’s küldje onnan a’ Czenki Plebánushoz e’ levelet: „Nyugtassa-meg Atyaságod az Anikó’ atyját, ’s mondja-meg neki, hogy gyermekének semmi baja, és hogy az az Asszonyság, ki őtet magával viszi, úgy fogja nézni, mint tulajdon gyermekét. Nem sokára tudtára lesz, hol vagyon.”
A’ levél ha meg nem vígasztalta is a’ megszomorodott atyát, de elégséges volt arra, hogy Anikót elcsendesítse, ’s megnémítsa azon vádakat, mellyekkel magát elszökése miatt terhelé. A’ szerelem rést kapott szívéhez, ’s útat nyitott benne a’ vígadásnak. Ekkor eloszlottak a’ bánat’ fellegei, a’ vádak megszűntenek, ’s a’ hirtelen, de mély felejtése mind annak a’ mi nem volt az ő Kedvese, élni hagyá azon vétkes boldogság’ érzésével, hogy ő Bánházyné.
Az a’ bódúlás, mellybe Anikó Bécsbe érvén süllyedve, egészen eltévesztette lelkét. A’ Gróf’ háza valóságos tündérvár vala; úgy nézett-ki benne minden, mint varázslat. Öltöző-asztalkája a’ bujálkodásnak minden szereivel, a’ selyemmel, márvánnyal és arannyal elborított szobák, az a’ kényes alvóhely, az a’ rendes kis ferdőház, a’ nagy vacsorák ’s esti gyülekezetek, mind eláltaták érzékeit. Felébredtekor azt hitte, hogy csak álom csalja, ’s ha az ágyból kikölt, Komornák fogták körűl, kiknek az vala minden igyekezetek, hogy kedvét lelhessék. Ő, a’ ki teljes életében mindég engedelmeskedett, most alig éreztette, hogy kíván valamit, ’s azonnal néki engedelmeskedtek mások. Te itt Királyné vagy, monda néki szeretője, ’s én vagyok első rabszolgád!
Képzelje a’ ki képzelheti, eggy falusi leány’ álmélkodását ’s örömét, a’ ki szép hajait, mellyeket eddig maga szokott vala gond nélkűl öszvefonni, most a’ Mesterség által fürtökbe fodorítatni, ’s virággal, csipkével, ’s gyémánttal elhintetni látja; a’ ki választani is alig tud azon külömbféle szövésű, színű ’s szabású öltözetek köztt, mellyek tetszésére naponként nagy halmokban készűlnek, ’s a’ maga szépségét ragyogva előszállani, ’s a’ nagy faltűkrökben többszörödni szemléli. A’ természet tékozló kezekkel adta néki a’ maga adományait, de ezen adományok közzűl némellyikének míveltetni kellett; ’s a’ Mesterségek most vetekedve igyekeztek kifejteni ezen természeti adományokat, ’s e’ ritka szépségnek új díszt adni. Bánházy birtokában volt diadalmának, imádta Kedvesét, ’s szerelmében ’s örömében el vala részegűlve.
Azonban a’ szegény jó Balázs a’ legszerencsétlenebb atya vala. Reszketvén mind leánya’ becsűletéért, mind a’ magáéért, kereste a’ gyermeket egész nap’, de nem szóllott senkinek. A’ Plebánus elhozta néki a’ levelkét. Balázs nem hitt a’ levélnek; de nem akarván felfedni a’ Pap előtt rettegését, Az én lyányom, ugymond, jó gyermek, de még fiatal, keveset látott ’s könnyen hisz. Valamelly Asszonyság megszerette, hogy módos gyerek, ’s szolgálatjába fogta venni. Kétség’ kivűl elhitette a’ gyermeket, hogy jobb lesz, ha hírem nélkűl mégyen-el. Ne csináljunk lármát gyermeki elmétlenségéből, ’s hagyjuk olly hitelben a’ világot, hogy híremmel ment-el. Titkomat senki nem tudja; kedvezzen a’ Tiszt. Úr mind leányának, mind az atyjának. A’ Pap derék ember volt, ’s megígérte, hogy hallgatni fog, ’s szavát állotta. De Balázs, elmarczonglva gyötrelmeitől, sírásban töltötte éjjeleit, nappalait. Hová lett? kiálta. Valamelly Asszonyság vitte-el. Lehet e valaki olly eszetlen, hogy eggy szegény atyát eggyetlen gyermekétől fosszon-meg? Ah nem! valamelly semmire-való csábította-el. De ha reá akadok, a’ rossz emberre, vérével mosom-le gyalázatomat! Maga méne-el Kapuvárra, honnan a’ levél érkezett. Az oda való Pap’ segedelmével feltalálta azt, a’ kire a’ levél’ meghozása bízattatott. Az nem látott sem kocsit, sem lyányszemélyt. A’ levél a’ Győri útról vala küldve, dátálva pedig Kőszegről vala. De ha Balázs arra emlékezett volna is, hogy Anikó akkornap’ veszett-el, mikor Bánházy hagyta oda Czenket, soha nem fogott volna azon gyanúra vetemedhetni, hogy az ő lyányát olly nemesszívű Ifjú lopta-el. Nem vallván-meg senkinek mi bántja, nem csuda, hogy nem is vett semmi világot. Magába fojtotta gyötrelmeit, ’s várta az órát, melly néki valamelly hírt hozzon. Én Istenem! így fohászkodék, te őtet haragodban adád nekem; én pedig, én esztelen, még lehittem magamat, mikor olly szépen nevekedni ’s virítani láttam. Ime a’ mivel kérkedtem, most gyalázatommá lett. Miért nem hala meg, mihelytt született!
Anikó el akará hitetni magával, hogy az atyja eddig meg vagyon nyugtatva; ’s az a’ mardosó gondolat, hogy tiszteletlenűl hagyta-el, immár csak gyengén érdeklette szívét. A’ szerelem, hívság, a’ múlatságokon-kapás, melly olly heves, mikor még új, a’ leczkék, mellyeket nagy szorgalommal vett, ’s a’ mindég változó örömek’ árjai egészen elfoglalták lelkét. Bánházy, a’ ki őtet az imádásig szerette, ’s rettegett, hogy meg talál fosztatni birtokától, minél ritkábban hagyta megjelenni köz helyen; ’s hasznára fordította azon módokat, mellyeket a’ titkolódás’ szüksége talált-fel, hogy a’ sokaság köztt láttatlan maradjon. Elég vala az Anikónak, hogy ezt Bánházy úgy akarta. Szerencsésnek vélvén magát, hogy annak tetszhetik a’ kit szeret nem érzette azt a’ nyugtalan vágyást, azt a’ nagy szükséget, hogy láttassék, csudáltassék, melly olly sok szép Asszonyainkat vonja theátrumainkba ’s kertjeinkbe. Bánházy sok és szeretetreméltó vendégeket gyüjtött vacsorájihoz, de Anikó csak Bánházy látta, csak Bánházyval foglalatoskodott, ’s a’ nélkűl hogy valakit megbántson vele, éreztette mindennel, hogy az ő szívében Bánházyé az elsőség. A’ szerelem’ megkülömböztetését alkuba hozni az illendőséggel, a’ legszebb lelkek’ tulajdona. A’ kaczérság örökké tanúlja e’ mesterséget, és még sem tanúlja-meg: a’ szerelem nem tanúlja, ’s még is tudja.
Hat holnap múla-el immár a’ szerelemnek e’ boldog eggyességében, ’s a’ két egymással eltölt szív nem ismert semmi únatkozást, nem semmi tartalékot azon kivűl, hogy a’ másikának nem talál annyira tetszeni, mint a’ hogy’ maga szeret; nem ismert egyéb óhajtást, mint hogy egyetemben bírja valami szerelmet gerjeszthet ’s lángban tarthat.
Ezen hosszú idő alatt a’ szerencsétlen Balázs két ízben vett tudósítást leánya felől, ’s holmi ajándékokat azon Asszonyság’ nevében, a’ ki Anikót elvitte. Mind a’ két levél a’ Plebánushoz volt útasítva, mint az első. Bánházy elkövetett mindent, hogy az Öreg nyomába ne akadjon a’ leánynak, ’s leveleit nem a’ Bécsi, hanem eggy meghitt cselédje által, a’ Sopronyi Postán adatta-fel. E’ szerint Balázs nem tudhatta honnan jöttek, ’s az ajándékot hová kell visszaküldeni. Osztán el nem fogadások által kitaláltatta volna a’ mit nem akart kitaláltatni, ’s gyanút támasztott volna a’ Plebánusban is lyánya eránt. – Ki tudja? ugymond ez a’ hű atya; meglehet, hogy a’ lyányom nem vétkes. A’ szín ugyan ellene vagyon; de az mind csak szín. ’S ha való volna is gyanúm, nekem nyögnöm illik, de nem mocsokba hozni gyermekemet.
Az ég vígasztalással tartozott eggy illy jó atya’ szívének, ’s minden bizonnyal ő rendelte-el a’ történetet, mellynek beszélléséhez itt fogok.
A’ borkereskedés, mellyet Balázs űzött, eggy útat tétete vele Bécsbe. Mingyárt a’ hogy a’ városba beért, megterhelt szekere, a’ Húspiacz’ és Veres-torony’ szögében, öszveszorúl a’ több szekerek köztt, ’s eggy hintó’ kerekében elakad. Eggy asszonysikoltás figyelemre vonja. Oda pillant – – – Nem mer hinni szemeinek. Anikó eggy czifra-lovú üveges hintóban űl, a’ legpompásbb öltözetben, ’s elhintve gyönggyel, gyémánttal. Meg sem ismerte volna őtet, ha megháborodásával maga nem árúlta volna el magát. De az a’ félre-rándúlás, melly által előle elrejtezni igyekezett, ’s még inkább sikoltása, mellyet száján kiszalasztott, nem hagytak helyt a’ kétségnek, hogy az ő. Azalatt míg az öszveakadt szekerek egymásból kiszabadítattak, Balázs a’ fal mellé vonakodik fellép a’ hágóra, ’s kérdi parancsoló hanggal: Hol lakol itt? Anikó megnevezi az útszát ’s házat. – Szerencsétlen! naplemente után otthon légy és egyedűl. Ezt mondván leszáll, ’s dolgához lát.
Az a’ réműlés, mellybe Anikó ezen váratlan eset által süllyede, még nem múlt vala el, midőn szállására ért.
Bánházy kiment vala Bádenbe. Anikó tehát éppen akkor maradt magára, midőn leginkább volt szüksége tanácsra és segédre. Mostan atyja előtt kellett megjelennie kire bánatot ’s mocskot vonszott, kit hitetlenűl elhagyott. Mostan tetszett előtte legútálatosbbnak vétke. Ismerte fekvésének gyalázatos voltát. A’ szerelem’ részegsége, a’ múlatságok’ kecsei távolságban tarták tőle annak képét: de most lehúllván a’ szemfedél, ollyannak látta magát, a’ millyen a’ világnak és atyjának szemeiben vala. El-rettenve a’ tartandó vallatás’ és ítélet’ képe által, Én boldogtalan! így kiálta ’s könyűkre olvadt, hová fussak? hová rejtezzem? Az atyám, maga a’ becsűlet, a’ jóság, itt lél; vétekbe merűlve, mocsokba süllyedve lél itt; ’s annál lél, a’ ki semmi névvel nem enyém. oh atyám! oh rettegett bíró! miként jelenjek-meg előtted! Egynehány ízben az a’ gondolat jutott elméjébe, hogy meg kellene szökni, hogy el kellene tűnni előle: de a’ vétek még meg nem siketítette szívében a’ természet’ szent sugallásait. Kétségbe ejtsem e? ugymond; ’s minekutánna pironságait érdemlettem, magamra vonjam e átkát is? Nem! noha nem érdemlem hogy leányának neveztessek, tisztelem e’ szent nevezetet. Ha megölni jő is, be kell várnom, ’s zúgolódás ’s panasz nélkűl omlom lábaihoz. De nem, az atya mindég atya; meg fogják hatni siralmaim. Ifjú esztendeim, gyarlóságom, a’ Gróf’ szerelme, az ő jótétei mentségemre vannak; ’s ha Bánházy szóll majd vele, nem leszek olly igen vétkes.
Nem fogta volna kiállhatni, hogy cselédjeinek jelenlétekben szenvedje ez aláztatást. Szerencséjére még reggel azt mondotta volt ezeknek, hogy egy barátnéjánál vacsorál. A’ Komornák tehát hasznokra fordíták az üres estvét, ’s ki mentek. A’ két Inast, ki a’ háznál maradt, könnyű volt eltávoztatni; ’s midőn az atyja megjelent, Anikó volt, a’ ki néki megnyitá az ajtót.
Magad vagy? kérdé ez. – Magam! – Balázs nagy megindúlással bémegy, hosszasan ’s hallgatva lyányára néz, ’S mit csinálsz itt? kérdi. Anikó leborúlt lábaihoz, ’s könyűkre olvadt. Látom, ugymond az Öreg, körűltekintvén a’ szobában, hogy a’ vétek kényére van Bécsben. Tudhatom e, ki gazdagított-meg illy hirtelen’, ’s kitől jőnek e’ készűletek, gazdag ruháid, és az a’ szekér, mellyben láttalak? Anikó csak sírással, zokogással felelt. Felelj, ugymond Balázs, azután sírhatsz a’ mennyi kell; elég időd marad reá.
Annak hallására, a’ mit Anikó minden titkolás és szépítés nélkűl előbeszéllett, Balázs az álmélkodásból a’ legnagyobb haragra ment-által. ’S Bánházy bánhatott így! az a’ derék fiatal-ember! kiálta. Lám, ugymond, illyenek a’ Nagyok’ szép tetteik! A’ gyalázatos! Azt gondolta, úgy e, hogy azért a’ nyomorúlt pénzért, én neki eladom a’ gyermekemet? Ők azt tartják, azok a’ dölyfös Nagyok, hogy a’ szegény ember’ becsűlete annyi mint a’ semmi, és hogy azt az ő szorúltságok árúba bocsátja. Képzelem, azzal szépítgette rútságát, hogy velem jóltett, téged azzal bíztatott, azzal hitegetett. Romlott ember! melly nem ismeri az atyai szívet! Nem, miolta elvesztettelek, nem volt eggy órám iszonyatos kínok nélkűl, nem eggy fertályig tartó csendes altom. Nappal a’ föld, mellyet míveltem, áza könyűimtől; éjjel pedig, míg te magad’ elvesztve gyalázatos örömöket kóstoltál, szegény atyád elnyúlva a’ szalmán, hajait tépte, ’s zokogva kiáltozta nevedet. Hah! az én sok jajgatásim közzűl tehát nem hatott e el csak eggy is szívedig? Elalélt atyád’ képe soha nem jelent e meg gondolataidban? soha nem riasztott e fel örömeid közzűl?
Ah, bizonyságim az egek, felele Anikó! ha gondolhattam volna, hogy neked ennyi gyötrelmet okozék, itt hagytam volna mindent, ’s repűltem volna karjaidba! Tisztellek, szeretlek, édes atyám; inkább tisztellek ’s szeretlek hogysem valaha. Ah, melly jó atyát bántottam-meg! Még ez’ órában is, midőn megengesztelhetetlen atyát vártam benned, szádból nem hallok egyebet szelíd kímélő pironságoknál! Ah atyám! leborúlván azelébb lábaidhoz, csak szégyen és rettegés fogott vala el: de most már szeretet által látsz meghatva; a’ megbánás’ könyűihez a’ legtisztább gyermeki szeretet’ könyűi ömledeznek szemeimből! – Éledek! felleltem a’ lyányomat! monda Balázs, felemelvén gyermekét. – A’ te leányod, atyám! felele Anikó, nem érdemes többé e’ nevezetre. – Nem, ne csüggedj-el. A’ becsűlet drága vagyon; az ártatlanság még drágább nálánál; és ha rajtam állott volna a’ választás, készebb voltam volna azt látni, hogy meghalj. De mikor a’ becsűlet és ártatlanság el vagyon veszve, még van eggy megbecsűlhetetlen kincs, a’ jó-viselet; az nem vész-el soha egészen, azt soha sem vesztjük-el úgy, hogy vissza ne szerezhessük. Azt csak akarni kell, ’s azonnal feléled a’ lélekben; ’s mikor azt hisszük hogy el van fojtva, eggy megbánó fohászkodás feléleszti. Vígasztald ezzel magadat, leányom, ’s ha bánásod szíves, az ég és az atyád meg vannak engesztelve. Egyéberánt a’ faluban senki nem tudja hová lettél; szégyen nélkűl térhetsz-vissza. – Hová, atyám? – Hová? Haza! E’ szó mennykőütés volt Anikónak. – Menj, monda Balázs; hányd-le magadról a’ véteknek ez’ ékességeit. Vászon foszlány, eggy fejér szoknya illet tégedet. Hagyd e’ mérges adományokat annak a’ boldogtalannak, a’ ki elcsábított, ’s jer késedelem nélkűl velem!
Az Anikó’ félénk és érzékeny szívével kellene e’ pillanatban bírni, ’s úgy szeretni, mint ő atyját ’s kedvesét, ha ki képzelni akarná a’ tusakodást, melly mostan a’ szerelem és természet köztt támada az ő szívében. Elholt, elnémúlt. Menjünk, ugymond az atyja; drágák a’ szempillantások. Engedj-meg, atyám, kiálta Anikó, újra leborúlván lábaihoz, engedj-meg! ne vedd balúl, ha késedelmeskedem teljesíteni hagyásodat. Beláttál szívem’ mélyjébe. Bánházyt nem hívják ugyan férjemnek; de ő mind azon jussal, a’ mit a’ szerelem adhat, bírja szívemet. Itt hagyom őtet, elszakasztom tőle magamat, mégyek veled, ha meghasad is szívem belé. De akkor hagyni-el, mikor nincs házánál, azt a’ gyanút támasztani benne, hogy eránta hitetlen vagyok… – Mit mondasz boldogtalan, ’s mi gondod neked arra, hogy eggy gaz csábító rólad mit tart? ’s mi jusa van eggy szerelemnek, melly téged elvesztett, mocsokba kevert? Szereted őtet? Szereted hát gyalázatodat is! Gaz ajándékjait tehát elébe teszed eldúlt ártatlanságodnak? elébe az atyádnak az ő legkegyetlenebb ellenségét? Nem mered őtet elhagyni távollétében ’s néki engedelme nélkűl! Ah, mikor atyádat kelle elhagynod mikor őtet megkeserítéd, megrontád, akkor nem valál illy félénk! ’S mit vársz rablódtól? Azt e, hogy ellenem védjen? hogy az atyai hatalom alól kiragadjon? Jó; hadd jőjön, hadd verjen-el innen; én egyedűl vagyok, fegyver nélkűl; az esztendők erőtlenné tettenek; de ajtód’ küszöbén látnak elnyúlni ’s bosszúra kiáltani Istent és embereket. Az a’ semmirekellő kéntelen lesz megtaposni testemet, hogy hozzád juthasson, ’s az itt elmenők majd ezt mondják: Ez az atya, a’ kit a’ lyánya megtagad, és a’ kit szeretője tapos!
Ah atyám! kiálta Anikó, elirtózva e’ festéstől, melly igen nem ismered te, a’ kit illy kegyetlenűl bántasz. Nincs jobb szívű, nincs érzékenyebb halandó nálánál. Ő téged tisztelni, szeretni fog. – ’S te annak mersz szóllani tiszteletéről, a’ ki engem gyalázattal illet? Azt reményléd, hogy engem is elszédít színlelt jóságával? Nem akarom őtet látni. Ha te felelsz róla, én magamról nem felelek. – Jó, ne lássd tehát; de engedd-meg, hogy én lássam avagy csak eggy pillantatig! – Mit? Én hagyjalak ővele? Nem, azt meg nem nyeri, ha életem’ teszem is koczkára! Míg tudtomon kivűl valál övé, az az ő vétke volt és a’ tiéd; én arról nem számolok. De az ég visszaád hatalmam alá, ’s most már én számolok rólad. Menjünk, lyányom, már setét éjtszaka vagyon; ez a’ legjobb idő az eltávozásra. Szánd-el magad’, mondj-le atyádról, vagy fogadj szót. – Atyám, meghasad szívem! – Engedelmeskedj’, vagy rettegj átkomtól. E’ rettenetes szókra Anikó nem mert felelni. Vetkezik, ’s titkos könyűket öntvén, azt az öltözetet veszi-fel, mellyet atyja hagyott. Atyám, ugymond, midőn már éppen indúlni akarának, szabad e nekem engedelmességem’ jutalmáúl eggy kegyelmet kérnem? Tudom, nem kívánod annak halálát, a’ kit néked feláldozok. Csak két szót engedj néki írnom; csak azt hagyd tudtára adnom, hogy néked engedelmeskedtem, hogy véled megyek! – Úgy? talán hogy ismét ellopjon? Talán hogy értted jöjjön? Nem, semmi nyomodat nem akarom hogy lelje. Hadd haljon-meg szégyeltében; azt leli-meg, a’ mit keresett. De szerelmében? attól ne tarts; a’ lator meg nem hal. Ekkor kézen fogván leányát, egész csendességgel oda hagyta a’ házat; ’s más nap’ reggel útnak indúltak haza felé.
Éjfél után érkezik a’ Gróf. Repűlt-viszsza Bécsbe, ’s azt hitte, hogy a’ szerelemnek minden örömei várják. Bódúlásban leli az egész házat.
A’ Komornák félve jelentik, hogy senki sem tudja, Asszonyok hová lett; hogy hasztalan’ keresik mindenütt; hogy kigondolt színek alatt küldötte-el őket, hogy nem vacsorált barátnéjánál, ’s hogy elmenvén, mindent itt hagyott, gyémántjain kezdve azon öltözetig, melly akkor nap’ volt rajta.
Várjuk csendesen, monda Bánházy hosszas hallgatás után. Légyetek fenn; e’ dologban valami megfoghatatlan vagyon.
A’ szerelem, melly mindég a’ kedves oldalt forgatja, olly gondolatokat hordott-elő a’ Bánházy’ kínjainak enyhítésekre, mellyek Anikót menthették: de azok eggyről eggyig nem látszván hihetőknek, a’ szegény Gróf a’ leggyötrőbb gyanúnak adta magát. Valamelly nem akart történet késlelheti ugyan: de a’ Komornák’ jelen nem létében levetkezni, setét estve kimenni, a’ házat lármába ejteni, mind ez, ugymond, titkon forralt szökést mutat. Az ég illette e meg? cselekedete’ megbánása indította e arra, hogy elhagyjon? Ah, legalább hát lehetne ezt hinnem! De ha a’ becsűlet’ útján indúlt-el, irgalomból írhatott volna eggy két sort, elbúcsúzhatott volna eggy két szóval. Levele nem árúlta volna el, ’s nem hozta volna olly gyanúba, melly nékem gyötrelmes, néki gyalázatos. Anikó – oh megkábúlok belé! – Anikó, maga a’ hűség, az ártatlanság, az egyenesség! ő volna e hitetlen? ő e árúló? ő e, a’ ki még ma reggel is – – – Nem, azt lehetetlen hinnem! Azonban még is, igen is igaz! Minden pillantat, minden eszmélet új bizonyság vala reá: de a’ remény és a’ bízakodás nem tudott elenyészni szívéből. Úgy tusakodott a’ bizonyodással, mint a’ haldokló tusakodik a’ halállal. Ha most jönne-meg, ugymond, ha ártatlanúl ’s híven jönne-vissza, ah, elég volna e valamim van, elég e életem szerelmem, jóvá tenni, hogy gyanúm őtet megbántotta? Melly gyönyörűséggel vallanám magamat vétkesnek! melly öröm, melly könyhúllatások által mosnám-le bűnömet, hogy őtet vádolni mérészlettem! Jaj, nem hízelkedem magamnak azzal, hogy igazságtalan vagyok; nem vagyok olly szerencsés!
Nincs Bécsben senki, a’ ki önnön tapasztalásából ne tudná, mit tesz, mikor bennünket a’ nyugtalan várás elkínoz, a’ jövő ’s menő hintók’ zörgését hallani, mellyet mindég annak érkezéséűl veszünk a’ kit szívünk látni óhajt, és a’ mellynek mindenike a’ közelítésével nyújtott reményt viszi is haladásával. A’ szerencsétlen Bánházy három óráig szenvedte ezt az öldöklő kínt. Ez ő! ezt kiáltotta minden zörgésre; de végre a’ sok ízben megcsalt remény dühös elcsüggedéssé vált. Oda vagyok! elhagyott! nem lehet többé kétlenem, ugymond. Ez régen készűlt munka! Hitetlen édeskedései csak arra valók voltak, hogy eltitkolhassa gonosz árúlását. Fortélyosan éppen azt a’ napot választották mikor távol valék. Mindent hátra hagyott, hogy lássam hogy adományimra többé nincs szüksége. Most más árasztja-el kedveskedésivel. Szégyellett elvinni legkissebbet is. Szerelmemnek legkissebb záloga is szüntelenűl pirította volna hitetlen ’s hálátlan voltáért. El akar felejtkezni rólam, hogy annál szabadabban vethesse magát annak karjai közzé, kit előmbe tesz. Ah, a’ hiteszegett! ’s remél e ollyat találni, a’ ki őtet úgy szerethesse mint én? Felette szerettem őtet, felette elmerűltem volt bálványozásában. Szüntelen’ megelőzött kívánságai elaludtanak. Illyenek az asszonyok! Mindenre reá únnak; reá még arra is, hogy szerencsések. Ah, lehetsz e te most boldog, hitetlen! lehetsz e az, ha rólam gondolkodol? Gondolkodol? Mit mondok? mit gondol ő nékem akár szerelmemmel, akár fájdalmommal? Ah, azalatt míg alig tartóztathatom-meg magamat, hogy fenn szóval ne zokogjak, ’s ágyát könyűimmel feresztem, más talán… Ez a’ gondolat irtóztató; nem tudom kiállani. Ki fogom nyomozni ezt az irigyemet, és ha az a’ tűz, melly belrészemet égeti, holnap reggelig meg nem emészt, nem halok-meg bosszú nélkűl. Ezt azok közzűl cselekedte valaki, a’ kiket gondolatlanságomban elhoztam hozzá. Talán az a’ Szelényi! Mint szeretett volt belé, mikor Czenken múlattunkban meglátta! Anikó akkor még igaz volt, akkor még nem vala hamis! Millyetén változás ez most! Hogy megtudta, hogy itt a’ lyány, kért, unszolt, hogy hozzam hozzá; ’s én balgatag, meg sem álmodhatván, hogy Anikó megváltozhasson, engedtem kérésének. Megcsalhatom magam’: de végre is csak Szelényire esik minden gyanúm. Hadd látom mingyárt, mi dolog. Jer velem! ugymond eggyik cselédjének, ’s még alig virradt, midőn zörgetett a’ Szelényi’ kapuján. Nincs itthon? – Nincs, Uram! kiment falura. – Mikor ment? – Tegnap estve. – Hány órakor? – Éppen alkonyodáskor. – ’S hová ment falura? – Azt senki sem tudja a’ háznál; egyedűl Komornyikját vitte magával. – Micsoda szekérben? – Eggy üvegesben – Sokáig lesz oda? – Két hétig; rám parancsolt, hogy leveleit tartóztassam-fel. – Ha megérkezend, mondjuk meg a’ Bárónak, hogy én kerestem, ’s hogy szóllani akarok vele.
Meg vagyok, ugymond, világosodva. Minden öszveeggyezik. Csak azt kell kitanúlnom, hogy hová bújt-el vele. de kitépem karjaiból, ’s vérével mosom-le hitetlenségét ’s gyalázatomat!
Hasztalan volt igyekezete. A’ Szelényi’ eltávozása felfedhetetlen titok volt. Bánházy tehát tizenöt nap szenvedett hóhéri kínokat; ’s az a’ hitel, hogy nem más mint Szelényi a’ tolvaja, minden egyéb gondolatot eltolt fejéből.
Kínjai köztt minden reggel láttatta Szelényit, ha megérkezett e? Végre hozzák a’ hírt, hogy itt van. Repűl hozzá, lángolván haragjában ’s az a’ nyájasság, a’ mellyel Szelényitől fogadtatik, még ingerli bosszúságát. Édes Grófom, monda Szelényi, te, a’ mint hallom, sokat járattál megtudni, ha megérkeztem e? Miben lehetek parancsolatodra? – Hogy vedd-el életemet, mellyet útálok, vagy szabadíts-meg szerelmem’ tolvajától. Elloptad a’ lyányomat; nincs egyéb hátra, hanem hogy szívemet szaggassd-ki. – Barátom, monda Bánházynak a’ Báró, nekem most szint úgy volna kedvem nyakamat szegni mint magadnak, mert egészen elfojtott a’ méreg; de ha fegyvert kell is húznom, azt bizonyosan nem teellened húzok. Értsük-meg hát egymást. Anikót ellopta valaki, úgy mondod; azt én felette sajnálom. Anikó gyönyörű gyermek volt, de én ugyan el nem loptam; hidd-el. Nem, mintha e’ czikkelyben valami nagy delicatesszt affectálnék; én a’ szerelem’ dolgában, tudod, sokat elnézek barátimnak, valamint viszont magamnak is engedek holmi apró csintalankodást. És ámbár téged szívesen szeretlek, korántsem voltam volna kegyetlen Anikó eránt, ha téged inkább énvelem akart volna megcsalni mint más valakivel. De a’ mi az elragadást illeti, már én az affélén túl vagyok; az ollyan trágicus dolgok nekem nem dolgaim; ’s ha egyéb okod nincs hogy megölj, javaslom, hagyj élni, ’s jer, kávézzunk eggyütt. A’ Szelényi’ beszéde a’ színtelenség’ tónusán hangzott: de Bánházynak még sem oszlott-el gyanúja. Haszontalan! ugymond; Te éppen akkor estve, éppen azon órában tűntél-el, ’s két hétig bújkáltál; ’s említem, hogy őtet te is szépnek lelted, ’s már akkor is vágytál reá, mikor ide hoztam. Néked kellett cselekedned!
Ugyan szerencsés vagy, monda Szelényi, hogy e’ fatális húmorral is, a’ mellyben látsz, méltónak tartalak, hogy magamat hosszasan magyarázzam előtted. Anikó akkor estve ment-el, a’ mikor én; erre nincs mit mondanom egyebet, hanem hogy ez azon gyűlőletes történetek’ számába való, a’ mik az öszvebomlást csinálják a’ Románokban. Az is igaz, hogy Anikót olly szépnek leltem mint eggy Angyalt, és hogy óhajtottam volna néki tetszeni: de ha mindennek nyakát szeged, a’ ki velem e’ részben vétkes, úgy kesergem Bécsnek felét. Itt tehát az a’ nagy dolog, hogy útam’ ’s távollétem’ titkát fedezzem-fel előtted. Ám légyen; halljad hát:
Bűneimnek büntetéséűl belé szerettem ebbe a’ Schminkengingennébe, vagy igazán szóllván, pénzébe, connexiójiba ’s az Udvarnál való creditumjába szerettem belé; mert ez az asszony tetszhetik mindene miatt, csak az eggy maga miatt nem. Te tudod, hogy ha sem nem fiatal, sem nem szép is, ellenben igen érzékeny, és könnyen kap lángot. Elértem, a’ mit óhajtottam; megtetszettem neki, ’s nem láttam lehetetlenségét, hogy nála, a’ mint nevezik, szerencsés legyek házasság nélkűl. De nékem házasság kelle; ’s hogy elkerűlhessem az alkalmatosságot, mellyekben megkaphasson, azzal a’ félénk tisztelettel bántam vele, melly elválhatatlan a’ szép szerelemtől. Bátortalan voltom elakasztotta az asszonyt; azt mondá, hogy soha nem látott illy tapasztalás nélkűl való, illy új embert. Eggy kis leány sem viselheti magát szemérmesebben, mint a’ hogy’ körűltte én forogtam. Az őtet nagyon bántotta. Nem képzelheted, mennyi fortélyt követtem-el három holnap alatt, hogy magam után járassak, és még sem adtam-meg magamat. Soha sem tett ennyit csélcsap, hogy hasztalan kívánságokat gerjesszen. Bánásom remekje volt a’ szemességnek ’s ravaszságnak. ’S az az átkozott Schminkengingen még is kikapa rajtam! Én levék az ő bohója, nem ő az enyém; megjátszodta hiszelékeny ártatlanságomat. Soha nem láttál kedvezőbb elrendelést. Birtoka kifogás nélkűl enyém volt. Csak eggy akadály vala hátra. Azt mondta, hogy igen s fiatal vagyok, ’s hogy nem ismer eléggé. Hogy kitanúlhassuk egymást, úgy kívánta, hogy menjünk-ki eggyik jószágába, ’s múlassunk ott eggy ideig. Falun, ugymond, magánosan és szabadon, inkább kiismeri az ember két hét alatt egymást, mint Bécsben két esztendeig. Kelepczébe hagyám magamat csalni, ’s olly álnokúl bánt a’ ravasz, hogy elfelejtém, mit végezék. Be gyarló az ember, ’s be keveset bízhatik magához! Belé ereszkedvén a’ férj’ rolljába, kéntelen valék folytában játszani, ’s ollyan jó hitelbe igyekeztem tenni nála magamat, a’ mint tőlem kitelhetett. De ő csak hamar azt hitette-el magával, hogy szerelmem gyengűl. Hijában mondtam neki, hogy az nincs úgy; azt felelte, hogy ő nem hagyja magát üres beszéddel kielégítetni, látja ő, hogy megváltoztam. Végre ma reggel, a’ mint felébredtem, ezt az úticzédulát kaptam tőle; ez az ő írása; világosan kimutatja az útat: „Az a’ rövid próba, mellyre a’ Báró Úr indúlatait tettem, nékem elégséges. Én olly férjet óhajtok, a’ kinek szorgalmai soha meg nem tágúlnak; a’ ki mindég eggyeránt szeressen.” – Meg vagy e nyugtatva? Imhol az egész historiám. Látod, hogy az koránt sem az, a’ mit vártál. De minekutánna gyanúd eloszlott, jer, tanácskozzunk barátságosan, mit kellessék csinálnod; szóllj, ki felől gyanakodol? – Megtompúltam; nem tudok semmit gondolni: engedj-meg szerelmemnek, kínjaimnak, őrűlésemnek, hogy megbántottalak. – Bohóságok! felele Szelényi; az természetes volt. Ha én kaptam volna el szeretődet, elégtétellel tartoztam volna; most, hogy azt nem cselekedtem, barátok maradhatunk, ’s azok vagyunk. Akarsz kávézni? – Veszni akarok! – Az eggy kevéskét sok volna hamarjában; azt az ember fontosbb esetekre hagyja. A’ te Anikód derék gyerek, noha eggy kisség csintalanka. Légy rajta, hogy visszakaphassd. De ha vissza nem kaphatod, azt tanácslom, végy mást; még pedig minél lehet hamarább’!
Azalatt míg a’ szerencsétlen Bánházy két kézzel szórta a’ pénzt, hogy világosodást kaphasson, Anikó az atyjánál volt, ’s siratta botlását, vagy inkább szeretőjét.
Balázs visszaérvén a’ faluba, azt mondta mindennek hogy nem lehetett-el lyánya nélkűl, ’s értte ment. Anikót most szebbnek találta minden. Kellemei kifejtőztenek ’s az, a’ mit nagy-világ’ módjának hívnak, még a’ falusiak’ szemében is tetszetősbbé tette szépségét. Előbbi kérőji újra lángot-vetett szerelemmel forogtak körűltte; de az atyja nem adta eggyikhez is. Míg én élek ugyan, férjhez nem mégy, ugymond; én senkit meg nem csalok. Dolgozz’, ’s sírj velem. Gaz szeretődnek mind visszaküldöttem, a’ mit nekünk adott. Semmi sem maradt egyéb nálunk róla a’ gyalázatnál.
Anikó alázatossággal ’s zúgolódás nélkűl engedelmeskedett atyja’ parancsolatainak, ’s nem mert fel is pillantani reá. Irtóztató volt nékie szűkölködéshez ’s e’ durva munkához szokni megint. Elgyengűlt lábai feltörődtek, gyengéded kezei eldurvúltak: de mind ez még igen kis baj volt. A’ testi szenvedés csekélység, ugymond; a’ szív’ kínjai irtóztatóbbak!
Ámbár Bánházy szüntelen’ jelen vala Anikónak, ’s szíve meg nem szabadúlhatott emlékezetétől, de nem csak nem remélte, de nem is óhajtotta őtet ismét látni. látta ő, melly keserűséget vont botlása szerencsétlen atyjának életére, ’s ha bár szabadságában volt volna is, újra elhagyni, többé ugyan el nem hagyta volna. De azt képzelni, hogy szeretője melly iszonyú aggódások köztt tölti napjait, néki irtóztató kín volt. ’S ő engem most hálátlannak, hitetlennek néz! de sem időm nincs hozzá; szemmel tartanak mindég; sem módom. Nem elég, hogy lemondtam róla; azt kívánják, hogy felejtsem is. Ah, elébb felejtem magamat! Nekem őtet olly lehetetlen felejteni mint gyűlőlni. Ha vétkes; a’ szerelem az oka; ’s nem engem illet őtet büntetni. Ő mindenben az én javamat nézte ’s az atyámét. Megbotlott, engem szerencsétlenné tett: de az ő esztendeiben csak szeretni tudnak. Tartozom vele néki, tartozom vele magamnak, tudósítani fogom, mi esett; ’s ez eggyben leszek engedetlen az atyámhoz. A’ fő akadály az volt, hogy íróeszközt lelhessen: de az atyja, a’ nélkűl hogy az szándéka volt, megmenté e’ fáradságtól.
Bánházy eggy estve búsabban térvén házához, mint valaha, eggy pakétot talál asztalán minden név nélkűl. Nem ismerte az írást a’ borítékon, sem a’ pecsétet; de meglátván a’ Sopronyi postaczédulát, melly mellett az elindíttatott, megértette, mi forog fenn. Felszakasztja sietséggel; reá ismer az erszényre, mellyet az ötven arannyal Balázsnak adott volt, ’s itt találja azt a’ más ötvent is, a’ mit néki azután két ízben küldött. Értem, monda; nyomomba akadtak. Megbántott atyja visszaküldi ajándékimat. Ismerem büszkeségét; értte fogott jőni, mihelytt megtudta hogy nálam van, ’s kénszerítette, hogy menjen vele. Kiáltja a’ cselédeket, a’ kik Anikóval voltak. Kérdezősködik, ha nem láttak e eggy illyen korú ’s formájú parasztot Anikó körűl? Eggyike ezeknek valóban emlékezett, hogy akkor nap’ midőn eltávozott, eggy olly formájú Idegen felhágott a’ hintó’ lépcsőjére, ’s eggy két szót szóllott Asszonyokkal. Szaporán! kiálta Bánházy; postalovakat hamar!
Még akkor nap Kopházára ért, ’s eggyikét inasainak paraszt ruhába öltözteti, ’s elindítja kémlelni; maga pedig azalatt nyugalomnak adja magát. Ah! az illy állapotban nem lél azt a’ szerető szív. Virradtáig minden óraperczentést számlált.
Jó újságot hozok! monda az Inas; Anikó otthon van az atyjánál. – Ah, élni kezdek! – Azt beszéllik, hogy férjhez akarják venni. – Látnom kell őtet. – A’ hegyen leled; ott dolgozik egész nap’. – Egek, melly kegyetlenség! Menjünk; én rejtve tartom magamat; te pedig ez’ öltözet alatt lesni fogod, mikor lesz egyedűl. Ne veszessünk eggy pillantást is; eredjünk útnak.
Az Inas igaz hírt hozott. Anikónak állapotjához képest gazdag kérője akadt, ’s a’ Plebánus magához hívatta Balázst, hogy vele beszéllhessen a’ dologról.
Azalatt Anikó a’ szőlőben dolgozott, ’s kedves Bánházyját forgatta elméjében. Jő Bánházy, ’s messzéről rá ismer. Vigyázva közelít felé, egyedűl leli, oda szalad, kiterjeszti karjait. A’ levelek köztt támadt zörgésre Anikó felüti fejét, oda pillant. Isten! így kiált. A’ csudálkozás és öröm elfogják szóllását. Reszketve karjai közzé ömlik, minekelőtte nevét kimondhatta volna. Ah Bánházy, itt vagy! meg van a’ miért esedeztem az egeknek! Vétlen vagyok szemeidben; az nekem elég; a’ többit örömmel eltűröm. Isten hozzád, Bánházy! Isten hozzád örökre! Menj innen. Sirassd a’ szerencsétlen Anikót. Ő semmit sem hány szemedre. Te neki kedves lészesz utolsó pihegéséig. – Én menjek? kiálta Bánházy magához szorítván őtet, mintha ki akarták*
kiakarták
volna ragadni karjai közzűl; én hagyjalak, én magam’ mása? én éljek nálad nélkűl? én éljek távol tőled? Nem; nincs olly hatalom, melly tőled elválasszon. – De énelőttem van eggy, ’s az szent énnékem; atyámnak akaratja! Ah barátom, ha tudtad volna, melly fájdalomba borította őtet elmenetelem, ismerem érzékeny és jó szívedet, tudom, hogy önnként visszaadtál volna neki. Másod ízben is elhagyni, ’s kést verni az ő szívébe, eggy volna. Jobban ismersz, hogy sem tőlem azt kívánhassad; sőt ha én akarnék is menni, te tartóztatnál. Tégy-le egy reményről, mellyet én már el-eresztettem. Élj szerencsésen! Hadd lakoljak vétkem miatt, minthogy értte lakolnom kell; de nékem ugyan alig lehet magamat vádolnom. Isten hozzád! Menj; az atyám mingyárt itt lesz; irtóztató volna, ha eggyütt lelne bennünket. – Én pedig éppen azt óhajtom, monda Bánházy; itt fogom várni. – Ah, kettőztetni fogod szenvedéseimet; kérlek menj!
Azon pillantatban érkezik Balázs, ’s Bánházy elébe menvén egynehány lépésnyire, térdre veti magát. Ki vagy? kérdé Balázs álmélkodással, ’s mit akarsz? De figyelmesbben tekintvén reá: Boldogtalan! ugymond, visszahúzván magát előle, távozz’ innen, menj szemeim elől. – Nem, itt halok-meg lábaid előtt, ha nem méltóztatol kihallgatni. – Minekutánna meggyaláztad, szerencsétlenné tetted a’ leányomat, nékem mersz előmbe lépni? – Vétkes vagyok; megvallom azt, ’s büntess ha tetszik; de ha megengeded, hogy szólljak, szánni fogsz. Ah, monda Balázs Bánházynak kardjára vetvén szemét, ha ollyan becsűlet nélkűl való volnék, mint te! Lássd, monda lyányához fordúlván, mint alázza-meg az embert a’ bűn, midőn arra kénszeríti hogy a’ maga hasonlója előtt csússzon, ’s eltűrje útálságát. Ha én csak vétkes volnék, felele büszkeséggel Bánházy, a’ helytt hogy most esdeklem előtted, beléd kapnék. Tulajdonítsd ez alázódást annak, a’ minél nincs semmi szebb a’ természetben, a’ szerelemnek, a’ virtusnak, ’s azon szíves óhajtásnak, hogy hibámat jóvá tehessem, melly talán mentséget érdemel, és a’ melly miatt egyedűl azért vádlom magamat illy kegyetlenséggel, mivel szívem jó. Akkor az érzésnek egész páthószával igyekezett magát menteni; ifjúsága’ hevének ’s szerelme’ részegségének tulajdonítván megbukását.
Van szerencséje a’ világnak, monda Balázs, hogy passziód nem a’ pénz! belőled derék haramia vált volna. Bánházy e’ szókra elborzadott. – Derék haramia! mondom. És miért ne? ’S olly semmire-valónak higyjelek e, hogy azt tartod, hogy az ártatlanság és becsűlet kevesebb mint a’ pénz és az élet? ’S te nem azért éltél e vissza e’ szerencsétlen gyermek’ eggyűgyűségével, hogy őtet e’ két kincsétől megfosszd? ’S nékem, azt gondolod, hogy kevesebbet tettél, mintha megöltél volna? A’ haramiát kerékbe törik, pedig az csak olly jóktól fosztja-meg az embert, a’ mi nélkűl elélhet: hát te, a’ ki eggy becsűletes leányt, eggy becsűletes embert azzától fosztottad-meg, a’ mit nem veszthet-el, hogy életét is kész ne légyen veszíteni, mit érdemlettél te? Nemesnek tart a’ világ, ’s te azt hiszed hogy az vagy. Imhol vannak gyümölcsei annak a’ nemességnek, mellyel kevélykedel! Azon szörnyű csapásban, mikor a’ leggonoszabb ember is megszánt volna, hozzám jössz, szánakozást színlelsz erántam, ’s szívedben ezt mondod: Ennek a’ boldogtalannak a’ lyánya az eggy öröme a’ világon; ezt az eggy vagyonját hagyta-meg az ég; de holnap neki jövök, ’s ellopom tőle. Ezt, te semmirevaló, ezt forgattad, te pogány, a’ te fertelmes lelkedben. Én pedig, jámbor eggyűgyűségemben, csudáltalak, áldottalak, kértem az eget, hogy teljesítse minden kívánságaidat; pedig minden kívánságid oda mentek-ki, hgy a’ lyányomat ellophassd. Mit mondok, boldogtalan! magam szolgáltattam kezedbe, magam futtattam utánnad, hogy aranyidat adja-vissza, azt a’ mérget, mellyel engem megrontani szándékoztál. Úgy tetszett hogy az ég tudtomra akará adni, hogy ajándékod ártalmas. Ellenkeztem ezzel a’ mozdúlattal; azt hittem, hogy jó szíved van, hogy szánakodó vagy; te pedig hitetlen és kőszívű voltál, ’s kezed, mellyet csókolni akartam, mellyet elborítottam volna könyűimmel, szívemet készűlt kiszaggatni mellyemből. Lássd, így folytatá szavait felnyitván mellyén ruháját, ’s sebeit mutatván, lássd, millyen embert piszkoltál-meg. Én több vért öntöttem a’ hazáért, mint a’ mennyi neked minden ereidben vagyon; hát te haszontalan terhe a’ földnek, hát te melly tetteket mutathatsz? Azt, hogy eggy szerencsétlen koros atyát megszomorítottál, hogy elcsábítottál eggy jó gyermeket, ’s elmérgesítetted napjaikat. Imhol van szerencsétlen áldozatja ámításodnak; most könyűbe mártogatja kenyerét, melly őtet táplálja. Eggykor szerette a’ munkás ártatlan élet’ eggyszerű voltát, most útálja; te néki tűrhetetlenné tevéd a’ munkát és szegénységet; ártatlanságával eggyütt elvesztette örömeit, ’s többé nem emelheti-fel szemeit pirúlás nélkűl. De a’ mi mind ezeknél több, de a’ mit neked leginkább nem bocsáthatok-meg, elzártad nekem gyermekem’ szívét, te az ő lelkében eloltottad a’ természet’ érzéseit, te néki kínzóvá tetted az atyja’ társaságát; ’s ki tudja… ki nem merem mondani… most talán gyűlől engem!
Ah atyám! kiálta Anikó, a’ ki eddig a’ szégyen és rettegés miatt némúlva állott, ennyi büntetést csakugyan nem érdemlek. Érdemlek mindent, de nem azt a’ vádat is, hogy téged szeretni megszűntem. Ezt mondván, lábaihoz süllyedt, ’s csókolta annak porait. Bánházy is ugyanazt tette, ’s a’ meg-illetődés’ leghevesebb szorongatási köztt, Ah atyám! így kiált-fel, engedj-meg neki, engedj-meg nekem, ’s öleld-meg gyermekedet; és ha Anikódnak tolvaja nem éppen érdemetlen, hogy férjének neveztessék, esedezem ne tagadd-meg tőlem jobbját!
Ez a’ megtérés keménybb szívet is ellágyított volna mint a’ Balázsé. Ha más mód is volna helyre hozni becsűletemet, ’s ártatlanságtokat visszaadni, ugymond, megvetném a’ mit ajánlasz. De ezen kivűl nincs más mód. Elfogadom tehát; nem magamért, hanem érettetek; mert én nem várok, nem kívánok tőled semmit. Én szőlőm’ mívelése mellett halok-meg.
Bánházy’ és Anikó’ szerelme az oltár’ lábainál szenteltetett-meg. Sokan azt mondják, hogy alacsonyságot követett-el, ’s úgy vallja maga is, hogy igaz a’ mit mondanak; de nem abban, a’ mit mondanak. – Rosszat cselekedni a’ szégyen, nem a’ rosszat jóvátenni.
Balázst reá nem lehetett bírni, hogy oda hagyja szegény kunyhóját. Minekutánna mindent elkövettenek, hogy Bécsbe vihessék magokkal, Gróf Bánházyné megnyerte férjétől, hogy közel Sopronyhoz egy kis jószágot végyen számára, ’s ez a’ jó atya végre teljesítette gyermekeinek kívánságokat, ’s oda ment eltölteni öreg napjait.
E’ virtusnak érzésére termett két szív örvendett azon, hogy eltévesztett útjára megint reá térhetett. A’ mennyei gyönyörűség’ képe, a’ szerelemnek ’s ártatlanságnak öszve eggyesítésében, nem hagyott-fel az ő szíveiknek egyéb kívánságot, mint hogy édes szövetségeknek gyümölcsét szemlélhessék. Az ég meghallgatá a’ természet’ kívánságát, ’s megengedte Balázsnak, míg eljutott a’ sírhoz, hogy szeretett unokájit ölelhesse.



11.
HERCZEG
ROCHEFOUCAULDNAK
MAXIMÁI
É S
MORÁLIS REFLEXIÓI,
három nyelven,
Németre fordította Schultz,
Magyarra
Kazinczy Ferentz

MAXIMES
E T
RÉFLEXIONS MORALES
DU DUC
DE LA ROCHEFOUCAULD.
EN TROIS LANGUES.
TRADUITES
EN ALLEMAND PAR FREDERIC SCHULZ,
EN HONGRAIS
PAR
FRANÇOIS de KAZINCZY.

De la Rochefoucauld’s
Sätze
aus der höhern
Welt- und Menschenkunde.
In drey Sprachen.
Deutsch übersetzt von Friedrich Schulz;
ungarisch
v o n
Franz von Kazinczy.


ELŐBESZÉD.
Nem akarván sem tsapodárság’ vagy kérkedékenység’ gyanújába esni, sem a’ magamról való beszélléssel az Olvasónak únalmat okozni, egészen elhallgatom azt a szerentsés történetet, melly engemet az itt napfényre lépő betses kézírásnak közre-botsátójává tett. Egyedül magáról a’ munkáról, annak Szerzőjéről, ’s arról a’ szempontról, mellyből azt mind az eredeti nyelven mind a’ magyar fordításban tekinteni kell, fogok annyit említeni, a’ mennyi a’ Publikum’ elkészítésére szükségesnek látszik.
HERCZEG ROCHEFOUCAULD FERENTZ az 1613dik és 1680dik esztendők között élt, ’s eggy volt a’ XIV. Lajos’ fényes századjának legszebb elméji közzűl. Ha az igaz érdemnek illenék mástól költsönzött ragyogvánnyal ditsekedni, ő több mint eggy tekintetben méltán ditsekedhetnék; mert nem tsak jeles virtusokkal tündöklő híres ösöknek lett unokája, hanem az azoktól reá maradott fényt új ditsőséggel tetézve ollyan maradékoknak is adta-által, a’ kik arra tökélletesen méltók voltak. A’ hajdani kornak meg nem vesztegetett eggyügyü erköltsei, az újabb idők’ tsinosságával ’s a’ tudományok’ szeretetével párosodva, nemzetségről nemzetségre általmenő tulajdonságai voltak ennek a’ herczegi háznak, mind addig, míg Frantzia-országnak új revolutziója által mind titulusától – és attól ugyan fájdalom nélkűl – megvált, mind eggy igen érdemes örökösét, a’ ki valamint az igaz Szabadságnak buzgó pártfogója, úgy a’ zabolátlanságnak esküdtt ellensége volt, méltatlan halállal elvesztette.
A’ mi a’ Morális Reflexiók’ Íróját illeti, annak neveltetésére nem fordítatott annyi gond, a’ mennyit talentomai érdemlettek volna; de a’ természettől ekkor is kipótoltatott az, a’ mit a’ mesterség elmúlatott. Kevés tudománnyal, de annál józanabb ésszel ’s élesebb elmével bírt; ’s a’ mi még nagyobb ditséretére válik, a’ maga idejebélieknek közönséges vallástétele szerént nem kevesebb mértékben ékeskedett feddhetetlen erköltsökkel, mint egyebeket felyűlhaladó okossággal.
De mind ennyi szép tulajdonságokkal sem kerűlhette-el, hogy abba a’ minden jó tzél, minden jó vezér és minden jó plánum nélkűl való, ’s ugyan azért nem tsak vétkes, hanem eggyszersmind nevetséges pártütésbe is ne keveredett volna, melly Frantzia-ország’ történeteiben a’ Parittyás háború nevezet alatt esméretes, és a’ mellynek még XIII. Lajos’ idejében vettetett-meg a’ fundamentoma. A’ Nagyok’ hatalma, mellynek elébbeni széles határjait Kardinális Richelieu kemény és hathatós igazgatása olly igen öszveszorította, szüntelen küszködött már ennek a’ hatalmas Ministernek életében is régi jussaiért; de tzéljának elérésére a’ nyilvánságos pártoskodások helyett az alattomos mesterkedéseket és titkos fortélyokat választotta eszközűl. Annak halálával újra feléledett a’ zenebonák’ lelke. XIV. Lajos’ uralkodásának kezdete, midőn ez a’ fejedelem az anyja’ tútorsága alatt volt, igen alkalmatos időnek látszott a’ Nagyoknak arra, hogy megkötött kezeiket felszabadítsák, ’s ollyan állapotra tegyenek szert, mellyben az ország’ dolgaihoz több szavok lehessen, ’s azokat jobban kények szerént intézhessék. Rochefoucauld is, rész szerént a’ közönséges vélekedés’ árjától elragadtatván, rész szerént a’ Longuevillei Herczegnének, ezen többnyire asszonyok’ tetszése szerént folytatott támadás’ eggyik fő intézőjének, szerelmétől megszédítetvén, belé ártotta magát a’ rossz ügynek védelmezésébe, érette a’ Párisi Sz. Antal nevű külső-városban esett ütközetben vitézűl hartzolt, ’s eggyszersmind olly sebet is kapott, melly őtet eggy ideig szeme’ világától megfosztotta.
Ezen pártütés által nem kevéssé ártott a’ maga hírének, nem tsak azért, hogy eggy olly véteknek lett részese, mellyet nem egyéb, hanem tsak a’ függetlenség’ kívánása ’s a’ nagyra-vágyás szűlt, hanem azért is, hogy olly nyilvánságosan bábjátéka lett eggy asszonyhoz való vak szerelmének. Nem tett ugyan semmi újságot is, midőn magát ezen hajlandóságtól hagyta vezettetni, ’s nem ő volt sem az első sem az utolsó, a’ kinn a’ szerelem hasonló tsinyt követett-el: (mert ki nem tudja, hogy sokszor a’ szépek osztogatják-ki a’ kárpiton belől azokat a’ rollokat, mellyeket a’ legnagyobb bajnokok a’ világ’ láttára és tsudájára játszanak, és hogy sokszor eggy pár szép szemek végeznek mind a’ hérósok’ életéről, mind a’ nemzetek’ sorsáról?) de abban különöst tselekedett, hogy ezt a’ történetet eggy pár emlékeztető ’s minden frantziák’ nyelvén forgó versek által szerentsétlenségére mindenek előtt esméretessé ’s elfelejthetetlenné tette. Midőn a’ fellyebb említett tsatában megsebesített, magára alkalmaztatta Duryernek, eggy frantzia Tudósnak és Költőnek, következendő értelmű verseit:

Hogy megnyerném szívét ’s ama’ gyöngy szemeket,
Trónust vívtam, ’s vívni kész voltam egeket.

Utóbb, minekutánna ez a’ szerelem félben szakadott, az azon való bosszankodását is versbe foglalta, ’s ezen két sort ekképp’ változtatta-el:

Hogy megnyervén szívét, melly úgy elbódított,
Trónust vívtam, ’s érette az Ég megvakított.

Azonban nem sokára megbánta valamint a’ nevezett Herczegnével való szerelmét, úgy a’ pártütők közzé való elegyedését is, ’s alig várta, hogy azokat a’ köteleket eloldozhassa, mellyek őtet mind az eggyik mind a’ másik felekezethez kaptsolták. Kardinális Retz, a’ kinél kevés Historikus esmérte jobban az emberi szívet, nem tudván másképp’ azt a’ nyughatatlanságot megmagyarázni, mellyel ezen kimenekedését Rochefoucauld kívánta, azt állítja felőle, hogy természettől habozógondolkozású volt légyen. Suard, a’ Párisi Nemzeti-Institutum’ eggyik tagja, a’ ki Rochefoucauld’ életét leírta, ’s a’ kinek írásából az ide iktatott jegyzéseknek eggy része is vétetett, más okát adja a’ dolognak, ’s azt vítatja, hogy valamint a’ mi Szerzőnknek a’ maga engedelmes természetével, nyájas erköltseivel ’s a’ szép nem eránt való hajlandóságával, eggy ollyan udvarban, a’ hol mindenek részekre voltak szakadva, és a’ hol a’ neutralitás legalább is erőtlenségnek tartatott, nehéz volna valamellyik részre nem hajolni: úgy más felől azzal az egyebeknél messzebb-látó ésszel, józan okossággal, békességet-szerető szívvel és egyenes jó-lélekkel, mellyel mások felett bírt, lehetetlen volt eggy ollyan felekezethez sokáig vonnia, melly a’ haza’-szeretetének színével vétkes szándékokat palástolt, mellynek minden tagjai a’ közjónak félre-tételével a’ magok’ saját hasznokat keresték, a’ mellyről eggy szóval azt lehet mondani, hogy mind az igazgatásnak mind magának az okosságnak is gyalázatjára szolgált. Akármellyíknek légyen a’ kettő közűl igazsága, az bizonyos, hogy Rochefoucauld az udvar’ lármáját a’ magános élet’ tsendességével tserélte-fel, ’s abban kereste ’s találta is nyúgodalmát. Az ő háza azolta a’ böltseség’ temploma, a’ tsínos erköltsök’ oskolája ’s a’ legszebb örömök’ múlató-palotája volt. Valakik ranggal, ésszel, talentomokkal ’s tsínos erköltsökkel megkülömböztettek, örömöknek ’s ditsőségeknek tartották, ő hozzá seregleni ’s vele társalkodni.
Így folytak kellemetesen a’ barátság’ örömeivel ’s a’ tudományok’ elmés múlatságaival megédesítetve legjobb napjai mind addig, míg a’ vénség, lassú lépésekkel hozzája elérkezvén, az ő állhatatosságát, kemény próbára nem tette. Két kedves fijai közzűl ugyan azon eggy ütközetben az eggyik elesett, a’ másik megsebesítetett; maga pedig életének utolsó esztendeiben a’ szélütésnek hosszas és kínos következéseit szenvedte. Gyermekei’ gyászos élete meghasogatta édes-atyai szívét, de a’ maga erőtlenségei ’s testi fájdalmai nem fáraszthatták-el rend-kivűl való békeséges-türését. A’ halált tsendes és bátor lélekkel várta, ’s akkor is megtetszett rajta, hogy nem sikeretlenűl elmélkedett teljes életében olly sokat az emberi élet’ dolgairól.
Két tudós munkát hagyott maga után: Memoires, vagy némelly maga idejebeli történetekről szólló tudósításokat, és ezen Gnómákat. Mind a’ kettőt akkor készítette, midőn a’ magános élet’ tsendes árnyékában a’ legszebb elmékkel társalkodott. Memoirjait Bayle21
Lásd Dictionn. hist. critique: CÉSAR a’ G. jegyzés alatt.
még Július-Caesár’ Commentáriusainál is fellyebb betsűlte, ’s tökélletesen elhitette magával, hogy kevesen lehetnének még a’ Régiek’ legbuzgóbb tisztelőji közzűl is, a’ kik vele e’ részben eggy értelemben ne volnának. Ki nem esmeri ennek a’ Tudósnak mély tudományát, éles elméjét, tiszta ízletét? és még is hibázott ezen magával olly erősen elhitetett állításában. Legalább a’ maradék egészen másképp’ítélt az említett munka felől, ’s már ma mindenek megeggyeznek abban, hogy az ugyan díszes tsínossággal van írva ’s gyönyörűséggel olvastathatik, de Július-Caesárral nem vetekedhetik az elsőségért.
Rochefoucauld a’ tudós világ előtt való betsületét leginkább Gnómájinak köszönheti. Ezt a’ munkát, mihelytt megjelent, kívánva kapták, mohon olvasták, ’s minden tudós Nemzetek a’ magok nyelvekre fordították. Azolta egész a’ mi időnkig számtalan kiadásokat ért, és még most is, mint nálunk az Abéczés-könyvek, esztendőnként kissebb és nagyobb formában újra kinyomtattatik, ’s minden jobb-nevelésű frantziák könyv nélkűl tanúlják a’ benne foglalt mondásokat.
Voltanak ugyan ennek a’ munkának eleitől fogva oltsárlóji is; mert mellyík jó könyv volt valaha illyenek nélkűl? Mingyárt világra-jövetele után sokan keményen kiköltek ellene, ’s azolta is minden időben találkoztak valamint magasztalóji, úgy alázóji is. Ezeknek ellenvetéseik közűl legnevezetesebb az, a’ melly szerént azzal vádoltatik, hogy annak Szerzője az emberi természetet rágalmazza, ’s nem láttatik semmi igaz virtust is feltenni az emberek felől. Ennek a’ vádnak lehet valami fundamentoma; de minden esetre is tsak kevés mértékben érdekelheti a’ Szerzőt. Ő az embereket ollyanoknak festette a’ millyeneknek látta. Ollyankor midőn az ország fel van fordúlva ’s mindenek külömböző szakadásokra vannak oszolva, legtöbb alkalmatosság vagyon az emberek’ megesmerésére, ’s legtöbb okok serkentenek tselekedeteik’ rugójinak nyomozására; illyenkor az indúlatok szüntelen munkában lévén, az emberek’ természete magát jobban kimutatja, a’ szív a’ maga legbelsőbb rejtekeit felfedezi ’s erőtlenségeit elfelejti bétakarni; a’ képmutatás magát elárúlja, ’s a’ maga haszna’-keresése hozzá férkezik mindenhez, az intéz mindent ’s mindent megveszteget. – Azt sem kell elfelejteni, hogy Rochefoucauld midőn az Önnszeretet minden tselekedetek’ rugójának vette, nem valamelly szorosan meghatározott ’s ellene mondhatatlan szent igazságot akart mondani. Ő tsak a’ maga észre-vételeit írta-le, ’s azokat, minthogy sokakra kiterjedők voltak, úgy fejezte-ki, mintha mindenekre kiterjedők voltak volna; eggy felől mondásainak fontos rövidséget akarván adni, más felől pedig azt a’ szabadságot követvén, mellyel mindennap élünk mind a’ köz-beszédben mind a’ könyvekben, midőn általán fogva ’s minden tekintetben igaznak mondunk számtalanszor ollyasmit, a’ mi tsak némelly tekintetekben és bizonyos határok között igaz.
A’ többi vádak nem érdemlenek figyelmetességet. Általjában jóllehet eggyszer másszor megtörténik, hogy Szerzőnk az emberi szív’ titkainak fejtegetésében elfáradván, a’ tsomót, a’ helyett hogy feloldaná, elvágja: mindazáltal tagadhatatlan, hogy olly munkát adott, a’ melly némelly fogyatkozások mellett is felette hasznos és szükséges mindeneknek, a’ kik a’ nagy-világban élni vagy a’ nagy-világ’ gondolkozása’ módját a’ magok’ kárával eggyüttjáró tapasztalás nélkül megesmerni akarják. Senki sem esmérte ezt a’ fényes játékszint jobban mint Rochefoucauld: senki sem festette-le az azon játszó személyeket elevenebben és igazábban mint ő.
Ennek a’ betses munkának a’ németek tsak 1789ben nyerték jó és gyönyörűséggel olvastatható fordítását Schulztól, eggy olly Írójoktól, a’ kit, kivált a’ prósának kényesbb és udvari tsínosságot kívánó nemeiben, első érdemű Classicusnak esmernek.22
A’ Frantzia Originál legelébb 1665ben jelent-meg.
Hogy az ő Tudósaik, a’ kik külömben minden pallérozott nemzetek’ tudománybéli kintseit olly szorgalmatosan igyekeznek a’ magok’ nyelvén megesmértetni, ezzel annyira elkéstek, annak okát nem egyébben, hanem azokban a’ nagy nehézségekben kell keresni, mellyekkel ennek szerentsés általtétele öszve vagyon kaptsoltatva. A’ frantzia nyelvben jeles számmal vagynak sokértelmű, vagy is ollyan szók, mellyek hol eggyet hol mást jelentenek. Különösen sokat lehet illyent találni az ollyan kifejezések között, mellyek az emberi lelket, annak tehetségeit ’s tulajdonságait jelentik, vagy is az embernek belső fysiognomiáját festik. Ez a’ környűlállás, melly külömben ennek a’ nyelvnek eggy igen nagy fogyatkozását teszi, sokszor nagy szorúltságba ejti nyelvének minden gazdagsága mellett is a’ német Fordítót, ugymint a’ ki gyakorta ugyan-azon egy szót külömb külömb helyeken külömb külömb szókkal, és néha, valahányszor előfordúl, tsak nem mindannyiszor más más szóval kéntelenítetik kitenni.
Ha német nyelvre nehéz ez Erköltsöt-festő Mondásokat jól fordítani, könnyen elgondolhatni, melly sokkal nehezebb lehet magyarra. A’ frantzia nyelv különösen az ezen könyvben előlfordúló dolgokra nézve ollyan a’ magyarhoz képest, a’ millyen eggy minden aprólékságot sebesen észre-vevő ’s minden tsekélységről kellemetesen tsátsogni-tudó elmés asszony eggy ollyan érett-eszű ’s nyomos gondolkozású férjfiúhoz képest, a’ ki legörömestebb tsak fontos dolgokról beszéll ’s nem botsátkozhatik-le kitsinységekről való nyájas szószaporításra a’ nélkűl, hogy a’ maga erőltetését rajta észre ne lehetne venni. A’ mi nyelvünk távol van még attól is, hogy tsak a’ német nyelv’ gazdagságával is ditsekedhetnék. Sok dolgoknak, mellyek ezen könyvben előlfordúlnak, kifejezésére éppen nintsenek szavaink; sok ide való szavaink pedig ha meg vagynak is, nem elegendőképpen meghatárzott értelműek. Ugyan azért alig lehet az efféle munkák’ fordításában eggy két lépést tennünk megakadás nélkűl. De a’ mi a’ külföldi Literaturának már egynehány jeles darabjaival történt, az történt a’ jelenvalóval is: a’ fordítással eggyütt-járó nagy nehézségek nem egyebet tselekedtek, hanem annál inkább lelkesítették azt a’ bátorságot, melly a’ magyar nemzetben még az Íróknak is megkülömböztető tulajdonságok láttatik lenni. ’S szerentsénkre ollyan Tudósunk próbálta ezen a’ maga erejét, a’ kiben, a’ bátorsággal eggyütt a’ szükséges tudomány és jó ízlés is eggyesülve vagyon; a’ kinek nyelvünk’ legújabb tsínosságának nem kevés részét köszönjük; ’s a’ kitől a’ tudós Publikum nem mást, hanem tsak jó és kedvellésre-méltó munkákat szokott várni.
A’ minden időbeli frantzia Tudósok’ fejedelme, a’ ki a’ XIV. Lajos’ századját mesterkézzel lefestette, azt írja az eredeti munka felől, hogy ez volt eggy azok közzűl, mellyek a’ frantzia nemzet’ ízlését formálni leginkább segítették, és hogy ez szoktatta legelsőben a’ frantziákat gondolkozásra, ’s gondolatjaiknak elevenen, tisztán és velősen való kifejezésére23
Un des ouvrages qui contribuerent le plus à former le goût de la nation, et à lui donner un esprit de justesse et de précision, fut le recueil des Maximes de François duc de la Rochefoucauld. Quoiqu’il n’y ait presque qu’une vérité dans ce livre, qui est que l’amour-propre est le mobile de tout, cependant cette pensée se présente sous tant d’aspects variés, qu’elle est presque toujours piquante: c’est moins un livre que des matériaux pour orner un livre. On lut avidement ce petit recueil: il accoutuma à penser, et à renfermer ses pensées dans un tour vif, précis et délicat. C’étoit un mérite que personne n’avoit eu avant lui en Europe depuis la renaissance des lettres. Siècle de Louis XIV, Chap. XXXII.
. Lehetne e hát a’ magyar fordítás’ hasznos voltáról is kételkedni, ’s nem ígérhetnénk e neki a’ háladatos maradék előtt (hogy barátom’ érdeméről inkább szemérmetesen mint kérkedve szólljak) ennek a’ ditséretnek legalább eggy részét?
A’ Moralis Reflexiók itt eggyszerre három nyelven jelennek-meg. Azok a’ hazának nem eléggé háladatos gyermekei, a’ kik öseik’ nyelvét megvetvén, a’ helyett frantziáúl vagy németül szeretnek olvasni, azt nyerik, hogy erre, kivált az ő nekik legszükségesebb könyvre könnyebben szert tehetnek, ’s talám az olvasás közben eggyszer másszor tsak újságkívánásból is a’ magyar textusba belé tekintvén, hazai nyelvekről igazságosabban tanúlnak ítélni, ’s hajlandóbbak lesznek eránta való bal vélekedéseket levetkezni. Mások, a’ kik nyelvünket ugyan szeretik, de hozzá kevés bizodalommal viseltetnek, eggy tekintettel láthatják itt, hogy az a’ legtsínosabb nyelvekkel való öszvehasonlítást is legalább nem szégyenelheti, és hogy bár melly mostoha környűlállások között legyen is az azokkal való bajvívása, még sem mindenkor győzettetik-meg.
Kellemetes foglalatosság volna ezen utolsó igazságot példákkal bővebben megvilágosítani, az ezen könyvben előlfordúló gondolatokat kiszedegetvén azokat érdemek szerént megditsérni, ’s az eredeti írást a’ magyar fordítással gondosan eggybe-vetni. De azonkívül hogy ez, az ezen kevés árkusokból álló könyvetskéhez illendő Előbeszédnek határjain jóval túl vinne, az Olvasók közzűl is találkoznának, a’ kik azt nekem, legalább ezen a’ helyen, meg nem köszönnék. A’ könyvekből meríthető gyönyörűségnek legnagyobb édessége, azt mondja valahol HERDER, abban áll, ha az olvasás közben, mint valamelly magános sétálás’ alkalmatosságával, a’ midőn nem is reménylenénk, itt virágra, amott gyümöltsre, másutt ismét kellemetes forrásra akadunk, néhol pedig holmit kigyomlálni és jobbítani valót is találunk. – Hogy ezt a’ gyönyörűséget a’ figyelmetes Olvasók mennél elébb kóstolhassák, eggy szóval sem kívánom őket tovább tartóztatni. – Nemes-Dömölkön, Június’ 29dikén, 1805.
KIS JÁNOS.



1. Ce que nous prenons pour des vertus n’est souvent qu’un assemblage de diverses actions et de divers intérêts que la fortune ou notre industrie savent arranger ; et ce n’est pas toujours par valeur et par chasteté que les hommes sont vaillans et que les femmes sont chastes.
Was wir für Tugend halten, ist oft nichts, als ein Gewebe von Handlungen und Planen, die der Zufall oder unsre Thätigkeit an einander zu reihen weiss: und nicht immer aus Muth und Keuschheit sind die Männer tapfer, und die Weiber keusch.
A’ mit az ember virtusnak vesz, gyakorta nem egyéb, mint holmi cselekedetek’ ’s czélzások’ szövedéke, mellyeket a’ történet vagy tulajdon munkásságunk öszvefűzni tud; ’s nem mindenkor bátorságból bátor a’ férjfi, az asszony nem mindenkor tiszta-élet’ szeretetéből tiszta-életű.


2. L’amour-propre est le plus grand de tous les flatteurs.
Die Schmeicheley der Eigenliebe ist unter allen siegendste.
Csapodárabb dolog nincs mint az önnszeretet.


3. Quelques découvertes que l’on ait faites dans le pays de l’amour-propre, il y reste encore bien des terres inconnues.
So viel Entdeckungen man auch im Gebiete der Eigenliebe gemacht hat: immer bleibt noch viel unbekanntes Land übrig.
Bár mennyi új föld találtatott légyen fel immár az önnszeretet’ tartományában, de még temérdek ismeretlen föld van hátra feltalálni való.


4. L’amour-propre est plus habile que le plus habile homme du monde.
Die Eigenliebe ist ausgelernter, als der ausgelernteste Mensch in der Welt.
Az önnszeretet fortélyosabb mint a’ legfortélyosabb ember.


5. La durée de nos passions ne dépend pas plus de nous que la durée de notre vie.
Die Dauer unserer Leidenschaften hängt nicht mehr von uns ab, als die Dauer unseres Lebens.
Kívánságaink’ tartóssága csak úgy áll rajtunk mint életünk’ hosszúra-nyúlása.


6. La passion fait souvent un fou du plus habile homme, et rend souvent habiles les plus sots.
Leidenschaft macht oft den gescheutesten Mann zum Tropf, und den grössten Tropf zum gescheuten Mann.
A’ passzió az okos embert is fa-Jankóvá teszi néha, néha pedig Mihókból is okos embert csinál.


7. Ces grandes et éclatantes actions qui éblouissent les yeux, sont représentées par les politiques comme les effets des grands desseins, au lieu que ce sont d’ordinaire les effets de l’humeur et des passions. Ainsi la guerre d’Auguste et d’Antoine, qu’on rapporte à l’ambition qu’ils avoient de se rendre maîtres du monde, n’étoit peut-être qu’un effet de jalousie.
Grosse und glünzende Thaten, die das Auge blenden, werden von Politikern als Wirkungen grosser Plane vorgestellt, und gewöhnlich sind sie nur Kinder der Laune und Leidenschaft. So war der Krieg zwischen Augustus und Antonius, den man ihrem Ehrgeitze sich zu Herrn der Welt zu machen zuschreibt, vielleicht nur Wirkung der Eifersucht.
Azok a’ nagy tettek, mellyek csillogásaikkal elvakítják az álmélkodó szemet, úgy adattnak-elő a’ politicusok által, mint mélységes plánok’ resultátumai; pedig igen gyakran csak aprólékos passziók’ ’s eggy bohó gondolat’ munkája. ’S az a’ nagy had, melly Augustus és Antónius köztt folyt, talán csak eggy szép asszony’ szerelme miatt borította-el vérrel a’ földet, nem azért, a’ mint állítatik, hogy eggyike vagy másika urává tégye magát a’ világnak.

8. Les passions sont les seuls orateurs qui persuadent toujours: elles sont comme un art de la nature, dont les règles sont infaillibles; et l’homme le plus simple qui a de la passion persuade mieux que le plus éloquent qui n’en a point.
Die Leidenschaft allein ist es, die stets überredet. Sie ist gleichsam eine Kunst der Natur, deren Regeln nie irre führen, und der einfälltigste begeistert, überredet siegender, als der Beredteste ohne Leidenschaft.
Egyedűl a’ passzió tud minden esetben győzni indításaival. Ő mintegy mestersége a’ természetnek; reguláji hibázhatatlanok; ’s a’ legeggyűgyűbb ember, ha általa hevítetik, győzedelmesebben hat hallgatóira, mint a’ legékesebben-szólló, kit az nem hevít.


9. Les passions ont une injustice et un propre intérêt, qui fait qu’il est dangereux de les suivre, et qu’on s’en doit défier lors même qu’elles paroissent le p[l]us raisonnables.
Leidenschaft ist ungerecht und eigennützig, und deshalb eine gefährliche Führerin, der man sich nicht vertrauen muss, selbst wenn sie vernunftmässig scheint.
Az indúlat igazságtalan ’s önn hasznát tekinti, és e’ miatt veszedelmes kalaúz, kit még akkor is félve kell követnünk, midőn józannak látszik.


10. Il y a dans le coeur humain une génération perpétuelle de passions, en sorte que la ruine de l’une est presque toujours l’établissement d’une autre.
Im menschlichen Herzen liegt eine nicht auszurottende Brut von Leidenschaften, und das Ende der einen ist fast immer der Anfang einer andern.
Az emberi szívben úgy rajzanak az indúlatok mint a’ méh a’ rajzás’ idejében; úgy hogy az eggyiknek vége csak nem mindenkor kezdete a’ másiknak.


11. Les passions en engendrent souvent qui leur sont contraires: l’avarice produit quelquefois la prodigalité, et la prodigalité l’avarice; on est souvent ferme par foiblesse, et audacieux par timidité.
Oft erzeugen Leidenschaften andre, die ihnen ganz entgegen gesetzt sind: Geitz Verschwendung, Verschwendung Geitz. Oft ist man hartnäckig aus Schwäche, und verwegen aus Angst.
Eggy indúlat néha más ellenkező indúlatot szűl: a’ fösvénység vesztegetést, a’ vesztegetés fösvénységet. Az ember néha nyakas – mert gyenge: néha mérész – mert fél.


12. Quelque soin que l’on prenne de couvrir ses passions par des apparences de piété et d’honneur, elles paroissent toujours au travers de ces voiles.
Man bestrebe sich, wie man will, Leidenschaft mit dem Schleyer der Frömmigkeit und des Ehrgefühls zu decken: immer wird sie darunter hervorsehen.
Palástold az indúlatot a’ kegyesség’ és becsűletszeretete’ palástjával a’ hogy’ tetszik, de az ugyan mindég kiüti magát alóla.


13. Notre amour-propre souffre plus impatiemment la condamnation de nos goûts que de nos opinions.
Unsre Eigenliebe nimmt Tadel über unsre Lieblingsneigungen empfindlicher auf, als Tadel über unsre Ueberzeugungen.
Az önnszeretet nehezebben szenvedi, ha kedves fantaziáink nem nyernek javallást, mint midőn állításainkban ellenkeznek velünk.


14. Les hommes ne sont pas seulement sujets à perdre le souvenir des bienfaits et des injures, ils haïssent même ceux qui les ont obligés, et cessent de haïr ceux qui leur ont fait des outrages; L’application à récompenser le bien et à se venger du mal leur paroît une servitude à laquelle ils ont peine à se soumettre.
Nicht bloss leicht vergessen können die Menschen Wohlthalten und Beleidigungen, selbst hassen können sie ihre Wohlthäter, und ihre Beleidiger zu hassen aufhören. Das Bestreben, Gutes für Gutes und Böses für Böses zurückzugeben, däucht ihnen ein Zwang, dem sie sich ungern unterwerfen.
Az ember azon felyűl hogy el tudja felejteni mind a’ vett jót mind a’ megbántást, sokszor azt, a’ ki vele jól tett, gyűlőli, azt pedig, a’ ki bántotta, megszűn gyűlőlni. Nehéz szolgálatnak tetszik neki az a’ kéntelenség, hogy a’ jóért jót, a’ rosszért rosszat fizessen-vissza.


15. La clémence des princes n’est souvent qu’une politique pour gagner l’affection des peuples.
Die Herablassung der Fürsten ist oft nur Politik, die Zuneigung des Volkes zu gewinnen.
Az Uralkodók’ leereszkedése néha csak fortélyoskodás; – a’ Nép’ hajlandóságát akarják rajta megvásárlani.


16. Cette clémence dont on fait une vertu, se pratique tantôt par vanité, quelquefois par paresse, souvent par crainte, et presque toujours par tous les trois ensemble.
Diese Herablassung, die man zur Tugend macht, geht bald aus Eitelkeit, zuweilen aus Verdrossenheit, oft aus Furcht, und fast immer aus allen dreyen zugleich hervor.
Ez a’ virtusnak nézett kegyesség néha hiúságból ered, néha únatkozásból; gyakorta félelemből is; ’s csaknem mindenkor mind a’ háromból eggyszersmind.


17. La modération des personnes heureuses vient du calme que la bonne fortune donne à leur humeur.
Die Mässigung glücklicher Menschen liegt in dem ruhigen Gleichgewicht, welches das Glück ihrem Humor mittheilt.
A’ szerencsés emberek’ mérséklete azon nyúgodalomból ered, mellyet az ő kedveknek a’ reájok mosolygó szerencse nyújt.


18. La modération est une crainte de tomber dans l’envie et dans le mépris que méritent ceux qui s’enivrent de leur bonheur; c’est une vaine ostentation de la force de notre esprit; enfin la modération des hommes dans leur plus haute élévation est un désir de paroître plus grands que leur fortune.
Mässigung ist Besorgniss, den Neid und die Verachtung auf sich zu laden, welche alle, die sich in ihrem Glücke berauschen, verdienen. Sie ist eitles Schautragen unserer Seelenstärke. Sie ist bey Menschen auf der erhabensten Ehrenstufe, Begierde, grösser zu scheinen, als das, was sie gross macht.
A’ mérséklet attól való tartalék, hogy azon irígységnek ’s megvetésnek ne legyünk tárgyaivá, mellyet azok érdemlenek, a’ kik magokat szerencséjek által el hagyták részegítetni. Hiú fitogtatása lelkünk’ nagy voltának. A’ legfenntebb karba helyzetteknél pedig arra való vágyás, hogy nagyobbaknak tetszhessenek mint azok a’ dolgok, mellyek őket nagyokká tették.


19. Nous avons tous assez de force pour supporter les maux d’autrui.
Wir sind alle stark genug, die Unfälle Anderer zu ertragen.
Mindenikünk elég erővel bír elviselni a’ más’ baját.


20. La constance des sages n’est que l’art de renfermer leur agitation dans leur cœur.
Die Unerschütterlichkeit der Weisen ist nichts, als die Kunst, Stürme im Herzen verschlossen zu halten.
A’ Bölcsek’ rettenthetetlen volta csak az a’ mesterség, melly elfedve tudja vélek tartani szíveknek zivatarjait.


21. Ceux qu’on condamne au supplice affectent quelquefois une constance et un mépris de la mort, qui n’est en effet que la crainte de l’envisager; de sorte qu’on peut dire que cette constance et ce mépris sont à leur esprit ce que le bandeau est à leurs yeux.
Zum Tode Verurtheilte zeigen oft eine Unerschütterlichkeit und Verachtung des Todes, die aus nichts anderm, als aus der Furcht, ihm ins Gesichtr zu sehen, entspringen. Sie sind, könnte man sagen, ihrem Geiste das, was die Augenbinde ihren Augen ist.
Sokan a’ halálra-ítéltettek közzűl bátor lélekkel látszanak megvetni a’ halált. Ez az ő bátorságok nem egyéb, mint az a’ félelem, hogy nem mernek szeme közzé nézni a’ halálnak. E’ szerint azt lehet mondanunk, hogy ez a’ bátorság, ez a’ halál’ megvetése épen az az ő lelkeknek, a’ mi szemeknek a’ szemkötény.


22. La philosophie triomphe aisément des maux passés et des maux à venir; mais les maux présens triomphent d’elle.
Philosophie besiegt ohne Mühe bevorstehende Uebel, aber gegenwärtige besiegen sie.
A’ philosophia könnyen triumfál az elmúlt bajon és a’ jövendőn: a’ jelenvaló őrajta triumfál.


23. Peu de gens connoissent la mort: on ne la souffre pas ordinairement par résolution, mais par stupidité et par coutume; et la plupart des hommes meurent, parcequ’on ne peut s’empêcher de mourir.
Wenig Menschen kennen den Tod. Gewöhnlich duldet man ihn nicht aus Vorsatz, sondern aus Unempfindlichkeit und Gewohnheit; und die meisten Menschen sterben, weil man sie nicht daran verhindern kann.
Ritka ember ismeri a’ halált. Közönségesen azt nem eltökéllésből állják-ki, hanem megbutúlásból és szokásból; ’s a’ legtöbb ember azért hal-meg, mert nem kerűlhette-el, hogy meg haljon.


24. Lorsque les grands hommes se laissent abattre par la longueur de leurs infortunes, ils font voir qu’ils ne les soutenoient que par la force de leur ambition, non par celle de leur ame; et qu’à une grande vanité près, les héros sont faits comme les autres hommes.
Wenn grosse Menschen durch anhaltendes Missgeschick kleinmüthig werden, so zeigen sie dadurch, dass sie es nur durch ihren Ehrgeitz und nicht durch Seelenstärke ertrugen, und dass, eine grosse Eitelkeit abgerechnet, die Helden wie alle andre Menschen sind.
Midőn a’ nagy ember a’ tartós nyomorúság alatt meg csökken, azt bizonyítja, hogy ő nem lelke’ hanem kevélysége’ nagy volta által tűrte baját, és hogy a’ nagy-ember egyedűl abban volt nagyobb másoknál, hogy büszkesége nagyobb a’ másokénál.


25. Il faut de plus grandes vertus pour soutenir la bonne fortune que la mauvaise.
Man bedarf weit grösserer Tugenden, das Glück zu ertragen, als das Unglück.
Főbb virtusok kellenek a’ szerencse’ kedvezéseit kitűrni, mint üldözéseit.


26. Le soleil ni la mort ne se peuvent regarder fixement.
Den Tod, wie die Sonne, kann man nicht mit festen Blicken ansehen.
Halált, napot, nem nézhetni pislogás nélkűl.


27. On fait souvent vanité des passions, même les plus criminelles ; mais l’envie est une passion timide et honteuse que l’on n’ose jamais avouer.
Man prahlt zuweilen mit Untugenden, selbst den strafbarsten; aber der Neid ist eine scheue und verschämte, die man nie zu Schau zu tragen wagt.
Az ember gyakran kérkedik erőtlenségeivel, igen néha a’ legvétkesebbel is. De az irígység félénk ’s világot-kerűlő erőtlenség; azt soha nem merjük láttatni.


28. La jalousie est en quelque manière juste et raisonnable, quisqu’elle ne tend qu’à conserver un bien qui nous appartient, ou que nous croyons nous appartenir; au lieu que l’envie est une fureur qui ne peut souffrir le bien des autres.
Eifersucht ist in gewisser Rücksicht gerecht und vernünftig, weil sie nur dahin abzielt, uns ein Gut zu bewahren, das unser ist, oder das wir für unser halten; aber der Neid ist eine Wuth, die Andre nicht im Besitz eines Gutes dulden kann.
A’ féltékenység bizonyos tekintetben eszes és igazságos indúlat, mert az ő czélja az, hogy birtokában maradhassunk annak, a’ mi miénk, vagy a’ mit miénknek tartunk. De az irígység az a’ neme a’ dühödtségig-ment őrűlésnek, a’ melly nem tűrheti, hogy más boldog.


29. Le mal que nous faisons ne nous attire pas tant de persécutions et de haine que nos bonnes qualités.
Was wir Uebels thun, zieht uns nie so viel Verfolgungen und Hass zu, als unsre Vorzüge.
Az a’ rossz, a’ mit követünk, nem von ránk annyi gyűlőlséget és bántást, mint a’ mi jó rajtunk vagyon.


30. Nous avons plus de force que de volonté; et c’est souvent pour nous excuser à nous-mêmes, que nous nous imaginons que les choses sont impossibles.
Wir haben mehr Stärke, als guten Willen sie zu brauchen; und bloss um uns bey uns selbst zu entschuldigen, halten wir oft Dinge für unmöglich.
Több bennünk az erő, mint az akarat ezt az erőt használni; ’s sokszor csak azért tartunk ezt ’s amazt lehetetlennek, hogy kimenthessük magunkat magunk előtt.


31. Si nous n’avions point de défauts, nous ne prendrions pas tant de plaisir à en remarquer dans les autres.
Wenn wir selbst keine Fehler hätten, würden wir sie nicht mit so grossem Wohlgefallen an Andern aufsuchen.
Ha nem volnának magunknak hibáink, nem gyönyörködnénk olly igen, másokban lelhetni azt.


32. La jalousie se nourrit dans les doutes; elle devient fureur, ou elle finit, sitôt qu’on passe du doute à la certitude.
Die Eifersucht nährt sich mit Zweifeln, und sie wird rasend oder hört auf, sobald man vom Zweifel zur Gewissheit übergeht.
A’ féltékenység kétségből él, ’s dühösséggé lesz vagy egészen megszűn, mihelytt a’ kétséget bizonyosság váltja-fel.


33. L’orgueil se dédommage toujours, et ne perd rien lors même qu’il renonce à la vanité.
Immer hält sich der Stolz schadlos, und er verliert nichts, selbst wenn er Lobsprüche verschmäht.
A’ kevélység mindég talál poltolékot, ’s nem veszt semmit, még midőn a’ magasztalást eltiltja is.


34. Si nous n’avions point d’orgueil, nous ne nous plaindrions pas de celui des autres.
Wenn wir selbst keinen Stolz hätten, würden wir uns nicht über den Stolz Anderer beschweren.
Ha nem volnánk magunk kevélyek, nem fakadnánk-ki mások ellen, hogy azok.


35. L’orgueil est égal dans tous les hommes, et il n’y a de différence qu’aux moyens et à la manière de le mettre au jour.
Der Stolz ist sich bey allen Menschen gleich, und nur in den Mitteln und in der Weise ihn zu äussern, ist er verschieden.
A’ kevélység egyenlő mindenben, ’s a’ külömbség csak abban áll, hogy azt ki mi által és miként érezteti.


36. Il semble que la nature, qui a si sagement disposé les organes de notre corps pour nous rendre heureux, nous ait aussi donné l’orgueil pour nous épargner la douleur de connoître nos imperfections.
Es ist, als ob die Natur, welche die Organe unsres Körpers zu glücklichem Genusse so weise eingerichtet hat, uns auch den Stolz zugetheilt hätte, um uns das schmerzliche Bewusstseyn unsrer Mängel zu ersparen.
Úgy tetszik, hogy a’ természet a’ ki a’ mi boldogságunkra olly bölcsen szerkeztette testünk’ orgánjait, a’ kevélységet is azért adta belénk, hogy bennünket tökélletlenségeinknek kínos érzésétől megkíméljen.


37. L’orgueil a plus de part que la bonté aux remontrances que nous faisons à ceux qui commettent des fautes; et nous ne les reprenons pas tant pour les en corriger, que pour leur persuader que nous en sommes exempts.
Der Stolz hat mehr, als die Gutherzigkeit, Antheil an den Vorstellungen, die wir tadeln sie nicht sowohl, um sie zu bessern, als um ihnen zu zeigen, dass wir von ihren Fehlern frey sind.
Több része van a’ kevélységnek, mint a’ jószívűségnek, azon oktatásokban, mellyeket azoknak adunk a’ kik hibáztak; ’s mi őket nem annyira azért feddjük hogy jobbakká tétessenek, hanem hogy nékiek ezt mutassuk, hogy mi mentek vagyunk az ő fogyatkozásaiktól.


38. Nous promettons selon nos espérances, et nous tenons selon nos craintes.
Wir versprechen, je nachdem wir hoffen, und halten, je nachdem wir fürchten.
A’ szerint ígérünk, a’ hogy’ szívünk reményl, ’s a’ szerint álljuk szavunkat, a’ hogy’ az retteg.


39. L’intérêt parle toutes sortes de langues et joue toutes sortes de personnages, même celui de désintéressé.
Der Eigennutz spricht jede Sprache, und spielt jede Rolle, selbst Sprache und Rolle der Uneigennützigkeit.
A’ haszonkereset minden nyelvet beszéll, minden rollt játszik; még a’ haszon-nem-kereső’ rollját is játsza, ha megszorúl.


40. L’intérêt qui aveugle les uns, fait la lumière des autres.
Der Eigennutz, der Diesem die Augen zuhält, öffnet sie Jenem.
A’ haszonkereset ennek béfogja a’ szemét, annak megnyitja.


41. Ceux qui s’appliquent trop aux petites choses deviennent ordinairement incapables des grandes.
Wer sich zu viel mit kleinen Dingen abgiebt, wird gewöhnlich unfähig zu grossen.
A’ ki sokat űz apróságos dolgokat, közönségesen alkalmatlanná tészi magát nagy dolgoknak űzésére.


42. Nous n’avons pas assez de force pour suivre toute notre raison.
Wir sind nicht stark genug unserm Verstande ganz zu folgen.
Az ember nem bir elég erővel, szavát fogadni mindég az eszének.


43. L’homme croit souvent se conduire lorsqu’il est conduit; et pendant que par son esprit il tend à un but, son cœur l’entraine insensiblement à un autre.
Oft glaubt der Mensch, sich selbst zu leiten, wenn er geleitet wird, und während sein Verstand nach diesem Ziele strebt, führt sein Herz ihn unvermerkt nach jenem.
Az ember sokszor azt hiszi, hogy maga intézi magát, pedig intéztetik; ’s azalatt míg az okosság eme’ czél felé vonsza, szíve alattomban ama’ felé húzza-el.


44. La force et la foiblesse de l’esprit sont malnommées ; elles ne sont en effet que la bonne ou la mauvaise disposition des organes du corps.
Man sollte nicht sagen: Stärke und Schwäche des Geistes; sie sind in der That nichts anders, als gute oder schlechte Anlage der körperlichen Organe.
Nem jól van mondva: az elme’ ereje vagy gyengesége, igazán szóllván az nem egyéb, mint a’ test’ orgánjainak jó vagy rossz dispositiója.


45. Le caprice de notre humeur est encore plus bizarre que celui de la fortune.
Der Unbestand unsers Humors ist weit launischer, als des Schicksals.
Kedvtelésünk’ állhatatlansága felyűlmúlja a’ legváltozóbb szerencse’ játsziságát.


46. L’attachement ou l’indifférence que les philosophes avoient pour la vie n’étoit qu’un goût de leur amour-propre, dont on ne doit non plus disputer que du goût de la langue ou du choix des couleurs.
Die Liebe oder Gleichgültigkeit, welche die Philosophen für das Leben zeigten, ist ein eigner Geschmack ihrer Eigenliebe über den man eben so wenig streiten muss, als über den Geschmack in Gerichten und Farben.
Az a’ nagy vágyakozás vagy hidegség, mellyet a’ philosophusok az élet eránt mutattak, az ő önnszereteteknek eggy különös és nékiek-tulajdon ízlete, mellyen épen úgy nem kell disputálni, mint azon nem, hogy más meg más száj és szem külömböző étket ’s színt szeret.


47. Notre humeur met le prix à tout ce qui nous vient de la fortune.
Unser Humor giebt allen Gaben des Glücks ihren Werth.
A’ szerencsének minden adománya a’ mi tetszésünktől nyeri-meg a’ maga becsét.


48. La félicité est dans le goût et non pas dans les choses; et c’est par avoir ce qu’on aime qu’on est heureux, non par avoir ce que les autres trouvent aimable.
Glück liegt im Geschmack, nicht in der Sache; und der Besitz dessen, das man selbst gern hat, nicht dessen, das Andre gern haben, macht glücklich.
A’ boldogság az ízletben fekszik, nem a’ dolgokban magokban; ’s annak birtoka tesz bennünket boldoggá, a’ mit mi szeretünk, nem annak, a’ mit más tart érdemesnek a’ szeretetre.


49. On n’est jamais si heureux ni si malheureux qu’on se l’imagine.
Nie ist man so glücklich oder unglücklich als man glaubt.
Nem vagyunk sem olly igen szerencsések sem olly igen szerencsétlenek soha, mint véljük.


50. Ceux qui croient avoir du mérite se font un honneur d’être malheureux, pour persuader aux autres et à eux-mêmes qu’ils sont dignes d’être en butte à la fortune.
Wer Verdienste zu haben glaubt, macht sich eine Ehre aus seinem Unglücke, um Andre und sich selbst zu überzeugen, dass er werth sey, mit dem Schicksale zu ringen.
A’ kik azt hiszik, hogy bennek érdem vagyon, kevélykednek abban hogy szerencsétlenek; magokkal és másokkal akarják látatni, hogy ők méltók, a’ kikkel ölbe kapjon a’ Sors.


51. Rien ne doit tant diminuer la satisfaction que nous avons de nous-mêmes que de voir que nous désapprouvons dans un temps ce que nous approuvions dans un autre.
Nichts muss unsre Selbstzufriedenheit so sehr vermindern, als die Wahrnehmung, dass wir oft heute verwerfen, was wir morgen billigen.
Alig van valami, a’ mi a’ magunkkal való szertelen megelégedést inkább fogyaszthatja mint az a’ tapasztalás, hogy ma nem javallhatjuk a’ mit tegnap javallottunk.


52. Quelque différence qui paroisse entre les fortunes, il y a une certaine compensation de biens et de maux qui les rend égales.
Bey der grossen Ungleichheit der Glücksgüter waltet doch eine gewisse Vertheilung von Gütern und Uebeln ob, die alle gleich macht.
Bár melly nagy légyen a’ külömbség, mellyet az emberek körűl szerencséjekre nézve tapasztalunk, az mindazáltal bizonyos, hogy az ő szerencséjek ’s terheik köztt van eggy bizonyos poltolék, melly alkalmasint egyenlővé tészen mindent.

53. Quelques grands avantages que la nature donne, ce n’est pas elle seule, mais la fortune avec elle, qui fait les héros.
So grosse Vorzüge auch die Natur gewähren kann, ist sie es doch nicht allein, sondern mit ihr das Glück, was Helden macht.
Bár melly nagyok légyenek azon elsőségek, mellyeket a’ természet osztogat, mindazáltal nem egyedűl ő tészi a’ héróst, hanem ővele eggyütt a’ szerencse.

54. Le mépris des richesses étoit dans les philosophes un désir caché de venger leur mérite de l’injustice de la fortune par le mépris des mêmes biens dont elle les privoit; c’étoit un secret pour se garantir de l’avilissement de la pauvreté ; c’étoit un chemin détourné pour aller à la considération, qu’ils ne pouvoient avoir par les richesses.
Verachtung des Reichthums war bey den Philosophen ein geheimer Trieb, ihre Verdienste an dem ungerechten Schicksale durch Geringschätzung eben der Güter, die es ihnen versagte, zu rächen. Es war die Kunst, sich vor den Demüthigungen der Armuth zu schützen. Es war ein Umweg, den sie zu der Achtung nahmen, die sie nicht durch Reichthum gewinnen konnten.
A’ gazdagság’ megvetése a’ philosophusokban titkos arra törekedés volt, hogy a’ magok’ érdemeikért az igazságtalan szerencsén épen azon javak által, mellyeket az őtőlök megtagadott, bosszút állhassanak. Meg akartak menekedni általa a’ szegénység’ alázatjaitól. Ezen tekervényes úton igyekeztek jutni tekintetre, hová gazdagság által nem juthattanak.

55. La haine pour les favoris n’est autre chose que l’amour de la faveur. Le dépit de ne la pas posséder se console et s’adoucit par le mépris que l’on témoigne de ceux qui la possédent; et nous leur refusons nos hommages, ne pouvant pas leur ôter ce qui leur attire ceux de tout le monde.
Der Hass gegen Günstlinge, ist nichts anders, als Liebe zur Gunst. Der Unmuth, diese nicht zu besitzen, tröstet und mildert sich durch die Verachtung derer, die sie besitzen, und wir verweigern ihnen unsre Huldigungen, weil wir ihnen nicht nehmen können, was ihnen die Huldigungen aller übrigen verschafft.
Midőn azok ellen dudogunk, kiket a’ szerencse felvitt, azt mutatjuk, hogy magunk szeretnénk olly szerencsések lenni mint ők. Azon támadt bánatunk, hogy a’ szerencse’ kedvezését nem érheténk-el, enyhűlést és vígasztalást talál azoknak gyűlőlésében, a’ kik azt elérték; ’s megtagadjuk tőlök hódolásunkat, minthogy azt, a’ mi nékiek közönséges hódolást szerzett, tőlök el nem vehetjük.

56. Pour s’établir dans le monde, on fait tout ce qu’on peut pour y paroître établi.
In der grossen Welt Fuss zu bekommen, thut man alles, um zu zeigen, dass man schon Fuss darin habe.
Ha ki lábat akar kapni a’ nagy-világban, egész erővel igyekszik mutatni, hogy azt már kapott.

57. Il semble que nos actions aient des étoiles heureuses ou malheureuses, à qui elles doivent une grande partie de la louange et du blâme qu’on leur donne.
Es scheint, als ob über unsre Handlungen ein glückliches oder unglückliches Gestirn walte, dem sie einen grossen Theil des Lobes und des Tadels danken, die auf sie fallen.
Úgy tetszik, mintha az emberek’ cselekedeteit valamelly szerencsés vagy szerencsétlen csillagzatok intéznék, kiknek nagy részben köszönhetik azon dicséretet vagy gáncsot, melly azokra háramlik*
hárámlik
.

58. Il n’y a point d’accidens si malheureux dont les habiles gens ne tirent quelque avantage, ni de si heureux que les imprudens ne puissent tourner à leur préjudice.
Kein Zufall ist so unglücklich, aus welchem kluge Leute nicht einigen Vortheil zögen, keiner so glücklich, den unüberlegte nicht zu ihrem Nachtheil wenden könnten.
Nincs olly szerencsétlen történet, mellyből az eszes ember hasznot ne vonjon, sem olly szerencsés, mellyből kárt ne tudjon magára húzni a’ gondolatlan.

59. La fortune tourne à l’avantage de ceux qu’elle favorise.
Alles lenkt das Glück zum Vortheile seiner Günstlinge.
A’ szerencse minden eseteket hasznokra fordítja azoknak, a’ kiket kedvébe fogadott.

60. La sincérité est une ouverture de cœur. On la trouve en fort peu de gens; et celle que l’on voit d’ordinaire n’est qu’une fine dissimulation pour attirer la confiance des autres.
Aufrichtigkeit ist Ergiessung des Herzens. Man trifft sie bey wenig Menschen, und die man gewöhnlich sieht, ist nichts, als feine Verstellung, womit mann das Vertrauen Anderer gewinnen will.
A’ character’ igaz voltát szívömledezés teszi. Kevés emberben találjuk azt; ’s a’ mit közönségesen látunk, nem egyéb mint a legravaszbb fortély, mellyel meg akarjuk nyerni másoknak bízodalmát.

61. L’aversion du mensonge est souvent une imperceptible ambition de rendre nos témoignages considérables, et d’attirer à nos paroles un respect de religion.
Oft ist Abscheu vor Lügen nichts, als versteckter Ehrgeits, unsern Aussagen Gewicht und unsern Worten Eideswerth zu verschaffen.
A’ hazugság’ útálatja sokszor csak titkos büszkeség, tekintetet adni állatásinknak, ’s szavainkat olly tiszteletessé tenni mint másoknak esküvéseik.

62. La verité ne fait pas autant de bien dans le monde que ses apparences y font de mal.
Die Wahrheit stiftel nicht so viel Nutzen ist der Welt, als ihr Schein Schaden.
Az igazság soha nem szűl annyi jót a’ világon, mint ál fénye kárt.

63. Il n’y a point d’éloges qu’on ne donne à la prudence : cependant, quelque grande qu’elle soit, elle ne sauroit nous assurer du moindre évènement.
Man verschwendet unbedingtes Lob an die Klugheit, und doch kann sie in ihrem allerhöchsten Grade, uns für den Erfolg selbst der geringsten Sache nicht gut stehen.
Mi magasztalásokat nem ád az ember az okosságnak! És még is, légyen ő bár melly nagy, a’ legkissebb dolog’ szerencsés elsűlése eránt sem állhat soha jót.

64. Un habile homme doit régler le rang de ses intérêts, et les conduire chacun dans son ordre. Notre avidité le trouble souvent, en nous faisant courir à tant de choses à la fois, que pour désirer trop les moins importantes, on manque les plus considérables.
Ein kluger Mann muss seine Plane zu ordnen wissen, und jeden in seiner Reihe durchführen. Oft mengt sie voreilige Begerlichkeit durch einander und treibt uns zu so vielen Dingen auf einmal, dass wir, indess wir nach unwichtigen greifen, die wichtigern verfehlen.
Az eszes embernek a’ maga nézéseit rendbe kell szedni tudni, ’s érteni kell, mellyíket mellyíke után hajtsa vége felé. A’ mohon-kapás sokszor öszvetéveszti a’ rendet, ’s olly sokféle dolgokhoz nyúlat velünk eggyszerre, hogy midőn a’ szükségteleneket űzzük, elmúlasztjuk a’ fontosokat.

65. La bonne grace est au corps ce que le bon sens est à l’esprit.
Guter Anstand in dem Körper, was Mutterwitz dem Geist ist.
A’ jó-mód az a’ testnek, a’ mi a’ léleknek a’ természetes józan ész.

66. Il est difficile de définir l’amour: ce qu’on en peut dire est que, dans l’ame, c’est une passion de régner; dans les esprits, c’est une sympathie; et dans le corps, ce n’est qu’une envie cachée et délicate de posséder ce que l’on aime, après beaucoup de mystères.
Es ist schwer zu sagen, was Liebe ist. Nur dies weiss man von ihr: in der Seele ist sie Leidenschaft zu herrschen; im Verstande, Sympathie; im Körper, ein versteckter geheimnissvoller Drang zu besitzen, was man liebt.
Nehéz meghatározni, mi a’ szerelem. Csak azt tudjuk róla mondani, hogy a’ lélekben uralkodásra-vágyás; az elmében sympathia; a’ testben valamelly ismeretlen kívánság bírni a’ mit szeretünk, nagy titkolódások mellett.

67. S’il y a un amour pur et exemt du mélange de nos autres passions, c’est celui qui est caché au fond du cœur, et que nous ignorons nous-mêmes.
Wenn es eine reine, von jeder Beymischung andrer Leidenschaften freye, Liebe giebt: so ist es die, welche im Innersten des Herzens versteckt liegt, und die wir selbst nicht kennen.
Ha vagyon tiszta, minden más passziótól ment szerelem, úgy az bizonyosan az, melly rejtve fekszik a’ szív’ mélyében, és a’ mellyet magunk sem ismerünk.

68. Il n’y a point de déguisement qui puisse longtemps cacher l’amour où il est, ni le feindre oû il n’est pas.
Es giebt keine Verstellung, welche die Liebe da wo sie ist, lange verbergen, oder sie heucheln könnte, da wo sie nicht ist.
Nincs tettetés, melly sok ideig titkoljon szerelmet a’ hol van, és a’ melly sok ideig színlje, a’ hol nincs.

69. Il n’y a guére de gens qui ne soient honteux de s’être aimés quand ils ne s’aiment plus.
Es giebt wenig Leute, die sich nicht schämten, einander geliebt zu haben, wenn sie einander nicht mehr lieben.
Kevesen vannak, a’ kik ne pirúlnának hogy egymást szerették, mikor többé nem szeretik.

70. Il faut demeurer d’accord, à l’honneur de la vertu, que les plus grands malheurs des hommes sont ceux où ils tombent par leurs crimes.
(Schulz a’ maga fordításában ezt a’ szakaszt elhagyta, és helyette maga csinált eggyet.)
A’ virtus’ dicsőségére kéntelenek vagyunk megvallani, hogy az embereknek azok a’ legnagyobb szerencsétlenségeik, a’ mellyekbe tulajdon vétkek által estenek.

71. Si on juge de l’amour par la plupart de ses effets, il ressemble plus à la haine qu’à l’amitié.
Schliesst man auf die Liebe nach den meisten ihrer Wirkungen, so hat sie mehr vom Hasse, als von der Freundschaft.
Ha a’ szerelmet legtöbbszöri míveinél fogva akarjuk megítélni, kéntelenek vagyunk azt mondani, hogy inkább hasonlít gyűlölséghez, mint barátsághoz.

72. On peut trouver des femmes qui n’ont jamais eu de galanterie; mais il est rare d’en trouver qui n’en aient jamais eu qu’ume.
Man mag Weiber finden, die nie Liebschaften gehabt haben; aber selten eine, die nur Eine gehabt hätte.
Nem mondhatni, hogy nincs asszony, a’ kinek soha nem volt alattomos szerelme: de ritka felől mondhatni-el, hogy csak eggy volt.

73. Il n’y a que d’une sorte d’amour, mais il y en a mille différentes copies.
Es giebt nur Ein Original von der Liebe, aber tausend verschiedene Kopieen.
A’ szerelemnek csak eggy az originálja. Copiája ezer van, ’s mindeggyike külömböző.

74. L’amour, aussi bien que le feu, ne peut subsister sans un mouvement continuel, et il cesse de vivre dès qu’il cesse d’espérer ou de craindre.
Die Liebe kann, wie das Feuer, nicht ohne ewiges Anfachen bestehen, und sie stirbt, sobald sie zu fürchten oder zu hoffen aufhört.
A’ szerelem, valamint a’ tűz, nem tarthat szűnetlen gerjesztés nélkűl, ’s elalszik, mihelytt nincs mit remélnie vagy féltenie.

75. Il en est du véritable amour comme de l’apparition des esprits: tout le monde en parle, mais peu de gens en ont vu.
Mit der wahren Liebe ist es wie mit Gespensterscheinungen: alle Welt weiss davon zu erzühlen, aber wenig Leute haben sie gesehen.
Az igaz szerelem’ dolga ollyan mint a’ kísérteteké: minden ember pengeti róla a’ nyelvét, ’s kevés van, a’ ki látta.

76. L’amour prête son nom à un nombre infini de commerces qu’on lui attribue, et où il n’a non plus de part que le doge à ce qui se fait à Venise.
Die Liebe borgt ihren Namen einer unendlichen Menge von Verhältnissen, an denen sie nicht mehr Theil hat, als der Doge an dem, was zu Venedig beschlossen wird.
A’ szerelem számtalan szövetkezéseknek kölcsönözi nevét, mellyekben csak annyi a’ része, mint a’ Szultánnak a’ Díván’ végzéseiben.

77. L’amour de la justice n’est, en la plupart des hommes, que la crainte de souffrir l’injustice.
Gerechtigkeitsliebe ist bey den meisten Menschen Besorgniss, Ungerechtigkeiten zu leiden.
Az igazság’ szeretete a’ legtöbb emberben csak attól való tartalék, hogy maga talál szenvedni igazságtalanságot.

78. Le silence est le parti le plus sûr pour celui qui se défie de soi-même.
Schweigen ist der sicherste Weg für den, der sich auf sich selbst nicht verlassen zu können glaubt.
A’ ki magához nem bízik, nem bánhat okosabban, mint ha hallgat.

79. Ce qui nous rend si changeans dans nos amitiés, c’est qu’il est difficile de connoître les qualités de l’ame, et facile de connoître celles de l’esprit.
Was uns in unsern Freundschaften so veränderlich macht, ist der Umstand, dass es schwer hält, die Vorzüge der Seele, und dass es leicht ist, die Vorzüge des Verstandes kennen zu lernen.
Az, hogy illy változók vagyunk barátságainkban, onnan jő, mert nehéz kiismerni a’ lélek’ tulajdonságait, az elmééit könnyű.

80. Nous ne pouvons rien aimer que par rapport à nous, et nous ne faisons que suivre notre goût et notre plaisir quand nous préférons nos amis à nous-mêmes; c’est néanmoins par cette préférence seule que l’amitié peut être vraie et parfaite.
Wir lieben alles nur in Bezug auf uns; nur unserem Geschmack und Vergnügungen folgen wir, wenn wir unsre Freunde uns selbst vorziehen; und doch kann nur durch diesen Vorzug Freundschaft wahr und vollkommen werden.
Az ember magára nézve szeret mindent a’ mit szeret, ’s magát nézi, saját örömét keresi még akkor is, midőn barátjait elébe tészi magának. És még is a’ barátság csak az efféle áldozatok által lesz igazi szép barátság.

81. La réconciliation avec nos ennemis n’est qu’un désir de rendre notre condition meilleure, une lassitude de la guerre, et une crainte de quelque mauvais évènement.
Aussöhnung mit unsern Freunden ist nichts, als Verlangen, unsre Stimmung behäglicher zu machen, ist Ueberdruss des Krieges, und Besorgniss vor etwanigen schlimmen Folgen.
Midőn barátinkkal megbékélünk, egyedűl arra törekedünk, hogy állapotunkat jobbá tehessük. Belé úntunk a’ harczba, ’s attól tartunk, hogy végre még valami kedvetlen dolog talál érni.

82. Quand nous sommes las d’aimer, nous sommes bien-aises qu’on nous devienne infidéle, pour nous dégager de notre fidélité.
Wenn wir zu lieben überdrüssig sind, ist es uns recht, wenn man uns untreu wird, um von unsrer Treue losgesprochen zu seyn.
Mikor megúntunk szeretni, kedvesen vesszük, ha erántunk hűségtelenekké lesznek. Így szép szerrel szabadúlunk-meg a’ béklyó’ hordásától.

83. Il est plus honteux de se défier de ses amis que d’en être trompé.
Man sollte sich mehr schämen, gegen seine Freunde misstrauisch, als von ihnen betrogen, zu seyn.
Rútabb gyanakodni barátink ellen mint általok megcsalattatni.

84. Nous persuadons souvent d’aimer les gens plus puissans que nous, et néanmoins c’est l’intérêt seul qui produit notre amitié; nous ne nous donnons pas à eux pour le bien que nous leur voulons faire, mais pour celui que nous en voulons recevoir.
Oft überreden wir uns, dass wir Leute lieben, die mächtiger sind, als wir, und doch ist es bloss Eigennutz, der bey unserer Freundschaft zum Grunde liegt. Wir hangen nicht an ihnen, weil wir etwas für sie thun wollen, sondern weil sie etwas für uns thun sollen.
Sokszor elhitetjük magunkkal, hogy szeretjük a’ kik nagyobbak nálunknál. Pedig ez a’ mi szeretetünk nem egyéb, hanem haszonlesés. Nem azért tapadtunk beléjek hogy ők vegyék nekünk hasznunkat, hanem hogy mi vegyük nekik.

85. Notre défiance justifie la tromperie d’autrui.
Unser Misstrauen rechtfertigt den Betrug Andrer.
Bízatlanságunk igazolja a’ mások’ csalárd voltokat.

86. Comment prétendons-nous qu’un autre garde notre secret, si nous ne pouvons le garder nous-mêmes?
Wie willst du, dass ein Anderer dein Geheimniss verschweigen soll, wenn du es selbst nicht kannst?
Hogyan kívánhatjuk, hogy más ki ne beszéllje titkunkat, ha magunk nem hallgathatjuk-el?

87. L’amour-propre nons augmente ou nous diminue les bonnes qualités de nos amis à proportion de la satisfaction que nous avons d’eux ; et nous jugeons de leur mérite par la manière dont ils vivent avec nous.
Die Eigenliebe vergrössert oder verkleinert die Vorzüge unsrer Freunde nach Verhältniss unsrer Zufriedenheit mit ihnen, und wir berechnen ihre Verdienste nach ihren Benehmen gegen uns.
Az önnszeretet a’ szerint nagyítja vagy fogyasztja barátink’ jó tulajdonságaikat, a’ mint velek inkább vagy kevesebbé megelégedve vagyunk, ’s a’ szerint becsűljük érdemeiket, a’ hogy’ velünk bánnak.

88. Tout le monde se plaint de sa mémoire, et personne ne se plaint de son jugement.
Alle Welt beklagt sich, über schwaches Gedächtniss, und kein Mensch über schwachen Verstand.
Kiki hallatja azt a’ panaszt, hogy emlékezete gyenge: nem azt senki, hogy gyenge az értelme.

89. Il n’y en a point qui pressent tant les autres que les paresseux, lorsqu’ils ont satisfait à leur paresse, ils veulent paroître diligens.
Niemand treibt andere so drückend, als der Verdrossene, wenn er aus seiner Verdrossenheit erwacht ist, um thätig zu scheinen.
Senki sem unszol mást annyira szorgalomra mint a’ rest mikor belé únt a’ resteskedésbe ’s munkásnak akar látszani.

90. La plus grande ambition n’en a pas la moindre apparence lorsqu’elle se rencontre dans une impossibilité absolue d’arriver où elle aspire.
Die höchste Ehrsucht hat nicht den entferntesten Schein derselben, wenn sie die unbedingte Unmöglichkeit vor sich findet, ihre Entwürfe durchzusetzen.
A’ legdühödtebb nagyra-vágyás is épen nem látszik nagyra-vágyásnak, mikor győzhetetlen akadályok köztt van, elérni oda, a’ hová igyekezett.

91. Détromper un homme préoccupé de son mérite, c’est lui rendre un aussi mauvais office que celui que l’on rendit à ce fou d’Athènes qui croyoit que tous les vaisseaux qui arrivoient dans le port étoient à lui.
Einem seine Selbstzufriedenheit nehmen, heisst ihm denselben schlechten Dienst leisten, den man jenem Narren zu Athen leistete, der alle Schiffe, die im Hafen ankamen, für seine hielt.
Tükröt*
Tűkröt
tartván annak elébe, a’ki önnmagába felette szerelmes, néki épen olly kelletlen szolgálatot nyújtnuk, mint midőn eggy valaki azt az Athénai őrűltet hozta volt eszére, a’ ki azt hitte, hogy minden hajó, melly a’ Piréeusban kiköt, övé.

92. Les vieillards aiment à donner de bons préceptes, pour se consoler de n’être plus en êtat de donner de mauvais exemples.
Alte Leute mögen gern gute Lehren geben, uns sich zu trösten, dass sie nicht mehr im Stande sind, böse Beyspiele zu geben.
Az öregek örömest osztogatják a’ jó tanácsokat; sajnálják, hogy többé nem adhatnak rossz példát.

93. Les grands noms abaissent, au lieu d’élever, ceux qui ne les savent pas soutenir.
Grosse geerbte Namen drücken, wenn man sie nicht aufrecht erhalten kann, statt zu erheben, nieder.
A’ reánk szállt csillogó nevek, ha azokhoz képest nem élhetünk, a’ helyett hogy emelnének, földig nyomnak bennünket.

94. La marque d’un mérite extraordinaire est de voir que ceux qui l’envient le plus sont contraints de le louer.
Ein Beweis von ausserordentlichen Verdiensten ist dies: wenn die giftigsten Neider derselben gezwungen sind, ihre Lobredner zu werden.
Szer felett való érdemnek jele, ha legmérgesebb irígyeink kéntelenek magasztalóink lenni.

95. C’est une preuve de peu d’amitié, de ne s’appercevoir pas du refroidissement de celle de nos amis.
Es zeigt von lauer Freundschaft, wenn wir nicht bemerken, dass unsre Freunde lau werden.
Kevés barátságról mutat bennünk mások eránt észre nem venni hogy mások hülnek erántunk.

96. On s’est trompé lorsqu’on a cru que l’esprit et le jugement étoient deux choses différentes: le jugement n’est que la grandeur de la lumière de l’esprit; cette lumière pénetre le fond des choses; elle y remarque tout ce qu’il faut remarquer, et apperçoit celles qui semblent imperceptibles. Ainsi il faut demeurer d’accord que c’est l’étendue de la lumière de l’esprit qui produit tous les effets qu’on attribue au jugement.
Man irrt, wenn man glaubt, dass Verstand und Beurtheilungskraft zwey verschiedene Dinge sind. Letztere ist nichts als Scharfblick des erstern. Dieser Scharfblick dringt auf den Grund jeder Sache, bemerkt, was bemerkt werden muss, und erforscht, was sich nicht entdecken will. So muss man eingestehen, dass der höhere Grad von Scharfblick des Verstandes alle Wirkungen hervorbringt, die man der Beurtheilungskraft zuschreibt.
Csalatkoznak a’ kik azt hiszik, hogy az elmésség és az értelem két külömböző dolog. Ez csak élesen-látása amannak. Ez az élesen-látás béhat minden dolog’ velejére, megsejti a’ mi sejteni való, ’s felkapja a’ mi rejtve akara maradni. E’ szerint meg kell vallanunk, hogy az mind az elme’ tisztán-látásának míve, a’ mit az értelem’ mívének veszünk.

97. Chacun dit du bien de son cœur, et personne n’en ose dire de son esprit.
Jedermann spricht gut von seinem Herzen, niemand wagt ein gleiches von seinem Verstande.
Kiki dicséri szíve’ jóságát. Elméje’ jóságáról minden hallgat.

98. La politesse de l’esprit consiste à penser des choses honnêtes et délicates.
Feinheit des Verstandes besteht darin, dass man reine und zarte Sachen denkt.
A’ széplelkűség abban áll, hogy az ember illendőséggel eggyező ’s kellemes képeknek adjon szállást lelkében.

99. La galanterie de l’esprit est de dire des choses flatteuses d’une manière agréable.
Galanterie des Verstandes darin, schmeichelhafte Dinge gefällig eingekleidet zu sagen.
Az elmésség’ galanteriája abban áll, hogy kedves dolgokat kedves móddal tudjunk mondani.

100. Il arrive souvent que des choses se présentent plus achevées à notre esprit, qu’il ne les pourroit faire avec beaucoup d’art.
Oft stellen sich Dinge dem Verstande in so vollendeter Gestalt dar, als er sie durch grosse Kunst nicht hätte hervorbringen können.
A’ dolgok sokszor olly elvégzett alakban kelnek a’ lélek’ elébe, a’ hogy’ az őket a’ legnagyobb mesterkedéssel sem tudta volna maga elébe terjeszteni.

101. L’esprit est toujours la dupe du cœur.
Immer hat das Herz den Verstand zum Besten.
A’ szív mindég csínyt ejt az eszen.

102. Tous ceux qui connoissent leur esprit ne connoissent pas leur cœur.
Wer seinen Verstand kennt, kennt nicht immer sein Herz.
Nem következik, hogy a’ ki ismeri az eszét, szívét is ismeri.

103. Les hommes et les affaires ont leur point de perspective. Il y en a qu’il faut voir de près pour en bien juger, et d’autres dont on ne juge jamais si bien que quand on en est éloigné.
Menschen und Begebenheiten haben ihren eignen Gesichtspunkt. Es giebt einige, die man in der Nähe sehen muss, um sie zu beurtheilen, und andre, die man nie richtiger beurtheilt, als wenn man sie aus der Ferne sieht.
Tulajdon néző-pontja van mind az embernek, mind a’ dolgoknak; némellyiket közelről kell szemlélni hogy rólok helyesen ítélhessünk, némellyíkről akkor ítélünk igazán, ha távolról látjuk.

104. Celui-là n’est pas raisonnable à qui le hasard fait trouver la raison, mais celui qui la connoît, qui la discerne, et qui la gote.
Nicht der ist vernünftig, der durch Zufall nach Vernunft handelt, sondern der sie kennt, sie wählt, in ihr lebt.
Nem az az eszes ember, a’ ki vaktában tész’ eszes tettet, hanem a’ ki tudja mit kíván az ész, a’ ki szabadján választja azt, ’s benne él, hal.

105. Pour bien savoir les choses, il en faut savoir le détail ; et comme il est presque infini, nos connoissances sont toujours superficielles et imparfaites.
Um ein Ding ganz zu kennen, muss man es seinen kleinsten Theilen nach kennen; und da diese zahllos sind, so müssen unsre Kenntnisse beständig oberflächlich und unvollständig seyn.
Hogy a’ dolgokat igazán ismerjük, arra az kívántatik, hogy legkissebb részeikben ismerjük; ’s minthogy ezek a’ részek felette sokak, isméretünknek mindég tökélletlennek kell maradni.

106. C’est une espèce de coquetterie de faire remarquer qu’on n’en fait jamais.
Es ist eine Art von Koketterie, merken zu lassen, dass man keine habe.
Eggy’ neme a’ koketteríenek, éreztetni, hogy bennünk nincs koketteríe.

107. L’esprit ne sauroit jouer long-temps le personnage du cœur.
Der Verstand kann nicht lange die Rolle des Herzens spielen.
Az elme nem játszhatja sokáig a’ szív’ rollját.

108. La jeunesse change ses goûts par l’ardeur du sang, et la vieillesse conserve les siens par l’accoutumance.
Die Jugend wechselt in ihrem Geschmack nach dem Drange des Bluts, und das Alter behält den seinen aus Gewohnheit.
Az ifjú ember változtatja hajlandóságait, mert vére hév: az öreg ember megmarad a’ magáéi mellett, mert megszokta őket.

109. On ne donne rien si libéralement que ses conseils.
Mit nichts ist man freygebiger, als mit Rath.
Semmit sem osztogatunk szívesebben mint tanácsot.

110. Plus on aime une maîtresse, et plus on est près de la hair.
Je feuriger man sein Mädchen liebt, desto fertiger ist man, sie zu hassen.
Minél forróbban szereted Kedvesedet, annál közelébb jársz azon ponthoz, hogy gyűlőld.

111. Les défauts de l’esprit augmentent en vieillissant, comme ceux du visage.
Die Fehler des Verstandes vermehren sich mit dem Alter, wie die Fehler der Blidung.
Az elme’ hijánosságai azon szerint nőnek esztendeinkkel, mint az ábrázatéi.

112. Il y a de bons mariages, mais il n’y en a point de délicieux.
Es giebt gute Ehen, aber keine köstliche.
Jó házasság van: nincs gyönyörűséges.

113. On ne se peut consoler d’être trompé par ses ennemis et trahi par ses amis, et l’on est souvent satisfait de l’être par soi-même.
Man ist untröstlich, von seinen Feinden betrogen und von seinen Freunden getäuscht zu seyn, und lässt es sich oft gefallen, wenn man es durch sich selbst ist.
Nem lelünk vígasztalást midőn barátjaink megcsaltanak, ’s ellenségeink csínyt ejtettek rajtunk: azon pedig, ha önmagunk csalhattuk-meg magunkat, gyakorta még örvendünk.

114. Il est aussi facile de se tromper soi-même sans s’en appercevoir, qu’il est difficile de tromper les autres sans qu’ils s’en apperçoivent.
Sich selbst zu betrügen, ohne es zu merken, ist so leicht, als es schwer ist, Andre zu betrügen, ohne dass sie es merken.
Szint olly könnyű magunknak megcsalni önn-magunkat, a’ nélkűl hogy megsejtenénk, mint a’ melly nehéz másokat megcsalnunk, hogy ők meg ne sejtsék.

115. Rien n’est moins sincère que la manière de demander et de donner des conseils. Celui qui en demande paroît avoir une déférence respectueuse pour les sentimens de son ami, bien qu’il ne pense qu’à lui faire approuver les siens et à le rendre garant de sa conduite ; et celui qui conseille paye la confiance qu’on lui témoigne d’un zèle ardent et désintéressé, quoiqu’il ne cherche le plus souvent, dans les conseils qu’il donne, que son propre intérêt ou sa gloire.
Nichts ist so wenig aufrichtig gemeynt, als Bitte um Rath und Mittheilung von Rath. Wer darum bittet, scheint seinem Freunde achtungsvolle Aufnahme seiner Meynung zu gewähren, während er seine eigene ihm anschaulich und ihn zum Bürgen seines Benehmens zu machen denkt; wer ihn mittheilt, bezahlt das Vertrauen, das man ihm bezeigt, mit thätiger uneigennütziger Theilnahme, ob er gleich oft in dem Rathe, den er giebt, seinen eignen Vortheil oder seinen Stolz sucht.
Eggy eggy hamisbb bánás nincsen, mint a’ tanácskérés és a’ tanácsadás. A’ ki kéri, azt látszik mutatni, hogy tekintettel van barátja’ ítélete eránt; holott őtet csak arra szorítja, hogy javallja szándékát, ’s légyen kezesévé cselekedetének. Ellenben a’ ki tanácsot nyújt, buzgó ’s maga hasznát nem néző szívességgel látszik fizetni akarni a’ benne vetett bízodalmat; pedig inkábbára mindég a’ maga hasznát vagy dicsőségét keresi a’ nyújtott tanácsban.

116. La plus subtile de toutes les finesses est de savoir bien feindre de tomber dans les piéges qu’on nous tend ; et l’on n’est jamais si aisément trompé que quand on songe à tromper les autres.
Die feinste List ist die, in die gelegte Falle sich unverdüchtig gefangen geben zu können; und nie ist es leichter, uns zu betrügen, als wenn wir beschäftigt sind, Andre zu betrügen.
Nincs messzebb vitt ravaszság, mint magunkat a’ kitett kelepczében észrevehetetlenűl megfogatni hagynunk; ’s soha sem járunk közelébb a’ csalattatáshoz, mint midőn mást akarunk reászedni.

117. L’intention de ne jamais tromper nous expose à être souvent trompés.
Der Vorsatz, nie zu betrügen, setzt uns in Gefahr, oft betrogen zu werden.
Az a’ szép feltétel, hogy mást soha meg nem csalunk, azon szerencsétlenségnek tesz-ki bennünket, hogy sokszor megcsalattassunk.

118. Nous sommes si accoutumés à nous déguiser aux autres, qu’à la fin nous nous déguisons à nous-mêmes.
Wir sind es so gewohnt, uns gegen Andre zu verstellen, dass wir uns am Ende gegen uns selbst verstellen.
Annyira megszoktuk a’ tettetést mások eránt, hogy végre magunk eránt is álorczába öltözünk.

119. On fait plus souvent des trahisons par foiblesse que par un dessein formé de trahir.
Man begeht öfter aus Schwachheit, als aus Vorsatz, einen Verrath.
Többször csal az ember erőtlenségből mint akarva.

120. On fait souvent du bien pour pouvoir impunêment faire du mal.
Nicht selten thut man Gutes, um ungestraft Böses thun zu können.
Az ember sokszor jót tesz, hogy azután büntetlen’ tehessen rosszat.

121. Si nous résistons à nos passions, c’est plus par leur foiblesse que par notre force.
Wenn du deinen Leidenschaften nicht erliegst, so dank’ es mehr ihrer Schwäche, als deiner Stärke.
Ha megesik, hogy erőt vettünk indúlatainkon, köszönjük azt inkább az azok’ gyenge voltoknak, mint a’ magunk’ erőnknek.

122. On n’auroit guére de plaisir si l’on ne se flattoit jamais.
Man würde nie Freude haben, wenn man sich nie schmeichelte.
Kevés öröme volna az embernek, ha magának nem hízelkedhetnék.

123. Les plus habiles affectent toute leur vie de blâmer les finesses, pour s’en servir en quelque grande occasion et pour quelque grand intérêt.
Die Ausgelerntesten geben sich immerfort für Feinde der List aus, um durch sie irgend eine grosse That oder einen wichtigen Plan auszuführen.
A’ legfortélyosbb emberek mindég a’ fortély ellen csevegnek. Valamelly nagy alkalmatossággal, valamelly nagy czélra magok akarnak fortéllyal élni.

124. L’usage ordinaire de la finesse est la marque d’un petit esprit ; et il arrive presque toujours que celui qui s’en sert pour se couvrir en un endroit se découvre en un autre.
Immer listig seyn, deutet auf einen kleinlichen Geist, und fast beständig geschieht es, dass der, der sich dadurch auf der einen Seite deckt, auf der andern eine Blösse giebt.
A’ ki mindég fortéllyal él, azt mutatja, hogy szűk értelemmel bír; ’s úgy tapasztalni, hogy a’ ki így az eggyik lyukat akarja köpenyegével eltakarni, a’ másikat fedi-fel.

125. Les finesses et les trahisons ne viennent que de manque d’habileté.
List und Verrath entstehen aus Mangel an umfassender Klugheit.
Ravaszkodás ’s hitszegés kis lélek’ jele.

126. Le vrai moyen d’être trompé, c’est de se croire plus fin que les autres.
Der wahre Weg, betrogen zu werden, ist, sich für klüger zu halten, als Andre.
Nincs igazbb út arra, hogy megcsalatassunk, mint magunkat okosabbaknak hinni másoknál.

127. Le premier mouvement de joie que nous avons du bonheur de nos amis ne vient pas toujours de la bonté de notre naturel, ni de l’amitié que nous avons pour eux ; c’est le plus souvent un effet de l’amour-propre, qui nous flatte de l’espérance d’être heureux à notre tour, ou de retirer quelque utilité de leur bonne fortune.
(Rochefoucauldnak itt eggy más Gnómája áll mind a’ franczia Originálban, mind a’ Schulz’ német fordításában. Lehetetlen volt érthetővé tenni, ’s elhagytam.)
Barátink’ szerencséjén támadt örömünknek első mozdúlatja nem mindég jele szívünk’ jóságának és barátink’ igaz szeretetének. Sok ízben az csak az önnszeretet’ míve, melly nekünk azzal a’ reménnyel hízelkedik, hogy valaha mi is szerencsések leszünk, vagy azzal bíztat, hogy ennek az ő szerencséjeknek reánk is hárámlik valamelly haszna.

128. Il souffit quelquefois d’être grossier pour n’être pas trompé par un habile homme.
Oft ist es genug, roh zu seyn, um nicht von einem Abgefeimten betrogen zu werden.
Sokszor elég, otrombának lenni, hogy az ember a’ legpróbáltabb csalfa’ kezei közzűl is kisikamljon.

129. La foiblesse est le seul défaut qu’on ne sauroit corriger.
Schwachheit ist der einzige Fehler, der nicht zu verbessern steht.
Az erőtlenség az az eggy fogyatkozás, mellyen a’ javítás nem fog.

130. Le moindre défaut des femmes qui se sont abandonnées à faire l’amour, c’est de faire l’amour.
Der kleinste Fehler der galanten Weiber ist, dass sie galant sind.
Legkissebb hibája a’ szerelmet-tartó asszonyoknak a’ szerelmet-tartás.

131. Il est plus aisé d’être sage pour les autres que de l’être pour soi-même.
Es ist weit leichter für Andre, als für sich weise zu seyn.
Könnyebb más’ számára lennünk eszeseknek, mint a’ magunkéra.

132. Les seules bonnes copies sont celles qui nous font voir le ridicule des méchans originaux.
Die einzigen guten Kopien sind die, welche das Lächrliche erbärmlicher Originale ins Licht setzen.
Egyedűl azok a’ copiák jó copiák, mellyek érezhetőleg látatják a’ nyomorúlt originálok’ nevetségességeit.

133. On n’est jamais si ridicule par les qualités que l’on a que par celles que l’on affecte d’avoir.
Nie macht man sich durch die Eigenheiten, die man hat, so lächerlich, als durch die, welche man gern haben möchte.
Az embert soha nem teszik azok a’ különösségek, a’ mellyekkel bír, olly nevetségessé, mint a’ mellyekkel bírni szeretne.

134. On est quelquefois aussi différent de soi-même que des autres.
Man ist oft mit sich selbst so sehr in Widerspruch, als mit Andern.
Az ember sok esetekben hasonlatlanabb magához mint akárkihez egyébhez.

135. Il y a des gens qui n’auroient jamais été amoureux s’ils n’avoient jamais entendu parler de l’amour.
Es giebt Leute, die nie verliebt geworden wären, wenn sie nie von der Liebe hätten sprechen hören.
Némelly embernek eszébe sem jutna hogy szeressen, ha nem hallotta volna hogy más szeret.

136. On parle peu quand la vanité ne fait pas parler.
Man redet wenig, wenn die Eitelkeit uns nicht reden macht.
Keveset beszéll az ember, ha a’ hiúság nem beszéllteti.

137. On aime mieux dire du mal de soi-même que de n’en point parler.
Lieber sagt man Böses von sich, als gar nichts.
Az ember kész rosszat is mondani magáról, csak magát emlegethesse.

138. Une des choses qui fait que l’on trouve si peu de gens qui paroissent raisonnables et agréables dans la conversation, c’est qu’il n’y a presque personne qui ne pense plutôt à ce qu’il veut dire, qu’à répondre précisément à ce qu’on lui dit. Les plus habiles et les plus complaisans se contentent de montrer seulement une mine attentive, en même temps que l’on voit dans leurs yeux et dans leur esprit un égarement pour ce qu’on leur dit, et une précipitation pour retourner à ce qu’ils veulent dire; au lieu de considérer que c’est un mauvais moyen de plaire aux autres, ou de les persuader, que de chercher si fort à se plaire à soi-même, et que bien écouter et bien répondre est une des plus grandes perfections qu’on puisse avoir dans la conversation.
Eine von den Ursachen, warum man bey Konversationen so wenig verständige und unterhaltende Leute findet, ist die, dass man fast immer mehr auf das zu denken pflegt, was man treffend antworten will. Die Feinsten und Gefälligsten begnügen sich, die Miene der Aufmerksamkeit zu machen, während man in ihrem Aug’ und Geiste Entfernung von dem, was man sagt, und plötzlichen Rückfall auf das bemerkt, was sie sagen wollen. Man vergisst, dass es kein glückliches Mittel ist, Andern zu gefallen und sie zu gewinnen, wenn man sich selbst so eifrig zu gefallen sucht, und dass die Kunst, gut zuzuhören und gut zu antworten, die allerhöchste ist, die man bey der Konversation zeigen kann.
Eggyik oka annak, hogy a’ társaságokban olly kevés az eszes és magát kedveltetni-tudó ember, az, hogy kiki inkább azon töri fejét, hogy mit mondjon, mint hogy illőleg mit feleljen. A’ kiknek legtöbb módjok van, megelégszenek vele, ha ott űlnek figyelmezni-látszó képpel, holott ki lehet látni szemeken, hogy elméjek távol kalandoz, ’s magokat elfelejtve, minden nyomon oda esnek-vissza, a’ mit mondani akartak volt. Nem látják, hogy épen nem szerencsés eszköz az a’ másoknak-tetszésre és a’ mások’ megnyerésére, midőn olly felette nyugtalanúl igyekszünk önmagunknak tetszeni; ’s hogy jól tudni figyelmezni ’s jól tudni felelni, eggyike a’ legelső tökélletességeknek, mellyek által a’ társaságokban magunkra fényt vonhatunk.

139. Un homme d’esprit seroit souvent bien embarrassé dans la compagnie des sots.
Ein Mann von Verstand müsste oft sehr verlegen seyn unter Leuten von keinem.
Az eszes ember sokszor el fogna azok köztt akadni, a’ kik nem azok.

140. Nous nous vantons souvent de ne nous point ennuyer; nous sommes si glorieux que nous ne voulons pas nous trouver de mauvaise compagnie.
Oft rühmen wir uns, keine lange Weile zu haben, und wir sind so stolz, dass wir uns in keiner einschläfernden Gesellschaft befinden wollen.
Gyakorta, magunknak-tetszve, azt mondjuk, hogy nem únatkozunk-meg magunkban, ’s büszkébbek vagyunk mint hogy megvallani akarhatnánk, hogy gyáva társaságban vagyunk.

141. Comme c’est le caractère des grands esprits de faire entendre en peu de paroles beaucoup de choses, les petits esprits, au contraire, ont le don de beaucoup parler et de ne rien dire.
Wie es der Charakter grosser Geister ist, viel Sinn in wenig Worte zu legen, so ist es die Gabe kleiner, viel zu sprechen und nichts zu sagen.
Valamint a’ jó fejnek tulajdona, hogy kevés szóval sokat mond: úgy viszont tulajdona a’ rossznak, hogy sokat cseveg ’s nem mond semmit.

142. C’est plutôt par l’estime de nos propres sentimens que nous exagérons les bonnes qualités des autres, que par l’estime de leur mérite; et nous voulons nous attirer des louanges lorsqu’il semble que nous leur en donnons.
Mehr aus Achtung für unsre Beurtheilungskraft, vergrössern wir die Vorzüge Anderer, als aus Achtung für ihre Verdienste, und wir wollen Lobsprüche für uns, während wir sie ihnen zu geben scheinen.
Inkább tulajdon ítéletünknek, mint az idegen érdemnek becsűlése cselekszi, hogy tisztelettel szóllunk a’ mások’ dicséretes tulajdonsága felől; ’s önn-magunknak vadászunk dicséretet, midőn úgy tetszik, hogy azt mi adunk másoknak.

143. On n’aime point à louer, et on loue jamais personne sans intérêt. La louange est une flatterie habile, cachée, et délicate, qui satisfait différemment celui qui la donne et celui qui la reçoit: l’un la prend comme une récompense de son mérite; l’autre la donne pour faire remarquer son équité et son discernement.
Man lobt ungern und man lobt nie jemand ohne Eigennutz. Lob ist eine listige, versteckte, feine Schmeicheley, die anders dem sanft thut, der sie macht, anders dem, dem sie gilt. Dieser nimmt sie als Preis seiner Verdienste an, und jener giebt sie, um seine Billigkeit und Beurtheilungskraft ins Licht zu setzen.
Az ember nem örömest dicsér, ’s nem dicsér semmit önnön haszna nélkűl. A’ dicséret ravasz, alattomos ’s szépnemű hízelkedés, melly kétféleképpen csiklándja azt a’ ki adja, és azt a’ kinek adatik. Eggyike úgy veszi, mint érdemeinek tartozó bérét, másika úgy adja, mint azt a’ módot, melly az ő lelke’ egyenességét ’s ítélete’ igazságos voltát éreztetheti másokkal.

144. Nous choisissons souvent des louanges empoisonées, qui font voir par contre-coup, en ceux que nous louons, des défauts que nous n’osons découvrir d’une autre sorte.
Wir wählen oft heimtückische Lobsprüche, die durch einen Gegenstoss an denen, die wir loben, die Fehler hervorspringen lassen, die wir auf keine andere Art bemerkbar zu machen wagen.
Az ember néha mérgezett magasztalásokat választ, mellyek a’ magok’ ellendöfések által a’ magasztalt személyeken olly fogyatkozásokat szemléletnek, mellyeket nem vala bátorságunk más úton kimutatni.

145. On ne loue d’ordinaire que pour être loué.
Gewöhnlich lobt man, um gelobt zu werden.
Közönségesen csak azért dicsérünk, hogy minket is dicsérjenek.

146. Peu de gens sont assez sages pour préférer le blâme qui leur est utile à la louange qui les trahit.
Wenig Menschen sind weise genug, nützlichen Tadel täuschendem Lobe vorzuziehen.
Kevés ember bír elég ésszel, elébe tenni a’ hasznos gáncsot az ártalmas dicséretnek.

147. Il y a des reproches qui louent, et des louanges qui médisent.
Es giebt Vorwürfe, die Lob, und Lobsprüche, die Afterreden sind.
Van gáncs, a’ melly magasztalás: van dicséret, a’ melly gyalázat.

148. Le refus de la louange est un désir d’être loué deux fois.
Lobsprüche ablehnen heisst: zweymal gelobt werden wollen.
Nem fogadni-el a’ dicséretet, sokszor csak annyi, mint azt akarni, hogy kétszer dicsérjenek.

149. Le désir de mériter les louanges qu’on nous donne fortifie notre vertu ; et celles qu’on donne à l’esprit, à la valeur, et à la beauté, contribuent à les augmenter.
Verlangen, die Lobsprüche, die man uns macht, zu verdienen, befestiget unsre Tugend; und die man dem Verstande, dem Muthe und der Schönheit giebt, helfen sie mit erhöhen.
Az a’ vágyás, melly meg akarja érdemleni a’ nyújtott dicséretet, lelkünknek új erőt ád a’ virtusra; elmésségünk’, vitéz voltunk’, szépségünk’ magasztalásai pedig gyarapítják azokat.

150. Il est plus difficile de s’empêcher d’être gouverné que de gouverner les autres.
Es ist weit schwerer, sich von Andern nicht beherrschen lassen, als Andere zu beherrschen.
Nehezebb az embernek magát kormányozni nem hagyni mint másokat kormányozni.

151. Si nous ne nous flattions point nous-mêmes, la flatterie des autres ne nous pourroit nuire.
Wenn wir uns selbst nicht schmeichelten, könnte uns die Schmeicheley Anderer nicht schaden.
Ha magunk nem hízelkednénk magunknak, a’ mások’ hízelkedése nékünk nem tenne kárt.

152. La nature fait le mérite, et la fortune le met en œuvre.
Die Natur schafft das Verdienst, das Glück hebt es heraus.
Érdemet a’ természet ád: a’ szerencse csak fénybe hozza.

153. La fortune nous corrige de plusieurs défauts que la raison ne sauroit corriger.
Das Glück verbessert manche Fehler an uns, welche die Vernunft nicht verbessern könnte.
A’ történet sok fogyatkozásinktól megment, mellyektől az ész meg nem tudott menteni.

154. Il y a des gens dégoûtans avec du mérite, et d’autres qui plaisent avec des défauts.
Es giebt Leute von Verdiensten, die widrig sind, und andre, die bey ihren Fehlern gefallen.
Némelly ember minden tökélletességei mellett szenvedhetetlen: más némelly minden hibáji mellett kedves.

155. Il y a des gens dont tout le mérite consiste à dire et à faire des sottises utilement, et qui gâteroient tout s’ils changeoient de conduite.
Es giebt Leute, deren ganzes Verdienst darin besteht, alberne Dinge mit Nutzen zu thun und zu sagen, und die alles verderben würden, wenn sie ihr Benehmen änderten.
Vannak, kiknek minden érdemek abban áll, hogy a’ legsületlenebb szót ’s tettet is haszonnal tudják mondani ’s tenni, és a’ kik mindent fonákúl tennének, ha módjokat megváltoztatnák.

156. La gloire des grands hommes se doit toujours mesurer aux moyens dont ils se sont servis pour l’acquérir.
Der Ruhm grosser Männer muss beständig nach den Mitteln abgemessen werden, wodurch sie ihn errangen.
A’ nagy emberek’ dicséretét mindég azon módokhoz kell mérsékleni, mellyek által azt szerzették.

157. Les rois font des hommes comme des pièces de monnoies : ils les font valoir ce qu’ils veulent; et l’on est forcé de les recevoir selon leur cours, et non pas selon leur véritable prix.
Die Könige stempeln Menschen, wie Münzen: sie geben ihnen den Werth, welchen sie wollen; und man ist gezwungen, sie nach ihrem Kours, nicht aber nach ihrem Schroot, zu nehmen.
A’ királyok úgy bélyegzenek embert mint pénzt. Annak teszik, a’ minek akarják; ’s mi osztán kéntelenek vagyunk őket nem belső becsek, hanem a’ rajtok való nyomtaték szerint venni.

158. Ce n’est pas assez d’avoir de grandes qualités, il en faut avoir l’économie.
Nicht genug ist es, grosse Vorzüge zu haben: man muss damit zu wirthschaften wissen.
Nem elég, nagy tulajdonságokkal bírni: gazdálkodni is kell tudni velek.

159. Quelque éclatante que soit une action, elle ne doit pas passer pour grande lorsqu’elle n’est pas l’effet d’un grand dessein.
So blendend eine That auch seyn mag; für gross darf sie nicht Wirkung eines grossen Entwurfs ist.
Légyen a’ tett bár melly ragyogó, de nagynak venni nem lehet, hanemha nagy szándék szűlte.

160. Il doit y avoir une certaine proportion entre les actions et les desseins, si on en veut tirer tous les effets qu’elles peuvent produire.
Es muss ein gewisses Verhältniss zwischen Handlungen und Entwürfen seyn, wenn man alle Folgen daraus ziehen will, die sie hervorbringen können.
A’ tett és szándék köztt valamelly proportiónak kell lenni, ha mind azon kedvező következéseket akarjuk kihúzni belőlök, mellyeket szűlhetnek.

161. L’art de savoir bien mettre en œuvre de médiocres qualités dérobe l’estime, et donne souvent plus de réputation que le véritable mérite.
Die Kunst, mittelmässige Vorzüge geschickt herauszuheben, stiehlt Achtung, und verschafft oft mehr Ruf, als wahres Verdienst.
A’ középszerű tulajdonságokkal élni-tudás tekintetet lop magára, ’s gyakorta nagyobb nevet szerez mint a’ való érdem.

162. Il y a une infinité de conduites qui paroissent ridicules, et dont les raisons cachées sont très sages et très solides.
Sehr oft scheint ein Benehmen lächerlich, dem häufig geheime, sehr weise, sehr überlegte Ursachen zum Grunde liegen.
Ezer meg’ ezer bánást lehetne nevezni, mellyek nevetségeseknek tetszenek, és a’ mellyek még is igen bölcs, igen meggondolt okokon állanak.

163. Il est plus facile de paroître digne des emplois qu’on n’a pas que de ceux qu’on exerce.
Es ist weit leichter, der Würden werth zu scheinen, die man nicht besitzt, als derer, die man bekleidet.
Könnyebb méltóknak látszanunk azon méltóságokra, mellyekkel nem bírunk, mint a’ mellyeket viselünk.

164. Notre mérite nous attire l’estime des honnêtes gens, et notre étoile celle du public.
Unsre Verdienste verschaffen uns das Lob rechtlicher Menschen, und unser Gestirn das Lob der Welt.
A’ jó emberek’ becsűlését érdemeink szerzik-meg: a’ világét csillagzataink.

165. Le monde récompense plus souvent les apparences du mérite que le mérite même.
Die Welt belohnt öfter den Schein von Verdienst, als das Verdienst selbst.
A’ világ többször jutalmazza az érdem’ színét mint magát az érdemet.

166. L’avarice est plus opposée à l’économie que la libéralité.
Der Geitz ist der Wirthschaftlichkeit mehr entgegengesetzt, als die Freygebigkeit.
A’ fösvénység inkább van ellenére a’ gazdaságnak mint a’ bőven-költés.

167. L’espérance, toate trompeuse qu’elle est, sert au moins à nous mener à la fin de la vie par un chemin agréable.
Die Hoffnung, so trügerisch sie ist, dient wenigstens, uns auf anmuthigem Pfade zum Ziele des Lebens zu führen.
Bár melly csalfa a’ remény, legalább az a’ jó vagyon benne, hogy bennünket kies ösvényen vezet-el az élet’ határáig.

168. Pendant que la paresse et la timidité nous retiennent dans notre devoir, notre vertu en a souvent tout l’honneur.
Wenn Verdrossenheit oder Scheu uns in den Gränzen der Pflicht erhalten, fällt oft davon alle Ehre auf unsre Tugend.
Sokszor a’ restség és gyáva félelem tartóztatnak bennünket tisztünknek határai köztt, és még is az egész becsűlet virtusunkat éri értte.

169. Il est difficile de démêler si un procédé net, sincére et honnête, est un effet de probité ou d’habileté.
Es ist schwer zu beurtheilen, ob ein reines, offnes, redliches Betragen aus Redlichkeit und Klugheit entspringe, oder nicht.
Nehéz dolog meghatározni, ha valamelly tiszta, igaz, szép tett jóságnak munkája-e, vagy ravaszságé.

170. Les vertus se perdent dans l’intérêt, comme les fleuves se perdent dans la mer.
Die Tugenden verlieren sich in den Eigennutz, wie die Ströme sich in das Meer verlieren.
A’ virtusok úgy enyésznek-el a’ haszonlesésben, mint a’ tenger’ árjaiban a’ folyamok.

171. Nous sommes si préoccupés en notre faveur, que souvent ce que nous prenons pour des vertus n’est que des vices qui leur ressemblent et que l’amour-propre nous déguise.
Wir sind so zu Gunsten unser eingenommen, dass oft, was wir für Tugend halten, nichts ist, als ein Laster, das ihr ähnelt, und das die Eigenliebe uns verkleidet vorführt.
Annyira el vagyunk foglalva magunk eránt az önnszeretet által, hogy a’ mi nekünk virtusnak látszik, gyakorta nem egyéb, mint ahhoz hasonlító vétek, mellyet álorczában vezet felénk a’ hiúság.

172. Il y a diverses sortes de curiosités: l’une d’intérêt, qui nous porte à désirer d’apprendre ce qui nous peut être utile; et l’autre d’orgueil, qui vient du désir de savoir ce que les autres ignorent.
Es giebt zweyerley Arten von Neugier: des Eigennutzes, die uns antreibt, zu lernen, was nützen kann, und des Stolzes, die aus dem Triebe hervorgeht, zu wissen, was andre nicht wissen.
A’ tudni-szeretés’ viszketegségének sok neme vagyon; eggyik neme a’ haszonnézésé, melly bennünket annak buzdít tanúlására, a’ mi javunkra válhat: másik a’ kevélységé, melly azt akarja vélünk tudatni, a’ mit más nem tud.

173. Il vaut mieux employer notre esprit à supporter les infortunes qui nous arrivent, qu’à prévoir celles qui nous peuvent arriver.
Es ist besser, wir brauchen unsern Verstand, gegenwärtige Unfälle zu ertragen, als kommende zu erforschen.
Jobb hasznát veszzük az észnek, midőn arra fordítjuk, hogy tűrje-el a’ ránk jött bal eseteket, mint midőn azt akarjuk általa előre látni, a’ mik bennünket érni fognak.

174. La constance en amour est une inconstance perpétuelle, qui fait que notre cœur s’attache successivement à toutes les qualités de la personne que nous aimons, donnant tantôt la préférence à l’une, tantôt à l’autre: de sorte que cette constance n’est qu’une inconstance arrêtée et renfermée dans un même sujet.
Beständigkeit in der Liebe ist eine ewige Unbeständigkeit, vermöge deren unser Herz nach und nach an allen Vorzügen der geliebten Person hängt, und bald diesem bald jenem den Vorrang giebt; so ist diese Beständigkeit nichts, als Unbeständigkeit, an denselben Gegenstand gebunden und auf ihn eingeschränkt.
A’ szerelem’ állandósága szűnetlen állhatatlanság, melly által szívünk a’ szeretett tárgynak mindenik tulajdonságaiba tapad, ’s majd ennek adja közöttök az elsőséget, majd amannak; úgy hogy ez az állandóság nem egyéb mint merő állhatatlanság, melly azon-eggy tárgyon lebdes és egyedűl arra szoríttatott.

175. Il y a deux sortes de constance en amour: l’une vient de ce que l’on trouve sans cesse dans la personne que l’on aime de nouveaux sujets d’aimer; et l’autre vient de ce qu’on se fait un honneur d’être constant.
Es giebt zwey Arten von Beständigkeit in der Liebe: die eine entspringt daher, dass man immerfort neue Gegenstände an der geliebten Person findet; die andre daher, dass man eine Ehre darin sucht, beständig zu seyn.
A’ szerelembeli állandóságnak kettő a’ neme: az eggyik onnan ered, hogy a’ szeretett személyen mindég új okokat lelünk azt szeretni; a’ másik onnan, hogy becsűletet keresünk az állandóságban.

176. La persévérance n’est digne ni de blâme ni de louange, parcequ’elle n’est que la durée des goûts et des sentimens, qu’on ne s’ôte et qu’on ne se donne point.
Beharrlichkeit ist eine Tugend, die weder grossen Tadel noch grosses Lob verdient, weil sie nichts ist, als die Dauer von Launen und Gefühlen, die man sich weder nehmen noch geben kann.
Az állandóság nem érdemel sem gáncsot sem dicséretet; mert az olly képzeletek’ ’s érzések’ tartóssága, mellyeket sem nem adhatunk magunknak, sem le nem rázhatunk.

177. Ce qui nous fait aimer les nouvelles connoissances n’est pas tant la lassitude que nous avons des vieilles, ou le plaisir de changer, que le dégoût de n’être pas assez admirés de ceux qui nous connoissent trop, et l’esperance de l’être davantage de ceux qui ne nous connoissent pas tant.
Was uns an neue Bekanntschaften fesselt, ist nicht so sehr Ueberdruss der alten, oder Vergnügen am Wechsel, als Empfindlichkeit, von denen, die uns zu gut kennen, nicht genug, und Hoffnung, von denen, die uns nicht so gut kennen, mehr bewundert zu werden.
Bennünket az új ismerkedések felé nem annyira a’ régiekbe-únatkozás vagy a’ csere’ kívánatossága vonsz, mint az azon támadott neheztelés, hogy azok által, a’ kik bennünket jól ismertek, nem csudáltatunk eléggé, vagy annak reméllése, hogy azok által, a’ kik még kevésbé ismérnek, inkább fogunk csudáltatni.

178. Nous nous plaignons quelquefois légèrement de nos amis, pour justifier par avance notre légèreté.
Oft beklagen wir uns nur leichthin über unsre Freunde, um in voraus unsre Unbeständigkeit zu rechtfertigen.
Megesik, hogy barátink ellen könnyűleg panaszkodunk; hogy előre mentek légyünk közelítő elhűlésünk miatt.

179. Notre repentir n’est pas tant un regret du mal que nous avons fait, qu’une crainte de celui qui nous en peut arriver.
Unsre Reue ist nicht sowohl ein reuiges Bekenntniss des Uebels, das wir gethan haben, als Besorgniss vor dem, das uns daraus erwachsen kann.
Megbánásunk nem annyira bánkódó megismérete az általunk elkövetett rossznak, mint azon rossztól való tartalék, mellyet az reánk vonszhat.

180. Il y a une inconstance qui vient de la légèretè de l’esprit, ou de sa foiblesse qui lui fait recevoir toutes les opinions d’autrui; il y en a une autre qui est plus excusable, qui vient du dégoût des choses.
Es giebt eine Unbeständigkeit, die aus Flüchtigkeit oder Schwachheit des Verstandes entspringt, die diesem alle Meinungen anderer aufdringt; und eine andre mehr zu entschuldigende, die aus Ueberdruss hervorgeht.
Van eggy állhatatlanság, melly az ész’ könnyűségéből vagy gyengeségéből úgy ered, hogy amaz a’ mások’ vélekedéseiket mind reá tolja az észre; és eggy másik inkább menthető, melly únatkozásból ered.

181. Les vices entrent dans la composition des vertus, comme les poisons entrent dans la composition des remèdes. La prudence les assemble et les tempére, et elle s’en sert utilement contre les maux de la vie.
Die Laster mischen sich zum Stoffe der Tugenden, wie die Gifte zum Stoffe der Heilmittel. Die Klugheit sammlet und versetzt sie, und bedient sich ihrer mit Nutzen gegen die Uebel im menschlichen Leben.
Néha a’ vétek segélli a’ virtust, mint a’ hogyan a’ méreg hasznos az orvosi szerekre. Az okosság választást tesz bennek ’s mérsékli, ’s hasznosan él velek az élet’ bajai ellen.

182. Il y a des crimes qui deviennent innocens et même glorieux par leur éclat, leur nombre, et leur excès. De là vient que les voleries publiques sont des habiletés, et que prendre des provinces injustement s’apelle faire des conquêtes.
Es giebt Verbrechen, die unschuldig, selbst rühmlich durch Glanz, Anzahl und Grösse werden; daher kömmt es, dass Dieberey vor aller Augen, Geschicklichkeit, und ungerechte Wegnahme von Ländern, Eroberung heisst.
Némelly vétkek ártatlanokká, sőt még dicséretesekké is lesznek ragyogások, számok ’s nagy voltok által. Innen vagyon, hogy fényes nappal lopni, élni-tudás’ mesterségének tartatik, ’s egész tartományokat igazságtalanúl elfoglalni, katonai virtusnak.

183. Nous avouons nos défauts pour réparer par notre sincérité le tort qu’ils nous font dans l’esprit des autres.
Wir gestehen unsre Fehler ein, um durch Aufrichtigkeit den Schaden zu tilgen, den sie uns bey Andern thun.
Az ember megvallja a’ maga botlásait, hogy a’ szép vallástét által azt a’ kárt, mellyet ezek néki a’ mások’ itéletében ejtettenek, jóvá tegye.

184. Il y a des héros en mal comme en bien.
Es giebt Helden im Bösen wie im Guten.
A’ rossznak azonként vagynak hérósai mint a’ jónak.

185. On ne méprise pas tous ceux qui ont des vices, mais on méprise tous ceux qui n’ont aucune vertu.
Man verachtet nicht Alle, die Laster haben, aber Alle, die auch nicht Eine Tugend haben.
Nem mind útáltatnak azok, a’ kiknek vannak vétkeik: de igen mind azok, a’ kikben nincs semmi érdem.

186. Le nom de la vertu sert à l’intérêt aussi utilement que les vices.
Der Name der Tugend dient dem Eigennutz eben so vortheilhaft, als das Laster.
A’ virtus’ nevezete szint úgy sikeresen szolgálja a’ haszonlesést mint a’ vétek.

187. La santé de l’ame n’est pas plus assurée que celle du corps; et quoique l’on paroisse éloigné des passions, on n’est pas moins en danger de s’y laisser emporter que de tomber malade quand on se porte bien.
Die Gesundheit der Seele ist nicht fester als die Gesundheit des Körpers; und wenn man von Leidenschaften entfernt scheint, ist man nicht weniger in Gefahr, von ihnen hingerissen, als krank zu werden, wenn man sich wohl befindet.
A’ lélek’ egésséges volta nem tartósbb mint a’ testé; ’s ámbár úgy tetszik, hogy minden indúlattól mentek vagyunk, szint olly könnyű elragadtatnunk általok, mint hirtelen megbetegednünk, midőn semmi bajunk nincs.

188. Il semble que la nature ait prescrit à chaque homme dès sa naissance des bornes pour les vertus et pour les vices.
Es scheint, als ob die Natur jedem Menschen bey seiner Geburt sein Ziel im Laster und in der Tugend gesteckt habe.
Úgy tetszik, hogy a’ természet minden ember körűl kiszabta, mihelytt született, mind virtusainak, mind vétkeinek a’ határt.

189. Il n’appartient qu’aux grands hommes d’avoir de grands défauts.
Nur grossen Menschen kömmt es zu, grosse Fehler zu haben.
Csak nagy-embereknek áll jól nagy fogyatkozásokkal bírni.

190. On peut dire que les vices nous attendent dans le cours de la vie comme des hôtes chez qui il faut successivement loger; et je doute que l’expérience nous les fit éviter s’il nous étoit permis de faire deux fois le même chemin.
Man könnte sagen: die Laster erwarteten uns auf dem Wege des Lebens wie Gastwirthe, bey denen man nach und nach einkehren muss; und ich zweifle, dass uns die Erfahrung vorüber bringen könnte, wenn wir den Weg zweymal machen dürften.
Azt mondhatni, hogy a’ botlások az embert úgy várják az élet’ útján mint azok a’ fogadósok, kiknél egymás után bé kell szállani; ’s nagyon kétlem, hogy ha még eggyszer megtehetnénk útunkat, a’ káros tapasztalás el tudná e őket velünk kerűltetni?

191. Quand les vices nous quittent, nous nous flattons de la créance que c’est nous qui les quittons.
Wenn die Laster uns verlassen, schmeicheln wir uns mit dem Wahne, wir hätten sie verlassen.
Mikor a’ vétek oda-hagyta az embert, ő azzal a’ képzelettel hízelkedik magának, hogy a’ vétket ő hagyta-oda.

192. Il y a des rechûtes dans les maladies de l’ame comme dans celles du corps. Ce que nous prenons pour notre guérison n’est le plus souvent qu’un relâche ou un changement de mal.
Es giebt Rückfälle bey den Krankheiten der Seele, wie bey denen des Körpers. Was wir für Genesung halten, ist oft nur Stillstand oder Vertauschung des Uebels.
A’ lélek’ nyavalyájiban szint úgy vannak visszarogyások mint a’ testéiben. A’ mit gyógyulásnak vettünk, sokszor nem egyéb mint rövid pihenés, vagy új neme a’ nyavalyának.

193. Les défauts de l’ame sont comme les blessures du corps: quelque soin qu’on prenne de les guérir, la cicatrice paroît toujours; et elles sont à tout moment en danger de se rouvrir.
Fehler der Seele sind wie Wunden des Körpers: so sorgfältig man sie auch zu heilen sucht, Narben bleiben immer, und jeden Augenblick sind sie in Gefahr, wieder aufzubrechen.
A’ lélek’ hibáji ollyanok mint a’ test’ sebei. Gyógyítsuk a’ hogy’ tetszik, mindég meglátszik forradása, ’s soha sem tudjuk bizonyosan, nem fakadnak e fel megint.

194. Ce qui nous empêche souvent de nous abandonner à un seul vice est que nous en avons plusieurs.
Was uns oft verhindert, einem einzelnen Laster nachzuhangen, ist dies, dass wir mehrere haben.
Sokszor az embert az vonja-el eggy véteknek űzésétől, hogy többet űz eggynél.

195. Nous oublions aisément nos fautes lorsqu’elles ne sont sues que de nous.
Wir vergessen unsre Vergehungen leicht, wenn niemand darum weiss, als wir.
Könnyen felejtjük botlásainkat, ha magunkon kivűl nincs senki a’ ki tudja.

196. Il y a des gens de qui l’on ne peut jamais croire du mal sans l’avoir vu; mais il n’y en a point de qui il nous doive surprendre en le voyant.
Es giebt Leute, von denen man nichts Böses glauben kann, wenn man es nicht gesehen hat; aber es giebt niemand, an dem es uns befremden dürfte, wenn wir es sehen.
Vannak, a’ kik felől el nem hihetjük, hogy rosszat követhetnek-el, ha nem láttuk hogy elkövették: de senki sincs, a’ kin csudálkozzunk hogy elkövethette, ha látjuk hogy elkövette.

197. Nous élevons la gloire des uns pour abaisser celle des autres; et quelquefois on loueroit moins M. le Prince et M. de Turenne, si on ne les vouloit point blâmer tous deux.
Wir erheben den Ruhm dieses, um den Ruhm jenes Mannes zu schmählern, und oft würde man Karln den Zwölften und Friedrich den Zweyten weniger loben, wenn man nicht beyde tadeln wollte.
Ezt és amazt dicsérjük, hogy ezt és amazt annál inkább gyalázhassunk; ’s megesik, hogy Pétert és Pált kevésbé magasztalnánk, ha az nem volna czélunk, hogy mind kettejeket gáncsoljuk.

198. Le désir de paroître habile empêche souvent de le devenir.
Die Begierde, ausgelernt zu scheinen, verhindert oft, es zu werden.
Annak óhajtása, hogy jártasoknak tartattassunk, azt cselekszi, hogy nem leszünk soha azok.

199. La vertu n’iroit pas si loin si la vanité lui tenoit compagnie.
Die Tugend gienge nicht so weit, wenn ihr nicht die Eitelkeit Gesellschaft leistete.
A’ virtus nem menne olly messzére, ha a’ hiúság eggyütt nem menne vele

200. Celui qui croit pouvoir trouver en soi-même de quoi se passer de tout le monde, se trompe fort ; mais celui qui croit qu’on ne peut se passer de lui, se trompe encore davantage.
Wer in sich selbst so viel zu finden glaubt, dass er alle Uebrige missen könne, irrt; aber wer glaubt, dass man ihn nicht missen könne, irrt noch mehr.
A’ ki azt hitette-el magával, hogy el lehet mások nélkűl, nagyon megcsalja magát: de még inkább csalatkozik, a’ ki azt hiszi, hogy mások nem lehetnek-el nélkűle.

201. Les faux honnêtes gens sont ceux qui déguisent leurs défauts aux autres et à eux-mêmes. Les vrais honnêtes gens sont ceux qui les connoissent parfaitement et les confessent.
Unächt redliche Menschen sind die, welche vor Andern und sich selbst ihre Fehler verstecken; wahrhaft redliche die, welche sie genau kennen und eingestehen.
Nem-igazán-becsűletes ember, a’ ki a’ maga hibájit mások előtt ’s maga előtt elrejti. Az igazán-becsűletes ember, a’ ki tökélletesen ismeri hibáját, ’s nem átallja*
általlja
megvallani.

202. Le vrai honnête homme est celui qui ne se pique de rien.
Der wahrhaft redliche Mann ist der, welcher in nichts vollkommen seyn will.
Az igazán-becsűletes ember, a’ ki semmiben nem affectál tökélletességet.

203. La sévérité des femmes est un ajustement et un fard qu’elles ajoutent à leur beauté.
Die Zurückhaltung der Weiber ist ein Anstrich und eine Verzierung ihrer Schönheit.
Szép asszonyaink’ begyessége pipere és orczafesték; nevelni akarják általa szépségeket.

204. L’honnêteté des femmes est souvent l’amour de leur réputation et de leur repos.
Ihr unbescholtenes Benehmen ist oft Achtung für ihren guten Ruf und Liebe zur Ruhe.
Az ő feddhetetlen viseletek gyakorta csak becsűletek’ féltése ’s bajkerűlés.

205. C’est être véritablement honnête homme que de vouloir être toujours exposé à la vue des honnêtes gens.
Das heisst ein wahrhaft redlicher Mann seyn, wenn man sich den Blicken redlicher Männer hingiebt.
Az igazán derék-ember, a’ ki mindég akarja, hogy lássák a’ derék-emberek.

206. La folie nous suit dans tous les temps de la vie. Si quelqu’un paroît sage, c’est seulement parceque ses folies sont proportionnées à son âge et à sa fortune.
Die Thorheit folgt uns durch jede Periode des Lebens. Wenn jemand weise scheint, liegt es darin, dass seine Thorheiten seinem Alter und Vermögen angemessen sind.
A’ bolondság nyomon jár eggyütt velünk az életnek minden szakain. Ha ez vagy amaz eszesnek tetszik, az onnan jő, mert az ő bolondságai korához ’s vagyonjához hozzá illenek.

207. Il y a des gens niais qui se connoissent et qui emploient habilement leur niaiserie.
Es giebt Tröpfe, die wissen, dass sie es sind, und den Ruf für solche zu gelten geschickt zu nutzen verstehen.
Vannak gubók, a’ kik tudják hogy gubók, ’s hasznát tudják venni hogy gubók.

208. Qui vit sans folie n’est pas si sage qu’il le croit.
Wer sich keine Narrheit zu Schulden kommen lässt, ist nicht so weise, als er glaubt.
A’ ki nem követ-el holmi bohóságot, koránt sincs annyi esze mint gondolja.

209. En vieillissant on devient plus fou et plus sage.
Mit dem Alter steigt man in Thorheit und Weisheit.
Minél tovább él az ember, annál inkább nő, ’s fogy is eggyszersmind, az esze.

210. Il y a des gens qui ressemblement aux vaudevilles, qu’on ne chante qu’un certain temps.
Es giebt Leute, die Aehnlichkeit mit den Gassenliedern haben: jederman singt sie eine Weile, so matt und widrig sie auch sind.
Sok ember ollyan mint némelly nóta; minden dallja eggy ideig, ha melly bohó ’s ízetlen is.

211. La plupart des gens ne jugent des hommes que par la vogue qu’ils ont, ou par leur fortune.
Die meisten Leute beurtheilen die Menschen bloss nach dem Eifer, womit man sich um sie drängt, oder nach ihrem Vermögen.
Az ember’ becsét legtöbben azon tolongás szerint szabják-meg, a’ melyet körűltte látnak, vagy erszénye szerint.

212. L’amour de la gloire, la crainte de la honte, le dessein de faire fortune, le desir de rendre notre vie commode et agréable, et l’envie d’abaisser les autres, sont souvent les causes de cette valeur si célebre parmi les hommes.
Ruhmsucht, Furcht vor Schande, Plan auf höhere Rollen, Verlangen nach einem angenehmen und bequemen Leben, Begierde andre herabzusetzen: dies sind oft die Quellen jenes Heldenmuths, der unter den Menschen einen so grossen Namen hat.
Dicsőség’ szeretete, szégyenvallástól való félelem, fenntebb polczokra vágyás, az a’ kívánság, hogy életünknek több kényt ’s kedvességet adhassunk, hogy lenyomhassunk másokat, ezek sokszor az okai annak a’ nagylelkűségnek, melly olly czifra nevet nyert az emberek között.

213. La valeur est dans les simples soldats un métier périlleux qu’ils ont pris pour gagner leur vie.
Bey gemeinen Soldaten ist Tapferkeit ein gefährliches Handwerk, zu dem sie, um sich zu nähren, gegriffen haben.
Közönséges katonákban a’ vitézség veszedelmes kézimunka, mellyre azért adták oda magokat, hogy élődhessenek.

214. La parfaite valeur et la poltronnerie complette sont deux extrémités où l’on arrive rarement. L’espace qui est entre deux est vaste, et contient toutes les autres espèces de courage. Il n’y a pas moins de différence entre elles qu’entre les visages et les humeurs. Il y a des hommes qui s’exposent volontiers au commencement d’une action, et qui se relâchent et se rebutent aisément par sa durée. Il y en a qui sont contens quand ils ont satisfait à l’honneur du monde, et qui font fort peu de chose au-delà. On en voit qui ne sont pas toujours également maîtres de leur peur; d’autres se laissent quelquefois entraîner à des terreurs générales; d’autres vont à la charge parcequ’ils n’osent demeurer dans leurs postes. Il s’en trouve en qui l’habitude des moindres périls affermit le courage, et les prépare à s’exposer à de plus grands. Il y en a qui sont braves à coups d’epées, et qui craignent le coups de mosquet; d’autres sont assurés aux coups de mousquet, et appréhendent de se battre à l’epée. Tous ces courages de différentes espèces conviennent, en ce que la nuit augmentant la crainte et cachant les bonnes et les mauvaises actions, elle donne la liberté de se ménager. Il y a encore un autre ménagement plus général; car on ne voit point d’homme qui fasse tout ce qu’il seroit capable de faire dans une occasion s’il étoit assuré d’en revenir; de sorte qu’il est visible que la crainte de la mort diminue quelque chose de la valeur.
Reine Tapferkeit und erklärte Feigheit sind zwey Extreme, zu denen man selten gelangt. Der Raum zwischen beyden ist gross, und umfasst alle übrige Arten von Muth, die unter sich so ungleich sind, als die Gesichter und Gemüthsarten. Es giebt Menschen, die im Anfange der Schlacht Gefahr suchen, und in der Dauer leicht nachlassen und es überdrüssig werden. Es giebt andre, die zufrieden sind, wenn sie der allgemeinen Ehre genug gethan haben, und die wenig über diese hinaus thun; andre, die nicht immer gleichmässig ihrer Furchtsamkeit Meister sind; andre, die sich durch das allgemeine Schrecken mit fortreissen lassen; andre, die sich einlassen, weil sie nicht wagen, auf ihren Posten zu bleiben; andre, die aus kleinern Gefahren Muth ziehen, und durch sie an grössere gewöhnt werden; andre endlich, die dem Hieb aber nicht dem Schusse, oder dem Schuss aber nicht dem Hiebe stehen. Alle diese verschiedene Arten von Muth treffen darin zusammen, dass die Nacht, welche die Furchtsamkeit vermehrt und grosse wie kleine Thaten verdeckt, Freyheit lässt, sich zu schonen. Noch allgemeiner ist ein andrer Grund sich zu schonen: niemand thut, was er thun würde, wenn er gewiss wäre, davon zu kommen. So ist es klar, dass die Furcht vor dem Tod der Tapferkeit etwas entzieht.
A’ tökélletes vitézség és a’ tökélletes gyávaság két végpont, hová ritka ember jut-el. Temérdek a’ kettő köztt a’ hézag, ’s magában foglalja a’ katonai virtusnak minden egyéb nemeit, mellyek olly hasonlatlanok egymáshoz mint az emberek’ ábrázatjaik ’s gondolkozások. Némelly keresi a’ veszélyt a’ csata’ elején, de tüze lankad és elalszik, ha tart a’ csata. Eggy másik megelégli, ha megfelelt annak a’ mit tőle az úgy nevezett becsűlet kívánt, ’s ennél többet nem teszen. Ez nem mindenkor tud erőt venni félelmén: azt néha megszállja a’ köz rettegés; amaz pedig néki megy’ a’ tűznek, mert posztján nem mer veszteg maradni. Némelly magát kis veszélyekhez szoktatja, ’s ez által bátorságot kap, nagyoknak készűlvén ellenekbe. Némelly bátran kél szabdalkozásra ’s a’ puskától fél: némelly a’ puskától nem fél ’s a’ kardtól retteg. Mind ezen külömböző nemei a’ bátorságnak öszvejőnek abban, hogy a’ félelmet-nevelő ’s mind nagy mind nem-nagy tetteket elfedő éj mindennek szabadon hagyja a’ maga kímélését, ha néki úgy tetszik. ’S ezen maga-kímélésnek van még eggy közönségesebb oka is: Senki sem tesz’ annyit, a’ mennyit fogna, ha tudná hogy ott nem marad; ’s innen világos, hogy a’ haláltól való félelem bágyasztja a’ vitézséget.

215. La parfaite valeur est de faire sans témoins ce qu’on seroit capable de faire devant tout le monde.
Wahre Tapferkeit besteht darin, dass man ohne Zeugen thut, was man unter aller Welt Augen zu thun fähig wäre.
Az igaz vitézség abban áll, hogyha valaki tanú nélkűl megteszi azt, a’ mit az egész világ’ szemléltére fogna tenni tudni.

216. L’intrépidité est une force extraordinaire de l’ame, qui l’éleve au-dessus des troubles, des désordres, et des émotions que la vue des grands périls pourroit exciter en elle: c’est par cette force que les héros se maintiennent en un état paisible, et conservent l’usage libre de leur raison dans les accidens les plus surprenans et les plus terribles.
Unerschrockenheit ist eine ungewöhnliche Stärke der Seele, die über die Verlegenheit, Unruhe und Stürme erhaben ist, welche der Anblick grosser Gefahren in ihr erregen könnte; und diese Stärke ist es, welche die Helden in ruhigem Gleichgewicht erhält, und ihnen den freyen Gebrauch ihrer Vernunft bey den überraschendsten und fürchterlichsten Vorfällen bewahrt.
A’ rettenhetetlenség az a’ rend kivűl való ereje a’ léleknek, melly által felyűlemelkedik minden réműlésen, tartalékon ’s ijedtségen, a’ miket a’ nagy veszély’ látása támaszthatna; ’s ez az erő az, a’ melly a’ hérósokat hideg vérrel hagyja lenni, ’s azt cselekszi, hogy ők a’ legrettenetesebb ’s legváratlanabb esetekben is fejeknek tökélletesen hasznát vehetik.

217. L’hypocrisie est un hommage que le vice rend à la vertu.
Scheinheiligkeit ist eine Huldigung, die das Laster der Tugend bringt.
A’ képmutatás az a’ tisztelet, mellyel a’ gonoszság hódol a’ virtusnak.

218. La plupart des hommes s’exposent assez dans la guerre pour sauver leur honneur; mais peu se veulent toujours exposer autant qu’il est nécessaire pour faire réussir le dessein pour lequel ils s’exposent.
Die meisten Menschen stehen in Schlachten ziemlich fest, um ihre Ehre nicht zu verlieren; aber wenige so fest, als es nöthig ist, die Entwürfe derentwegen sie sich stellten.
Sokan vannak a’ kik a’ harczban eléggé kitészik magokat, hogy becsűleteket megtarthassák: de ritka, a’ ki mindég kész légyen, magát annyira kitenni, a’ mennyire szükség, hogy az az ügy, melly miatt magát kitette, győzzön.

219. On ne veut point perdre la vie, et on veut acquérir de la gloire; ce qui fait que les braves ont plus d’adresse et d’esprit pour éviter la mort, que les gens de chicane n’en ont pour conserver leur bien.
Man will das Leben nicht verlieren und man will Ehre erringen: daher kommt es, dass Fausthelden mehr Gefügigkeit und Witz haben, den Tod zu vermeiden, als Federhelden, sich ihr Eigenthum zu erhalten.
Az ember nem szeretné elveszteni életét, ’s szeretne dicsőségre jutni. Ez cselekszi, hogy a’ kik egymást ököllel bántják, több okossággal ’s gyakorlottsággal bírnak elhárítani a’ halált, mint a’ kik pennával szurkálódnak, megtartani vagyonjokat.

220. Il n’y a guère de personnes qui dans le premier penchant de l’âge ne fassent connoître par où leur corps et leur esprit doivent défaillir.
Es giebt wenige Menschen, die beym ersten Eintritt ins Alter nicht verriethen, wo ihr Körper und Geist zuerst schwach werden dürften.
Kevés ember van, a’ ki belépvén érettebb korába, el ne árúlná, hol fogna teste is elméje is legelébb hanyatlást érzeni.

221. Il en est de la reconnoissance comme de la bonne foi des marchands, elle entretient le commerce; et souvent nous ne payons pas parcequ’il est juste de nous acquitter, mais pour trouver plus facilement des gens qui nous prêtent.
Es ist mit der Erkenntlichkeit, wie mit Treu und Glauben unter Kaufleuten: sie unterhält den gesellschaftlichen Verkehr; und wir bezahlen nicht, weil es billig ist abzutragen, sondern um desto leichter jemand zu finden, der uns borgt.
A’ háládatosság ollyan portéka, mint a’ kereskedők köztt az ígérettartás; az tartja-fenn az adást, vevést; ’s gyakorta nem azért fizetünk, mert illő lefizetni a’ mivel tartozunk, hanem hogy bizonyosabban kapjunk embert a’ ki kölcsön adjon, ha ismét megszorúlunk.

222. Tous ceux qui s’acquittent des devoirs de la reconnoissance ne peuvent pas pour cela se flatter d’être reconnoissants.
Nicht alle, welche die Pflichten der Erkenntlichkeit abthun, können darum sich schmeicheln, erkenntlich zu seyn.
Azért hogy valaki a’ tartozat’ kötelességeinek megfelelt, nem mindég hízelkedhetik magának, hogy háládatos.

223. Ce qui fait le mécompte dans la reconnoissance qu’on attend des graces que l’on a faites, c’est que l’orgueil de celui qui donne et l’orgueil de celui qui reçoit ne peuvent convenir du prix du bienfait.
Dass man sich in der Erkenntlichkeit verrechnet, die man für Gefälligkeiten erwartet, kommt daher, dass der Stolz des Gebers mit dem Stolze des Empfängers über ihren Preis sich nicht vereinigen kann.
Hogy az ember olly csúfúl megcsalja magát calculusaiban, midőn a’ maga jótéteményeiért köszönetet vár, onnan jő, mert az adó’ kevélysége és a’ vevő’ kevélysége meg nem alkhatnak a’ jótét’ árán.

224. Le trop grand empressement qu’on a de s’acquitter d’une obligation est une espèce d’ingratitude.
Zu grosse Eiligkeit, Verbindlichkeiten zu bezahlen, ist eine Art von Undank.
Igen is nyugtalan’ igyekezni annak lefizetésén a’ mivel a’ vett jóért tartozunk, eggyik neme a’ háládatlanságnak.

225. On donne plus aisément des bornes à sa reconnoissance qu’à ses espérances et qu’à ses désirs.
Leichter setzt man seiner Erkenntlichkeit, als seinen Hoffnungen und Wünschen Gränzen.
Az ember hamarább szab határt háládatosságának, mint reményeinek ’s kívánságainak.

226. L’orgueil ne veut pas devoir, et l’amour-propre ne veut pas payer.
Der Stolz will nicht schuldig seyn, und die Eigenliebe nicht bezahlen.
A’ kevélység tartozni nem akar, az önnszeretet fizetni nem.

227. Le bien que nous avons reçu de quelqu’un veut que nous respections le mal qu’il nous fait.
Das Gute, das wir empfangen haben, verlangt, dass wir das Uebel ruhiger tragen, was man uns zufügt.
A’ mástól vett jó azt kívánja, hogy viseljük a’ tőle vett rosszat.

228. Rien n’est si contagieux que l’exemple, et nous ne faisons jamais de grands biens ni de grands maux qui n’en produisent de semblables. Nous imitons les bonnes actions par émulation, et les mauvaises par la malignité de notre nature, que la honte retenoit prisonnière, et que l’exemple met en liberté.
Nichts ist so ansteckend als Beyspiel, und wir stiften nie viel Gutes oder viel Böses, was nicht ähnliches Gutes oder Böses hervorbrächte. Gute Handlungen ahmen wir aus Wetteifer, und böse, aus der natürlichen Verkehrtheit nach, die von der Scham gefangen gehalten und durch das Beyspiel in Freyheit gesetzt wurde.
Semmi sincs ragadóbb mint a’ példa, ’s az ember nem tehet sem valamelly nevezetes jót, sem valamelly nevezetes rosszat, hogy az hasonló jót vagy rosszat ne szűljön. A’ jónak dicséretes vetélkedésből csináljuk mását, a’ rossznak természetünk’ visszásságából, mellyet a’ szégyen fogva tartott, a’ példa pedig szabadságba tett.

229. C’est une grande folie de vouloir être sage tout seul.
Es ist eine grosse Narrheit, allein weise seyn zu wollen.
Nagy bolondság az emberben, azt akarni, hogy csak neki légyen helyén az esze.

230. Quelque prétexte que nous donnions à nos afflictions, ce n’est souvent que l’intérêt et la vanité qui les causent.
Was für Gründe wir auch unserm Leide unterlegen, fast immer sind es Eigennutz und Eitelkeit, die es hervorbringen.
Adjunk kesergéseinknek bár melly hímes okot, annyi mindazáltal bizonyos, hogy azok csaknem mindég hiúságból ’s a’ magunk’ szer felett való szeretetéből erednek.

231. Il y a dans les afflictions diverses sortes d’hypocrisie. Dans l’une, sous prétexte de pleurer la perte d’une personne qui nous est chère, nous nous pleurons nous-mêmes; nous pleurons la diminution de notre bien, de notre plaisir, de notre considération ; nous regrettons la bonne opinion qu’on avoit de nous. Ainsi les morts ont l’honneur des larmes qui ne coulent que pour les vivans. Je dis que c’est une espèce d’hypocrisie, parceque dans ces sortes d’afflictions on se trompe soi-même. Il y a une autre hypocrisie qui n’est pas si innocente, parcequ’elle impose à tout le monde; c’est l’affliction de certaines personnes qui aspirent à la gloire d’une belle et immortelle douleur. Après que les temps qui consume tout, a fait cesser celle qu’elle avoient en effet, elles ne laissent pas d’opiniâtrer leurs pleurs, leurs plaintes, et leurs soupirs; elles prennent un personnage lugubre, et travaillent à persuader par toutes leurs actions que leur déplaisir ne finira qu’avec leur vie. Cette triste et fatigante vanité se trouve d’ordinaire dans les femmes ambitieuses. Comme leur sexe leur ferme tous les chemins qui menent à la gloire, elles s’efforcent de se rendre célébres par la montre d’une inconsolable affliction. Il y a encore une autre espèce de larmes qui n’ont que de petites sources, qui coulent et se tarissent facilement: on pleure pour avoir la réputation d’être tendre; on pleure pour être plaint; on pleure pour être pleuré, enfin on pleure pour éviter la honte de ne pleurer pas.
Beym Leidtragen finden mehrere Arten von Heucheley statt. Bald beweinen wir in einer geliebten Person uns selbst, wir beweinen den Abfall unsers Vermögens, unsrer Freuden, unsers Ansehns. So fällt auf die Todten die Ehre der Thränen, die den Lebenden fliessen. Ich sage, dies sey eine Art von Heucheley, weil man bey dieser Gattung von Leid sich selbst täuscht; es giebt eine andre, die nicht so unschuldig ist, weil sie alle Welt täuscht, die wenn gewisse Personen nach dem Ruhm einer schönen, einer ewigen Traurigkeit ringen. Wenn die alles lindernde Zeit die, welche sie wirklich fühlten, gestillt hat, so fahren sie immer noch hartnäckig fort, zu weinen, zu klagen, zu seuszen; sie spielen die Rolle der Wehklagenden, und streben, durch alle ihre Handlungen zu überführen, dass ihre Niederge schlagenheit nur mit ihrem Leben enden werde. Diese jammernde beschwerliche Eitelkeit findet man gewöhnlich bey Weibern, die auffallen wollen. Da ihr Geschlecht ihnen alle Zugänge zum Ruhm verschliesst, so quälen sie sich, durch Schautragen eines unüberwindlichen Grams berühmt zu werden. Es giebt noch eine andre Art von Thränen, die aus armen kleinen Quellen kommen und leicht fliessen und leicht stocken: man will sich den Ruf eines zarten Herzens, man will sich Thränen erweinen; und man weint endlich noch, um der Schande zu entgehen, dass man nicht geweint habe.
A’ kesergésekben sok neme lél helyt a’ képmutatásnak. Majd önnmagunkat siratjuk, midőn eggy szeretett személy’ halálán kesergünk; ’s illyenkor vagyonunknak, örömeinknek, tekintetünknek fogyását siratjuk; azon bánkódunk, hogy oda van a’ ki bennünket kedvellt. ’S e’ szerint azon könyű által melly csak az élőkért foly, a’ holtak tiszteltetnek. Azt mondom tehát, hogy ez eggyik neme a’ képmutatásnak, mert az efféle kesergésekben az ember önnmagát csalja-meg. De van eggy más képmutatás is, ’s az nincs illy ártatlan, mert mindent megcsal; az, midőn némellyek eggy örökké tartó szép kesergés’ dicsőségére vágynak. A’ minden kínt megenyhítő idő az általok valóban érzett fájdalmat már megenyhítette, ’s ők még is megmakacsítják magokat, ’s nem szűnnek-meg sírni, nyögni; a’ vígasztalhatatlant játszák, ’s minden cselekedetek el akarja hitetni a’ világgal, hogy bánatjok éltekkel eggyütt fogy-el. Ezt a’ bús, únadékos hiúságot leginkább a’ kevély asszonyszemélyeken tapasztaljuk. Minthogy nemek zárva tartja előttök a’ dicsőségnek minden nyíladékit, a’ vígasztalást nem lelhető epedés’ alakja által igyekeznek megkülömböztetni magokat. Továbbá van a’ sírásnak még eggy más neme is, melly nyomorúlt ’s kisded kútfőből ered; hamar fakad, hamar fogy. Sírnak, hogy őket érzékenyszívűeknek tartsuk; sírnak, hogy szánjuk; sírnak, hogy sirattassanak. Sokszor csak azért sírnak, mert szégyelnek nem sírni.

232. Nous ne regrettons pas toujours la perte de nos amis par la considération de leur mérite; mais par celle de nos besoins et de la bonne opinion qu’ils avoint de nous.
Nicht immer bedauern wir den Verlust unsrer Freunde in Rücksicht ihrer Verdienste, sondern oft in Rücksicht unsrer Bedürfnisse und der günstigen Begriffe, die sie von uns hatten.
Barátink’ halálát siratván, sokszor nem az ő érdemeikre nézve siratjuk őket, hanem tulajdon szükségeinkre nézve, és hogy nincs az többé, a’ ki bennünket tekintetére méltóztatott.

233. Nous nous consolons aisément des disgraces de nos amis lorsqu’elles servent à signaler notre tendresse pour eux.
Wir trösten uns ohne Mühe über die Unfälle unsrer Freunde, wenn sie dienen, unsre Zärtlichkeit für sie bemerkbar zu machen.
Könnyen lél az ember vígasztalást barátja’ szerencsétlenségét keseregvén, ha az módot ád, erántok való szívességünket látszatóvá tenni.

234. Il semble que l’amour-propre soit la dupe de la bonté, et qu’il s’oublie lui-même lorsque nous travaillons pour l’avantage des autres. Cependant c’est prendre le chemin le plus assuré pour arriver à ses fins; c’est prêter à usure sous prétexte de donner; c’est enfin s’acquérir tout le monde par un moyen subtil et délicat.
Es scheint, dass die Eigenliebe von der Gutherzigkeit gegängelt wird, und dass sie sich selbst vergiesst, wenn wir zu Gunsten Anderer arbeiten: indessen dies heisst, den sichersten Weg zu seinem Ziele nehmen; es heisst auf Wucher leihen, während man zu geben scheint; es heisst endlich, alle Menschen durch eine feine und edle Wendung für sich erobern.
Úgy látszik, hogy az önnszeretet játéka a’ jószivűségnek, és hogy az elfeletkezett magáról, midőn a’ mások’ javán dolgozik. Pedig nem választhat bizonyosbb ösvényt czélja felé. Dús*
Dúzs
uzsorára ád kölcsön midőn ingyen látszik adni, ’s a’ legszebb, legravaszbb móddal mindent megnyér magának.

235. Nul ne mérite d’être loué de sa bonté s’il n’a pas la force d’être méchant; tout autre bonté n’est le plus souvent que paresse ou impuissance de la volonté.
Niemand verdient das Lob der Herzensgüte, wenn er nicht Kraft genug hat, böse zu seyn: jede andre Gutherzigkeit ist oft nichts als Verdrossenheit oder Unvermögen des Willens.
Senki nem érdemes hogy szíve’ jósága miatt dicsértessék, hanemha elég erővel bír, rossz is lehetni. Minden más jóság inkábbára tunyaság ’s akaratnak tehetetlensége.

236. Il n’est pas si dangereux de faire du mal à la plupart des hommes que de leur faire trop de bien.
Bey den meisten Menschen ist es nicht so gefährlich ihnen Leides zu thun, als zu viel Gutes.
Sok emberrel kevésbbé veszedelmes rosszúl bánni, mint igen is jól.

237. Rien ne flatte plus notre orgueil que la confiance des grands, parceque nous la regardons comme un effet de notre mérite, sans considerer qu’elle ne vient le plus souvent que de vanité ou d’impuissance de garder le secret. Ainsi on peut dire, que la confiance est quelquefois comme un relachement de l’ame, qui cherche à se soulager du poids dont elle est pressée.
Nichts schmeichelt mehr unserm Stolz als das Vertrauen der Grossen, weil wir es für die Wirkung unsrer Verdienste halten; wir vergessen, dass es oft aus Eitelkeit oder Unvermögen, ein Geheimniss zu bewahren, entspringt. So kann man sagen, dass Vertrauen oft gleichsam eine Ermattung der Seele ist, welche die Last, die sie drückt, dadurch zu erleichtern sucht.
Hiúságunkat semmi nem csiklándja inkább mint a’ Nagyok’ bizodalma, mert azt saját érdemünk’ mívének nézzűk, ’s felejtjük hogy az őnálok hiúságból eredhet, vagy onnan, hogy nem tudják magokba zárni titkokat. E’ szerint azt mondhatni, hogy az efféle meghitel mintegy eltikkadása a’ léleknek; könnyíteni akar általa az őtet nyomó terhen.

238. On peut dire de l’agrément séparé de la beauté, que c’est une symétrie dont on ne sait point les règles, et un rapport secret des traits ensemble, et des traits avec les couleurs et l’air de la personne.
Man kann sagen, dass Anmuth im Wesen, von der Schönheit getrennt, eine Art von Symmetrie ist, deren Regeln man nicht kennt: eine geheime Sympathie aller Züge mit den Tinten und dem ganzen Aeussern.
Azt mondhatni, hogy a’ kecs, különvéve a’ szépségtől, eggy valamelly symmetria, mellynek regulájit nem ismerjük; eggy valamelly titkos sympathiája a’ vonásoknak egymáshoz, s’ a’ vonásoknak a’ színekhez és az egész külsőhöz.

239. La coquetterie est le fond et l’humeur des femmes; mais toutes ne la mettent pas en pratique, parceque la coquetterie de quelques unes est retenue par la crainte ou par la raison.
Die Koketterie der Weiber ist der Grundzug ihres Charakters, ist ihre Natur; aber nicht alle setzen sie in Handlung, weil sie bey einigen durch Furchtsamkeit oder Vernunft gebunden wird.
Az asszonyi szívnek csalfáskodás a’ fő charaktere; abból van szőve egész valóságok. De nem veszi munkába mindenike, mert némellyiknél a’ félelem, némellyiknél az okosság fogva tartja.

240. On incommode souvent les autres, quand on croit ne les pouvoir jamais incommoder.
Oft ist man andern lästig, wenn man glaubt, ihnen nie lästig seyn zu können.
Sokszor megesik, hogy elúntatunk másokat, midőn azt hisszük, hogy nem fognánk soha elúntathatni.

241. Il y a peu de choses impossibles par elles-mêmes, et l’application pour les faire réussir nous manque plus que les moyens.
Es giebt wenig an sich unmögliche Dinge; und mehr Verdrossenheit als Armuth an Hülfsmitteln ist es wenn man sie nicht möglich macht.
Kevés dolog van magában-lehetetlen; ’s inkább vagyunk elégséges eltökéllésnek híjával végre hajtani feltéteinket, mint eszközöknek, mellyek oda vigyenek.

242. La souveraine habilité consiste à bien connoitre le prix des choses.
Die allerhöchste Weltklugheit besteht darin, dass man den Werth der Dinge genau kennt.
A’ legfőbb eszesség a’ dolgok’ űzésében abban áll, hogy igazán ismerjük a’ dolgok’ becsét.

243. C’est une grand habilité que de savoir cachér son habilité.
Grosse Weltklugheit ist die, die sich zu verbergen versteht.
Nagy okosság a’ dolgok’ űzésében, elrejteni tudni az okosságot.

244. La fidélité qui paroît en la plupart des hommes, n’est qu’une invention de l’amour-propre pour attirer la confinance: c’est un moyen de nous élever au-dessus des autres, et de nous rendre dépositaires des choses les plus importantes.
Treue ist bey vielen Menschen nichts, als ein Kunstgriff der Eigenliebe, um Vertrauen zu gewinnen: es ist ein Mittel, uns über Andre zu erheben und uns zu Theilnehmern höchstwichtiger Dinge zu machen.
A’ hűség sokakban csak önnszeretet’ fortélya, megnyerni másoknak bízodalmát; arra szolgáló eszköz, hogy magunkat másoknál feljebb vigyük, ’s igen fontos dolgok’ depositáriusivá tegyük.

245. La magnanimité méprise tout pour avoir tout.
Hoher Muth verschmäht alles, um alles zu bekommen.
A’ nagyszívűség megvét mindent, hogy bírjon mindent.

246. L’interêt met en œuvre toutes sortes de vertus et de vices.
Der Eigennutz giebt allen Arten von Tugenden und Lastern den Schwung.
A’ haszonlesés munkába vesz minden virtust, minden vétket.

247. L’humilité n’est souvent qu’une feinte soumission dont on se sert pour soumettre les autres: c’est un artifice de l’orgueil, qui s’abaisse pour s’élever; et, bien qu’il se transforme en mille maniéres, il n’est jamais mieux déguisé et plus capable de tromper que lorsqu’il se cache sous la figure de l’humilité.
Demuth ist oft nichts als vorgegebene Unterwerfung, um sich Andre zu unterwerfen. Es ist ein Kunstgriff des Stolzes, der sich erniedrigt, um sich zu erheben; und mag er sich in tausend Gestalten umkleiden, nie ist er besser verkleidet und fähiger zu täuschen, als wenn er sich unter dem Mantel der Demuth zeigt.
Az alázatosság sokszor csak színlelt hunyászkodás*
hunnyászkodás
, hogy másokat megalázhassunk. Álnok mestersége a’ kevélységnek, melly lelapúl hogy felszállhasson; és, öltözzék bár ezer meg’ ezer alakba, de jobban soha el nem rejtezett, csalni soha sem alkalmatosabb, mint midőn az alázatosság’ álorczáját vészi-fel.

248. Il y a des personnes à qui les défauts sient bien, et d’autres qui sont disgraciées par leurs bonnes qualités.
Einigen Leuten stehen Fehler gut; andre sind, bey ihren guten Eigenschaften widrig.
Némellynek jól áll még a’ hiba is: némelly a’ legjobb tulajdonság által is visszás.

249. Il est aussi ordinaire de voir changer les goûts qu’il est extraordinaire de voir changer les inclinations.
So gewöhnlich es ist, den Geschmack, so ungewöhnlich ist es, den Hang sich ändern zu sehen.
A’ melly közönséges dolog azt látni, hogy tetszéseink változnak: olly szokatlan azt látni, hogy hajlandóságaink változzanak.

250. Il n’y a’ pas moins d’éloquence dans le ton de la voix, dans les yeux, et dans l’air de la personne qui parle, que dans le choix des paroles.
Die Beredsamkeit liegt nicht sowohl im Tone der Stimme, als in der Wahl der Worte.
Az ékesen-szóllás nem áll kevésbé a’ szózatban, szemben, a’ Szóllónak külsőjében, mint a’ szók’ megválasztásában.

251. La véritable éloquence consiste à dire tout ce qu’il faut, et à ne dire que ce qu’il faut.
Die wahre Beredsamkeit besteht darin, dass man sagt, was gesagt, und nichts sagt, als was gesagt werden muss.
Az igazi ékesen-szóllás abban áll, hogy azt mondjuk a’ mit kell, és csak azt mondjuk a’ mit kell.

252. Tous les sentimens ont chacun un ton de voix, des gestes, et des mines qui leur sont propres; et ce rapport, bon ou mauvais, agréable ou désagréable, est ce qui fait que les personnes plaisent ou déplaisent.
Alle Empfindungen haben einzeln ihre eigene Stimme, ihr eigenes Hände- und Mienenspiel, und ihr Zusammenklang, gut oderschlecht, angenehm oder unangenehm, ist es, was einen Menschen gefällig oder widrig macht.
Tulajdon hangzatja van minden érzésnek, tulajdon kéz- és testmozgása, tulajdon játéka a’ szem’ tekintéseivel; és ezeknek eggyüvéillése, ha jó vagy nem jó, cselekszi, hogy ím’ ez tetszik, amaz nem tetszik.

253. Dans toutes les professions chacun affecte une mine et un extérieur pour paroître ce qu’il veut qu’on le croie. Ainsi on peut dire que le monde n’est composé que de mines.
Man nimmt in jedem Stande eine Miene und eine Haltung an, um kund zu thun, für was man sich angesehen wissen will. So kann man sagen, dass die Welt aus lauter Mienen bestehe.
Az ember minden státusban bizonyos külsőt, bizonyos alakos tartást vész magára, hogy annak láttassék a’ minek szeretne tartattni. E’ szerint el lehet mondani, hogy a’ világ merő alakjáték.

254. La gravité est une mystère du corps, inventé pour cacher des défauts de l’esprit.
Gravität ist eine körperliche Kunst, die erfunden ist, um die Mängel des Geistes zu verbergen.
A’ gravitás testnek ravaszsága, melly arra való, hogy az elme’ hibájit fedezze-el.

255. La flatterie est une fausse monnoie qui n’a de cours que par notre vanité.
(Schulz ezt a’ czikkelyt le nem fordította, és így német magyarázatja elmarad.)
A’ csapodárság hamis pénz; annak csak a’ mi hiúságunk ád kelletet.

256. Le plaisir de l’amour est d’aimer; et l’on est plus heureux par la passion que l’on a que par celle que l’on donne.
Das Vergnügen bey der Liebe ist, zu lieben, und man ist glücklicher durch die Gefühle, die man hat, als die man einflösst.
A’ szerelem’ minden becse szeretésben áll; ’s a’ szerelmes boldogabb azon érzések által a’ mellyekkel bír, mint a’ mellyeket gerjeszt.

257. La civilité est un désir d’en recevoir, et d’être estimé poli.
Gefälligkeit im Umgange ist Verlangen, gefällig behandelt und als feiner Mann ausgezeichnet zu werden.
A’ társasági kedveltetés arra való vágyás, hogy velünk nyájasan bánjanak, ’s jó-tónusú embereknek tartassunk.

258. L’éducation que l’on donne d’ordinaire aux jeunes gens est un second amour-propre qu’on leur inspire.
Die Erziehung, die man gewöhnlich jungen Leuten giebt, ist eine zwey-zweyte Eigenliebe, die man ihnen einflösst.
A’ fiatal-embereknek adott nevelés új kényeztetés az önnszeretetre.

259. Il n’y a point de passion où l’amour de soi-même regne si puissamment que dans l’amour; et l’on est souvent plus disposé à sacrifier le repos de ce qu’on aime qu’à perdre le sien.
Bey keiner Leidenschaft regiert Selbstgefühl so mächtig, als bey der Liebe, und immer ist man fertiger, die Ruhe des geliebten Gegenstandes aufzuopfern, als den kleinsten Theil seiner eigenen dahin zu geben.
Egy indúlatban sem érezteti magát annyira a’ magunk’ szeretete mint a’ szerelemben; ’s gyakorta készebbek vagyunk szeretett tárgyunknak egész nyúgodalmát feldúlni, mint legkissebb részét elveszteni a’ magunkénak.

260. Ce qu’on nomme libéralité n’est le plus souvent que la vanité de donner, que nous aimons mieux que ce que nous donnons.
Was man Freygebigkeit nennt, ist fast immer eine Eitelkeit, die das Geben lieber hat, als die Gaben.
A’ mit adakozásnak neveznek, csaknem mindég eggy bizonyos hiúság, melly feljebb becsűli az adhatást mint a’ mit ád.

261. La pitié est souvent un sentiment de nos propres maux dans les maux d’autrui: c’est une habile prévoyance des malheurs où nous pouvons tomber. Nous donnons du secours aux autres pour les engager à nous en donner en de semblables occasions; et ces services que nous leur rendons sont, à proprement parler, un bien que nous faisons à nous-mêmes par avance.
Oft ist Mitlied Gefühl unserer eigenen Uebel in den Uebeln Anderer. Es ist ein geübter Vorausblick auf Unfälle, die uns begegnen können. Wir helfen Andern, damit sie uns bey ähnlichen Gelegenheiten helfen, und dieser Dienst, den wir ihnen leisten, ist genau genommen, ein Dienst, den wir uns selbst auf Vorschlag leisten.
A’ szánakozás gyakorta tulajdon fájdalmunknak érzése a’ más’ fájdalmában; sebes előlátása azoknak, a’ mik minket is érhetnek. Segéllünk másokat, hogy hasonló esetekben mások is segélljenek minket; ’s ezen másoknak nyújtott szolgálatok, igazán szóllván, olly jótétek, mellyeket előre nyújtunk önnmagunknak.

262. La petitesse de l’esprit fait l’opiniàtreté: nous ne croyons pas aisément ce qui est au-delà de ce que nous voyons.
Kleinliche Begriffe erzeugen Rechthaberey, und nicht leicht reict unser Glaube weiter, als unser Auge.
A’ lélek’ szegény-volta makacsságot szűl; ’s ritkán esik-meg, hogy hitünk tovább hasson, mint a’ meddig szemünk lát.

263. C’est se tromper que de croire qu’il n’y ait que les violentes passions, comme l’ambition et l’amour, qui puissent triompher des autres. La paresse, toute languissante qu’elle est, ne laisse pas d’en être souvent la maîtresse; elle usurpe sur tous les desseins et sur toutes les actions de la vie, elle y détruit et y consume insensiblement les passions et les vertus.
Es ist falsch, wenn man glaubt, dass nur stürmische Leidenschaften, als Liebe und Ehrsucht, die übrigen besiegen könnten. Verdrossenheit, so schwerfällig sie ist, wird ihrer nicht selten Meisterin. Sie drängt sich bey allen Entwürfen, bey allen Handlungen ein, und untergrübt und verzehrt unmerklich die Leidenschaften, wie die Tugenden.
Csalatkozik a’ ki elhitette magával, hogy egyedűl a’ hánykódó indúlatok, a’ millyetén a’ nagyra-vágyás és szerelem, vehetnek erőt a’ többieken. Az unalom, bár mi rest és tunya, gyakorta meggyőzi őket. Kiterjeszti hatalmát minden feltételre, minden czélra; ’s észrevehetetlenűl fojt és emészt-meg minden indúlatot, minden virtust.

264. La promptitude à croire le mal sans l’avoir assez examiné est un effet de l’orgueil et de la paresse. On veut trouver des coupables, et l’on ne veut pas se donner la peine d’examiner les crimes.
Die Voreiligkeit, womit wir das Böse, ohne zu untersuchen, glauben, entsteht aus Verdrossenheit und Stolz. Wir wollen Schuldige haben, aber uns nicht mit dem Erweise der Schuld bemühen.
Az a’ készség, a’ mellyel megvizsgálás nélkűl hisszük-el a’ rosszat mások felől, kevélységből ered és restelkedésből. Vétkest akarunk kapni, ’s nem akarjuk fárasztani magunkat a’ bizonyságok’ megfontolásával.

265. Nos recusons des juges pour les plus petits intérêts; et nous voulons bien que notre réputation et notre gloire dépendent du jugement des hommes qui nous sont tous contraires, ou par leur peu jalousie, ou par leur préoccupation, ou par leur peu de lumière; et ce n’est que pour les faire prononcer en notre faveur que nous exposons en tant de manières notre repos et notre vie.
Wir verwerfen Richter, deren Interesse auch nur leise das unsre berührt, und unterwerfen lieber unsern guten Namen und Stolz dem Urtheile von Menschen, die uns, sey es durch Eifersucht, oder vorgefasste Meynung, oder Eingeschränktheit des Kopfes, ganz entgegen gesetzt sind; und bloss um ihre Stimmen uns zu Gunsten zu gewinnen, wagen wir so vielfältig unsre Ruhe und unser Leben.
Nem nyugszunk-meg olly bírákban, kiknek legkissebb interesszéjek is collisióban vagyon a’ miénkkel, ’s olly emberek’ ítéletére bízzuk jó-nevünket ’s becsűletünket, a’ kik vagy irígységből, vagy mivel előre el vannak ellenünk foglalva, ’s néha csak szűk-értelműségből is, velünk nyilván ellenkezésben vannak. ’S egyedűl azért tészük-ki olly sok esetekben nyugodalmunkat ’s életünket, hogy az ő voksaikat nyerhessük-meg.

266. Il n’y a guère d’homme assez habile pour connoître tout le mal qu’il fait.
Kein Mensch ist scharfsichtig genug, alles das Böse, das er stiftet, aufzufinden.
Nincs olly éleslátású ember, a’ ki mind érezze a’ kárt, mellyet tészen.

267. L’honneur acquis est caution de celui qu’on doit acquérir.
Errungene Ehre ist Bürge für die zu erringende.
A’ nyert becsűlet nyerendőkre való kötelezés.

268. La jeunesse est une ivresse continuelle; c’est la fiévre de la raison.
Die Jugend ist eine fortdauernde Trunkenheit; sie ist ein Fieber des Verstandes.
Az ifjúság szűnetlen részegűltség, észnek hideglelése az.

269. On aime à deviner les autres, mais on n’aime pas à être deviné.
Man erforscht gern andre, will aber ungern selbst erforscht werden.
Az ember szeret más’ szívébe látni; ha az övébe látnak, azt nem szereti.

270. Il y a des gens qu’on approuve dans le monde, qui n’ont pour tout mérite que les vices qui servent au commerce de la vie.
Es giebt Menschen, die im gemeinen Leben gefallen, die statt aller Verdienste nichts besitzen, als die Untugenden, die den gesellschaftlichen Verkehr befördern.
Sok ember tetszik a’ közönséges életben, pedig nincs bennek semmi érdem, hanemha azok a’ vétkes tulajdonságok, mellyek a’ társaságos szövetkezést segéllik.

271. C’est une ennuyeuse maladie que de conserver sa santé par un trop grand régime.
Es ist eine langweilige Krankheit, über seine Gesundheit durch zu strenge Enthaltsamkeit wachen.
Alkalmatlan betegeskedés szoros vigyázat által nyerni-meg az egésséget.

272. Le bon naturel, qui se vante d’être si sensible, est souvent étouffé par le moindre intérêt.
Gutherzigkeit, die so sehr mit Gefühl prahlt, wird oft durch den kleinsten vorschwebenden Gewinn unterdrückt.
A’ jószívűség, melly olly igen óhajt ragyogni érzékeny voltával, gyakran a’ legcsekélybb haszon’ súgára által is elfojtatik.

273. L’absence diminue les médiocres passions et augmente les grandes, comme le vent éteint les bougies et allume le feu.
Abwesenheit vermindert mittelmässige Liebe, und vermehrt starke, wie der Wind Lichter ausbläst und Flammen anfacht.
A’ távollét fogyasztja a’ középszerű passziót, a’ nagyot gerjeszti, mint a hogy’ a’ szél eloltja a’ mécset, a’ szövétneket lángoltatja.

274. Les femmes croient souvent aimer, encore qu’elles n’aiment pas: l’occupation d’une intrigue, l’émotion d’esprit que donne la galanterie, la pente naturelle au plaisir d’être aimées, et la peine de refuser, leur persuadent qu’elles ont de la passion, lorsqu’elles n’ont que de la coquetterie.
Oft glauben die Weiber schon zu lieben, wenn sie noch nicht lieben. Die Beschäftigung mit einer Liebschaft, die Anstregung, welche Galanterie bewirkt, natürlicher Hang zu dem Genusse geliebt zu werden, und die Schwierigkeit, Bitten um Gegenliebe abzuweisen, überreden sie, dass sie lieben während sie bloss kokett sind.
Az asszonyok sokszor azt hiszik, hogy szeretnek, pedig még nem szeretnek. Elméjek a’ szerelem’ játékos menetele által el van foglalva, fantáziájok lángot kapott, titkos vonzódást*
vonszódást
érzenek a’ szerettetés’ örömei felé, küszködnek magokkal szeretőjiknek magokat megadni; ’s mind ez elhitette velek hogy szeretnek, pedig csak kokettíroznak.

275. Ce qui fait qu’on est souvent mécontent de ceux qui négocient, c’est qu’ils abandonnent presque toujours l’intérêt de leurs amis pour l’intérêt du succés de la négociation, qui devient le leur par l’honneur d’avoir réussi à ce qu’ils avoient entrepris.
Wenn man oft mit Geschäftsträgern unzufrieden ist, so kommt es daher, dass sie fast immer das Interesse ihrer Verhandlung aus den Augen verlieren, weil es, wegen des Ruhms, ihre Unternehmung glücklich durchgesetzt zu haben, zum ihrigen wird.
Az, hogy a’ Negociánsok’ barátságtalansága ellen sokszor panaszra kell fakadnunk, onnan ered, mert ők igen is készek barátjaiknak javokat a’ kereskedés’ szerencsés folytának feláldozni, melly azon dicsőségnél fogva, hogy elsűlt a’ mihez fogtak, nékiek saját interesszéjekké vál.

276. Quand nous exagérons la tendresse que nos amis ont pour nous, c’est souvent moins par reconnoissance que par le désir de faire juger de notre mérite.
Wenn wir die Zärtlichkeit unsrer Freunde für uns grösser machen, als sie ist, so geschieht diess nicht sowohl aus Erkenntlichkeit, als vielmehr aus Begierde, unsre Verdienste ins Licht zu setzen.
Midőn barátainknak erántunk mutatott jóságokat nagyítva hirdetjük, azt bizonyosan nem annyira háládatosságunk’ nagy voltából cselekesszük, mint azon kívánságból, hogy a’ mi becsünket mások érezzék.

277. L’approbation que l’on donne à ceux qui entrent dans le monde vient souvent de l’envie secrete que l’on porte à ceux qui y sont établis.
Gefällige Aufnahme, denen gewährt, die erst in der grossen Welt auftreten, entsteht oft aus einem heimlichen Neid auf die, welche schon Fuss darin haben.
Nyájasan-fogadása azoknak, a’ kik a’ nagy világba most lépnek-fel, gyakorta titkos gyűlölést árúl-el azok eránt, a’ kik ott már ragyognak.

278. L’orgueil qui nous inspire tant d’envie nous sert souvent aussi à la modérer.
Der Stolz, der uns so grossen Neid einflösst, dient uns oft, diesen Neid zu mässigen.
A’ kevélység, melly sokszor irígységet lehell belénk, sokszor ezen irígységet mérsékli is.

279. Il y a des faussetés déguisées qui représentent si bien la vérité, que ce seroit mal juger que de ne s’y pas laisser tromper.
Es giebt verkappte Unwahrheiten, welche die Wahrheit so natürlich spielen, dass es Mangel an Beurtheilungskraft verrathen würde, von ihnen ungetäuscht zu bleiben.
Vannak ál hamisságok is, mellyek olly természetesen játszák az igazat, hogy kevés értelmet gyanítatna maga felől, a’ ki magát általok megcsalatni nem hagyná.

280. Il n’y a pas quelquefois moins d’habileté à savoir d’un bon conseil qu’à se bien conseiller soi-même.
Oft bedarf es nicht geringerer Klugheit, einen guten Rath zu nutzen, als sich selbst vortheilhaft zu rathen.
Néha nem kívántatik kevésbb okosság élni tudni a’ jó tanáccsal, mint jó tanácsot adni önnmagunknak.

281. Il y a des méchans qui seroient moins dangereux s’ils n’avoient aucune bonté.
Es giebt böse Menschen, die nicht so gefährlich seyn würden, wenn sie durchaus keine gute Eigenschaft hätten.
Van eggy neme a’ rosszaknak, kik koránt sem volnának annyira veszedelmesek, ha bennek semmi jó nem volna.

282. La magnanimité est assez bien définie par son nom même; néanmoins on pourroit dire que c’est le bon sens de l’orgueil, et la voie la plus noble pour recevoir des louanges.
Der Edelmuth ist durch seine Benennung schon erklärt: dennoch könnte man sagen, er sey der gesunde Verstand des Stolzes, und das edelste Mittel, Lob zu erwerben.
A’ széplelkűség már eléggé meg vagyon magyarázva neve által: azonban azt mondhatni felőle, hogy ő a’ büszkeség’ józansága, ’s a’ legnemesbb út, dicséretre jutni.

283. Il est impossible d’aimer une seconde fois ce qu’on a véritablement cessé d’aimer.
Es ist unmöglich, zum zweytenmal zu lieben, was man zu lieben wirklich aufgehört hat.
Lehetetlen másod’ ízben szeretni, a’ mit szeretni igazán megszüntünk eggyszer.

284. C’est moins la fertilité de l’esprit qui nous fait trouver plusieurs expédiens sur une même affaire, que ce n’est le défait de lumière qui nous fait arrêter à tout ce qui se présente á notre imagination, et qui nous empêche de discerner d’abord ce qui est le meilleur.
Nicht sowohl Fruchtbarkeit des Geistes ist es, wenn wir mehrere Wege zu Einem Zwecke wissen, als vielmehr Mangel an Scharfsinn, der uns bey dem zu verweilen nöthigt, was sich unserer Vorstellungskraft darbietet, und uns hindert, auf den ersten Blick zu unterscheiden, was das wirksamste ist.
Nem annyira leleményes elmének jele az, midőn valaki sok módot talál, baján könnyíteni, hanem a’ gyengélkedő értelemé inkább, mint a’ melly mindenen felakad, a’ mi magát képzeletének elébe tolja, ’s meg nem tudja választani, mi a’ sok köztt a’ legjobb.

285. Il y a des affaires et des maladies que les remèdes aigrissent en certains temps; et la grande habilité consiste à connoître quand il est dangereux d’en user.
Es giebt Lagen und Krankheiten, welche in gewissen Zeiten durch Mittel verschlimmert werden; und es ist das Werk grosser Scharfsicht, herauszubringen, wenn es gefährlich ist, sie anzuwenden.
Némelly elakadás, némelly betegség még nehezebbé vál a’ segéllő eszközök által, ’s mély belátás kívántatik arra, hogy kiismerjük, mikor kell velek élni.

286. La simplicité affectée est une imposture délicate.
Verstellte Einfalt ist eine feine Heucheley.
A’ színlelt eggyűgyűség igen elmés csalárdság.

287. Il y a’ plus de défauts dans l’humeur que dans l’esprit.
Fehler des Humors sind häufiger, als Fehler des Verstandes.
Több hiba van a’ rossz-kedvben, mint az akaratban.

288. Le mérite des hommes a sa saison aussi bien que les fruits.
Die Verdienste des Menschen haben ihre Jahrszeiten, wie die Früchte.
Az ember’ érdemeinek szint úgy meg van a’ maga érlelő ideje mint a’ föld’ terméseinek.

289. On peut dire de l’humeur des hommes comme de la plupart des bâtimens, qu’elle a’ diverses faces, les unes agréables et les autres désagréables.
Man kann vom Humor wie von manchen Gebäuden sagen, dass er verschiedene Ansichten habe: angenehm diese, widrig jene.
Az emberek’ kedvszesszenései felől azt lehet mondani, a’ mit némelly architectúrai munkák felől, hogy külömböző nézetjek vagyon: némellyíke kedves, némellyíke visszás.

290. La modération ne peut avoir le mérite de combattre l’ambition et de la soumettre; elles ne se trouvent jamais ensemble. La modération est la langueur et la paresse de l’ame, comme l’ambition en est l’activité et l’ardeur.
Der Mässigung kommt das Lob nicht zu, dass sie den Ehrgeitz bekämpfe und unterdrücke. Sie finden sich nie beyde neben einander. Mässigung ist Schwerfälligkeit und Verdrossenheit, Ehrgeitz ist Lebhaftigkeit und Thätigkeit der Seele.
A’ mérsékletre nem illik az a’ dicséret, hogy a’ nagyra-vágyást megtámadja és meggyőzi. A’ kettő soha nem jár eggy úton. A’ mérséklet bágyadtsága ’s nyugta a’ léleknek: a’ nagyravágyás heve és munkássága.

291. Nous aimons toujours ceux qui nous admirent, et nous n’aimons pas toujours ceux que nous admirons.
Beständig haben wir Die lieb, die uns bewundern, und nicht immer Die, welche wir bewundern.
Mindég szeretjük a’ kik bennünket csudálnak, de nem szeretjük mindenkor a’ kiket mi csudálunk.

292. Il s’en faut bien que nous ne connoissions toutes nos volontés.
Glaube nur nicht, dass du immer weisst, was du willst.
Koránt se hidd, hogy tudod mindég, mit akarsz.

293. Il est difficile d’aimer ceux que nous n’estimons point; mais il ne l’est pas moins d’aimer ceux que nous estimons beaucoup plus que nous.
Es ist schwer, Die lieb zu haben, die wir nicht schätzen; aber eben so schwer ist es, Die lieb zu haben, die wir weit höher schätzen, als uns.
Bajos dolog azt szeretni a’ kit nem becsűlünk: de nem kevésbé bajos azokat szeretnünk a’ kiket sokkal feljebb becsűlünk magunknál.

294. Les humeurs du corps ont un cours ordinaire et réglé qui meut et tourne imperceptiblement notre volonté: elles roulent insensiblement, et exercent successivement un empire secret en nous; de sorte qu’elles ont une part considérable à toutes nos actions, sans que nous le puissions connoître.
Die Lebenssäfte halten einen gleich- und regelmässigen Lauf, der unvermerkt unsern Willen weckt und lenkt; sie bewegen sich unmerklich und üben abwechselnd eine geheime Herrschaft über uns aus; und so haben sie einen beträchtlichen Antheil an allen unsern Handlungen, ohne dass wir darum wissen.
A’ test’ éltető nedveinek rendes és kiszabott folyamatjok vagyon, melly észrevehetetlenűl költögeti ’s kormányozza az akaratot; alattomban van mozgások, ’s titkos uralkodást gyakorlanak rajtunk; ’s ekként igen nevezetes részek van minden cselekedetinkben, a’ nélkűl hogy azt magunk tudnánk.

295. La reconnoissance dans la plupart des hommes n’est qu’une forte et secrete envie de recevoir de plus grands bienfaits.
Die Erkenntlichkeit ist bey den meisten Menschen nichts, als ein geheimes Verlangen nach grössern Wohlthaten.
A’ háládatosság a’ legtöbb emberekben csak arra való titkos vágyás, hogy nagyobb jótéteket végyenek.

296. Presque tout le monde prend plaisir à s’acquitter prend plaisir à s’acquitter des petites obligations; beaucoup de gens ont de la reconnoissance pour les médiocres; mais il n’y a presque personne qui n’ait de l’ingratitude pour les grandes.
Fast alle Menschen tragen gern kleinere Verbindlichkeiten ab; viele empfinden Erkenntlichkeit gegen grössere; aber fast keiner Dankbarkeit für grosse.
Csaknem minden ember örömmel fizeti-le a’ mivel kisded kedvezésekért tartozik; sokan háládatosok középszerű jótétekért is: de alig van eggy, a’ ki nagyért volna az.

297. Il y a’ des folies qui se prennent comme les maladies contagieuses.
Es giebt Narrheiten, die wie ansteckende Krankheiten fort erben.
Némelly bolondság úgy ragad-el mint némelly nyavalya.

298. Assez de gens méprisent le bien, mais peu savent le donner.
Manche Leute verschmähen Geld und Gut, aber wenige sind stark genug, es weg zu geben.
Sok ember nem becsűli a’ pénzt és gazdagságot: de ritka bír elég erővel, másnak adni.

299. Ce n’est d’ordinaire que dans de petits intérêts que nous prenons le hasard de ne pas croire aux apparences.
Gewöhnlich nehmen wir nur bey unwichtigen Planen die Gefahr auf uns, dem Scheine nicht zu trauen.
Közönségesen csak kis tekintetű dolgokban szánjuk-el magunkat, nem hinni a’ külső színnek.

300. Quelque bien qu’on nous dise de nous, on ne nous apprend rien de nouveau.
Man sage dir noch so viel Gutes von dir: immer wird man dir nichts neues sagen.
Mondjanak rólad bár mennyi jót, újságot ugyan előtted nem mondanak.

301. Nous pardonnons souvent à ceux qui nous ennuient; mais nous ne pouvons pardonner à ceux que nous ennuyons.
Wir verzeihen es oft andern, wenn sie uns lange Weile machen, aber nie, wenn wir sie ihnen machen.
Hogy bennünket más úntatott-el, azt néki meg tudjuk bocsátani: nem azt néki soha, hogy mi úntattuk-el őtet.

302. L’intérêt, que l’on accuse de tous nos crimes, mérite souvent d’être loué de nos bonnes actions.
Der Eigennutz, dem wir alle unsre Untugenden aufbürden, verdient oft die Ehre unserer guten Handlungen.
A’ haszonvadászást azzal vádoljuk, hogy ő az oka minden botlásunknak: pedig igen sokszor ő az oka legszebb tetteinknek is.

303. On ne trouve guère d’ingrats tant qu’on est en état de faire du bien.
Man findet selten Undankbare, so lange man im Stande ist, Gutes zu thun.
Ritkán akadsz háládatlanra, míg módod van jól tenni.

304. Il est aussi honnête d’être glorieux avec soi-même qu’il est ridicule de l’être avec les autres.
Es ist nicht unanständig, stolz auf sich selbst, aber lächerlich ist es, auf Andre es zu seyn.
Épen úgy nem illetlen önnmagunk miatt büszkélkedni, mint a’ hogy’ más miatt kevélykedni nevetséges.

305. On a fait une vertu de la modération, pour borner l’ambition des grands hommes, et pour consoler les gens médiocres de leur peu de fortune et de leur peu de mérite.
Man macht aus der Mässigung eine Tugend, um die Prahlsucht der Grossen zu beschränken und die Mittelleute über ihr geringes Vermögen und ihre geringen Verdienste zu trösten.
Virtust csináltunk a’ mérsékletből, hogy határ vetessék*
vettessék
a’ Nagyok’ negédségének, ’s a’ középszerű emberkék vígasztalást találjanak, hogy nekik kevés érték, kevés érdem jutott.

306. Il y a des gens destinés à être sots, qui ne font pas seulement des sottises par leur choix, mais que la fortune même contraint d’en faire.
Es giebt Leute, die bestimmt sind, Dummköpfe zu seyn, die nicht bloss alberne Streiche aus eigener Wahl begehen, sondern die das Schicksal dazu zwingt.
Sok ember felől el vala végezve, hogy gubó maradjon; ’s az efféle gubók a’ magok’ bohóságaikat nem mindég szabad választások szerint csinálják, hanem azért, mivel a’ sors mintegy reá szorítja őket.

307. Il arrive quelquefois des accidens dans la vie, d’où il faut être un peu fou pour se bien tirer.
Es treten öfters im Leben Fälle ein, wo man ein wenig toll seyn muss, um sich heraus zu winden.
Az embert e’ világon sok olly viszontagság éri, hogy eggy kisség bolondnak kell lennie, hogy bajából jól kifejtődhessék.

308. S’il y a des hommes dont le ridicule n’ait jamais paru, c’est qu’on ne l’a pas bien cherché.
Wenn es Leute giebt, die nie lächerliche Blöse sen gegeben haben, so kommt es daher, dass man ihnen nicht recht nachgespürt hat.
Ha ezen vagy amazon nevetséges oldalokat nem láttunk, az egyedűl onnan vagyon, mert nem néztük-meg szemesen.

309. Ce qui fait que les amans et les maitresses ne s’ennuient point d’être ensemble, c’est qu’ils parlent toujours d’eux-mêmes.
Dass Liebhaber und Geliebte nie lange Weile haben, wenn sie bey einander sind, kommt daher, dass sie beständig von sich selbst sprechen.
Hogy a’ Szerelmes és Kedvese el nem únnak eggyütt-lenni, eggyütt-csevegni, annak az az oka, mert mindég magok felől foly közttök a’ beszéd.

310. Pourquoi faut-il que nous ayons assez de mémoire pour retenir jusqu’aux moindres particularités de ce qui nous est arrivé, et que nous n’en ayons pas assez pour nous souvenir combien de fois nous les avons contées à la même personne?
Warum müssen wir Gedächtniss genug haben, um das, was uns begegnet ist, bis auf die unbedeutendsten Züge zu behalten, und warum nie genug, um uns zu erinnern, wie vielmal wir es schon einer und eben derselben Person erzählt haben?
Miért kell annyi emlékezéssel bírnunk, hogy a’ rajtunk történteket legaprólékosbb különösségekig megtartjuk, ’s miért nem bírunk annyival, hogy eszünkbe jusson, hány ízben beszélltük-el immár ugyan-azon személynek?

311. L’extrême plaisir que nous prenons à parler de nous-mêmes nous doit faire craindre de n’en donner guère a’ ceux qui nous écoutent.
Die vorzügliche Freude, die wir daran finden, von uns selbst zu sprechen, sollte uns bange machen, dass unsre Zuhörer leicht keine daran finden könnten.
Az a’ szertelen öröm, mellyet nekünk az ád, ha magunk felől szóllhatunk, megsejdítethetné, hogy azzal nem sok örömet adunk másnak.

312. Ce qui nous empêche d’ordinaire de faire voir le fond de notre cœur à nos amis n’est pas tant la défiance que nous avons d’eux que celle que nous avons de nous-mêmes.
Was uns gewöhnlich hindert, unsre Freunde auf den Grund unsers Herzens blicken zu lassen, ist nicht sowohl Misstrauen gegen sie, als gegen uns selbst.
Hogy barátinkkal szívünk’ mélyéig nem hagyunk látatni, az nem annyira az erántok mint a’ magunk eránt való bízatlanságból ered.

313. Les personnes foibles ne peuvent étre sincéres.
Schwache Menschen können nicht aufrichtig seyn.
Gyenge ember nem lehet nyíltszívű.

314. Ce n’est pas un grand malheur d’obliger des ingrats; mais c’en est insupportable d’être obligé à un mal-honnête homme.
Es ist kein grosses Unglück, Undankbaren Gutes gethan, aber ein unerträgliches ist es, einem schlechten Menschen Verbindlichkeit zu haben.
Háládatlannal közleni jótétet, nem felette nagy baj: de elviselhetetlen baj, rossz embernek köszönni jót.

315. On trouve des moyens pour guérir de la folie, mais on n’en trouve point pour redresser un esprit de travers.
Man hat Mittel, Narrheiten zu heilen, aber keines, einen schiefen Kopf gerade zu setzen.
Kigyógyítni az őrjöngőst, arra találhatni szert: nem arra soha, hogy az hozattassék helyre, a’ kinek az esze kificzamlott.

316. On ne sauroit conserver long-temps les sentimens qu’on doit avoir pour ses amis et pour ses bienfaiteurs, si on se laisse la liberté de parler souvent de leurs défauts.
Man wird nicht lange die Gefühle, die man für seine Freunde und Wohlthäter zu nähren schuldig ist, bewahren können, wenn man sich die Freyheit erlaubt, oft über ihre Mängel zu sprechen.
Kihal az emberben a’ hűség, mellyel barátja ’s jóltevőji eránt tartozik, ha szabadságot enged magának, gyakorta szóllani azoknak fogyatkozásaik felől.

317. Louer les princes des vertus qu’ils n’ont pas, c’est leur dire impunément des injures.
Die Fürsten wegen Tugenden loben, die sie nicht besitzen, heisst, ihnen ungestraft Schmähungen sagen.
Olly tulajdonságokért magasztalni a’ Nagyokat, mellyekkel nem bírnak, annyi mint őket szembe szidalmazni.

318. Nous sommes plus près d’aimer ceux qui nous haïssent que ceux qui nous aiment plus que nous ne voulons.
Wir sind näher daran, Die lieb zu gewinnen, die wir hassen, als die uns mehr lieben, als wir wollen.
Közelébb járunk hozzá, hogy gyűlőlőinket szeressük, mint azokat, a’ kik bennünket inkább kedvellnek mint magunk akarjuk.

319. Il n’y a que ceux qui sont méprisables qui craignent d’être méprisés.
Nur verächtliche Menschen besorgen verachtet zu werden.
Csak annak van oka meg-vettetéstől tartani, a’ ki méltó hogy megvettessék.

320. Notre sagesse n’est pas moins à la merci de la fortune que nos biens.
Unsre Weisheit ist nicht weniger ein Ball des Zufalls, als unser Vermögen.
Az ember’ esze szint úgy laptája a’ szerencsének mint az erszénye.

321. Il y a dans la jalousie plus d’amour-propre que d’amour.
In der Eifersucht liegt mehr Eigenliebe, als Liebe.
A’ féltékenységben több az önnszeretet mint a’ szeretet.

322. Nous nous consolons souvent par foiblesse des maux dont la raison n’a pas la force de nous consoler.
Schwäche tröstet uns oft über Unfälle, über welche die Vernunft uns zu trösten, nicht stark genug ist.
Elménk’ gyengesége gyakorta olly esetekben is talál vígasztalást, mellyeknek az ész’ egész ereje sem nyújthat azt.

323. Le ridicule déshonore plus que le deshonneur.
Lächerlichkeit schändet mehr, als Schande.
A’ mi nevetséges, nagyobb gyalázatot vonsz reánk mint a’ gyalázat.

324. Nous n’avouoons de petits défauts que pour persuader que nous n’en avons pas de grands.
Wir gestehen bloss darum kleine Fehler ein, um Andre zu überreden, dass wir keine grossen haben.
Kisded hibákat egyedűl azért vallunk magunkra, hogy azt hitethessük-el másokkal, hogy bennünk nincsenek nagyok.

325. L’envie est plus irréconciliable que la haine.
Neid ist unversöhnlicher, als Hass.
Az irígység engesztelhetetlenebb mint a’ harag.

326. On croit quelquefois haïr la flatterie, mais on ne hait que la manière de flatter.
Oft glaubst du die Schmeicheley zu hassen, aber du hassest nur die Art wie man dir schmeichelt.
Sokszor azt hiszed, hogy útálod a’ hízelkedést, holott csak a’ módját nem szereted, a’ mellyel neked hízelkednek.

327. On pardonne tant que l’on aime.
Man verzeiht alles, so lange man liebt.
Míg szeretünk, minden meg vagyon bocsátva.

328. Il est plus difficile d’être fidéle à sa maîtresse quand on est heureux que quand on en est maltraité.
Es ist weit schwerer treu zu seyn, wenn man beglückt, als wenn man unerhört liebt.
Nehezebb híven maradni, midőn Kedvesünk visszonozza érzésünket, mint midőn keménykedik.

329. Les femmes ne connoissent pas toute leur coquetterie.
Die Weiber wissen nicht ganz, wie kokett sie sind.
Az asszonyok magok sem tudják mennyire kokettek.

330. Les femmes n’ont point de sévérité complette sans aversion.
Kein Weib ist wahrhaft spröde, wenn ihm sein Liebhaber nicht zuwider ist.
Nincs igazán-kemény asszony, hanemha imádója szenvedhetetlennek tetszik előtte.

331. Les femmes peuvent moins surmonter leur coquetterie que leurs passions.
Die Weiber können ihre Koketterie weniger beherrschen, als ihre Leidenschaft.
Az asszonyoknak nehezebb csélcsapságokon erőt venni mint lángokon.

332. Dans l’amour la tromperie va presque toujours plus loin que la méfiance.
In der Liebe geht der Betrug immer weiter, als das Misstrauen.
A’ szerelemben csaknem mindég tovább megyen a’ csalás mint a’ bízatlanság.

333. Il y a une certaine sorte d’amour dont l’excés empêche la jalousie.
Es giebt eine Art von Liebe, deren Uebermass keine Eifersucht aufkommen lässt.
Van eggy neme a’ szerelemnek, melly nagyobb, mint hogy hozzája férhessen a’ féltés.

334. Il en est de certaines bonnes qualités comme des sens; ceux qui en sont entièrement privés ne peuvent ni les appercevoir ni les comprendre.
Mit manchen Vorzügen verhält es sich, wie mit den Sinnen: wer deren keine hat, vermisst und begreift sie nicht.
Némelly szép tulajdonságról elmondhatni a’ mit az érzékek körűl tapasztalunk: a’ ki nem bír velek, meg nem foghatja hogy lehessenek.

335. Lorsque notre haine est trop vive, elle nous met au-dessous de ceux que nous haïssons.
Wenn unser Hass sehr lebhaft ist, so setzt er uns über die, welche wir hassen, hinaus.
Midőn gyűlőlségünk igen eleven, lejjebb ejt bennünket gyűlőlségünk’ tárgyainál.

336. Nous ne ressentons nos biens et nos maux qu’à proportion de notre amour-propre.
Unsre Eigenliebe giebt den Masstab für das Gefühl unsers Glücks und Unglücks an.
Szerencsénk’ ’s szerencsétlenségünk’ nagy vagy kis voltát az önnszeretet szabja-meg.

337. L’esprit de la plupart des femmes sert plus à fortifier leur folie que leur raison.
Bey den meisten Weibern dient der Witz mehr, ihre Thorheiten auszubilden, als ihren Verstand.
Az elmésség az asszonyoknál közönségesen arra való, hogy bolondságaikban erősödjenek-meg általa, nem az eszességben.

338. Les passions de la jeunesse ne sont guère plus opposées au salut que la tiédeur des vieilles gens.
Das Feuer der Jugend ist dem wahren Glücke nicht stärker entgegen gesetzt, als die Lauigkeit des Alters.
Az ifjú kor’ lángja nehezen lesz inkább ellenére a’ jónak mint az öreg kor’ fagya.

339. L’accent du pays où l’on est né demeure dans l’esprit et dans le coeur comme dans le langage.
Der Ausdruck des Landes, worin man gebohren ist, haftet im Verstande und Herzen, wie in der Sprache.
A’ honni accentus örökké megmarad az elmében és szívben, valamint a’ szóejtésben.

340. Pour être un grand homme il faut savoir profiter de toute sa fortune.
Um ein grosser Mann zu seyn, muss man sein Glück in seinem ganzen Umfange zu nutzen verstehn.
Hogy nagy légy, egész szerencsédet kell használni tudnod.

341. La plupart des hommes ont, comme les plantes, des propriétés cachées que le hasard fait découvrir.
Die meisten Menschen haben, wie die Pflanzen, versteckte Eigenschaften, die der Zufall hervorzieht.
A’ legtöbb embernek titkos tulajdonságai vannak, valamint a’ plántáknak, mellyeket a’ történet fedez-fel.

342. Les occasions nous font connoître aux autres, et encore plus à nous-mêmes.
Umstände machen, dass uns Andere, und noch mehr, dass wir uns selbst kennen lernen.
A’ környűlállások ismertetnek-meg bennünket másokkal, és még inkább önnmagunkkal.

343. Il ne peut y avoir de régle dans l’esprit ni dans le cœur des femmes si le tempérament n’en est d’accord.
Es giebt für den Verstand und das Herz der Weiber keine andre Regeln, als die das Temperament gut heisst.
Az asszonyi ész és szív csak azt a’ törvényt ismeri, mellyet a’ vér’ hevessége mond jónak.

344. Nous ne trouvons guère de gens de bon sens que ceux qui sont de notre avis.
Wir trauen niemand gesunden Menschenverstand zu, als dem, der mit uns gleich denkt.
Az ember azt hiszi, hogy egyedűl annak van helyén az esze, a’ ki eggy értelemben van vele.

345. Quand on aime, on doute souvent de ce qu’on croit le plus.
Wenn man liebt, zweifelt man oft an etwas, wovon man am festesten überzeugt ist.
A’ ki szeret, gyakran a’ felől is kételkedik, a’ mi felől tökélletesen meg van győződve.

346. Le plus grand miracle de l’amour, c’est de guérir de la coquetterie.
Das grösste Wunder der Liebe ist: wenn sie die Koketterie heilt.
Legfőbb csudatéte a’ szerelemnek az, midőn a’ koketterieből gyógyítja-meg az asszonyi szívet.

347. Ce qui nous donne tant d’aigreur contre ceux qui nous font des finesses, c’est qu’ils croient être plus habiles que nous.
Was uns auf Leute, die uns überlisten, so sehr erbittert, ist dies, dass sie sich klüger dünken, als wir.
A’ mi bennünket olly annyira elkeserít azok ellen a’ kik rajtunk csínyt ejtettek, az annak képzelése, hogy ők szemesebbeknek hiszik magokat nálunknál.

348. On a bien de la peine à rompre, quand on ne s’aime plus.
Es hält schwer, eine Liebschaft abzubrechen, wenn man einander nicht mehr liebt.
Nem könnyű akkor megszegni a’ szeretetet, mikor elhűlt már a’ szív.

349. On s’ennuie presque toujours avec les gens avec qui il n’est pas permis de s’ennuyer.
Fast immer hat man bey Leuten lange Weile, wo es nicht erlaubt ist welche zu haben.
Csaknem mindég únatkozás szállja-meg az embert azok köztt, a’ kik körűl megúnatkozni nem szabad.

350. Un honnête homme peut être amoureux comme un fou, mais non pas comme un sot.
Ein rechtlicher Mann kann wahnsinnig, aber nicht närrisch verliebt seyn.
Az eszes ember szerethet úgy mint az őrűlt, de nem mint a’ bolond.

351. Il y a de certains défauts qui bien mis en œuvre brillent plus que la vertu même.
Es giebt gewisse Fehler, die, geschickt heraus gehoben, heller glänzen, als die Tugend selbst.
Némelly hiba, ha vele bánni tudnak, magánál a’ virtusnál is inkább csillog.

352. On perd quelquefois des personnes qu’on regrette plus qu’on n’en est affligé, et d’autres dont on est affligé et qu’on ne regrette guère.
Man verliert zuweilen Menschen, die man mehr bedauert als betrauert, und andre, die man betrauert aber nicht bedauert.
Néha ollyak halnak-el körűlttünk, a’ kiket inkább szánunk mint kesergünk: néha ollyak, a’ kiket inkább kesergünk mint szánunk.

353. Nous ne louons d’ordinaire de bon cœur que ceux qui nous admirent.
Nur die pflegen wir aufrichtig zu loben, die uns bewundern.
Inkábbára igazán csak azokat dicsérjük, a’ kik bennünket csudálnak.

354. Les petits esprits sont trop blessés des petites choses; les grands esprits les voient toutes et n’en sont point blessés.
Kleinen Geistern thun Kleinigkeiten wehe; grosse Geister rücken sie sich alle vor das Auge und bleiben gleichgültig.
Kis lelkeknek nagyon fájnak a’ kicsinységek. A’ nagy lelkek is érzik a’ bántást, de általa meg nem bántatnak.

355. L’humilité est la véritable preuve des vertus chrétiennes: sans elle nous conservons tous nos défauts, et ils sont seulement couverts par l’orgueil, qui les cache aux autres, et souvent à nous-mêmes.
Demuth ist das wahre Kennzeichen christlicher Tugenden. Ohne sie bleiben uns alle unsre Fehler, und sie werden bloss vom Stolze überkleidet, der sie Andern und oft uns selbst verbirgt.
Az alázatosság igazi próbaköve a’ keresztyéni virtusnak. Ez nélkűl minden hibáink megmaradnak, csak hogy fogva tartja a’ kevélység, melly őket mások, sőt gyakran magunk előtt is elrejti.

356. Les infidélités devroint éteindre l’amour; et il ne faudroit point être jaloux quand on a sujet de l’être: il n’y a que les personnes qui évitent de donner de la jalousie qui soient dignes qu’on en ait pour elles.
Untreue sollte die Liebe auslöschen, und man müsste nicht eifersüchtig seyn, wenn man wahren Grund dazu hätte. Nur die, welche jede Ursache zur Eifersucht vermeiden, sind der Eifersucht werth.
A’ hűségtelenségnek el kellene oltani a’ szeretetet, ’s nem kellene féltésre gerjedni, ha a’ féltésnek van helye. Egyedűl azok érdemlik hogy féltsük, a’ kik nem adnak okot hogy féltsük.

357. On se décrie beaucoup plus auprès de nous par les moindres infidélités qu’on nous fait, que par les plus grandes qu’on fait aux autres.
Man macht sich durch die kleinste Untreue, die uns trifft, mehr bey uns verhasst, als durch die schwärzeste, die Andre trifft.
A’ legkissebb hűségtelenség által is útáltabbá teszi előttünk magát a’ vétkes, ha az ellenünk vagyon elkövetve, mint a’ legnagyobb által, melly más ellen követtetett.

358. La jalousie naît toujours avec l’amour, mais elle ne meurt pas toujours avec lui.
Eifersucht lebt beständig zugleich mit der Liebe auf, aber nicht immer stirbt sie mit ihr.
A’ féltékenység mindenkor eggyütt támad a’ szerelemmel, de nem eggyütt hal-meg vele.

359. La plupart des femmes ne pleurent pas tant la mort de leurs amans pour les avoir aimés que pour paroître plus dignes d’être aimées.
Nicht sowohl aus Liebe beweinen die meisten Weiber den Tod ihrer Liebhaber, als aus Verlangen, neuer Liebe werth zu scheinen.
A’ legtöbb asszony nem annyira szerelemből siratja’ férje’ halálát, mint azon kívánságból, hogy érdemesnek tessék újobban szerettetni.

360. Les violences qu’on nous fait nous font souvent moins de peine que celles que nous nous faisons à nous-mêmes.
Oft greift uns die Gewalt, die uns Andre anthun, nicht so schmerzlich an, als die wir uns selbst anthun.
A’ melly erőszakot mások követnek-el rajtunk, az nekünk sokszor kevésbbé fáj, mint a’ mit magunk követünk-el magunkon.

361. On sait assez qu’il ne faut guère parler de sa femme ; mais on ne sait pas assez qu’on devroit encore moins parler de soi.
Dass man nicht von seiner Frau sprechen müsse, weiss man ziemlich allgemein; aber nicht so allgemein weiss man, dass man noch weniger von sich selbst sprechen müsse.
Hogy feleségeink felől szóllani nem illik, azt a’ világ alkalmasint megtanúlta: de azt nem tanúlta-meg olly formán, hogy még kevésbé illik, magunk felől szóllani.

362. Il y a de bonnes qualités qui dégénerent en défauts quand elles sont naturelles, et d’autres qui ne sont jamais parfaites quand elles sont acquises: il faut, par exemple, que la raison nous rende ménagers de notre bien et de notre confiance, et il faut au contraire que la nature nous donne la bonté et la valeur.
Es giebt Vorzüge, die in Fehler ausarten, wenn es natürliche, und andre, die nie vollkommen werden, wenn sie erworbene sind. So muss uns die Vernunft mit unserm Vermögen, wie mit unserm Vertrauen, Wirthschaft lehren; aber die Natur muss uns mit gutem Herzen und Muth ausstatten.
Némelly jó tulajdonság hibává változik-el, ha természeti, némelly ismét soha nem lesz tökélletes, ha szerezve vagyon. Példának okáért: hogy takarékosan kell mind pénzünkkel mind bízodalmunkkal bánnunk, arra bennünket megtanít az ész: de jó szívet, bátor lelket a’ természettől kell kapnunk.

363. Quelque défiance que nous ayons de la sincérité de ceux qui nous parlent, nous croyons toujours qu’ils nous disent plus vrai qu’aux autres.
So misstrauisch wir auch gegen die Aufrichtigkeit mancher Menschen sind, die uns etwas sagen, so glauben wir doch beständig, dass sie gegen uns wahrer sind, als gegen Andre.
Bár melly kevés hitelt nyújtunk is ennek vagy amannak midőn nekünk valamit mond: mindazáltal azt hisszük, hogy nekünk csak-ugyan inkább mond igazat mint másnak.

364. Il y a peu d’honnêtes femmes qui ne soient lasses de leur métier.
Es giebt wenig treue Weiber, denen es nicht lästig würde, es zu seyn.
Kevés tisztes asszony van, a’ ki belé ne únjon mesterségébe.

365. La plupart des honnêtes femmes sont des trésors cachés, qui ne sont en sûreté que parcequ’on ne les cherche pas.
Meist sind treue Weiber verborgene Schätze, die nur deshalb in Sicherheit sind, weil man sie nicht sucht.
A’ mi tisztes asszonyaink rejtett kincsek; de csak azért vannak bátorságban, mert senki nem kereste.

366. Les violences qu’on se fait pour s’empêcher d’aimer sont souvent plus cruelles que les rigueurs de ce qu’on aime.
Die Gewalt, die man sich anthut, seine Liebe zu unterdrücken, ist oft schmerzlicher als die Unempfindlichkeit, womit einen das geliebte Weib quält.
Az a’ küszködés, mellybe nékünk szerelmünk’ elfojtása kerűl, sokszor kínosabb mint a’ szeretett személy’ minden hidegsége.

367. Il n’y a’ guère de poltrons qui connoissent toujours toute leur peur.
Ein Feiger weiss selten ganz, wie feig er ist.
A’ gyáva ritkán tudja egészen mennyire gyáva ő.

368. C’est presque toujours la faute de celui qui aime, de ne pas connoitre quand on cesse de l’aimer.
Fast immer liegt die Schuld an Dem, der liebt, wenn er nicht merkt, dass man ihn nicht mehr liebt.
Csaknem mindenkor annak a’ hibája, a’ ki szeret, ha meg nem sejdíti, hogy már nem szerettetik.

369. On craint toujours de voir ce qu’on aime quand on vient de faire des coquetteries ailleurs.
Man scheut beständig den Anblick dess, das man liebt, wenn man eben anderwärts erobernde Netze ausgelegt hatte.
Mindég reszket az ember meglátni a’ kit szeret, ha alattomban kaczérkodott.

370. Il y a de certaines larmes qui nous trompent souvent nous-mêmes, après avoir trompé les autres.
Es giebt eine Art von Thränen, die oft uns selbst täuschen, nachdem sie Andre getäuscht haben.
Van eggy neme a’ sírásnak, melly megcsalván másokat, végre sokszor önnmagunkat is megcsal.

371. Si l’on croit aimer sa maitresse pour l’amour d’elle, on est bien trompé.
Wenn man sein Mädchen aus Liebe für sie zu lieben glaubt, irrt man stark.
A’ ki azt hiszi, hogy Szépjét Szépje miatt szereti, nagyon csalatkozik.

372. On doit se consoler de ses fautes quand on a la force de les avouer.
Man kann sich über seine Fehler beruhigen, wenn man stark genug ist, sie einzugestehen.
Az ember nyugton lehet hibáji miatt, ha elég ereje van, megvallani.

373. L’envie est détruite par la véritable amitié, et la coquetterie par le véritable amour.
Wahre Freundschaft verdrängt den Neid, wahre Liebe die Koketterie.
Az igazi barátság eltolja az irígységet; a’ kaczérságot az igazi szerelem.

374. Le plus grand défaut de la pénétration n’est pas de n’aller point jusqu’au but, c’est de la passer.
Der Hauptfehler des Scharfsinns ist nicht, dass er nicht zum Ziele, sondern dass er darüber hinaus dringt.
Az élesen-látásnak nem az a’ legfőbb hibája hogy nem hat-el a’ czélig, hanem hogy túlhat rajta.

375. On donne des conseils, mais on n’inspire point de conduite.
Man kann guten Rath geben, aber nicht handeln lehren.
Tanácsot könnyű adni: bár sikert is adhatna véle az ember!

376. Quand notre mérite baisse, notre goût baisse aussi.
Wenn unsre Vorzüge sinken, sinkt auch unser Geschmack.
Ha becsünk alább száll, alább szállanak ízleteink is.

377. La violence qu’on se fait pour demeurer fidéle à ce qu’on aime ne vaut guère mieux qu’une infidélité.
Die Gewalt, die man sich anthut, in der Liebe treu zu bleiben, ist nicht viel besser, als Untreue.
Az az erőlködés, a’ mellyel állandóak igyekszünk lenni szerelmünkben, nem sokkal jobb a’ hitszegésnél.

378. Nos actions sont comme les bouts-rimés, que chacun fait rapporter à ce qui lui plaît.
Unsre Handlungen sind wie Endreime, die jeder anpasst, woran er will.
Tetteink ollyanok mint a’ versek’ sorain az eggyező két szótag; kiki oda alkalmaztatja, a’ hová tetszik.

379. L’envie de parler de nous, et de faire voir nos défauts du côté que nous voulons biens les montrer, fait une grande partie de notre sincérité.
Der Hang von uns selbst zu sprechen und unsre Fehler in dem Lichte zu zeigen, worin wir sie wünschen, macht einen grossen Theil unserer Offenherzigkeit aus.
Az ember’ szertelen vágyása, magát emlegetni, ’s az a’ kívánság, hogy hibáji abban a’ fényben nézettessenek, a’ mellyben magunk szeretjük, nagy részben okai nyíltszívűségünknek.

380. On ne devroit s’étonner que de pouvoir encore s’étonner.
Nur darüber sollte man erstauen, dass man noch erstauen kann.
Azon az eggyen kellene csudálkoznunk, hogy még tudunk csudálkozni.

381. On est presque également difficile à contenter quand on a beaucoup d’amour et quand on n’en a plus guère.
Man ist fast eben so schwer zu befriedigen, wenn man heftige Liebe, als wenn man gar keine fühlt.
Csaknem épen olly nehéz annak tenni valamit kedvére a’ ki hévvel szeret, mint a’ ki már nem szeret.

382. Il n’y a point de gens qui aient plus souvent tort que ceux qui ne peuvent souffrir d’en avoir.
Kein Mensch hat öfter Unrecht als der nicht leiden kann, dass er Unrecht habe.
Senkinek sincs többször nem igaza, mint a’ ki épen nem tűrheti, hogy igaza ne legyen.

383. Un sot n’a pas assez d’étoffe pour être bon.
Ein Tropf hat nicht Stoff genug, um gut zu seyn.
Gubónak nincs miből jó lenni.

384. Si la vanité ne renverse pas entièrement les vertus, du moins elle les ébranle toutes.
Wenn die Eitelkeit auch nicht gerade alle Tugenden umwirft, so erschüttert sie doch alle.
Ha a’ hiúság fel nem döntögeti is mind a’ virtust, legalább mindeniket megtántorgatja.

385. Ce qui nous rend la vanité des autres insupportable, c’est quelle blesse la nôtre.
Was uns die Eitelkeit Anderer unerträglich macht, ist dies, dass sie unsre beleidigt.
A’ mások’ hiúságát az tészi előttünk eltűrhetetlenné, hogy a’ miénknek ád döfést.

386. On renonce plus aisément à son intérêt qu’à son goût.
Man entsagt leichter seinem Vortheile, als seiner Neigung.
Könnyebb lemondani hasznunkról mint hajlandóságunkról.

387. La fortune ne paroit jamais si aveugle qu’à ceux à qui elle ne fait pas de bien.
Keinem Menschen däucht das Glück so blind, als dem, welchem es nicht wohl will.
Senkinek sem látszik a’ szerencse olly vaknak, mint a’ kinek nem kedvezett.

388. Il faut gouverner la fortune comme la santé: en jouir quand elle est bonne, prendre patience quand elle est mauvaise, et ne faire jamais de grands remèdes sans un extrême besoin.
Man muss des Glücks warten, wie der Gesundheit: es geniessen, wenn es uns begünstigt, Geduld haben, wenn es uns drückt, und zu gewaltsamen Mitteln nur im dringendsten Nothfalle greifen.
A’ szerencsével úgy kell bánni mint az egésséggel: használni kell ha kedvez, tűrni kell ha nyom, ’s csak épen akkor nyúlni erőszakos szerekhez, midőn a’ legnagyobb szükség kívánja.

389. L’air bourgeois se perd quelquefois à l’armée; mais il ne se perd jamais à la cour.
Kleinstädtisches Wasen verliert sich zuweilen unter der Armee, aber nie am Hofe.
Az alszületési mód néha lefaragódik a’ katonai életben, nem más szolgálatban soha egészen.

390. On peut être plus fin qu’un autre, mais non pas plus fin que tous les autres.
Man kann feiner seyn, als ein Anderer, aber nie feiner, als alle Andre.
Ravaszabb mint más, lehet az ember: de ravaszabb mint más minden nem lehet.

391. On est quelquefois moins malheureux d’être trompé par ce qu’on aime, que d’en être détrompé.
Oft ist man minder unglücklich, von einer geliebten Person betrogen zu werden, als zu wissen, dass man betrogen wird.
Az ember néha kevésbé szerentsétlen az által, hogy Kedvese megcsalta, mint az által, hogy tudja hogy megcsalta.

392. Oa garde long-temps son premier amant quand on n’en prend pas un second.
Man behält seinen ersten Liebhaber lange, wenn man sich keinen zweyten zugelegt.
Sok ideig bírja első szeretőjét, a’ ki mást nem veszen mellé.

393. Nous n’avons pas le courage de dire en général que nous n’avons point de défauts, et que nos ennemis n’ont point de bonnes qualités; mais en détail nous ne sommes pas trop éloignés de le croire.
Wir haben nicht Herz genug, im Allgemeinen zu behaupten, dass wir keine Fehler, und unsre Feinde keine Tugenden haben, aber in einzelnen Fällen sind wir nahe daran, es zu glauben.
Nem merjük általjában állatni, hogy nincsenek fogyatkozásaink ’s ellenséginkben nincsenek jeles tulajdonságok: de eggyes esetekben igen közel vagyunk hozzá, hogy higyjük.

394. De tous nos défauts celui dont nous demeurons le plus aisément d’accord c’est la paresse: nous nous persuadons qu’elle tient à toutes les vertus paisibles, et que, sans détruire entièrement les autres elle en suspend seulement les fonctions.
Keinen unserer Fehler gestehen wir lieber ein, als Faulheit. Wir meynen, sie schliesse alle friedliche Tugenden ein, und, ohne die übrigen zu vernichten, hindre sie bloss die Ausübung derselben.
Eggy hibánkat sem valljuk-meg készebben mint a’ restséget. Azt hisszük, hogy az minden nyugodalmas virtust magában foglal, és hogy ő nem oltja-el a’ több virtust, hanem azoknak munkásságokat csak felfüggeszti.

395. Il y a une élévation qui ne dépend point de la fortune; c’est un certain air qui nous distingue et qui semble nous destiner aux grandes choses; c’est un prix que nous nous donnons imperceptiblement à nous-mêmes; c’est par cette qualité que nous usurpons les déférences des autres hommes; et c’est elle d’ordinaire qui nous met plus au-dessus d’eux que la naissance, les dignités, et le mérite même.
Es giebt eine Art von Erhebung, die vom Glück unabhängig ist: eine gewisse Ueberlegenheit, die uns für grosse Dinge zu bestimmen scheint; ein Gewicht, das wir unmerklich auf uns selbst legen. Dies nöthigt Andern Ehrfrucht ab, und erhebt uns weiter über sie, als Geburt, Würden und selbst Verdienste.
Vagyon eggy bizonyos neme az emelkedésnek, melly nem függ a’ szerencsétől; eggy bizonyos felsőség, melly bennünket nagy dolgokra látszik elrendelni; eggy érdem, mellyet észrevehetetlenűl magunk adunk önnmagunknak. Ez másokat tiszteletre hajt erántunk, ’s feljebb emel náloknál, mint a’ hogy’ születés, hívatal, sőt maga az érdem is emelhetnének.

396. Il y a du mérite sans élévation, mais il n’y a point d’élévation sans quelque mérite.
Es giebt Verdienste, die nicht empor kommen, aber kein Emporkommen ohne einiges Verdienst.
Van érdem emelkedés nélkűl: de emelkedés nincs valamelly érdem nélkűl.

397. L’élévation est au mérite ce que la parure est aux belles personnes.
Erhebung ist dem Verdienste, was Putz der Schönheit ist.
Az emelkedés az az érdemre nézve, a’ mi a’ szépségre nézve az öltözködés.

398. Ce qui se trouve le moins dans la galanterie, c’est de l’amour.
Was man bey der Galanterie am wenigsten findet, ist – Liebe.
A’ mit legkevésbbé találunk-fel a’ szerelem’ lepdeséseiben az – a’ szerelem.

399. La fortune se sert quelquefois de nos défauts pour nous élever; et il y a des personnes incommodes, dont le mérite seroit mal récompensé si l’on n’étoit bien aise d’acheter leur absence.
Zuweilen bedient sich das Glück unsrer Mängel, um uns empor zu bringen; und es giebt gewisse lästige Menschen, deren Verdienste schlecht belohnt würden, wenn man ihre Gegenwart nicht abkaufen wollte.
A’ szerencse néha hibáinkon kap hogy bennünket felemeljen; ’s vannak holmi alkalmatlanok, kiknek rosszúl fogna megjutalmaztatni érdemek, ha jelen-nem-léteket örömest meg nem vásárlanánk.

400. Il semble que la nature ait caché dans le fond de notre esprit des talens et une habilité que nous ne connoissons pas: les passions seules ont le droit de les mettre au jour, et de nous donner queluefois des vues plus certaines et plus achevées que l’art ne pourroit le faire.
Es scheint, als ob die Natur im Innern unsres Geistes Talente und Anlagen versteckt hielte, von denen wir nichts wissen. Die Leidenschaften allein haben das Vorrecht, sie hervor zu ziehen und uns öfters gewissere und gebahntere Wege zu zeigen, als selbst die Kunst nicht vermöchte.
Úgy tetszik, hogy a’ természet lelkeink’ rejtekeiben olly ajándékokat ’s ösztönöket tett-le, mellyeket magunk sem ismerünk. A’ passzióké az a’ jus, hogy őket kinyilatkoztassák, ’s előnkbe bizonyosbb és töröttebb útat terjesszenek, mint a’ mesterség tehetne.

401. Nous arrivons tout nouveaux aux divers âges de la vie, et nous y manquons souvent d’expérience malgré le nombre des années.
Jede Stufenzeit des Lebens findet uns als Schüler, und oft fehlt es uns trotz allen Jahren an Erfahrung.
Járatlanúl lépünk-fel az életnek mindenik korába, ’s tapasztalás nélkűl maradunk, bár meddig éltünk is.

402. Les coquettes se font honneur d’être jalouses de leurs amans, pour cacher qu’elles sont envieuses des autres femmes.
Die Koketten suchen etwas darin, eifersüchtig auf ihre Liebhaber zu seyn, um zu verbergen, dass sie neidisch auf die andern Weiber sind.
A’ kaczér asszony betsűletet keres abban, hogy féltékenynek mutatja magát imádója eránt. Nem akarná magát elárúlni, hogy irígyen néz más szép asszonyokat.

403. Il s’en faut bien que ceux qui s’attrapent à nos finesses nous paroissent aussi ridicules que nous nous le paroissons à nous-mêmes quand les finesses des autres nous ont attrapés.
Meyne nur nicht, dass dir Leute, die du überlistet hast, so lächerlich sind, als du es dir selbst bist, wenn sie dich überlistet haben.
Koránt se hidd, hogy a’ kiknél fortélyosabb valál, olly nevetségesek neked, mint te vagy az önnmagadnak, mikor téged ők szedtek rá.

404. Le plus dangereux ridicule des vieilles personnes qui ont été aimables, c’est d’oublier qu’elles ne le sont plus.
Die gefährlichste Lächerlichkeit, die alte Personen, welche ehemals liebenswürdig waren, treffen kann, ist die, zu vergessen dass sie es nicht mehr sind.
Veszedelmesbb nevetségesség nem érheti azokat a’ koros személyeket, a’ kik valaha szépek voltak, mint midőn felejtik, hogy nem azok többé.

405. Nous aurions souvent honte de nos plus belles actions si le monde voyoit tous les motifs qui les produisent.
Oft würden wir uns unsrer schönsten Handlungen schämen, wenn die Welt alle ihre Triebfedern wüsste.
Gyakorta pirúlnánk legszebb tetteink miatt, ha a’ világ tudná azoknak minden indító okait.

406. Le plus grand effort de l’amitié n’est pas de montrer nos défauts à un ami, c’est de lui faire voir les siens.
Die höchste Stufe der Freundschaft ist nicht, einem Freunde unsre Fehler, sondern ihm seine bemerkbar zu machen.
Nem az a’ legfőbb erőlködése a’ barátságnak, midőn barátunknak őnn hibánkat felfedjük, hanem az, midőn az övéket*
ővéket
látatjuk vele.

407. On n’a guère de défauts qui ne soient plus pardonnables que les moyens dont on se sert pour les cacher.
Keiner unserer Fehler ist so unverzeichlich, als die Mittel, die wir anwenden, ihn zu verstecken.
Hibáinknak eggyike sincs olly bocsáthatatlan, mint azon módok, mellyekkel azokat elfedezni igyekszünk.

408. Quelque honte que nous ayons méritée, il est presque toujours en notre pouvoir de rétablir notre réputation.
So grosse Schande wir uns auch zugezogen haben könnten: fasst immer ist es in unserer Gewalt, unsern guten Ruf wieder herzustellen.
Bár melly nagy gyalázatot vont is reánk botlásunk, de csakugyan inkábbára magunkon áll, visszaszerzeni becsűletünket.

409. On ne plaît pas long-temps quand on n’a qu’une sorte d’esprit.
Man gefällt nicht lange, wenn man nur Eine Art von Witz hat.
Nem tetszhetik sokáig, a’ kinek csak eggynemű elmésség jutott.

410. Les fous et les sots ne voient que par leur humeur.
Narren und Tröpfe sehen alles durch die Brille ihres Humors.
A’ bolond Mihókok és a’ fa-Jankók mindent húmorok’ pápaszemén által néznek.

411. L’esprit nous sert quelquefois à faire hardiment des sottises.
Der Verstand dient uns oft kräftig, alberne Streiche zu begehen.
Az elme gyakorta igen nevezetes szolgálatokat tesz körűlttünk, oktalan lépéseket tenni.

412. La vivacité qui augmente en vieillissant ne va pas loin de la folie.
Lebhaftigkeit, die mit dem Alter steigt, gränzt nahe an Narrheit.
A’ hanyatlás’ esztendeivel nőttön-nevekedő elevenség nem messze jár az őrűltségtől.

413. En amour celui qui est guéri le premier est toujours le mieux guéri.
Wer in der Liebe zuerst geheilt ist, bleibt immer am besten geheilt.
A’ szerelemben az gyógyúlt-meg legigazábban, a’ ki leghamarább gyógyúlt-meg.

414. Les jeunes femmes qui ne veulent point paroître coquettes, et les hommes d’un âge avancé qui ne veulent pas être ridicules, ne doivent jamais parler de l’amour comme d’une chose où ils puissent avoir part.
Junge Weiber, die nicht Koketten, und ältliche Männer, die nicht lächerlich scheinen wollen, dürfen nie von der Liebe sprechen, als von einem Dinge, woran auch sie Theil haben könnten.
A’ kaczéroknak látszani nem akaró asszonyok és a’ korba eredt férjfiak, a’ kik nem szeretnék nevetségesekké tenni magokat, jól cselekszik, ha a’ szerelem felől nem szóllnak úgy, mintha abban nékiek is lehetne részek.

415. Nous pouvons paroître grands dans un emploi au-dessous de notre mérite; mais nous paroissons souvent petits dans un emploi plus grand que nous.
Wir können gross scheinen in einer Würde, die unter unsern Verdiensten ist; aber oft scheinen wir klein in einer, die grösser ist, als wir.
Az érdemünk alatt való hívatalokban nagyoknak mutathatjuk magunkat: de az ollyanban, a’ melly nagyobb nálunknál, gyakran kissebbeknek tetszünk.

416. Nous croyons souvent avoir de la constance dans les malheurs, lorsque nous n’avons que de l’abattement; et nous les souffrons sans oser les regarder, comme les poltrons se laissent tuer de peur de se défendre.
Wir glauben Standhaftigkeit im Unglück zu haben, wenn es bloss Ermattung ist, und wir dulden es, ohne es ins Auge zu fassen, gerade wie Kleinmüthige sich niederhauen lassen, vor lauter Furcht sich zu wehren.
Gyakran azt hisszük, hogy bátor szívvel viseljük a’ csapást, holott elcsüggedésben vagyunk, ’s szemébe nem mervén pillantani a’ veszélynek, úgy tűrjük azt mint azok a’ gyávák, a’ kik öszvetett kézzel szenvedik a’ nyakazást, mert nem merik magokat védeni.

417. La confiance fournit plus à la conversation que l’esprit.
Zutraulichkeit befördert die Konversation mehr, als Witz.
A’ bizakodás inkább segélli a’ társaságos eggyüttléteket mint az elmésség.

418. Toutes les passions nous font faire des fautes; mais l’amour nous en fait faire de plus ridicules.
Jede Leidenschaft verleitet uns zu Fehlern, aber die Liebe zu den lächerlichsten.
Minden heves indúlat botlásra tudja az embert tántorítani: de a’ szerelem a’ legnevetségesebbre tántorítja.

419. Peu de gens savent être vieux.
Wenig Leute verstehen alt zu seyn.
Kevés ember tud lenni öreg.

420. Nous nous faisons honneur des défauts opposés à ceux que nous avons: quand nous sommes foibles, nous nous vantons d’être opiniâtres.
Wir suchen eine Ehre in Fehlern, die denen entgegenstehen, die wir wirklich haben: wenn wir schwach sind, rühmen wir uns der Starrköpfigkeit.
Büszkélkedünk az olly hibákkal, mellyek ellenkezésben vannak a’ miéinkkel. Ha félénkek ’s gyengék vagyunk, makacsoknak akarunk látszani.

421. La pénétration a un air de deviner qui flatte plus notre vanité que toutes les autres qualités de l’esprit.
Scharfsicht giebt eine Art von Prophezeyungsgabe, die unsrer Eitelkeit mehr schmeichelt, als alle übrige Vorzüge des Verstandes.
Az éles belátás azt sejdíteti rajtunk, hogy jövendőlés’ lelkével bírunk; ’s hiúságunk ebben több örömet lél, mint az elmének minden egyéb tulajdonságaiban.

422. La grace de la nouveauté et la longue habitude, quelque opposées qu’elles soient, nous empêchent également de sentir les défauts de nos amis.
Reitz der Neuheit und lange Gewohnheit, so sehr sie einander entgehen stehen, hindern uns in gleichem Grade, die Fehler unsrer Freunde zu bemerken.
Az újság’ kecse és a’ hosszas szokás, ámbár egymással egészen ellenkeznek, egyenlően vannak gátlásunkra, meglátni barátink’ fogyatkozásait.

423. La plupart des amis dégoûtent de l’amitié, et la plupart des dévots degoutent de la devotion.
Die meisten Freunde werden der Freundschaft überdrüssig, die meisten Andächtigen der Andacht.
A’ legtöbb barát belé csömörlik a’ barátságba: a’ legtöbb áhítatos az áhítatosságba ún belé.

424. Nous pardonnons aisément à nos amis les défauts qui ne nous regardent pas.
Wir verzeihen leicht Fehler an unsern Freunden, wenn sie u n s nicht drücken.
Könnyen el tudjuk nézni barátink’ hibájit, mikor nem minket érdekelnek.

425. Les femmes qui aiment pardonnent plus aisément les grandes indiscretions que les petites infidélités.
Weiber, welche lieben, verzeihen leichter grosse Plauderhaftigkeit, als kleine Untreue.
A’ lángoló asszony könnyebben megbocsátja a’ nagy titok’ kifeccsentését mint a’ kis hűségtelenséget.

426. Dans la vieillesse de l’amour, comme dans celle de l’âge, on vit encore pour les maux, mais on ne vit plus pour les plaisirs.
Im Alter der Liebe, wie im Alter des Lebens, empfindet man nur noch für ihre Uebel, nicht mehr für ihre Freuden.
A’ szeretet’ vénségében, mint az élet’ agg korában, immár tsak bajainak érzése miatt élünk, nem gyönyörűségeinek.

427. Rien n’empêche tant d’être naturel que l’envie de la paroître.
Nichts verhindert so sehr, ungekünstelt zu seyn, als Begierde, es zu scheinen.
Azt, hogy természetesek legyünk, semmi nem gátolja*
gátlja
annyira, mint annak szertelen óhajtása, hogy természetesnek tessünk.

428. C’est en quelque sorte se donner part aux belles actions que de les louer de bon cœur.
Es heisst gleichsam sich Theil an schönen Handlungen verschaffen, wenn man sie aufrichtig rühmt.
Osztozik az idegen szép tettben, ha ki azt szívesen magasztalja.

429. La plus véritable marque d’être né avec de grandes qualités, c’est d’être né sans envie.
Der wahre Beweis, dass man mit grossen Vorzügen geboren sey, ist ohne Neid geboren seyn.
A’ legigazibb bizonysága annak, hogy ez vagy amaz nagy tulajdonsággal született, az, ha irígység nélkűl született.

430. Quand nos amis nous ont trompés, on ne doit que de l’indifférence aux marques de leur amitié; mais on doit toujours de la sensibilité à leurs malheurs.
Haben unsre Freunde uns getäuscht, so dürfen wir Gleichgültigkeit bey ihren Freundschaftsversicherungen, aber nie Hartherzigkeit bey ihrem Unglücke zeigen.
Ha barátom megcsalt, elég hidegséget éreztetnem barátsága’ biztatásai eránt, de nem kell soha örömet, midőn baj érte.

431. La fortune et l’humeur gouvernent le monde.
Zufall und Laune regieren die Welt.
Szerencse és vak ösztön kományozza a’ világot.

432. Il est plus aisé de connoître l’homme en général que de connoître l’homme en particulier.
Es ist leichter, die Menschen, als einen einzelnen Menschen, kennen zu lernen.
Könnyebb az embert az egész nemében mint eggyenként kitanúlni.

433. On ne doit pas juger du mérite d’un homme par ses grandes qualités, mais par l’usage qu’il en sait faire.
Man muss auf die Verdienste eines Menschen nicht nach seinen grossen Vorzügen, sondern nach dem Gebrauche schliessen, den er davon macht.
Az ember’ érdemét nem nagy tulajdonságaiból kell megítélni, hanem arról, hogy azokkal mint tud élni.

434. Il y a une certaine reconnoissance vive qui ne nous acquitte pas seulement des bienfaits que nous avons reçus, mais qui fait même que nos amis nous doivent en leur payant ce que nous leur devons.
Es giebt eine Art von lebhaftem Erkenntlichkeitsgefühl, das nicht nur empfangene Gefälligkeiten gleich abträgt, sondern sogar unsre Freunde zwingt, sich für unsre Schuldner zu bekennen, wenn sie aufhören, unsre Gläubiger zu seyn.
Van eggy neme az elevenebb háládatosságnak, melly nem egyedűl azt fizeti-le a’ mit vett, hanem jóltevőinket mintegy kénszeríti is, adósainknak tartani magokat, midőn nékiek azt adtuk-meg, a’ mit tőlök vevénk.

435. Nous désirerions peu de choses avec ardeur si nous connoissions parfaitement ce que nous désirons.
Schwerlich würden wir nach einer Sache feurig verlangen, wenn wir genau kennten, was wir verlangen.
Nem kapnánk holmin olly mohon, ha tökélletesen ismernénk a’ mit óhajtunk.

436. Ce qui fait que la plupart des femmes sont peu touchées de l’amitié, c’est qu’elle est fade quand on a senti l’amour.
Dass die meisten Weiber wenig Werth auf die Freundschaft legen, kommt daher, dass sie matt ist wenn man die Liebe gefühlt hat.
Hogy sok asszony olly kevés becset érez a’ barátságban, az onnan jő, mert a’ barátság a’ szerelem után ízetlen.

437. Dans l’amitié, comme dans l’amour, on est souvent plus heureux par les choses qu’on ignore que par celles que l’on sait.
In der Freundschaft, wie in der Liebe, ist man oft glücklicher durch Dinge, die man nicht weiss, als durch Dinge, die man weiss.
A’ barátságban, mint a’ szerelemben, boldogabbak vagyunk holmi által a’ mit nem tudunk, mint a’ mit tudunk.

438. Nous essayons de nous faire honneur des défauts que nous ne voulons pas corriger.
Wir streben, uns eine Ehre aus den Fehlern zu machen, die wir nicht ablegen wollen.
Még kérkedni szeretnénk azon hibáinkkal, mellyekről nem akarunk lemondani.

439. Les passions les plus violentes nous laissent quelquefois du relâche, mais la vanité nous agite toujours.
Die heftigsten Leidenschaften lassen uns oft Erholung, aber die Eitelkeit erhält uns in rastloser Bewegung.
A’ leghevesbb indúlatok is engednek néha pihenést, de a’ hiúság szüntelen hánykódásban tart bennünket.

440. Les vieux fous sont plus fous que les jeunes.
Alte Narren sind weit närrischer, als junge.
A’ vén bolondok bolondabbak mint a’ fiatalok.

441. Lorsque la fortune nous surprend en nous donnant une grande place sans nous y avoir conduits par degrés, ou sans que nous nous y soyons élevés par nos espérances, il est presque impossible de s’y bien soutenir et de paroître digne de l’occuper.
Wenn uns das Glück durch Erhebung zu einem grossen Posten überrascht, und uns nicht erst stufenweise hinanführt, oder wenn unsre Hoffnungen uns nicht schon dahin empor gehoben haben: so ist es fast unmöglich, sich gut in demselben zu erhalten und seiner werth zu scheinen.
Midőn a’ szerencse valamelly nagy polczra emelés által meglep bennünket, ’s nem grádicsonként vitt fel oda, vagy ha reményeink által már előre nem hatottunk-el reá, csaknem lehetetlen, hogy magunkat jól tartsuk benne, ’s reá érdemeseknek tessünk.

442. Notre orgueil s’augmente souvent de ce que nous retranchons de nos autres défauts.
Oft nimmt unser Stolz durch die Fehler zu, die wir an uns verbessern.
Kevélységünk gyakorta hízik azon hibákkal, mellyeket magunkról levetettünk.

443. Il n’y a’ point de sots si incommodes que ceux qui ont de l’esprit.
Keine beschwerlichern Tröpfe, als die witzigen.
Nincs alkalmatlanabb bolond mint az elmés bolond.

444. Il n’y a point d’homme qui se croie en chacune de ses qualités au-dessous de l’homme du monde qu’il estime le plus.
Es giebt keinen Menschen in der Welt, der in irgend einem seiner Vorzüge sich unter dem glaubte, den er in der Welt am meisten schätzt.
Nincs ember a’ világon, a’ ki eggyik vagy másik tulajdonságában kevésbbre becsűlje magát mint a’ kit a’ világon legfeljebb becsűl.

445. Dans les grandes affaires on doit moins s’appliquer à faire naître des occasions qu’à profiler de celles qui se présentent.
Bey entscheidenden Gelegenheiten muss man minder suchen, neue Gelegenheiten zu erzeugen, als die zu nutzen, die sich darbieten.
Fontos alkalmatosságokban nem azon kell igyekezni, hogy új alkalmatosságokat tenyésztessünk, hanem hogy használni tudjuk a’ mik önnként jőnek.

446. Il n’y a guère d’occasions où l’on fit un méchant marché de renoncer au bien qu’on dit de nous, à condition de n’en dire point de mal.
Es giebt keinen Fall, wo wir einen schlechten Tausch träfen, wenn wir das Gute, das man von uns spricht, aufgäben, unter dem Bedinge, dass man nichts Böses von uns sagen soll.
Ritka eset, a’ hol rossz vásárt fognánk csinálni, ha lemondanánk azon jóról, mellyet rólunk ez ’s amaz mond, olly kötés alatt, hogy ne mondják azt a’ nem-jót, a’ mit mondhatnának.

447. Quelque disposition qu’ait le monde à mal juger, il fait encore plus souvent grace au faux mérite qu’il ne fait injustice au véritable.
So geneigt auch die Welt zu falschen Urtheilen ist, erkennt sie doch öfter falsches Verdienst an, als die dem wahren Unrecht thut.
Bár melly hajlandó a’ világ, hamisan ítélni, az csakugyan való, hogy többször ád kegyelmet a’ nem-való érdeminek, mint a’ valón követ igazságtalanságot.

448. On est quelquefois un sot avec de l’esprit, mais on ne l’est jamais avec du jugement.
Man kann öfters ein Tropf seyn und Witz haben; aber nie ist man ein Tropf, wenn man gesunden Verstand hat.
Az ember néha tacskó minden elmésségével. De józan ésszel senki nem lehet tacskó.

449. Nous gagnerions plus de nous laisser voir tels que nous sommes, que d’essayer de paroître ce que nous ne sommes pas.
Wir würden mehr dabey gewinnen, wenn wir uns zeigten wie wir sind, als wenn wir streben zu scheinen, was wir nicht sind.
Többet nyernénk, ha ollyaknak mutatnánk magunkat a’ millyek vagyunk, mint midőn azoknak akarunk látszani a’ mik nem vagyunk.

450. Nos ennemis approchent plus de la vérité dans les jugemens qu’ils font de nous que nous n’en approchons nous-mêmes.
Unsre Feinde kommen in ihren Urtheilen über uns der Wahrheit näher, als wir selbst.
Ellenségeink közelébb járúlnak az igazsághoz, midőn felőlünk ítélnek, mint önnmagunk*
őnnmagunk
.

451. Il y a plusieurs remèdes qui guérissent de l’amour, mais il n’y en a point d’infaillibles.
Es giebt mehrere Mittel, die Liebe zu heilen, aber kein einziges, das unfehlbar wäre.
Egynehány szere van a’ szerelemből való meggyógyúlhatásnak, de csalhatatlan nincsen eggy is.

452. Il s’en faut bien que nous connoissions tout ce que nos passions nous font faire.
Wir wissen bey weitem nicht, wozu alle unsre Leidenschaften uns vermögen.
Koránt sem tudjuk, hogy passzióink mire nem vihetnek.

453. La vieillesse est un tyran qui défend sur peine de la vie tous les plaisirs de la jeunesse.
Das Alter ist ein Tyrann der bey Lebenstrafe jedes jugendliche Vergnügen verbietet.
Kemény bíró a’ vénség; halált mond az ifjúság’ örömeinek mindeggyikére.

454. Le même orgueil qui nous fait blâmer les défauts dont nous nous croyons exempts nous porte à mépriser les bonnes qualités que nous n’avons pas.
Derselbe Zug von Stolz, der uns gegen Fehler, die wir nicht haben, zu schreyen dringt, bewegt uns, Tugenden zu verachten.
Ugyan-az a’ kevélység, melly zajgásra fakaszt bennünket mind azon hibák ellen, a’ mellyek nem a’ miéink, arra is indít, hogy becsmelve szólljunk azon jó tulajdonságok felől, mellyekkel nem bírunk.

455. Il y a souvent plus d’orgueil que de bonté à plaindre les malheurs de nos ennemis: c’est pour leur faire sentir que nous sommes au-dessus d’eux que nous leur donnons des marques de compassion.
Oft ist es mehr Stolz als Gutherzigkeit, wenn wir unsre Feinde im Unglücke beklagen. Um ihnen zu zeigen, dass wir über sie erhaben sind, geben wir ihnen Beweise unsers Mitleids.
Sokszor inkább kevélységből esik meg mint jószívűségből, hogy ellenségeinket, midőn csapás érte, szánjuk. Azért bizonyítunk erántok szánakozást, hogy érezzék, hogy mi őnáloknál nagyobbak vagyunk.

456. Il y a un excés de biens et de maux qui passe notre sensibilité.
Es gibt Gutes und Böses, was über unser Gefühl geht.
Van jó is, rossz is, a’ mi érzékenységünket túlhaladja.

457. Il s’en faut bien que l’innocence trouve autant de protection que le crime.
Man glaube nur nicht, dass die Unschuld mehr Becshützer finde als das Laster.
Ne higyje senki, hogy az ártatlanság talál annyi pártfogót mint a’ vétek.

458. De toutes les passions violentes, celle qui sied le moins mal aux femmes, c’est l’amour.
Unter allen gewaltsamern Leidenschaften, steht den Weibern die Liebe am wenigsten schlecht.
Minden erőszakos indúlatok köztt a’ szerelem áll legkevésbbé rosszúl az asszonyoknak.

459. La vanité nous fait faire plus de choses contre notre goût que la raison.
Die Eitelkeit vermag uns öfter Dinge zu thun, die gegen unsern Geschmack sind als die Vernunft.
A’ hiúság többször tétet velünk ízlésünkkel ellenkezőt, mint az ész.

460. Il y a de méchantes qualités qui font de grands talens.
Es gibt bösartige Eigenschaften, die grosse Talente erzeugen.
Némelly rossz tulajdonság nagy talentumokat nemz.

461. On ne souhaite jamais ardemment ce qu’on ne souhaite que par raison.
Nie wünscht man feurig, was man nur vernunftmässig wünscht.
Soha sem kívánjuk azt igen mohon, a’ mit velünk csak az okosság kívántat.

462. Toutes nos qualités sont incertaines et douteuses en bien comme en mal, et elles sont presque toutes à la merci des occasions.
Alle unsre Anlagen sind ungewiss und zweifelhaft, im Guten wie im Bösen, und fast alle sind das Spiel der Gelegenheit.
Minden tulajdonságaink bizonytalanok és kétségesek úgy a’ jóban mint a’ rosszban; és csaknem mindeggyik az alkalmatosság’ játéka.

463. Dans les premieres passions les femmes aiment l’amant; dans les autres elles aiment l’amour.
Bey der ersten Liebe haben die Weiber den Liebhaber, bey den folgenden, die Liebe lieb.
Az első szerelem alatt az asszonyok kedveseiket szeretik, a’ többi alatt a’ szerelmet.

464. L’orgueil a ses bizarreries comme les autres passions: on a honte d’avouer qu’on ait de la jalousie, et l’on se fait honneur d’en avoir eu et d’être capable d’en avoir.
Der Stolz hat seine Widersinnigkeiten, wie alle übrige Leidenschaften. Man schämt sich zu bekennen, dass man eifersüchtig ist, und sucht etwas darin, es gewesen, oder fähig zu seyn, es zu werden.
A’ kevélységnek úgy vannak fonákságai mint minden más passziónak. Az ember szégyelli megvallani hogy féltékeny, ’s tetszik magának, hogy az tud lenni.

465. Quelque rare que soit le véritable amour, il est encore moins que la véritable amitié.
So selten wahre Liebe ist, so ist sie es doch nicht so sehr, als wahre Freundschaft.
Bár melly ritka az igaz szerelem, az csakugyan nem olly ritka mint az igaz barátság.

466. Il y a peu de femmes dont le mérite dure plus que la beauté.
Es giebt wenig Weiber, deren Verdienste älter würden, als ihre Schönheit.
Ritka asszony, a’ kinek belső becse tovább tart mint szépsége.

467. L’envie d’être plaint ou d’être admiré fait souvent la plus grande partie de notre confiance.
Vertraulichen Herzensergiessungen liegt oft nichts zum Grunde, als das Verlangen, beklagt oder bewundert zu werden.
A’ biztos*
bíztos
szívömlödözéseket gyakorta egyedűl az a’ kívánság fakasztja, hogy szánattassunk vagy csudáltassunk.

468. Notre envie dure toujours plus long-temps que le bonheur de ceux que nous envions.
Unser Neid dauert beständig länger, als das Glück derer, die wir beneiden.
Irígységünk szüntelen tovább tart mint azoknak boldogságok, a’ kiket irígylünk.

469. La même fermeté qui à résister à l’amour sert aussi à le rendre violent et durable; et les personnes foibles qui sont toujours agitées des passions n’en sont presque jamais véritablement remplies.
Dieselbe Festigkeit, die gegen Liebe schützt, dient auch, sie heftig und anhaltend zu machen; und schwache Menschen, die beständig ein Spiel der Leidenschaften sind, haben sehr selten wahre.
Épen az az erő, melly ellent áll a’ szerelemnek, hevessé és állandóvá is tészi azt; ’s a’ gyenge ember, a’ ki mindég játéka a’ passzióknak, ritkán érez igazit.

470. L’imagination ne sauroit inventer tant de diverses contrarietés qu’il y en a naturellement dans le cœur de chaque personne.
Die Einbildungskraft kann nicht so viel Verkehrtheiten hervorbringen, als von Natur in dem Herzen jedes Menschen liegen.
A’ képzelet nem teremthet annyi visszásságot mint a’ mennyi kinek-kinek szívében természet szerint vagyon.

471. Il n’y a que les personnes qui ont de la fermeté qui puissent avoir une véritable douceur; celles qui paroissent douces n’ont d’ordinaire que de la foiblesse, qui se convertit aisément en aigreur.
Nur Menschen, die Festigkeit haben, sind wahrer Sanftheit fähig: Die sanft scheinen, sind gewöhnlich bloss schwach, und werden leicht bitter.
Egyedűl azokban lakhatik igaz szelídség, a’ kikben élesség is van. A’ kik szelídeknek látszanak, legtöbbnyire csak erőtlenek, ’s hirtelen kesernyékké válnak.

472. La foiblesse est plus opposée à la vertu que le vice.
Seelenschwäche steht der Tugend stärker entgegen, als Laster.
A’ lélek’ erötlen volta inkább van ellenére a’ virtusnak mint a’ vétek.

473. Ce qui rend les douleurs de la honte et de la jalousie si aiguës, c’est que la vanité ne peut servir à les supporter.
Was den Schmerz der Schaam und Eifersucht so quälend macht, ist: dass die Eitelkeit nicht angewandt werden kann, ihn zu tragen.
A’ mi a’ szégyen’ és féltékenység’ kínjait olly élesekké teszi, az az, hogy a’ hiúság nem hagyja magát azoknak elviselésére fordítatni.

474. La bienséance est la moindre de toutes les lois, et la plus suivie.
Der Wohlstand wird nicht als Gesetz eingeschärft, und wird doch am meisten befolgt.
Az illendőség leghátrább áll tiszteink’ sorában, ’s még is olly gondosan teljesítetik, mintha legelől állana.

475. Un esprit droit a moins de peine de se soumettre aux esprits de travers que de les conduire.
Einem geraden Verstande wird es nicht so schwer, verkehrten Köpfen nachzugeben, als sie zu leiten.
Az egyenes észnek könnyebb a’ visszás fejnek engedni, mint azt gyeplőzni.

476. La timidité est un défaut dont il est dangereux de reprendre les personnes qu’on en veut corriger.
Schüchternheit ist ein Fehler, dessen man nicht ohne grosse Gefahr Leute strafen kann, die man davon befreyen will.
A’ félénkség olly fogyatkozás, a’ melly miatt nem piríthatjuk-meg nagy veszély nélkűl azokat, a’ kikben azt meg akarnánk változtatni.

477. Rien n’est plus rare que la véritable bonté : ceux même qui croient en avoir, n’ont d’ordinaire que de la complaisance ou de la foiblesse.
Nichts ist seltner, als wahre Gutherzigkeit; selbst die sie zu besitzen glauben, haben gewöhnlich bloss Gefälligkeit oder Schwachheit.
Nincs ritkább dolog az igazi jóságnál; az azokban is, a’ kik ezt bírni látszanak, csak kedvezet és gyengeség.

478. L’esprit s’attache par paresse et par constance à ce qui lui est facile ou agréable: cette habitude met toujours des bornes à nos connoissances; et jamais personne ne s’est donné la peine d’étendre et de la conduire son esprit aussi loin qu’il pouvoit aller.
Der Verstand hält sich aus Verdrossenheit oder Beständigkeit an Dinge, die ihm leicht oder angenehm sind. Diese Angewohnheit setzt unsern Kenntnissen beständig Gränzen, und nie hat sich ein Mensch die Mühe gegeben, seinen Verstand so weit auszubreiten oder zu führen, als der kommen könnte.
Az ész restelkedésből, néha állhatatosságból, olly dolgokba tapad, mellyek könnyük és kedvesek. Ez a’ megszokás mindég határt vét isméreteinknek, ’s nincs ember, a’ ki addig igyekezett volna kivinni ’s kiszéleszteni értelmét, a’ meddig az érhetett vala.

479. On est d’ordinaire plus médisant par vanité que par malice.
Gewöhnlich redet man Andern mehr aus Eitelkeit, als aus Bosheit übels nach.
Közönségesen inkább hiúságból mint rossz szívből szóllunk-meg mást.

480. Quand on a le cœur encore agité par les restes d’une passion, on est plus près d’en prendre une nouvelle que quand on est entièrement guéri.
Wenn das Herz von dem Nachgefühl einer Leidenschaft noch in Bewegung gehalten wird, ist man näher daran, in eine andre zu fallen, als wenn man ganz geheilt ist.
Mikor a’ szív valamelly passziónak maradványai által még hányattatik, közelebb járunk eggy újba rogyni, mint mikor belőle tökélletesen kigyógyúltunk.

481. Ceux qui ont eu de grandes passions se trouvent toute leur vie heureux et malheureux d’en être guéris.
Wer heftige Leidenschaften hat, ist sein ganzes Leben hindurch glücklich, und unglücklich, wenn er davon geheilt wird.
A’ ki hév indúlatokkal bírt, szerencsés is szerencsétlen is egész életében, hogy belőlök kigyógyúlt.

482. Il y a encore plus de gens sans intérêt que sans envie.
Es giebt doch mehr Menschen ohne Eigennutz, als Menschen ohne Neid.
Csak ugyan több ember vagyon haszonlesés nélkűl mint irígység nélkűl.

483. Nous avons plus de paresse dans l’esprit que le corps.
In unserm Geiste liegt mehr Verdrossenheit, als in unserm Körper.
Lelkünkben még több restelkedés űl mint testünkben.

484. Le calme ou l’agitation de notre humeur ne dépend pas tant de ce qui nous arrive de plus considérable dans la vie, que d’un arrangement commode ou désagréable de petites choses qui arrivent tous les jours.
Die ruhige oder unruhige Stimmung unsres Humors hängt nicht sowohl von dem ab, was uns im Leben entscheidendes begegnet ist, als vielmehr von dem behaglichen oder drückenden Zusammenflusse kleiner Dinge, die uns täglich zustossen.
Az ember’ csendes vagy nem-csendes húmora nem annyira attól függ, a’ mi nagy és nevezetes őtet az életben éri, mint azon kéjes vagy szorongató kis dolgoknak szövedékjétől inkább, melly mindennap adja-elő magát.

485. Quelque méchans que soient les hommes, ils n’oseroient paroître ennemis de la vertu; et lorsqu’ils la veulent persécuter, ils feignent de croire qu’elle est fausse, ou ils lui supposent des crimes.
So bösartig die Menschen auch seyn mögen, so wagen sie es doch nicht, als Feinde der Tugend aufzutreten; und wenn sie dieselbe bedrängen, stellen sie sich, als ob sie solche für unächt hielten, oder sie bürden ihr Verbrechen auf.
Bár melly romlottak is az emberek, de úgy mutatni magokat csakugyan nem mérészlik, mint ellenségeit a’ virtusnak. ’S mikor a’ virtust üldözik, azt hazudják, hogy ők azt virtusnak nem látják, vagy vétket kennek reá.

486. On passe souvent de l’amour à l’ambition; mais on ne revient guère de l’ambition à l’amour.
Man geht oft von der Liebe zur Ruhmsucht über, aber selten kehrt man von der Ruhmsucht zur Liebe zurück.
Sok ember mégyen-által a’ szeretkőzésből dicsőségre-vágyásra*
ditsőségre-vágyásra
: dicsőségre-vágyásból ritka tér vissza szeretkőzésre.

487. L’extrême avarice se méprend presque toujours; il n’y a point de passion qui s’éloigne plus souvent de son but, ni sur qui le présent ait tant de pouvoir au préjudice de l’avenir.
Der Geitz auf seiner höchsten Stufe geht fast immer irre. Keine Leidenschaft entfernt sich öfter von ihrem Zweck, über keine hat die Gegenwart auf Kosten der Zukunft so viel Gewalt.
A’ legfőbb pontig ment fösvénység csaknem mindég megtéved. Nincs passzió, melly gyakrabban essék-el a’ maga czéljától, ’s a’ mostannak eggyen sincs a’ jövendő’ kárával annyi ereje.

488. L’avarice produit souvent des effets contraires: il y a un nombre infini de gens qui sacrifient tout leur bien à des espérances douteuses et éloignées; d’autres méprisent de grands avantages à venir pour de petits intérêts présens.
Der Geitz bewirkt oft ihm entgegensetzte Erscheinungen: es giebt sehr viel Menschen, die ihr ganzes Vermögen zweifelhaften und entfernten Hoffnungen aufopfern, und andre, die grosse künftige Vortheile um kleine gegenwärtige verschmähen.
A’ fösvénység sokszor egészen ellenkező munkákat mível. Temérdek számú emberek minden vagyonjokat kétséges és távol reményeknek áldozzák-fel; mások ellenben megvetik a’ jövendő tetemes hasznot a’ mostaniaknak kedvekért.

489. Il semble que les hommes ne se trouvent pas assez de défauts: ils en augmentent encore le nombre par de certaines qualités singulières dont ils affectent de se parer; et ils les cultivent avec tant de soin, qu’elles deviennent à la fin des défauts naturels qu’il ne dépend plus d’eux de corriger.
Es scheint, als ob die Menschen noch nicht Fehler genug an sich fänden: sie vermehren ihre Anzahl noch durch gewisse seltsame Eigenheiten, mit denen sie sich ausschmücken, und sie bilden diese mit so viel Sorgfalt, dass sie am Ende natürliche Fehler werden, die abzulegen nachher nicht mehr in ihrer Gewalt stehn.
Úgy tetszik, hogy az emberek nem lelnek elég fogyatkozást magokon, mert bizonyos sajátságok által, mellyekkel magokat piperézik, még nevelik számokat, ’s ezeket olly gonddal mívelik, hogy végre természeti fogyatkozásokká válnak, ’s le nem rázhatják többé.

490. Ce qui fait voir que les hommes connoissent mieux leurs fautes qu’on ne pense, c’est qu’ils n’ont jamais tort quand on les entend parler de leur conduite: le même amour-propre qui les aveugle d’ordinaire, les éclaire alors, et leur donne des vues si justes, qu’il leur fait supprimer ou déguiser les moindres choses qui peuvent être condamnées.
Ein Beweis, dass die Menschen ihre begangenen Fehler besser einsehen, als man glaubt, ist dies: dass sie nie Unrecht haben, wenn sie von ihrem Benehmen sprechen. Eben die Eigenliebe, die sie verblendet, öffnet ihnen hier die Augen, und giebt ihnen einen so richtigen Blick, dass sie die kleinsten Umstände, die ihnen Rüge zuziehen könnten, unterdrücken oder überkleiden.
Eggy bizonysága, hogy az emberek a’ magok’ botlásaikat jobban ált’látják, mint véljük, az, hogy mikor tetteik felől szóllanak, mindég igazok vagyon. Ugyan-az az önnszeretet, melly őket vakítja, itt meg-nyitja szemeket, ’s olly igazán hagyja látni, hogy a’ leg apróságosabb környűlállást is, melly dorgálást érdemlene, vagy elhallgatják vagy felszépítve adják-elő.

491. Il faut que les jeunes gens qui entrent dans le monde soient honteux ou étourdis: un air capable et composé se tourne d’ordinaire en impertinence.
Junge Leute, die zuerst in der grossen Welt auftreten, müssen verschämt oder unüberlegt seyn: ein freyes und gesetztes Wesen verwandelt sich in diesem Falle gewöhnlich in Zudringlichkeit.
Fiatal embernek, midőn először lép-fel a’ világban, szemérmesnek kell lenni, vagy hebehurgyának. A’ ki ekkor csendesen bátor, többnyire szemtelen lesz idővel.

492. Les querelles ne dureroint pas long-temps, si le tort n’étoit que d’un côté.
Zänkereyen würden nie lange dauern, wenn das Unrecht immer auf einer Seite wäre.
A’ versengések nem tartanának sok ideig, ha csak az eggyik félé volna a’ hiba.

493. Il ne sert de rien d’être jeune sans être belle, ni d’être belle sans être jeune.
Es hilft einem Weibt nichts, wenn sie jung und nicht schön, oder schön und nicht jung ist.
Kevésre mégyen vele a’ szép asszony ha fiatal de nem szép, vagy ha szép de nem fiatal.

494. Il y a des personnes si légères et si frivoles qu’elles sont aussi éloignées d’avoir de véritables défauts que des qualités solides.
Es giebt Menschen, die so flüchtig und gehaltlos sind, dass sie eben so wenig wahre Fehler, als fruchtbare Vorzüge haben können.
Vannak olly charakter nélkűl való emberek, a’ kik szint olly kevéssé alkalmatosok igaz fogyatkozásokkal bírni mint becses tulajdonságokkal.

495. On ne compte d’ordinaire la premiere galanterie des femmes que lorsqu’elles en ont une seconde.
Gewöhnlich spricht man dann erst von der ersten Liebschaft eines Weibes, wenn sie schon eine zweyte gehabt hat.
Közönségesen akkor esik szó az az asszonyok’ első csínytalanságok felől, mikor már a’ másodikat teszik.

496. Il y a des gens si remplis deux-mêmes, que, lorsqu’ils sont amoureux, ils trouvent moyen d’être occupé de leur passion, sans l’être de la personne qu’ils aiment.
Es giebt Menschen, die ihrer selbst so voll sind, dass sie, wenn sie lieben, Mittel finden, mit ihrer Leidenschaft beschäftigt zu seyn, ohne es mit der Person zu bedürfen, die sie lieben.
Vannak némelly magokkal annyira eltölt emberek, hogy midőn szerelmesek, el tudnak foglalva lenni szerelmekkel, a’ nélkűl hogy a’ szeretett tárggyal elfoglalva volnának.

497. L’amour, tout agréable qu’il est, plaît encore plus par les manieres dont il se montre que par lui-même.
Die Liebe, so angenehm sie ist, gefällt doch noch mehr durch die Weise, wie sie sich zeigt, als durch sich selbst.
A’ szerelem, bár melly édes is, még is sokkal inkább tetszik megjelenése’ módjai miatt, mint önnmaga*
önn maga
miatt.

498. Peu d’esprit avec de la droiture ennuie moins à la longue que beaucoup d’esprit avec du travers.
Wenig, aber treffender Witz, ermüdet in die Länge nicht so sehr, als viel aber schielender.
A’ nem sok, de igaz elme kevésbé úntatja-meg sokára magát mint a’ sok, de félszeg.

499. La jalouise est le plus grand de tous les maux, et celui qui fait le moins de pitié aux personnes qui le causent.
Die Eifersucht ist das grösseste aller Uebel, und erweckt gerade den Personen, die es verursachen, am wenigsten Mitleid.
A’ féltékenység minden kínok köztt a’ legkínosabb, és épen azokat nem indítja szánakozásra, a’ kik annak okai.

500. Aprês avoir parlé de la fausseté de tant de vertus apparentes, il est raisonnable de dire quelque chose de la fausseté du mépris de la mort: j’entends parler de ce mépris de la mort que les païens se vantent de tirer de leurs propres forces sans l’espérance d’une meilleure vie. Il y a de la différence entre souffrir la mort constamment, et la mépriser. Le premier est assez ordinaire; mais je crois que l’autre n’est jamais sincere. On a écrit néanmoins tout ce qui peut le plus persuader que la mort n’est point un mal; et les hommes les plus foibles, aussi bien que les héros, ont donné mille exemples célebres pour établir cette opinion. Cependent je doute que personne de bon sens l’ait jamais cru; et la peine que l’on prend pour le persuader aux autres et à soi-même fait assez voir que cette entreprise n’est pas aisée. On peut avoir divers sujets de dégoûts dans la vie; mais on n’a jamais raison de mépriser la mort. Ceux même qui se la donnent volontairement ne la comptent pas pour si peu de chose, et ils s’en étonnent et la rejettent comme les autres lorsqu’elle vient à eux par une autre voie que celle qu’ils ont choisie. L’inégalité que l’on remarque dans le courage d’un nombre infini de vaillans hommes vient de ce que la mort se découvre différemment à leur imagination, et y paroît plus présente en un temps qu’en un autre. Ainsi il arrive qu’après avoir méprisé ce qu’ils ne connoissoient pas, ils craignent enfin ce qu’ils connoissent. Il faut éviter de l’envisager avec toutes ses circontances, si on ne veut pas croire qu’elle soit le plus grand de tous les maux. Le plus habiles et les plus braves sont ceux qui prennent de plus honnètes prétextes pour s’empêcher de la considérer; mais tout homme qui la sait voir telle qu’elle est, trouve que c’est une chose épouvantable. La nécessité de mourir faisoit toute la constance des philosophes. Ils croyoient qu’il falloit aller de bonne grace où l’on ne sauroit s’empêcher d’aller; et ne pouvant éterniser leur vie, il n’y avoit rien qu’ils ne fissent pour éterniser leur réputation, et sauver du naufrage ce qui en peut être garanti. Contentons-nous, pour faire bonne mine, de ne nous pas dire à nous-mêmes tout ce que nous en pensons, et espérons plus de notre tempérament que de ces foibles raisonnements qui nous font croire que nous pouvons approcher de la mort avec indifférence. La gloire de mourir avec fermeté, l’espérance d’être regretté, le desir de laisser une belle réputation, l’assurance d’être affranchi des misères de la vie, et de ne dépendre plus des caprices de la fortune, sont des remèdes qu’on ne doit pas rejeter; mais on ne doit pas croire aussi qu’ils soient infaillibles. Ils font pour nous assurer ce qu’une simple haie fait souvent à la guerre pour assurer ceux qui doivent approcher d’un lieu d’ où l’on tire. Quand on en est éloigné, on s’imagine quelle peut mettre â couvert; mais quand on en est proche on trouve que c’est un foible secours. C’est nous flatter, de croire que la mort nous paroisse de près ce que nous en avons jugé de loin, et que nos sentimens, qui ne sont que foiblesse, soient d’une trempe assez forte pour ne point souffrir d’atteinte par la plus rude de toutes les épreuves. C’est aussi mal connoître les effets de l’amour-propre, que de penser qu’il puisse nous aider à compter pour rien ce qui le doit nécessairement détruire; et la raison, dans laquelle on croit trouver tant de ressources, est trop foible en cette rencontre pour nous persuader ce que nous voulons. C’est elle au contraire qui nous trahit le plus souvent, et qui, au lieu de nous inspirer le mépris de la mort, sert à nous découvrir ce qu’elle a’ d’affreux et de terrible. Tout ce qu’elle peut faire pour nous est de nous conseiller d’en détourner les yeux pour les arrêter sur d’autres objets. Caton et Brutus en choisirent d’illustres. Un laquais se contenta il y a’ quelque temps de danser sur l’échafaud où il alloit être roué. Ainsi, bien que les motifs soient différens, ils produisent les mêmes effets; de sorte qu’il est vrai que, quelque disproportion qu’il y ait entre les grands hommes et les gens du commun, on a vu mille fois les uns et les autres recevoir la mort d’un même visage ; mais c’a toujours été avec cette différence, que, dans le mépris que les grands hommes font paroitre pour la mort, c’est l’amour de la gloire qui leur en ôte la vue; et dans les gens du commun, ce n’est qu’un effet de leur peu de lumieres qui les empêche de connoitre la grandeur de leur mal, et leur laisse la liberté de penser à autre chose.
Wir haben bisher den falschen Schein so vieler Tugenden dargelegt; also ist es billig, auch etwas von dem Ungrunde der Verachtung des Todes zu sagen. Ich meyne diejenige Verachtung des Todes, welche die Alten aus ihrer eigenen Kraft, ohne Hoffnung auf ein besseres Leben, zu nehmen sich rühmen. Es ist ein Unterscheid, den Tod mit Festigkeit ertragen, und ihn verachten. Jenes ist ziemlich gemein, aber dieses, glaube ich, ist nie aufrichtig gemeynt. Indessen, man hat alle Künste der Ueberredung erschöpft, um zu beweisen, dass der Tod kein Uebel sey; und die schwächsten Menschen so gut als die stärksten, haben tausend berühmte Beyspiele gegeben, um diese Meynung zu unterstützen; aber dennoch zweifle ich, dass irgend ein Mensch mit gesundem Verstande es geglaubt habe. Die Mühe, die man sich giebt, sie andern und sich selbst glaublich zu machen, zeigt klar genug, dass diese Unternehmung so leicht nicht sey. Man kann mancherley Ursachen haben, des Lebens überdrüssig zu seyn, aber nie einen Grund, den Tod zu verachten. Selbst die ihn freywillig wählen, halten ihn nicht für so unbedeutend; er macht sie bestürzt und sie weichen ihm aus, wenn er auf einem andern Wege kommt, als den sie selbst wählten. Die Verschiedenheit, die man bey dem Muthe einer Menge unerschrockner Männer bemerkt, kommt daher, dass sich der Tod unter verschiedenen Gestalten ihrer Einbildungskraft, und dazu bald näher bald entfernter zeigt. So geschieht es, dass sie anfangs verachten, was sie nicht kennen, und am Ende scheuen, was sie kennen. Man muss sich hüten, ihn mit allen seinen Einfassungen anzuschauen, wenn man sich nicht überzeugen will, dass er das grösseste aller Uebel sey. Die Klügsten und Entschlossensten dabey sind die, welche die anständige Binde vor die Augen nehmen, um ihn nicht anzusehen; aber jeder Mensch, der ihn zu sehen versteht wie er ist, findet, dass er ein schreckliches Ding sey. Die Nothwendigkeit zu sterben, machte die ganze Festigkeit der Philosophen aus; sie glaubten mit guter Manier hingehen zu müssen, wo sie nicht weg bleiben konnten, und da sie ihr Leben nicht ewig zu machen vermochten, thaten sie alles, um ihrem Rufe diese Ehre zu verschaffen, und vom Schiffbruche zu retten, was nicht davor gesichert werden kann. Begnügen wir uns also damit, dass wir, um die Miene nicht zu verziehen, vor uns selbst verbergen, was wir davon halten, und hoffen wir mehr von unserer körperlichen Stärke, als von den schwachen Vernünfteleyen, die uns beweisen wollen, dass wir uns ihm gleichgültig nähern könnten. Der Ruhm entschlossen gestorben zu seyn, die Hoffnung bedauert zu werden, das Verlangen einen glänzenden Nachruf zu hinterlassen, die Gewissheit von den Mühseligkeiten des Lebens, und von dem launischen Spiele des Schicksals befreyt zu seyn: dies sind Hülfsmittel, die man nicht verwerfen muss. Nur muss man nicht glauben, dass sie unfehlbar sind. Wir brauchen das, was im Kriege ein gemeiner Zaun oft zur Sicherheit derer leistet, die sich einer Stelle, von der aus man schiesst, nähern müssen. Ist man weit davon, so glaubt man, er decke; kommt man aber näher, so findet man seine Hülfe sehr schwach. Es heisst uns schmeicheln, wenn wir glauben, dass der Tod uns in der Nähe eben das sey, was er uns in der Ferne scheint, und dass unsre Gefühle, die nur Schwachheiten sind, stark genug wären, um dem heftigsten aller Angriffe, dem wir ausgesetzt werden können, nicht zu erliegen. Auch heisst es die Wirkungen der Eigenliebe schlecht kennen, wenn man glaubt, dass sie uns helfen könnte, für nichts zu achten, was sie nothwendig vernichten muss; und die Vernunft, in welcher man so viel Hülfsquellen finden soll, ist in diesem Falle zu schwach, uns zu überreden, was wir gern möchten. Sie täuscht uns vielmehr am öftesten und, statt uns Verachtung des Todes einzuflössen, dient sie gerade, uns bemerkbar zu machen, was er Grässliches und Schreckliches hat. Alles, was sie für uns thun kann, ist, dass sie uns räth, die Augen davon weg auf andre Gegenstände zu richten. Cato und Brutus wählten ihrer sehr glänzende. Ein Lakey begnügte sich vor kurzem, auf dem Schaffot zu tanzen, auf dem er gerädert werden sollte. So brachten ungleiche Triehfedern gleiche Wirkungen hervor. Wahr ist es also, dass, so beträchtlich der Unterschied unter grossen und gemeinen Seelen ist, man tausendmal diese wie jene den Tod mit gleichem Gesichte hat empfangen sehen; aber immer mit dem Unterschiede, dass bey der Verachtung, die grosse Menschen gegen den Tod zeigten, Ruhmsucht ihn ihren Augen entrückte, und dass es bey dem gemeinen Mann Mangel an Bildung war, der sie hinderte, das Uebel in seiner Grösse zu umfassen, und ihnen Freyheit liess, an etwas Andres zu denken.
Minekutána olly sok virtus’ ál színe felől szóllottunk, illő, hogy a’ halál’ megvetésének hibás okai felől is mondjunk valamit. Értem azt a’ halál’ megvetését, mellyet a’ hajdani Bőlcsek, a’ mint dicsekszenek, eggy jobb élet’ reménye nélkűl, önnmagokból*
önn magokból
merítettek. Külömböző két dolog, a’ halált bátor lélekkel tűrni és megvetni. Az elsőbb eléggé közönséges, de az utolsóbb, én leg alább úgy hiszem, soha sem volt való. Kimerítették az elhitetés’ minden mesterségét, hogy megmutattassék hogy a’ halál nem baj; ’s a’ leggyávább emberek, mint szintén az első karbeli hérósok, ezer nevezetes példát adtanak ennek megbizonyítására. Mindazáltal nagyon kétlem, hogy azt józan-fejű ember valaha hitte légyen. Az a’ nehézség, a’ mellybe azt magunkkal és másokkal elhitetni kerűl, eléggé mutatja, hogy a’ szándék nem könnyű. Sok okaink lehetnek, hogy az életet meg-únjuk: de nincs eggy is, hogy a’ halált megvessük. A’ halált még azok sem nézik csekélységnek, a’ kik önnként adják reá magokat; elre ttennek tőle, ’s kikerűlik, midőn más úton közelít feléjek*
felejek
mint a’ mellyet magok választottak. Az a’ külömbség, melly annyi nagylelkű ember’ bátorságán tapasztaltatik, onnan jő, mivel a’ halál az ő képzeleteknek külömböző alakok alatt, még pedig majd távolabb’, majd közelebb’, jelen-meg. Igy szokott megesni, hogy a’ mit nem ismertek, eleintén meg-vetették, ’s utoljára rettegik a’ mit ismernek. Kerűlni kell látását minden környűlállásaival, ha nem akarjuk hinni, hogy nálánál nincsen nagyobb rossz. A’ legokosabbak, legbátrabbak a’ legdíszesbb szemkötényt veszik-fel, hogy ne láthassák: de minden megvallja, ha a’ maga valóságában tudja látni, hogy ő a’ legirtóztatóbb dolog a’ világon. A’ Philosophusoknak minden állhatatosságok azon kéntelenség’ érzéséből állott, hogy meg kelletik halni. Azt tartották, hogy minthogy menni kell, jobb lesz szép szerével menni; ’s nem tehetvén élteket örökké-tartóvá, mindent elkövettek, hogy neveket tehessék azzá, ’s a’ hajótörésből meg-menthessék a’ mi megtarthatott. Elégedjünk-meg tehát vele, ha el akarjuk kerűlni a’ gyáva nyifogást, hogy ne mondogassuk magunknak mit tartunk róla, ’s várjunk többet a’ vér’ felhevűleteitől mint azon nyavalyás okoskodástól, melly azt hitegeti-el velünk, hogy halni lehet hideg vérrel. A’ bátor kimúlás’ dicsősége, annak reméllése hogy bennünket siratni fognak, annak óhajtása hogy magunk után ragyogó nevet hagyhassunk, az a’ bizonyosság hogy megszabadúlunk az élet’ nyomorúságai és a’ sors’ vak játszisága alól, olly vígasztalások, a’ mellyek megérdemlik, hogy becsben tartassanak: de épen ne higyjük, hogy csalhatatlan vígasztalások. Úgy öntenek belénk bátorodást, mint egy nyomorúlt vesszősövény nyújt azt a’ háborúban a’ seregnek, midőn lövés felé vezettetik; messzéről nézvén, úgy tetszik, hogy védelmekre lesz, de közelébbre érvén felé, látják, hogy semmi haszna nincs. Megcsaljuk magunkat, midőn azt hisszük, hogy a’ halál közelről is az, a’ minek távolról tetszett, és hogy érzéseink, mellyek merő gyengeségek, nem engednek leroskadnunk a’ bennünket érhető csapások’ legrettenetesebbike alatt. Az önnszeretet’ erejéről is hibásan itél pedig, a’ ki azt gondolja, hogy az csekélységnek fogja azt, a’ mi őtet elsemmíti, nézethetni. Osztán az értelem is, mellytől olly sok vígasztalást várunk, gyenge ezen ellenkezésben velünk elhitetni a’ mit olly igen óhajtanánk. Sőt inkább ő csal-meg legtöbbször, ’s a’ helyett hogy bennünket a’ halált megvetni tanítana, ő mutatja-ki, mi benne a’ legiszonyatosabb és rettentőbb. Mind az, a’ mit ő minekünk javunkra tehet, abból áll, hogy szemeinket róla elvonni ’s más tárgyakra erányozni tanácsolja. Cátó és Brútus igen ragyogó tárgyakat választottak. Eggy cseléd nem régiben azt látta a’ legjobbnak, hogy végigtánczolja a’ hóhérpolczot, a’ hol kerékbe töretett. Így eszközlenek a’ külömböző indító okok gyakorta ugyan-azon eggy munkát. Igaz tehát, hogy, bár melly nagy légyen a’ külömbség a’ fennt és alacsony lelkek között, ezer példáját lehetett látni, hogy mind ezek mind amazok bátran mentek a’ halálnak; de mindég azon eggy külömbséggel, hogy azon megvetésben, mellyet a’ nagy ember mutat a’ halál eránt, azt annak szeme elől a’ dicsőségre-vágyás vonta-el; a’ köz-embernél pedig a’ lélek’ kurta-látása cselekedte, hogy nem érzette a’ rossz’ nagy vóltát, ’s így szabadsága maradt egyébről gondolkozni.

BÉCSBEN,
NEMES HAYKUL ANTALNÁL,
1809.





12.
A’
SZENT HAJDAN’
GYÖNGYEI

FELSŐ – EŐRI
PYRKER JÁNOS LÁSZLÓ
PATRIÁRCHA EGRI ÉRSEK
UTÁN
KAZINCZY FERENC

ELŐSZÓ
A’ Tunísiás’ és Habsburgi Rudolf’ Éneklője a’ Szent Hajdan’ Gyöngyeiben úgy jelen meg mint magas gondolkozású, szent érzésű Ember, isteneitől ihletett Költő, nagy czéljainak teljesen neki–készűlt Tudós és Művészetek’ Avatottja. Hexameterei gyönyörködtető hullámzásokban csapkodják a’ fület, ’s tanúlt, igen gazdag, virágos beszédét, mellyen báj és méltóság vetélkedve áradoznak, a’ magyar születésűben, magyar ajakúban azok is, kiknek nyelveken munkájit dolgozá, irígyelve csudálják. ’S ennyi tulajdon itt a’ legteljesb eggyhangzásban olvad össze, ’s eggyike másikát nem elhomályosítja, hanem kölcsönösen emeli, ragyogtatja.
Mint levének e’ szent Énekek, a’ nagy Író maga adja előnkbe hymnusi lángolású Előszavában, a’ Hárfához. Mély romlottságban látá korunkat, hova azt esztelenségink ’s vétkeink buktaták. Kivergődve a’ közép századok’ borzasztó éjéből, gígási vakmerőséggel akaránk berontani az istenek’ lakjaiba, hogy megfoghassuk a’ megfoghatatlant, ’s megcsalva gondolatlan reményünkben, ’s elvakítva az emberi szemnek elviselhetetlen fénytől, tagadánk a’ mit szemünk nem látott világosan, bár szívünk érzett. Elhidegedve így mind az eránt a’ mi szent, ’s nem ismerve semmit, a’ mi tiszteltetni érdemel, önmagunkat tevénk tárgyává imádásunknak, ’s nem arra leve gondunk a’ mi felemeljen, hanem a mi alá vonjon, még szorosabban földhöz köthessen. Nem vala külömbség a’ szent és nem szent között; eggyik hatalom a’ másikat ravaszkodás ’s erőszakok által igyekezék megfosztani igazaitól, ’s a’ gonosz elárada minden karban. Az leve minden vágyunk, hogy pilloghassunk, bár ál fényben és lopottban, ’s örömeket élhessünk, bár mocskosokat. Így rontá el gondolkozásunkat az erkölcs, ’s erkölcsünket a’ gondolkozás.
A’ lelkes Költő, felmelegűlve az eláradott métely’ látásában, hatalmas karral kapkodott húrjai közzé, hogy a’ megcsábúltakat halálos álomkórságokból, mint eggy második Orpheus, felverje, ’s a’ földi örömektől a’ lelkiek felé vezérelje. Bízakodást, hitet, hűséget taníta Istenhez, megnyugvást a’ legfőbb bölcseség’ végezésiben, még mikor ez bennünket szenvedni, gyötrődni, veszni hágy is, magunk’ megtagadását magzati hűségben, szeretetben; és hogy, mint az a’ hét hős fiú’*
fiu’
hős anyja, legyünk készebbek veszni mint tisztünk mellől eltántorodni, Istenünktől, atyáinkról ránk maradt és igaznak ismert vallásunktól, hazánk’ hűségétől, gyáva rettegés vagy gyalázatos haszon miatt elállani, azokat megtagadni, elárúlni.
De e’ fenntebb vallási ’s erkölcsi czél itt subordinálva van az alantabbnak, a’ poetainak, mert poetai műben poetai tökély a’ fő czél; ama’ kettőnek ez alól csak kicsillámlani szabad, de minél nagyobb fényben. ’S a’ szent Költő ezt cselekszi, midőn Mózest adja, a’ minden tekintetekben hasonlíthatatlant, azt a’ jobb Romulust és Númát eggyszersmind, és Sámuelt, a’ tűzlelkű Illyést, ’s ennek tanítványát Elizéust, ’s azon fegyvertelen népecskét, melly az undok, lelkeken uralkodni akarót megalázta, magát szabaddá tette, nem fegyveres hadai’ sokaságával, hanem csüggedhetetlen lélekkel, honja’ szent szeretetével, férfias elszánásával, mellyet Istenbe vetett hite, bizodalma hatalmasan nevelt, nagyobbított. E’ szent, e’ minden tekintetekben tiszteletes czél ömlött el az egész munkán, de az Olvasót különösen a’ mindenik Ének mellett álló függelékben ragadja meg ájtatosság’ lángjával. És ha az imádság nem egyéb mint lelkünk’ felemelkedése Istenhez a’ tisztelet’, hála’, bízakodás’ és engedelmesség’ érzésiben, úgy a Szent Hajdan’ Gyöngyeit nem kéteskedhetünk Imádságos-Könyvnek hirdetni, mert a’ lelkes Olvasó’ kezében az, még pedig eggyike a’ legjobbaknak, miket a’ nem jók’ számtalan sokaságában bírunk. A’ melly érzéseket a’ mi Éneklőnk lelkeinkben gyúlaszt, nem betegeskedő pietismus, hanem ép érzés, egésséges, erős, és magas, ’s azok előtt is tiszteletes, kik érzeni nem akarnak, hanem csak látni. – De tekintsük a’ Munka’ becsét poetai tekintetekben, és a’ melly ragyogást arra Nyelv és Mesterség árasztanak.
Epopoea nincs isteni sugalások, segédek nélkül, mert az Épósz’ Múzsája*
Múzája
csuda nagyságú tettek által akar hatni, mint a’ Drámáé szívnek kedves borzasztások és rettegtetések, ’s a’ Lyráé tüzes bátor szárnyalgások által. De a’ Görög Mythologiának ma már senki nem hiszen, ’s midőn az istenek’ és emberek’ atyja barna szemöldöke’ hunyorításával eget földet hoz rengésbe, mi nyugalomban maradunk; az allegoriai istenségek pedig igen világosan árúlják el a’ megszorúlt Művész’ szerencsétlen küszködésit. A’ mi Költőnk tehát nagy bölcsességgel bánt, midőn tárgyat énekeihez azon világból választa, hol Jehova elhagyá egeit, leszálla az első emberekhez, őket maga oktatá a’ maga isméretére, maga vala a’ választott népnek mind Istene mind Királya, őket kormányozá, ’s harczolgata érettek és általok. A’ Szent Hajdan’ Énekei így nyerék azt a’ nagyság’, fennség’ characterét, mellyet semmi más tárgyban nem találtak volna. Eggyütt reszketünk Mózessel a’ lángoló bokor előtt, eggyütt reng keblünk a’ néppel, midőn Jehova villámlások és mennydörgések közt adja ki parancsait a’ hegyen, nagyobbaknak érzük magunkat azok’ csudáltában kiket a’ magas érzésű Költő szentség’ nimbusában láttat velünk, ’s irtózás és szent bosszú tölti el mellyünket azon fenevadak ellen, kik az emberi jusokkal játszanak, ’s hóhéri csigázásokkal parancsolják a’ mit fogadni nem szabad.
De ha a’ nagy bölcsességel választott tárgy segélé az Éneklőt eggyik részről, a’ másikról árta neki, mert azon Könyvekből vétetvén, mellyek nekünk is szentek, az ezeknek tartozott tisztelet eltilta minden változtatást, minden toldalékot, a’ mi profánus tárgynál szabados, sőt szinte kötelesség volt volna. Innen, és egyedül innen van, hogy Sámuel, Illyés, Elíza nem teljes nagyságú Épószok, hanem csak Épószi festések. Maga Mózes is, és az Épószi előadásra Mózesnél még alkalmatosb Makkabéusok, nem adnak elég bőv tárgyat olly nagyságú Hőskölteményhez, melly a’ Tunisiással és Rudolphiással megmérkezhessék. Annál inkább kell tehát csudálnunk a’ nagy Éneklő’ teremtő lelkét, melly a’ szűk határú mezőn erejét annyi bölcsességgel, annyi szerencsével fejté ki, hogy itt felejthetjük a’ tárgy’ soványságát. Mindenik Éneke eggy eggy oltártábla, mesterisen alkotva, mesterisen rajzolva, erővel és bájjal festve, világítva. Azt érezzük olvasások alatt, a’ mit egy lélekkel dolgozott oltártábla előtt, hol térdeink, lángot adván érzésinknek a’ Művész, önként hajlanak meg Isten előtt; ’s itt ez vala az eggyik czél.
Valljuk meg, ’s örvendve szerencsénknek, hogy ezt vallhatjuk, e’ szent Énekeknek az adja eggyik érdemét, hogy a’ nagy Költő fel van avatva a’ Mesterség’ titkaiba, ’s nem keresve azt, sőt hogy azt teszi ollykor talán meg sem sejtve, az eggyik Mesterség’ mezejéből a’ másikba csap által, ’s szóval fest. Mert haki ismeri a’ Raphael’ sajátságait ’s azon arczokat, mellyeket a’ Mesterségnek ez a’ hőse nem a’ természet, nem az iskolák, hanem forró képzelésének sugalatai után teremte; haki tudja, hogy ez a’ senki által utól nem ért melly kényességgel bána festékeivel, és hogy azokat nem felkente táblájira, hanem zómánczként összeolvasztotta; haki tudja, melly szerelemmel festé Guídó a’ maga Angyalait, ’s itt a’ Patriarcha-Érsekéit látja, ’s Mirjámot és Idort látja, nem fogja e itt a’ Guídó’, nem e a’ Raphael’ neveiket fel fel sikoltani? Mirjám és Idor úgy nem természet és iskola után festett arczok mint a’ miket Raphaelnél találunk, ’s a’ Szent Hajdan’ Angyalainak testek is aetheri, áltlátszó testek, ezeknek öltözetek is szivárványból vannak szőve. (Lássd azt, a’ ki Saul előtt mennyei nyugalomban szövi koszorúját.) – Apollon, eggyik vezére Antiochusnak, diadali szekerén megyen csatába, ’s a’ szekérke fut a’ lovak után; ’s íme előttünk a’ Victória’ cameója, mellyen az elmés Művész eltére a’ vastag igaztól, ’s a’ lovakat fék, hám, kötelek nélkül hagyá, nehogy karcsú derekok ’s vékony lábszáraik’ szépsége feldaraboltassanak, összeszeldeltessenek. – A’ bús anya lomhára’ hátán megyen a’ Kármelre; szolgája előtte lépdel, ’s kantáránál fogva vezeti a’ rest állatot; ’s íme előttünk eggy új Szaladás Egyptusba, csakhogy nem értjük, hova leve a’ gyermek Jézus a’ szent Szűz’ öléből. – Saullal a’ varázs’ barlangjába lépünk; látjuk a’ hegy’ belsőjébe mélyen benyúló üreget; a’ lámpa’ vas horgát, az árnyék’ fekete foltjait a’ falon, a’ rőt tündérfényt, ’s a’ százesztendős, kiszáradott karú vént, rongyai közt, szűkszalmájú almán, ’s azt hisszük, eggy kedves úgynevezett Éjidarab van előttünk; azt hisszük, a’ Steinwyckek’ templomaiba lépünk, mellyeknek goth-ízlésű oszlopfalai közt úgy vész el habozva a’ szemnek a’ világ, mint a’ fülnek a’ hang. – ’S ki láthatja a’ lég’ sok és soknemű scénájit, a’ veres lángolásban kelő reggeleket, a’ nyár’ olvasztó delét, a’ szürkülő alkonyt, ’s azt a’ megmarkolható setétet Egyptusban; ki a’ már már ránk szakadó fellegeket, ki az elementumokat irtózatos harczaikban egymással, és osztán azt a’ nyugalom’ tábláját, azt a’ zivatar után még fenntebb szépségben ragyogó természetet, hogy mind arra örömmel ne emlékezzék, mit a’ Vernétek, Lutterburgok, Poussinek, Claudok, Wutkyak lopdostak el a’ természettől. Hisszük hogy a’ mi Költőnk, teremtő phantasiájának nagy gazdagságával, szerencsésen fogta volna adni a’mit adott, ha az olasz földet nem lakta, ha a’ Mesterség’ fenntartóját, ébresztőjét, ápolóját, az örök Rómát nem látta, ha Canóvát nem ismerte volna is; de azt is hisszük, hogy nem e’ szerencsével, ha ez a’ teremtő lélek a’ Mesterség’ nagy mívei által nem élesítetett volna ki. Ott Phídiás tanúla Homértól: itt a’ nagy Költő a’ régi és új idők’ nagy Művészeitől; ők eggy anya’ szerető gyermekei.
A’ Szent Hajdan’, a’ Tunísiás’ és a’ Rudolf’ Éneklője’ érdemeinek nincs szükségek magyarázóra azoknál, a’ kiknek természet és tanúlás adtak erőt kiismerni, mi szép; de örvendve mondjuk el, mit ítél e’ dolgozásokról a’ külföld, ’s ezeknek nyelvén, nehogy az Olvasót gyanú szállhassa meg, hogy fordításunkban a’ szó nem tisztán adatott.
Sophronízon, von Prof. Paulus, zu Heidelberg. 1825. VII. Band, 2. Heft. – „Pyrker selbst hat an Voss seine Rudolphiade geschickt; – „in dankbarer Anerkennung dessen hoher Verdienste um die deutsche Literatur. Ein richtiges Selbstgefühl sagte dem Schöpfer dieses in unserer Zeit sich sehr auszeichnenden Epos, dass Voss der Mann sey, der seinen Werth rein und ganz anerkennen werde. Mit einer Theilnahme und Freude, wie sie die jetzigen Stimmgeber auf dem deutschen Pindus nur gar zu selten veranlassen, bietet unser Homeride dem Geistesverwandten die Rechte.”
„Wie sicher des classischen Lorbeers Dieser seyn darf, beweist die sinnvolle Anlage des Ganzen sowohl, als die sachgemässeste Ausführung fast aller einzelnen Theile der vielgewandten, lebendigen Einheit. Vortrefflich ist das Ebenmass des Ganzen geordnet, um immer durch den Wechsel von Gegensätzen das Geschehene anschaulicher zu machen, auch durch unerwartete, aber wohl vorbereitete, und in das Ganze miteinwürkende Nebenerfolge den Lauf der Hauptbegebenheit lebendig fortzubewegen.”
„Jede Saite des Gemüths wird abwechselnd angeregt, aber nicht durch stürmende Heftigkeit, wie so oft die moderne Genialität ertobt, wenn durch krampfhaft verzerrende Überspannungen die Begeisterung errungen scheinen soll. Genau trifft das Gedicht bey jeder Darstellung einer Leidenschaft das Maass, welches zur Theilnahme anzieht, und die Mitempfindung einflösst, ohne sie aufzwingen zu wollen. Gerade dadurch erweist sich das wahre Talent, dass Personen und Begebenheiten nicht durch Beschreibungen, sondern durch sich selbst, wie der Dichter ihr Handeln und Reden äusserst natürlich einzuführen versteht, geschildert vor uns stehen. Dieser poetisch wahren Erfindsamkeit wird sich die entsprechende Stimmung gewiss in jedem Gemüth, ohne dass es der Kunst bewusst wird, wie eine freywillige Begleiterin zugesellen.” –
Allgemeiner Religions- und Kirchenfreund. Von Dr. Benkert. Würzburg, 1828. I. Band. 2. Heft. – „Was Johannes von Müller (Werke I. Th. S. 121.) von Sophocles sagt: „Es ist nicht möglich die schönste Sprache der Menschen edler zu benützen als Sophokles, oder Würde und Anmuth herrlicher zu vereinigen,” – das möchten wir auch aus tiefer Überzeugung von dem Dichter dieser Gesänge behaupten. – – Gerne möchten wir unsern Lesern den Reichthum und die hehre Pracht dieser Perlen ausführlich darlegen, venn eine solche Mittheilung die Gränze einer Anzeige nicht überschreiten würde. Doch wir wollen die Kron- und Schlus-perle des ganzen Geflechtes hervorheben” – – – (a’ Szent Hajdan’ Gyöngyei előtt álló megszóllítást a’ Hárfához.) –
„Was die Tiefe des Gemüthes, die aus diesen Perlen spricht, und die Zartheit der Darstellung betrifft, so ist Recensent mit sich einig, den Dichter über alle neueren zu erheben, und ihm einen ruhmvollen Platz an der Seite des Sophokles zu geben. Man vergleiche zum Beweise dessen jene herrliche Stelle im Oedip. Colon. Des Sophokles v. 1536., wo er den Hingang und die Verklärung des Oedipus beschreibt, mit dem III. Ges. des Helias, und zunächst mit jener Stelle, in welcher unser Dichter die Theophanie und den Gottesruf an Helias schildert, so wie dessen Hingang in’s Land der Vollendung.”
Ugyan-az. 1829. Május – „Stets weiss Pyrker den Helden seines Epos so vor das schauende, stauende Auge zu führen, dass alle andere Personen in lebendiger Umkreisung – immer in Unterordungs – Verhältniss sich um ihn als ihren Mittelpunkt bewegen. Man glaubt ein historisches Meistergemälde stets zu schauen, wo alles auf die Hauptperson, die als des Gemäldes leuchtender Mittelpunkt überall hervorstrahlt, hinstrebt, wo sich Ausdruck, Bewegung, Haltung, Theilnahme des Einzelnen genau auf die Hauptperson bezieht.”
„Die Episoden schimmern nicht als leerer Schmuck; nein, sie stehen mit dem Ganzen in einer so engen Verbindung, in einem so innigen Zusammenhange, dass, würde man sie herausnehmen, das Ganze in seiner Verkettung zerrissen und zerstört würde. Die Episoden der Tunisias sind nicht von der Art, dass sie losgerissen an jedem andern Orte eben so gut stehen könnten, was Friedrich v. Schlegel an dem Sänger des befreiten Jerusalem tadelt.”
Überall schwebt dem Sänger der Tunisias unverrückt das Ganze vor: nicht einzelne Stellen, nicht einzelne Schilderungen und Beschreibungen sind es daher, die den Leser so unwiderstehlich ergreifen, fesseln, ihn begeistern und entzücken; die Tunisias steht als ein in allen seinen einzelnen Theilen vollendetes Ganze da; und eben dadurch wird ihr das Gepräge eines wahren Kunstwerkes aufgedrückt. – – –
So steht die Tunisias in Beziehung auf des Stoffes und des Helden Auswahl, in Beziehung auf die Episoden und das Wunderbare kunstgerecht und meisterhaft vor uns. Doch was sie erst zu einem classischen Nationalepos stempelt, was ihr erst Unsterblichkeit sichern wird, ist die Vollendung der Sprache und Darstellung, die uns in ihr entgegen tritt. Die Sprache ist die Seele aller Nationalität, und zugleich die bestimmteste und lebendigste Offenbarung derselben nach Aussen, ihre bestimmteste Objectivirung; die Sprache ist es, welche den Nationalen Character, die Individualität einer Nation, gleichsam krystallisirt für Jahrtausende in klarster Anschauung dem Blicke vorführt; sie also nur, in ihrer höchsten Entwickelung und Vollendung, in der vollständigen Entfaltung ihrer Nationalität und Individualität, vermag, als lebendige Trägerin eines wahren, nationalheroischen Stoffes, einer Nationalepopöe, diese der Zerstörung der Jahrhunderte, und der dunklen Nacht der Vergessenheit zu entführen.”
„Germaniens herrliche Sprache feiert in der Tunisias ihren schönsten Triumph. Sie hat in diesem Kunstwerke ihrer Vollendung höchste Stuffe erklommen, ist vollendet wie Hellas Sprache in Sophokles Meisterwerken, vollendet wie Latiums Sprache in Virgil’s Gesängen, vollendet wie Italiens Sprache in Tasso’s Jerusalem, vollendet wie Spaniens Sprache in Calderon’s unsterblichen Schöpfungen; vollendet wie Portugals Sprache in Camoen’s Lusiade, vollendet wie Albions Sprache in Milton’s verlornem Paradies. Die deutsche Sprache erscheint in der Tunisias in einer Kraft und Fülle, erstrahlt in einer Majestät, Herrlichkeit, in einem Vollglanz, in welchem nur je eine Sprache von Sterblichen erscheinen kann; die deutsche Sprache kann sich, wie sie in ihrer Vollendung Schönheit in der Tunisias glänzt, ohne umdunkelt zu werden, der vollendeten Sprache Hellas und Latiums an die schimmernde Seite stellen. Der Sänger der Tunisias zeigt dem staunenden Deutschen, welcher Ausbildung, welcher Entwickelung, welcher Vollendung seine Sprache fähig war, zu welcher Höhe sie sich erschwingen konnte.”
Die Darstellung selbst, lebend und webend in dieser vollendeten Sprachhülle ist eben so vollendet, ist die einzig wahre Darstellung einer Epopöe im antiken Charakter, nach dem Muster aller Muster, das die Mutter Natur selbst geschaffen zu haben scheint – durch die Hand des ihr getreuen, sinnigen Griechen – der Iliade und Odyssee.”
„Überall prägen sich in ihr die höchste Objectivität und Plastik, die ungezwungenste Naivität, die reinste und vollendetste Correctheit, und die lichteste Klarheit, die schőnen Eigenschaften des antiken Epos, aus. Die Heldengestalten der Tunisias stehen ganz, wie die der Homerischen Heldenwelt, in sich abgeschlossen, vor unsern Augen; sie scheinen, möchte ich sagen, Statuen zu seyn, denen aber durch irgend einen Zauber Lebens-Odem eingehaucht wurde. Die verschiedenen Beschreibungen und Schilderungen von verschiedenen Gegenständen sind die herrlichsten, objectiven, plastischen Gebilde. Überall zeigt es sich, dass der Sänger der Tunisias stets des epischen Dichters höchste Aufgabe unverrückt im Auge hatte.”
„Pyrker gehört nicht zu jenen epischen Dichtern, die nur lieber sich selbst und ihr schönstes Gefühl darstellen, als eine ganze Welt in ihrem Geiste klar auffassen, und sich selbst darin verlieren und vergessen. Nein! überall taucht die Subjectivität des Sängers der Tunisias in den Strom des Objectiven, und geht in seinen Tiefen unter. Der Sänger der Tunisias tritt, ganz wie der Sänger der Ilias und Odyssee, von seinem geschaffenen Kunstgebilde losgetrennt, hinter dasselbe zurück, so dass nur dieses sich dem Schauenden darstellt; so wie uns nur die Werke der schaffenden Gottheit entgegentreten, aber ihr Antlitz sich unserem irdischen Auge birgt.”
Pyrkernek eggyik Recensense (Morgenblatt. 1826. Nro 28.) nem érti, ugymond, a’ mit viszont Olvasóji nem fognak neki érteni, hogy Munkájihoz miért választá a’ hexametert. A’ gáncs onnan eredhete, mert Schlégel szerint, nemzeti Épószhoz nem illik nem nemzeti forma; sőt elengedhetetlenűl az kívántatik meg, hogy az Olvasó’ füle az illyenben úgy találja fel honja’ zengését mint lelke honja’ tárgyait. De nincs szchéma, melly minden tárgyra úgy illjék mint a’ hexameter; azon éneklé Homér az Achillesz’ haragját és az Odysseus’ bujdosásit, azon Orpheus az Istenek’ dicséreteit, azon Bion és Moszchus a’ szerelmet és a’ csendes kör’ boldogságait, azon Hesiodus és Virgíl a’ mezők’ munkájit, ’s Horátz a’ maga szép leveleit; ’s Klopstock és Heyne megbizonyították, hogy Epopoeára nincs alkalmatosabb forma. Voss Luizt, Gőthe Hermannt és Dorotheát, Baggesen Parthenaist, ámbár ezek nem az antik’, hanem a’ romantik’ osztályára tartoznak, hexameterekben adták; ’s melly versnemben kívánták volna tehát a’ Nemzetiség’ tüzes emlegetőji, hogy a’ mi Éneklőnk a’ Szent Hajdant, ’s Tunísiását ’s Rudolfját éneklette légyen? Mert az Ottava-ríma, mellyet inkább tanácslanának, úgy nem német, mint a’ hexameter nem az. – Így tévesztik meg magokat a’ kik többet hisznek a’ theoriák’ építgetőjinek mint tulajdon érzéseknek, ’s ott keresnek Purizmust és Nemzetiséget, hol annak helye nincs.
De ideje, hogy minekutána Olvasóimmal a’ Munka’ magasztalásait közlöttem, adjam némelly darabjait is, mellyek ezen magasztalásokat igazolhatják. – A’ fenntebb említett Mirjám és Idor a’ Szent Hajdan’ Gyöngyeiben az, a’ mi Cidli és Semída Klopstocknál a’ Messiás’ IV. Énekében. Égnek szentelt szűzet, égi tisztaságú szerelmet fest mind a’ két Költő; de a’ Szent Hajdan’ Éneklője még több szentséggel, még több Virgilíusi bátortalansággal, szerénységgel, mintha ideális szépségű festése’ becsét nem érzené: Klopstock tartaléktalan, szertelen hosszaságban, ’s összeszedve minden erejét, ’s nem minden jele nélkül a’ német hideg metaphysicázásnak.
MIRJÁM ÉS IDOR
Mózes’ II. Én.; 192. v.
Az Izrael’ fijai összegyűlnek Mózes és Áron körül, ’s még éjjel indúlnak a’ puszták felé,
Mint mikor a’ darvak, közelítvén a’ hideg ősz már,
Felgyülekeznek az ér’ szélén; útjokra vezérül
Eggyet megválasztanak; az felreppen; utána
Toldúl csattogatott szárnyán a’ többi, ’s az égnek
Fellegi közt, hosszú két rendre szakadva, lebegnek.

Sieh’, da stand Mirjam, die Gott-gesegnete Jungfrau,
Moses und Aarons Schwesterkind, und blickte nach Jenem,
Im verklärten Gesicht, mit tiefer und inniger Ehrfrucht.
Schön war sie! Wie im Lenz die Ros’ und Lilie blühten
Ihre Wangen; ihr Aug erglänzt’ in des lieblichen Veilchens
Unschuld; wie der Zeder ihr Wuchs; des munteren Rehes
Sprung ihr Gang, und ihr Laut der Nachtigall holdes Geflöte.
Ging sie einher in dem Volk, da sah ein jegliches Aug’ ihr
Staunend nach; ihr folgt’ aus jeglichem Munde der Beyfall;
Denn noch höher ihr Geist, der Seherinn! schöner ihr Herz noch:
Immer mild und bereit des Segens Fülle zu spenden.

Aber vor Allen hing an der Huld – umstrahleten Jungfrau
Idor, Sohn Jamins, und Simeons Enkel, der schönste,
Trefflichste Jüngling in Israels Volk, mit inniger Liebe.
Allwärts sah er nur sie; nur ihr war jeder Gedanke
Des unendlichen Tags, und der, noch längeren, Nächte
Sinnen und Sehnen geweiht: er athmete, fühlte für sie nur!
Dennoch schreckt ihn die Hehre zurück, und schüchterne Röthe
Färbt ihm die Wangen, so er bald hier, bald dort auf den Pfaden,
Die sie wandelte, wie durch Zufall, und immer mit Absicht
Ihr begegnend, hervor aus der bräunlichen Locken, das schwarze
Glühend’ Aug, auf sie geheftet, erzittert’ und seufzte;
Denn so mächtig sonst die golden strömende Rede
Von den Lippen ihm floss: nicht mocht er jetzo des Herzens
Lieblichsten Laut aushauchen vor ihr, auch mit lispelndem Wort nur.
Aber die Jungfrau sah, und kannte des herrlichen Jünglings
Stilles Leid: in den froh entschwindenden Tagen der Kindheit
Hielten sie stets im Kreis der trauten Gespielen zusammen,
Und noch war sie ihm hold: doch trennt ihn jetzt von Jehova’s
Seherinn unermessliche Kluft: in der irdischen Liebe
Rosenau’n sollt ihr, den Sinnen zu Wonnegenusse,
Nicht die knospende Ros’, im lieblichen Duft, sich entfalten;
Nicht umschlingen sie dort ein Kranz vergänglicher Dauer:
Denn ihr winkt ein Ziel hoch über des Staubes Gefilden.

És most Idor’ halála. – Eggy csoport láz felkél, ’s Mózesnek ellenkezésével nem gondolván, mégyen, ’s csatára kél.
– – – Auch Idor, der trauernde Jüngling,
Zog vor Allen dahin in den Kampf. Nicht hatt’ er der Feigheit
Schmähliches Murren getheilt an dem Abend; er weilt’ in dem Lager
Einsam stets, und entfernt von dem Treiben geschäftiger Menschen.
Nun erreichte sein Ohr der Waffen Getös’, und er eilte
Mit den kühn Vereinten hinaus nach den dräuenden Bergen. –

Welch’ Geschrey erschallt?… Den Flüchtenden liegen die Feinde
Hart im Rücken, und säen, zur schrecklichen Ernte, die Leichen
Her in dem stäubenden Feld! Nur wenige kehrten zurücke.
Mirjam erhob sich schnell, im Gefolg mitleidiger Seelen,
Den Verwundeten Hülf’ und Rettung zu bringen. Sie schreitet
Unter den Leichen umher, und geusst, wo noch Athem die Brust hebt,
Trost in das Herz, und Balsamöhl in die blutende Wunde.
Doch nun fährt sie zurück? Wer ist’s, der unter den Ersten
Dort im kühneren Kampf – denn Gegner auf Gegner gesunken,
Hüllen um ihn, unzählig, den Grund – erlag, und das Leben
Matt verhaucht? Ach! Idor ist’s, der schweigende Jüngling!
Sterbend dacht’ er zuvor: „O, wäre die Holde zugegen,
Dass mein brechendes Aug’, mein schwindender Athem ihr sagte:
Was ich verschwieg!” … Da beugte sich, Hülf-aus-spendend, die Jungfrau
Nieder – erkannt’ ihn – fuhr todbleich zurücke; die Lippen
Bebten ihr: was das strenge Herz im blühenden Leben
Nie bewegt’, erschütterte schnell ein sterbender Blick nun!
Schweigend kehrte sie heim in das Nacht-umhüllete Lager. –

Unmuth lag seit dem auf ihrer finsteren Stirne;
Weder Jehova’s Dienst, noch auch des trauernden Volkes
Lieb’, erhob sie mehr: all’ ihres Glanzes beraubet,
Wie die Ros’ in den Tagen des laut herrauschenden Regens,
Schien sie, und schmähete jetzt, von Aaron begleitet, im Unmuth,
Moses eh’lichen Bund, nach Zipora’s Tod, mit der Fremden.
D’rum litt sie die Strafe der Schuld in schmählicher Krankheit;
Ward auf Moses Fleh’n von Jehova geheilet; und siehe!
Bald umfing sie das Grab in Kadesch wüstem Gefilde! –

Illyés Sareptában; Elizéus Súnemben, feltámasztják jóltevőjöknek eggyetlen fijokat. Lássuk, az egymáshoz hasonlító két scéna melly külömbözésekkel adatik:
A’ SAREPTAI GYERMEK.
Illyés’ I. Én.; 188. v.
Sagt’ es, und eilte voran; ihr folgte der Greis in den Vorhof;
Dann die Treppe hinauf in die Kammer des oberen Hauses,
Das von dem Vorhof sich erhob: der stillen Betrachtung
Und des Gebethes Stunden geweiht, und dem Fremdling zur Herberg’.
Als er den Stab gelehnt an die Wand, und den wolligen Mantel
Hin auf das Lager gelegt, da brachte geschäftig die Hausfrau
Wasser im Krug, und das Becken herbey – ihr dünkte: der Krug sey
Voller denn erst; sie reichte den Trunk dem Greise zur Labung;
D’rauf, als dieser, nach Lust, mit zurückgebogenem Haupte,
Schlürfte vom labenden Krug, und dankend wieder zurückgab,
Sank sie vor ihm auf die Knie’, und begann ihm die Füsse zu waschen,
Rufend auch ihren Liebling herbey, mit ermahnenden Worten:
„Komm, mein Kind, und wasche mit mir dem Greise die Füsse:
Auf dass du früh, gastfreundlich dich zu erweisen dem Fremdling,
Lernest, und dir durch Mild’ und Erbarmungen Segen bereitest.” –

Alsbald eilte das Kind, den Lehren der Mutter gehorsam,
Näher; sank auf die Knie’, und hielt mit den Händchen die Füss’ ihm:
Heftend den Unschuldsblick auf den Lächelnden! Aber er legte
Segnend ihm die Händ’ auf das Haupt, und sagte mit Rührung:

„Mögest du, treu dem Gesetz, vor Jehova wandeln in Unschuld:
Dann ist Fried’ in deinem Gemüth, und Segen, die Fülle,
Blüht um dich her, und blüht um die Deinigen, immer und ewig!” –

Als sie jetzt, ihm trocknend die Füsse, die freundliche Handlung
Endete, ging sie hinaus, auf dem Herde den Kuchen zu backen.
Dort eröffnend den Kasten …. starr und des Athems beraubet,
Stand sie den Augenblick: denn voll vom weissesten Mehle
War der Kasten, und voll vom köstlichen Safte der Öhlkrug!
Ach! sie vergass im freudigen Schreck des Kuchens und Backens;
Eilte die Treppen hinauf, und schlug die Hände zusammen;
Jubelte, schrie und weint’, und lachte zugleich vor dem Greise:
Schauend den Überfluss nach drückender Noth und Entbehrung!
Jener lächelte nur, und pries im Geiste Jehova’s
Nahmen! Sie ging; bereitete nun die köstliche Nahrung
Schnell; und sie assen darauf. – Nicht schmolz das Öhl in dem Kruge,
Nicht in dem Kasten das Mehl in des Jahrs entrollenden Tagen. –

Sieh, auf dem Söller erging sich einst, in der Stille des Abends,
Bethend, der Greis. Ihm pochte die Brust vor freudiger Rührung:
Denn schon nahte der Augenblick, wo kräftig im Glaubem
Zu Jehova, dem Herrn, sich erhebe die Witwe Benaja’s,
Da verherrlicht vor ihr sich erwies die Macht des Propheten.
Siehe! des Weibes Kind, die zart aufblühende Knospe,
Welkte dahin, wie Rosenblüth’ im frostigen Nordwind
Welkt, und athmete matt, und matter, und hauchte den Geist aus.
Unten im Vorhof scholl urplötzlich ein Heulen und Weinen;
Scholl des Weib’s Weh’ruf, in der Still’, erschütternd dem Ohre!
Wohl vernahm der Greis die Jammernde; sah mit Vertrau’n dann
Auf zum Himmel, und stieg die Treppe herab in des Vorhofs
Hallen. Er sass auf der Bank, und sah verstummend vor sich hin.
Aber mit losgewühletem Haar, mit bebender Lippe,
Starrem Schmerz und Verzweif’lung im Blick, todbleich und vergehend,
Trug die Mutter den Sohn auf den Armen heraus in die Halle;
Nahte mit wankendem Schritt dem Seher, und legte den Knaben
Ihm zu Füssen. Sie sank, mit brechenden Knieen, der Last nach;
Stöhnt’ im Fall, und presst’ auf die eisigen Lippen des Kindes
Ihren Mund, und bebte vor Schmerz, und weinete laut auf!
Doch, nun fuhr sie empor: sie blickt’ umher in den Hallen;
Sah dem Propheten in’s Aug’, und rang die Hände; begann, erst
Leise; rief dann laut, schnell, zögernd, entschlossen und furchtsam:

„Gottes Prophet! Was hatt’ ich mit dir, was du mit der Wittwe..
Witwe? – ja! doch, jetzt auch kinderlos! – was mit der Witwe
Du, zu schaffen, Prophet? – Hast du nur betreten die Schwelle
Meines Hauses, dass du Jehova, dem Furchtbaren! Strengen!
Aufhüllst meine Sünden von einst –, Er strafe die Sünde?
Doch ist die Strafe zu gross, zu entsetzlich! – Gottes Prophete,
Hast du geseh’n diess Engelskind … die Blicke voll Unschuld,
Sanftmuth, Leben und Geist? – Oh hast du gehöret, wie süss ihm
Tönte vom Munde das Wort? wie gut mein liebliches Kind war?
Ach! nun liegt es entseelt – da liegt mein Reichthum – mein Alles!
Jetzo bin ich erst arm, Prophet! – mein Kind ist gestorben!” –

Also jammerte hier die Mutter im schrecklichen Herzleid
Wegen des Sohns, und beugte die Stirn’ jetzt wieder nach ihm hin.
Ihren Augen entfloss ein Strom von Thränen, und netzte
Ihm das bleiche Gesicht, die entfärbeten Lippen und Hände.
Nun erhob sich der Greis; sein Blick, gehalten und strenge,
Ruhete lang’ auf dem jammernden Weib; dann sprach er, verweisend:

„Hast du vergessen der Noth, vergessen der Hülf’ und Errettung,
Die Jehova dir gab in der Noth? – Des Guten vergisst nur
Also der Mensch, und labt die Erinnerung nur an dem Übel,
Das ihn manchmahl ereilt auf wechselndem Pfade des Lebens?
Hast du Glauben auf Gott, den Einigen? Hast du Vertrau’n auch
Auf Jehova’s Macht und nie versiegende Weisheit?
Hast du solches, o Weib! dann wirst du erringen die Hülfe.” –
Langsam erhob sie ihr Haupt, und dann, den Blick von dem Kinde
Nach dem Greise hinauf, bis jetzt ihr Aug’ auf dem seinen
Ruht’ im Seelenverein – dann sank es wieder hinunter,
Thränen – umhüllt! doch, bald gewahrt’ er mit heiliger Wonne:
Wie die Gebeugte die Recht’ aufhob zu dem Himmel, und dorthin,
Erdwärts blickend, wies, mit verständlicher, stummer Geberde! –

„Mutter, gib mir das Kind!” so rief er, und hob es vom Boden
Alsbald auf, und trug’s – sie sank ohnmächtig zusammen –
Über die Treppe hinauf, in die Kammer des oberen Hauses,
Auf sein Lager. Er fleht’, auf die Kniee gesunken, zum Himmel,
Haltend die Händ’ empor gefaltet, im heissen Gebethe:

„Herr! Jehova! mein Gott! Alleiniger, Ewiger, Höchster!
Soll die Witwe in Jammer vergeh’n, die gütig mich aufnahm;
Vor Verfolgung und Noth, in ihrem Hause verbergend,
Rettete? Von Dir kommt Hülfe; Du bist allmächtig und gütig!” –

Als er die Worte gesagt, da beugt’ er sich über den Knaben
Dreymahl hin: er hauchte mit Kraft – aussprühendem Odern
Ihm in das Tod – erblasste Gesicht, und drückte die Lippen
Dreymahl ihm auf den Mund. Dann knieet’ er wieder, und rief so:

„Herr! Du sprichst zu dem Berg: stürz’ ein! und er sinket zusammen;
Rufest dem Sturm: und er fleugt im brausenden Flug auf des Meeres
Fluthen einher; gebiethest dem Blitz: und in stäubender Asche
Liegt, vernichtet, die Stadt. Dein Hauch heisst fliehen die Sterne;
Schweben die Sonn’ und den Mond im unendlichen ewigen Weltall! –
Hauch’ in diess Kind, Allmächtiger, jetzt den Athem des Lebens!” –

Als er es rief: da fuhr ein Strahl, in Windesgesäusel,
Durch die Decke herab, und hellte die Stirne des Knaben.
Alsbald regten zum Leben sich die erstarreten Glieder:
Liebliches Roth umzog die erbleichten Wangen; nicht anders
Als die rosige Früh’ auf die schneeigen Lilienblätter
Hauchet den Purpurglanz, so glänzten ihm Lippen und Wangen
Wieder. Jetzt aufschlug er die festgeschlossenen Lieder;
Sah, mit verkläretem Blick, den Himmel, den weinenden Greis an;
Setzte sich auf in dem Bett’, und schlang, mit leisem Gestöhne,
Festumklammernd, ihm die Händ’ um den Nacken, und küsst’ ihn.
Freudig erhob ihn der Greis auf den Arm, und trug ihn die Stufen,
Eilenden Schrittes, herab, dass sie polterten. Doch, Adoniram’s
Mutter sass, noch schwach aufathmend, nach dauernder Ohnmacht,
Mit gewendetem Rücken dort auf der letzten der Stufen.
Aengstlich horchte sie auf dem Gepolter; ihr bebten die Glieder,
Schlug das ermattete Herz, in empörteren, stärkeren Schlägen,
Bis zum Halse hinauf, und droht’ ihr schnelle Vernichtung.
Sterbend vor Angst, nicht wagte sie hin die Blicke zu wenden!
Doch, als – „Mutter!” erscholl aus dem Munde des jauchzenden Kindes,
Fuhr sie empor: denn Schreck und Schauder, und kaltes Entsetzen,
Fassten, wechselnd, sie an! und, als der Wiedererweckte
Lebend, und warm, und hold, und reitzender, als er zuvor war,
Ihr an dem Hals hing, oh! da stürzte sie schnell auf die Knie’ hin,
Hielt ihn dankend empor, und sagte dem göttlichen Manne,
Der an der seligen Schau sich weidete, selig die Worte:

„Ha! nun glaub’ ich fest, dass Jehova der Einige Gott ist,
Der durch dich, den wahren Propheten, des ewigen Lebens
Heiligen Pfad mir wies; barmherzig, und gütig, und mild ist!” –

„Recht, oh Weib!” – so rief Helias – „du sagtest die Wahrheit!
Manchens beginnen wir hier in der Wand’rung eilenden Tagen;
Schaffen und bau’n gar viel des Nichtigen; suchen und irren;
Dünken uns oft am Ziel, in des Fleisches enger Begränzung
Fern umirrend von ihm: – des ungehorsamen Stolzes
Frühes Geschick! – Als dort der Schöpfer hinaus in das Dunkel
Stiess das Geschöpf, da gab zur Leiterinn Er ihm den Glauben.
Hoch vom Himmel herab, in die Nacht all’ endlichen Strebens,
Strahlt sein Licht, und leitet allein zum Ziel uns hierniden:
Denn es leitet zu Gott, dem Ewigen, Wahren, und Einen!
Folg’ ihm getrost! Dir hat, oh Weib, geholfen der Glaube!

A’ SÚNEMI GYERMEK.
Elizéus’ I. Én.; 177. v.
Draussen im Ährenfeld, umgeben von fröhlichen Schnittern,
Sass der Vater im Schatten des Baums, und blickte mit heissem,
Innigem Dank, empor zu dem Ewigen! Goldener Ähren
Fülle wogte vor ihm, und heiter lachte die Zukunft.
Siehe! da lief am schwühlen Mittag der muntere Knabe,
Sehnlich, zum Vater hinaus, und drückte die glühende Stirne
Ihm an die Brust, und sass auf den Knie’n, die ihn wiegten mit Liebe.
Plötzlich fuhr der Schrey! „Weh’ mir!” – von den Lippen des Knaben,
Und er sank, erblasst, im Schoosse des Vaters zusammen.
„Trag’ ihn” – so rief er jetzt dem Knecht – „schnell heim zu der Mutter:
Denn der Knabe erkrankte, vom Pfeil der glühenden Sonne
Schwer getroffen am Haupt: er wird in der Kühle gesunden.”
Alsbald eilte der Knecht mit der theuren Last der Mutter,
Bebend, heim; ihm schien: nicht athme das liebliche Kind mehr! –

Bleicher, denn ihr verblichener Sohn, und stumm vor Entsetzen,
Hob ihn die Mutter jetzt auf den Arm, und blickte mit Augen –
Weiteröffnet zu schau’n, und dennoch matt und erblindet –
Voll des Jammers ihn an, wo die Angst erdrückte die Thränen;
Dann nach dem redlichen Knecht, und von ihm zum schweigenden Himmel,
Als sie stand, und die Knie’ ihr zitterten, starrten sie wechselnd,
Mitleid – Rettung – flehend, umher, und verglommen wie Sterne,
Die der Nebel umhüllt; doch, plötzlich flammten sie hell auf;
Ihres Jammers Nacht durchfuhr ein leuchtender Blitzstrahl:
Rufen wollte sie laut, und die bebenden Lippen bewegten
Sich nur leise; sie stand ermuthiget; eilte die Treppen
Aufwärts nach dem Gemach, im Obergebäude des Hauses,
Das dem Propheten sie einst erbaut’, und mit schicklichem Hausrath
Selber versah; sie legte das Kind, mit verwendeten Blicken,
Auf sein Lager; verschloss die Thür, und eilte vom Hause
Schnell nach dem Ährenfeld, wo ihr Gatt’ in den Reihen der Schnitter
Schaltete. – „Möge dein Knecht” – rief sie mit gehaltener Wehmuth –
„Eilig das Saumthier mir aufsatteln: denn zum Propheten
Drängt mich ein wichtig’ Geschäft; bald kehr’ ich wieder zurücke.”
Jener staunte dem Wort: nur im Neumond, oder am Sabbath,
Ging sie sonst, aus dem Mund’ des Propheten, heilige Worte
Von Jehova dem Herrn, und seinem Gesetze, zu hören;
Winkte dem Knecht, und bald, empor den ragenden Karmel.
Trabte das Saumthier hin, geleitet vom redlichen Diener
An dem Zaum, und tragend die Frau zur Wohnung Elisa’s. –

„Siehe! die Sunemitinn kommt” – so sprach zu Ghiesi,
Seinem Knecht, der Prophet – „lauf’ ihr entgegen, und frage:
Steht es noch gut mit dir, mit dem Gatten, und gut mit dem Knaben und gut
mit dem Knaben?”

Hurtig nahte der Knecht, und stellte dem Weibe die Frage.
Doch, sie, die zuvor den emsigen Führer des Saumthiers,
Rastlos fort zum ersehneten Ziel, des frommen Propheten
Wohnung, eilen hiess, vernehmend die schreckliche Frage:
„Steht es noch gut mit dir, mit dem Gatten, und gut mit dem Knaben?”
Dachte zu sterben vor Schmerz; und dennoch heftete fester
Sie die Blicke zur Erd’, und sprach mit erzwungenem Laut: „Gut!”
Jetzt erreichend die Höh’n, wo im Schatten der säuselnden Bäume,
Und an Felsen gelehnt, die Hütte des frommen Propheten
Ruhete, sprang sie vom Sattel herab, und stürzte, voll Hast, sich
In den Staub: umfasste die Knie’ Elisa’s, und schluchzte.
Aber Ghiesi, wie oft die Diener der besten Gebiether,
Hart und grausam gesinnt, vor Flehenden schliessen der Grossmuth
Mild eröffnetes Thor, sprang näher, und wollte mit Unmuth
Sie wegdrängen von ihm. „Lass’ sie;” – so rief ihm Elisa
Zürnend – „ihr Mutterherz beschwert unendlicher Jammer!
Zwar enthüllete mir Jehova’s heilige Stimme,
Was da gescheh’n, noch nicht; doch Schreckliches kündet ihr Aug’ an.” –

„Ach!” – so jammerte laut die Unglückliche – „hast du den Sohn mir
Selber nur darum erbethen von Gott, dass ich, elende Mutter,
Seiner so frühe beraubt, vergehe vor schrecklichem Herzleid?
Weh’! nun liegt er entseelt, – wer rettet vor Angst und Verzweiflung?”
Schweigend ging Elisa von ihr in die trauliche Hütte;
Weilete nicht, und kam, in der Rechten tragend das Stäbchen,
Von Tamariskenzweig geschnitzt, und gedörret mit Vorsicht,
An der Gluth: d’rum leicht, dass der Wind es trug in die Lüfte.
Dieses reicht’ er dem Knecht, und sprach die gebiethenden Worte:

„Gürte dich schnell; dann rastlos fort in die Mauern von Sunem.
Wohl ist des Grüssens und Dankens kein End’ auf bewanderten Pfaden;
Stets von Neuem beginnt der Wanderer: gehet und kehret
Wieder zurück, und grüsst und dankt, der Sitte geziemend;
Aber nicht wollest du jetzt des Grusses und Dankes gedenken,
Bis du erreichest das Haus der tief bekümmerten Mutter.
Dort auf das schlummernde Kind dann legst du den Stab, und bemerkest:
Ob er, leicht, wie ein schwebender Flaum, auf dem Herzen des Kindes
Steigt und sinkt; ob er, vom Hauche des Mundes beweget,
Noch das Zeichen dir gibt vom tiefverborgenen Leben?” –

Jener gürtete sich, und ging. Da stürzte die Mutter,
Ängstlicher noch, denn zuvor, zu den Füssen des Sehers; umschlag ihm,
Weinend, die Knie’, und rief: „So wahr Jehova, des Weltalls
Gott, uns siehet und hört, ich weiche von dir nicht, erwählter,
Macht – begabter Prophet! bis du nicht, erbarmend, mir folgest.”
Sagt’ es, und hob die Augen zu ihm, mit erschütternder Angst auf.
Aber er gürtete sich, und folgte der weinenden Mutter
Schnell nach Sunem hinab. Da kam, unferne dem Stadtthor,
Ihm, unmuthigen Blick’s, Ghiesi entgegen, und sprach so:

„Siehe! was half mein Laufen herab in die Wohnung des Todes,
Dass der Athem mir stockt’, und in Strömen der glühende Schweiss rann?
Was, der Stab auf den Todten gelegt? mein Lauschen und Forschen:
Ob er, leicht, wie ein schwebender Flaum, auf dem Herzen des Kindes
Steiget und sinkt? Ob er vom Hauche des Mundes bewegt wird?
Denn da war kein Laut, kein Leben, Gefühl und Empfindung.” –

Finster blickte nach ihm der Seher, und eilte die Stufen
Aufwärts, schnell zu der Kammer hin, wo auf wolliger Decke
Lag das verblichene Kind, in Tod – annahender Ohnmacht.
Jetzt verschloss er die Thür, dass ihn die erschütterte Mutter
Nicht im Gebeth zu Jehova, dem mild Erbarmenden, störe;
Bethete laut, und rief: „Jehova! verschmähe das Fleh’n nicht
Deines Dieners im Staub! Lass’ wiedergenesen das Kindlein,
Liebenden Ältern zum Trost, und deinen Verehrern zur Stärkung
In dem Glauben an Dich, den gütigen Vater im Himmel!”
Rief’s, und streckte, wie ihn sein liebender Meister gelehret,
Auf den Knaben sich aus; – er presste den Mund auf den Mund ihm;
Auf das Auge das Aug’, und hielt die erstarreten Händchen,
Mitten im heissen Gebeth, und vertrauendem Muth zu Jehova,
Fest in die Hände gedrückt, bis er, auf dem Lager, erwarmt war!
Siehe! da löste das Band des Gehirn – umstrickenden Übels,
Durch Jehova’s Huld, zur Wonne des heiligen Sehers,
Plötzlich sich auf: denn siebenmahl laut nieste der Knabe;
Öffnete lächelnd die Augen; sah, in der dämmernden Stube,
Staunend umher, erhob sich, und sass auf den Knieen Elisa’s.
Aber er herzte das Kind, und rief in die Halle: – „Ghiesi!
Leite die Sunemitinn herauf in die Wohnung des Lebens.”
Und mit geflügeltem Schritt, von Angst und Hoffnung getrieben,
Stürzte die Mutter herein in die Kammer… Sie schrie, zu dem Himmel
Hebend die zitternden Händ’ empor, den jauchzenden Dankruf,
Als den Sohn sie, erweckt, im blühenden Leben erblickte;
Drückt’ ihn fest an die Brust, und küsst’ ihn, und sank zu den Füssen
Seines Erretters hin, und weinete selige Thränen!
D’rauf, vor Wonne der Stimme beraubt, enteilend der Kammer,
Trug sie ihn auf dem Arm dem kehrenden Vater entgegen. –

Lássunk a’ lágy scénák után egy ellenkező neműt. Júda, a’ Mathathiás’ fija, megküzd az ellenséggel.
A’ MAKKABÉEK
I. En.; 378. v.
Wie der Leu’, der erst entwöhnt von der saugenden Mutter,
Im Vertrauen auf eigene Kraft, aus der dunkelen Höhle
Kommend, sich vor den Eingang stellt, und mit glühenden Blicken
Schaut in dem Wald umher: ob mächtige Gegner ihm nahen?
Lechzend nach Blut, sich leckt mit der stachligen Zunge die Schnautze;
Peitscht den dröhnenden Grund mit dem buschigen Schweif, das zum Himmel
Wirbelnd der Staub auffleugt; und brüllt, und sträubet die Mähnen:
Also sass vor den Scharen der Held auf dem Boden, und blickte
In das Dunkel hinaus, nach feindlichem Bluthe sich sehnend. –

Jetzt erglühte der Saum des lichtergewordenen Himmels
Fern in Osten; im Frühwind floh’n die umwandernden Nebel;
Lerchen wirbelten hoch in dem dämmernden Himmelsgewölbe.
Einzeln hier, dann dort, erwacht’ ein Laut in der Eb’ne:
So in dem Wald, auf den Höh’n, und in tiefverborgener Thalschlucht.
Doch, als jetzt ihr Flammenhaupt, im duftigen Goldglanz
Schwebend, die Sonn’ erhob, und rings die erwachende Schöpfung
Jubelte, – siehe! da zog die syrische Macht, auf des Landmanns
Saaten, in täuschender Stille heran: denn Seron gedachte
Heimlich, im Überfall, zu erwürgen die lagernden Feinde.
Wohl erbebte das Volk von Israel, als es die Reihe
Der gewaltigen Thiere, vor sich, im dräuenden Kampf sah;
Aber der älteste Sohn Mathathia, des heiligen Greises,
Simon, eilte herab, und sagte zu Iuda, dem Feldherrn:

„Kühner! entbieth’ aus dem Heer Freywillige, Todesgeweihte,
Die, für Gott und die Rettung des Volk’s, das Grosse vollbringen:
Furchtbar ist ihm der Kampf mit dem Riesen – gestalteten Thier nur;
Mögen Jene das Schwert mit des langgeschafteten Speeres
Erze vereinen: das Schwert an den Schaft mit kräftigen Riemen
Festigend; und im Gemenge der Schlacht, losstürzend vor Allen
Auf die Thiere, sie kühn verwunden am schrecklichen Rüssel:
Dass in dem eigenen Heer, von wüthenden Schmerzen gefoltert,
Sie Verwirrung verbreiten, und Mord, und grauses Verderben!” –

Iuda erhob das Schwert, und winkte dem sinnigen Bruder
Beyfall zu. Kaum war in den Reih’n der geordneten Krieger
Kund geworden der Ruf des kühnen Beginnens, da traten
Hunderte vor, und erbothen, voll Muths, zum rühmlichen Tod sich.
Aber Simon erlas nur Zwölf’ aus den tapfersten Männern,
Die sich bewährten, im Schlachtengefild, ein Schrecken der Feinde!
Alsbald hefteten dies ihr Schwert mit kräftigen Riemen
An den ragenden Schaft des fernhintreffenden Speeres;
Eilten hinab zu des Hügels Rand, wo dichtes Gebüsche
Sich an dem Pfad hinzog, und harrten, verborgen, der Gegner. –

Näher und näher erhob sich Gewölk aufqualmenden Staubes;
Blitzender zuckte das Licht der Strahlen – gekröneten Sonne,
Mitten in Staubesqualm, aus den hellgeglätteten Waffen;
Lauter erscholl der Tritt viel Tausender; schnob das Entsetzen
Vor den Scharen einher, und nah’ war Mord und Gewürge. –

Juda, jetzo die Gegner vor sich, mit leuchtendem Augen,
Schauend, erhob sich voll Hast; schrie laut, dass die Thäler und Berge
Dröhneten; All’ um ihn her erbebten, und oben am Felsriff,
Selbst Mathathias erschrak. Von Furcht und Entsetzen ergriffen;
Hörten die Feinde den Ruf, und taumelten dahin und dorthin.
Aber jetzt auf den Hoh’n, das Heer der Gegner, mit einmahl,
Nur so schwach an der Zahl, und allein mit dem Schwerte bewaffnet;
Sonder Panzer und Helm, Streitwägen und Rosse, gewahrend,
Lachte Seron vor Wuth, und rief, voreilend, Apollon,
Der dem Vorder – Zuge geboth, mit höhnendem Blick, so:

„Wahrlich, ich dacht’ im Geist, ganz Israel stünde bewaffnet
Wider uns auf, und bereit’ uns Tod und grause Vernichtung!
Soll diess treffliche Heer mit jenem der Feinde sich messen,
Das die verborgenen Höhlen des Wald’s, gleich Räubern, bewohnet;
Waffen- und Wehr-los ist, und jetzt verzweifelnd den Tod sucht?
Mögen die Krieger allein, vom hochgethürmeten Rücken
Der, dem Volk Enzsetzen und Angst erregenden Thiere,
Schleudernd den tödtlichen Stein, und schnellend die mordenden Pfeile,
Jene bekämpfen: sie flieh’n der Thier’ entsetzlichem Blick schon.” –

Rief’s; da drängten die Führer zugleich, mit lautem Gebrülle,
Die Elephanten vor; auch stachelten sie, von dem Thurme,
So zu empören zur Wuth, die Krieger mit stechenden Lanzen.
Bald erwacht’ ihr Grimm: sie schritten vor, mit dem Rüssel
Laut sich peitschend die Brust, und schnoben vor glühender Mordgier.
Von der Sehne geschnellt, durchsausten befiederte Pfeile,
Weithin die Luft. Der Schleuderer schwang den spitzigen Wurfstein
Kreisend umher, bis jetzt die Schnur von dem hemmenden Finger
Wich; der Stein laut heulend im Luftraum flog, und am Hügel,
Mit den Pfeilen zugleich, manch’ tapferen Krieger zum Staub warf. –

Nun erhob Mathathias zu Gott, laut flehend die Hände:
„Rett’, Erbarmer, dein Volk von dem Feind, der Schmach und Verderben
Ihm bereitet, mit wüthigem Trotz: verhöhnend Dich wahren,
Ewigen Gott! O gib uns den Sieg, Allmächtiger! heute,
Dass er erkenne mit Angst, wie mächtig Jehova, der Herr, ist!”
Sieh’, da warfen sich Jene zugleich, die muthig dem Tod sich
Weihten zuvor, auf den Feind, zwölf tapfere Männer von Juda:
Jeglicher drang, mit weitvorragendem Speer, auf das Thier ein,
Stiess und verwundet’ es schnell an dem Rüssel. Nur Dorach, aus Gaza,
Fehlte das Ziel: abglitt sein Speer an dem glänzenden Hauer,
Und durchbohrte des Thiers Ohrlapp’, die faltig herabhing.
Jetzt umklammert’ ihn der Elephant mit dem schrecklichen Rüssel,
Ihm zermalmend die Brust, und warf ihn empor in die Lüfte,
Dass er den Sinkenden, Rach – erfüllt, in dem Sande zertrete;
Aber da sprang Nabal, aus Bethoron, herbey, und erhebend
Hoch den Schaft mit dem festgehefteten Schwerte, durchstiess er
Schnell das Auge des Thiers, das sonst so klug, so verständig,
Sinnig und mild hersah, nun hell entflammt von der Wuth war. –

Jetzo tobten, von Zorn, und furchtbaren Schmerzen gefoltert,
Die Elephanten im Feld umher: sie warfen die Krieger
Aus den Thürmen herab, und eileten schnaubend zurücke:
Durchzubrechen das eigene Heer, und im rauschenden Strome
Dann zu kühlen die Gluth der tief gespalteten Wunde.
Ein Gewaltiger sties an Serons rollenden Wagen,
Der, von dem Sessel herab, antreibend die schnaubenden Rosse,
Und, ersehend von fern, welch’ schrecklichen Frevel die Gegner
An den Thieren verübeten, jetzt die Führer des Heeres
Schalt, und ermahnte zugleich, die Frevelnden niederzuschmettern.
Doch, schon lag er im Staub und blutete; lagen die Rosse,
Lag der Wagen zertrümmert im Feld: denn schnell wie der Blitzstrahl,
Mitten im Hain, die hundertjährige Fichte zersplittert,
Dass nur Trümmer umher von dem ragenden Stamme sich weisen:
So zertrümmerte der Elephant den rollenden Wagen;
So zertrat er die Ross’ und den lautaufschreyenden Feldherrn.
Und alsbald entfloh’n in wilder Verwirrung die Syrer. –

Jetzt, wie im Lenz, von dem Felsengebirg, gelöset vom Südwind,
Niederrollt mit Getös’ die schreckliche, wilde Lawine,
Stürzet den Wald, fortreist die Felder und blühenden Matten:
Also kam von dem Hügel herab, die Zierde der Helden
Makkabäischen Stamms, kam Juda, der tapfere Jüngling,
An der Spitze des Heer’s. Er lag den Fliehenden hart im
Rücken und tränkte sein dürstendes Schwert im Blute der Feinde.
So Eleazar, der Held, so Jonathan. Keiner der Krieger
Rastete jetzt; mit dem Mord ertönte des Siegers Gejauchze.
Tausende lagen erwürgt, und deckten die Felder und Pfade. –

Doch, an dem Zederngehölz, unferne den Mauern Bethorons,
Stellt’ Apollon sich kühn zur Wehr; er hemmte der Seinen
Schmähliche Flucht: in dem Kampf mit Ehre zu sterben entschlossen.
Juda säumte nicht, kam, und sprang vor den muthigen Feind hin.
Dem Anstürmenden hielt Apollon die ragende Lanze
Weithin entgegen; doch er schwang sein blinkendes Eisen;
Hieb entzwey den ragenden Schaft, und bohrte das Schwert so
Tief in des Gegners Brust, das er sank, und das Leben verhauchte.
D’rauf entriss er ihm schnell das Schwert, das heut in dem Felde
Führete: um hinfort, in dem Kampf für den heiligen Glauben,
Für die Rettung des Vaterland’s und die Sitten der Väter,
Solches zu führen, zum Ruhme für Israel, Siege – verherrlicht!
Aber in eiliger Hast entfloh’n die Trümmer des Heeres,
Das den Juden Vernichtung gedroht; nur Wenige kehrten
Heim in das Vaterland, den Ihren den Jammer zu künden. –

Némelly helyeit kiírnom tiltja a’ hely’ szűke; légyen elég csak kimutatnom. Illyen a’ zivatar és a’ zivatar’ elmúlásával a’ megfrisűlt mosolygó táj, 1. 4. és 124. 125.; I. 94. és 187. a’ reggel; I. 96. és 34. az estve; I. 24. az Egyptusi sötét; I. 91. 92. a’ nagy szárazság; I. 36. a’ Veres-tenger’ elakasztása; I. 79. Saul Endorban; I. 20. 21. Jethrónak néma búcsúja Mózestől; I. 10. 11. 12. a’ mit Mózes a’ természet’ munkáji, ’s az Egyptusi templomok, sphinxek, obeliscusok, pyramisek felől mond, ’s több egyebek; nevezetesen az a’ pompás beszéd, mellyel Mózes a’ néptől búcsút veszen. Elhagyván ezt, hossza miatt, két más darabra lépek által, melly a’ Munka’ fő dísze:
Jehova megjelen, ’s kiadja Mózesnek a’ Decalogus’ két tábláját. Ezeknek elsőbbjén azon tisztjeink állanak, mellyekkel Istennek tartozunk, ’s a’ parancsok’ száma itt három. A’ nagy Éneklő innen alkalmat vesz az Istenség’ három személyét innepleni:

Sich’, ein Wettergewölk verhüllt urplötzlich des Berges
Ragende Höh’n; schon zuckt der Blitz, helleuchtenden*
hellleuchtenden
Glanzes,
In die Thäler herab; ihm murrt unendlicher Donner
Nach; Posaunengetön erschallt, und es zittern die Scharen
Israels, die aus dem Lager heraus, durch Moses geführet,
Nahten dem Fusse des Berg’s, auf welchem die Herrlichkeit Gottes
Ruh’t im Wettergewölk; denn gleich dem finsteren Rauche,
Der Erz – schmelzenden Essen entsteigt, erhob es sich, stets noch
Dunkler, zur Luft; stets furchtbarer schollen die eh’rnen Posaunen
Durch der Blitze Gezisch und Gebrülle des schrecklichen Donners;
Und der Berg erzitterte tief zu den Vesten der Erde! –

Moses sprach, und die Antwort kam aus dem Donner herüber;
Denn ihm rufte der Herr: er möge hinauf in die Wolke
Kommen, mit Aaron allein, und das Volk entfernter sich halten
Von dem Saume des Berg’s, dass Keinen Verderben ereile;
Doch blieb Aaron bald, erbebend, zurücke; nur Moses
Rang zu dem Gipfel des Berg’s mit Gott – vertrauendem Muth auf. –
Jetzt trat er aus der Wolkennacht in strahlende Hell’ ein.
Hoch in des Himmels Höh’n drang sie, wie ein Tempelgewölbe,
Wölbend empor, und drang zu den fernsten Gränzen der Erde
Rings, im unendlichen Kreis, vor seinem entschleyerten Auge!
Erst beugt’ er die Stirne zum Staub; dann stand er mit Ehrfurcht:
Harrend entgegen dem Wink’ erbarmender, ewiger Liebe.
Noch erbebte der Berg, noch rollte der furchtbare Donner,
Scholl Posaunengetön, als Moses des hohen Gesetzes
Worte vernahm, wie im Freundesruf, vor dem Ewigen selber!

I. „Ich – Jehova allein – bin Gott – Ein Gott! Nicht auf Erden,
Nicht an dem Himmel ersiehst du mein Bild. D’rum sollst du nicht Bilder
Dir gestalten zum Gott. Du sollst anbethen den Schöpfer,
Nicht das schwache Geschöpf, willst Du gesegnet von Ihm seyn!”
Sieh’, und es säuselten sanft, wie im Lenzgebüsche das Lüftchen
Säuselt, dem Ohr des Horchenden hier, die Worte vorüber:
„Der die Welt allmächtig erschuf, ist Gott der Vater.”
Und alsbald erscholl ein Ruf unzähliger Stimmen,
Gleich dem Brausen des Sturms, ringsher, aus dem kreisenden Weltall:
„Hallelujah! Anbethung, Preis und Ehre dem Vater!” –

II. „Nenne den Nahmen des Herrn, den Nahmen Jehova, nicht eitel:
Ehre das göttliche W o r t, willst du gesegnet von Ihm seyn.” –
Sieh’, und es säuselten sanft, wie im Lenzgebüsche das Lüftchen
Säuselt, dem Ohr des Horchenden hier die Laute vorüber:
„Nicht ward Gottes Wort, sein heiliger Nahme, geehret,
D’rum dem Ungehorsam zu Theil der Tod! – In der Zeiten
Füll’ erscheint das Wort im Fleisch, gesendet vom Vater!
Von dem ewigen Tod erlöset der göttliche Sohn nur!” –
Und alsbald erscholl ein Ruf unzähliger Stimmen,
Gleich dem Brausen des Sturms, ringsher, in dem kreisenden Weltall:
„Hallelujah! Anbethung, Preis, und Ehre dem Sohne!” –

III. Heilig begeheden Ruhetag, das göttliche Denkmahl
Der Erschaffung der Welt! In sechs erlesenen Tagen
Ward sie erschaffen vom Herrn: am siebenten ruht’ er, ihm Segen
Spendend. Heilige den, willst du gesegnet von Ihm seyn.” –
Sieh! und es säuselten sanft, wie im Lenzgebüsche das Lüftchen
Säuselt, dem Ohr des Horchenden hier die Worte vorüber:
„Hehre Geheimnisse beut der Dienst des Ewigen dir zur
Heiligung: einst enthüllt sie der Welt – gleich feurigen Zungen,
Schwebend herunter – die ewige Lieb’ – im heiligen Geiste!” –
Und alsbald erbraust’ ein Ruf unzähliger Stimmen
Ringsher: „Hallelujah!” – und es scholl im kreisenden Weltall
Fort: – „Anbethung, Preis und Ehre dem heiligen Geiste!”

Erőlködések nélkül, ’s melly felséges előadás! –
És most –
A’ DIADALI ÉNEK.
Mózes’ II. Én.; 447. v.
Aber es reih’ten sich jetzt die Männer und Jünglinge, Frau’n und
Jungfrau’n all’, auf Moses Wink, in gesonderten Haufen,
An dem Strande des Meer’s. Er stand auf dem ragenden Felsriff
Höher denn sie; kein Laut erscholl! Da fassten die Künstler,
Jair und Bentubal, die goldenbesaitete Harfe:
Sieh’, und bald erklang – wie im Blüthengezweige des Fruchthains
Säuselt des Windes Hauch; und bald, wie er brauset im Sturme,
Der den nächtlichen Forst durchfährt – der heiligen Harfe
Herz – entflammender Laut, am Fusse des ragenden Felsens.
Moses sah zu dem Himmel empor; er faltete kreutzweis
Ueber der pochenden Brust die Händ’, und begann, in der Saiten
Frohem Getön, sein Jubellied; laut sang ihm das Volk nach:

Mosis Siegeslied. II. Buch. 15. Cap.
„Lasst uns singen dem Herrn; denn herrlich erwies er sich: stürzte
Schnell das Ross und den Reiter in’s Meer.” Die Scherinn Gottes
Mirjam, Aarons Schwesterkind, erhob in der Rechten
Jubelnd die Pauk’, und sang im Reigen der Frau’n und der Jungfrau’n:
„Lasst uns singen dem Herrn; denn herrlich erwies er sich: stürzte
Schnell das Ross und den Reiter ins Meer!” – Mein Ruhm ist Jehova,
Meine Stärke, mein Heil! mein Gott, d’rum preis’ ich Ihn! meiner
Väter Gott – erheb’ ich Ihn! Er, ein Held, und sein Nahm’ ist
Allmacht! – „Pharao’s Wagen und Heer stürzt’ Er in die Fluthen,
Und die erlesenen Führer des Heer’s versenket’ er all’ im
Schilfmeer!” – Sie bedeckte die Fluth: wie Steine versanken
Sie in der Tief’! – O Herr, voll Kraft verherrlicht, erwies sich
Deine Rechte. Sie schlug den Feind! Du stürztest die Gegner,
Strahlend in Fülle des Ruhms! Dein Grimm flog hin, und verzehrte
Sie, wie Feuer die Stoppeln im Feld. Aufthürmte die Fluth sich
Deinem gewaltigen Hauch: die strömende stand, und der Abgrund
Hob aus der Mitte des Meer’s sich empor! Da sagte der Gegner:
Will sie verfolgen, erhaschen und theilen den Raub; in des Herzens
Freud’ entblöss’ ich den Stahl, und meine Rechte vertilgt sie!
„Doch Dein Hauch stürmt an: alsbald bedeckt sie die Meerfluth,
Und wie Bley versinken sie All’ in den brausenden Wässern!”
Wer gleicht Dir, Jehova, an Kraft? wer strahlet so hehr an
Heiligkeit? ist so erhaben an Ruhm? und so Wunder – gewaltig?
„Ha! Du erhobst die Hand, und schnell verschlang sie der Abgrund!”
Du warst deinem erretteten Volk, erbarmend, ein Führer;
Und voll Kraft trägst Du’s zu deinem heiligen Sitz hin!
Erst auffuhren die Völker im Zorn, und Philisthims Bewohner
Tobten vor Wuth; doch Angst verwirrte die Fürsten von Edom;
Moabs Gewaltige fasste die Furcht, und Kanaans Völker
Zitterten. Schleudr’ Entsetzen und Grau’n aus der mächtigen Rechte,
Dass sie erstarren zum Stein, auf sie herunter, so lange,
Als hinwandelt dein Volk, das Du zum Eigen erwählt hast.
Herr! Du führst es dahin! verpflanzest sie All’ auf dem Berge
Deines erkorenen Erbtheils, dort, an dem dauernden Wohnsitz,
Den Du gemacht, und im Heiligthum, das Du selber bereitest.
Herrschen wird Jehova der Herr auf immer und ewig! –
„Singen wir dem Herrn; denn herrlich erwies er sich: stürzte
Schnell das Ross und den Reiter in’s Meer!” – so scholl es von drüben
Jauchzend heran, und in Wonn’ erbebte das horchende Weltall! –

Ki nem érti itt a’ zsidó színt a’ tagok’ parallelismusában? ki nem érti a’ nem Európai fordúlást?
– – – Mein Ruhm ist Jehova,
Meine Stärke, mein Heil! mein Gott! drum preis ich Ihn; – meiner
Väter Gott! erheb ich Ihn. –
és kit nem fog el a’ csudálás, az öröm, ’s a’ legteljesb mértékben, midőn ezeket olvassa:
– – – o Herr, voll Kraft verherrlicht, erwies sich
Deine Rechte. Sie schlug den Feind, Du stürzest die Gegner
Strahlend in Fülle des Ruhms! – Dein Grimm flog hin –
mint a’ villám, melly lobban, ’s repűl, ki a’ mérhetetlenbe, ’s nincs ki tudja meddig, nincs ki tudja hova –
– – – und verzehrte
Sie, wie Feuer die Stoppeln im Feld. Aufthürmte die Fluth sich
Deinem gewaltigen Hauch –

Az illy helyek kétségbe ejthetik a’ fordítót, mert hol a’ Nyelv, melly ezeket adja? Elnémúlva látjuk a’ rettenetes zajt, mellyet az Úrnak eggy gyenge lehelése, de olly hatalmú gyenge lehelése támasztott, hogy a’ tenger’ irtózatos hullámai fekvéseikből kifordúltanak. – Elő sírotokból, Illyés András és Halabori Bertalan24
Amaz Erdélyi Püspök, ez eggy isméretlen Pap, ki a’ Zsoltárokat nem mindennapi beszédben, de csuda szépségű beszédben fordította.
, vádlott, kárhoztatott, nem ismert hősei Nyelvünknek! elő, ’s adjátok a’ mit Káldi és Rájnis nem adtak, ’s mi elrémítettek nem merünk, míg egy boldogabb idő bátorrá teszen ismét, mernünk a’ mit merni kell!

A’ Szent Hajdan’ Gyöngyei megjelentek Budán 1821., de még ekkor Mózes, Sámuel, és a’ Makkabék’ negyedik Éneke nélkül; másodszor Bécsben 1826. már ezekkel. – Olasz rímetlen sorokban fordította Gróf Gambara, ’s kiadta Bresciában 1824. Perle dell Antico Testamento czím alatt. – Ángolyra, jámbusokban, most fordítatnak.
A’ Tunísiás megjelent először 1819, másodszor 1820., harmadszor 1826. Bécsben. – Olaszra versekben fordította Troilo Malipiero, ’s a’ fordítás kijött Velenczében 1827. A’ két első Éneket nyolczas rímekre szedte Nicolo Tommaséo, ’s kieresztette Milanóban 1826 és 1827. – A’ Mathilde’ episódiumát eggyütt adták ki Vicenzo Monti és Andrea Mafféi, Milánóban 1826. – Mathildnek eggy más olasz fordítása Milanóban jelene meg 1825.
Rudolph von Habsburg megjelent Bécsben 1825., másodszor 1827. – A’ Költemény’ velejét és érdemeit Gróf Mocenigo adta elő eggy Academiai Beszédben, melly mellé felvette a’ Munka’ némelly helyeinek latin és olasz fordításait Prof. Giambatista Svegliatótól; Pádua, 1827. – Hedviget és Wallsteint olaszúl Pier Alessandro Paravia adta, ugyan-ott 1828.
A’ Szent Hajdan’ Gyöngyeinek némelly helyeit eggy Velenczei Szerzetes, P. Paschalis Aucher, ex Congreg. Mechitaristarum in Insula S. Lazari, őrmény nyelvre fordította.
A’ Tunísiás, legnagyobb részében, Tirnitzen készűlt, 1810. és 1811.; – a’ Szent Hajdan’ Gyöngyei Szepesen, 1820. ’s a’ nagy Költő’ Velenczei útjában, ’s Gödöllőn*
Gödölőn
, hol, szekerének szerentsétlen felfordúlása után Hatvan és Bag közt, kénytelen vala felgyógyúlásáig több ideig múlatni; – a’ Rudolphiás pedig leginkább azon útjaiban, mellyeket 1822. és 1823. a’ Gasteini feredőbe (Salzburg mellett), Bécsbe, ’s Rómába teve; ’s többére menésben levő szekerén, ólommal. – Megfoghatatlan könnyűség! De a’ dolog megszűnik lenni megfoghatatlan, ha azt nézzük eggyszersmind, mit ada, ’s melly csudálást érdemlő tökélyben.

Az itten annyit szóllaltatott Würzburgi Tudom. Újság (Május, 1829.) Ő Excellentziájának a’ Patriárcha-Érseknek Biográphiáját adá, de némelly hibás vagy csonka hírekkel, úgy hogy azokat eggy később Fűzetében (August. 1829.) meg kelle igazítania. Örvendve közöljük azt Olvasóinkkal, kik előtt e’ tudósítások nem lehetnek igen nagy mértékben nem kedvesek.
Felső-Eőri PYRKER JÁNOS LÁSZLÓ született 1772. Novemb. 2d. Lánghon, Fejér Várm., közel a’ Balaton’ keleti végéhez. – A’ Fejérvári Gymnásiumba küldve, kedvelt tanítványa volt Ányósnak. A’ haldokló eggy imádságos Rákóczyanum – Officiummal ajándékozá meg, és emez verseket, mint eggy búcsúzóúl, irta néki a’ Könyvbe:

Bár melly csekély légyen ezen adományom,
Emlékezz meg rólam kedves tanítványom,
’S mivel erkölcsidet mindétig szerettem,
Eggy két szent sohajtást tégy, kérlek, érettem.
De leginkább akkor, midőn már nem leszek,
’S a’ halandóságnak karjain enyészek.
Több haszna lesz ennek mintha Könnyet sirnál
Vagy Koporsóm felé néma szókat irnál.

Néhai jó akaród és Tanitód
Ányós Pál.

Kedvelt tanítványa tovább a’ még akkor Paulínus Virág Benedeknek is, ugyan-ott. Philosophiai pályáját Pécsett végezte el, ’s 1792. Aprílisben Triestben kele hajóra. Lekerűle Velenczébe, ’s az Adria’ habjain ment Manfredonáig, ’s onnan szárazon Nápolyba. Ott ismét hajóra űlt, ’s kiállván eggy rettenetes vészt, Génuánál lépe partra, honnan Graubündtenen és a’ Sváb földön tére honjába. Engede nagy meghívattatásának, ’s még azon eszt. Octoberében Austriának Lilienfeldi Monostorában a’ Cisterciensisek’ Szerzetébe lépe, ’s ott, négy eszt. után, Pappá avattatott. 1798. Oeconomusa vala a’ Szerzetnek, 1800. Kamarása és Erdőmestere, 1807. olta pedig, négy eszt. leforgása alatt, Plébánus Tirnitzben.
Társai ismerék másatlan érdemeit, ’s 1812. Apáturnak választák meg, ’s még azon eszt. August. 8d. a’ Praelátusi infulával ékesítetett fel. – Ugyan-az nap, de hat eszt. múlva, 1818. Szepesi Püspökké neveztetett, ’s a’ követk. év’ Apríl. 18d. a’ Szent István’ Bécsi Székes-Eggyházában, a’ kilenczvenévű Herczegi-Érsek Hohenwart Zsigmond által Püspökké kenetett fel. De Szepes sem bírhatá sokáig, ’s 1820. már Velenczei Patriarchává, Dalmátziai Prímássá, a’ Lombardiai ’s Velenczei Királyság’ Nagy-Dignitáriusává látta magát emelve, ’s a’ Vas-Korona’ Nagy-keresztjével ’s Cs. Kir. Belső Titkok Tanácsosa’ czímjével tiszteltetett meg. E’ méltóságát 1827ig viselte, ’s innen az Egri Érseki Szék’ kormányzására hozatott vissza honjába. Áltvette azt Septemb. 17d.
Velencze századok múlva is áldani fogja emlékét két igen nagy jótétéért; mellyeknek eggyike az, hogy mint Előlűlője azon Jóltevő Eggyesűletnek, melly a’ koldusok’ számtalan sokasága’ eltörlését tette vala nagy tárgyává, 1825. eggy Bémutatást teve, ’s szerencsés vala a’ legkegyesebb Fejedelmet igazságos kérésének teljesítésére hajtani. A’ városnak e’ végre nagy tőkepénzei voltak, de azok a’ franczia uralkodás’ rövid ideje alatt nagyon összeolvadtak volt, ’s az azt követett idők zavarba hozták a’ dolgot. Megnyervén a’ mit a’ nemes-lelkű Előlűlő a’ maga közbejárása által hathatósan segéle, az Eggyesűlet’ tizenöt tagjai emlékpénzt veretének tiszteletére, az itt következő felűlírásokkal:
A’ felső lapon,
A’ kép körűl, melly félarczban áll:
LADISLAO PYRKERIO
PATRIARCHAE VENETIARVM

Az alsó lapon:
VIRO
DOCTRINA PRUDENTIA GRAVITATE
PROBATISSIMO
PATRIMONII PAUPERUM STRENUO ASSERTORI
XV – VIRI MENDICITATE EX URBE TOLLENDA
UT TANTI PRAESIDIS
AGRIENSEM PONTIFICATUM ADEUNTIS
NOMEN HONOS BENEFACTA
AETERNARENTUR
MDCCCXXVII.

A’ másik még nagyobb, még jóltevőbb. – A’ mindent felforgató időkben Velencze, eggykor asszonya Ádriának, megfosztatott révétől, ’s így királyi fénye ’s gazdagsága porba dőlt, palotáji elpusztúltak. Pyrker látá az inséget, ’s megtartó, felélesztő Angyala leve. Előmutatá a’ nyomorgást, ’s könyörgése teljesítetett, bár azután már, hogy Velenczét elhagyta. Réve 1829. vala ismét szabaddá téve.
A’ Mesterségek’ nagy barátja, avatottja, Velenczéből eggy nem épen nagy, de igen nagy becsű Képgyüjteményt hoza honja’ földére, mellynek eggyik fő dísze Titiánnak eggy leányportraitja, eggy bájjal eltölt fej. Látszik hogy a’ Galeriát tudós szem választgatta, mert itt nincs semmi, a’ mit idővel kivetni kelljen. Eggyik lakó-szobájában áll Canovának eggy gyermek Keresztelő-Jánosa, de csak gipszben. A’ nagy Művész a’ Művészség’ nagy barátját márványban akará megajándékozni, de a’ halál elakasztá feltételét.
Eszterházy Károly Egernek utolsó Püspöke (mh. 1799. Martz. 15.d.) áltellenben a’ Püspöki kisded és disztelen templommal, alkotá a’ Lycéumot, királyos költséggel, ’s úgy szándékozván, hogy ha majd ezt elvégzendi, elhordatja a’ disztelen templomot, ’s ollyat állít, melly a’ Lycéum mellett méltólag foghasson helyt. Szándéka meggátoltatott. Azt Pyrker hajtja most végre, ’s úgy a’ hogy azt az ő lelkétől, tudományaitól, ízlésétől várhatni.
Életének nevezetes napjait említvén, miként hallgathatnám el Június’ 9dikét 1828., mellyen Borsodnak Rendei a’ magok szeretett Fő-Ispánjokat, Gróf Reviczky Ádám Udv. Fő-Cancellárius Urat, a’ Patriárcha Egri Érsek által láták kormányszékébe beiktattatni, ’s midőn Annak hallák magyar beszédét, kinek német beszédét a’ külföldiek csudálják. Két nagy férfi eggy munkálatban – melly tekintet az!
A’ Budai Jóltévő Asszonyi-Eggyesűlet, melly a’ Szent Hajdan’ Gyöngyeit nemes czéljainak elősegélésére ajándékban vette a’ nagy Költőtől, ’s Ennek, a’ mint nyomtatott számadásából látom, 8682 frt*
fnt
45 xrt köszönhet, a’ könyv’ Budai kiadását a’ Patriarchának Hőfel János által rajzolt ’s Hőfel Balázs által vonásos munkában metszett képével ékesíté. Azon el vannak találva az arczvonások, de nem a’ lélek is. Melly a’ Rudolphiást, ’s most az én fordításomat ékesíti, sejdíteti a’ Nagyot, a’ Jót, a’ Nemest.

Fordításom felől pirúlva szóllok. Prózában, bár poetai prózában, adom a’ legcsillogóbb nyelvben írt hexametereket! De ismerém erőm’ kevésségét, ’s gondokkal elterhelt öreg napjaim ennél egyebet nem engedtek. Azonban örvendek szerencsémnek, hogy a’ nemzet’ örök disze eránt csudáló tiszteletemnek e’ bizonyságát adhatám, míg majd eggy boldogabb előáll, és igyekezetemet elfelejteti.


A’
SZENTHAJDAN’
GYÖNGYEI

A’ HÁRFA.
’S nékem az estalkony’ csöndében bánatot és jajt
Zengsz e megint arany húrjaidon, szent Hárfa, fülembe?
Oh mi varázsol elő teknődből fájdalom’ hangját?
Orczámon végig hév könnyek hullnak; alélva
Hallgatom a’ szellők’ suhogásit, ha nem közelít e
Eggy mennybéli Követ, könyörűlő keggyel hogy engem
E’ bús mostanból a’ szebb múltakba vezessen,
’S szét oszlassa borúm’, melly aggó lelkemet űli.
Mint mikor a’ deres ősz’ elején eggyszerre riad fel
A’ tél’ fergetege; recseg a’ tölgy, ágai törnek,
Hull a’ zúzos eső, a’ hó’ pilléji repülnek,
Éjjé vált a’ nap, ’s mindenszert’ elhal az élet:
Úgy sietett megelőzve korát e’ gyászos időkben
Elgyengűlt vénségre hanyatlani az emberi nemzet.
Rémítő század! legelébb több frígyesek álltak
Szembe vele a’ szörnyű gyötrővel, bajnok erőben
És eggyé olvadt lélekkel; végre csak eggy már,
Eggyetlen eggy*
Eggytlen eggy
! – De az ítélet’ réz kürtje, miként a’
Mindent összetörő villám’ dörgései, szóllott,
’S ím a’ fagy’ lehelésétől merevítve terűlt el
A’ csata’ vérmezején délczeg hada, ’s újra szabaddá
Tett a’ legragyogóbb diadal, ’s a’ pálma miénk lőn.
Elszédíte az öröm ’s jobb korral bíztata; jaj de
Mint a’ csillagos ég’ boltján ha kilobban az ál fény,
Szórja, szikrázza tüzét, szalad és – nincs! hirtelen elholt
Csalfa reménységünk. Önhittség, durva szilaj gőg,
Félelem és kétségbe rogyás a’ földi szerencsén
Egymást váltogaták, ’s dúlák a’ szíveket. Ez vont,
Ez rántott el az Istentől, ez szögze le földhöz,
Fényt hagya hajházni, ’s mindennek nézni magunkat.
Nektek kellene most, szent férfiak, isteni Mózes,
Népednek tisztelt vezetője, és Sámuel, avagy*
avvagy
Illyés, lángszekeren, ’s Elizéus, szállani közzénk,
Felmelegítni megint elhűlt sziveinket az Úrnak
Szent törvényeihez. Most néked kellene közzénk
Jőni megint, Salomóne, dicső fiak’ anyja, dicsőebb
Tenmagad, hogy minket példád buzdítson az éltet
Kezdeni az Istenben, ki erővel tölti be keblűnk’,
A’ nagyot, a’ szépet ’s a’ jót eggyszerre követni.
’S oh, ti dicsők, titeket nevezének e ajkaim? – Oh mint
Ömledezik szívem, mikor e’ dalt néktek ajánlom!
Hogy megrendűlvén, a’ tévedt népek az Úrra
Függesszék szemöket, ’s bátrabban járjanak útján.
Zengő Hárfa, tehát le faladról! ’s öntsed igéző
Hangzatidat dalom’ hangja közé, ’s lángokra gyulasszd fel
Keblemet, és mind azt, ki reád felhallgat örömben.


MÓZES
HÁROM ÉNEKBEN
ELSŐ ÉNEK

ISTEN
Már elhúzódék a’ fekete borúlat, melly ma délben a’ Hóreb’ (1)*
A zárójeles jegyzetszámok a Pyrker-mű saját jegyzetei, lásd a Jegyzéseknél
ormain sebesen költ vala, mint eggy nyíl, ’s éjféli sötétet önte a’ völgyek közzé. Villámok lobogának dagadozó kebeléből; csak későn követé dörgés; míg végre az éj’ homályát meg nem szünetkező tüzek világítgaták. Ropogásokkal űzé eggyik mennykő a’ másik mennykövet, ’s a’ szirttetők’ csúcsait legalantabb halmaikig rettegés ingatá, félelmetes és irtóztató! –
De nem rendűle meg a’ férfi, ki az hegy’ oldalán vezette fel behegő nyáját, és immost a’ dúlongó vihar előtt a’ sziklák’ üregébe vonúla. Annak nyilásában ülepedék vala meg, ’s elmerűlten néze ki a’ lobogások közzé. Nyolczvan évet élt vala el, ’s szakála még csak kezde őszűlni. Habozva folyt az alá keblén és redős köntösén, mellyet az öblös pallást, keleti szokás szerint, nagy lövésekben ölelt vala körül. Alakja mutatá a’ hatalmast midőn űlt; ha pedig felemelkedék, ’s lángoló szemei végig tekintének a’ gyülekezet’ hosszú sorain, akkor tisztelet’ borzalmai ragadozák meg a’ legmerészebbeket is.
’S most mindég komolybb süllyedezések közt néze ki a’ viharok’ rettentéseibe. Bús elkeseredés, a’ hogyan az magát irtózatos csapások, csalás, álnok fortély, ’s annak elvesztése után a’ mi legdrágább vala szívünknek, szokta arczba ásni, mélyen húzta le szemöldökit, ’s nyilt ajkai szótlan rebegének. Hah, tűzsúgár repeszté meg amott a’ torlongó felleget, ’s a’ villámot nyomban csattanás követé; omlott a’ zápor, sűrűen, csorogva. Zúgva hömbörögtek a’ hegy’ patakjai, elborítva tajtékjaikkal, ’s az egész természet tengerré lőn. De most elsiketűltek az üvöltő szelek; az ég’ vizei nem omlának többé, ’s a’ megszakadt felhő, terhétől megkönnyedve, vígan úsz vala a’ mennyek’ vídám kék színében, ’s örvendve ragyogtatá fejét az estvély’ arany súgárai közt. Erdő és fenyér elevenebb zöldben ragyogának, ’s az est’ lágy szellőji kövérebb csöppet rázogatának a’ fák’ lombos gallyairól.
Amaz süllyedt elmével űle mindég barlangja’ nyílásában. Szívét, titkosan táplált bánatja közzűl, a’ Mindenható’ ereje, melly felhozá, de el is vivé a’ fergeteget, félelem’, szeretet’, hála’ érzelmire serkentette. Hév könnyek boríták el szemeit; vágyakodva tekingete mindenfelé, ha nem közelít e valaki, ki szíve’ aggasztó kétségit eloszlathatná.
Ipa jőn, Jethró (2), fija Reguelnek. Felriasztva álma’ látványitól, elhagyá fekvését, keresztül-gázolá a’ homokpusztát, ’s utána indúla vejének, ki miatt gondokban vala. Még ép öreg; piros orczájit fejér hajai ’s áltőszűlt szakála a’ szerint fogá körül, mint mikor a’ leányzó’ keze liliomokkal szövi körül, pártája’ virágai közzé, a’ csillogó színében kevélykedő rózsát. Termete kisded; bölcsen rendelé el háza’ gazdagságát, cselédit úntalan nógatta, hogy egymást-váltogató munkájikban járjanak el serény szorgalommal. Tapasztalások által gyakorlott; heves magasztalója a’ múlt időknek; ’s szerete tanácsokat osztogatni beszédes öregségében.
„Mózes!” – hangzék erdőn ligeten végig, „Mózes!” – végig a’ Hóreb’ vápájiban, midőn közelíte az öreg, ’s a’ behegő nyáj tudatá vele, hol fekszik őrzője, a’ mély andalgásokba süllyedett. „Áldott az Úr,” úgy mondá, ki téged és nyájadat épen tarta meg. Utánad jövök, elgyötörve szívem’ aggodalmaitól, mert a’ vész irtózatos vala.”
Mond; ’s amaz hosszú hallgatásban mereszté rá szemeit. De most meghajlék előtte, ’s ezt felelé: „Hála tenéked e’ szíves jóságért! te soha nem felejted a’ tieidet. Innen virúl áldásban minden körűled; innen nevezhetd magadat boldog férjnek, boldog atyának. De engedj meg, bennem gyanú támad, hogy téged e’ rettentő zivatarban ide nem e’ gondok hoztak.” – „Igen tehát, te tiszteletlen, te vakmerő!” mond az öreg; „tettedet jöttem feddeni. Nem tudod e melly tájon legelteted juhaidat (3)? E’ hegyet már eldődink Isten-hegyének hívák, mert az Úr itt jelenté ki nekik magát az ő kegyeiben. Juhörző ide közelíteni még soha nem bátorkodott. Térj magadba, ’s gondold meg, melly tettre vetemedél. Bosszúra ne ingereld Jehovát!”
Mózes nem felele, ’s Jethró megújítá kérdését, de amaz megmarada némaságában. Akkor az öreg, tűzbe lobbanva: „’S te hallgatsz midőn én mentségedet várom? Nem fordúlok el innen, míg megnyitod végre kebledet, a’ mindég-zártat. Ím, negyven évek szállának el fejeink felett, hogy te, idegen köztünk, rettegve, bujdokolva jövél a’ Midián’ földére (4). Nekem hét leányim valának; férfimagzat meg vala tőlem tagadva; ’s kimenének az estvély’ hév alkonyában, megitatni nyájaikat. Pásztorifjai Amaleknek csoportokban futának elő, elűzni a’ kút mellől leánygyermekimet, mert ők találták vala fel, hol állott a’ kút bétemetve. Ezeket rettegés szállá meg; de a’ vadak megfutamlának haragod előtt. Te segélyökre kelél nekik, ’s megtöltéd vállújikat. Megdorgálám őket midőn haza jövének, hogy a’ szíves idegent vacsorámhoz meg nem hívák, ’s később néked adám, én hálás atya, eggyik gyermekemet, a’ kellemekben gazdag Cziporát, ajándék és alkupénz nélkül (5), holott őtet, a’ pap’ leányát, tájunk’ legelső ifjai keresték. Lyányom neked eggy fiumagzatnál nem ada ugyan többet (6); oroszlánnő sem többet hímjének eggy kölyöknél; de virítva nevekedik a’ gyermek, ’s ránk gazdagon száll áldás mezeimben és lakomban, miolta gazdaságom’ terheit te velem, elgyengült öreggel, eggyült viseled. És még is ennyi éveink’ rest elhúzódása alatt a’ szerint búsítja el eggy gond miattad elmémet, a’ hogyan az ősz’ ködje búsítja el a’ legtisztább ég’ boltozatját. Nem érted talán, hova czélzok? Még mostanig sem tudatád velünk, honnan jövél, ’s bujdokolva? melly tájon születél? származásod melly nemből vőd, ’s Egyptus’ termékeny földéről mi hoza Midiánnak hegyei közzé? valamelly gonosztét talán, vagy a’ büntetés mellyet retteghetél! – Vagy talán, oh! hogy azt soha se légyenek kénytelenek hallani füleim! – vagy talán bálványokat imádasz titokban? Mert bár eddig gáncsatlannak leltelek, de íme most a’ szent Hórebre merél fellépni!”
Mózes e’ szóra hirtelen szökék fel űléséből, ’s megszaggatá mellyén ruháját (7), szemei a’ szerint szikrázának, mint midőn a’ fergeteg’ sötét éjén villám fut keresztűl, ’s így felele: „Én e bálványokat? Átok rám, és minden inség, ’s csoportosan átok rám, ha az vagyok. – Távozzál el, – mert külömben reád rohanok.”
Jethró ázott szemekkel pillanta most az estvély’ rózsatüze felé, melly szelíd nyugalmat hintvén alá, gyönyörködve tükrözé magát e’ szép könnyekben. A’ haragra-gyúladott azonnal megszelidűle, ’s jobbja után nyúlva az öregnek, így szóllott: „Bocsássad meg fiadnak szíve’ fellobbanását, tiszteletes atyám, ’s emlékezzél hogy bántó név reppene ki a’ te ajkaidról is. Mint tűrhetné a’ bálványozó nevezetet, kinek lelkében az ollyak ellen örök gyűlőlség lakik, és a’ ki veszni szeretné látni őket egyetemben?
Hah! ez a’ szent harag, a’ hogyan kén és gyanta pezsgenek elfojtva a’ föld’ üregében, a’ szerint fogyasztja lelkemben a’ hatalmasan emelkedő erőt, ’s csüggedés rohan rám, midőn elnézem hogy az Úr megvetette népét, mellyet eggykor a’ szerint horda veszélyi közt tenyerén, mint a’ keselyü hordja szeretettel fijait, midőn velek, felrakva őket szárnyaira, a’ naphoz emelkedik.” – ’S itt elszelídűlve bocsátkozván le azon helytt a’ holott álla, – „azt óhajtám, úgymond, hogy jőne valaki, ki előtt keblemnek régolta titkolt aggodalmit felnyithassam, ’s váratlanúl te lépsz előmbe. – Értsed tehát honnan jövék közzétek; melly tartományból, és melly nemből vevém származásomat, mi hoza ki az átok’, oh! és nem az áldás’ tájairól; és valamit eddiglen, elfogva elmém’ sötét borújitól, előtted elhallgaték:”
„Lássd, nékem Amrám vala atyám, anyám Jechabed. Nemzetem Lévit mondja ősének*
ösének
, ki Jákób’ fija vala, ’s őtet mondja atyám ’s anyám (8). De ők nem áldhaták a’ napot, mellyen nekik a’ Gózsen’ legelőkben-gazdag földén fiu születék. Azt eggykor annak Faraója (9), kedvelvén a’ hozzá hű Józsefet, a’ boldogtalan népnek adá. De amannak székébe most eggy más Faraó űle fel, ki elmarczongolva tartalékitól, hogy az Izrael’ fijai a’ föld’ lakosinak idővel veszedelmesek lehetnének, parancsolá, hogy minden férfimagzatink, mihelyt meg fognak születni, hányassanak a’ Níl’ árjaiba. Így fekvém már magam is, áldozatja a’ vérengző’ kegyetlenségének, gyékénykosaramban a’ folyam’ szélén, ’s néném, maga is gyermek még, fuldokolva lesé, mint fognak elnyelni a’ habok. De Jehovának irgalma oda küldé ki a’ Faraó’ leányát (10), ’s az illetődve látá meg a’ halálra kitolt kisdedet, száná azt elveszni, ’s áltadá a’ síránkozó leánynak a’ víz’ szélén, ’s meghagyá neki, keresne szoptatót a’ kisdednek, és ha majd nevekedni fog a’ gyermek, hozza fel az udvarba. ’S a’ leánygyermek azt visszavivé örömében feljajdúlt anyjához, ki őt titkon táplálgatá vala, minekelőtte a’ szatyorban vesztére kitéteték, ötven napiglan lakja’ legtávolyabb rejtekei közt.”
„’S a’ serdűlő gyermek, kit Faraónak szelídlelkü leánya így mentett vala meg az haláltól, immost megjelene az udvarban (11). Valamit Egyptus tudomány és mesterség körül kezdet olta tőn magáévá, neki válogatott oktatók fejtegeték; varázsoknak nevezé a’ hiedékeny nép a’ csábúlt csábítókat, kik galád hasznot éhezve, nem gondolának sem valóval sem hamissal, ’s a’ sokaságot ál útakra szédítették. De bátor emelkedésű lelkem rá ismért, mi arany termés és mi polyva. Sokat azon szent tanítások közzül, miket a’ Noe’ bárkájának hív nyolcza fenntartott, ’s a’ vétek által megrontott emberi nem az ártatlanság’ koraiból még bírt; valami az érzékeknek hízelkedő csalódás’ gazos agyagjában gyökereket verhete, összeszedtem, hogy használjam. Az Istentől minden idők előtt alkotott nagy természet’ titkos míveit, hogy az keblében mint nemz és foganz, mint köt és old, mozdít és gátol, halálból mint hoz elő életet és éltet mint változtat halállá; a’ viharok’ dühében mint bőg és ordít, mint leng lágyan az esti szellő’ fuvalmában; a’ villámok’ csatáji közt mint szikrázik és mint ront; miként vonz és tol, a’ világító testek’ számba-vehetetlen sokaságait fejünk felett mint járdaltatja; a’ soha nem nyugvó napokból képzelhetetlen sebességgel fényt mindenszerte mint lövell: mind ezek felől énnekem már iskoláim is sokat mondottanak, lelkem sokat még csak sejdíte, ’s én mind azt keblem’ mélyébe gondosan elrejtettem. Így nevekedém a’ férfikoriglan. De a’ fejedelmi udvar’ vakító csillogási közt is, a’ hízelkedések’ varázsgőzében, szívem Jehovának tiszteletéért mindenkor hév tűzzel loboga, és, bár a’ választott kör’ kebeléből kiszakasztva valék, lelkem annak javát mindég óhajtotta.”
„A’ vérengző, szaporodni látván Izraelnek nemzetségeit, renge gyáva lelkében; udvari csapodárjai pedig még inkább elriasztották. Hogy idővel szabad néppé ne emelkedhessenek, hogy az Egyptus’ fijait idővel örökjökből ki ne tolhassák; csoportokban hajtatá őket vas pálczájával munkára, ’s a’ legterhesbb dolgozgatások által igyekszék megszögni karjaiknak ’s lelkeiknek erejét. Puszták’ lakója, nem képzelhetd te, mi számúak az ő virágzó városaik, mellyeket Izrael’ gyermekei által magoknak vért veréjtékezve építetének. És, láthatnád csak aranytól csillogó templomaikat, hol az oszlopokon nyugvó mennyezet, hosszú sorokban, árnyékos sétálókat fedez ’s ál Isteneket szállásol; látnád, mint elegyíték össze, tanúlt művészek’ rajzolatjai szerint (12), a’ nyugvó oroszlánnő’ derekát és lábait, ’s a’ szemgyönyörködtető asszonyalakot, hogy sorba állítva egymás mellett, őrizeten légyenek a’ templom’ szentsége előtt; tehetlenek a’ nyugtan-rettentő faragványban, mint azon ál Istenek a’ kiket ábrázolnak! Vagy csúcsszobraikat (13), nem képzelt magasságig vonalkodva fel, ’s eggy darabból állítva, hogy törvényeiket, a’ jókat és rosszakat, képbetűkben hirdessék; ’s uralkodójiknak sírboltjaikat (14), az egy pontra négy oldalról szűkűlteket, hogy hihetetlen messzeségig láthassanak el a’ síkpusztákon; csakhogy azok holtjaikat szédítő magasságaik mellett sem óvhaták meg a’ sorvadás ellen! Oh, ha látád vala, mint dagasztaták az Izrael’ fijaival a’ kemény agyagot, ’s tüzes kohaikban mint égetteték kővé, hogy úntalanúl szaporodjanak tornyos városaik; bizony hevült mellyedben meghasadott volna a’ szív, ’s megvetéssel néznéd az életet. Búsúlatom engem irtózatos tettre ragadott. Magányos ösvénye’ szélein, az est’ szelíd szürkületében, hörögve lelék eggy sokmagzatú atyát. Embertelen hóhérja délczegen csattogtatá ostorát felette; vér serkedezék az ütés’ sebeiből, ’s eláztatá a’ port, hol a’ szerencsétlen kínjai közt fetrengett. Ezt mondám magamban: Jehova útálja a’ gyilkost, ’s bosszút áll a’ vérontásért, a’ napok’ legelsőjén kezdve szinte az utolsóiglan. De ezt is mondám magamban: Jehova ura életnek és halálnak; ő adta azt, ő veszi el; ’s Ő kiálta ki keblemből: „öld meg e’ gyilkost!” – Megöltem azt, ’s testét elástam a’ homokban, a’ nyomorgatottat pedig felemelém vállamra, ’s honjába vittem, az övéihez (15). – Hánykódó lelkem mind inkább elkeseredék, ’s emlegetém, mint ígérte meg az Úr Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, hogy maradékaikat az áldások’ földébe elbéviendi. Hittem az ígéretben*
ígéretbe
; hittem hogy eljött a’ nap mellyben az eltaposott nép ki lesz ragadva kegyetlen gyötrőjinek markokból, hahogy bizalmát az Úrba veti ’s kész leszen lerázni lánczait. Lelkemet hév vágy tölté el, hogy annak szabadítója, hogy vezére lehessek. De oh, hogy a’ nyavalyás halandó’ elméjét éjféli sötétek homályosítják el, ’s a’ jónak, igaznak boldogító ösvényéről az ál csillám tévedések’ szövevényei közzé ránthatja! Ha népemet méltónak látám e hogy szabaddá legyen? Ah, annak nyakát legörbíté a’ szolgaság’ kemény járma, ’s megszokott vala fetrengeni a’ megvetés’ porában! Ezt kelle kivált akkor tapasztalnom, midőn megdorgálván eggyikjekét, az fenyegete, hogy beád a’ Faraónál. Elhagyám tehát ama’ földet, ’s ide szöktem által, hol te az isméretlent nyájasan fogadtad sátorod’ lakóji közzé, ’s az Úr áldást bocsáta rád is és reám is szíves eggyességünkben. De mi haszon árada rám ’s az Izrael’ fijaira véres tettemből, melly miatt onnan megfuték? Elaludt a’ fény mit nekem Jehova gyujtott, ’s itt állok, egyedül, elgyötörve kétségim’ homálya közt, hogy népem, élte’ romlottsága által, elveszti az ígért áldás’ teljesűlését. Mert az Úr hallgat énnekem, és immáran negyven évek múltanak el hogy hijába várom e’ puszták’ magányi között válaszát.”
Így Mózes. Jethró pedig álmélkodva ingatá fejét, ’s megszóllala: „Ennyi évek olta hallgatván, eggyszerre szörnyü dolgokat fedezsz fel előttem, ’s keblem el van telve borzongásokkal. Úgy mondád, e’ nagy tettre téged az Úr szóllíta fel. Fogadd szavát, tégyed a’ mit parancsol, ’s bízzál őbenne; légyen ő segéded most és mindenha!” – Így mondá, ’s ment, elsietvén homokösvényén, hogy míg útjára a’ hanyatlásának indúlt nap fényt vetend, az övéihez érhessen. Azoknak sátoraik közzül kékellve gömbölygött a’ füst; a’ nyáj’ őrje szaggatott böffenésekkel hallatá szavát, futott elfogadására, fel fel szökött rá, csapodáran törlőszködék száraihoz, ’s elvégre csendesen követé nyomdokit. Nem messze udvara’ kerítésétől elébe jövének apróji, csoportokra verekedve, kiket derék vejeinek a’ hét leány nevelgetett. A’ vídám sereg édeskedve nyúlongott kezeihez ’s tudakolák, hol hagyá az atyát, sógort, barátot, ki nyájokat őrzi. ’S ő körülölelve a’ kis csoporttól, csendesen közelíte sátora felé.
Mózes még mindég andalogva űle az Úrnak szentelt hegy’ magányos ormán, ’s úgy látszék neki, mintha szemei előtt láng lobbant volna fel. Nem vala külömben; eggy csipkebokor’ ágaiban tűz lángola. „Talán hogy az eggyik villám oda szálla le,” – mondá Mózes, – „’s az éjszaki szél a’ szikrát lángig gerjesztette.” – De mindég nevekedő álmélással azt is látá, hogy a’ tűz nem fogy, ’s a’ bokor’ ágai ’s levelei hamuvá nem égnek, össze nem roskadnak. Felkele tehát űlőjéből, ’s ment látni, ha nem csalta e meg tekintete. ’S már közelíte a’ csuda látványhoz, ’s íme a’ Jehova’ küldöttje (16) lelket-rázó hangzattal kiálta rá a’ bokorból: „Mózes, ide ne merj közelíteni; vessd le lábaidról saruidat, mert szent, a’ hol állasz, a’ hely. Én szóllok hozzád, az Ábrahám’, Izsák’, Jákób’ Istene, kiktől származol.” – Mózes térdre omlott, ’s lehajtá homlokát a’ földig, az Úr pedig folytatá szavát: „Látom én nyomorgani Izraelt hóhérjainak jármokban; hallom választottim’ kiáltását Egyptus’ tájairól, ’s meg fogom szabadítani népemet, ’s béviszem, a’ mint megígérém, a’ Kanaán’ áldott környékibe (17); te légy vezérök. Menj el Faraójokhoz, ’s mondjad, én küldelek őhozzá, ’s kívánd népem’ eleresztését.”
’S Mózes ezt felelé: „Én menjek e el a’ Fáraóhoz, Uram? ’s én vezessem e a’ te népedet, mellynél rég olta felejtve vagyok?” – Jehova erre: „Felruházlak erővel és hatalommal, hogy mindent véghez vihess; és miként én küldelek ki mostan tégedet, ti nekem olly bizonnyal hálaáldozatot fogtok a’ szent hegy’ bérczein gyujtani.” – ’S mostan amaz: „Uram, századok folytanak le, miolta néped Egyptusban lakozik, ’s itt idegen Isteneket láta tiszteltetni, nem tégedet, az eggyet, örököt. Mit mondjak tehát nekik: „ki külde hozzájok (18)? – ’S felele Isten: „Én küldelek, ki voltam és vagyok és leszek; az Ábrahám, Izsák’, Jákób’ Istene; ’s ezt Jehova izeni nekik; mert nevem innentúl ez lészen, most és minden időben. Vidd meg ezt a’ népnek, ’s akkor te menj a’ Fáraó’ királyi székéhez, ’s kívánd az eleresztést; ’s ha majd harmad napig menendetek, gyújtsatok hálaáldozatot énnekem. Magát és tartományát csapások fogják érni, és tízszeresek, míg benneteket útnak ereszt; de végre még űzni fog, hogy hagyjátok oda tartományát. Ti pedig akkor gazdag adományokat vesztek a’ föld’ lakositól, poltolékként a’ sok sanyargatásokért; Én akarom úgy. Azok tieitek maradnak, ’s legkésőbb maradékitok is örvendezve fogják emlegetni.”
„Ah, ők engem nem ismernek, ’s nem fogják hihetni, hogy Jehova küld!” mondá Mózes rettegve. – Ekkor parancsolá az Úr, vetné el jobbjából pálczáját; ’s íme az ellökött pálcza eggyszerre undok kígyóvá leve. Mózes iszonyodva szökék vissza a’ kígyó elől. De az Úr ismét parancsola, fogná meg azt; ’s az undok állat visszaváltozék pálczává. – Most újabb parancsot veve: rejtené keblébe jobbját, ’s azt eggyszerre ellepé a’ fekély, hogy fejér leve mint a’ hó (19). De az Úr’ parancsára ismét kivoná, ’s a’ fekéllyel elborított jobb éppé leve mint elébb vala. – Ekkor Jehova. „És ki hoz így életre holtat? ki gyógyíthat így bélpoklost? Ki más mint Jehova? Menj tehát, és ha az átalkodottak benned még így sem ismernének az én Küldöttemre, meríts vizet a’ Níl’ medréből, ’s öntözzd meg vele az égő homokot a’ folyam’ szélein, ’s az legottan vérré változik szemeik előtt, ’s hirdetni fogja, hogy Jehova az eggy, a’ mindenható; hogy ő ura a’ szent folyamnak is, mint azt a’ kába nép, mert gondolt Istenei abban laknak, nevezni megszokta, ’s magát a’ folyamot is azonfelűl (20). Menj, ’s tedd a’ mit meghagytam, ’s a’ Faraó meghajlik hatalmomnak, ’s benneteket útnak ereszt.”
„Uram,” – felele Mózes, nevekedő aggodalmában, – „nyájas szóllás’ adománya nekem nem jutott, ’s nyelvem lomha és hebegő; én nem fogok megjelenhetni a’ Faraó előtt, hogy ott szólljak.” – „Balgatag! ’s ki adott nyelvet embernek? ki nyelvnek hatalmat, hogy szavakba öltöztesse a’ gondolatot? Ki nyitja és ki vakítja meg a’ szemeket, ’s ki oldja fel az ajkat, és ki teszi némává? avagy nem Jehova e? Az én szellemem lebegjen ajakidon, ha majd előtte állandasz, ’s rázkodtassa meg hangod az ő füleit; én segélyűl lészek neked.”
Mózes földre süllyesztett arcczal álla ott, ’s azt pirosra festék az égő szent bokor’ vereslő lángjai. Nagy gondolatok támadának lelkében. Szédítő magasságból néze a’ múltra ’s jövendőre alá, ’s így sohajta fel magában: – „Nagy az Úr az ő irgalmazásiban, és már az Éden’ virányain kimutatá a’ megbukott emberi nemnek a’ Szabadítót, ki meg fogja törni a’ kaján kígyó’ fejét, a’ rettenetest (21)! kimutatá a’ máglyán is, mellyre a’ bús atya, tisztelvén a’ parancsot, eggyetlen magzatját már feltevé, ’s már felrántotta kését (22), hogy áltverje, és hogy azt, oh homályos előkép! engesztelő áldozatként mutassa bé az Úrnak. – Ha fogja e kíméleni ama’ később eljövendőt is? – De Ábrahám hallá a’ mennyei vigasztalás’ szavát, hogy az áldás’ sarjadzata, melly megvált bennünket a’ bűn’ rabságából, ’s mindnyájunkra idvet hoz (23), az ő törzsökéből jövend elő.” – Illyetén gondolatok tölték el lelkét, ’s e’ kérelem’ szavaira fakadott: „Azt küldjed, Uram, a’ kit elküldendő vagy (24)!”
’S immost újra fellobbana a’ bokor, ’s mint mennykövek ropognak futásaikban, akképpen zenge az Úr’ szava: „Ki merészlené felrántani a’ kárpitot, melly az idők’ legdicsőbb határait rejti el? Hatalomban fog állani oldalod mellett Áron, úgy a’ Faraónál mint az Izrael’ népe előtt, szívet rázó beszédével, ’s énáltalam hatalomban. Ezen te testvéred vídám tekintettel ’s örvendő ölelések alatt jő immajd elődbe. Tegyétek eggyesűlt erővel hatalmas tetteiteket; te intézzed őt, bátyád pedig mondja a’ mit neki te hagyandasz. Indúlj; fogd a’ pálczát, ’s viseljed Jehova’ dicsőségére!”
Mózes még harmatozó homlokkal fekvék a’ porban, ’s rettegésiben szédelegve. De most lassandan felemelkedék, ’s kezébe vevé pálczáját. Setét feje felett vala világ, ott, hol az ég’ csillagai folytatják némán örök útjaikat. Ollykor visszatekintgete a’ bokor felé, de azt nem látá többé lángolni, ingatva az estvély’ szelid fuvalmitól, kedvesen suhogának épen maradott levelei. Futa Mózes, megragadva titkos borzalmaitól. De most visszavevé lelke’ bátorságát, megállapodék, ’s egeknek emelvén karjait, ekképen szóllott:
„Eggy az Isten, ’s neve Jehova. Oh, hogy e’ boldogító tanítást az én szabaddá tett, az én minden egyéb népektől különválasztott népem el nem tántorodható hűségben tartsa meg! Tisztán fénylik előttem a’ czél mellyre Jehovától szóllítatom, ’s engedek hívattatásomnak.” – Így kiálta harsogó szózattal, ’s ment a’ hol juhai, elnehezítve álmoktól, a’ homokban nyugvának, fel is*
felis
sikolta rájok, ’s tolta is őket előre: ’s elére a’ magáéihoz.
Ott legelébb szunnyadó cselédit verte fel. „Talpra! nyergeljetek nekem tíz lomhárt, megrakva mind azzal, a’ mit hosszú útam kívánhat; gyapjas takarókkal, sátorral, élelemmel, ’s várjatok a’ kapuban; én mégyek, ’s nőmet költöm fel alvásából.” – Azok álmélkodva hallák gazdájok’ váratlan parancsát, ’s gyorsan teljesíték a’mit nekik hagyott. Keresztül méne a’ sátor’ pitvarán (25), hol a’ hidegebb éjszakákon a’ gyengébb bárány is talála szállást; félre rántá a’ rekesz’ függelékét, ’s belépe a’ középső rekeszbe, melly kecskeszőrből bordált pokróczok alatt, rúdakra feszítve, a’ férfinem’ szobáját fedezé; ’s elére a’ teremig, hol Cziporája szunnyadott vala fiastúl, körűlfogva szolgaleányai által. Itt félre voná a’ fityegőt, ’s így kiálta nőjéhez: Hívem, kelj fel tüstént, ’s eggyütt kebled’ magzatjával. Jehovának szózatja elköltöznünk hagy e’ sivatagságok közzül Egyptusnak boldogabb tájaira, hol testvér bátyám Áron és a’ húgom várnak reám, népem pedig ahítva ahítja szabadítóját, ki azt eltűrhetetlen inségei közzül kiragadja.”
Mondá, ’s a’ sátort eggyszerre sírás és zokogások tölték el. Az úrné körül jajongának szolgaleányai; könnyekre fakadozék az maga is, de, mindég némán, mert szánta elhagyni a’ szerető atyát, a’ kedvelt testvéreket. Mózes pedig méne Jethrónak hajléka felé, melly a’ falucska’ közepében állott, fenntebben mint mind a’ többiek és nagyobb tágasságban. Sógorait ’s nője’ hat testvéreit alvásokban nem háborítá fel; ’s belépvén az öreghez, lassúdan illenté meg vállát, ’s e’ rázó szókat mondotta neki: „Atyám, elhagylak, nőmmel, gyermekemmel; úgy akarja az Úr; ’s elmégyek Egyptusnak kövérebb tájaira, hogy meglássam, élnek e rokonim, ’s felkeresni feleimet. Add atya’ áldását reám! Az a’ szerint nyugszik a’ hű gyermekem, mint a’ kiaszott mezőn az ég’ élesztő harmatcsöppjei. Ha majd munkára szóllítand az idő, fiamat és nőmet vissza küldöm hozzád; az ismét termést hoz méhében, és talán hím magzatot most is. Jehova a’ segéd, légyen neve. Viseld gondjaikat!”
Így Mózes ellágyúlva. Rengve emelé az égre karjait az öreg, ’s áldás’ igéjit könyörgé a’ búcsúzóra. Ekkor megfogá kezeit; de viszont el is eresztette, mintegy neheztelvén hogy megyen; befordúla sátora’ lepléhez, elrejté fejét vánkosai közzé, ’s elfojtott sírással zokoga. Mózes elsiete a’ sátorból; de megindúlt lelke mélyen érzé az elalvás’ szívöldöklő gyötrelmeit.

Mindenható! Eggy! a’ menny’ csillagzatinak minden sokaságai hirdetnek tégedet; tégedet hirdet a’ földön a’ számba-vehetetlen lények’ csodálást érdemlő alakja, természete, sajátsága. De semmi nem inkább mint az ember, kit értelemmel és akarattal ruházál fel, hogy szabadon emelkedjék hozzád, ki örök vagy, és eggy, és csak eggy! Oh gyászos bukta az első párnak, ’s te olly mélyen süllyeszthetéd e el maradékid’ hosszú sorát, hogy már nem ismerik az eggyet, ’s hiu bálványoknak hódolnak, még a’ leginkább mívelt nemzetek közt is? De az Örök, irgalmának telje szerint, magának választja Izraelt, hogy általa tartassék fel az eggy Isten’ hitele a’ Váltság’ nagy napjáig, midőn az Ígért előjövend, ’s a’ mennyből alá-szállott tanításnak győzedelmet szerez, örökre. Hála, o hála őneki, és dicsőség, és magasztalás; mert ő bennünket a’ halál’ sötétéből élet’ világosságába vezérel, ’s eljuttat az eggy, az igaz, az örök ISTEN’ isméretére.

MÁSODIK ÉNEK
MEGVÁLTÁS
Éj födi Egyptus’ környét, mély, néma, irtózatos. Miként szálla eggyszerre alá, fényes délben, míg a nap szemvakító lángolással lövellé szét sugárait minden más tájak felett, és a’ melly tartományt, a’ Jákób’ fijától vett jótételért, annak Faraója hála’ fejében az Izrael’ maradékinak engedett, szelíd keggyel derítgeté. ’S ki parancsolgat így, eltelve isteni hatalommal, a’ felhőknek? ki változtatja éjszakák’ ijedelmeivé a’ fényes delet? – Mózes az! Mind ezt ő tevé Jehovának csodatevő pálczájával.
’S íme nem messze Hórebtől, elébe jőve neki az ő idősbb testvére Áron, Egyptusnak roppant városába költözvén Arabiának pusztájiból, szíve’ szerelmeseivel. Örvendezések közt ölelék meg egymást a’ rég olta különváltak, ’s Mózes méne elhiresztelni Jehovának parancsát az Izrael’ fijainál, ’s ezeknek eleresztésöket kívánná a’ Királytól; csodatétekben bizonyítván, hogy az Úrtól küldetett.
De az ő kérése híjába volt, mert a’ Faraó’ szíve, elkeményedve csillogó nagysága, ’s a’ dölyf és makacs kéj által, nem hajlék fenyegetés’ ígéjire, ’s hidegen nézé fennszékéről az inséget, melly immár nyolczadik ízben szálla itt tartományaira(1). Boldogtalan! ’s te fásúlva láthatád vérben hömbörgeni kevély folyamod’ hullámait, és hogy abban mind kiveszének a’ halak; hogy abból mind kiszökdellettek a’ békák, ’s a’ város’ lakházai és a’ tartomány eltelének mocsárbűzzel? Vagy a’ szúnyogok’ kifogyhatatlan rajzásaikat, ’s az öldöklő legyek’ gömbölygésit? A’ döghalált, melly birtokidban egész tartományokat kipusztíta, ’s az undok fekély’ beteginek iszonyatos gyötrelmeiket? ’S a’ mennykövek’ és villámok’ szállongásai közt omló jég’ pergését, és a’ mindent felfaldosó sáskák’ képzelhetetlen éh sokaságaikat? Mindég fogadád hogy elereszted Izraelt, ’s az által megszűntetéd a’ szenvedéseket; de a’ mit ígérél, nem teljesítéd, ’s a’ nép’ kiáltásai felhatának az Úrhoz, ’s te hanyatt homlok rohansz azon éj’ vészeibe, melly bosszút hozand reád, még pedig irtózatost!
Jehovának minden újabb ígéret’ megszögése mellett rettentőbb leve haragja. ’S most, midőn Izrael ismét a’ szolgaság’ bilincseiben vala fenn tartóztatva, íme eggyszerre borzasztó vastag sötétség lepte meg a’ tartományt, míg a’ nap Gózsen’ földén vídám arcczal mosolygott. Nem éjek’ homálya volt az a’ sötét, hanem összetömült sűrű feketeség, mint a’ mellyben, a’ hegyek’ aknáji között, lámpa sem önt szívörvendtető világot. Hideg, nedves, tapintható gőz vala az, ’s koporsók’ penészszaga, melly most Egyptusnak tájékin a’ több napok’ és éjek’ számából kivetett hármak’ sorában feküdött. A’ földmíves eggyszerre állapodék meg jármas ökreivel, ’s elakada végig-hasgatni a’ megkezdett barázdát. Eggyszerre szűnt vala meg korogni a’ rabszolga’ kezében a’ malomkő; a’ marhaőr ott vesztegle rémlett nyájával, hol a’ csapás éré vala; a’ vadász előkiáltozá futkosó ebeit, ’s elnyúlt mellettek a’ fűben; a’ zajgó piaczon, hol temérdek sokaság habzott mint a’ hánykódó tengerek’ hullámjai, ’s a’ nép’ öregei megülepedének a’ kapukban, hogy a’ perlekedőknek igazságot mondjanak; ’s a’ fejdelmi csarnokok és a’ szegény viskók’ lakóji közt borzalmak ömlének alá. A’ beszéd elhala a’ Szollnok’ ajakin, megállapodék a’ sietve-menő, ’s az élet’ halotti elsötétedésben némúla el, szemnek fülnek irtóztatólag, igen messzére kiterjedve.
De a’ rettenés kivált annál vala irtóztató, kit lelke’ vádjai marczonglának. Most emlékezék, mint hányatá Izraelnek kisdedit fene örömmel a’ Níl’ habjaiba, eltökélvén, hogy ki fogja halatni az egész fajt. ’S íme most azoknak eggyike állott előtte; és épen az, kit a’ szatyorban húztak Jehovától fennséggel, hatalommal, csudatevő erővel, ’s mint véres bosszúlója a’ szenvedett sok kanyarnak. Most emlékezék, mint tartá ezeket a’ szolgaság’ mindég nehéz béklyójiban; mint tette ki iszonyatos szenvedéseknek, ’s embertelen tisztviselőjivel mint nyomorgattatá, még ha rá ok nem vala is, hogy aléljanak el terhök’ sullya alatt minél előbb; mert most magát őtet is lebilincselve tartá a’ legvastagabb sötét, hogy meg nem tuda mozdúlni. Mint mikor a’ felhőkben fellobbant tűz iszonyatos csattanással száll alá, ’s a’ nyáj’ jámbor őrjét az agg tölgy’ lombos ágai alatt, hol menedéket kerese, halálosan sujtja meg; az még él, még felpillant, ’s hallja összefutott társainak jajongásaikat, mert segéd sohol nincs: akként rémíté el itt a’ Jehovától aláküldött vak homály a’ bűnösöket, ’s Egyptust, az eggyik végén kezdve a’ másikáig, iszonyatos ijedés töltötte el.
Ottan űltenek ők, ’s remegének minden fuvalomra, midőn a’ meggyúladott kénköves gőz lángokat hánya fel, ’s az éjjelbe borúlt tájt hirtelen felvilágította; midőn az éhségűzte kígyók – oh balgatag nép! Isten gyanánt tisztelé az undok állatot(2)! – felsziszegének hozzájok; ’s midőn a’ lombos erdők’ suhogása a’ dühödött szelekben, midőn a’ szakadozó szirtek’ tompa hömbörgése, midőn a’ bérczpatakok’ harsogó omlása, ’s az erdőlakta fenevadak’ siketítő bömbölése, közelről vagy messzünnen, hozzájok elhatott. Akkoron oda hagyá megrázkódott szíveiket minden erő, hogy szunnyalmok nem egyéb vala mint ájúlat; de a’ zavart szunnyalom nekik nem hoza erőt. A’ poklok’ rémalakjai fel fel riaszták nyugtokból, ’s változtatott szárnyallással újabb gyötrelmek közzé süllyesztették.
’S íme mostan a’ fejdelmi csarnokban zengett a’ Faraó’ jajgatása, mert a’ halványarczú ijedség végre csakugyan győzött lelke’ átalkodottságán; ’s szolgájinak és martalékinak számatlan csoportjaik, mindég készek urok előtt, ki őket éteté ’s czifrán ruházá, porba borúlni, messzére elhallatszó sikoltozással kiáltozák urok után: „Mózes! Mózes! jer, könyörülj rajtunk! vess véget valaha inségünknek!” – ’S Mózes jőn, ’s megállott a’ Faraó előtt; rettenetest hangzék ennek füleiben, keresztül a’ mindent elborító éj’ borzalmain, a’ nemlátott’ szózatja: „Mózes előtte áll; miért hangzék nyomorgás’ hangzásával az ő neve a’ fejdelmi lak’ boltozatjaiban?” – Erre amaz: – „Te rám irtózatos inséget vonál, irtózatost tartományaimra. Vétkeztem; add vissza nekünk a’ nap’ világát, ’s vedd valamit kívánandasz!” – Mózes közelíte az ablakhoz; az ég’ örök kegyét előle semmi homály el nem zárá; könyörgő feltekintéssel nyújtá ki az éjfél’ rémítésibe hatalmas pálczáját, ’s megrázó hangon ezt kiáltotta: „Távozzál el, Sötét!” – ’S az eggyszerre eltűnt, ’s az ég’ nyájassága ezer meg ezer szemekből mosolyga ki, hogy a’ látástól elszokottak hirtelen zárák el a’ vakító fény előtt pillájikat, ’s elmerengve űltenek. Víg zajongás ’s örömsikoltozások és végtelen lárma kele mindenfelé a’ tartományban, ’s az úczákat eltölté a’ munkás sieteg.
Felgyúladt pillantásokkal jára fel és alá Faraó a’ hosszú sorban elnyúlt oszlopok’ boltozatja alatt, ’s keblében harag forrt, azt látván itt, ki őreá és az ő népére annyi inséget vont, ’s így szólla hozzá neheztelve: „Ti tehát mentek Hórebnek pusztáji felé, valamennyin vagytok; ifjak, öregek, minden házi cselédjeitekkel; de marháitok itt marad, az országban melly azokat nevelte; úgy kívánja az igazság.” – „Nem!” kiálta Mózes haraggal; marháinkban, a’ mi talpon áll, csak eggy is itt nem marad. Velünk jő az egyetemben; mert még nem tudjuk minemű áldozatokat kívánand az Úr; tűzben égőket e’, vagy véretlent, vagy a’ mit neki a’ hála készűl nyújtani.(3)” – ’S amaz most annál inkább dúlongva: „Te engem csalni akarsz; nem az áldozattétel a’te gondod, hanem hogy uralkodhassál ezeken. Ez indíta téged, fellázítani népemet, ’s idegen földre kivinni. Takarodjál előlem, most és mindenha! ’s tudd meg, hogy ha előmbe bátorkodnál ismét lépni, bizonyos halállal véssz el!”
Mózes monda: „Légyen a’ mint akarod; engem többé meg nem látsz. De előbb hogy mégyek, értsd, mit izen Jehova: „Végig mégyek Egyptusnak széles tartományain, ’s elöldöklöm annak minden elsőszülöttit, gazdagnál, szegénynél, nagyok és kicsinyek közt, elkezdvén a’ faraói szék’ virúlva serdűlő örökösén, le a’ szolga asszonyéig, ki arcza’ veréjtékében forgatja a’ malomkövet(4). Sőt elölöm az Egyptusiak’ marhájinak első ellettjeiket is, hogy az országban sírás lészen és jajgatás, millyen még soha nem hallatszott, ’s akkor el fogsz bocsátani. Népem bízik a maga idvébe.” – Ezt mondá, ’s távozék a’ Faraótól, ki átalkodott szívvel, ’s Istent ingerelve, ’s megvetve Istentől, önként ment a’ szédítő mélységnek, hol a’ legrettenetesbb halál kiterjesztett karokkal várá.
’S íme közelíte a’ szörnyü éj, mellyben magát a’ Jehova’ hatalma, – kegye által Izraelhez, az Egyptus’ fejdelme és lakóji eránt pedig átalkodott gonoszságok’ kemény büntetésében, – kinyilatkoztatá, csodáltára ’s elrettentésére minden koroknak. Mert az Izrael’ fijainak házaiknál meg vala ölve a’ parancsolt esztendei bárány; már bé vala festve annak vérével ajtó és küszöb, jelenségűl, hogy engedének a’ parancsnak, ’s bíznak a’ nagy ígéretbe. Kezébe fogva pálczáját, felsaruzva, felövezve, mint kik útnak indúlnak, asztala mellett álla kiki, ’s ették feldarabolatlanúl sütött bárányokat(5), keserű fűvel és kovásztalan kenyérrel, örömszárnyallta sietésben. Kinek gyermekei nem voltanak, előszóllítá ételéhez barátjait és szomszédit, ’s a’ hulladékokat megemésztette tűz által. Tartassék így e’ néptől ennekutána, magasztalására Jehovának, a’ szabadúlás’ nagy vacsorája, ’s lássa és értse minden, mint szokott ő irgalmazni, ’s itt miként fejtette ki a’ magáéit Faraónak bilincsei közzül azon éjszaka, midőn Egyptus jajgatásokkal siratá a’ maga elsőszülöttjeit, ’s a’ bűnösök keservesen megbánák hogy az Úr’ parancsának nem engedtek.
De íme villámlék az égből, ’s kiküldve Jehovától leszálla az öldöklések’ Angyala, kétélű pallosával jobbjában, tekintetében néma komolysággal, ’s haraggal ajakin. Súgárzó arcczát akként fedé el bús fátyola, mint midőn a’ teljes hold sötét felhők megé rejtezik el; ’s üstöke, az egyébkor mennyeisen fürtözött, mostan összve vala dúlva, ’s haragját látszott festeni. Így lépdelle végig a’ fejdelmi lakon, felfegyverkezve halál’ rémítéseivel; így Egyptus’ völgyeiben és síkföldén, valahol hajlékokat lele. Feje magasan nyúla fel, ’s lábai alatt renge a’ föld, midőn sietve méne el azoknak lakjaik előtt, ’s kardját villogtatva felrántá. ’S a’ Faraó’ elsőszülöttje, mint a’ legutolsó szolgaemberéé a’ tartományban, álmaik közzül riadának fel nyoszolyájokban; ő pedig, és valakik őhozzá tartoztanak, vádlák magokat, hogy ellenkeztek vala az Úr’ parancsával, ’s kétségbe esve láták iszonyú kínok közt halni kedveseiket. Elterjedett a’ sírás és a’ jajongások mindenfelé, ’s azok közzül, kik hamarább láták meg, anyjok’ emlőjin függve, a’ napot mint ifjabb testvéreik, eggy sem kerűlheté el a’ halált. Fojtva vala, végig az egész tartományon, a’ legvirítóbb ifjúság; számlálhatatlan a’ holtak’ sokasága; hogy a’ kik életben maradának, nem győzék temetni kedveseiket, ’s teljesítve volt a’ mivel őket Mózes rettegteté vala.
De az Izrael’ fijai víg sietéssel evék meg a’ szabadúlás’ vacsoráját, mellyet az Úr parancsola. Eggy szájjal és eggy lélekkel fogadának hűséget Jehovához jó és bal szerencséjökben, ’s áldák őtet, míg oda kinn csengett a’ jaj, ’s Egyptusnak kevély reménye a’ porban feküdött.
A’ Faraó még éjjel hívatá Mózest és Áront, ’s ekképen szólla hozzájok: „Menjetek, ti mindnyájan és minden vagyonjaitokkal, ’s hagyjátok itt Egyptust, mire e’ kimondhatatlan inséget hozátok: de előbb nyerjetek irgalmat és könyörűlést nekem.” – Ezt mondá elfordított arcczal ’s titkos elkeseredéssel, mert szíve’ rejtekében bosszút táplála ellenek, de a’ mellyet most, ez inségnek közepette, tartóztatott a’ félelem. De ővele eggyütt a’ lakosok is, hullongani látván az Angyal’ sujtogatásaitól magzatjaikat, az Izrael’ csoportozó fijainak ezt kiáltozák: „Menjetek tőlünk, hova kedvetek tartja, hogy mindnyájan el ne hulljunk.”
’S mint midőn, múlván már az ősz, a’ tavak’ szélein összegyülekeznek a’ darvak; a’ vezér, kit választottanak, eggyszerre száll ’s fellegekig emelkedik; a’ többi csattogó szárnyan kél utána, ’s a’ hőbb tájakra indúlt útmutatót víg sikóltozások közt ’s éles ékű sorban követi: azonként gyülekezének Mózes és Áron mellé, a’ kik Izraeltől eredtenek, elhatározva, hogy a’ melly éj reájok jövend, menésöket kezdik a’ puszták felé.
A’ seregben vala Mirjám is, az istenihlette szűz, magzatja a’ Mózes’ és Áron’ testvérének(6). Mély, forró tisztelet’ érzelmeivel tekinte fel ő Mózesre; szép, mint a’ mezők’ rózsáji és lilioma, midőn elérkezvén a’ kies tavasz, bimbójikból kifejlenek; szeme a’ fenyér’ violájának ártatlan színében ragyogott. Termete, mint a’ bérczek’ czédrusáé; járása, mint midőn a’ könnyü gím szökdelget a’ rengetegek’ sziklájin, ’s szózatja, mint a’ csattogány’ szívolvasztó zengzetei. Elmenvén a’ sokaságban, rá vala függesztve minden szem, minden szájból magasztalás követé lépdelésit, mert lelke a’ Látnokszűznek még szebb; mert még szebb mennyei szíve, melly legfőbb örömét abban találta ha kiöntheté a’ szűkölködőre áldásait.
De a’ bájok által körülölelt szűzön minden mások felett Idor függe szerelemmel, Jaminnak fija, unokája Simeonnak, a’ legszebb, legjobb ifju Izraelben. Mindenben és mindenhol ő egyedül Mirjámot látá; Mirjám vala igen hosszu napjainak és még hosszabb éjeinek nyugtalan egy gondolatja; egyedül a’ lyányért élt, egyedűl a’ lyányért érzett. És még is mindég rettegésben tartá a’ dicső; és még is félénk pirúlás festé orczájit, hamidőn, itt vagy amott a’ hol jára, mintha történetből, pedig akarva mindég, elébe ötölvén, fekete lángszemeit göndör barna hajai közzül reá meresztheté, ’s reszketett, és sóhajtozgata. Mert bár mi hatalmasan ömlöngött mindég egyébkor ajakiról az arany beszéd, de a’ szeretett leány előtt szíve’ édes ígéjit tördelt hangokon sem tudá elrebegni. A’ magas szűz látá a’ szelíd ifjú’ gyötrődésit; eggykor, a’ gyermeki idő’ sebes szárnyallatú éveiben, ’s társaiknak enyelgő körei közt, ők szüntelen egymás felé vonszódtanak, ’s a’ leány még mindég érze húzódást a’ jámbor eránt: de azt most az Úrnak szentelt leánytól temérdek hézag szakasztá el; őt fenntebb czél várá mint az, hogy a’ fejlengő rózsa keblének bájait a’ földi virágzat’ mezején nyissa ki*
nyissaki
, kedves illatozásban ’s az érzékek’ örömeire.
Előlépe most, ’s ezt mondá anyja’ két testvéreihez: „Ti tehát viszitek Izraelnek fijait, kiket a’ szolgálat’ házából kiszabadítátok; úgy hagyja azt Ő, az az Eggy! De a’ sokaság zajg hogy nem viheti annak is árát, mit a’ Gózsen-földén hágy hátra, és hogy veszve van a’ díj, mellyet nekik a’ fukar pallér szűken alkuvék és még szűkebben fizete veréjtékes munkájok’ fejében. De lélekben látom, Egyptus’ lakóji tolják őket, kergetik, ’s ezt kiáltják a’ béreiket kívánóknak: „Vegyétek edényinket, aranyainkat, ’s valamit bírunk, csak takarodjatok, hogy egyetemben el ne vesszünk!” Lélekben látom: minden birtok Jehováé; ő int, ’s a’ nyomorgató’ szíve meglágyúl, ’s ruhát ad nekünk és aranyat, hogy a’ pusztában az oltár’ szükségeire szenteltessék (7). Azonban emlékezzetek, mit hagya József, a’ mi Megtartónk Egyptusban, és mit ígérének esk alatt atyáitok a’ haldoklónak; ’s hozzátok ki az ő tetemeit is e’ földről, hogy Kanaánnak áldott tartományában atyájinak hamvai mellett nyughasson.”
’S meglőn a’ mit a’ magas szűz tanácsol vala. Mózes méne legelől tisztelet’ érzésit támasztó méltóságban. Cair-Raemsesből szinte Sukkóthig (8) vonúla el a’ nép, vezetve az Úr’ követe által. Hatszázezer csak a’ harczolók’ száma, kiket nőjeik, gyermekeik és a’ cselédség kísére az ég’ homályában a’ rég olta várt szabadság’ szent menedéke felé. De lábaik meg nem botlának a’ homályban, nem a’ vakító fényben nappal; mert az Úr’ Angyala – oh ki lássa azt álmélkodás nélkül! – nappal sűrű felleg’ oszlopában éjszaka, ’s vezeté a’ czélnak, elébb Ethám felé, aztán vissza a’ Sástenger’ hegyektől-körülfogott széleihez, Pahachiroth’ és Migdol’ táján, hol forrás bugyog. Úgy akará Jehova, hogy az ő választottjai dicsőítessenek meg a’ Faraó’ vesztében, a’ legkésőbb maradékokig.
A’ kajánnak elméjét most bánkódás marczonglá, hogy elámítva a’ bűbájos Mózestől, útnak eresztette őket, gyalázatjára magának, népének kárára; mert íme nem valának többé munkásaik, kik érettek dolgozzanak. ’S íme kémjei szaladozva hozzák a’ hírt, hogy az útnak-indultak, elhagyva Jehovájoktól, kinek kegyeivel dicsekvének, a’ Sástenger’ szélein őgyelegnek fel és alá, elkínozva éhségökben (9). Azonnal felszóllítá hadait. Lovaik hirtelen fel valának kantározva; a’ szekerek és a’ dárdák’ hosszú nyelei messzére csillongának a’ mezőben, ’s utána iramodék a’ megfutamlottaknak.
Leszállott a’ nap. Hűves szellők kelének a’ tengerből, ’s a’ környék’ elnémúlt tájain mind inkább nyúl vala el az estvély’ gyászfátyola, midőn megettek por emelkedék, végig nem látható, ’s rettegéssel tölté el az Izrael’ fijait. Eggyszersmind rohanának őrjeik a’ hegyekről, ’s réműlve kialtozák, alig lihegve ijedtökben: „Jő a’ Faraó’ serge, olly számatlan sokaságban, mint midőn a’ tenger’ háborgásai után föveny torlódik a’ partokon, vagy csillagok tündöklenek a’ menny’ boltozatján. Reng lovaik’ pattogásától a’ föld, ’s szekereik’ terhétől messze csikorognak a’ mezők. Bennünket többé semmi meg nem ment; oda vagyunk örökre!” – ’S immostan véget nem érő sírás és jajongás méne keresztül sergeiknek minden rendein; mert valamint a’ tenger’ nyugalmas színén a’ dühöngve érkező viharok eggyszerre forgatnak hullámokra hullámokat, ’s a’ tágas kiterjedésű erdőkben fenyveket fenyvekre döntögetnek: úgy méne végig a’ nyugalomban táborozó sereg’ rendein, felriasztva mindent, a’ rettenetes hír. Eggy tiszteletlen vakmerő folt, megszokva dúlongani ’s zajgani a’ veszélyben, de nem tenni semmit a’ mi segéljen a’ bajon, néki-mérgesedett tekintettel vevé körül az Úr’ küldötteit, Mózest és Áront, ’s mind inkább meg inkább hallatá a’ lármás zajongást:
„Jaj nektek, ti kettők! jaj! Ez inségbe a’ ti fejességtek vivé a’ népet! Hátat fordítátok nekünk midőn még Egyptusban megmondánk, hogy jobb élnünk amott szolgaságban, mint hogy itt a’ minden halálok’ legkinosbbika, az éhség, bennünket elöljön; vagy hogy elhagyva minden segédtől, ellenségünknek gyilkos fegyvere által vesszünk. Ti ámítátok el bennünket, ’s mi a’ ti vétkeitek’ áldozatjai vagyunk!”
Igy ők, a’ lázak. De körűlök még hangosabb zaj emelkedék. Mózes méltósággal tekinte végig a’ szidalmakra-fakadozó sokaságon, ’s így szólla: „Ne engedjétek elcsüggedni lelkeiteket; Jehovának karjai fel vagynak rántva hogy védjék az övéit. Majd nem lesznek, a’ kiknek most ijeszt temérdek sokasága. Bízzatok az Úrban, ’s segédét várjátok csendes tisztelettel!”
’S felméne a’ dombon, melly a’ tenger mellett meredek emelkedésben kele, nem messze Baalzephontól, a’ barlanglakta nép’ tanyájától (10). Megállapodék az Úr’ oszlopa, mintha ott kell vala veszteglenie a’ népnek reggelig. Ekkor leborúla homlokával a’ föld’ poráiglan; de most felegyenesedék, ’s ezt kiáltá bé az éjszakába: „Uram, kelj fel, és segéljed a’ te népedet!” – ’S a’ fellegek’ oszlopából szó jöve ki: „Füleim kiáltásodat meghallák. Kishitű, te remegsz e? Menjetek tovább késedelem nélkül.” – Erre Mózes: „De hová akarod hogy menjünk? ellenjeink hátunk megett: előttünk a’ tenger.” – ’S az Úr monda: „Nyújtsd ki jobbodban pálczádat, ’s csapd meg a’ víz’ habjait, ’s eggyszerre kétfelé válnak előtted. Akkor vidd keresztűl rajta hadaidat a’ tulsó partig, ’s ti száraz lábbal mentek által a’ tengeren. Egyptusnak sergei dühödve omlanak majd utánok; de én megdicsőítem magamat a’ Faraó’ minden szekerein és lovain, hogy kénytelenek lesznek vallást tenni, és ezt kiáltani: „Egyedül Jehova az Isten! ő az igaz, az örök, az eggy!”
’S íme a’ felleg’ oszlopa ’s az Angyal az oszlopban, hátra voná magát, ’s a’ választottak és a’ Faraó’ népe közt állapodék meg; ezeknek sötét ború, hogy vesztegleniek kelle egész éjjel: amazoknak világító tűz, hogy a’ tenger’ medrén áltvonakodhassanak.
Mózes leszálla halmáról és siető lépésekkel méne a’ tengerszélek felé. Álmélással nézé őt a’ nap, midőn merész jobbjában pálczáját felemelé a’ vizek felett; ’s azonnal megjelenének a’ kelet’ fuvatagjai, ’s ide oda döntögeték a’ habokat, ’s felforgaták a’ tengert legmélyebb fenekéiglen. Az Úr’ Angyala pedig, vezérbástyája a’ népnek, le méne felhőoszlopából a’ föld’ mélyébe (11). A’ forrtyogó tenger alatt naphtával és kékelgő kénnel elegy gyanta pezsgett a’ temérdek sokaságú szirtüregek’ sötét kebleikben. Az Angyal’ lebegő lábai gyengéd nyomással alig illeték meg a’ keményfenekü medret, ’s íme annak zárt boltozatjai eggyszerre repedezének fel, ’s a’ pezsgő gyanta pattogva, rémítő szikrázások alatt, ’s lángolva csapott ki a’ hasadozó szirtboltokon, feltolá a’ vállú forma feneket, hogy a’ hézag eggyszerre bé vala töltve, ’s Izraelnek rettegő fijai néki bátorodott szívvel menének által a’ Sástengeren; mert a’ széles útat lábaik alatt a’ kelet’ fuvalmai eggyszerre kiszárasztották.
Mózes előbb égre emelé szemeit, a’ hála’ könnyeivel elázottakat; tovább legördítette a’ sokaságra, melly lebilincselve állott ijedelmétől, mostan pedig már sikoltozék örömében. Eggyszerre tolakodának elő mindnyájan; de Mózes őket csoportonként osztá fel, ötven fejet vévén eggyüvé. Mint a’ bárány szökdell vígan a’ tavasz’ zöld pazsítjain, vagy mint a’ délczeg paripa nyargal hangosan nyerítve, midőn letépte fékét, ’s magát istállójából kiszabadította: a’szerint méne itt a’ nép egész éjjel a’ tűzoszlop’ fényében, míg felhajnalodván a’ reggel, a’ szelíd-kelésű partok’ halmaihoz értenek.
Elmúlt vala az éj, ’s keleten bíborfény emelkedék, mindég tisztábban, ’s most szinte tüzesen már, innepleni az előlövellett nap’ királyi megjelenését. De az nem önte világító súgárt a’ tenger’ tágas széleire; mert az oszlop, melly szabadúlásúl világíta a’ választottaknak, a’ megvetetteket pedig rémítve akasztá el menésekben, magasan vonakodék fel, ’s elvégre, mennykövet rejtve dagadozó kebelében, nehéz fergetegként lapúla meg a’ tenger felett. Faraójok, midőn a’ menéseket gátló köd felszálla vala, ’s a’ nap’ fénye fel kezde virradni, ezt kiáltotta nekik: „Kelj fel, népem! űzd, fogd, öld a’ hitleneket! ’S akkor majdan osztozzatok zsákmányaikban, de most oltogassuk véreikben a’ bosszú’ édes szomját. Hogy fegyvereitek ki ne fáradjon véreiket ontani!
Így buzdítgatá hadait az istentelen. ’S eggyszerre harsogának végig az egész sergen a’ kürtök, lovaiknak nyerítésök, a’ szekér csikorgás, ’s a’ fegyverek’ csattogási messzére terjedének a’ síkon. Kerengve költ, a’ hol mozgottanak, a’ porfelleg. – Oh ti megvakúltak! Még alig szárada fel könnyetek szemeitekben elsőszülötteitekért; még rengenek karjaitok, mellyek tetemeiket eltakarították; és ti már hitetlenséggel támadjátok meg ismét Izraelt, mellyet inséges szolgaságából önmagatok űzétek el, könyörgve nekik hogy menjenek. Így rohantok önkényt vakmerően elkövetett gonoszságtok’ őrvényibe! így nyeletitek el magatokat a’ vég veszély’ éjjele által!
Harsányabb zajgással tolongának immost az Egyptus’ hadai az ösvényen, mellyet az Úr mindenhatólag hagya feltorlódni a’ tenger’ fenekéből, és már a’ túlpart’ szélein láták a’ kiket magoktól elmenni engedtenek. Eltökélék, hogy leszabdalják őket a’ legutolsóiglan. De ők, a’ bosszúszomjúzók, az ösvény’ közepén érék rettentő végöket. Mélyebben szállott alá a’ fekete borúlat (12), ’s kebeléből lángolva csapott eggy villám a’ sereg’ elébe; a’ villámot dördűlet követé, recsedezve és igen hossszan, megrendűlve a’ föld; siket nyüzsögés tölté el a’ tájt nagy messzére, ’s a’ Faraó kétségbe-esve kiálta fel: „Fussunk, fussunk Jehova előtt! ő harczol ellenünk Izraelért!” – ’s legottan megfordúla lován, ’s a’ bódúlt had követé futását. Zaj támada mindenfelé, és irtózatos zavar és kevergés; rendetlenűl tolakodék minden; harczolók, lovak, szekerek összecsomódzának, miként a’ kifáradásig kergetett szarvas keveri magát hálójába, mellyet a’ fortélyos vadász az erdők’ bokraiban vona; előbb inai tekeregnek belé, tovább kevély türkei is, hogy meg nem mozdúlhat; mert a’ mint kelepczéjiből kifejtőzni igyekszik, annál inkább szövődik belé, ’s végre elalélva dől meg a’ fűben: azonként kavarodának össze itt a’ gonoszok; a’ harczolók sikoltozának, hörgöttenek a’ lovak, a’ tengely’ lomha kerekei összetöredeztek, ’s elakaszták futásokat.
’S most irtózatos csattogások közt lobbana fel eggyik villám a’ másika után, és ím az Angyal ismét leszálla a’ tenger’ fenekére; ott még eggyszer felpillanta az Úrhoz, lágy tapintással érinté meg a’ sziklát, ’s a’ tüzelgő fenek’ feldomborult boltozatja eggyszerre omlott be; a’ kétfelé vált tenger’ fala bedőlt, ’s habjai jobbról balról harsogva ’s tajtékokat fercsegve tértek elhagyott medrökbe. Hah, mi rettentő sikoltások! Hova tűnnek a’ Faraó’ hadai? hova a’ lovagok és szekerek? Habok nyelék e el mindnyájokat? – Úgy vagyon; mindnyájokat elnyelék! Számtalan holtak úsznak a’ vizekben; tompán nyög a’ tenger; nem szikrázik többé villám, nem dörögnek többé mennykövek; a’ felhő’ bús oszlopa ragyogva vonúl el, ’s mosolyg minden a’ nap’ szelíd ragyogásában.
Túl az elcsendesűlt tenger’ szélesen elnyúlt martján állítá meg Mózes a’ tolongó sereg’ menését. Réműlve reszketének azok az őket kergetők előtt, hallván szilaj sikoltásaikat, ’s lovak’ nyerítését, ’s szekereik’ fület eltompító csikorgásaikat. De ijedség, remény, álmélkodás, öröm váltogaták egymást borzongó szíveikben, midőn a’ Faraó, elijedve a’ villám’ tüzétől, megfordítá lovát ’s megszaladott. Midőn pedig a’ tenger’ feneke béhorpada a’ mélységbe, midőn a’ kétfelé vált habok ismét összefutának, midőn a’ harczolók’ végetlen sokaságát, és a’ szekereket, és a’ lovakat, ’s a’ kik a’ lovakon ültek, sikoltozva nyelé el a’ víz; oh akkor a’ megszabadúltak’ ajkairól nem hallatszék semmi hang; elnémúló tisztelettel, álmélkodással borúlának a’ porig, ’s a’ hála’ bőv könnyeivel áztaták meg azt, imádva Jehovát, a’ megtartót, az inség között segéllőt, az erőst és kegyelmest, nyugalmas tiszteletökben.
Mostan pedig, úgy akará Mózes, csoportonként gyűltenek össze a’ víz’ szélén itt a’ férfiak és ifjak, ott az anyák és leányzók; maga ő a’ szirt’ legfenntebb csúcsán álla meg. Elnémúla minden hang. De most Jair és Bentubal, híres hangmesterek, elővevék aranyhúrú hárfájikat, ’s azok megzendűlének, a’ hogyan lágy szellők lengenek a’ gyümölcstermő kertek’ virágos lombjai közt; majd ismét mint a’ viharok’ zúgása, midőn üvöltve érkeznek a’ késő éjfél’ bús órájiban, ’s végig visítják az erdők’ agg tölgyeinek ágaikat. Mózes égre emelé tekintetét, keresztbe csapá karját hangosan dobogó mellyén, ’s elkezdé örömdalát énekelni, kísérve a’ húrok’ kedves zengzetitől, ’s az egész nép utána éneklette azt.

MÓZES’ DIADALI ÉNEKE.
II. Könyv, XV. R.
„Énekeljünk az Úrnak, mert erősnek bizonyítá magát, ’s a’ lovat és a’ rajta űlőt tengerbe merítette (13)!”
Jehovának Látnokszűze pedig, Mirjám, lyánya az Áron’ testvérhúgának, vette dobját, magasan feltartá azt, ’s elkezdé az asszonyok’ és leányzók’ sergében:
„Énekeljünk az Úrnak, mert erősnek bizonyítá magát, ’s a’ lovat és a’ rajta űlőt tengerbe merítette!”
„ „Az én dicsőségem Jehova; ő az én idvem, az én erőm! ő az én Istenem, ’s én őtet magasztalom; atyáim’ Istene, ’s őtet magasztalom! Ő az erős, ’s neve Mindenható!” ”
„Elmeríté a’ Faraó’ szekereit és hadait, ’s harczolójinak vezéreiket elsüllyeszté a’ Sástenger’ habjai közzé egyetemben!”
„ „Azokat elnyelék a’ tenger’ habjai, hogy oda-lőnek mint a’ kő, melly vízbe löketik.””
.,Oh te erős! jobbod hatalma’ teljességében dicsőíté meg magát! megverte a’ gonosz kevélyt! dicsőséged’ fényes ragyogványában törte össze ellenségeinket. Kirepűle haragod, ’s megemésztette őket, mint a’ tűz a’ mezők’ avarját. Hatalmas lehelletedtől felduzzadának a’ tenger’ hullámjai, megakadának fercsegésökben, ’s aljok felemelkedék a’ tengernek közepette (14). Akkoron így szólla a’ kevély: Utánok eredek, ’s elfogom őket és vagyonjaikat zsákmányúl, ’s pallosom véreikben oltja el haragomat, ’s jobbom őket eltörli. De a’ te fuvatagod előtöre hatalomban, ’s őket elboríták a’ tenger’ hullámjai, hogy mint az ólom, a’ szerint szállának alá a’ tajtékzó vizekbe.”
„ „Ki hasonló tehozzád erőben, o Jehova? kinek ragyog így szentsége? ki dicsösége terjed illy szélesen? és ki olly csudálatos? Felemeléd jobbodat, ’s az örvény őket azonnal elnyelé!” ”
„Irgalommal valál választottid eránt, ’s te őket erővel telve vezérled immost a’ nekik készített szent lak felé. Felzajdúlának ellenünk haragjokban a’ népségek; Philisthiimnek lakosai dúlongtanak fene bosszújokban; de az Édom’ fejedelmit megzavará ijedségök; Moábnak hatalmasai megrendűltek, ’s reszkettek a’ Kanaánt lakók.”
„ „Repíts borzadást közzéjek, és réműletet, hatalmas karoddal, hogy meredjenek kővé, valamíg néped járni fogja útját; néped, mellyet sajátodnak választál. Urunk, te azt bizonyosan elviszed oda! áltülteted választott részed’ helyére, az állandó lakba, mellyet neki készítettél; áltülteted a’ Szentek-Szentjébe, melly a’ te munkád. Uralkodni fog Jehova, a’ mi Istenünk, örökről örökre!” ”
„Énekeljünk az Úrnak, mert erősnek bizonyítá magát, ’s a’ lovat és a’ rajta űlőt tengerbe merítette!” – Ez hangzék által amonnan, ’s a’ felfigyelő természet örvendezve hallá magasztalások’ zengzetit.

Idv teneked, Mózes! oh idv teneked! te kiszabadítád népedet a’ szolgaság’ jármaiból, ’s útat nyitál neki a’ tenger’ mélyeiben, hogy mentve légyen a’ veszélytől és haláltól. Így kelle néked itt előre menned a’ világ’ Megszabadítója előtt, ki eljövend, és nemünket a’ veszély’ és örök halál’ gyötrelmeitől mentté teszi. El valánk veszve mind a’ kik vagyunk, és örökre. Elszórva őgyelgénk, mint a’ nyáj pásztor nélkül a’ sivatagok’ pusztájin. De az eljő, ’s önként veszi magára a’ megbukott első pár’ büntetését, magára az egész nem’ vétségeit, ’s szenved, és meghal. – Ó kegyelem’ mélysége és mindenhatóság, ki mérhet meg titeket! Egyedül az Istenember törölheti e el a’ Szent ellen elkövetett bűnt? egyedűl ő fizetheti e meg tartozásunkat! – Magasztaljátok, népek, az irgalmatost, kinek egen földön meghajlik minden térd; mert azt ő adja, egyedül ő, a’ MEGVÁLTÁS’ nagy munkájában.

HARMADIK ÉNEK
FELTÁMADÁS
Sinainak szirtes orma kékellve nyúladozik dél felé az égbe; számtalan nép vonúl a’ hegy’ lábainak görbűlésihez, ’s előttök – félelmetes nézni! – mint vezér lebeg a’ felhő’ oszlopa. Azok Izraelnek hadai. Élim és Mára felől jövének, keserű forrásokban (1) gazdag táborjokból, mellyeket az Amrám’ fija, kit Jehova csudatevő hatalommal ruháza fel, eggy intése által változtata édessé, enyhítéséűl a’ szomjaknak. Rephidim előtt is megcsapta a’ kemény szirtet, ’s az legottan önté vizeit; a’ hogyan már előbb a’ Sin’ pusztájiban (2) mannát külde nekik az Úr, és fürjeket egész foltokban, hogy éhségök csudásan elcsillapíttassék*
elcsilapítassék
.
De Rephidim győzni látá Izraelt. Mint a’ hegyekről omló zápor’ csörgetege, akként omlának itt az Amalék’ fijai a’ vándor népre. Akkoron Mózes Józsuét, a’ Nun’ fiját, választá hadai’ vezérévé; maga Áronnal és Chúrral felméne a’ halomra; és míg oda alant messzére elhallatszék a’ csatára riasztó szózat, könyörgő kezeket emele égre. Népe, tusázatja közt, felpillanta reá, ’s bízva hogy ő fogja segélleni, győzelemmel hatott az ellenség’ rendei közzé, valamíg a’ könyörgő feltarthatá karjait; de hátrált, mihelytt azok lankadának. Akkor ama’ kettő segédjére kele a’ Mózeséinek a’ maga karjaival, hogy ez feltarthassa azokat továbbá is, míglen leszállott az esti alkony, ’s ellenségök megszalada, ’s a’ mezőben számtalan holtakat hagyott.
Nem messze a’ szent Hórebtől, hol eggykoron az égő bokor közzül e’ bíztató szózat harsogott füleire: „Ti nékem hála’ áldozatit fogtok benyújtani” – most elébe jöve az ipa Jethró, és nője Czipora, két fijaival, kiket az nap, midőn Egyptusból kiköltözék, visszakülde honjokba, hogy szíve’ kedveltjei mentve légyenek a’ szükség és veszély ellen. Gerzon vala az idősbb’ neve, mert idegen földön idegennek született; Eliézernek(3) mondá az ifjabbat, mert segéllette Jehova, ’s hatalmas karral nyújta neki szabadúlást. És minekutána a’ viszontlátás’ örömeit kiűlék, ’s Jethró, mindég kész őt segélleni, tanácslá, hogy a’ népnek rendelne Bírákat, nehogy ő, maga intézgetvén mindent a’ reggel’ szürkűlése olta az est’ alkonyodásáig, végre összeroskadjon a’ teher alatt; ’s minekutána előbb magasztalá Jehovának erejét és csuda hatalmát, ’s bémutatá az egész nép’ láttára a’ hálaáldozatot; akkor végre elvála vejétől, a’ hatalmastól, ’s visszatére honjába.
Izraelnek fijai most a’ hegy’ lábainál táborozának a’ puszta’ térein. Jehova szólott, ’s Mózes felméne a’ Sinai’ bérczeire. Akkor mondá az Úr: „Ime, én benneteket kihozálak Egyptusból, hogyan a’ saskesely hordja szárnyán fijait. Ha ti, hívek a’ kötött frigyhez, engedni fogtok hagyásimnak, én títeket a’ földnek, melly mindenszerte enyém, minden nemzetségei közzül választottimnak fogadlak, ’s királyi papságot állítok fel közöttetek. Add tudtára a’ népnek hogy tisztúljon meg három napokig, ’s én mennydörgésekben jelenek meg előtte.” ’S a’ nép nagy buzgósággal fogada hűséget és engedélyt az Úrnak, midőn Mózes a’ hegyről megtére, ’s a’ parancsot kihirdeté.
’S íme eggyszerre fergeteg borítja el Sinainak meredező csúcsait. Már szállongának, ’s tüzes szikrázások között, a’ völgyekbe csapkodó villámok, ’s véget nem érő dörgetegek röpdösék keresztűl az egeket. Alól megszóllamlának az ércztrombiták, ’s a’ nép reszkete. Azt most Mózes a’ hegy’ lábaihoz vezeté táborából, ’s az Úr’ dicsősége fellegekbe rejtőzve nyugvék a’ hegyen. Mint az érczeket olvasztó kohok’ füste, úgy emelkedék a’ felleg mindég sötétebben, mindég inkább dagadozva, ’s a’ trombiták harsánybb hangon recsedezének a’ villámok’ ropogásai között, ’s a’ hegy hatalmasan inga, ormain kezdve legalantabb völgyeiig.
Mózes szólla, ’s mennydörgések közzül jöve hozzá a’ válasz. Magához hívá őtet az Úr; őtet és Áront, de a’ nép távolyogjon a’ hegytől, hogy veszély senkit ne érjen. Áront rettegések szállák meg, ’s ő hamar el maradott; csak Mózes törekedék fel, az Úrba bízván, a’ legfenntebb bérczekre.
’S a’ fellegek’ éjéből már az ég’ tisztájába lépe ki. Magasan emelkedék fel az ég’ legtetősbb boltjai közzé, melly feje felett, mint eggy pompás templom’ mennyezete, borúlt össze: ’s megmérhetetlen körben ömle szét a’ föld’ legtávolyb határiig. Homlokát előbb lehajtá a’ porba, azután felegyenesedék tisztelettel, ’s nyugalomban várá az irgalmazó örök szeretet’ intéseit. Még rengett a’ hegy; még lobogának a’ völgyekbe szállangó villámok; még dörögtenek a’ menny’ nyilai; ’s recsegett a’trombiták szózatja, midőn Mózes, egyedül állván az Úr előtt, a’ nagy parancs’ ígéjit megérté:
I. „Én Jehova vagyok egyedül Isten; az eggy Isten én vagyok. Mennyen földön nékem képemet látni nem fogod. Képeket tehát istenekké magadnak ne csinálj. Imádjad a’ Teremtőt, nem a’ gyarló terémtéseket, ha részese vágysz lenni áldásinak.”
’S gyengéd hangon, a’ hogyan lágy szellő leng a’ tavasz’ virágzó bokrai közt, érinté meg füleit e’ szózat: „A’ ki mindenhatólag teremté a’ világot, annak neve ATYA.”
’S eggyszerre zenge számtalan szózatok rikoltozása, mint midőn üvöltve szállonganak a’ mindent összeforgató fergetegek a’ világok’ kerengésiben: „Halleluja! mély tisztelet, dicséret, és magasztalás az ATYÁNAK!”
II. „Ne említsd tiszteletlen az Úr’ nevét, ’s az isteni Ígét tiszteljed; ha részese vágysz lenni áldásinak.”
’S gyöngéd hangon, a’ hogyan lágy szellő leng a’ tavasz’ virágzó bokrai közt, érinté meg füleit e’ szózat: „Az Úr’ Ígéje nem tisztelteték mint illett vala, ’s halál bosszúlta meg az engedetlenség’ vétkét. De az idők’ teljében az ATYA ki fogja küldeni testben (4) az Ígét, ’s az örök halálból szabadúlást adand a’ FIÚ.”
’S eggyszerre zenge számtalan szózatok’ rikoltozása, mint midőn üvöltve szállonganak a’ mindent összeforgató fergetegek a’ világok’ kerengésiben: „Halleluja! mély tisztelet, dicséret és magasztalás a’ FIÚNAK!”
III. „Szenteld meg a’ nyugalom’ napját, a’ világ’ teremtésének Istentől parancsolt emlékét. Jehova azt hat kiválasztott napokon teremtette; a’ hetediken megnyugvék, ’s áldását árasztá el rajta. Te azt megűljed, ha részese vágysz lenni áldásinak!”
’S gyöngéd hangon, a’ hogyan lágy szellő leng a’ tavasz’ virágzó bokrai közt, érinté meg füleit e’ szózat: „Szent titkokat föd fel előtted az Úr’ szolgálatja a’ te megszentelésedre; azokat eggykoron az örök Szeretet nyilatkoztatja ki, tüzes nyelv alakjában szállván alá a’ SZENT LÉLEKBEN (5).”
’S eggyszerre zenge számtalan szózatok’ rikoltozása, mint midőn üvöltve szállonganak a’ mindent összeforgató fergetegek a’ világok’ kerengésiben: „Halleluja!” ’s a’ szó végig renge a’ kerengő világok’ minden sorain; imádás, dícséret, és magasztalás a’ SZENT LÉLEKNEK!”
IV. „Légyen tiszteletben előtted atyád és anyád; ’s így neked hosszú élet jutand osztályrészűl Kanaánnak áldott térein.”
V. „Ne ölj; a’ megölt’ vére, mellyet vad kéj onta ki, bosszúért kiált fel hozzám. Éltedet egyedül az Úr szögje meg”
VI. „Gyűlőld a’ mi tisztátlan; az megalacsonyít magadat és másokat. Az Úr’ arczát az látja meg jutalomként, a’ ki magát fertelmekkel meg nem mocskolta.”
VII. „Ne lopj. Gazdagon serked annak a’ szerencse’ forrása, a’ ki másnak sajátját tiszteli.”
VIII. „Ne vallj hamisan. Igazság és hűség hatalmas támaszai a’ köz és személyes jónak.”
IX. ., Ne kívánd meg a’ más’ nőjét; az által a’ legszentebb kötést bontanád fel, melly embert emberhez csatol.”
X. „Ne kívánd birtokát; azt tőle elragadni bűn; ’s nem csak a’ tett bűn: bűn a’ vétkes kívánság is.”
„Ezt pedig hirdessed el a’ nép között, ’s véssd kőbe, ’s a’ követ parancsold szent helyen őriztetni. Ha engedend parancsomnak, előtte jártatom Angyalomat a’ pusztában, ’s az elvezeti a’ határig, ’s védeni fogja kegyeivel. Hallgassa a’ nép Őtet, mert mi eggy (6) vagyunk; ő meg nem bocsátja ha vétkezendetek. Bé viszen benneteket az áldás’ földébe, ’s elszórva lesznek ellenségeitek.”
Így szól az Úr. ’S gyöngéd hangon, a’ hogyan lágy szellő leng a’ tavasz’ virágos bokrai közt, érinté meg füleit e’ szózat: „Igen is, elfogja küldeni eggykor a’ béke’, a’ kegy’, a’ váltság’ Angyalát; őtet az ATYÁVAL és SZENT LÉLEKKEL eggy FIÚT, ki bűnt és halált meggyőz egyetemben.”
Ezt parancsolá nekik, és sok egyebeket, míg a’ vándorlás’ útján czéliglan menendenek, hol az Ígért előjön és új törvényt fog hirdetni; ő, Királya (7) és Istene Izraelnek, idei és örök javok felől gondoskodó törvényeket. Mózes megtartá elméjében a’ mit ottan véve vala, ’s most leszállott a’ fellegek’ éje közzül. A’ hegyen még számtalan villámok lobbadoztanak; a’ dörgetegek még mindég elnémíták a’ trombiták’ harsogását, ’s a’ reszkető nép még mindég némán állott a’ völgyben. Csak itt meg ott hallatszék a’ gyengekoru gyermekek’ és a’ kisdedeikért gondoskodó anyák’ zokogása. De most, megpillantván a’ közzéjek visszatérőt, eggyszerre kiáltának fel mindnyájan: „Jer, hírdessd nekünk Jehovának parancsait, ’s engedelmesek leszünk erántad. Hirtelen halállal múlnánk ki, ha ő szóllamlana meg, és ha egyenesen hozzánk.”
Mózes immost megrakta tizenkét faragatlan kőből az oltárt, a’ nemzetségek’ szent száma szerint; megöleté az esztendős tulkokat, vérökkel béfecskendezé a’ népet annak szent jeléűl, hogy eggykoron megújítatik a’ frigy, és hogy azt a’ legszentebb vér fogja bépecsétleni, mindeneknek váltságokra a’ vétek’ és halál’ sullyától.” Nem késett többé, hanem vevé nádját és a’ csemete’ levelét (8), ’s felírta reá a’ vett parancsot. Akkor rázó szózattal felolvasá a’ nép előtt, ’s e’ szózat harsogott felé mindenhonnan: „Megtartjuk a’ mit nekünk Jehova parancsolt!” – ’s visszatért a’ hegyen nyugvó fellegbe.
Negyven napok és negyven éjek – oh avatás’ szent napjai! – melly sietve repűlétek el ti Sinai felett a’ boldognak! Ottan látá a’ Frigy’ hajlékát (9), a’ maga dicsőségében, békerítő oszlopaival és a’ függő szövedékekkel ’s fedelével, melly azt szél és eső ellen védje, ’s a’ hármas kárpittal, melly a’ templom’ Szentjét előbb tornáczától, beljebb pedig a’ Szentek-Szentjétől elrekesztette. A’ tornácz’ ürében látá a’ szent medenczét, közel az áldozat’ égő oltárához. A’ közép rekeszben jobbra az arany asztalt, szent kenyereivel, balra a’ hétágú gyertyatartót és a’ füstölőt a’ Szentek-Szentje előtt. De magában a’ Szentek-Szentjében álmélkodó tisztelettel látta meg a’ frigyládát, és abban a’ kőtáblákat, mellyekre az Úr’ parancsai fel valának írva; a’ botot és a’ mannamértéket, hogy maradjon fenn a’ később időknek. Chérubok, áltellenben egymással, imádva görbűlének meg homlokaikkal az arany láda’ födöléke felé; aranyból valának az asztal is, és a’ tömjénező, a’ gyertyatartóval, ’s azt ezeknek szárnyaik kiterpesztve boríták el.
Mózes lehajtá homlokát a’ porba, mert fülei meghallák a’ Szent ígéret’ ígéjit: „Ezután néked a’ két Chérub közt nyilatkoztatom ki magamat, ’s úgy adom kegyeimmel válaszimat szorongatásaitok’ borzasztó kétségeiben. A’ Főpap, magára vévén ruháját és ékességeit, ezztendőnként csak eggyszer lépjen a’ Szentek-Szentjében hozzám, ’s én őtet kegyelemben fogadom el. Neked nem adatik e’ kegyelem; mert, halljad azt, te negyven évek olta vezérled Abrahámnak e’ maradékit, kiket én népemmé választottam, hogy az, fel és alá bujdosván e’ puszták közt, tartsa fenn az eggy és igaz Isten’ hitelét a’ maga tisztaságában. Légyen e’ nép elválasztva a’ bálványzóktól mindenha! Megrontá a’ vétek, ’s a’ szolgaság’ jármaiban elvesztette a’ jó’ és igaz’ érezését. A’ mostani ivadék haljon ki bujdosása’ éveiben; közzűlök kevesen lássák meg Kanaánnak áldott tartományát; ez helyett nevekedjék eggy új, melly e’ pusztában született, ’s bírja az a’ mit öseinek, Abrahámnak, Izsáknak, és Jákóbnak ígértem volt; ’s érezze hogy Jehova hív, irgalmas és kegyelmes.”
Mózes erre: „Úr Jehova, én előtted kegyelmet találtam érdem nélkül; légyen a’ hogyan te akarod. Nem remegve többé, mint midőn nekem szavad a’ Hóreb’ bokrában szóllala meg; nem, most már örvendve, teljesen bízva, követem intésidet. Lélekben láttam én az ércz medenczét és az oltárt, ’s az asztalt és a’ gyertyatartót, ’s a’ frigy’ szekrényét a’ Chérubokkal; láttam a’ sátort, ’s vettem parancsodat hogy mind ezeket állítanám ki számodra bujdosásink alatt a’ pusztában. De engedd kérdenem, Uram, mik ebben czéljaid? Mert néked ezekben titkaid lesznek.”
Mondá; ’s gyöngéden, a’ hogyan lágy szellő leng a’ tavasz’ virágos bokrai közt, ellebbene fülei előtt e’ szózat: „Három ízben harsog végig az egek’ mindenikén a’ Szent a’ Teremtőnek, Megváltónak, Szentelőnek. Te nem rengesz e lelkedben az Istenség’ mély titkai előtt? Te csak előfutója vagy Annak, a’ ki eljő, megszabadítani az emberi nemet az örök halál’ kötelékiből, ’s visszavezetni Teremtőjéhez. Eljön Az, ’s felépíti a’ szebb templomot (10), hol választottjai megszenteltessenek. Te csak előképben látod még munkáját; te még csak sejdítgetni fogod a’ szent jelenések’ órájiban, a’ mi idővel néked is teljes ragyogványában fog felfödöztetni.”
Lássd az ércz medenczében a’ vizet. Vízzel tisztúlva meg, lépsz az ő szentségébe. Eggykor immajd vízzel tisztúlnak meg amazok is a’ hármasan-Szent’ nevében, ’s fel avattatnak ég’ lakosaivá. Te még tulkokat áldozol neki, ’s hálás szíved’ adományait a’ tűz’ oltárán nyújtod be; úgy még csak a’ gyermeki kor’ ösvényén jársz, ’s a’ tornácz’ oltára néked még csak ösvényeden áll (11). Lépj a’ Szentek-Szentjéhez; a’ kegyesek’ könyörgései kedves illatú füstként emelkednek az egekig (12). Most az arany asztalon, jobbra, egymáson látod a’ kenyereket – oh, isteni bölcseség’ örvényei, ki mérjen meg titeket – de eggykor a’ lelkeket eleven kenyér fogja örök életre táplálni, ’s azok örömben élesztve kelnek az Úrhoz. Hétágú gyertyatartót látsz balod mellett? Mint a’ királyi szék mellett áll imádva hét Archangyal (13), ’s a’ boldogító ország’ kezdetében a’ Mester’ leginkább kedvelt tanítványa, ki őt magát hallá a’ tenger-körülölelte szigetben (14), titkát legelébb hét pásztornak nyilatkoztatta ki: úgy lángol az ő világa a’ homályos kárpit előtt, melly a’ Szentek-Szentjét elfogja. Előtted koporsó a’ frígy’ szekrénye, ’s olly sír, mellyből, bételjesedvén az idők, diadalban kelend ki a’ világ’ Megtartója. Ím a’ Chérubok meghajtott fővel állanak, ’s kiterjesztett szárnyaikkal födik el ábrázolatban az Istenség’ mély titkait. Te sátort emelsz bujdosásod alatt, ’s ismét lebontod: az eggykoron a’ Királyok által dicső templommá változtatva fog állani Sionnak ormain; de a’ még szebbet, azt a’ dicsőt, Ő építendi fel, ’s eleven kövekből (15), ’s a’ homályból igazság’ világos tájaira fogja kiemelni.”
Napok, éjek tűntenek el. Izraelnek istenihlette Vezére lélekben látá, bár csak pillanatokig, a’ jövendő’ homályos keblét, hogyan a’ hirtelenül fel és el lobbant villám’ tüze láttatja az éjjelgő tájékokat: a’ népet elébb a’ Kanaán’ áldott környén megtelepedve; majd a’ Bírák’ kormányát, azután a’ Királyokét (16), végre elvetemedve a’ fertelmek’ és bálványozás’ mély örvényeibe; ’s a’ lakosokat ugyan annyiszor fogságra víve (17). Hasztalan hallatják intő szózatjaikat a’ Látnokok. De azok a’ nyomorúságok’ sokaságaiban vigasztalást is hirdetnek: az ígért időben a’ Szeplőtlen megszűli szabadítójokat; az nekiek élet’ ígéjit fogja hirdetni, ’s megteszi az idők’ nagy munkáját. De hogyan? ah! gyalázatos kereszten függ és meghal! Diadal és dicsőség a’ halottaiból feltámadottnak! Az Olajfák’ hegyéről kél ő, körüllebegve kegyelemmel, a’ néki-örvendő mennyekbe. ’S ím a’ száraz fa mellyen függött, felzöldűle a’ felhőkig, kiterjeszté ágait a’ világ felett; azok enyhűlést nyújtanak a’ fáradott’ homlokára, az éhezőt élet’ kenyerével táplálják, az elalélt lépdelgetvén, az égnek azon magas tájaira hág fel, hol a’ Fiu, az Atya’ és a’ Szent Lélek’ eggyességében, eggyháromságú Isten, örökkön örökké uralkodik.”
Mózes alélva dőle el kimondhatatlan örömei közt. De felébredvén álmából, feje mellett lelé Jehovának kőre vésett parancsait. Felvette azt, ’s vitte karjaiban, lefelé az hegyről. Oh melly riadás hat ide a’ táborból, ’s mint döbbennek meg fűlei! Látja, ’s a’ kőtábla kihull ijedsége miatt rengő karjaiból, ’s ketté törik. Még távolyról kilátá népét, tánczra eredve az arany tulok’ oltára körül, hogyan azt a’ szolgaság’ honjában látta tiszteltetni (18). Esztelenek! ’s ti feledhetétek e, mit teve érettetek Jehova kegyelemből és irgalmasan? feledhetéd e azt, Áron, te is? De nem! te őket az Igaz, az Eggy’ tiszteletéhez hívád meg más napra, hogy bolondságok’ vétkét az Úr’ innepén (19) elikbe állíthassd. Mózes felgyúlada haragjában, ’s ledönté, összetördelé a’ gyalázatos bálvány’ oltárát, ’s porrá törve a’ tulok’ képét, a’ hegy’ patakjának habjai közzé öntötte bé, hogy a’ nép tisztúljon meg annak italától, ’s a’ bálványzás’ vétke előtt szomja’ oltásakor is borzadozzék. A’ vétkeseket halállal büntette, ’s Lévinek karjai háromezret pusztítottanak ki. Ugyan-annyian térének vissza az igaz Istenhez az nap, midőn a’ tanítványok’ eggyike mennydörgő szózattal rázá meg a’ szíveket, ’s az ég’ kegye tüzes nylev’ alakjában szálla le reájok (20).
’S midőn más nap derűlni kezde a’ reggel*
reg
, Mózes sietve tére visszá Jehovának felhőlakjába, két simára vésett kőtáblával. Ottan sírt vala ő leborúlva a’ porig, hogy az Úr bocsátaná meg népe’ vétkeit, ’s vezesse tovább kegyeivel az ígéret’ földe felé. ’S az irgalmazó megbocsáta nékiek; a’ törvény újra fel vala vésve a’ táblákra, ’s az ó frígy eggykor az új frigyben fogja lelni megújítását.
’S e’ szókat értette a’ felhők között: „Elvezetlek benneteket a’ czéliglan, a’ hogyan megígértem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, ’s beviszlek a’ bálványozás’ országába. Bálványaik és az ő sokaságok el lesznek törölve; de ti kerüljétek frígyöket, tévedésöket, és a’ melly vétekbe elsüllyedtenek. Ti már is vétkezétek Áront tenni a’ mit tőle kívántatok, de ő gondoskodék idvetekről, ’s azért megbocsátottam neki. Légyen ő az én és a’ tiétek, és mint ollyan, nyújtson nékem áldozatokat engesztelésűl vétkeikért. Most előképben lássd mit akarok, ’s kenjed fel őt Jehovának papjává.”
Mondá. Mózes látta lélekben a’ főpapi öltözetet, ’s álmélkodék rajta: a’ szarvat, ’s e’ szókat homlokán: Szent Jehovának, az Úrnak (21); a’ redős pallástot, olly kék színből mint az egek’ mennyezete; az alruhát és az Ephódot, melly mellyén és hátán függe alá, össze csatolva vállain tündöklő boglárkővel. Látta elől és hátúl a’ köveket, mik az Izrael’ nemzetségit jegyzék, és a’ mellypánczélt, melly az Ephód (22) felett arany lánczokon függe, felékesítve csillámló kövekkel: – zafir vala eggyik; a’ többi rubint, smaragd, gránát, chalcedon, jáspis, onyx, achát, chrysolith, beryll, amethyszt és opál. Mindenikén eggy nemzetségnek olvastatott neve. ’S a’ pánczél (23) felett az Urím és Thummin (24), a’ régiség’ szent koczkakövei, mellyek a’ választottak közt atyáról fiúra szállottanak; eggyikén álla igen, másikon nem; hogy minekelőtte a’ népet még királyi hatalom igazgatá, feleletként légyen a’ Főpapnak a’ kétségek’ idejében. Látta ezt a’ frígy’ sátorában áldozni, felékesítve ezen ruhájival; és hogy mint kergeté minden esztendőben eggyszer pusztáknak a’ bakot, megterhelve a’ nép’ bűneivel, midőn a’ könyörgés’ és töredelmesség’ napjai elmúltanak (25).
És íme, mint lágy szellő leng a’ tavasz’ virító bokrai közt, füleit e’ szózat érintette meg: „Beszédötek légyen Igen és Nem; ezt fogja eggykor tanítani a’ kegyekkel gazdagon felruházott Oktató. Igen és Nem köti össze az ember’ javát ’s kárát, midőn igazság vagy csalódás vezérli, midőn amaz boldogítja, ’s ez elveszti. Meg fog jelenni ő, kikiáltva előbb a’ pusztában, ’s kimutatja az igazság’, nyugalom’, örök boldogság’ ösvényit; másoknak bűneiket önkényt vállalja magára, ’s vétlen hal meg, áldozat és áldozó eggyszersmind (26), a’ keresztfán; ’s az elhanyatlott emberiséget megmenti büntetéseitől.” – Mint hárfák’ édes zengzete, a’ szerint enyészett el Mózesnek fülei előtt a’ szózat.
De immost leszálla az hegyről, ’s jobbjában hozá Jehovának felséges törvényeit. A’ nép, lebilincsezve csodálkozása által, alig meré hinni a’ mit látott, midőn ragyogva közelíte feléjek az Úr’ sugáriban. Ezért fátyol födé arczát, valamikor jött, hogy a’ néppel szólljon.
Bezaláel pedig, Urnak fija, és Oholiáb, az Achimsáché, megépíték a’ hajlékot, ’s Mózes elraká a’ bútorokat, a’ hogyan Jehova neki meghagyta volt. Erre Áront felkené Főpappá, ’s ennek magzatjait Nadábot és Abihut oltár’ szolgájivá. ’S ím az oltárról illatozva kele a’ füst’ oszlopa; az esztendős tulok feldarabolva állott, ’s a’ nép tisztelet’ érezésiben renge. Mózes lassandan méne fel az hegyre, ’s erős szózattal kiáltozott: „Engedd látnom dicsőségedet, Uram! född ki magadat Izrael előtt, hogy néked szolgáljon tisztelettel.” – „Engemet meg nem látandasz; mert ki fogna engem látni és élni?” e’ szózat hallatszék a’ sűrű felhőből. De a’ felhő eggyszerre húzódék el a’ hegy’ csúcsain, ’s mint a’ fellobbant villám’ tüze, a’ szerint mutatá ki magát Jehovának dicsősége a’ nép előtt; tűz szállott az oltárra, ’s az áldozatot megemésztette: ’s a’ szövetség’ szekrényét a’ felhő harmatozással tölté el.
’S íme mint a’ diadalomban visszatérő sereg előtt lebeg a’ koszorús zászló, úgy vonúl a’ felhő most ismét a’ nép előtt ki a’ puszta’ messzenyúló térei felé. A’ népnek most az vala honja; úgy akará az Úr hogy benne új ivadék serdüljön, melly nem hajlongva a’ bálványok’ tisztelete felé, ’s megtisztúlva az alázó szolgaság’ romlottságaitól, felnemesítse lelkét, ’s hitét az eggyhez, igazhoz, fenntartsa, valamíg Betlehemben az ígért világosság’ napja feltűnik, ’s a’ vétkes tudatlanság’ setétes éjét elűzi.
Évek múltanak el, és íme a’ nép végre elért Kanaánnak áldott földéhez. Mózes kémeket külde ki túl az előttök emelkedő hegyen, ’s azokat eggyenként választotta a’ tizenkét nemzetségből, hogy tanúlnák ki a’ tartomány’ fekvését és termékeny voltát; ’s ha számosak e lakosai, hogy erejek miben áll; és hozzanak bizonyságúl zálogot, hogy teljesítve van parancsa. ’S azok mentenek, megtekintének mindent, ’s negyven napok múlva visszatérének hozzá, ’s az Eskol’*
Erkol’
völgyéből hozák a’ szőlő’ nehéz bíborgerézdét, jelűl, hogy teljesítve van a’ parancs. Józsue pedig, a’ Nun’ fija, és Káleb, a’ Jephunáé, magasztalák a’ tartomány’ fekvét, gazdagságait; de a’ többiek, gyáva lélekkel, körüljárák az éj’ homályában és titkosan feleiket, ’s eltölték ál hírekkel, félelemmel, hogy a’ tartományban óriási tetemű lakosokat találának, és hogy az nem áldások’ földe, hanem inségé, nyomorúságé. És íme a’ táborban sírás és zokogások támadának, ’s végig járák azt; panaszokra fakadtanak Mózes és Jehova ellen, ’s visszakivánkoztak a’ szolgaság’ jármaiba. Hijába mondák Józsue és Káleb, nem gondolva a’ halál’ rettegtetéseivel, hogy ama’ tíz hazug beszédek’ elterjesztője; míg felkele Mózes, ’s nekik a’ rájok mért büntetést, hogy visszatérnek a’ puszták’ homokiba, ’s negyven évig fognak ottan bujdosni, kinyilatkoztatá; és hogy az Egyptus’ neveltjeiből egyedül a’ Nun’ és Jephúna’ fijai mennek be Kanaánba, mivel bátor lélekkel tevének bizonyságot az felől, a’ mit láttanak. A’ serget ennek hallására bánat és nagy szomorúság fogta el.
De már más nap’, a’ korány’ derengésiben, felkele tízezer harczoló, eltökélve lemosni gyalázatját, ’s a’ hegyeknek indúla, honnan kémjeik visszatértenek. Hijába inté Mózes a’ gondolatlanokat, hogy az Úr nem leend velek, mert a’ felhő’ oszlopa nyugalomban lebege a’ szent hajlék felett. Nem hallgaták szavát. Méne Idor is, a’ bús ifju, ’s nagyobb tűzzel mint a’ többiek. Nem veve ő részt másoknak bosszús panaszaikban, ’s kerülgeté mindég a’ helyeket, hol sokan hemzsegének. De immost hallotta a’ fegyvercsattogást, ’s ment, eggyesűlve a’ nékibátorodtakkal, merre a’ veszélyt fenyegető hegyek nyúlongtanak.
Melly riadás amott! A’ megszaladtakat keményen űzik ellenjeik, ’s vágják, mint midőn az aratók’ sarlóji előtt hullanak a’ kalászfők. Csak kevés tére vissza. Mirjám azonnal ment, kísérve némelly szelídebb társaitól, ’s vivé segélyit a’ sebhedteknek. Amott járdall ő, a’ holtak’ sorai között, és a’ hol még lélegzés dagasztja a’ keblet, vígasztalást önt a’ szívbe, a’ vérző sebbe írt. – De mit akad el eggyszerre lépése? Ki az amott, ki a’ legmerészebbek közt rogyott le, ’s lankadozva lehellé el életét? Ah, Idor az! a’ bánatok ifja! Elhalván, ezt mondotta még magában: „Oh volna Ő jelen, hogy tört szemeim, hogy elenyésző lehelletem, most mondhatná neki a’ mit neki mondani soha nem mertem volt!” – Mirjám meghajlék felette, rá ismert, ’s ijedve szökött vissza; ajkai elkezdének rebegni. A’ mi gondosan őrzött szívét az ifju’ virágzó életében soha meg nem illeté, az most rázá meg, midőn őtet halva látta. – Némán tére a’ táborhoz az éj’ homályában.
Bánat lepte el ezentúl homlokát, ’s elméje sem az Úr’ szolgálatiban, sem a’ rajta szánakodó sokaság’ szeretete által fel nem tuda derűlni. Meg vala fosztva díszeitől, mint midőn a’ mezők’ kevélységét, a’ rózsát, a’ jégesővel eggyütt jövő zápor lesújtotta. Elsüllyedve titkos szenvedései közzé, Áron mellé csatlá magát, ki kárhoztatá vala Mózest, hogy Cziporának halála után idegent veve nőül (27). E’ vétke’ büntetését szenvedé hosszas sínlésben. Mózesnek könyörgésére egésségét visszanyerte ugyan Jehovától, de őtet így is korán sír fogta be Kádesnek puszta tájain (28).
Évek múltanak el! Ah sokat szenvede Mózes, míg hadait csavargó útakon elviheté az ígéret’ földére. ’S azt nem ő fogja e diadalmas fegyverrel megszerzeni nekik? nem fog e megnyugodni annyi munkája után? nem ott leli e fel sírját, mit rég olta kerese? – Járd bízvást útadat! homályod’ rémítései eggykor ragyogó fényben fognak sugárzani!
’S melly zajgás csapja meg itt a’fület? – Hogyan, ’s tí, Koráh, Dáthán, Abiron, arra lázadtok e fel, kit Jehova neveze Vezértekké? azt merétek e szidalmazni, a’ nép előtt? – De ím, meghasad a’ föld, ’s őket, és a’ kiket elszédítének, elevenen nyelé kebelébe!
És tí is, kik Áron ellen támadátok, kik elragadni igyekezétek papi méltóságát, jertek, ’s lássátok vesszejét a’ sátorban zöldelleni, míg a’ tiétek kiszáradott. Az fenn marad az Úr’ sátorában, ’s rettenteni fogja a’ később időket (29). De Áront magához szóllítá az Úr, ’s ő a’ Hóreb’ aljában lelé fel sírját; a’ hogy az neki és Mózesnek a’ verseny’ forrásánál megjövendölteték, hol bizatlankodás és harag ragadták volt el. – „Ti bé nem léptek Kanaánnak áldott mezejére!”
Jaj nektek, ti lázak! De idv is eggyszersmind! – Ezrenként fekszenek immár földön, kik irtózatos kígyók’ marásaitól holtanak el; ezrenként óhajtják iszonyú kínjaik közt a’ halált. De Jehova parancsola Mózesnek, ’s ő mégyen, ’s fára von eggy ércz kígyót; ’s íme gyógyúlva minden, a’ ki bizakodó hittel emelé rá szemeit. Fáról nyújtotta eggykor almáját a’ csábító, melly bűnt hoza ránk örökségűl. Azt ugyan átok éré büntetésként; de most ő leve bizonyság, hogy valamint ott jöve fáról a’ veszély, úgy itt fáról az idv; és hogy valamint Mózes emelé fára a’ kígyót; úgy fog fára feszítetni az ember’ fija is, ’s valaki benne hiend, annak élet lesz jutalma örökre (30).
Évek multanak el! Már Ogg a’ Basáni, és Sichon az Amorrheai Királyok, megbukva hódolának Izraelnek. Ah, miért nem törlé el a’ bálványozókat a’ győzödelem’ pallosával, a’ hogyan azt Jehova parancsolta volt! ah, miért eggyesűle azoknak megfertőzött leányaikkal, vétkes örömében! De íme Phinees, Eleazár’ fija ’s unokája Áronnak, felrántá dárdáját, ’s azt, a’ ki vakmerően szögte meg az Úr’ tilalmát, ágyasával eggyütt, áltverte. ’S ezért ő nyeré jutalmúl, és nemzetsége, a’ főpapi méltóságot. Bíleám áldást könyörge Izraelre, nem átkot; megszégyenűlten fut a’ Moáb’ királya, Balák (31); mert negyvenévi járásaik után íme czélnál vagynak; látják a’ Jordánt, ’s feloszták magok közt a’ gazdag országot és annak zsákmányait.
Lássd, a’ nap szelíden száll alá rózsás homlokkal nyugotban; elcsendesedének a’ munkák’ zajai; lassúdan kelnek az árnyékok, ’s éjszakai sötét fedi az elszunnyadt természetet. Így közelíte Mózes, Istennek és embereknek élt hosszú napjai’ rózsafényű estvéjében bátor lélekkel a’ Jordán’ széleihez; megálla ott, ’s népének fordúlva ezt mondá: „Száz és húsz esztendőkre nyúla ki életem. Szemeim nélkül bírom öreg napjaimban; de Jehova neheztele reám a’ verseny’ forrása mellett a’ ti vétkeitekért, ’s benneteket Józsue viszen az ígéret’ földébe; ő, Nunnak fija, ’s diadalmas karral. Tartsátok tiszteletben a’ szent frigyet, mellyet Sinainak szirtes bérczei alatt köténk, midőn az Úr villámlások és mennykövek’ ropogásai közt adá ki nekünk parancsait. Garizimnak tetőjiről, ha az Úrnak engedendetek, csak áldás fog rátok szállani; de átok és kárhozat Ébálról (32), ha visszarogytok gonoszságtokba, ’s megszögitek a’ mit fogadtatok. Most halljátok énekemet – oh, hogy az nektek intésként légyen, ’s hűségében megmaradjatok! – az utolsót a’ mit nektek adhatok, minekelőtte egymástól örökre elválunk.”
Így szólla Mózes, ’s megindúlt lélekkel néze ki a’ frigy’ sátora felé. Inte, ’s megzendűlének a’hárfák; ő pedig égre emelé karjait, ’s messzére elhallatszó szóval így könyörge:

MÓZES’ UTOLSÓ ÉNEKE
V: Könyv, XXXII. R.
„Egek, halljátok szavamat, ’s ajakim’ beszédét értse a’ föld. Omoljon majd hatalommal, mint a’ hegyeken a’ zápor’ csörgetegei, majd szelíden mint a’ harmat, vagy a’ reggel’ permetező esője, melly életet ád fűnek és virágoknak a’ mezőben. Magasztalni fogom a’ Jehova’ nevét! légyen dicsőség az Úrnak, ki minekünk Istenünk! Ő teremté a’ világot, ’s az ő keze’ míveinek mindenike tökéletes. Útjai igazak; ő bástyánk nekünk, a’ szent, a’ jó, az igaz! A’ hitetlenek felkelének ellene; nem méltók többé gyermekeinek mondatni. Hálátalan nép, te így fizeted e vissza a’ mit Jeohva teve veled, a’ te urad és atyád? Emlékezzél a’ múltakról, tekints végig a’ kiholt nemzetségeken; kérdjed a’ kik nemzettenek, és felelni fognak szavaidra; szóllítsad fel véneidet, ’s hallani fogod a’ mit érteni vágysz; már midőn a’ népeket elszórá, téged választa népének az Ádám’ maradékiban, ’s határt vona körűled, és megszámlála; mert, maradéka Jákóbnak, te sajátja vagy őneki, ’s kedves szívének örökre. Ott, a’ sivatag pusztában körülfoga, oktata, véde tégedet, mint szemének fényét. Mint a’ sziklák’ sasa fészket rak, kiterpeszti fijain szárnyait, felveszi őket hátára, ’s úgy emelkedik, buzdítgatva bátor repülésökhöz, fel, a’ nap felé: a’ szerint vezete téged a’ te urad Jehova, ’s őkivűle nem vala semmi megtartód. Tetőken horda el tégedet, hogy élnél a’ mezők’ termésivel; mézet csöpögtete számodra a’ kőszálakkal, ’s a’ kemény kővel olajat. Vajat ada néked a’ csorda; a’ nyáj tejet, ’s a’ Bászán’ bárányai, kosai, bakjai kövér hússal tápláltanak; élelmed búzaliszt vala, ’s örömet hörbölél a’ gerézd’ édes véréből. Így hízlalá meg kedvesét az Úr; de az sarkával ruga ki ellene; elhagyá a’ ki őtet teremté, ’s elállott megtartó Istenétől. Haragra ingerelte Jehovát, idegen Isteneknek nyújtván áldozatokat, kiket előbb nem ismere, és a’ kiket nem tisztelének atyáji. Elhagyád Istenedet, a’ ki téged alkota, ’s feledéd a’ ki teremtett. Látta a’ vétket, ’s haragra gyúladott azok ellen, kik gyermekei valának és még is bosszantották. Ekkor így szólla: „Elfordítom tőlök orczámat, meglátom végre mint járnak, mert elvetemedett ez a’ nemzetség. Haragra indítának az által a’ mi nem Isten; megbántottanak kevélységökkel; ’s viszont én is eggy nép által rontom meg őket melly nem enyém, ’s elvesztem oktalanságokban. Haragom lángra fog gyuladni, ’s alá csap fenekiglen, megemészti a’ föld’ csirájit, ’s az hegyeket legalantabb völgyeikig megreszketteti. Fejeik felett összegyüjtöm az inségek’ minden teljességeit, rájok lövellem nyilaimat, hogy mindnyájan elvesznek, ’s testeiken meghíznak az ég’ madarai, hogy rágdosni fogják a’ fenevadak, hogy életöket csavargó kígyók’ mardosása oltja el. Künn kard, honn ijedség emészti el ifjaikat és leányaikat*
leanyaikat
, öregeiket ’s az ártatlan mellyemőt. És ha majd kiáltandom, hol vannak? el lesz törölve emlékök is. De még mostan kések, mert látom ellenjök’ dühét; ezt fognák mondani: „a’ mi hatalmas karunk törlé el őket, és nem Jehova.” – Oh tanácstalan nép! megfosztva minden értelemtől! ha volna gondolatod, látnád mi hozza rád vesztedet. Szaladna e eggy elől ezer, és kettő futamthatna e tízezeret, ha el nem hagyá vala bástyájok, és ha őket az Úr nem adta volna nekiek kezekbe? Mert az ő istenök nem mint a’ miénk; úgy vallják önmagok. Az ő szőlőtövök Sodomai és Gomorai növevény; epe az ő gerézdjek, ’s a’ gerézd’ szeme méreg; borok sárkány’ és vipera’ öldöklő nyála. Nem érted e, hogy mind ez pecsét alatt áll táromban? Enyém a’ bosszu és a’ jutalom; meg fognak síklani lábaik; közel a’ bukás’ napja, ’s azt utól-éri az idő. Isten megítélendi a’ maga népét; kegyét fogja gyakorlani szolgájin, ha látni fogja hogy erejök megcsökkene, hogy elhullottanak a’ gyengék, hogy a’ megszaladtak semmivé lőnek. ’S akkor ezt fogja kérdeni: Hol vagynak ők, azok a’ ti Isteneitek, kikbe bíztatok? a’ kik megevék áldozatitok’ kövérit, a’ kik megivák a’ nekik nyújtott borokat, hadd keljenek fel immost, ’s hadd segéljenek benneteket. Látjátok e hogy én vagyok Isten egyedül? hogy az nincsen több énkivülem; hogy én ölök és én tartok meg; hogy én sebzek és én gyógyítok; hogy kezeimből senki ki nem feselhet. Az egeken nyújtom ki karomat, és ezt kiáltom: „A’ miként én örök olta és örökiglen vagyok, kifenem villogó fegyveremet, jobbomat kiterjesztem ítéletre, bosszút öntök ki ellenségimen, ’s eltörlöm a’ kik gyűlőltenek. Nyilam részegedjék meg az ő vérekben, pallosom hízzék meg az elhultak’ húsán. Pogányok, magasztaljátok az ő népét, mert eggykor bosszút áll választottinak véreikért, visszafizeti a’ mit azok ezen űztenek, ’s a’ földet, mellyen lakoznak, eltölti gazdag áldomásaival!”
Így éneklé magas dalát. Akkor pálczáját letevé Józsuének jobbjába, felemelé karjait, ’s Izraelnek minden nemzetségeit megáldá az Úr’ nevében. Jajgás és zokogások tölték el a’ tájt. Ő pedig felméne lassú lépésekkel az Abarim’ ormaira, ’s körösdeden elsüllyedni láta maga alatt minden hegyet és minden halmot, ’s tekintete előtt mélyen ellapúlt a’ tartomány. Most a’ czélnál vala. A’ rózsák közzé hanyatló nap körülfoná súgárkoszorújával fennkölt homlokát. Hallgatva néze fel a’ napra, ’s ott zenge a’ Jehova’ szózatja füleibe: „Tekints ki Kanaánnak messzére kiterjedett tartománya felé. A’ miként megesküdtem hogy azt az Ábrahám’, Izsák’ és Jákób’ maradékinak adandom, úgy elviszem. De nem tégedet is.” – Mózes alig érté a’ szót, ’s azonnal elhagyá ereje; kiterjeszté karjait, halvány arcczal és megroggyanó térddel, hogy a’ föld’ anyai keblét, mellyből ő is jött, áltölelhesse. – Mi homályosak az Úr’ útjai a’ mi szemeinknek! íme Mózes, Izraelnek lelkes és hű Vezére, a’ megígért föld’ szélén áll, elterűlve látja azt maga előtt, ’s ott rekeszti be pályafutását.
De, oh öröm-eltöltötte látvány! – hunnyadó szemei fényt sejtenek Tábornak bérczei felett; lebegni látja ott, a’ mennyei csillámban, a’ világ’ Megváltóját, és ennek mellette magát és a’ Thezbii Látnokot, Illyést, ’s magát őtet életre hozva ismét, örökre boldoggá téve (33). – Oh boldog, boldog kimúlás! – Víg sikoltással lehellé ki lelkét az örök Közbenjáró’ keblébe; víg sikoltással lép alá a’ sírba*
sírbe
; mert eggykoron majd onnan fog kikelni a’ Tábor felé, megdicsőülve olly boldogságokra, mellyek soha ki nem fogynak.

Feltámadás! fény az élet’ homályos ösvényén! Sírban fognak eggykor aludni mindnyájan*
mindnyajan
a’ megszámíthatatlanok. De megszóllalnak a’ trombiták, ’s felkelnek. De nem megdicsöítve mindnyájan. Magokra öltik, mint eggy innepi ruhát, a’ halhatatlanságot, ’s a’ megrothadhatatlant rothadás hozza elő halálból (34). Háromszorta boldog nap! a’ Szent még koporsójában fekszik; de a’ forrtyogó földet ingás, reszketés fogja el; meghasadoznak a’ szirtek, ’s azoknak sötét éjjeléből jő elő, feltámadva, az élet’ és halál’ ura; harsognak a’ Halleluják a’ fennségben, a’ mélységben, és mindenszerte körösded. Légyen neki dicséret és magasztalás! A’ mihez ereje senkinek nem vala, ő feltöré a’ könyv’ pecsétjeit (35); ő mutatja ki helyeinket mennyekben! ő még földi pályánkon is már nagy boldogságait a’ FELTÁMADÁSNAK.

SÁMUEL
EGGY ÉNEKBEN

ÍTÉLET
„Atyám, amott csillong felénk, keresztül ama’ hajlék’ ablakán, eggy bágyadt világ, ’s szállásra inti az érkezőket. Mi kedves vala nekem minden egyébkor az éj’ homályai között e’ nyájas sugárzat! De oh fussuk az ál fényt! A’ melly födelet itt látunk, abban az Endori (1) varázsnő lakik, ki holtakat szóllít elő sírjeikből. Uralkodásod’ kezdetekor te kitiltál országodból minden bűbájost, holtak-idézőjit, bálványzót, ’s Jehovának vőd érte kegyeit jutalmúl. Atyám, Királya Izraelnek, térj ismét magadhoz; ne tedd a’ mit másoknak tiltál! Oh, fordúljunk vissza innen!”
„Átok rád, kiálta Saul Jonathánnak, ha gátlani mered menésemet! Nem látd e temérdek sokaságban közelíteni a’ Philisteusok’ hadát? ’S rengek haragomban, meggondolván hogy eggyütt jő velek az Izai’ fija is, a’ koronám és életem után törekedő? Bizonytalan, mi véget érend a’ harcz, kérdést tevék az Úrnál (2), de megtagadá tőlem válaszát. A’ Jóshoz tehát! Holtak tudassák velem a’ miket ő setét homályba fedett. Elannyira mély megvetésben áll e Saul őelőtte? És miért? avvagy nem maga akará e hogy Kírállyá kenettessem?”
Így az elkeseredett Saul, Izraelnek fejedelme. De a’ mint kettőztetett lépésekkel méne a’ ház felé, hirtelen borzasztó rém kele fel szemei előtt, irtózatos, és emlékeztetője hogy kiesett a’ Jehova’ kegyeiből. Feldöbbenve gondolá el immost, mint indúlt vala ki, alacsony szűlék’ gyermeke, feltalálni atyja’ elveszett szamarait; hogy őt Sámuel mint fogadá hajlékába, ’s mint vendéglette meg asztalánál, ’s miként kente fel Királlyá Izraelben (3); hogy míg kedvében vala Jehovának, mivel a’ bálványzókat kiűzte vala országából, győze minden ellenjein; de midőn szemeit a’ királyi-szék’ ragyoglásai közt dölyf és elhittség megvakították, ’s arra vetemedék, hogy elkésvén Sámuel, ki neki Gilgánál megígérte vala hogy nála lesz, ’s győzödelmet fog könyörgeni az Úrtól, vakmerő kezekkel maga nyújtá be Jehovának az áldozatot (4), mit tenni csak papnak vala szabad; – a’ Próféta kijelenté az Úr’ haragját, és hogy a’ pálcza az ő maradékira áltmenni nem fog. Saul győze ugyan az Amalek’, Moáb’, Édom’, Philisthiim’ és Amorrhea’ harczolójin, ’s bocsánatot reményle nyerni Jehovától, ki szelid, könyörűlő, és irgalmas a’ hozzá-térőkhez. Szava most hallatá magát: „Kelj fel, és vágd ki nekem az Amalek’ népét, vétkeinek iszonyu büntetésére.” De Saul, elvakúlva gyalázatos fösvénysége által, életben hagyá királyokat és ennek válogatott tulkait, hogy áldozatúl nyújtsa bé, – úgy hazudá azt, az Úrnak (5). Túl ezen felméne a’ Kármel’ bérczeire, nem hogy teljesítse fogadását, hanem hogy ott győzödelmi emléket építsen nevének. Sámuel tehát mostan ezt kiáltá neki: „Engedély kedvesebb Jehovának mint az áldozat, ’s házad Izraelben uralkodni nem fog;” – és hogy ő örökre meg van vetve az Úrtól, minthogy Nóbe városban a’ papokat és valakik ott laktanak, az öregeken kezdve az emlőkön függő kisdedekig, kiöleté, reszketve dühében hogy Dávid, az Izai’ fija, elvivé a’ templom’ szent kenyerit, és a’ melly kardot Góliáthnak oldaláról győzödelmesen levont vala, felövedzette, ’s azzal magának a’ tartományban bátor maradást szerzett. Mindezekre emlékezvén most, ’s azt hányván hogy a’ vétek mindég újabb vétket szűl, ’s a’ gyarló embert az elsüllyedésig rántja, hogy végre örvénybe roggyan; mélyen sóhajta fel kínos gyötrelmei közt.
Erre így felele, felbátorítván lelkét, szelídszívű magzatja: „Atyám, ’s te mindég vétkes szándékkal fogod e terhelni az Izai’ fiját? Kérlek emlékezzél azon időre, midőn őt udvarodba hozatád, hogy búsúlt lelkedbe lantja’ zengzetével vídám kedvet varázsoljon (6); hogy ő teríté le az óriást, hogy az ő vitézsége tartá meg népedet. Szíved el van ugyan keserítve ellene, miolta őt Sámuel, az Úr’ akaratjából, Izrael’ szabadítójának kikiáltotta ’s felkente Királlyá; két ízben akarád áltverni dárdáddal, midőn előtted húrjait pengeté; de az Úrnak gondja volt életére. És hány ízben közelíte feléd fegyverével, és még is egyedül poharadat és dárdádat vittel el, hűsége’ bizonyságára (7). Szűnj meg őt gyűlölni, atyám! Engem és őtet szíveink’ érzései rég olta eggyesítenek, ’s barátságunk túl fog sírjainkon tartani.”
„Hallgass, elmétlen ifju!” – mondá haraggal a’ Király; – ő tőled rabolja el, és a’ te nemzetedtől a’ pálczát; ’s te őt szerethetnéd?”
„’S a’ pálcza neked örömet hoza e?” kérdé mélyen sohajtva Jonathán. „Oh, miért kelle Izraelnek a’ Jehova’ királysága alúl magát elszakasztani! miért kíváná hogy a’ kormány, mint más népeknél, halandó’ kezében álljon, nem ismerve javát és a’ felsőséget mellyre méltóztatva volt (8)! Esztelenségéért eggykor keményen fog bünhödni. Szerencsétlen atyám, nem mutatja e éji ösvényed mellyen jársz, az Úr miként jelenti magát rettenetesnek hozzád és a’ tieidhez? Térj magadhoz, atyám, ’s fordulj, fordulj vissza!”
E’ szóra feljajdúla Saul, ’s mostan még inkább siete a’ hajlék felé. A’ varázs’ lakja megett felhőkiglen tolakodék fel eggy szirt, mellynek üregében a’ csüggedett vándor, ha menését eső vagy zivatar gátlák, védhelyt talála; mert magát a’ bús lakot a’ szirt alatt rettegve kerűlé az útas. Saul meghagyá a’ kettőnek hogy várnák be itt, míg feleletet vészen, ’s immost közelíte a’ félelmes küszöbhöz. Feketébb éj soha még a’ völgybe nem szállott; a’ sziklák’ ormán zajongának az erdők, ’s üvöltöző viharok repíték szerte száraz lombjaikat. A’ bércz’ ömletege harsogva futott alá a’ hegyen. A’ légben huhongva röpkedének a’ baglyok; az éjek’ keselyűji kínosan vijongtanak, ’s félelem szállá meg a’ Saul’ két kisérőjit. De ő méne a’ hajlék felé, lehajtá fejét az alacsony küszöbnek, ’s belépe a’ rettentő lakba.
Előtte elnémúla a’ világ. Csábúlt lélekkel látni hivé a’ bűbájos’ borzongó haját ’s vad tekintetét, a’ jövendő’ homályiba meredőket, ’s varázslásainak személye körül elszórt eszközeit. De most a’ barlang’ mélyeiből eggy deli növésű ifju fordúla felé, eltelve tekintetében mennyei szelidséggel, ’s álmélkodva ugyan hogy közelíteni látá az idegent, de mintha most is magában volna, nyugalomban folytatva munkáját, virágjait koszorúba fűzve. – „Hogyan? Angyal múlathat e’ varázs’ teremében?” kérdé a’ Király, megdöbbenve a’ szép ifju’ látásán. Közelébb járúla felé, ’s csudálá fejér öltözetét, mint a’ mezők’ lilioma; ’s szépen fürtözött hajait, ’s orczájit, a’ szépen pirultakat; de borzadás futa végig minden tetemein. – „Anyád talán távoly van?” kérdé remegő szózattal. – „Távoly a’ kit keressz, idegen!” így folya, hasonló a’ legkedvesbb dalhoz mellyet fülei valaha hallottanak, rózsaajkairól a’ válasz: „Még van időd meggondolni mit csinálsz, mert az ő órája az éjfél. Nyugtassd meg fáradt tetemidet e’ padon, ’s várd itt a’ megérkezendőt, ha kedved tartja; vagy távozzál inkább a’ helyről. Nem hoz az néked örömet!”
Így a’ szépalakú ifju, lassú hangon zengve énekét, míg a’ kezdett koszorút tovább szövé. Saul felakadott a’ szón, ’s letelepedék a’ padra. Hosszas némaságát végre e’ szóval szakasztá meg: „’S te vídám kedvvel múlathatsz e’ barlang’ borzasztásai közt?” – Az ifju felele: „A’ szív’ nyugalmát egyedül a’ vétek űzi el, ’s akkor a’ királyi paloták is gyötrelmek’ szállásivá lesznek, mint a’ szegények’ lakjai, hol szorúltság és inség foga helyt. Idegen, te nem vagy szerencsés? – „Nem vagyok!” felele Saul, mélyen sóhajtva vad dühében. Ismernéd te is a’ világot, oh úgy oda volna szívedből a’ béke, ’s gyűlölnéd az élet’ örömit! Még most reggeled mosolyg, még most örvendesz napjaid’ tavaszán: délben meghágtad a’ tetőt, ’s kevélyen nézsz körül, fenntebb helytt állva mint a’ föld’ gömbölyege: de jaj! közelít az est, ’s főd felett sötét borúk tolakodnak; télnek fergetegin jő a’ zivatar, ’s legszebb virágzatid össze vannak zúzva; elröppennek arany reményid, és örökre. Szerelmet emlegetsz? az őrültek’ szava! barátságot? az csalárdúl nyújtott gyilkos méz! bizodalmat? vak esztelenség! Oh lássd, keblemben ápolám a’ kígyót; kisíklott onnan, ’s rejtekiben lappang, ’s lesi, gonoszúl mint olthassa el életemet. Ismered a’ lantost? De inségemnek Sámuel az oka! Keljen ki setét sírjából, ’s adja nekem feleletét!” – „Idegen!” mondá álmélkodás’ hangjával az ifju; „ajkad Sámuelt nevezte e? Én távoly hon’ fija őt nem ismérhetém; de miolta e’ vidékeken múlatok, tsztelettel hallom említetni nevét, mert áldást terjeszte el a’ tartományban. Oh, mi régen vágyok immár az Úr’ kedveltjének tetteit hallani!”
„Ifju, monda Saul, tekinteted olly igen szelíd, ’s a’ beszéd édesen foly ajakidról; akaratom ellen is bíztos ömledezésre vonsz engem; halld tehát, a’ mit érteni vágysz. – Elkanának kegyes hitvese Anna őt könyörgései által nyerte az Úrtól, ’s a’ templom’ szolgálatjára nevelte. Ott hallá az Úr’ szavát a’ gyermek az éj’ borzasztó sötétében; ment, felverte csendes nyugtából Élit a’ Főpapot, ’s bátor lélekkel jelenté ki neki az ítéletet, melly feje felett lebege, mivel gyenge volt megfenyíteni magzatjainak undokságaikat, ’s a’ népet veszélyébe süllyesztette. Izraelt eltölté a’ közelítő háború’ rémítő híre. A’ kik megfertezék a’ Szentséget, most idvöket attól várák, ’s vivék a’ frigy’ szekrényét a’ harczolni tunya nép’ csoportjai közt. Jaj! az zsákmánya lőn az ellen’ hadainak, ’s Élinek fijaival eggyütt el vala ölve a’ sereg. Maga ő, a’ Főpap, karszékében űle a’ szekrény’ sátora előtt, elvakítva öreg korától és reszketve a’ szekrényért. Hullongó fővel fülele ott, ’s mind inkább várva nagy nyúgtalanúl a’ kiküldött hírhozót. ’S íme jön az, elfogyott lélegzettel, ’s beszélli mit láta, mit halla, és hogy a’ rettenetes ellenhad miként ölte el az Izrael’ fijait, ’s a’ Jehova’ szekrényét, a’ diadalt-hozót, elvitte. E’ szóra leroggyana az öreg, nyaka szegett, ’s hörögve lehellé ki életét (9).”
„Sámuel férfivá nevekedék. Miolta Mózes elszunnyadva dőle sírjába, Izraelt Bírák kormányozák, lelkes, erős férfiak, mind békében mind háborúban. Bíró leve mostan Sámuel is. Lángoló hévvel kiűzé a’ bálványok’ tisztelőjit, ’s Mispának mezején mennykövek’ fergetegében megverte az ellenhadat, ’s e’ tettei emelék Bírói méltóságra. De a’ megtévedett nép Királyt kívána tőle – el tőlem, irtózatos, – el tőlem, fekete gondolat! te haraggal, te még vérszomjjal töltöd el e’ keblet. – Oh holtam volna meg előbb mint ez megtörtént! Rejtve tarták előttem a’ kit gyűlőlök! válogatott étkekkel tarták őtet! – Oh Nóbe, telve véres, telve borzasztó alakokkal, add ki nekem holtjaidat! Vérökben fekszenek immég mindnyájan! mindnyájokat kard ölte el! tajtékozva hullámlik felém a’ vérözön, hogy engem is elnyeljen. El, el! kábúlásig ragad e’ látvány! – De hogyan? én vagyok e vétkes e’ gonoszban? Ki kerűlheti el a’ mi eránta elvégeztetett? Én veszélyre születtem. Jaj nekem! könnyek töltik el szemeimet. Te engem rázó gyötrelmek közt látsz hányattatni, szelíd ifju. Sámuel felől többet nem szóllhatok. De lépjen elő sírjából, ’s hallassa válaszát kérdéseimre. – Hah, ki szóllít itten engemet? Itt a’ várva-várt óra!”
Mondá, ’s hévvel kele fel űléséből. A’ sötét üreg’ mélyéből lassú hörgés jöve elő. Hideg szél húzódék végig rajta, ’s az idegent borzalmak ragadozák meg, hogy iszonyodva meredezett üstöke, ’s a’ falakat vereslő láng világítá, mint midőn az ég’ boltozatján villámok lobognak. A’ szépalakú ifju nyugalomban szólla most: „Te Sámuelt akarod látni? te a’ rég olta alvó’ ajakiról akarod hallani a’ jövendő’ megfejtését? tőle vársz oktatást, tanácsot, segélyt? Emlékezzél az élet’ szavaira mellyeket néked ő adott; emlékezzél Jehovára, a’ te uradra, ’s térj vissza hozzá! Segély egyedül őtőle jöhet, ki szelíd és kegyes, irgalmazó a’ bűnösnek, ha bízik benne és megbánta vétkeit. Hagyd nyúgodni a’ holtakat, ’s fuss innen!”
Mondá hatalmas szózattal. Saul beljebb méne a’ borzadások’ üregébe; visszapillogott ugyan a’ szép alakra, de az eggyszerre eltűnt szemei elől! ’s tüzesen folytatá menését a’ hegy’ mélye felé, míg közelébb látá magát azon fényhez, melly itt a’ sötétből kiderenge. Az éjelgő bolt’ szirtfaláról eggy vas lámpa nyúlt vala ki, ’s rőt fényt terjeszte el az akna’ fejbutító gőzei közt. Majd tompa visításban húzódék üvöltő vihar az akna alatt és felett; majd jajgás és nyavalygások törtek elő a’ szirtrepedésekből; majd kígyók sziszegének fel a’ mélységben. Saul megzavarodva álla itt sok ideiglen, ’s ingottanak tetemei. De tekintete ide oda forgott a’ kétes fényben, míglen a’ bübájost – már száz évet éle keresztűl – szűken elhintett szalmáján elnyúlva pillantotta meg. Bágyadtan emelkedék ki fektéből; száraz koponyájából meredve nézének ki régen elhomályosúlt szemei; gyér hajai, őszek mint a’ tél’ hava, vadan fedezék redős homlokát, ’s öltözete, a’ régen rongyokra szakadozott, lábaiig folyt le válláról. Most kinyujtá ruhája’ hasadékin aszu kezeit, ’s így szólla alig érthető hörgéssel:
„Hah, mi kényszerít téged az éj’ homályában ’s e’ fergetegek közt háborgatni Endornak rejtekeit? Én e’ csendes magányban rég olta kerűlöm a’ halandó emberek’ társaságát; én téged nem híválak; hagyj engemet békémben! – „Asszony”*
., Asszony,”
– mondá Saul, felüdűlt kevélységgel, mert megszoká hogy parancsainak minden megbukjon, – „hallgass, ne ingereld keblem’ dühét! te az éjek’ országából előidézgeted a’ holtakat; kelj fel nekem, ’s kiáltsd a’ kit meg fogok nevezni, ’s aranyom gazdagon fizesse meg szolgálatodat.” – „Téged, idegen, gonosz szándék hoz e’ helyre!” monda nyüzsögő szózattal az asszony; – „farkasok csendesen kullonganak a’ nyájhoz, hogy a’ homálytól segélve, vad kéjjel gyilkolhassanak. Így akarsz e engem veszélyre taszítani? Nem tudod e, a’ Király mint üldöz bennünket varázslókat és holtak’ felídézőjit? Téged ő külde ki rám, hogy megölethessen. – „Nem!” felele a’ Király; „eskem Jehovára, az én uramra; én veszélyt neked nem készítek.” – „’S kit akarsz látni?” – „Hozzd elő nekem Sámuelt, a’ Látnokot! Nékem ő sok rosszat teve, míg élt, ’s még is tisztelem őt. Jőjön, ’s fedezze fel előttem a’ napok’ titkait, mellyek rám következnek; mert lelkemet a’ jövendő bús gondokkal rettegteti.”
Az agg megrendűle a’ szóra, ’s azon sötét bolt felé indúla meg, melly balra nyílt a’ szirt’ falában, hogy fényvesztő mesterségeinek csalárd játékit űzhesse, ’s előre örvendve galád nyereségének (10). De mellyéből hirtelenűl ijedés’ sikoltása repűle ki; előre nyúló karokkal áll, reng, ’s tört szózattal így szóll az idegenhez: „Te Saul vagy, a’ Király?” – „Az vagyok! felele ez. – „Hah! itt eggy tisztes alak közelít feléd,” mond a’ bübájos; „felső ruhája mint a’ hó; szemei mint szikrázó villámok, ’s mellyéig alányúlt szakála fejér mint a’ kolcsag’ szálai. Hova rejtezzem a’ rettenetes előtt?” – „Az Sámuel!” kiálta Saul, ’s homlokával megérinté a’ földet, térdre hulla, ’s összeredőlt újaival elfödé szemeit. ’S immost a’ rém elnémúla a’ barlang’ nyílásai közt; a’ szél nem üvölte többé; a’ lámpa elalvék a’ boltban, ’s a’ varázs hátra vonúlt hogy homályába rejtőzhessen. ’S most kellemetes fény világítá fel messzére a’ barlang’ sötét üregét; az a’ megholt’ alakjából sugárlott vala ki, ki most megálla a’ Király előtt, ’s mély bánatban néze le rá. ’S ekkor édes zengésű beszédben szóllala meg: „Saul, mit kívánsz tőlem? háborgatni jösz e a’ holtak’ nyugalmát? Esztelen, ’s te Jehovát feledheted, az élőt, ’s tanácsot és segélyt a’ koporsók közt keressz e?” – „Uram,” felele Saul, még mindég értetvén homlokával a’ földet; „engem baj és inség veve körül. Nagy hadban tolakodnak ellenem a’ Philisteusok, ’s Jehova engem elhagyott, mert én a’ szent szokás szerint az Úrim és Thumim által kérém meg Papjait és Látnokit, kiknek ollykor álomban szokta kijelenteni a’ mi leend, ’s ah, nem vettem feleletét! Nyomoruságom tehát hozzád hajta. Te nékem sok ízben adál intést: parancsold most is, mit kezdjek:” – ’S amaz neki rendítő nyugalomban: „’S nem te távozál e el az Úrtól, midőn magadat elhagyva panaszlod? Így lészen meg a’ mit neked megjövendőltem, hogy a’ pálcza el lesz véve tőled, és az Izai’ fijának adatik, a’ tőled gyűlőltnek; mert engedetlen valál az Úr’ hagyásaihoz, ’s a’ népnek rossz példát adál. A’ melly nap feljő rád, veszve lát meg téged és fiaidat. Elnyelend a’ sír, hol én már vagyok, ’s Jehova Izraelt és egész táborát bosszúnak ereszti.”
Mélyen jajdúla fel Saul, ’s arczra borúlva nyúlt el a’ földön, ’s csaknem elaléla iszonyú rettegései közt. Midőn magához eszméle, a’ reggel’ ébredő súgárai behatának a’ szirt’ üregébe. Bágyadtan kele fel a’ földről, ’s halvány képpel lépe a’ hajlékba, hol a’ szép ifjú’ intését hallotta volt. Félve pillanta körül, ha azt megláthatná e, ’s most, hátra-hagyott két kisérőjivel, visszatére sátorába.
Mi zaj ez itt? a’ fenyéren már régen fegyverek csattognak. Az elholtak szám nélkül feküsznek poraikban. Örvendő dühében közelébb és mindég közelébb tolakodott a’ győztes, hogy a’ halált eggy se kerűlhesse el szaladásával. De kik kelnek itt rettenhetetlen lélekkel a’ tolakodóknak ellenekbe? Saul az, és vele eggyütt három fijai, Jonathán, Abinadáb, és Malchíza, és némelly kevés híven-maradtjai, eltökelve hogy a’ Királyt veszni nem engedik, ’s ellenébe ömlenek a’ bizonyos halálnak. Ijászok fogák körül az erőseket. A’ Király halálos lövést kapott lapoczkájában, ’s a’ vér ömlött sebeiből. Jonathán, ah, a’ lágyérzésű derék ifju! által vagyon döfve mellyén, ’s porba dőle! Két testvére még hős lélekkel küzd, de elhullanak azok is. Akkor a’ szerencsétlen Király, nem remélvén többé az Úr’ segédét, fegyvernekéhez fordúla, ’s elébe nyújtá dagadozó keblét, hogy késedel nélkül verje által, minekelőtte az ellenség’ hatalmába jusson ’s lábait gyalázatos béklyó terhelje. De ez nem meré illetni a’ Királyt, az Úr’ parancsolatjából felkenettet; ’s így ő – irtózatos látvány! – maga ereszkedék fegyverébe, ’s vére között fetrengve lehellé ki szerencsétlen életét.

Rettenetesek az Úr’ ítéletei. Azok ollykor még a’ földi pályán érik utól a’ bűnöst, de az néha még felemeli fejét, ’s bosszantó kevélységgel pillant a’ jámborra. Boldogtalan! a’ kimúlás’ órája közel hozzád. Az téged siketítő kiáltással hív a’ Bíró’ széke elébe; túl azon pedig vég ítéletre a’ trombitaszó fog, midőn megjelenend, a’ ki ítélni jő, körülvéve Angyalaitól és Választottaitól, ’s a’ csésze száll és süllyed. Borzasztó iszonyatos óra! Bár ezt kiáltoznák: „Nyelj el bennünket, o föld, és ti hegyek, borítsatok el bennünket!” azt hijába kiáltoznák. – Mi Urunk és mi Istenünk, irgalmas és kegyelmetes, szóllíts te minket szánakodva magadhoz, nagy napján ÍTÉLETEDNEK!

ILLYÉS
HÁROM ÉNEKBEN

ELSŐ ÉNEK
HIT
Erdő-környülárnyékolta barlangjának nyílásában űl vala Illyés, a’ Thezbíta, Profetája az Úrnak, elsüllyedve gondolatiban (1). A’ messzére-elzajgó Jordán’ sötét völgyei közt vala elrejtve a’ barlang (2), ’s körűle magasan merengének a’ szirtek’ kopasz csúcsai, hol ritkán lehete emberi nyomot látni. Már elmúlt vala esztendeje hogy őt ide kergeté Jezabelnek vérengző dühe, ki elhajolván Istentől, az eggytől, igaztól, Baalnak (3) szentele oltárt, templomokat és ligeteket, vérengezve öldösteté a’ Látnokok’ tanítványit, ’s Izraelt sanyargatni meg nem szűnt. De a’ Látnok végre elébe lépett Áchábnak, ’s ösztönözve a’ Lélektől, kijelenté Jehovának fenyegetését, hogy tartományaira nem szálland eső, nem szálland eggy harmatcsöpp is, míg az átkot ő fel nem oldandja. Felgyúladott a’ dél’ melege. A’ völgyek’ rejtekibe nem hata semmi hűsítő lebel. Tűztenger habjai hullámzottanak a’ légben, ’s az elalélt tölgyeket a’ hőség megkopasztá lombjaiktól, ’s a’ zöld színt elperzselé a’ hegy’ aljában és oda fenn a’ tetőken. Elepedve állott a’ bércz’ csúcsain a’ gím; ’s a’ nőstény szarvas és a’ szökdellő őz, melly már rég olta nem elle fiakat, szomjan űltenek a’ Karith’ medrében, melly vizeit másszor tajtékozva ’s messzére-elhallatszó harsogással önté alá a’ szédítő magasságú tetőkről. Megrepedett az agyag mindenfelé, ’s ahítozá az esők’ enyhítésit. – Így pusztítá ki a’ tartományt a’ Próféta’ átka.
’S ím a’ tetőkről eggy ifju lépdelle alá, arczában és tekintetében nyájas. Vándornak ismerteté sietése, és az a’ remegve tett pillongás mindenfelé, melly kémlelgetni látszott, hol találna rést az erdők’ sűrűjiben, haza mehetni. Aszu levelek borították el ösvényét, de azok csak lassúdan zörgöttek az ifju’ gyengéd léptei alatt, mint a’ távoly suhogások’ habzása. A’ Látnok felemelé földre meredt tekintetét, ’s nézé a’ közelítő szép vándort. Ez most álmélkodva nyugvék meg a’ nyílás előtt, ’s így szólla:
„Béke tenéked, puszták’ tisztes örege! Kérlek, mutassd ki nekem, melly ösvény vezérelhetne honomba. Ah, az innen távoly vagyon! Én ott magasztaltatni hallám Jehovát, ’s áltjövék ide, hogy őtet e’ szent helytt, hogy őtet az ő hívei közt, én is tiszteljem. Megtevém imádásomat, ’s vissza fordúlék honom felé, de erdeitekben eltévedtem. Hév a’ nap; oh enyhítsed szomját az idegen táj’ szülöttének! De tudassd előbb velem, mit múlatsz te itt, e’ rémítő magányban?”
„Te szomjadat óhajtod enyhíteni?” kérdé amaz; ah! enyhűlést e’ hegyek’ forrása többé nem nyújt. Halljad tőlem, és beszélld el immár honodban, Izrael’ népe melly inség közt sorvadoz. Miolta Jeroboám Király elpártola Jehovától (4), ’s bálványinak építe templomokat, e’ boldogtalan idők olta a’ tartományt hozzá-hasonló fejdelmek igazgaták, de eggyike sem gonoszbb mint Ácháb, férje Jezabelnek, kinek atyja Ethbál, az Astarte’ papja, Sídonban az által lépe Tyrusnak Királyi székébe, hogy annak birtokosát Philétust megölte. A’ gonosz asszony, örököse illy atyának a’ vérengzésben, ’s bálványok’ tisztelésében neveltetvén, útálá Jehovának tiszteletét, ’s útáltatá azt férjével is, ki gyenge volt ellent állani nője’ dühének. Jezabel vért szomjúhoza, mint a’ rengetegek’ vadai; lebontatá a’ Próféták’ iskolájit (5), ’s tanítványaikat elöldösteté, hogy kihaljanak, valakik Izraelt az eggy Isten’ félelmében oktathatnák. De engem unszola az Úr’ lelke, hogy álljak meg Ácháb előtt, eltelve bátorsággal lelkemben, ’s beszédemben hatalommal; megfeddém elvakúlását és vétkét hogy a’ bálványok’ imádásától el nem állott, miért a’ régibb királyok, népeikkel egyetemben, olly keményen meglakoltanak, ’s elmondám neki az Úr’ izenetét, hogy tartományaira sem eső sem harmat nem fogna szállani, míg én nem oldandom fel az átkot. Hijába várám hogy ő magába fogna szállani, ’s megszökém Jezabelnek bosszúja előtt; úgy akará Jehova; ’s általa vezérelve e’ magányba vontam meg magamat, hol nekem húst és kenyeret minden reggel és minden estve hollók hozának, ’s szomjamat bérczek’ csergetegei enyhítették. Irtózatosan teljesedék be az átok a’ kiperzselt tájon mellyet járál; ott ember és marha eggyeránt vesz; de a’ forrás immár nekem is megtagadja vizét, mert az ég’ tüzes súgárai az utolsó csöppeket is kiszáraszták a’ kövek’ mohain. Mit használ nekem ezentúl élni? Fejemet lehajtom a’ földre, ’s el vagyok szánva elaludni a’ koporsónak.”
„Hogyan?” kérde a’ vándor; „’s te nem fognád e többé reményleni az Úr’ szabadítását, ki olly sok ízben tapasztalád*
tapasztolád
csudás segédit szükségidben?”
És íme, a’ mint ezt mondotta, arcza elkezde ragyogni, ’s mennyei szépség lepte el tetemeit. Midőn a’ nap körülömölve rózsatüzével, kilép a’ hajnal’ kapujin, oh akkor még szemeink elázva, ’s szent tisztelet’ és imádás’ érzései közt áltpillantanak az ég’ ékes menyasszonyára; de most kilépe a’ kapukon, ’s a’ kék boltozatról már szétlövelli mindent-éltető súgárait, ’s szemeink, megvakúlva elviselhetetlen csillogásától, a’ föld’ poráig süllyednek, ’s inganak imádó ajkaink. Az öreg így látá mostan ragyogni a’szép ifju’ hirtelen elváltozott arczát, ’s álmélkodó szemei önmagoktól süllyedének a’ föld’ porába.
De a’ menny’ lakója kies hangon így szólla hozzá: „Kelj fel, öreg, ’s tégyed a’ mit Jehova parancsol. Indúlj Sídon felé, Sareptába (6), hol annak Phoeníciai lakosai nyögnek a’ kegyetlen Ethbál alatt. Borzadsz e’ szóra, mert tégedet Ácháb minden tartományaiban kerestete, ’s Jezabelnek irtózatos dühe szomjúzza véredet? Ne félj! Jehova neked erős bástyád; örömmel tölti el eggy özvegy’ szívét, hogy házát szállásúl fogja neked ajánlani, ’s veled szívesen felosztja a’ mi kevese vagyon. Ottan kell megdicsőítened az Úr’ nevét.”
Ezt mondá az Angyal, ’s eggyszerre eltűnt a’ mélyen-megilletődött’ szemei elől. Mint midőn reggeli szunnyodalmunkból felébredünk, ’s kétség száll meg, ha valóság vala e a’ mi boldogított, vagy hiu játék, úgy nem foghatá meg mostan Illyés a’ szent jelenetet. Nem késett tovább; kinyújtotta jobbját pálczája után, mert balja hosszúan elnyúlt pallástját emelgeté, ’s áltveté vállain a’ báránybőr alruhán (7). Így lépegete fel a’ sziklákon, nem gondolva izadtságával, melly égő homlokáról csöpedezett, ’s orczájiról szakála’ ezüst habjain ömlött el; nem éhségével és szomjával melly ínyéhez ragasztotta vala nyelvét; mert Jehova akará hogy menjen, ’s bizodalma nevelé erejét, szívét öröme, lelkét az a’ hit, hogy az Úr’ akaratját teljesíti.
Rózsákkal körülfürtözve szálla le az est’ gyönyörü tájain a’ hanyatló nap, ’s kedves szellők lengének, merre a’ tenger elnyúl vala, midőn a’ Látnok Sareptának kapujihoz közelíte. Sűrű porfellegek emelkedének az útakon, midőn a számtalan nyájak visszatértek legelőjökről aklaikba, kínosan behegve, hogy a’ perzselt mező le nem csillapíthatá éhségöket, nem szomjokat a’ patakok’ kiaszott medrei. Sápadt elfonnyadott arcczal állának a’ városon kivül a’ lakosok, ’s ki ki tekintének, hol kelet hol nyugot felé, ha nem támad e felleg az ég’ eggyik szakán melly inségök’ végét felhozza. Az eb gazdája megett ballaga, nem vígan ugatva most; nem! most csak nyüzsögve, összegörbedve, ’s aléltan nyult el lábai előtt. Urának újobban könnyezének szemei.
Közel a’ kapukhoz Illyés meglátá Benajának özvegyét, veresre-sírt szemeivel. Forgácsokat szede itt, ’s fija, Adonírám, most innen szaladva, majd amonnan, ’s víg felsikoltások között hozá neki, a’ mi gallytöredéket az út körül talált. Hű gyermek, szép arczban lélekben, jámbor, és mindég kész, teljesíteni a’ mit anyja parancsola.
Eggy mennyei súgár hirtelen kapá le a’ Proféta’ szemeiről azt a’ ködfátyolt, melly halandó szemét elfogva szokta tartani, hogy ismerjen az aszszonyra kihez küldetett, és a’ ki őtet itt kéteskedő szemekkel csudálgatá. Bízakodó tekintettel szóllítá meg a’ csudálkozót: „Béke tenéked, Benája’ özvegye, és fiadnak Adonirámnak! Adj innom, ’s hozzd elő a’ vizet a’ mi még korsódban áll. Hév a’ nap, ’s a’ távolyról jövő nagyon ki van fáradva.”
Az asszony álmélkodással hallá szavait. Sareptában nem vala előtte ismeretlen a’ Jehova név, bár*
bar
ő pogány vala; hallá neveztetni a’ Profétát is; de az őtet soha nem látta, és még is nevén szóllítá, magát, elholt férjét, gyermekét. Szó nélkül fogá meg a’ gyermek’ kezét, ’s lépteit hajléka felé fordította, hogy hozza az enyhítő italt, ah, azt a’ nem sokat már! ah, azt az utolsót! ’s az elalélt öreg’ szükségén segéljen.
Ez mosolyogva pillanta az asszony után, azon jutalmat forgatván elméjében, mellyet ennek a’ Jehova’ kegye készített; ’s még ezt is kiáltá utána: „Hozz az itallal eggy szelet kenyeret is, te hív, hogy éhségem enyhűljön.”
Az özvegy megilletve fordúlt a’ Látnok felé; keblének elviselhetetlen gyötrelmében rebegének ajkai, ’s így felele sírva: „Oh, a’ hogyan a’ te istened Jehova az eggy; mert a’ mieink siketek és némák; ’s befogják könyörgéseink előtt füleiket: nékem semmi süteményem többé, sem lisztem több ládámban mint a’ mit tenyerembe szoríthatok, ’s olajom, mint a’ mi korsóm’ fenekét elboríthatja (8). Épen fahulladékot szedék, hogy megsüssem lisztemet magamnak és gyermekemnek, és ha majd megeendjük, lefekjünk és meghaljunk.”
Fuldoklások közt felele így neki az özvegy, ’s a’ Látnok ekként szólla: „Bízzál az eggy Istenbe, ’s kenyeret ezentúl bővségben fogsz sütni magadnak és gyermekednek; de most süssd meg nékem a’ lepényt, hogy enyhűljek meg. Jehova, Izraelnek Istene, ezt izeni néked általam: Szekrényedben liszted ki nem fogy, sem olajod korsódban, míg az irgalmazó ismét alá árasztja esőjit.” –
A’ kesergő nem érté a’ Látnok’ szavát, ki a’ végett jött hogy bánatját örömre derítse. De íme jő, ’s szelíd hangon ezt rebegé:
„Elhata híre hozzánk is hogy Ácháb téged mindenhol kerestet, bosszúra ingerelve a’ kegyetlen Jezabel által. Sötéten ereszkedik alá az éj, ’s te idegen vagy az idegen földön. Oh, hogy neked tetszenék megszállanod a’ te szolgálód’ lakjában, ma és több napokon végig; te nálam, özvegynél, bátorságban lehetsz. Óva lészesz itt kelepczék és incselkedések ellen szeretettel és hűségben.”
Mondá, ’s mutatta a’ Látnoknak, merre kövesse őt. Az belépe a’ tornáczba, és ott tovább a’ grádics’ lépcsőjin, a’ ház’ felső kamarájáig, melly csendes elmélkedés, imádság, és idegenek’ béfogadása végett épűlt (9). ’S a’ mint itten falnak támasztá botját, ’s gyapjas pallástját elteríté a’ nyoszolyán, jőve az asszony, ’s hozta korsóját és a mozsdót; karja érzé hogy a’ korsó most töltöttebb mint előbb vala, ’s megitatá az öreget. És a’ mint az hátra-vetett fővel üríté a’ korsót, ’s köszönettel visszanyujtá az asszonynak; ez letérdele előtte, ’s mosogatni kezdé lábait, előkiáltván fiját, és annak illy intést adván: „Jer, fiam, ’s mossad eggyütt velem az öreg’ lábait; tanúld szívesen fogadni az idegent, ’s másoknak segéllése által megnyerni az Úrét!”
A’ gyermek jött, tisztelve anyja’ parancsát; leborúla az öreg mellé, tartotta lábait, ’s ártatlan nézését felemelé a’ mosolygóra. Az pedig áldva nyújtá ki jobbját a’ gyermek’ fejére, ’s így szólla megindúlt lélekkel:
„Járj hűségben Jehova előtt, teljesítvén mindég a’ mit parancsola, ’s lelkedben béke fog lakozni, ’s körűled és a’ tieidnél bővségben virágzik áldás, örökkön és örökké!”
És a’ mint lábait az asszony megmosá, leméne a’ felszobából hogy megsüsse pogácsáját. Felnyitá lisztes szekrényét, és – oh mint meredezék álmélkodásomban! – szekrénye tele vala a’ legfejérebb liszttel, tele korsója olajjal. Örvendő ijedségében feledé a’ dagasztását, a’ sütést; felszalada a’ grádicson, összecsapá kezeit, sírt és zokogott és nevetett az öreg előtt, eggyszerre gazdagnak látván magát a’ legirtózatosbb szegénység’ csüggesztései után. Amaz némán mosolyga, ’s magasztalá Jehovának nevét. Az asszony méne, meggyúrta pogácsájit, ’s együtt vacsorála vendégével és gyermekével. ’S a’ liszt esztendőt által nem fogya ki szekrényében, nem soha kiüresedett korsajában az olaj.
Az estvély’ csendében imádkozva jára fel és alá az öreg a’ ház’ lapos fedelén. Hangos ütésekben dohogott mellye, mert közelített a’ pillantás, hogy az özvegy, már megerősödve hitében, Jehovához emelkedjék. Ah, gyermeke, a’ szépen fakadozott bimbó, fonnyadozni kezde, hogyan a’ kertek’ rózsája hervad el, ha leforrázá az éjszaki szél’ mérge, ’s mindég bágyadtabbá lőn, és végre elhala. Siralom és zokogás tölté el az udvart, ’s az estvély’ csendében rettenetest hangzék az asszony’ jajgatása a’ pitvarban. Az öreg érté bánatját, felpillanta az egekre, ’s a’ folyosóra ment le, melly korülfogá a’ pitvart. Ott űle ő, ’s némán mereszté földre tekintetit. De szétömledező hajjal, rebegő ajakkal, fájdalmától elvadított szemekkel jőve most az asszony, ’s karján hozta fiját a’ pitvarba; dőlöngve lépe a’ Proféta elébe, ’s lábaihoz tevé le a’ gyermeket. Maga aléltan dőle el a’ kedves teherhez, mélyen sóhajta fel buktában, ajkait a’ gyermek’ fagyos ajkaira szorítá, renge iszonyú gyötrelmei közt, és sírva kiáltozék. De eggyszerre szökött fel dőléséből, körülhordá tekintetét a’ pitvarban, meredt szemeit a’ Látnokra függesztette, tördelte kezeit, ’s szavát előbb lassan kezdé, tovább hangosan, sietve, késve, bátran, tartalékkal:
„Isten Profetája, mi közöm vala nékem tevéled, és mi tenéked az özveggyel? – Özveggyel? igen! ’s most gyermektelennel is azonfelül! – mi közöd vala néked ővele, Isten’ Profetája? Azért lépél e hajlékom alá, hogy Jehovának, az eggynek, az igaznak, engesztelhetetlennek, felfödd hogy eggykor én is nem őtet tisztelém? – Büntessen bár érette; de büntetése irtózatos! – Isten’ Profetája, te láttad az angyallelkű gyermeket; láttad szelíd lelkét, ártatlan életét; hallád melly édesen folyt ajkairól a’ szózat; tanúja valál, melly jó volt. Ah, íme halva fekszik itt; itt van kincsem, itt van mindenem! Most vagyok szegény igazán, mert nincs többé!”
Így jajgata az elkeseredett, ’s fejét újobban lehajtá a’ gyermekre. Szakadva ömlének szemeiből könnyei, ’s megáztaták halvány képét, elkékűlt ajakit, fagylalt kezét. Immost felkele az öreg; komoly képe sokáig nyugalomban múlata az asszonyon; ’s akkor így szóllott dorgálva:
„’S te feledhetd, melly nyomorúságban valál, és hogy az Úr neked mint hoza segélyt? Halandók felejtik a’ jót, és csak a’ bajt emlegetik, melly őket az élet’ ösvényén éré. Van e hited Jehovában? bízol e hatalmához, bölcseségéhez? Ha hited van, megnyered segédét.”
Lassandan emelé fejét a’ busongó anya, ’s akkor pillanta fel a’ gyermekről az öregre, míg végre az ő szeme és az ezé lélek’ eggyességében nyugvának egymáson. De most alá süllyedének ismét, eltelve könnyekkel. Ah, az öreg szent örömben látá most, mint emele az asszony könyörgő kezeket az ég felé, bár szemei néma gyötrelemben a’ gyermekbe tapadoztanak. „Anya, hagyd nekem a’ gyermeket,” mond amaz, ’s felvette karjaiba, ’s vitte – ájúlva dőlt el az asszony – a’ felházba, ’s végig fekteté nyoszolyáján. Ottan térdre ömlék, egekre nyujtá összetapadt kezeit, ’s így kiálta forró könyörgésében:
„Úr Jehova! nekem Istenem! eggy Isten! örök és hatalmas! Elaléljon e a’ ki engem béfogada házába, a’ ki engem megtarta üldöztetésimben? elaléljon e fájdalmában, halva látván eggyetlenét? Te mindenható vagy, és irgalmas a’ hozzád kiáltozónak!”
’S a’ mint e’ szókat mondotta, három ízben hajlék meg a’ gyermek felett; a’ holt arczra fuvallá lehelletét, háromszor nyomta száját ajkaira. Ekkor térdre esék, ’s így könyörge:
„Uram! ezt mondod a’ hegynek: „Rogyj össze!” ’s az lelapúl; intesz a’ fergetegeknek, ’s fel vagynak dúlva a’ tengerek; ’s a’ villámnak, ’s hamvaiban fekszik az elsüllyedt város. Lehelleted a’ csillagoknak futást ád, ’s járni hagyja a’ megmérhetetlen távolyban a’ napot és a’ holdat. Lehellj, o mindenható, életet e’ gyermekbe!”
’S a’ mint e’ szókat mondá, csendes szellő’ suhogsában szálla alá egy súgár, ’s felvídámítá a’ gyermek’ homlokát. ’S íme életre mozdúlának meredt tetemei; kedves pirosság terjede el kékké vált orczájin, ’s mint midőn a’ rózsáló hajnal bíborszínt vet a’ liliom’ leveleire, úgy pirultanak ismét a’ gyermek’ ajkai. Ismét megnyitá örökré lezárt pillájit, ’s örvendő szemekkel nézé az eget és a’ siránkozó öreget, felűle nyoszolyáján, áltveté az öreg’ nyakán karjait, és megcsókolá azt. Felörvendve fogá őtet karjaira az öreg; ’s levivé a’ grádicson, hogy annak lépcsőji rengettenek lábai alatt. A’ gyermek’ anyja az alsó lépcsőn űle, háttal a’ lépdellő felé, még nehezen pihengve hosszan tartott ájúlása után. Most hallá a’ lábdobbanást, ’s rezzenve pillanta fel, tetemei reszketének, szíve erősbb ütésekkel vert, ’s elfojtást rettegtete. Elalélva fájdalámban ’s ijedtében, hátra nem mere tekinteni. De midőn megcsapá füleit e’ szó: „Anyám!” felriada, mert ijedség, borzalom, hideg csábúlás egymást váltogatva rohanának rá. És midőn a’ feltámasztott – alig meré hinni a’ mit láta, – elevenen függe nyakán, ’s meleg testtel, nyájaskodva, tapadozva belé, ’s szebbé léve mint előbb volt – oh, akkor hirtelen ömlött le térdeire, magasan tartá fel a’ kedves gyermeket, ’s így szólla boldog örömben az isteni férfiúhoz, ki untalanúl legelgeté a’ gyönyörű látványon szemeit:
„Oh, most hiszem immár, és erős hittel, hogy Jehova eggy Isten, és hogy ő az, a’ ki nekem a’ maga szent Profetája által kimutatá az örök élet’ útját, hogy ő irgalmas és kegyes könnyíteni a’ halandók’ inségein!”
„Asszonyállat, úgy vagyon a’ mint mondottad,” felele a’ Proféta. „Gyarló emberek mi sokat kezdünk a’ bujdosás’ hamar eltűnő napjaiban; gyüjtjük, szaporítjuk a’ szükségtelent; keresünk ’s megtévedünk; czélnál képzeljük magunkat, ’s messzére tévedezünk tőle a’ test’ szoros korlátjai közt, büntetéséül engedetlenségünknek. Midőn az Úr éjnek homályai közzé taszítá ki megbukott teremtéseit, vezetőűl a’ hitet adá melléjek. Annak világa lesugárzik a’ magas mennyekből, felderíti körűlünk a’ ködös éjeket, ’s egyedül ő viszen a’ tárgyhoz, az Istenhez, ki örök, igaz, eggy. Kövessd ezt bízokodó lépéssel, ’s megtarta a’ HIT.

MÁSODIK ÉNEK
REMÉNY
Magányosan halada Illyés a’ porzó úton Samaria felé, hol Izraelnek fejdelmei laktanak. Amri építé a’ várost, Ácháb’ nemzője; ’s erős bástyákkal véteté körül királyi csarnokját. Bálványok’ imádóji mind, ’s ugyan ezért mind megvetve az Úrtól, ’s kirekesztve azon örökből, mellyet az Úr Abrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak ígére vala; melly atyáról atyára szállott a’ hívek közt.
Ma, a’ reggel’ szürkültében, hagyá el a’ Thizbei férjfiu Sareptát és a’ szíves özvegy’ lakását. Ment, de előbb még megáldá a’ szunnyadó gyermeket és ennek anyját, ki térdre ömölve és síránkozó szemekkel kéré őt, maradna meg békés hajléka alatt, hol ő áldást árasztott vala el.
’S a’ Próféta felele: „Engem Jehovának szózatja hív; még ma Ácháb előtt kell állanom, ’s megráznom őtet lelkében, ha nem tér e az eggy, az igaz Istenhez. Te engem harmadfél éviglen szállásolál házadban, ’s Isten ezen jótétedért árasztá el rajtad áldásait. Hűséggel fizetéd vissza a’ mit neked ő adott, lemondál a’ bálványok’ tiszteletéről, elhagyád a’ vakságot és csábítóidat, ’s nemzeted közt elterjesztéd Jehovának dicséretét ’s a’ hitet az eggybe, igazba, ’s ezereknek levél boldogítója.”
Mondá, ’s ment. Az asszony veszteg álla, ’s rengett minden tetemiben, ’s nedves szemeit fuldokolva rejté tenyere közzé. Rövidek az élet’ napjai, homályos a’ jövendő, ’s az elválás azért olly keserű azon lelkeknek, kik szeretve találkozának össze az örök hon’ tövises útjain.
A’ lakosoktól hemzsegő Samariát rettenetes éhség szorongatá, ’s a’ halál ezrenként ölte ki őket mindennap. Királya Ácháb, a’ keményszívű, alig sejté meg, hogy körűle érzik az éhség’ és szomj’ szorongatásit. De hogy paripáji ’s öszvérei, mik százanként állának pompás istálójiban, gyönyörű növésűek, és mind igen híres nemzetségek’ ivadékai, éhen és szomjan vannak jászolaik előtt, azt lebúsúlt elmével nézé, ’s kivitte erdős völgyekbe, hol másszor füleit a’ hegypatakok’ zuhogó omlása gyönyörködteté; maga ő akara nekiek zöldellő mezőket találni. Haszontalan volt igyekezete. Ekkor haraggal kiáltá elő Obadiát, a’ várnagyot. Az szelíd szívet visele keblében, ’s tisztelé Jehovát, híven mindég, ’s szeplőtelen tisztaságban. Midőn Jezabelnek gyilkos kardja halálra küldé az Úr’ papjait, és a’ kik isteni tanításokat hirdetének, ez nagy gonddal rejte el száz ifjat egy éjszaka a’ távoly szirtek’ barlangjai közzé; eggyikébe ötvent, ötvent a’ másikába is, ’s az éjfél’ homálya közt külde nekik ételt és italt, hogy megtartassanak a’ vérengező asszony’ dühe ellen. A’ hűnek Ácháb most e’ szókat mennydörögte:
„Obadia, menj előre Sídon felé tartományim’ éjszaki széleire, ’s tekints meg minden helyeket az erdőkben, ’s a’ tetők’ és völgyek’ vápáji között, ’s a’ mocsárok’ szélein, hogy valahon forrást találhass, és zöld mezőket, szívem’ e’ kedveltjeinek, kiket én inkább szeretek mint lakosimnak útált, gyűlőlt csoportjait. De jaj neked ha gondolatlannak talállak, vagy restnek teljesíteni hagyásomat; mert én később magam is kimégyek utánad erdős tartományimba.”
Az némán hajlott meg előtte szinte a’ föld’ poráig, és sietett a’ helyekre, hova kiküldve volt. Utjában eggy öreget láta közelíteni. Még messzéről úgy tetszék neki, hogy tisztes alakja nem ismeretlen előtte. A’ hevesen sütő nap nem kedveze látásának; ernyőűl fogta tehát szemei elébe karját, megállapodék, ’s meredt tekintéssel nézé a’ közelítőt. ’S íme az vala, a’ ki szemeinek rémlett volt – Illyés, az Úr’ Profetája, kit ismert, kit minden mások felett tisztele. Egymáshoz csapá mellyén karjait, felkölt, és így szóllította meg:
„Nem csalának e meg szemeim? Illyést látom e, az én Uramat? e’ nyomorúságok’ bús évei után látom e eggyszer megint?” – „Én vagyok! „mondá amaz méltósága’ érzetében. „De fordúlj vissza, ’s add tudtára fejdelmednek, hogy Illyést szóllani akar vele. Álmélkodol? ’s már e’ szóra is elfogott e a’ rettegés?”
De Obadia eggy tekintéssel, melly szánakozásért könyörge, ezt mondá neki. „Uram, mit véte teellened a’ te szolgád, hogy őt feláldozzad a’ Király’ haragjának? Úgy áldjon meg Jehova tégedet és engemet, ő kémeket külde ki reád, megesketvén előbb, ’s meghagyván nekik, hozzanak bizonyságot a’ Királyoktól pecsét alatt, hogy tartományaikban téged sohol nem leltenek: ’s én vigyek e hírt neki hogy jelen vagy? Fordúlék vala el tőled, ’s téged azonban vitt volna el valamelly fergeteg, ’s ő hallaná, hogy itt valál, de nem találna; életemmel fizetnék a’ nem való hírért. Uram, én, a’ te szolgád, kicsinységem olta Jehovát félem; tudod mit cselekvém midőn Jezabel elöldösteté a’ Látnokokat; hogy százat rejték el éjszaka a’ távoly szirtek’ üregeibe, eggyikbe ötvent, ötvent a’ másikba is, ’s hogy éjenként hordám nékik ételöket, italokat; ’s te akarhatnád hogy én menjek, hogy én mondjam: „Király, itt Illyés!” – Uram, a’ szó rám halált hozna!”
’S neki Illyés lángoló tekintettel: „Halljad tehát: eskem Jehovára, ki e’ mindent teremtette és fenn tartja, ő reá, kinek én szolgája vagyok; én még ma megjelenek a’ te urad ’s fejdelmed Ácháb előtt. Menj, vidd e’ hírt neki.”
Csüggedező bátorsággal méne immost Obadia bejelenteni a’ mit Illyés akara. De távoly a’ várostól, a’ nagyúton, melly a’ tartományt keresztűl szabdalá, temérdek porfelleget látának kelni ’s felnyúlongani egekig. Mint a’ mindent-összedúló hadakozások’ iszonyatos idejében, most itt, majd amott vet lángokat eggy csendes falucska, mellyet a’ fuvalkodó győztes feláldoza haragjának; de mindenek felett a’ városra szórja kanóczait, ’s az ég’ tágas boltozatját füst feketíti el: úgy kele most hosszúan elnyúlva a’ nagyúton, hosszúan elnyúlva a’ nagy út mellett, a’ legsetétebb porgomolyag, mert Ácháb képzelhetetlen sokaságban jöve elő embereivel, paripájival. Futott feléje a’ nép mindenfelől, ’s epedve kiáltozott segélyért a’ nagy inségben. Ezrenként szaporodának kísérőji szűnet nélkül.
Ezrenként követék a’ rettenetes’ menését. De most eggy álla elébe, eltelve szent eltökéléssel nagy lelkében. ’S midőn a’ nép sikoltozni kezdé: „Illyés jön! a’ Látnok!” – a’ Király megzavarodva akasztá el csoportja’ siető vonúlását, vesztegle, ’s bevárá hogy megérkezzék. Feledé most a’ mivel előbb fenyegetőzött vala. „Ez talán még is tehetne inségünkről, ha esőért könyörgene!” ezt gondolá magában az undok bálványozó. ’S most ígyen szólla hozzá nagy haraggal:
„Hah, te taszítád e’ nyomoruságba Izraelt! De most ugyan ki nem sikamlasz kezeim közzül mint utóbb. Kérj esőt nekünk Jehovádtól, kit szolgálsz. Te ingerléd haragra ellenünk: te engeszteld meg.”
„Nem én ingerlém: te, te ingerléd őtet haragra, ’s atyád, és a’ kik hozzátok tartoznak; ti vonátok Izraelre e’ nyomoruságot, midőn Baalhoz térétek el tőle, az ál Istenhez. Én csak megjövendőlém mi fogna történni, mint Látnokja az Úrnak, hogy benneteket bánkódás szálljon meg, ’s Jehova könyörűljön inségtökben.”
Mint mikor feljajdúl a’ haragos tenger, ’s az iszonyu viharok üvöltve futnak keresztűl a’ rengetegek’ tölgyesein: a’ szerint sikoltozék a’ zajgó nagy sokaság.
„Engesztelj meg bennünket Jehovával, hogy küldjön esőt reánk; mert ő az eggy Isten!” – És amott eggy másik sokaság: „Astartéé a’ dicsőség! áldás és dicséret Baalnak! Illyés, térj miközzénk, ’s nyerd meg nekünk és velünk a’ mi Isteneink’ kegyét!” Így zenge hosszú kinyúltában az út és a’ táj körösded. Sokára csilapodék el a’ siketítő zaj, midőn a’ Király újra meg’ újra parancsolá, hogy csendesedjenek el; hasonló a’ feldúzzadott tengerhez, melly minekutána elnémúlt is a’ vihar, még verdesi martjait, ’s tajtékit a’ magas egekig fecskendi.
Csendes méltóságában állott a’ szent öreg a’ sikoltó sokaság közt; harag és szelíd mosoly változtatva festék arczán egymást; lágy lelke elsimítá az útat a’ közel büntetés előtt, el szívet rázó szánakodása. Fenyegetve emelé fel jobbját, ’s így szólla az elcsendesültekhez:
„Hamar feledéd, o nép, mennyi keggyel vala erántad eleje olta a’ te Jehovád; hamar, hogy atyáiddal mint köte szövetséget, nekik ígérvén örökségűl e’ tartományt; hogy téged Egyptusban azonként vona ki a’ Faraó’ fogságából, mint a’ szerető anya vezeti karjánál fogva elbukott kisdedét. Nem az ő hatalmas karja egyenesíté e ki útadat a’ Sástenger’ vereslő habjain? nem ő temeté e annak habjaiba a’ Faraót minden hadaival? nem ő vezérlett e a’ puszták közt? nem ő táplála e ott csudatételeivel? ’S te elvetemedhetél tőle, az igaztól, az eggytől, ’s bálványokat csinálál magadnak! Durva érzékek’ gyermekei, jertek, lássátok, mit tehet az Úr’ karja. Érzéki jelekben vegyétek azt, és térjetek ismét hozzá, megbánva botlásaitokat. – Király, küldd ki hírészidet, hogy gyűljenek össze a’ Baal’ papjai; négyszáz ötven az ő számok, ’s az Astarte’ papjai azon felül; annyi az ezeké is, kik ligeteikben ocsmányságok által tisztelgetik – oh iszonyú vadúlás! – az Istennét, és a’ kiket Jezabel ön asztaláról táplál. Jaj neked, Király, mert őelőtte ezek kedvesek! Sietve szóllítassd fel őket a’ Kármel’ hegyére, hogy világosodjék ki, Jehova e igaz Isten, vagy Baal, és ez az Astarte.”
Futva menének ki a’ hírészek. A’ számtalan sokaság nyomban követé a’ Királyt és a’ Látnokot, ki legelöl járdalla. A’ sereg lihegve lépdelle az egekig tornyalgó Kármel’ oldalain; de az öreg könnyedén siete fel, mint valamelly erős-inú fiatal. Keblét és ingó tagjait az a’ szent buzgalom erősíté, hogy Jehovának dicsőségét fogja elősegélleni, ’s a’ népet kiszabadítja vétkes vakságából, ’s a’ Jehova’ tiszteletének visszanyerheti. A’ dél’ olvasztó melegében íme már fáradozva hágák meg azon dombok’ eggyikét, mellyek lankásan kelnek a’ hegy’ délnyugoti oldalán. Ott eggy kerekded tér nyúla el, másszor buján borítva be zöld fűvel, ’s mindenfelől sötét czédruserdő*
czedruserdő
zárá körül. Illyés ennek közepében állapodék meg, ’s elnedvesedének szemei, látván az oltár’ romjait, mellyen eggykor Jehovának nyujtatának áldozatok; de a’ mellyet a’ Jezabel’ dühe halomra bontata.
A’ Látnok elsüllyedve álla meg itten. Nyugotnak fordúlva kitekinte a’ czédrusok’ bérczein a’ tenger’ végig-láthatatlan síkjára. De most délnek valának intézve szemei. A’ kékellő Olajfák’ hegyét látá lebegni Jeruzsalem megett, ’s a’ Golgatha’ halmát, és lélekben a’ boldogabb jövendőt, ’s világosságot ottan hol a’ jelenkor’ megtévedt nemzetire csak homályos képek hatottanak. Hangosabban vert szíve keblében, ’s szemei tisztább tüzekben lángoltak, midőn felemelé kezeit, ’s hála’ érzésivel pillanta fel égre. De szelíd pillantása elkeseredés’ bánatjává változott, végig nézvén a’ sokaságon, ’s ennyi ezrek’ szemében elmétlen vakúlást, vétket, és csalódást látván. Haraggal ingatá fejét, ’s így szólla a’ sokasághoz:
„Izrael’ fijai, miért szolgáltok ti, változó elmével, Baalnak most, most ismét Jehovának, azon tilalom’ ellenére, mellyet a’ ti atyáitok’ Vezére kőtáblára vése fel, hogy Jehován kivül idegen Isteneitek ne légyenek? A’ ki nektek Isten, légyen az Baal, legyen az Jehova, szolgáljátok egyedül.”
Mély némúlás szállá meg a’ népet. Szíveiket megilleté a’ beszéd’ lánghatalma. De Ácháb haragtól elveresedett tekintettel álla szorosan a’ Proféta mellett, ’s csak őreá nézének ezrenként, ki uralkodói hatalomban parancsola, ’s Baalnak vala tisztelője. ’S íme jőnek a’ Baal’ papjai, négyszáz ötvenen, ordítva és énekelve, kifelé a’ czédruserdőn; a’ bálvány’ ligetének papjait Jezabel nem engedé összegyűlni, tartván, nehogy Illyés, a’ gyűlőlt, rájok veszélyt vonjon. ’S ajkait ekkor kesernyés mosoly voná félre, sőt ő, a’ külömben szelíd, még fel is kaczaga, ’s ezt mondotta a’ néphez:
„Lássátok, én egyedül állok itt; Baalnak papjai pedig négyszáz ötvenen közelítenek víg éneklések közt; az ámítók és ámítottak! Menjetek, és hozzatok elő két tulkot a’ gulyából melly az erdők között legel; válasszanak azokban eggyet ők, én a’ másikat fogom venni. Darabolják fel annak tetemeit, mint ők szokták áldozatjaikban, ’s tegyék fel máglyájokra; ’s hívják segélyül azt, a’ ki nékik Isten: azt teszem majd én is. De halljátok: ők, és én, a’ tüzet kiki a’ maga Istenétől fogja könyörgeni; ’s a’ ki azt alá küldi a’ maga egéből, a’ ki azt hajdan Ábelnek, nem Kainnak áldozatjára szállította le, az lészen Isten! az ád feleletet a’ kérdőnek.” –
Hangosan kiálta fel a’ nép: „Légyen az szent jel minekünk! bizony, öreg, te jól szóllál; oldja fel az a’ kérdést.” – Ácháb kedvetlenűl inte javalást a’ sokaság’ kiáltására. ’S azok előhajtának két tulkot az erdőkből, erősen tartva szarvaiknál: ’s álttörvén a’ tömött sokaságon, megállának velek a’ szent Proféta mellett. Elkapva fájdalmától hogy a’ Baal’ papjait már oltári öltözeteikben látá állani a’ Király körül, bosszúsan ezt mondá az összegyülekeztekhez:
„Elő, bátran! elő! hallátok mi könnyű lészen itt Baalnak a’ győzödelem. Állítsatok oltárt, ’s az eggyik tulkot daraboljátok fel áldozati szokásotok szerint azon Istennek, kit ti tiszteltek. Légyen tiétek az elsőség, mert ti sokan vagytok. Kiáltsatok hozzá erős hangon, hogy bocsásson tüzet a’ neki nyujtott áldozatra, ’s én esztelen, szolgája Jehovának, megszégyenűlve álljak előttetek.”
Azok megháborodva állottak, ’s rettegve néztek egymásra. Akkoron Asned, az ő Főpapjok, kilépe a’ sorból, ’s erősen csikorgatá fogait. Homlokát összebarázdálá a’ kevély átalkodottság, ’s borzas haját arany szövedék foná keresztűl, beírva érthetetlen jegyekkel. Arany öv*
őv
szorítá ágyékához is a’ sarkig ömledező gyapotruhát. Most felemelé vesszejét, ’s bátor bízakodást hazudva, holott lelkét csüggedelmek fagylalák, megdorgálá intésitől függő társait, ’s ekképen szólla hozzájok:
„Áldozzátok meg e’ tulkot, ’s kiáltsatok fel Baalhoz, az erős Istenhez; hogy az agyafúrt öreg szégyenűljön meg előttetek!”
Így ő. Amaz némán mosolyga magában, ’s leűle a’ Jehovának szentelt oltár’ omladékin; tenyerében nyugtatá állát, ’s nézte, a’ papok mint sietének összehordani a’ köveket, ’s mint iparkodának felállítani az oltárt, négyszögűen alakjára, ’s bőven felhalmozva földdel; ’s a’ bőgő tulkot mint ölék le, ’s feldarabolt tetemeit mint rakák az oltárra, ’s hozzá fogának az áldozathoz.
’S ekkor elkezdé a’ Főpap. Irtózatos vala hallani eggyesűlt ordításaikat. Tombolának és ugrándozának az oltár körül, ’s ezt kiálták: „Baal, hallj meg minket! Bocsáss tüzet alá! Oh, hallgassd meg kiáltásunkat, ’s bocsáss tüzet alá! Oh, hallgasd meg kiáltásunkat, ’s bocsáss tüzet alá!” Így kiáltozának a’ papok szinte délig pihenés nélkül, de nem vala a’ ki kiáltásokat meghallja az egekben; nem volt a’ ki lángban, a’ ki dörgetegekben nekik feleletet adjon. – Akkor az öreg ezt kérdé:
„Miként esik hogy Baal nem hall, nem lát, ’s elnémúla? Mély elmélkedésekbe süllyedt e el? Vagy talán eltávozott honjából? talán elfoglalák dolgai? Kiáltozzatok hozzá, az erőshez! Vagy talán alszik? Oh kiáltsatok Istentekhez, hogy ébredjen fel!”
Így bosszantgatá a’ haragra dühűlt papokat, ’s elsőre hajtott testtel pálczájára támaszkodék, mert azok újra hallaták siketítő ordításaikat. És íme az őrjöngők összemetélék testeiket késekkel és szíjakkal, hogy tetemeikről csorgott a’ vér (1); mert ez vala szokások a’ bálvány’ papjainak a’ tartományban. Már közelíte az óra, mellyben Jehovának tisztelőji, a’ törvény szerint, be szokták vala nyújtani estveli áldozatjaikat a’ templomban (2), ’s Baaltól még nem jöve felelet.
Ekkor felgyúlada az öreg. Ellöké pálczáját, ’s inte a’ népnek, ’s az reszkető várakozásban közelíte felé. Némán, könnyekkel elfutott szemekkel választa ki Jehovának eldöntött oltára’ kövei közzül tizenkettőt, mert annyi nemzetet választa ki Isten is Jákóbnak gyermekei közzül, ’s megraká belőlök az oltárt. Inas-karu férfiakat szóllíta elő; azok megásák az árkot olly szélesen, a’ mennyibe a’ földmíves a’ véka’ eggy negyedét elvetheté. Felrakta hasábjait, a’ tulkot darabokra szabdalta, ’s elterítette az oltáron. ’S mind ezt elvégezvén, parancsoló szózattal mondá a’ népnek:
„Hozzatok eggy köböl vizet, és még eggyszer annyit, ’s öntsétek meg vele az oltárt, a’ hasábokat, ’s a’ Jehovának rendelt áldozatot.”
’S íme az áldozatról és a’ fahasábokról és az oltárról özönhen csorgott a’ víz, ’s eltölté az árkot széléiglen. A’ tolongó sokaságot ámúlás ragadta meg. ’S a’ mint az estveli könyörgés’ ideje békövetkezék, Illyés előlépe tisztelést parancsoló ábrázattal, megálla az oltár előtt, magasan nyujtá fel az égre kezeit, ’s így könyörge:
„Nyilatkoztassd ki magadat, Jehova, Abrahám, Izsák’, Jákób’ eggy Istene, és a’ mind azoké, kik tégedet híven keresnek, megismernek, szeretnek. Nyilatkoztassd ki magadat, Mindenható, ma e’ nép előtt, a’ te egeid’ tüze által, hogy ez lángolva a’ szeretet’ lángjában, ezután tenéked szolgáljon, és higyje, hogy a’ mit itten én teszek, az a’ te szent munkád. Hallj meg engemet, Jehova! halld meg az én kiáltásomat! hogy e’ nép térjen visszá szolgálatodba, és tőled soha többé el ne tántorodjék!”
Alig mondá ki az utolsó szót, ’s íme eggy villámsúgár, végetlen és irtózatos, csattanva ömlött alá, hosszúan kísérve az ég’ durranásától. Kármelnek csúcsai megrendűltenek; fercsegve hánykódék a’ tenger; a’ recsegő erdőt üvöltve röpkedé végig a’ fergeteg’ szele; és – oh csuda! – az áldozat meg vala emésztve a’ hömbergő tűztől, meg vala a’ fa is, ’s a föld és a’ kő. A’ láng’ fuvalma felnyalá a’ vizet az árok’ széles teknőjéből.
Halványan álla sokáig a’ nép, és még rengve ijedtében, ’s nem foghatá meg a’ mit itten történni látott. Acháb meghajtotta térdeit; a’ Baal’ papjai visszavonúltak. Sírás, zokogás hallatszék végig az egész sokaságon, ’s Izrael vallást tőn: „Úr Jehova, te vagy egyedül Isten! te vagy az egyedül, oh irgalmazó!”
Így engesztelé meg Illyés a’ népet és a’ tartományt Istennel. A’ Baal’ papjai megfutamodának szemei elől. De a’ Látnok felemelé kezét, és e’ mindent-összetördelő szókat mondotta:
„Ragadjátok meg őket, a’ gonoszokat! Itten állok, ’s Jehovának nevében mondom ki rájok az ítéletet, ki életnek és halálnak ura. Te, Izrael, Isten’ népe vagy: Ácháb neki csak kenetje. Mint merészlének ők felkelni az Úr’ törvényei ellen? miért csábítanak benneteket öldöklésekre ’s Baalnak szolgálatjára? De ők, a’ bálványozók, nem fogják tovább csöpögtetni szíveitekbe az esztelenség’ tanításait. Ragadjátok meg őket, vigyétek le a’ Kísonhoz, ’s öljétek meg, hogy vérök folyjon el eggyütt a’ patak’ habjaival.”
Ácháb javalást inte a’ Proféta’ szavaira, ’s a’ nép hirtelenséggel rohana a’ papoknak, ’s meglőn a’ mit Illyés hagyott. Ez pedig a’ Királyhoz fordúla, ’s így kezdé vigasztaló beszédét:
„Örvendj szerencsédnek, ha megbántad vétkedet! mostan pedig siess az erdők’ árnyékába, ’s ebédedet tartsad ott. Légy gondok nélkül, úgy tetszik, közelítő zápor’ zajgását hallják füleim, ’s a’ nyomorgató átok el lesz fordítva országodtól.”
A’ mint a’ Király eltávozék, Illyés felméne a’ Kármel’ bérczeire. Leűle a’ mohos köveken, térdére hajtá fejét, ’s így szólla az ő szolgájának, Hakimának:
„Nézz ki a’ szikla’ párkányáról a’ tenger’ síkja felé, míglen én imádkozom, én szolgám, ’s add tudtomra mit látasz.” – Immár hatszor küldé vala ki azt, végig tekinteni a’ tenger’ síkján, ’s az mindég jöve, ’s így szóllott: „Semmit nem láttam, Uram!” – De hetedikszer hallván ura’ kiáltását, futa, ’s ezt mondotta neki: „Eggy kisded foltot látok kelni a’ tenger’ síkjából, kisdedet, mint az ember’ ökle.”
„Menj le tehát Áchábhoz’” mondá a’ Proféta, „’s vidd izenetemet hozzá. „hámoltassa fel lovait, és siessen lakja felé; mert ha késend, irtózatos zápor fogja verni útjában.”
Hakima alig ére le a’ Királyhoz, ’s az eget fekete ború fedé el. Sipítva jöve az éjszaki szelek’ fuvatagja, ’s nem sokára az után pattogó szemekben hullának az ég’ csöppjei, ’s megitaták a’ szomjú mezőket. Ácháb felhámoltatá paripájit, ’s nyargalva hajtata Jezreelbe (3). Illyés pedig felövedzé köntösét, ’s buzdítá a’ népet hogy a’ Királyt tartsa tiszteletben, mert az elfordítá szívét Baaltól, az ál Istentől. Derűlt szemekkel néze ő már előbb, örvendve látván hogy a’ zápor csörögve szakadt, által Bethlehemnek halmaira, ’s ígyen kiálta fel:
„Nagyok a’ te irgalmaid, Isten Jehova, mi szabadítónk! nagyok a’ te irgalmaid erántunk! Ismét megitatád kiaszott mezeinket, hogy teremjenek fűvet és gabonát ember’ és barom’ táplalatára; hogy a’ kertek virágozzanak, ’s hozzanak gyümölcsöt bővségben. Te a’ bünösökről is kegyelmesen gondoskodol. Ottan látom Bethlehemnek halmait, ’s szívem így óhajt felkiáltani örvendésiben:
„Egek, harmatozzatok szelíden, és ti felhők, ömöljetek alá az igazon (4)! Nyílj meg, föld, és teremd elő a’ szabadítót! Izrael’ nemzetségei, terjesszétek ágaitokat, ’s teremjetek drága gyümölcsöt, mert az Úr’ napja közel van. Így fog majd hangosan kiáltani Izraelben eggy Látnok: „Vágyva vágyok látni az ő napjait; látni az ő dicsőségét a’ Tábor’ bérczein. De még derengve szállanak el a’ századok, minekelőtte a’ vétek’ és halál’ országát eltörlendi, ’s annak helyébe felállítja az életét és világosságét, a’ bálványok’ tiszteletét pedig egészen eltörli. Oh, mint csendesíti el az ő ígérete’ bételésének éhét és szomját! ő, a’ nyomorgásokba süllyedezett emberi nem’ szelíd enyhítője; ő, az egekből alá szállott vígasztaló, a’ REMÉNY!”

HARMADIK ÉNEK
SZERETET
Tépdelt fellegek közzül néze alá a’ búcsúzó nap a’ nyugot’ bíborszínű kapujában, ’s eltölté fényével Jezreelnek fokait, midőn a’ Király’ szekere kevély oszlopokkal békörített udvarain sietéssel vágtata bé, ’s életet hoza visszá az elcsendesűlt várba. De a’ Király zavart ábrázattal lépett Jezabelnek elébe; ez uralkodék azon, a’ ki a’ népen uralkodék; a’ gyáva férj mindég kész vala vérengező nője’ szeszeit teljesíteni, ’s elkövetni a’ gonoszt. Jehovának mennydörgések közt ma hallatszott szavai megrázák ugyan szívét, ’s a’ kegyes Proféta szebb napokat vár vala Izraelre: de a’ föld’ fija’ elméjét csak földi gondok foglalák el, ’s a’ hogyan a’ világ’ tengelye körül leghevesbben sütő nap is fel nem olvaszthatja a’ jégkérget, úgy az ő keblét nem melegítheté fel a’ mennyei igazság’ szent világa, míg arra, a’ mi örökké tart, egészen elkeményedék és elholt. Jezabel dúlongott haragjában, hallván hogy Illyés a’ Baal’ papjait elöldösteté a’ Kíson’ szirtes szélein. „Hah, büntessenek meg engem a’ nagy Istenek,” így kiálta kisérőji előtt, ha érettek bosszút nem állok, és már holnap, ’s azon órában, melly veszni látá kedveltimet!”
Ijedelem fogá el Illyést. Felszedé magát, ’s bujdokolva futott Berzseba (1) felé, hol hű Hakimáját hagyta vala, ’s onnan vissza a’ pusztáknak, hol az Arábia’ lakosa szabadnak érzi magát homoktengerén, ’s kaczagja a’ városok lakójit. Elsorvasztva nagy korától és a’ nap’ égető melegében, ’s éhséget szenvedve, a’ genesztye’ (2) árnyékában űle ott, halálát óhajtotta, tördelte kezeit, ’s így kiálta az Úr’ egei felé:
„Végy magadhoz engem, Jehova! eleget tűrtem a’ gonoszt, eleget éltem már. Megértem atyáim’ éveiket, ’s én jobb vagyok e náloknál? Oh hagyj itt meghalnom, Jehova! hagyj áltszunnyadnom a’ jobb életre, hol ki menekedve a’ vérengzők’ kezeiből, megnyughassak Ábrahámnak kebelében, az örök béke közt!”
Mondá, ’s lenyugvék a’ genesztye’ sötét árnyékában, ’s szelíden elszunnyadott. Mennyei lágy leblek hozának neki enyhűlést, ’s eggy fenntebb fény orczájira lövellé súgárát; mert íme az Angyal, ki őt a’ Karith patakja’ erdős barlangjában Sídon felé küldötte ki Benajának özvegyéhez, rózsáló reggel’ szárnyain közelíte felé. Lágyan érinté meg az öreg’ fejét, ’s e’ szókat suhogá neki: „Illyés, kelj fel, és egyél.” – Illyés felkele, álmélkodva tekinte széllyel, ’s meglátá a’ pogácsát, melly e’ föld’ lakójinak szokásaként, parázs hamuban sűl (3); meglátá feje mellett a’ vizes korsót; ’s evék és ivék, ’s lehajlott hogy elszunnyadjon. De az Angyal lágyan érinté meg újra fejét, és ezt mondá neki: „Kelj fel ismét, Illyés, és végy több ételt és italt, mert útad a’ pusztában negyven nap és negyven éjjel fog tartani, hogy meglássd a’ helyeket, hol Izrael’ népét az Úr csodák által tette naggyá. Így Jezabelnek gyilkos vasa sohol nem lesz ártalmodra.”
Amaz engede a’ szónak; evett és ivott, ’s szíve kedvvel, tagjai erővel eltöltenek, hogy tűrhessék a’ bujdosás’ sullyait. Erre hirtelen felkele, indúlt, ’s nyugtalanúl folytatá útját, míg elére a’ Hórebhez (4), melly Isten’ hegyének neveztetett, mivel itt nyilatkoztatta ki magát, és olly sok ízben.
A’ hegy’ lábainál, hol vakmerően költ szirtfal húzódék el az ösvény felett, Illyés megpillantá a’ barlangot, mellyben az Úr Mózeshez leszállott vala. Az estvelgő ég’ tájain ferdén lebegő nap’ arany tüze már keresztül csillagott a’ bokrokon, ’s borzongatva vonódék a’ puszták közzül a’ szél. A’ barlang nyájasan látszott neki szállást ajánlani. Puszta volt körűle a’ világ. Szent tisztelettel lépe nyilásába, ’s lebocsátkozék a’ kőrepedékre, hogy itt megnyúgodjon. ’S a’ mint szemei az alkony’ világában kimeredezének, ’s körülrepkedék a’ már elmúlt idők képei, íme eggy szózat illeté meg füleit, kedves ugyan, de mélyen megrázó eggyszersmind:
„Hogyan, Illyés, te, az Úr’ követje, elhagyhatád Izrael’ tartományait, hol rád olly sok nagy tettek vártanak, hogy elheverd idődet a’ pusztában, kifáradva tovább harczolni Jehováért?” – Illyés erre: „Én a’ nagy Jehováért kiharczolám harczaimat, ’s látván hogy szögve vagyon szövetsége, hogy oltárai feldúlattak, Látnokjai meg öldöstettek, bálványaikat összetaposám. Ezekben egyedül én maradtam meg, szerencsésen kikerűlvén a’ rám fenett vasakat. Tovább gátlanom a’ veszélyt, arra, én kifáradt öreg, erőt magamban nem érzek.”
Mennyei barátja láttatlan lebegé körül fejét, ’s ezt felelé neki: „Illyés, kelj ki barlangodból, mert urad Jehova neked künn a’ hegyen jelenend meg, a’ hogyan eggykoron a’ maga népe’ vezérének mutatá meg magát.” – Mondá, de amaz vesztegle, ’s renge minden tetemiben; – hogyan láthatná meg ő Jehovát?
’S melly riadozás ez eggyszerre a’ földön? Visongva jön eggy fergeteg – segélj, nagy Isten! – összedönti a’ hegyeket, ’s a’ legrettentőbb sziklákat eggyre repeszti. Úgy vagyon; a’fergeteg hatalommal jőve az Úr előtt; de az Úr nem vala a’ visongó fergetegben. Most ingadoztanak a’ hegyek, a’ szikla recsegett; összetöredezének az erdők’ fáji; por kele fel, ’s a’ megnyillott halmok beomlottak. Úgy vagyon; a’ nagy Érkező’ jelenléte megrázá a’ föld’ gomolyát; de a’ kéngőzű porban, de a’ föld’ ingásában nem vala Jehova. Vastag felhő fogá körül a’világot; szárnyallva közelítenek a’ hömbergő dörgetegek; eggy villám, és mingyárt utána ezer más, összeggyesűlve csapnak alá, ’s azt nyomban csattogva, ropogva, dúlva, tördelve követék a’ dörűk’ ezredei, mintha el volt volna végezve, hogy a’ világok’ mindenike elenyésszen. Úgy vagyon; villámok és dörgetegek szárnyallgának Jehova előtt; de Jehova még nem vala a’ fergetegben; még nem vala a’ villámok’ és dörűk’ ezredei közt. Csend követé azt mindenfelé; ’s most eggy szelíd lebel lenge körűle; lágy, mint a’ melly a’ ligetet az első mennyzengés után járja végig. Illyés hallá a’ lebel’ kedves lengését, ’s arczát béfedé pallástjával, ’s dobogó mellyel lépe a’ barlang’ elébe, megállott nyílása előtt, ’s várakozék. ’S íme másad ízben is szólla neki a’ szózat: „Illyés, mit múlatsz te magányodban?”
Ez pedig felele: „Uram Jehova, én teérted kivívám harczaimat; erőm immár kifárada elakasztani özönében a’ vétkeket.” – ’S ismét zenge a’ szózat: „Mostan térj vissza Damaskusnak pusztájin, ’s öntsd ki a’ felkelés’ olaját a’ Hazael’ és Jehu’ fejeikre, ’s ígérd amannak a’ Syria’ királyi-székét, ’s az Izraelét ennek. Kend fel Elizeust is, a’ Saphát’ fiját, Ábel-Meholában (5), az én Profetámmá magad helyébe; ők kipusztítják a’ bűnösöket. Izraelben engem még ezeren tisztelnek; még ezeren vannak, kik térdeiket meg nem görbíték Baal előtt, ’s undok csókjaikat nem nyomogatják ajkára (6); az ő ura jehova még mindég védem a’ népet; az ő ura Jehova még mindég irgalmazó, még mindég kegyes és hív ő hozzá.
Mélyen leborúlva a’ föld’ poráig imádá most őtet Illyés; felkölt, megfordúla, fogta pálczáját, ’s ment a’ pusztákon, míg Ábel-Mehola körül felvídúlt szemei kies virányokat látának. Ott az ősznek-hanyatlott szántóföldeken méne a’ holdmíves, elhinteni magvait a’ mindenttápláló föld’ méhébe, ’s hangosan serkengeté barázdákat-hasító marhájit. A’ rég olta egyedül lakott öreg’ szívében örömet támasztott a’ munkás élet’ látása. – De melly tehetős gazda imez itt, kinek tizeneggy ekéji szeldelnek barázdákat, ’s maga a’ tizenkettedikkel ballag utánok? Ura e a’ tizeneggynek is? – Az; Elizeus.
Szótlan pillanta Elizeus Illyésre, szótlan Illyés Elizeusra. De a’ Látnok hirtelen megfordúlt, vállaira veté pallástját, ’s ment. Elizeus rá ismere profétai méltóságára, meghagyá szántójinak hogy munkájokat hagynák félbe, ’s térjenek vissza házához, és sietett a’ Látnok után. „Csak azt engedd, Uram,” mondá neki, hogy búcsút vehessek atyámtól és anyámtól, ’s örömmel fogom követni lépésidet, és örökre.” – „Légyen a’ mint kívánod”, felele amaz; „de vigyázz, hogy házi gondjaid a’ nagy tárgytól soha el ne fordíthassanak. Emlékezzél hogy általam profétai méltóságra avattatál.”
Mondá, ’s ment. Elizeus siető léptekkel tére atyja’ lakához, előhívá rokonit, hogy vágnák le azon ökrök’ eggyikét, mellyekkel holdját szántotta, ’s megsüté ekéje’ fájánál, mellyel barázdájit hasogatta. Összetöré az ekét, ’s tüzet raka belőle udvarában, jelűl, hogy ekéjéről ’s minden házi gondjairól lemondott. Arra megevé vacsoráját az övéivel*
öveivel
, megszorítá mindenikének jobbját, ’s Illyés után erede, kinek magát hív tanítványáúl ajánlotta vala fel.
Bánat borítá el a’ népet, mert az országban magát iszonyu történet adta elő, Jezabel által, de a’ Király’ vétkével. A’ Jezreeli nyári-palota’ hű lakosának, szőlőkertje. A’ Király azért neki gazdag fizetést vagy igen kedvező cserét ajánla; de az Izraelíta iszonyodik atyájinak szent örökét pénzért vagy más vagyonért elidegeníteni (7). Ácháb ezen elbúsúlt; de Jezabel törvénybe idézteté, mintha káromlotta volna Istent és a’ Királyt’, ’s bérbe fogadott tanúkkal bizonyítá be vétkét, ’s kiküldé a’ Király levelét és pecsétjét (8) az ártatlanra, ’s megkövezteté a’ nagyútnál, a’ szőlő’ kerítése előtt, mellyet az megtagadott vala tőle. „Örvendj,” – monda a’ Királynak, – „a’ szőlő tiéd, ’s Nábóth nem él!” Az fogatta lovait, kiment, ’s legelteté szemeit az istentelenűl szerzett birtokon. De már jöve Illyés, az Úr’ követje, megbosszulni a’ gonoszságot, megálla a’ szőlőnél előtte, ’s e’ rettentő szókkal támadá meg:
„Kezeid vérrel vagynak bemocskolva; megölted az eggy igazat a’ népben, ’s orgyilkosan tevéd magadévá a’ más birtokát. Halljad mit mond néked általam Jehova: Itt, e’ szőlő’ gátoránál, hol a’ nép’ legigazabbját megölted, felnyalják véredet az ebek; feleségedet pedig, a’ vérszopót, meg is eszik a’ város’ kapujiban. Ki fogják őt vetni az ablakból; vére béfecskendi a’ falakat, ’s tetemeit lovak tapossák el.”
Ácháb reszkete és monda: „’S én öltem e meg Jezreelnek polgárát? én öntöttem e ki annak vérét? Bár ellenségem vagy, vádolj ezzel, ha mersz!” – „Igen is, bálványozó; vádollak azzal;” – felele Illyés haragra gyuladván; – „te gyalázatos rabszolgája e’ vadtüzű asszonynak, gyilkosságot követél el az Úr előtt. Reszkess haragjától; az téged, és minden tieidet, el fog emészteni.”
Hallván e’ szókat a’ Király, lebukott a’ földre, porban hajtá meg homlokát, ’s zokogva sirt Illyés előtt. ’S ez most újra szóllott: „Látom Áchábnak könnyeit; látom mint fog zsákba öltözni, mint tépi meg testén ruháját (9), mint sóhajtozgat, ’s mint tartand bőjtöt. Azért, ugymond Jehova, neki még ma megkegyelmezek, ’s fenn tartom házát, míg ő él; de az vesszen ki gyermekeiben. Így légyen, és így lesz!” –
És miként teljesedék be az Úr’ szava, mellyet Achábnak Illyés által jelente ki? – Ácháb háborúba méne, eggyütt Júdának Jozsafát Királyával, hogy Syriának Benhadád Királyától Gileádnak Ramóth városát erővel elragadja (10). Júdának Királya hív lélekkel szolgálta az ő Istenét, ’s elgondolván melly kétes a’ harczok’ szerencséje, így szóllott: „Ácháb, vizsgáljuk meg, velünk e Jehovának karja?” A’ bálványzó ál Istenek’ papjaihoz folyamodék, ’s azok neki diadalt ígérének; de Jozsafát a’ Jehováéitól akará hallani, ha az Úr harczot parancsol e vagy békét. Ácháb tehát, nehéz kedvvel meghagyá, hogy a’ mennyei –Látnok Micha (11) jelenjen meg előtte és Jozsafát előtt. – „Mondj bíztató szót nekünk!” így szólla Michához a’ Király a’ Király; „már négyszáz Proféta jövendőle diadalt nekünk Királyoknak.” Micha felele: „A’ hogyan az Úr fog szóllani, úgy fedem fel a’ jövendőt!” ’s mosolygó arcczal lépe a’ két nép’ hatalmas fejdelme elébe.
„Ácháb kezdé: Megküzdjek e Ramóthért, Gileádban?” – Micha mondá: „Neked a’ te Bölcseid diadalt ígérének: de Jehova ezt mondja: Az egész Izrael mint a’ juhok elszórva a’ hegyeken, mellyeknek nincsen pásztorok. Uratlan menjenek haza, ’s lássanak lenyugvásokhoz.” – Ácháb haragban mondá Jozsafátnak: „A’ mint mondám, az ő ajkai nekem mindég rosszat jósolnak; érje veszély érette!” – ’S a’ Proféta most: „Halljad tehát az Úr’ ítéletét; azt nekem álom jelenté ki ez éjjel. Felragadtatván a’ magas egekbe, ragyogó székén látám űlni Jehovát, az Urat, ’s jobbja és balja mellett a’ mennyei lelkeknek összegyűlt minden seregeiket. A’ séllye’ lépcsőjiről úntalan jövének a’ villámzások és mennydörgések; felette csillogó mennyezet boltozódék össze, hasonló a’ hétszínű szivárványhoz, előtte pedig végig nem látható távolyságiglan terjede el a’ sík, mintha kék tenger’ habjain nyúgodna. De a’ séllyéről a’ szerint hangzék e’ szózat, mint az omló vizek’ zuhanása, mint harsány trombiták, és mint a’ dörűk’ hosszas ropogásai: „Ki viszi rá Áchábot, hogy esztelenűl Gileád ellen vezérelje sergeit; fegyverrel nyerni el Ramóthot, ’s ellenjeinek esni kezekbe?” – Jobb és bal felé tépdelt zajgás támada, a’ hogyan a’ viharingatta ligetek zörgenek és suhognak, ’s most eggy lélek lépe fel a’ séllye’ kristály-mezejére. Valamint a’ ködbe-zárúlt csillag csak búsan tekintget elő, úgy halaványúla el ennek fénye. Lesüllyesztve vala szemeit, ’s így szólla: „Én vivém arra Achábot, mert hamisan jövendőlének Profetáji, az általam megcsábítottak; harczolni fog, és elhull.”
Ácháb renge dühében, ’s kiálta: „Ragadjátok meg, ’s vessétek kemény fogságba, ’s terheljétek le nehéz vasakkal.” Azok vivék a’ mosolygót. Tisztának érezvén elméjét, ámbár lábszárait béklyók szoríták, szabad vala, ’s őtet sem a’ tyrann erőszak, sem a’ földi élet’ szerelme meg nem tántoríthatá, mert arra méltóztatva az Úrtól, hogy a’ titkokba borult jövendő’ távoly mezeire beláthasson, mennyei lelke örömmel röppene ki a’ föld’ éjeiből, ’s tisztább légű tartományokban dőzsölgött.
Áchábnak kiáltása felzajdítá a’ tusát. Gyalázatos hittörése – csak kevéssel előbb esküvék vala örök békét Benhadádnak, ki, méltó bosszúra ingerelve, most legvitézebb harczolójival egyenesen személye’ elfogásán törekedék – leverte kedvét; fegyvert cseréle serge’ legutolsó katonájával a’ királyi sisak és pánczél helyett, ’s úgy hitte, így kikerűlendi a’ veszélyt. De íme távolyról eggy nyíl repűl, ’s keresztül veri ágyékát. „Vigyetek haza a’ csatából,” kiáltá, ’s arczára borulva dőlt el szekerén, ’s csorgott vére; sergei elszórva futamlának meg, ’s a’ hogyan a’ félénk juhok őgyelegnek a’ hegyekben, elvesztvén pásztorokat, úgy szaladának itt a’ megréműlt harczolók. Áchábnak szekere a’ Náboth’ szőleje mellett álla meg, bémocskolva vérével, mert ő kilihegte életét, ’s vérét ebek nyalogaták fel, a’ hogyan azt a’ Látnok megjövendőlte vala.
Az öreg most, kísérve Elizeustól, elhagyá Gilgált (12), ’s a’ Gázi tetőkre méne fel, Saronénak kies tájain. A’ mint felérének a’ hegyre, ’s megpihenének ott, Illyés álmélkodva pillanta fel, mert meglátá, és egyedül ő, a’ halhatatlan barátot, ki Jehovától küldeték, és neki ezt mondotta: „Eljöve a’ nap, mellyen tégedet az Úr fergetegek’ tüzében emel ki a’ földről, ’s felviszen a’ boldog lelkek’ lakozásaikba, kik, bevégezvén futásokat, örök áldások’ koronájával közelítenek feléd. Majd mehallod a’ hívást. De íme jőnek a’ Király’ követei, Ahasjás, ki, mint nemzője Ácháb, bálványokat tisztel. Az elesett, ’s ágyban fekszik sebei miatt. Akasszad el futásokat, ’s add tudtokra a’ mit neked Jehova sugallani fog.”
Mondá, és szét foszlott. Illyés elébe méne a’ Követeknek; harag szikrázék szemeiből, midőn nekik e’ dorgáló szókat mondotta: „’S Jehova nem Isten e a’ Királynak? Kérdjétek Baal-Sebubtól, az Eskron’ (13) Istenétől, Sephelának völgyében; meg fog e, nem e, gyógyúlni? De Jehova általam ezt izeni: „Ki fogja lehelleni életét, mert gonoszt tőn.” – ’S a’ mint ezt mondotta, a’ vídám kék egen fekete vihar’ borúlatja kele, ’s setét éjbe rejté a’ földet. Vereslő villámok szikrázának össze vissza a’ menny’ boltozatján, ’s a’ hömbergő dörgeteg tompán mormogá végig az elnémúlt völgyeket.
Azok szaladának urokhoz. A’ Király kiküldé katonájit eggy Ezredessel, hogy neki Illyést fognák meg. De ezek szemébe nem merének tekinteni a’ kegyekkel gazdagon megáldott Profetának, ’s a’ mélységekből kiáltottak fel hozzá: „Isten’ Profetája, szállj alá az hegyről; úgy akarja a’ Király.” – „Ha Isten’ Profetája vagyok, szálljon alá tűz a’ felhőkből, ’s öljön meg benneteket, gyalázatos szolgáji a’ vérengzőnek!” felele nekik Illyés. ’S eggyszerre megszakada a’ felhő, ’s a’ sebes lángsúgár csattanva szálla le; nem követé azt semmi dörgeteg; ’s a’ kiküldött katonák lélektelenűl fekvének porban. Így ingerlé a’ Látnokot még eggy újabb csapat, ’s a’ büntető láng azokat is elölte. De a’ harmadik csapat’ Ezredese jött, leborúla Illyés előtt, ’s ázott szemekkel ezt mondá: „Isten’ Profetája, könyörülj csapatom’ életén és az enyémen, ’s jer velünk!” – „Menj velek!” ezt sugá neki láttatlanúl mennyei barátja. ’S ő méne a’ Király’ hadaival, ’s feddő tekintettel megálla a’ Király’ ágya mellett, ’s így szólla: „Ezt mondja néked az Úr: Te nem őhozzá térél meg tiszteletben, hanem az Eskron’ mezejében kérél segélyt Baal-Sebubtól, a’ Szunyogistentől; ágyadból tehát ki nem kelsz; vár a’ halál, hogy a’ bálványzók tanúljanak esteden.” – ’S Ahasja megholt, a’ mint azt neki Illyés büntetésként mejövendőlte vala.
De nyugotban mind inkább hanyatlék a’ nap, környülölelve felhőjitől; csak ollykor pisloga még rézverességű arcczal, keresztűl a’ tömlöngő gőzön, melly, dörgetegeket hordva keblében, az ég’ boltjának emelkedék. Illyés némán méne, kísérve Elizeustól, a’ Jordán’ csillámlásaihoz. Már közelíte az óra, melly őt, kikapva a’ földről, villámok, csattogások és dörgetegek közt, kedvenczétől elválassza. A’ lágylelkü öreg azt meg akará menteni az elmaradás’ gyötrelmeitől, megálla elkomolyodva eggy ideig, de most eggyszerre megszóllamlott: „Térj vissza Béthelbe, ’s tekintsd meg az ifjúság’ iskoláját, mellyet értelmes férfiak nevelnek a’ nép’ később oktatójivá: én Jerichóra fordúlok; úgy akarja az Úr.” – Amaz felele: „Oh, a’ hogy Jehova az eggy Isten, úgy én tetőled, szent öreg, el nem maradok!” – Béthelnek ifjai utánok futának, ’s félre vonván Elizéust, ezt mondották neki: „Tudod e hogy Jehova a’ te uradat és mesteredet, Illyést, a’ földről és miközzűlünk még ma elviszi?” – „Tudom”, „de hallgassatok!” felele nekik; – ’s utána siete Illyésnek. – Jerichónál ismét megszóllította: „Maradj el itt tőlem; engem az Úr’ akaratja a’ Jordán mellé szóllít.” De amaz legottan felele: „Az élő Istenre, Uram, én tőled el nem maradok.” – Az út körül ifjak állának, ’s azt kérdék, azt vevék feleletűl Elizeustól, a’ mit a’ Bétheliek. De mintegy ötven követé a’ két idegent, ’s el nem marada tőle szinte a’ Jordánig, ’s ottan megmászák azon halmok’ eggyikét, mellyek zöldellő fejeiket magasra emelik a’ víz’ habjai felett, hogy tanúji lehessenek, mint veszi fel Isten magához a’ szent öreget.
’S az öreg immost a’ messzére-elzajgó folyam’ szélén álla tanítványával, ’s könyörgő szemeket emele égre. Most összehajtá pallástját, letette azt, meg csapá a’ vizet, ’s o csuda! a’ habok, jobbra és balra, ketté válának; a’ folyam’ zöld vizei úgy állának ingatlanúl mint két erős-alkotású falak; ’s száraz lábbal jöttek ki belőle a’ másikon. ’S a’ két vándor’ megett eggyszerre összecsapódtanak a’ habok; mint mikor a’ reggel’ evező köde, mellyet a’ szelek’ fuvalmai két felé szakasztottanak, sötétebb kékben mutatja a’ menny’ mélységét, de most eggyesítve a’ vadan-vonúló vihartól, ismét eggyütt repűli körül a’ szüntelen forgó földgomolyt: úgy omlának itt eggyüvé a’ külön választott habok, ’s sietve folytaták útjokat az örök tenger’ nyeldeső mélységei felé.
A’ hanyatló nap kohtüzében lövellé keresztűl súgárait a’ felleg’ borúján. Tompa vihar dúlongott a’ tájon, ’s verdesé a’ vizeket, mellyek kerengve toldosák vérszínű habjaikat eggyik partjoktól a’ másikig. Szikrázva szállongának fel és alá a’ villámok, ’s a’ siketítő dörgeteg hosszúan követé a’ lobbanást; fel vala lázadva az egész teremtés, ’s a’ tisztes öreg megálla a’ Jordán’ keleti szélén és imádkozék. De most magasan feje felett ezüst színben fejérlett a’ kevéssel előbb még egészen sötét felhő; a’ mormogó dörgeteg úgy hallatá ércz hangzatában magát, a’ hogyan a’ vén erdők recsedeznek az éjfél’ órájában, midőn őket a’ versenygő szelek egymásra döntögetik a’ rengetegek’ völgyeiben. Most megfogá a’ kedves tanítvány’ jobbját, és sebesebben lélegzve a’ sietés és szíve’ rázkódásai miatt, így szólla búcsúzva hozzá: „Áldás hozzád, Elizeus, kedves fiam énnekem! Te híven járál Jehovának szemei előtt. Ne fáradj meg tüzesen csatázni az ő dicsőségéért, ’s terjesszed el mindenfelé az eggy Isten’ tiszteletét. Ha él szívedben valamelly kívánság, nyilatkoztassd ki nekem tartalék nélkül és hamar; int az Úr, meglátjuk egymást.”
’S amaz felele: „Benned, szent férfi, Jehovának hatalmas lelke lakozott. Oh ha azt én, az elmaradott, kétszeres mértékben vehetném, hogy a’ szerint harczolhassak az Úrért mint te!” – ’S Illyés mostan: „Sok a’ mit kívánsz; de halljad. Ha látandasz mikor elemeltetem, teljesedve lesz óhajtásod.”
’S most megzúdúlának a’ szelek, ’s magasan kapák fel a’ felhőkig a’ föld’ porát. Az éjszakák’ sötétébe borult ég’ kapuja megnyillott, ’s eggy villám, ’s ezer mennykövek’ durrogása, szikrázva, csattogva repdestenek, megkapák és felemelék a’ Profetát, mint valamelly tüzes szekér’ lángokat-lihegő lovai. Elizeus látá emelkedni, ’s örvendezve sikoltozék utána: „Illyés, én atyám! Izraelnek szekerei – villámok és dörgetegek – ’s a’ szekér’ igazgatója, Jehova! Magasztald őtet, én lelkem, mindenha!”
Mondá, ’s sietve tért visszá. ’S íme Illyésnek pallástját meglátá a’ víz’ szélén. Felvevé azt, ’s mély tisztelet’ érzelmeiben megcsókolta. Megcsapá vele a’ hullámzó*
hullánzó
folyamot, és íme az tisztelettel engede a’ választott Profetának, hogy száraz lábakkal mehete keresztül a’ vizen. Ott körülfogák az ifjabb tanítványok, zokogva, sírva, örömökben és bánatjokban, mivel Jehova a’ kegyest megdicsöítve vivé az örök lakozásba.
’S Elizeus immostan így szólla: „Dicsérjétek Jehovát az Urat, örvendező énekekben! dicsérjétek a’ szózat’ szárnyalló hangzatiban, ’s a’ dobogó szív’ meleg hálája közt, mert könyörűlő, kegyelmes, és irgalmas az Úr’; jobbja felemeli az erőtleneket, ’s a’ kevélyeket porba dönti. Mint a’ szerető anya dajkálja a’ maga kisdedeit, ’s gondját viseli szeretettel: úgy könyörűle ő a’ maga népén, ’s megbocsátá neki vakságát és a’ hálátlanságot. Látátok e melly jó, melly felséges, melly nagyerejü az Úr? Parancsola villámjainak ’s a’ mindent-összezúzó fergetegeknek, ’s azok megfogadák parancsát, ’s az ő szent Profetáját kiemelék a’ földről. E’ lángok, mellyeket itten láttatok, emlékeztessenek kegyeire. A’ világ’ szeretete keblünkben emésztő és pusztító tűzzé válik; hasonló az a’ Samum’ (14) égető lehelletéhez: de a’ mennyei szeretet’ szelíden-hevítő tüze megtisztítja a’ szívet salakjaitól; elűzi belőle a’ sötét árnyékokat, ’s eltölti soha el nem fogyható tisztasággal. Eggykor – o boldog nap! – Isten leküldi egeiből a’ Szeretet’ lángját; tüzes nyelvek’ alakjaiban küldi le azt, a’ maga új nemzetségére, mellyet örök idők előtt választott. A’ mi ó vala, elmúlik, és minden megújúl a’ te országodban, mindent eggyé ölelő szent SZERETET!

ELIZEUS
KÉT ÉNEKBEN

ELSŐ ÉNEK
HALÁL
Melly zaj hallatszik Édomnak homokos pusztájin! Éjjeli árnyékok borítják el a’ földet, ’s a’ csillagok’ ragyoglásai, mérhetetlen távolyból szállván alá, reá csak szűk fényt hintenek. De tábori tüzek világítának messzére az ég’ boltozatjában; a’ lovak’ nyerítése ’s a’ harczolók’ hangos lármája borzadással tölti el az ellenkező két serget. Mint mer ide közelíteni, az éj’ homályában, az Úr’ Profetája, Elizeus?
A’ mint Illyés, elkapva a’ föld’ setét tájairól, rá hagyá a’ Jordán’ szélén a’ profétai méltóság’ jelét, a’ pallástot, akkor keblét eggyszerre eltölté a’ szent buzgalom Jehovának dicsőségéért, ’s ment, hogy ál útakra tévedt népét oktatás és hatalmas tettek’ tevése által idv’ útjára vezesse. Mert Jerichóban bővséget és jó ízt ada az ártalmas kútfőnek, összelegyítvén annak vizét valami kevés sóval, ’s teljes bízakodásban tekinte fel Jehovára. Béthelnek vakmerő gyermekire, kik őt szidalommal illeték, büntetést könyörge. Fene medvék jövének elő az erdőkből, ’s összetépdelék a’ Jehova’ megvetőjit, a’ kik bálványokat tisztelének, és azért a’ Látnokokat gyűlőlték.
Ekkor megsejdíté táboraikban az ostromlókat. Izrael’ fejedelme Jórám eggyesíté a’ maga hadait a’ Júdai Józsafát és az Édomi Gimál’ hadaival, hogy e’ hatalmas szövetségben erős legyen eltiporni a’ Moáb’ (1) népeit, kik, fellázítva Méza Királyoktól, fegyverhez nyúltanak, ’s megtagadták az esztendőnként fizetett sarczot, gyapjas juhnyájakban. A’ szövetség’ hadai a’ Holt-tenger’ szomorú széleiről vonúltak Édom felé, míg eltévedve a’ puszták’ homokjai között, ’s elalélva szomjokban, hétnapi menések után zugolódva kívánának segédet a’ Királyoktól. Izraelnek bálványzó fejedelme, elcsüggedve most, előbb szóllala meg a’ többinél, ’s ezt mondotta:
„Jaj minekünk! minket Jehovának rettentő haragja téveszte e’ puszták közzé, hol dühös ellenségeink bosszús elmével minden forrásokat bétemetének; hol nem fut semmi folyam, ’s a’ kiaszott homokot semmi kedves csörgésű patak nem itatja, hogy embernek és baromnak csökkenjen meg minden ereje, ’s mi, szánakodást érdemlő áldozatok, Moábnak kardja által vesszünk.”
„Hogyan?” mondá immost Jozsafát; te Jehováról merészelsz így szóllani? Hol valamelly Látnok mingyárt, ki nekünk az ő nevében fedje fel, a’ mit lélekben szemléle?”
’S Édomnak harczolóji sietve hozának elő eggy idegent, ki némán ballaga el a’ legtávolyabb őrök előtt. Kémnek nézé minden, olly véggel küldve a’ ravasz ellentől, hogy lesné ki, mint áll a’ tábor itt. De minekutána Jórámhoz vezetteték, kinél a’ fejedelmek hadi tanácsot űltek, az idegen mindennek szemeit magára látá fordítva. És a’ mint itt álla, szikrázó szemekkel, kisded termetében, ’s kora’ virító szakában már megőszűlve és kopaszon, mert ereiben forrott a’ vér, ’s keblét tűz emésztgeté; Jozsafát álmélkodva kiálta fel: „Hah, nem de Elizeust látom, Saphátnak fiját? Téged Isten vezérle táborunkba!” – Jórám pedig nem tűrhetvén a’ késedelt, így kiálta fel: „Szóllj, hatalmas Proféta, Jehova, kit szolgálsz, mit végeze? El akarja e törleni Moáb’ népét? vagy talán haragjában az eggyesültek’ sergét adja ellenségeinek kezekbe? Tanuld ki ezt Istenedtől, ’s szóllj igazat nekünk.”
Nehéz kedvvel tekinte rá Elizeus, ’s így felele haragjában: „Hogyan, bálványtisztelő, ’s te engem kérdezsz e, Jehovának hívét? ’S miért nem a’ Baal’ papjait, kiket nemződ Ácháb szokott vala tudakozni, és a’ kiket dühöt-lihegő anyád Jezabel palotájiban hízlala? Ne légyen közöttetek Jozsafát, ki nem a’ ti hiu Isteneiteket, ki az eggyet, az igazat, tiszteli; úgy én neked, Király, feleletet nem adok; mert tudjátok meg: engem ide Jeohva küld. Parancsoljátok ide a’ Lantost, hogy szent énekemet kövesse bájzengzetivel, ’s elmondom, mit izen az Úr.”
Mondá, ’s lebocsátkozék a’ sátor’ nyilásánál a’ gyapjas szőnyegre, ’s várta hogy érkezzék a’ híres lantoló. Ime jön az, erőtlen öreg, ki már esztendők előtt elvesztette szeme’ világát, ’s sebzett keblében mély bánatot táplála, ’s ott, hol nagy sokaságban hemzsegének emberek, mint barátjainak szűk körében, magába zárkozva örökké hallgatott. Mert szeretett nőjét elragadá a’ halál, el virító csemetéjit is, ’s ő most az élők, a’ vígadók közt egyedül állott. Halkkal lépe a’ sátorba. Tartózkodva fogá meg baljával a’ vezető fiu’ vállát, a’ zengő lantot pedig honja’ alatt hozá jobbja’ tenyerében. Most helyt foga alant székén, ’s vizsga újaival végig röpkedé a’ húrokat. Arcza szelíden derűle fel, midőn a’ hang’ lebegéseire figyele. ’S most jobbja’ ’s balja’ újai tépdelék a’ húrokat, hol szelíden, lágyan, hol élesen ’s hatalommal; eggyenként, összeolvadva; ’s minden kebelben dagadozni kezde a’ szív; míg végre, mint midőn a’ süvöltöző vihar’ vad fuvalmai után lágyan suhong a’ nyugoti gyenge szellő, a’ szent ének’ szívolvasztó lebegése édesen fejlett a’ hangok’ kevert édes szövedékei közzül.
Elizeus elcsendesedve hallgatá eggy ideig a’ hárfa’ zengését; mostan pedig lelke lángokba gyúlada; halvány arczán elevenebb pirosság gyúlada; halvány arczán elevenebb pirosság ömle széllyel; lengő állásban emelkedék fel székéről, ’s áltlelkesűlve így szóllott:
„Nagy az Úr, a’ mi Jehovánk, ’s hatalmát menny és föld hirdetik. Azt hallod az üvöltve jövő fergetegben, azt a’ hegypatak’ harsogó omlásában, a’ zöldellő fenyves’ bús suhogási közt; azt a’ búzakalász’ habzó aranyában, a’ virág-elborította mezőkön, ’s a’ csillagos mennyboltozatban. Rettenetest csattog és ropog a’ mennykő’ durrogásai közt ’s a’ villámok gyors futásában: de még világosabban hirdeti kebledben a’ dobogó szív, ha mély rejtekibe tekintesz, és ha irgalmat, ha segédet vársz tőle, az eggytől, öröktől.”
„Halljátok Jehova’ szavát, eggyesűlt Királyok! Ássatok árkokat a’ völgyben; ássátok eggyikét a’ másikára a’ mezőken; szél (2) néktek fujni nem fog, ’s nem látjátok sötét felleggel bevonva az eget, hogy tinektek esőt hozzon; ’s ti még is ellepve fogjátok látni vízzel a’ völgyet és a’ tábort, hogy ember és marha megfrissüljenek. Moáb leverve fog előttetek megdölni. De jaj nektek, ádáz győzők! Eltörlétek e Moábnak minden erősségeit? városait egyetemben feldúlátok e? Felrántott baltáitok alatt elhullott e minden fa melly gyümölcsöt terem? hűs forrásaik bétemettetének e fövennyel, hogy az alélt bujdosót ne éleszthessék? tí az ő gazdag holdjaikat holt köveccsel terítétek e el, hogy kopár pusztákká váljanak? Így dühödtök majd ellenek, vérengező bosszútok által gyúlasztva.”
’S elhallgatott a’ Látnok. A’ zengő lant elnémúlt. ’S ő visszatére oda, hol az ég’ határán, ragyogva a’ magas felhők között, várá a’ kékelgő Kármel.
’S íme a’ kelet’ kapujából veres arcczal tekinte ki a’ hajnalló korány, ’s végtelen záport ígére az epedőknek, vagy mindent végig futamló szelet. De egész éjjel nem repdesének a’ szelek, ’s a’ felhők nem hullatának esőcseppeket a’ kiaszott földre. Csak immost, a’ reggeli könyörgések’ órájában kezde szakadni a’ rég olta ahított eső, ’s elboritá, a’ hogyan azt Elizeus Jehova’ nevében ígéré vala, az egész mezőt, hogy a’ tábor’ népe teljesen megenyhűlt.
Moáb’ vitéz Királya felszóllítá hadait, hogy csapjanak az eggyesültekre. Számatlan sokaságban nyúlának el határjok’ szélén a’ Moáb’ vitézei: ellenben az eggyesültek’ ifjai és öregei is fegyvert ragadoztanak, eltökélve győzni vagy veszni. ’S a’ mint az őrök megláták piroslani a’ hajnal’ fényétől az áradást, úgy hivén hogy az eggyesűltek meghasonlottanak ’s egymást halomra öldösék, ’s a’ tenger’ vizét és a’ tágas tért elöntötték vérrel, rá rohanának a’ táborra, ’s ezt kiáltozák: „Moáb, tiéd a’ győzödelem, jer, és szedd zsákmányaidat!” – De Júda, eggyesűlve Izraellel, fergetegek’ dühében csapa neki az ellenségnek, a’ hogyan szelek dúlonganak az agg erdők’ tölgyei közt, végig repesztvén a’ legvastagabb törzsököket, bérczeiken kezdve le szinte töveikig: úgy döntögete, hatalmas fegyverével ezreket egymásra a’ szövetséges had, hogy azt irtózatos vala látni. És a’ mint erejök előtt megszalada az ellenhad, végig kergeték a’ Moáb’ mezején, bétemették a’ forrásokat, szántóföldjeiket elteríték holt kövekkel, ’s Kertjeik’ gyümölcsfájit kivagdalák, a’ hogy azt nekik Elizeus megparancsolta volt.
Kir-Hareseth (3), az anyaváros – számtalan kissebbek immár porba valának döntve, – a’ megfutamlottakat szirtkeblébe fogadta be. Méza a’ Király, ellent álla a’ parittyásoknak, ’s bátor lélekkel verte vissza a’ vívó sergeket; de most, bár mi sokakat vere le ellenségei közzül, egészen elhagyá a’ remény. Az éj’ nyugalmában igyekezett keresztültörni a’ vívók’ csoportjain, bízva híveibe, kik magokat halálra ajánlották fel. Mind hijába! kétségbe esés zavará meg elméjét; mert nem tisztelvén Jehovát, az igazat, az eggyet, annak törvényei idegenek valának előtte. Úgy hitte ő, a’ csábúlt, hogy az Istenek’ haragját a’ legkedvesebb vér fogja megengesztelhetni; ’s így fiját, széke’ örökösét, elölte, ’s megáldozá serge’ szemei előtt. Jozsafátnak szelid lelke elborzada az iszonyu látványtól; Gimál tajtékzék haragjában, ’s elvála az Izrael’ Királyától, ki őket e nehéz hadra gyúlasztotta, és rájok ennyi bajt vonszott. Különválva haza felé térének el, ’s Moáb felélede rettegésiben.
Súnemnek (4) mosolygó virányiból Elizeus víg elmével méne a’ Kármel felé. Eloszlatá bánatját a’ szerencsétlen özvegynek, kinek gyönyörűen növekedő fijait elfoglalá vala adósa, ’s martalékként szándékozott vala a’ piaczon eladni; mert korsójiban alig fére meg az olaj, mit a’ Látnok könyörgésivel nyere Jehovától, és a’ mellynek árából kitölt az elfoglalt ifjak’ váltsága.
’S íme Súnemben a’ Proféta mindég szíves elfogadást talála a’ párnál, melly félé Jehovát, de gazdaságinak közepette azon búslakodék, hogy nem vala örököse, ki ezeknek eggykor örvendjen. Teljesedve vala ez óhajtások is, mert azt nekik megnyeré a’ Látnok; ’s az ifju virító szépségben nevekedék a’ boldog szűlék körűl.
Künn a’ holdmezőben, körül fogva víg aratójitól, eggy lombos fa’ árnyékában űle a’ boldog atya, ’s forró hála’ érzései közt pillanta fel az Úrhoz. Arany kalászok gazdagsága hullámzott szemei előtt, ’s örvendezve néze ki a’ vídám jövendőbe. ’S a’ dél’ rekkenő melegében imhol jön az atyjához-kívánkozó kisded, ’s égő homlokát ennek keblében nyugtatja, ’s felűl az őtet szerelemmel rengető térdekre. De most eggyszerre jajdúla meg: „Jaj nekem! oda vagyok!” ’s összeroskadva atyja’ karjai közt. – „Vedd fel a’ gyermeket”, mondá ez most eggyik szolgájának, „’s vidd haza anyjához: a’ déli nap’ nyila meg csapá feje’ lágyát, ’s rosszúl leve belé; honn, a’ hűsben, feléled.” ’S a’ szolga felemelé a’ kedves terhet, ’s elvitte anyjához; rettegve magában, mert a’ kedves gyermek nem látszék többé lélegzeni.
Halványabban mint megholt gyermeke, ’s elnémúlva iszonyodásában, felvette azt immost a’ szerencsétlen anya, ’s rá tekinte fájdalmai közt, nagyon kinyitott, és még is nem látó szemeivel, mellyekben az ijedés elfojtá a’ könnyeket, ’s most a’ hű szolgára, és erről a’ néma égre. Itt álla ő, ’s reszketének térdei, szeme megmerevedék; majd ismét segélyt, szánást könyörögve pillanta mindenfelé, ’s elhomályosodott, mint eggy csillag, mellyet felhők fognak körül. De most eggyszerre lobbanának fel a’ ködbe borúlt szemek; mély insége’ sötét éjét eggy világos fénysúgár futá keresztűl; hangosan akara felkiáltani, de rengő ajaki csak szótalan mozogtanak. Felbátorodva álla meg, ’s ment a’ felházba mellyet a’ Profetának építe, ’s illő bútorral ön maga tölte meg; letette a’ gyermeket, elfordított szemekkel nyoszolyájára; elzárta a’ házat, ’s kisiete az aratók’ mezejére, hol férje munkásait buzdítgatá. – „Szolgád nekem nyergeljen meg eggy öszvért,” mondá elfojtott fájdalomban, – „mert engem sürgető dolog kerget a’ Profetához; nem sok idő múlva megtérek tőle.” – Az álmélkodék a’ szón, mert nője csak szombatnapokon, vagy midőn ismét feltűnt az új hold, ment vala ki a’ háztól, hallgatni a’ Profétát, midőn a’ törvényt magyarázgatá; ’s parancsola a’ szolgának hogy tenné a’ mit ez akara. ’S íme az öszvér már ballag a’ Kármel felé, kantáránál fogva vezetve a’ hű szolgától, ’s hátán vitte asszonyát Elizeusnak laktához.
„Lássd, a’ Sunemita jő, ugymond szolgájához Giézihez a’ Proféta; fuss elébe, ’s kérdjed, nem érte e baj magát, férjét, kisdedét.” Az ment, ’s kérdé a’ mi neki parancsolva volt. De az asszony, ki a’ Proféta’ lakjáig mindég sietteté az öszvér’ vezetőjét, meghallván a’ kérdést, ha ő, ha férje, ha a’ gyermek jól van e; úgy hitte, elhal fájdalmában, ’s földre süllyesztett szemekkel, ’s elfojtott kínok közt ezt felelte: „Jól minden!” – Felérvén a’ tetőre, hol a’ szent férfi’ lakja suhogó fák alatt ’s szirthez támaszkodva állott, leugrék nyergéből, hevesen veté magát a’ porba, áltölelte az Elizeus’ térdeit, ’s zokogott. De Giézi, mint olly gyakran a’ legjobb urak’ szolgáji is, vad és kemény szívvel, béteszik az esdeklő előtt a’ nagylelkűség’ szelíden megnyitott kapuját, elébe szökék az asszonynak, ’s azt visszásan akará eltávoztatni. – „Hagyjad őt!” mondá nehezteléssel a’ Látnok; „az ő anyai szívét gondok terhelik. Jehovának szent szózatja énnékem ki nem nyilatkoztatá ugyan mi történt; de az asszony’ lángoló szemei irtóztató történetet gyanítatnak.”
’S ah,” – így keserge a’ boldogtalan; „’s te nékem azért nyeréd e meg gyermekemet az Úrtól, hogy megfosztassam tőle, ’s szerencsétlen anya, iszonyu gyötrelmek közt aléljak el? Ah, halva fekszik! ki ragad ki engem a’ kétségbe-esésből?” – Némán tére békés hajlékába Elizeus; nem késék hanem jött, ’s hozta kezében vesszejét, mellyet tamariszk ágból metszett ’s kiszárasztott parázsmagban, hogy a’ szél is elfúhatá. Ezt szolgájának adta, hogy vinné, ’s e’ parancsoló ígét mondotta:
„Övezd fel hirtelen magadat, ’s menjünk Súnemnek kőfalai közzé. Járt úton a’ köszöngéseknek nincs ugyan soha vége; a’ vándor jön és megyen; idvel mást ’s fogadja idvelésöket; úgy tartja a’ szokás (5) ; de te ne ügyelj a’ köszöngőkre, ’s siess, hogy minél előbb a’ szomorgó’ lakjához érj. Ott rá teszed vesszőmet az elszunnyadott gyermekre, ’s lesni fogod, ha az, könnyű lévén mint a’ pehely, a’ gyermek’ szívén kél és száll e, ’s ajka’ lehelletétől ingatva nem adja e jelét hogy az élet benne csak mélyen elrejtve lappang.
Az felövedzé magát, és méne. A’ bús anya, még inkább elkeseredve omlék a’ Proféta’ lábaihoz mint előbb; sírva ölelte által térdeit, ’s ezt kiáltotta: „A’ melly való hogy Jehova, a’ mindenek’ ura és Istene, bennünket lát és hall, én tőled, hatalmas Profetája neki, nem távozom, míg bánatomon nem könnyítesz és jössz!” Ezt mondotta, ’s felpillanta rá. A’ Proféta felkele, felövedzette magát, leszálla hegyéről, ’s ment a’ hív anyával Súnem felé. ’S ott, közel már a’ kapuhoz, szembe jőve velek Giézi, ’s búsan tekintve rájok, így szólott:
„Mit használa nekem sietve lépni a’ halál’ hajlékába hogy lélegzetem elfogyott, ’s a’ veréjték patakokként csorga végig teteminen? Ha vessződ megmozdúl e a’ gyermek’ szívén, ha ajkai eresztenek e lélegzetet, azt mind hijába lesegetém, mert benne többé nincs élet, nincsen többé semmi érzés.”
Szomorkodó tekintettel néze Giézire a’ Proféta, ’s lépdelgetni kezde a’ grádicson a’ felház’ szobája felé, hol a’ gyermek ki vala terítve gyapjas leplű nyoszolyáján, ’s halotti ájúlásában feküdött. Ekkor magára zárá az ajtót, hogy a’ bánatba merült anya’ zokogásai meg ne háborítsák, ha majd felkiáltand az irgalmazóhoz. ’S most fenn szóval kezde könyörgeni: „Jehova, ne vessd meg a’ te szolgádat, ki hozzád porból kiált fel! Engedd felgyógyulni a’ gyermeket szerető szüléjinek örömökre, és hogy a’ kik téged félnek, erősödjenek meg a’ hitben; mert te irgalmas vagy mindenha.” – Ezt mondá, ’s meghajlék a’ gyermeken, a’ hogyan őt kedves Mestere tanította volt; ajkára szorította ajkát, szemét a’ gyermek’ szemére, ’s kezében melengeté kezeit, míg felkönyörge az Úrhoz. ’S íme a’ gyermek agyára szállott gonosz, Jehovának különös kedvezéseiből, fel vala oldva, örömére a’ szent férfiúnak; ’s a’ gyermek hét ízben tüsszente. Mosolygások alatt nyitotta meg szemeit, álmélkodva pillanta széllyel a’ derengő szobában, felkölt, ’s nyájaskodó szeretettel felűle a’ Látnok’ térdeire. Az megölelé a’ gyermeket, ’s kikiálta a’ folyosón: „Giézi, vezessd fel a’ Sunamítát az élet’ lakjába!” – ’S az asszony szárnyas léptekben, öröm és csüggedés között ömle a’ szobába. Felsikolta, ’s rengő karjait az égre emelé midőn az életre-ébredett gyermeket megpillantotta; mellyére szorította azt, megcsókolta, ’s lesüllyede megtartója’ lábaihoz, ’s boldog könnyek szakadának szemeiből. De most némán, mert szózatjától megfosztá öröme, felölelé a’ gyermeket, ’s szaladott vele, hogy hontért férjével megpillantassa.
A’ távoly bérczek megett eltűnt az éltető napnak vég súgára is, elakadott a’ munkás élet’ minden szorgalma, ’s a’ mezőt éj’ borzadalmai lepék el. A’ Látnok magában állott, kitekinte a’ csendes éj’ sötétébe, ’s sóhajtott. Komoly halotti gondolatok izgaták fel elméjét. Hosszas hallgatása után végre így szóllala meg:
„Nap és éj, mint élet és halál! Sötét sírba száll az élet, ’s hirtelen elalvó fényét örök homály nyeli el. Micsoda? örök homály? – Nem! tudom én hogy él az én szabadítóm; hogy a’ porból, amaz ítélet’ napján, megdicsöített testben kelek elő; hogy meglátom őtet, a’ megtartót, kibe bíztam (6). – Nem úgy volna e? – hah! melly irtózatos! Még ma mint szökell ereimben a’ kerengő vér! melly vídám kedvvel nézek ki az élet’ tarka zavarjába! mint töltik el füleimet a’ legkiesebb hangzások! mellyemben harsog a’ beszéd’ ereje, melly egész népeket mozdít meg! – ’s holnap? már sírban*
sírben
fekszik a’ halott, hidegen, halványan, megmerevedve, ’s nem sokára hamuvá sorvadva a’ föld’ gyomrában!”
Ezer gondolat rendíté meg dobogó szárnyallásiban e’ szívet; mennyei magas gondolatok, mellyek ismét felkívánkozának Istenhez. Szám nélkül éltenek azokban a’ szent Rény’ érzelmei, a’ jónak és igaznak mély érzete gondolatot és érzést, értelmet és akaratot, szabadságra gyulasztották; hogy ez a’ nem ismért, ez a’ romlandó testtől annyira külömböző valami, a’ Lélek, a’ soha el nem halható – hogy az hova leend, – hogy nem tér e valaha vissza, hírt hozni minekünk azon rettenetes túl felől, mellyet vastag homály fedez. De lészen idő – oh a’ boldog idő! – mellyben a’ holtak’ elsőszülöttje (7) ki fogja szirtkoporsójában a’ három napot nyugodni. ’S akkor eggy szózat hallatszik majd, mellytől megrendűl a’ föld’ alapja: „Meg van győzve, örökre el van törölve a’ halál. Halál, hol a’ te diadalmad? hol a’ te fulánkod, ó HALÁL (8) ?”

MÁSODIK ÉNEK
HALHATATLANSÁG
Hűsen fúva a’ reggeli szellő, midőn Elizéus visszatére Gilgálba, hogy meglássa tanítványait, azoknak hű mestere.
„Fiaim! monda, adhattok e ennem? a’ reggel’ fuvalma csípős, ’s a’ távolyról jövő éhen érzi magát.” – Szomorúan felelének azok: „Te tudod, tisztelt Mester, hogy a’ bálvány’ tisztelőji közt sok szükséget látunk; kérdésed ingerli szenvedésünket. E’ fazékban valamelly szokatlan étek fő. Eggyik izmos társunk a’ mezőről eggy igen nagy tököt hoza; kóstold, ha ehetnél e belőle. ’S elő hozák a’ fazekat, ’s mindenike kostolá a’ főttet. De mindenike fel is kiálta: „Melly ízetlen, melly keserű termés e’ veres pép!” Elizeus, eltelve hittel, felpillanta Jehovához, vevé a’ lisztet, mennyi tenyerében elfért, ’s belé veté a’ fazékba, ’s ezt mondá: „Most egyetek, ’s enyhűljetek meg.” – És íme a’ mérges vetemény ízletes étekké vála, ’s táplálatot ada a’ kis seregnek, ’s az magasztalá Jehovának kegyeit.
’S most felvilágított tekintettel űle; eggy mennyei jelenés neki a’ szent jövendőből sokkal magasbb, sokkal dicsőbb csudát mutata: – Amott, a’ fűvel buján elborított hegy’ szellős tetőjén, űle tizenkét tanítványainak bíztos körökben a’ Mester, ’s körűlök négyezernyi sokaság, melly hogy az ő mennyei tanításit hallja, éhen is utána jött ide. Eggyik tanítványa előhozá a’ kosarat, ’s így szólla nagy gondokban: Csak két kisded hal benne, és öt lapos kenyér! – De ő, az isteni férfiu, megáldá a’ kenyereket és halakat, ’s meghagyá ezeknek, hogy osszák ki az éhezők között. És íme el vala csendesítve a’ kínzó éhség, hogy azok vídám kedvvel tekintének körül. Tizenkét virgoncz gyermek jöve elő a’ kosarakkal, ’s összeszedék a’ mi fenn maradt (1).”
Alázatos szívvel űle most, a’ nagy Mester’ előképe, Elizeus, ’s kitekinte erkélyéről. Hír terjede el a’ tartományban az ő megjelenése felől Gilgálnak kőfalai közt, ’s azonnal jőve eggy hű földmíves, ’s áltvetőjében húsz árpakenyeret hoza ajándékúl a’ Profetának, és még zöld vetésből metszett kalászfőket. A’ város’ úczájiról közel száz éh ember tolakodék utána, ’s várá segédét. Elizeus látá az éh sokaságot, ’s parancsolá szolgájának Giézinek: „Pörgöld meg olajban a’ kalászfőket, a’ mit e’ nép enni szeret, ’s osszd ki a’ szűkölködők közt, eggyütt a’ kenyerekkel.” – Nehéz kedvvel mondá a’ keményszívü szolga: „Uram, mint osszam ki e’ kevés kenyeret és az olajban pörgölt kalászfőket száz szűkölködő közt? hiszen az tíznek sem elég.” – „Tedd a’ mit hagytam”, mondá nehezteléssel a’ Proféta; – „Jehova parancsolja úgy; a’ nép kielegítve megyen el innen, ’s dicsérni fogja Jehovát.” ’S úgy lőn a’ mint megjövendőlé; evének, félre tevék a’ mi fenn marada, ’s dicsérék Jehovát.
’S a’ Látnok most a’ királyi Samariába méne, hol őtet Sulmál, a’ Jehova’ híve, mindenkor szívesen fogadá házánál. Tompa zörgés borítá el a’ város’ úczájit, mert százanként tolakodának elő szekereken és nyerítő paripákon, bekisérni a’ városba Naemánt, a’ Syriai hőst. Naemán nagy tiszteletben álla a’ Király előtt, mert ő megalázta az Izrael’ népe’ hatalmát. De az ő teste fejér vala fekélyeitől (2) mint a’ hó, ’s Syriának minden Orvosai nem találának írt, melly őtet bajából megszabadíthassa, bár aranyát pazarlá rájok. ’S eggyike az ő szolgaleányainak, kit Naemán fogva vive Izraelből Syriába, így szólla asszonyához: „Ha urunk elmenne a’ Profétához Samariába, bizony az őtet meggyógyítaná undok nyavalyájából.”
Naemán meghallá a’ bíztató beszédet, ’s elméne a’ városba, ’s írást vive Királyától a’ Samaria’ Királyának, hogy kedvenczét gyógyítassa ki nyavalyájából. ’S Izraelnek fejedelme megszaggatá mellyén ruháját, ’s elijedve így kiálta fel: „’S én Isten vagyok e, hatalmas, emberek’ életével és halálával parancsolni? Mint mentsen meg a’ Király’ kedvenczét útálatos fekélyétől? azt csak Isten teheti. Syriának Királya illyet egyedül azért kíván, hogy ürügye légyen, új hadat kezdeni ellenem.”
Elizeus meghallá a’ Király’ aggodalmit, ’s mondá: „Hadd jöjjön, ’s lásson Izraelben eggy Profetát, kit Jehovának kegyei megdicsőítettek. Mondjátok ezt a’ Királynak.” – ’S íme megjelent a’ Hadi-vezér, ’s megálla az Elizeus’ lakása előtt; úgy akará a’ törvény, hogy a’ tiszta külön legyen választva a’ tisztátalantól (3); ’s Elizeus ezt kiáltá Giézinek: „Menj ki az idegenhez, ’s mondd neki, feredjen meg a’ Jordán’ szent folyamjában hétszer, ’s meg lesz szabadúlva undok bélpoklától.”
Naemán hallá a’ szót, ’s haragra gyúlada lelkében, megbántva már az által is hogy a’ Látnok tisztelettel nem lépett elébe. Kevély fényben méne ki a’ királylak’ falai közül, ’s meg pillantván a’ Jordánt, veszteg álla annak szélén, ’s keblében felzajdúlt nehezteléssel ezt mondá:
„Így kelle e nékem magamat elcsábítatnom, hogy Izraelnek tájékára jöjjek? ’s nem azt várhatám e hogy a’ hatalmas segéllő előmbe jövend, hogy rám teendi kezét, ’s felkiáltván Jehovájához, ’s visszáadja egésségemet? Én a’ Jordánban feredjek e meg? Mi kábaság illyet kívánni! ’S a’ Parphár és Amana folyamjai (4) Damaskus mellett kevésbb gyógyító erővel bírjanak e, mint a’ Jordán itt? Ah, reményem kegyetlenűl megcsala!”
Igy ő, rengve haragjában. De eggyik szolgája könyörgve mondá neki: „Tedd, kérlek, a’ mit a’ tiszteletes Látnok kíván, ’s lépj ki a’ Jordán’ vizébe! Bár nehezebbet kívánt volna, örömmel kellene teljesítened, mert egésségedet ez adandja vissza.” – Amaz rá gondolá magát, ’s hétszer lépe a’ Jordán’ habjaiba, ’s mindég nevekedő bízakodással, míg teljesen meggyógyúlt. Teste olly tisztán jött elő a’ vízből, a’ millyen az emlőkön függő kisdedé. Örvendve méne most a’ Proféta’ lakjához; nedves szemmel köszönte meg segédét, ’s ezt mondá neki: „Megismerem hogy a’ te Istened, Jehova, az igaz, a’ mindenható, az eggy Isten; hogy ő az, a’ kinek te vezérled útjaira a’ megtévedteket. Vedd e’ csekély ajándékot, tisztelt Proféta, a’ te szolgádtól. – De Elizeus meg siketűlt kérésének, ’s ajándékát el nem fogadta.
Elsüllyedve álla meg előtte Naemán, ’s ezt mondá búcsúzáskor: „Adjatok nekem földet e’ szent helyről, hogy honomban Jehovának oltárt emeljek, ’s azon nyújtsam be neki áldozatomat. ’S ne nehezteljen ő, ha lekisérvén Királyomat a’ Rimmon’ (5) templomába, midőn ő a’ bálvány előtt arczra borúl, Hadi-vezére neki, támaszáúl nyújtom karomat.” – „Jaj tenéked, ha Izrael országabeli föld nélkül szükölködöl, hogy Jehovának áldozzál, vagy ha neked kedvesebb hívatalod mint az igaz Isten’ dicsősége; úgy te az ő útjaitól messzelgesz!” – ezt gondolá Elizeus, ’s hirtelen megfordúlván hozzá, e’ szókkal ereszté el: „Térj boldogabban honodba! Jehova vezéreljen czéljaidhoz!”
’S a’ mint Naemán minden léptével távolyabb juta honja felé, Giézi utána szaladott. „Uram el nem fogadá ajándékát,” mondá magában; „de én azt magamnak adatom.” – ’S a’ mint a’ Syriai hős ezt közelíteni látá, a’ Proféta’ tekintetéért ki szálla szekeréből, ’s ezt kérdé elijedve: „Baj nélkül!” felele; „de Ephraimnak sivatagságai közzűl két tanítvány érkezék, kiket ott nehéz inség nyom. Elizeus, az én uram, utánad külde, ’s kér, parancsolj mindenikének eggy talentom ezüstöt és két öltő ruhát.”
„Fogj két annyit,” felele Naemán örömmel, ’s meghagyá, hogy két izmos harczoló menjen, ’s vigye Giézi előtt a’ kívánt adományt. De az álnok a’ két izmos harczolót vissza eresztette a’ völgyek közzül, ’s az ajándékot elásá szállásán, ’s ment, szolgálni Elizeust, ’s homlokán vídám kedvet hazuda, mintha nem tett volna gonoszt.
De az Elizeus’ szemei keresztül látának az álnok’ lelkén; ’s a’ mint ez tudni akará, hol volt légyen eggy idő olta; – „Hol voltam?” felele; „én hol voltam?” – ’s azt hazudá rettenésében, hogy ő mindég honn vala. Akkor Elizeus: „’S én nem láttam e lélekben valakit, leszállani szekeréből, ’s elébe sietni a’ szolgának? Illik e pénzt és ruhát szerzeni csalárdsággal, ’s házi butor’ birtokába jutni, hogy az élet több kéjjel folyjon el? Halljad tehát: Minthogy Jehovának dicsőségét megfertéztetéd a’ pogány előtt, ’s engem te hozál, hitetlen, e’ vétek’ gyanujába; lepjen meg téged a’ bélpoklosság, és veled eggyütt a’ tieidet, azon gyalázat’ büntetéséűl, mellyet én nem érdemlettem.” – Amaz ment, ’s a’ rettenetes nyavalya egész testét elborítá.
Elizeus pedig méne a’ zajgó Jordán’ szélein Dothánig (6), melly város kemény sziklákon épűlt. Ott az erdős fenyéren a’ tanítványok súgár gerendákat vagdalának, újra építeni roskadó lakjaikat; ’s víg kedvvel munkára szóllíták a’ közelítő Profétát is. Eggyike ezeknek nagy erővel vágá a’ fa’ derekát, ’s a’ fejsze lesikamlék nyeléről, ’s a’ vízbe esett. – „Jaj nekem!” kiálta amaz; „oda a’ fejsze, mellyet kölcsön kértem, ’s nincs miből megtérítenem a’ kárt.” – A’ Proféta’ keblét eltölték a’ szánás’ szent érzései. Szótlan emelé szemeit az égre, megragadá a’ fa’ tetőjét, letépdellé ágait, ’s belökte azt messze a’ folyóba; és íme a’ bévetett fa által kerengésbe jött habok a’ fejszét kitolák a’ part’ kövecses és nem mély széleire. A’ Proféta megragadá a’ fejszét, ’s áltadá az örvendőnek; az lévén mindég törekedése hogy a’ szenvedők’ kebleikbe az eggy, az igaz Istenhez bízakodást és hűséget öntsön.
Nem sokára azután a’ Syriai Benhadád’ sergei elboríták Izraelt. De a’ Király, Jórám, felszóllítá népeit, hogy Benhadádnak álljanak ellent, ’s sűrűen folyt a’ vér. A’ Syrus véletlen támadást parancsola éjjeli tanácskozásaikban. De Elizeus meginté Jórámot: „Dothánnál jőnek majd nekünk.” ’S valahol Jórámnak cselt akarának vetni, idves jelentései mindég felforgaták szándékaikat. Dühöngve haragjában, Benhadád ekként hallatá neheztelése’ szavait:
„Ki az a’ hitetlen, ki mindég elárúlja az ellenségnek igyekezetinket? Ti ismeritek a’ kajánt, és még sem tudatjátok velem.” – Ekkor tanácsnokja Elkanán: „Én ismerem az embert, o Király; valamit te titkos kamarádban végzesz, valamihez fogsz, Izraelnek eggy keggyel felruházott Látnokja felfedi az ő Nagyjaiknak.” – A’ Király erre: „Igyekezzetek tehát megkapni azt akár kelepczék, akár nyilván erő, akár vérengező pusztítások által.” És a’ mint tovább megérté hogy Elizéus ma Dothán felé megindúlt, számos hadakat külde ki oda az éj’ homályában, fegyverszekereket, gyalogokat, lovagokat, békeríteni a’ várost, ’s Elizeust elfogni.
’S a’ mint más nap az ő újabb szolgája, Samma, körülvéve látá magokat, előjöve, ’s így szólla Elizeushoz: „Jaj nekünk, Uram; a’ várost számtalan hadak fogák körül!” – Elizéus felemelé szemeit az égre, ’s lassú szózattal könyörge az Úrhoz; vonja el a’ föld’ homályos fátyolát szolgája’ szemei elől, hogy láthasson. ’S ekkoron mondá neki: „Fordítsd tekintetedet a’ bérczekre; ott több hadakat látsz a’ mi felünkön, mint ide alant az ellenén!” – A’ szolga megfordítá tekintetét, ’s a’ derengő tetőken mennyei sergeket pillanta meg, tüzes szekerekkel és lovagokkal, ’s csillámló fegyvereikben, hogy a’ szem csaknem megvakúla látásoktól.
Félelem nélkül méne Elizeus az ellenségi sátorok előtt Samaria felé. A’ hadak csudálkozva láták menni az idegent; tovább pedig több mint száz harczoló meg indúla, elfogni a’ rettenetes Látnokot. – „Jertek utánam,” ezt kiáltá nekik Elizeus, „’s meglátjátok a’ kit kerestek!” titokban pedig felkiálta Istenhez, ’s ezt mondá lassan-rebegő szózattal: „Csapd meg őket vaksággal, Uram, hogy lássanak, és még se értsék a’ mit látni fognak!” ’s a’ nyomozók’ egész csoportját magával vivé Samariába. Ott húlla le szemeikről a’ hemzsegő nép között, a’ Király’ félelmetes közelségében, a’ tévesztő homály. „Öljétek meg őket mind eggyig!” ezt kiáltá a’ sokaság. ’S a’ Király kérdé: „Proféta, megöldössük e őket?” Elizeus felele: „Ha másszor fogál el embereket csatáidban, és ha őket elvivéd városodba, avagy megöldöstetéd e? Parancsolj étlet és italt a’ szerencsétleneknek, ’s az elijedteket eresszd vissza Benhadádhoz.” ’S meglőn a’ mit tanácsola. Jól tartva tértenek vissza Királyokhoz, ’s magasztalák Elizeust; a’ Syriai Király pedig megszűnt ólálkodni élete után.
De most véghetetlen sereggel jöve ismét ostromlani Samariát. Látván melly bátor lélekkel viselik magokat a’ városbéliek, környülfogá a’ falakat harczoló sokasággal, szekerekkel, mélyen hányt árkokkal, hogy éhség nyeldesse el őket. Folyt a’ legrettenetesebb vérontás; szám nélkül fekvék porban ember és marha; nyomorúságok kétségbe-esést támaszta, hogy az anyák tulajdon keblek’ magzatjai ellen dühöngének; Jórám megtépdellé ruháját, ’s így kiálta a’ sokaságban: „Ki csala meg bennünket, hogy Samaria nevetni fogja ellenje’ fenekedésit, és hogy azt őrzeni fogja Jehova? Esztelenség volt benne bízakodni; küzdésünk haszontalan, ’s irtóztató a’ vétek’ büntetése. Lakoljon fejével Eliseus, a’ csábító!” – De Eliseus bátran lépe szemei elébe, ’s így szólla:
„Halljátok mit izen nektek Jehova, az Úr. Holnap bővségben leend nálatok a’ búza és az árpa, hogy csűreiteket kevés ezüst pénzen tele tölthetitek.”
’S a’ sereg’ eggyike Vezére, az, a’ kinek jobbja támasztéka volt a’ Király’ jobbjának, kételkedve ezt mondá: „Ha Jehova akként töltene is gabonát a’ maga egeiből, mint a’ záport, az még sem történhetne.” – „Látni fogod,” mond Elizeus „de gabona téged nem fog táplálni.”
’S melly csoda hozá itt teljesedésbe a’ szent férfiu’ jövendőlését? Íme az a’ tábor, mellyet a’ Sáma’ szemei látának meg, lángfegyvereivel szálla alá a’ tetőkről, ’s éjnek rémítései közt méne a’ Syriai hadak ellen. Távolyban a’ fegyvercsattogás, közelben a’ lég’ ordításai, ’s a’ villámok’ lobogása mindenfelé a’ sötétben, úgy borzasztá fel minden harczoló’ üstökét, a’ hogyan a’ sű’ szálkáji állanak fel; de most midőn lángdárdájikat kezdék rázni, olly dobogások hallatszának eggyszerre, délről és éjszakról, mintha lovak közelítenének, és csikorgó szekérkerekek. Hangosan kiáltának fel a’ Syrusok, ’s szaladának, ’s oda hagyák hosszúan kinyúlt táborokban sátoraikat és minden vagyonokat. Úgy hitték, Izraelnek Királya eggysűlve jő az Egyptus’ és Kanaán’ népeivel, ’s bosszút készűl önteni. Ezt hivék, és sietve hagyák oda állásaikat; ’s a’ hosszúan kinyúlt tábor elnémúla.
’S meglőn a’ mit senki nem várt. A’ reggel’ közelítésekor hírészek jövének a’ Királyhoz ’s jelenték mi történt. ’S midőn meg vala vizsgálva, ha való e a’ hír, ’s kibizonyosodott megfutamlások; tolongva ömlött elő a’ városi nép, hogy az üresen maradt táborból aranyat és ezüstöt vigyen a’ város’ falai közzé, ’s kimondhatatlan sokaságú élelmet talála ott, ’s felvídámítá szívét kenyér’ ételével, mellyet már sok idő olta nem kóstolt. A’ sereg’ Vezére pedig a’ setét kapuban dőlt el a’ tolongó nép’ lábai alatt, ’s gabona őtet, a’ mint azt Elizéus megjövendőlé vala, nem táplálá.
Évek szálltanak el. Jéhu, Királlyá kenve a’ Profétától, eltörlé a’ föld’ színéről az Ácháb’ nemzetségét, a’ mindenektől átkozottat; Jezabelt lelöketé a’ vár’ ablakiból, hol vére, mellyet a’ lovak’ körmei taposának ki testéből, befesték a’ falakat, ’s éh ebek harczolák el a’ sírtól. Így jövendőlék vala meg Istennek ítéleteit az Illyés’ szavai.
De Elizéus, – száz esztendőt tölte el immár, – most ágyában fekvék, végső ellankadásában az öreg kornak. Joás, Izraelnek Királya, belépe setét kamarájába; látá a’ haldokló öreget, sírva hajlott felibe, ajkát fagyos ajakára ’s harmatozó homlokára nyomá, felvevé eggykor hatalmas, már merevedett jobbját, mellyéhez szorította, és így szóllott:
„Atya, ’s te itt hagysz e bennünket? te, ki mint Illyés is eggykor, felülmúlád Izraelnek szekereit és lovagjait ’s válogatott hadi sergeit; nagy és erős, ’s megdicsőítve Jehovától az ő csudájiban! Jaj nekünk, kiket akkor hagysz ide, midőn Izrael, elnyomva a’ Syrusok’ vas járma alatt, hijába tekint megtartó után, ’s a’ közelítő veszély’ rettentései közt eltűnni lát minden segélyt.
A’ Látnok visszatérő erőben emelkedék fel nyoszolyáján; lánggal szikrázának szemei, meredten pillanta a’ siránkozó Királyra, ’s ezt mondá neki: „Te sírsz, ’s segéd után jajgatsz Izraelnek ellenségei közt? Bízzál Jehovába. Mostan pedig ragadj tegzet és nyilakat (7), ’s lássad képben a’ jövendőt.”
’S Joáz tegzet és nyilat ragada. – „Vond fel az ívet!” mond az öreg. A’ Király felvoná. Amaz titkon könyörge, ’s rá tevé jobbját a’ Király’ jobbjára, ’s ezt hagyá: „Nyissd meg ablakomat keletnek, ’s lővd ki nyiladat.” – A’ Király lőtt. Elizéus pedig monda:
„Íme a’ győzödelem’ nyilát Jehovához bízakodva lövéd ki. Te azt a’ hadak’ törvényei szerint keletnek eresztéd, merre Syria fekszik, jeléűl hogy azt bátor lélekkel támadod meg. Majd harsogni fognak a’ kürtök és trombiták Aphek (8) mellett, nem messze Damaskushoz, ’s fegyvered számtalan hadakat verend le. De még eggyszer kérdelek: Van e bizodalmad Jehovához? ’s hányszor mered megverni ellenségedet? Vedd kezedbe a’ nyilat, ’s üssd földhöz, jelűl énnekem.” – Három ízben üté meg nyilcsomójával a’ földet, ’s a’ Proféta’ szemébe nézett. De ez nehezteléssel rázá fejét, ’s így szólla:
„Bátrabbnak gondoltalak. Te tehát csak háromszor reménylesz győzni? Légyen tehát! Győzél vala öt ’s hat ízben is, ’s egészen eltörléd vala elleneidet, ha többet bízál a’ Jehova’ karjába.” Ezt mondá neki, eldőle ágyán, ’s kilehellé életét.
Szirtkoporsójában (9) künn fekvék már esztendő olta a’ szent öreg, midőn eggy gyászos csoport oda hozá ki a’ legközelébb megholt Samariai polgár’ koporsóját. A’ gyászos csoportban vala Micha is, Látnoka Jehovának. ’S íme Moábnak sivatag hegyei közzül tolvajok ütének rájok. A’ kesergők letevék a’ koporsót, ’s elfordíták a’ követ a’ sírról*
sírről
, ’s holtjokat bélökék a’ Proféta’ csontjaira, ’s szaladának a’ tolvajok elől. De a’ holt alig érinté meg az Elizeus’ tetemeit, ’s lelke eggyszerre visszatért elhagyott sátorába; úgy akará azt az Úr’ kegye. Felmelegűlve kezde szíve buzgani, ’s életet önte a’ merevedett tagokba. Mostan megnyitá bezárt szemeit, felpillantott az égre, kikölt a’ sírból, ’s visszatére a’ városba, magasztalván Jehovát, a’ hatalmast.
Micha megállott a’ szirten*
szirton
. Megvilágosított szemekkel néze alá a’ lehanyatló napba, ’s ezt kiáltá örvendései közt utána:
„Szállj le nyugalmodba, o Nap! A’ szebb hajnalban ismét felemeled sugárló arczodat, ’s örömet öntesz a’ megfrisűlt természetbe. Igyen látám én kevéssel előbb a’ rothadásnak-indultak’ lakozásaiból élve lépni elő a’ megholtat, kit Jehova felkölte, hogy bizonyosok legyünk az eránt hogy életünk el nem halhat.”

Népek, dicsöitsétek az Urat! Egymást váltó nappalok és éjjelek után felkél a’ szebb hajnal, mellyet nem követ soha alkonyúló estve, nem soha éj’ rémítő sötéte; mellyben az örökké–tartó boldogság’ hajlékit el fogja tölteni tiszta fényének csillogó bíborába; a’ hajlékokat, mellyeket híveinek Az készíte ki eggy Ővele és a’ Lélekkel. Oh, Az bizonyosan itt lesz, a’ miként megígéré, ’s béviszen az örök boldogság’ lakjaiba, hol szent törekedéseink’ jutalmául*
jatalmaúl
vár reánk a’ HALHATATLANSÁG.

A’ MAKABÉK
NÉGY ÉNEKBEN

I.
MATHATHIÁS
VIGASZTALÁS
Zengj harsánybb szárnyallással o Ének, ’s vidd az idők’ végzetéig a’ hős nemzet’ dicsőségét, melly buzogva Jehovának törvényei ’s atyájinak szokásai mellett, itt férfi erővel költ a’ taposó düh ellen, ott pedig az erőtlenebb nemben eggy anyát mutathat, ki gyönyörködve látá hét magzatit veszni Istenéért ’s Hazájáért; őt, az Asszonyi Rény’ örökké dicső példáját!
Asiának Királya Antiochosz (1), kit a’ galád hízelkedők a’ nagyragyogásúnak nevezének el, számatlan serget külde, kiveszteni Izraelnek minden lakosit. ’S íme Jeruzsálemet már megvevé győzödelmes fegyvere, ’s reggel olta estiglen nyolcvanezret gyilkoltata meg közzűlök: öregeket, ifjakat, férfiakat, szűzleányzókat és szoptató anyákat; ezreket magával vive, ’s pénzen adá el, mint a’ mezők’ marhájit; sokakat elszóra országaiban, ’s gyalázatos bilincsekben sanyargata, míg atyájik’ vallásokról lemondottanak. A’ szent város’ tornyait ledönteté, templomjokat megfertézteté, edényeiket elrablá; úgy az arany oltárt, gyertyatartót, és asztalt; az összetördelt ezüstöt pedig, és a’ templom’ elásott kincsét, mit gaz árúlók fedezének fel előtte, pénzzé vereté. És – oh irtózatos látvány mind azoknak, a’ kik megmaradának a’ Jehova’ hűségében! – a’ Szentek-Szentjében, hol a’ Főpap félelemmel és reszketve esztendőnként csak eggyszer közelített a’ láthatatlan eggy Isten felé, és midőn a’ kárpit félrekapott, a’ nép remegve pillanta fel utána – ottan most, úgy hagyá Antiochosz, az Olympuszi Zeüsz szobra fogadá hangos éneklések közt a’ füstölgő áldozatokat, ’s kihirdetteték hogy azt imádná ezentúl minden. Az ösi hit’ helyébe, mellyet kezdet olta maga Isten parancsolt, bálvány’ tisztelete lépett. Sionnak megfertőzött tetőjin várat építe, hogy zsoldosinak embertelen sokasága fegyverrel kényszerítse őket, azt tisztelni, a’ kit ő parancsoland, a’ vérengező! Szűnet nélkül ömlött a’ vér Jeruzsálemnek úczájin; ezrenként halának meg az igazak’ halálával hitökért és szabadságokért; de félre is ezrenként mentek, rettegvén a’ halált és csigázásokat, atyájik’ oltárinál. Inség és jajgatás tölté el a’ város’ minden úczájit, és vidékit. –
Most még irtózatosbb nyomorúságok várák a’ szerencsétlen népet. Mind inkább terjede el a’ rémítő hír, hogy a’ bosszút-lihegő számtalan hadakat gyüjt össze országa’ szélein; ’s Asiának szélesen kiterjedett tartományiban mindenféle kótogások és kolompolások hallatszának, ’s készűle a’ számtalan fegyver és a’ szolgaság’ elviselhetetlen bilincse nagy sokaságban.
És íme maga az ég is irtózatos és rémítő eseteket horda méhében, ’s intő jelt szűle a’ megfélemlett népnek. Negyven nap és ugyan-annyi éjeken keresztűl, a’ légben csattogások és csörtetések hallatszottak. Mint az estvély’ felhőji tűnnek el a’ rózsaszín égről, olly sebesen mint a’ gondolat és a’ reggeli álom, tűntenek el a’ sötét étherben a’ légalakok; majd ismét elővágtatának tüzes lovaikon, keletről és nyugotról, ’s megújíták a’ viadalt; arany fegyvereik felvilágosíták az éjszakákat, hogyan a’ hold szokta, midőn teljes arczában kél elő; magasan ránták fel dárdájikat sisakjaik felett, ’s paripájikat egymásnak rugtaták, rettenetes csattogások közt. ’S íme, reggelre virradva, piros harmat függött a’ fűszálakon, mint a’ vér! Jeruzsálemnek számtalan lakosai irtózattal nézének az égre; a’ harczolók felejték a’ fegyvert, a’ szántónak nem vala gondja bikájára mellyel ugarát hasogatá, ’s üres vala munkásitól minden mühely, minden bolt. A’ nép ömlöngött az úczákra, megálla a’ bástyákon, ’s felkiálta Jehovához, hogy az ég’ rémalakjai Izraelnek hozzanak idvet.
Győzödelemmel térvén vissza Egyptusból, a’ Király fenyegetés’ ígéjit küldé ki serge’ nagyjaihoz, kiket a’ szent városban hagyott vala, ’s a’ tartomány’ egyéb helyeiben, hogy Jehovának tisztelete légyen örökre kitiltva Izraelnek és Júdának tájairól, ’s az a’ hit és az a’ nyelv, mellyet az ő öseik követtenek; hogy e’ földet ezentúl hellén ajkú nép lakja. Így merte azt parancsolni az idegen! – ’S a’ sereg’ nagyjai vad örömben vevék a’ parancsot; a’ nép’ szent könyveit összetépdelék; oltárokat állítának az országban mindenfelé; erővel harczolának oda öregeket, ifjakat, férfit és asszonyt, hogy áldozzanak Jehovának bosszantására, ’s égyenek sertéshúst, ellenére annak a’ mit Mózes, tekintvén az ég’ heves hajlatát, tilalmazott. ’S a’ ki tántorgás nélkül álla atyájiknak szertartásaik mellett, azt leszabdalák, mint a’ marhát, szánakodás nélkül, bosszantó örömmel, ’s embertelen vérszomjjal. Sokan, eliszonyodva a’ haláltól ’s a’ hóhérok’ véres ostorozásától, engedének a’ parancsnak, ’s a’ hívek zokogva kiáltozának segéd után.
De a’ népben felkele Mathathiás, fija Jochanánnak, Simeonnak unokája, az Úrnak felkenettje és főpapja. Tisztelést parancsoló fennségben lépe ő a’ templomba, hol a’ szarv díszt ada ezüst hajainak, ’s hószín öltözete sarkáig folyt le vállain, ’s mellyén az Ephód’ kövei ragyogtak. A’ nép őtet Isten’ aldottjának hirdeté, ’s öt érdemes ifju’ nemzőjének, szegények’ atyjának, elestek’ paizsának, az elnyomottak’ védelmező bástyájának. Mély bánat szállá meg az öreget, elnézvén, mint leve oda a’ szent város, mint Izraelnek minden fijai. Megtépte mellyén ruháját, ’s így szólla fijaihoz:
„Melly elviselhetetlen inség ez, és ki türhetné tovább? Idegenek parancsolnak az Úr’ örökében, ’s az Úr’ háza hasonló leve a’ megvetett martalékhoz, Jehovának pompás templomba minden edényeitől megfosztatott, ’s el vagynak oltva ékei. Gyermekek és öregek ölve vagynak; az úczákat holt testek borítják el, a’ férfiak’ virága leszabdaltatott, ’s gyalázatosan vétettek el tőlök fegyvereik! Szolgaleánnyá vált a’ város, a’ szabad, ’s oda minden dísze; mert pogányok oszták fel örökét magok között, ’s a’ tisztát inséggel és gyalázattal boríták el. Gyermekek, fussunk innen! A’ tengerek’ puszta fövenyszélein és az erdők’ fenevadai közt jobb lakozni, mint a’ vérengzésekkel eltöltött főváros’ dögleletes levegőjében!”
Ezt mondá, ’s ment. Modínba (2) vette magát, a’ hegyek közzé, ’s vitte magával öt fijait, az Izrael’ megszabadítására ’s örök dicsőségére nevelteket, ’s eggy kisded hajlék’ éjelgő homályában rejtezék el. De a’ gonoszt-parancsoló had oda is elhatott, ott is felállítá az ál Istenek’ képeit, hogy őket a’ remegő néppel imádtassa. Apellesz a’ dúlongásra küldött sereg’ Vezére, ezt parancsolá Mathathiásnak is, ’s így szólla hozzá a’ nép előtt:
„Jer, tiszteletes öreg, ’s közelíts hódolással a’ hatalmas Istenekhez. Vess tömjént a’ szenelőbe, ’s öld meg nekik gödölyédet a’ piaczon, hogy valakik Modin’ tájait lakják, lássanak tégedet, az öt jeles fiu’ még jelesebb atyját, ’s serkentessenek engedélyre a’ te példád által. Jeruzsálem’ népe nekiek már hódolt, ’s tette a’ mi parancsoltaték. Ha teljesíteni fogod a’ mit a’ Király vár tőled, házadat arany és ezüst tölti el, ’s te és öt fiad legközelébb fogtok állani széke mellett, őneki kedvenczei.” – De Mathathiás lelketrendítő méltóságban emelé fel szavát, és ezt mondá:
„Bár mind azon népek egyetemben, kiken Antiochosz uralkodik, elhagyják Jehovának törvényit, ’s bálványaitokat élő Istenként fogják tisztelni: én, ennek hív szolgája, tántoríthatatlanúl maradok meg fiaimmal, véreimmel, atyáim’ szent szabásaik mellett, ’s eggyütt állok ’s dőlök velek; a’ mint Jehova akarandja; ő, az eggy, az igaz Isten!”
És a’ mint ezt mondotta, íme előlépe Isachár, egy megvetett gonosz; régolta útált a’ népben, rég olta kirekesztve az atyák’ községéből átokkal-terhelt tetteiért, a’ szénre tölté tömjénét, ’s így szólla: „Lemondok Jehováról, ’s engedek Királyom’ parancsának; ezentúl Zeüszt fogom tisztelni, és a’ hatalmas Isteneket.”
’S a’ mint amaz meggyujtá tömjénét, ’s a’ pártos esket elmondotta; a’ felsereglettek’ tömött sokaságában előre tolakodék Mathathiás. Renge minden teteme, mert keblét szent harag töltötte el; ’s buzogva Jehovának törvényei mellett, kikapá eggyik katona’ kezéből a’ fegyvert, ’s az undok hitehagyottat áltverte; áltverte Apelleszt is, ki olly feltétellel jöve ide hogy megölje Mathathiást; feldönté a’ bálvány’ oltárát, ’s ezt kiáltá a’ sokaságnak:
„Jertek, ’s kövessetek engemet. Betölt a’ rettenetes idő, mellyben mi, kirekesztve a’ társasági élet’ örömei közzül, egyedül a’ puszták’ sivatagságiban ’s az erdők’ rejtekiben vagy a’ csaták’ rendjei között kerűlheténk ki a’ vétkes szolgaság’ jármait. A’ kinek keblében láng ég, ’s kész védeni Jehovának törvényeit, jőjön velem! Éljünk, vesszünk, de szabadon!”
Víg sikoltások közt jajdúla fel a’ sokaság, ’s körűlfogá az Úr’ dicsősége mellett lángolót, ki most ment az erdőséggel elborított hegyekbe. Ezrenként verekedék vele csoportokba a’ nép, eltökélt lélekkel, hogy megvet minden hasznot és fényt, ’s tántorgás nélkül áll Jehovának törvényei mellett. A’ szerető anyák karjaikon vivék kisdedeiket; az atyák kézen fogva sietének el aprójikkal; némellyike hátára vevé elélemedett nemzőjét. Így mentek a’ puszták felé, hogy a’ barlangok’ homályi közzé rejztőzhessenek hóhérjaiknak gyilkoló fegyvereik elől.
Jeruzsalem eltelék a’ hírrel, hogy Mathathiás Jehovának dicsőségéért mit teve; hogy megölte a’ Hadnagyot, ’s a’ vérengező sokaságot mint dühíté lángra. Eggyszerre ’s tömött sokaságokban ömledezének le a’ szent Sion’ megfertőzött tetőjiről a’ katonák, hogy azoknak véreikben dúlonghassanak, kik hívek maradtanak az Úrhoz. Mint a’ vadak után indúlt ebek az árnyékos erdőkben, hol jobbra, hol balra, elcsapnak, ’s vizsga orraikat fel fel ütik ha nem szaglanak e vadnyomot; a’ szerint lesék mindenfelé a’ megszaladtak’ menését. Eggy Jehovától elpártolt asszony kimutatá a’ szirtcsúcsokban a’ hadnagynak, hol légyenek az üregek, mellyekben a’ megszaladtak lappanganak, ’s ezt mondotta neki: „Ne ma támadd meg őket, hanem holnap, mert akkor űlik a’ szombat’ innepét, ’s Izrael akkor megnyugszik.” – ’S úgy lőn. Mathathiás és az ő fijai távoly valának; Modin 2 mellett gyűjtének serget. Az egyéb sokaság véd nélkül álla; kiki csendesen űlé az innep’ szent napját.
A’ Hadnagy’ hírésze felméne a’ szirtlakójihoz, ’s ezt harsogá füleikbe: „Lázak, másszatok elő barlangotokból, ’s áldozzatok önkényt a’ nagy Isteneknek; ’s meg lesz bocsátva hogy eddig engedetlenek voltatok.” A’ nép eggy szájjal felele: „A’ hívás bennünket meg nem csábít, ’s térdeink hamis Isteneknek meg nem hajlanak, mert egyedül Jehova az igaz, egyedül Jehova az eggy! Elannyira szomjúzzátok e véreinket? Mi tisztán ’s vétek nélkül süllyedünk sírjeinkbe. Jaj jő reátok, mert ég és föld kelnek fel mint tanúk ellenetek, hogy ti mint fenevadak ömlétek a’ népre, melly benneteket nem bántott, és a’ mellynek az minden vétke, hogy híven tiszteli Jehovát.” – ’S ekkor kezdődék a’ csata, az a’ vitéz férfiakhoz illetlen, mert az fegyvertelen férfiakat, asszonyokat, öregeket, ifjakat és kicsínyeket öle el, szám szerint háromezeret, egész dühhel; elölte a’ marhákat is; ’s az elhullottak’ vérrel mocskos testeiket elégette.
Lángoló fájdalom szaggatá meg Mathathiásnak lelkét, midőn meghallá, népe miként mészároltatott. Siránkozva űle a’ porban, ’s felkiálta Istenhez, szabadúlásért. Felgyűjté a’ magáéit hogy tanácsot tartson velek, ’s eltökélt lélekkel így szólla:
„Hallgassátok figyelemmel szavaimat. Ha az Izrael’ fijai fegyver és védelem nélkül húllanak el a’ szombatok’ napján, úgy nevünk hamar eltűnik a’ földről. Álljunk ellent tehát, ha ellenségünk ez nap támadna meg ismét. Az légyen egyedül törvény, hogy a’ haza maradjon fenn a’ maga épségében, ’s küzdjünk meg Istenünkért, Szabadságunkért.”
Javallás követé a’ szót minden ajakról. ’S a’ hatalommal eltölt öreg sötét erdők’ lombjai alól tört ki a’ térre, ’s választottival megtámadtatá az ellenség’ hadait. Dúlongva szabdalá le azon undokokat, kik Jehovától a’ bálványokhoz pártoltatnak; ezeknek oltáraikat felforgatá, képeiket összetördelé; a’ városokban és mindenszerte a’ tájon, újra felállítá az igaz Isten’ oltárait, ’s a’ hon’ inségit megbosszúlá; hogy Izrael ismét szabadon lélegzett, ’s Sionnak tetőjén megrendűlének ellenségei.
Syriának hadnagya Séron meghallá hogy Modinnak távoly erdeji közt eggy bitang láz csorda – így nevezé a’ hőseket, – eltökélé hogy szabadságokért ’s atyai vallásokért dicsőségesen megvívnak, ’s ezzel élnek, ezért vesznek. Összegyüjté tehát nagy sietséggel ezredesit és századosait Samariának kőfalai közzé, ’s így szólla a’ felgyülekeztekhez:
„Vitéz férfiak! Modinnak hegyei közt eggy galád láz csoport vakúlt dühében fel mere támadni ellenünk, hogy a’ harczok’ mezején szerencséjét próbálja, ’s magát a’ nagyragyogású Antiochosznak hatalma alól kikaphassa. Képzeljétek esztelen merészségét! Megverénk a’ galád csoportot, melly magát kevéllyen Izrael’ fijainak nevezgeti, ’s elszóránk őket minden csatázásinkban, az hogyan a’ szél a’ szűrűk’ polyvájit. Megszaladtanak előttünk, rettegve csak tekintetinket is, ’s előre érezvén, hogy veszni fognak. Olly dicsőséget akarok szerzeni nevemnek, hogy emlékezete soha el ne halhasson; látni fogjátok, Séron az ellenhadakat mint töri össze, rettenetességgel és eggyszerre. Még ma, mihelyt szürkülleni fog az estvély, harmincezer harczokban forgott népeimmel neki esem az elszunnyadtaknak, hasonló az esti fergeteghez, melly senkitől nem várva, meg nem sejdítve, jelene meg, ’s összezúzom őket. Első csapatimat, az elefántokkal, Apollon, te fogod vezetni; hosszú nyúlangó orraik elölik az ellenséget, ’s körmeik, az érczkeménységűek, végig tapossák a’ tömött sorokat. Hőseid a’ hátaikon álló tornyokból nyilaikat szórják, ’s a’ láncsák’ és parittyák’ záporát, hogy elenségünk, elrémülve az óriási állatok’ testétől, feledje a’ viadalt, ’s futamodjék meg lélek nélkül. Menjetek, előre örvendve a’ legszebb győzedelemnek melly bennünket ölelni készűl, ’s öltöztessétek fegyverbe sergeiteket, ’s haladék nélkül. „Antiochosz, a’ ragyogó” légyen ez a’ mai nap’ jelszava az egész seregnél.” –
Ígyen ő felgyülekezett Hadnagyaihoz. – ’S íme nem tölt sok idő belé, ’s Samariának kőfalaiból rendes sorokban indúla ki az egész nagy sereg Modinnak erdős hegyeire. Legelöl menének a’ parittyások, hogy a’ tornyot hordó elefántok’ sorát védjék; a’ föld messzére elrengett a’ nehéz marhák’ lépdelései alatt. Délczeg elhittséggel jőve Apollon, a’ parittyás csapat’ vezére, ’s maga hajtá négyesét szekeréből, melly két kereken repűle ezek után, ’s mennydörgő szózattal kiáltoza mindenfelé. A’ hadak’ közepében eggy másik szekér; négylovú az is, ’s aranyozott, és kettős kerekű; Séron rajta, a’ Fővezér, ki tízezer embereit budítgatá, felfegyverkezteket sisakkal, pánczéllal, láncsával. Az utóhadban, melly annyi harczolókból álla mint a’ két elsőbb, jöve most Zoraim, tűzkeblű hőse a’ viadaloknak, ’s vezette íjászit. Ez után száz fegyverszekér, ’s mindenikében dárdása, kocsisával. Így elrendelve közelíte ellenségei felé a’ temérdek had.
Mathathiás, szeretett atyja a’ maga népének, nem gyaníta veszélyt. Künn feküdött a’ szirtes völgyben, a’ setét erdő’ lombjai alatt, és körűle szeretett fijai mind; ’s elszórva a’ völgyekben, a’ setét erdő’ lombjai alatt, és körűle szeretett fijai mind; ’s elszórva a’ völgyekben, ’s a’ szirtüregek közt sugorogva, ’s elnyúlva a’ fák’ lehullott lombjaikon nyolczezer harczra-elszánt férfiak. Elmúlt vala a’ fél éj; tüzeik a’ táborban mindenfelé elaludtanak; csak eggy helyett gombolyga még az összekapart parázsnagból kékellő füst, ’s ide oda csapongott a’ magasra-fellövellett faderekak’ lombos ágai közt. De a’ nem tapasztalatlan*
tapasztolatlan
öreg tudta mit kíván a’ veszélyes idő ’s az ellenség’ fortélyai; ’s végig az egész hegysoron őröket állíta ki a’ szirtek’ csúcsaira, hogy tekintsenek alá mindenszerte, és valami az ellenségi csoportoktól hemzsegő lapályon történni fogna, néki adják hírűl.
’S íme, reszketve minden tetemiben, mint a’ topolyák’ ezüstlevelei, közelíte most Rephim, ’s az elszunnyadt öreg’ jobbjához nyúla, hogy felébressze álmából, ’s neki hírt adhasson. De az megvilágosított szemekkel pillantott a’ hírészre, mert épen most hagyá el a’ Jehova’ angyala, azért jelenve meg, hogy őt álmában erős hitre buzdítsa Istenhez, ’s neki győzödelmet ígérjen, és későbbi dicső jutalmakat. ’S a’ hírész így szóllala: „Számtalan hadak közelítenek felénk, kiölni bennünket, ’s fegyverszekerek és dárdák, hogy hajam’ szálai, látván temérdek sokaságaikat, felállanak. – De eldőlék irtózásomban midőn a’ pusztáknak azokat az óriásitestű állatjait pillantám meg, mellyek mint mozgó hegyek, járdallanak a’ sereg előtt, ’s bástyákat hordanak domboru hátaikon, tele tömve harczoló férfiakkal, ’s irtózatos orraik halált, veszést ígérnek. Mert vagy agyaraik felé befordítva, vagy messze kinyújtva fejeiktől, azt teszik a’ mit kedvek hozza; megragadják a’ harczolót, villám sebességgel felcsavarítják, elfojtják, ’s haraggal repítik ég felé, és midőn leesett, ólomnehézségű lábaikkal dühösen összetapossák. Bizony, Uram, ha Jehova még most sem siet magszabadítani a’ maga népét, úgy Izrael el lészen törölve a’ föld’ színéről.”
Így a hírész. – Mathathiás felkele, ’s előkiáltá Abisáczot, a’ papot. Az hatalommal fúva kürtjébe, hogy érczhangja rezegve járá be az erdős völgyek’ szirtüregeit, ’s eggyszerre összegyüjté a’ kik el valának szunnyadva, az Atya mellé; – mert a’ nép Mathathiást, szent tiszteletből, így szokta vala nevezni. De Júda, az ifjú kor’ virító hőse, legelső szökelle fel lombos alomjáról, ’s azon szerint néze körül az éj’ sötétében, mint a’ felingerlett oroszlán, midőn szaglása sejteti vele a’ lesbe vonult vadászt; kardját ragadá, ’s várta atyjának parancsait. Eljőve Eleazár is; és most Jonathán; lángoló tűzzel mind ketten, ’s nyugtalan’ kérdék, testvéreik, Jochanán és Simon, mit hallottak légyen atyjoktól, ’s mit akart légyen a’ hadi kürt’ ércz hangzása?
’S Matháthiás, a’ tisztes öreg, most így szólla a’ felsereglett néphez: „Ragadjatok fegyvert! azoknak megyünk ellenökbe, kik Izraelre vesztet készítenek.” – De a’ népet elborzasztá a’ mit a’ megfélemlett hírész beszélle a’ sereg’ számtalan sokasága és az óriási állatok felől. Megállának tehát Matháthiás előtt, ’s legidősebbjek, Sádok, így szólla:
„A’ te lelked’ tüze nagy, tiszteletes Mathathiás, ’s mi azt nem csudáljuk ok nélkül. De az téged megszédít, midőn felejtve bölcseségedet, öreg napjaid’ fő díszét, e’ marok sergecskét, melly elgyengűlve hosszas koplalásiban, magánál kevésbb szám előtt is elrettenhetne, számtalan hadaknak ellenébe viszed ki. Dőreség volna olly fejdelemmel küzdeni meg, kinek Jehova bennünket haragjában ada által, és örökre!” – De Matháthiás dorgálólag emelé reá karjait, ’s e’ szókat hallatá: „Oh! a’ győzödelem’ pálmáját a’ harczban nem sokaság szerzi. Jehovának hatalmas karja kevés kezekkel olly könnyen kapja ki választott népét a’ szolgaság’ lánczaiból, mint sokakkal, ha úgy akarja kegye.”
De, lángolva haragjában, Júda kirántá hüvelyéből irtóztató kardját, ’s úgy csapa izmos jobbjával eggy cédrus’ törzsökéhez, hogy a’ fa’ véknyabb vége messze esék a’ vastagabbiktól. Sádok elijedve szökött vissza, ’s a’ porba hajtá le homlokát; de eggyütt rendűlének meg vele valakik az erős karú Júda’ csapását láták. Ez most a’ néphez fordúla, ’s ezt mondá lángoló beszédben:
„Hogyan? ’s ti a’ számtól rettentek e meg? azon gyalázatosak’ sokaságától e, kik fene dühökben a’ siránkozó anyákat, és a’ mellyeikre tapadt kisdedet eggyütt gyilkolják? azoktól e, kik a’ hatalmas férfit és a’ virító ifjat pénzen árúlják, mint marhát, a’ sok országokat bejárt kalmárnak? kik úgy reménylik hogy a’ Jehova’ dicsőségét a’ mi véreinkben fogják elolthatni? Jobb elesni dicsőséges csatában mint gyalázatos napokat érni: Rajta! mi Istenünkért küzdünk, ’s életért és halálért! Ne csüggedjetek meg; szánjátok el magatokat; az Úr velünk leszen a’ tusa’ mezején.” – Így szólla ’s ment, ’s a’ nép fellelkesedve ömlött utána.
Nem az ösvényen, melly a’ vándor’ lépésit hajlongó völgyeken viszi, hanem erdős tetőken méne most a’ küzdésnek gyúladott Izrael’ serge, szint’ addig, hol a’ dombok’ legutóbbika Bethoronnak kőfalaiig vonúl el, és zöldellő lábát mosolygó lapályhoz ’s aranyfejű búzakalászokhoz nyújtja ki. Júda ottan rendelé el a’ serget. Eleazárt a’ bal, Jonathánt a’ jobb szarvak mellé állította, hogy népeiket igazgassák a’ csata’ pusztító fergetegiben. Maga, szemben az ellennel, középben foga állást, ’s örvende hogy testvére, Jochanán, sarkaiban hágdosott utána. Mathathiás a’ domb’ sziklás ormán állott, körülöntve a’ népségtől, legidősbb fijával Simeonnal, ’s dorgálva emelé Júdára jobbját, ’s ezt kérdé tőle, kemény tekintettel:
„Júda, te megmérted e a’ czélt? megvizsgáltad e szíved’ titkos mélyeit, hogy a’ sereg’ veszélyes közepére hiu fényvágy ’s vak elhittség tola e ki, vagy erős bízodalom az Úrhoz? Felkiáltottál e hozzá segédért? kérdetted e buzgó könyörgésben és szíved’ szent izgásai közt, ha tettedet az Úr javallja e?” – Júda lángoló tűzzel felele: „Igen is, atyám, megmértem a’ czélt, megvizsgáltam szívem’ mélyeit. Nem hiu fényvágy, nem vak elhittség állíta e’ veszélyes helyre; azt nekem Jehova parancsolá; az Úr kiálta ki szívemből, hogy népét vezéreljem győzödelemre.” – Mondá, ’s kirántotta hüvelyéből a’ kardot, ’s azzal leűle a’ fűben, könyökére támasztá fejét, ’s lángoló szemekkel néze ki, keresztűl az éjjel’ sötétén, az ellen’ közelítésére. Mint az oroszlánsüldő melly csak most hagyá el anyja’ emlőjit, bízva inaiba, kilép setét barlangjából, megáll nyílása előtt, ’s a’ sűrű erdők között szikrázó pillantatokkal tekint körül, ha nem közelít e hatalmas ellenkezője; szomjúzza a’ vért, fúlánkos nyelvével törlögeti borzas ajakit, ’s bojtos farkával a’ döngő földet csapdosgatja, hogy herengve kél körűle a’ por, sív és bőg és ordít, ’s berzengeti bozontos serényét: a’ szerint űle itten hadai előtt az ifjú hős, kitekintve az éj’ homálya közzé, ’s vérét szomjúzva az ellenhadaknak.
’S a’ derengeni kezdő ég’ prémjei keletben már pirúlának; a’ korány’ szellőjiben szállongának a’ ködök; az emelkedő pacsirták’ víg éneke le hallatá magát az ég’ boltozatjaiból; a’ síkon, az erdőkben, a’ tetőkön, a’ völgy’ hasadékiban, most itt, majd meg ott jelengeté magát ébredező hangzás. De midőn végre párázó aranyragyogásban emelé fel sugárzó arczát a’ nap, ’s a’ természet örvendő tisztelettel idvezlé a’ felkelő reggelt; ime a’ Syriai had ál csendben vonalga a’ földmíves’ kalászföldjein végig a’ hegyek felé; mert Séron úgy akará, hogy Izraelnek itt táborozó népét lepjék meg hadai. Oh, az itt táborozók, igen is, látván a’ rettenetes testű állatokat, megháborodának! De Simon, Mathathiásnak legidősbb fija, előjött, ’s Júdának, ki az egész serget vezérlé, ezt mondotta:
„Merész! szóllíts elő a’ seregből nehány szabadkéjüeket, magokat halálra elszántakat, kik Istenért és a’ nép’ fennmaradásáért készek megtenni a’ nagy munkát. A’ népet csak a’ nagy állatok’ látása rémítette el; menjenek hát ezek; kössék kardjaikat dárdájik’ hegyéhez, ’s a’ küzdés’ tolongásaiban rohanjanak nekik, ’s hosszú orraikat vagdalják össze; hogy neki-dühűlve kínjaikban, azok tulajdon sergeik közt terjesszenek el halált, veszést, és irtóztató zavart.”
Júda felemelé kardját, ’s javalást inte bátyja’ elmés tanácsára. A’ rendre kiállított seregben alig terjede el a’ felszóllítás, ’s íme százanként futának elő, teljesíteni a’ mire hívattatának. De Simon a’ legbátrabbak közzül csak tizenkettőt választa el, kik immár eddiglen is vitézeknek mutaták magokat, rettentései mindég ellenjeiknek. ’S ők erős szijakkal kötözék fel kardjaikat dárdájik’ hosszú nyelére, lemenének a’ dombon, ’s annak aljában a’ sűrű csalit közzé rejtezve várák az ellenségi hadak’ érkezését.
Közelébb és mindég közelébb gombolygott mostan a’ porfelleg, ’s a’ sikárlott fegyverek’ éleiről tisztább tűzben csillámlott, keresztűl a’ gombolygó poron is, a’ sugárokkal koronás nap’ fénye; hangosabban hallatszék az ezerenként közelítők’ lépdellezése; ijedelem lebegett a’ csapatok előtt, ’s közel vala az öldöklés, a’ romlás.
Júda, szikrázó szemekkel látván meg immost ellenségöket, sietve szökelle fel űléséből, ’s hatalmasan kiálta, hogy hegyek völgyek megjajdúlának, hogy megrendűle körűle minden, ’s fenn a’ szirtormon Mathathiás is megfélemlett. A’ kiáltásra ijedelem ragadá meg az ellent, ’s ide oda szédelgének. De most eggyszerre tűnt fel az ellenfél’ serge a’ tetőken, számra olly kicsiny, és csak karddal fegyverkezve fel; sisak és pánczél és szekerek és lovak nélkül, ’s Séron kevélyen neveté őket, ’s ezt kiáltá Apollonnak, ki a’ sereg’ elejét vezérlé:
„Oh, én úgy hittem, itt egész Izrael kele fel ellenünk, ’s készen vár halál és romlás! ’S dicső sergünk e’ kisdeddel mérkezzék e össze, melly, mint a’ zsiványok’ foltjai, e’ hegyek’ üregiben lakik, ’s fegyver nélkül és elcsüggedve, nem győzödelmet vár, hanem halált? Menjenek egyedűl azon vitézink, kik parittyát repítenek, és öldöklő nyilakat, az elefántok’ hátaikról; azoknak csak meglátása is, meg fogja őket futamtatni.”
Mondá; ’s ím az elefántok’ vezérei hangos kiáltozásokkal nógaták a’ rest állatokat, ’s a’ kik hátokon űltenek a’ tornyokban, éles hegyű láncsájikkal szurdálák testeiket hogy dühre ingereltessenek. Feldühűlének azok, ’s verték szügyöket nyúlánk orraikkal, ’s forrtyogtak gyilkos tüzökben. Sipítva repűlt végig a’ légen a’ kilövellett nyil; a’ parittyások hadarák hegyes köveiket, míg a’ sineg végre lepattant újaikról, ’s a’ hegyes kő sipítva repűle el, ’s a’ domb mellett nyiltól ’s hegyes kövektől sok derék harczoló elterűle.
Mathathiás pedig Istenhez emelé fel kezeit, ’s így könyörge: „Irgalmazó, védjed a’ te népedet mérges megtámadójok ellen, ki ennek átalkodott lélekkel készít veszélyt és gyalázatot, ’s tiszteletlen erántad, az eggy, az igaz eránt! Oh, adj ma győzödelmet nekünk, te, kinél nincs lehetetlen, hogy érezze, melly nagy, melly hatalmas vagy te!” –
’S ím, a’ tizenkét jeles, kik magokat már előbb a’ szép halálra elszánták, nekiesének a’ hadnak. Mindenike a’ nagytestű állatok felé tolakodék, hosszan előre-nyúló dárdájával szúrta, döfte, vágta annak orrát. Egyedül Dórách téveszté el tárgyát; dárdája lesíklék az elefánt’ sima agyarán, ’s a’ le szélesen-fityegő fület szúrta keresztűl. Az, nekidühűlve, hosszú orrába csavará Dóráchot, recsegve törte össze mellyét és bordájinak mindenikét, ’s magasan repíté az égnek, hogy nehézsullyú lábaival összetaposhassa, midőn majd földre zuhan. De most előszökelle Nábál, a’ Bethoroni, ’s felnyújtván dárdája’ nyelét a’ karddal, keresztül likasztá az elefánt’ szemét, melly külömben annyi értelemmel, okossággal, és olly szelíden tekintget, mostan pedig haragjában véresen lángola.
Az elefántok, elkínozva iszonyú fájdalmaiktól, dúlongának a’ mezőben, lehányák harczolójikat tornyaikból, ’s hörögve és röfögve fordúlának meg, összetaposák tulajdon sergeiket, ’s mentek, mélyen-szabdalt sebeik’ tüzét a’ habok’ harsogásiban enyhíteni. Eggyike Séronnak peregő kerekébe ötlött, de az kergeté tajtékkal elborított paripájit, látta melly dúlást követe elefántjain az ellenség, szidta vezéreiket, ’s parancsolá, hogy a’ vakmerőket szabdalják le. De Séron, ki ezekre kevély haragban parancsolgata, íme porban fekszik; foly sebéből a’ vér; felforgatva áll a’ szekér, eltaposva négy paripája. Mert olly hirtelen, mint midőn a’ szikrázó villám a’ százesztendős fenyőt, az erdő’ közepében, eggy csapással repeszti végig, hogy a felhőkig nyúlakodott törzsöknek immár csak hasábjai látszanak: a’ szerint forgatá fel a’ szekeret a’ víznek-futó elefánt, ’s összetaposta a’ négy paripát és a’ sikoltozó vezért; ’s a’ Syriai hadak összekeveredve futamlának meg.
Mint midőn, közelítvén a’ tavasz, a’ dél’ szelei által felolvad a’ hó, ’s a’ rettenetes gombolyag rettenetes zajban, csatajban hembereg alá, eldönti az erdőket, ’s a’ mosolygó mezőt és a’ virággal elhintett fenyért magával viszi: akképen ömle most a’ Makabé törzsök’ nagy dísze Júda, a’ lelkes, hős ifju, ’s hozta magával hadait. Nyomá, ’s keményen, a’ futamlókat, ’s ellensége’ vérében itatgatá szomju pallosát. Így Eleazár, a’ vitéz szent férfiu; így a’ derék Jonathán. Nem hevere eggyike is, ’s a’ haldoklók’ hörgése ’s jajgatása között eggyütt emelkedék az egek felé a’ győzödel’ víg zengése. Ezrenként hullának el a’ kevélyek, ’s elboríták a’ mezőt és az útakat.
De amott a’ czédruserdő mellett, nem messze Bethoronnak falaihoz, Apollon merészen készűl védelemre. Elakasztá az övéinek gyalázatos szaladásaikat, hatalmasan elszánva, hogy magát és hadait, ha úgy hozza az idő, dicsőségben temetteti el. Júda nem késett, ’s bátor lélekkel kele szembe a’ bátran közelgővel. Apollon messzére kinyújtá dárdáját a’ néki-rohanó felé; de az felrántá a’ csillámló kardot, a’ dárda’ nyelét ketté szelé, kardját mélyen döfte mellyébe, hogy az eggyszerre eldölt, ’s életét kilehellette. Erre kiragadá Apollonnak kezéből a’ fegyvert, hogy valamint ma harczolva vitézen a’ magáéval, úgy ezután mindég ezzel harczoljon, midőn a’ hitért ’s a’ nemzet’ szabadságáért ’s Izraelnek dicsőségéért fog küzdeni (3). ’S az ellenhad’ nagy sokasága, melly ma, kevélyen, vég romlással fenyegeté Izraelt, futa, ’s bennek igen kevés ére a’ magokéihez, megvinni a’ gyászos hírt.
De végre itt vala az idő, hogy Mathathiás bérekessze életét. Már érzé a’ halál’ borzasztásait, ’s kedvellett gyermekeit ágya’ elébe hívatá; felemelkedék nyoszolyájában, ’s lassú szózattal így kezdé:
„Vegyétek áldásomat, gyermekeim, annak jutalmáúl a’ mit tevétek. Az Úr tartson meg benneteket örök oltalmában*
ótalmában
, hogy járhassatok a’ hűség’ ösvényin, méltók atyáitokhoz. Terhesek az idők mellyeket éltek; a’ világban dölyfös kéj és erőszak uralkodik; de végre is eltemeti magát. Ti álljatok tántoríthatatlanok az Úr’ törvényei mellett; emlékezzetek atyáitoknak tetteikre, ’s keressétek a’ dicsőséget, melly nekiek juta, ’s így benneteket örök fény és ragyoglás fog követni. Ábrahámot igaznak nevezzük, mert igaznak találtaték a’ kísérletben. József hatalomban látá magát az Egyptus’ lakóji között, mert tisztelé az Úr’ törvényeit boldog és boldogtalan napjaiban. Phínes buzgott, ’s a’ papi méltóság néki adaték jutalmúl, és az ő maradékinak. Józsue megtevé a’ mit Jehova parancsolt, ’s Izraelt ő tartotta meg. Káleb igazságot szólla a’ nép előtt, ’s megkapá örökét az ígéret’ földében. Dávid szelíd vala és lágyszívű, ’s őneki adatott, és az ő maradékának, az uralkodás’ pálczája, ’s minden időkre. Illyés lángola az Úr’ ígéje mellett, ’s villámok és dörgetegek közt emelteték fel az egekbe. Mivel Sidrách, Misách ’s Abdenágo hünnek; hütök jutalmat nyere, ’s épen jövének elő a’ lángokból. Dánielnek ártatlansága megszelidíté a’ fene oroszlánokat. Így látjátok jutalmozva a’ hajdan’ derengő reggeli közt mind azokat, a’ kik szeretettel bizakodtanak Jehovához. Ne féljetek a’ bűnös’ fenyegetésitől; az ő nagysága por, az ő vége a’ férgek; ma pöffészkedik, mások felett akar lebegni, de holnap senki sem leli nyomát; dölyfét elnyelé a’ koporsók’ éjjele, és vele eggyütt kevély szándékait. Légyen bizodalmatok Jehova; hatalmas karja meg fog tartani benneteket, ha törvényiben járandatok. Simeon bölcs férfi, és soktapasztolású. Légyen tehát legidősbb fiam atyja a’ többinek, ’s intézze ő menéseiteket az élet’ éjjelgő homályiban. Júda, az én hősem, ő, ki minden mások felett érdemel Makabének neveztetni, uralkodjék ez a’ kedves magzatom a’ csaták’ vas mezején; ő légyen erős bástyátok; ő harczok’ fijai közt nevekedett. A’ kettővel éljen Jonathán, és Eleazár és Jochanán testvéri eggyességben. Gyüjtsétek eggybe valakik hívek Jehovához, hogy vívjanak meg a’ szent szabadságért, ’s álljanak bosszút a’ haza’ megaláztatása miatt mind azokon, a’ kik azt eloltani törekedtek.”
’S itt hátra dőle vánkosain, áldó tekintettel néze végig gyermekein, ’s lelkét kilehellette. ’S ezek gyászos kíséretben vivék el atyjok’ tetemeit oda, hol öseik’ nyugszanak, nem messze Modin’ falaihoz, ’s Izraelben zokogások hallatszának mindenfelé a’ nép’ atyja után.
De a’ mindenekhez-irgalmas a’ mennyei karok’ örvendő sikoltozásai alatt nyújtá le Mathathiásnak királyi székéről a’ diadal’ koszorúját, mert ez, bízva őbenne, félelem nélkül állott az élet’ legsötétebb fergetegiben is, ’s vígasztalója ’s bátorítója volt azoknak, a’ kik Jehovába hittek.

II
ELEAZÁR
SZENT MEGNYUGVÁS a)
Az öreg Eleazár suhogó pálmák’ árnyékában űle vala kertje’ mélyében, ’s mosolygva vonta fel szemeit a’ könyvből, mert szívét, azon, a’ mit olvasott, szent öröm tölté el. – „Ábrahám pedig felraká a’ gyermek’ hátára a’ fát, mellyen annak meg kelle áldoztatnia, ’s hátra hagyá szolgájit. És a’ mint fel fel lépegetének a’ hegyen; az ő kezében vivé a’ kést és a’ szenet, a’ gyermek Ízsák pedig hörögve méne nyomaiban a’ teher alatt; mondá a’ gyermek: „Atyám!” – ’s az felele: „Hallom; mit akarsz?” – ’s Ízsák most: „Látom kezeidben a’ szenet és a’ kést; de hol az állat, mellyet az áldozat kíván?” – Ábrahám elfojtá könnyeit, ’s fuldokolva ezt válaszolá: „Ne szóllj, fiam; Istennek lesz gondja rá!” – Ezt válaszolá a’ gyermeknek, nem tekinte hátra, ’s felérének a’ Mória hegyére.” –
„Mennyei ártatlanság!” kiáltá az öreg Eleazár, – „én benned Megváltóm’ előképét szemlélem. Boldogok, a’ kik arra vagynak kiszemelve, hogy őérte szenvedjenek, ’s az élet’ tövises ösvényin víg kedvel mennek által a’ mennyek’ örömvidékeire!” – Nem álmodá az öreg, midőn ezeknek irígylé boldogságokat, melly rettenetes veszély lebege őfelette. De ő mindent hős lélekkel álla ki Jehovának szent törvényeiért.
Ím, az öreg’ nyugalmas ajtajához csatajjal jőnek katonák. Nyájasan mégyen elejökbe, megnyitja nekik az ajtót, ’s álmélkodva szóllal meg: „Felrántott fegyvereket látok, és fenyegető arczokat? Mit keresnek azok nyugalom’ lakjában? Talán a’ házban tévedének meg?”
„Nem tévedénk meg a’ házban, Eleazár,” – mondá a’ Százados, ki katonájit vezeté; – „mi tégedet keresünk. Antiochosz, Asiának Királya, és így, gondolnám, a’ tiéd is, parancsolja, hogy tégedet blincsekbe verve vinnénk székéhez, a’ nép’ gyülekezetébe. A’ hogyan a’ nagy Zeüsz végzett erántad, úgy kell járnod; a’ mennybeliek’ rendelését sűrű homály fedi.”
Mosolygva felele Eleazár: „Engem akarsz bilincsekben vezetni a’ Király’ székéhez és a’ felgyülekezett sokaság közzé? engem, összeroskadt öreget? Én önkényt kísérlek.”
Vivék tehát a’ piaczra. Syriának kevély Királya arany székén telepedék le, körülfogva fegyveresei és a’ nagy sokaság által, benyújtani áldozatját az Olympia’ Istenének, ’s ön kezével adni által azoknak a’ győzödelem’ díját, a’ kiket itt diadal’ koszorúja várt: – a’ szekér’ legügyesbb intézőjének; annak, a’ ki legtávolyabbra löké el a’ tányért; a’ ki legszerencsésebben találá meg nyilával a’ tárgyat; a’ ki ellenkezőjét öklözésiben haladta felül; ’s a’ ki a’ pályát leggyorsabban futotta meg; – ’s ezt kiáltozá: „Dicsőség a’ halhatatlan Isteneknek a’ föld’ minden népeitől! El vagynak döntve Jehovának oltárai örökre, ’s átkozott valaki őtet tiszteli. A’ ki azt merendi, én ezennel avatom fel halálnak a’ legirtózatosabb gyötrelmek közt.”
Borzadás szállá meg Jeruzsálemnek lakosait, midőn ez a’ piaczon elhirdettetett. Már sokan nyújták, rettegve a’ csigázástól, áldozatjaikat az ál Isteneknek; sokan eltérének az igaz Isten mellől, ’s hóhérjaivá lettek azon felekezetnek, mellyet hitetlenűl hagytak el. Így Jázon, a’ határtalan negédű, ki a’ főpapi méltóságot pénzen vásárlotta meg a’ Királytól; idegen minden eránt a’ mi jó, ’s kész elkövetni minden gonoszt honja ’s öseinek vallása ellen. Ez rég olta gyűlőlé Eleazárt, mert ennek súgárzó tisztasága még feketébbnek, még irtózatosabbnak mutatá az ő elméjét. Bosszúra gyuladva most Eleazár ellen, mert az alacsony mindenha ellensége a’ jónak, és mivel ez őtet méltatlannak nevezte a’ papi méltóság’ viselésére, bevádlá Antiochosz előtt, hogy Eleazár szidalmazta a’ Királyt, ’s parancsai ellen, hogy ezután Izraelben hellén szokás és rendtartások tiszteltessenek, ellenkezéssel és tűzre lobbadozva szóllott.
’S a’ katonák íme hozzák az öreget, keresztűl a’ tömött sokaságon, ’s a’ nép mindenfelé tisztelettel vonult félre előle, ’s titkon sóhajtozva annak irtózatos sorsán, kihez Izraelben senki nem volt hasonló. Jázon a’ királyi szék’ lépcsőjin állott, ’s olly gonosz örömmel nevete rá, millyennel a’ poklok szoktak, midőn kárhozott’ lelke érkezik hozzájok. Pedig Eleazár a’ kajánra még itten is szelíd megbocsátást pillantott.
Elfordult arczzal, hogy elfödhesse szívének ádáz haragját, ’s felkönyökölve a’ királyi szék’ arany karjára, űle Antiochosz, ’s előparancsolá Jázont, ’s ezt mondá neki: „Áldozzék ez itt Zeüsznek, az ég’ és föld’ urának, a’ hatalmas Istennek, és az egyéb minden halhatatlanoknak, ’s meg lesznek bocsátva vétkei. De ha akaratomnak alázatban engedni késnék, akkor hóhérpadra vele! vesszen irtózatos gyötrelmek között!” Ezt mondá, ’s a’ katonák a’ Jehova’ hősét levitték a’ viadal’ fövenyére.
Áltellent a’ királyi székkel, melly hét lépcsőken kele ki a’ hely’ téréből, áll vala az Olympuszi’ szobra, ’s az felett márvány oszlopokon borúlt össze a’ mennyezet. A’ bálvány’ lábainál eggy kerek asztalkáról gömbölyögve emelkedék a’ tömjén’ füste, ’s illatjával messzére eltölté a’ tágas piaczot. Hófejérségű patyolatjaikban állának, áltkötve ruhájikat arany szövedékjeikkel, a’ papok, ’s éneklék az áldozat’ hymnuszát. ’S ím’ a’ szent öreg rendítő magasságban lépe fel, látva mindenektől kik a’ piaczon megjelenének, a’ templom’ legtetősbb polczára; lángtekintetét, a’ bámúló sokaságnak fordította, ’s keblébe tündöklő csöppekben ömlöttek a’ könnyek, midőn minden szemet ázni láta magáért. De most rezzenve rántá vissza magát, megnyilt ajkai reszketének, tekintete elalvék ’s lassúbb tűzben ége; mint midőn a’ holdat eggy elszálló felhőcske fátyolozza bé. Most mennyei mosoly lepé el ajkait; meredten néztek ki szemei – mint a’ sokaság hitte – a’ semmibe, mert neki megjelene Úriel, eggyike a’ menny’ lakójinak, kit hozzá az Irgalmazó külde alá, ’s két csészét hoza kezében; szelíden mosolygott az öregre, ’s így szólla neki: „Eleazár, te kilenczven évet élél el, és már csak tíz vagyon hátra a’ mit várhatsz. Lássad e’ csészét balomban: ez földi éltedet tetszésed szerint nyúlatja ki. Lássad jobbomban a’ másikat: ez halálra küld, hogy vessz, hogy bátorító, budító példa vessz, a’ később nemzetségeknek. Mellyíkét választád?” – Gyorsan elébe hajolt a’ tiszteletes reg, ’s rengő karokkal várá a’ szép veszést, melly őt az örök életbe áltviendi. Alacsonynak tetszék neki az a’ gyalázattal terhelt élet, semminek a’ fenyegetés’ gyötrelmei; ’s egyedül azt óhajtván hogy halálában Jehovának nyerhesse meg tetszését, hirtelen nyújtá ki jobbját az Angyal felé; kivette kezéből a’ csészét, szájához vitte azt, ’s csudatevőleg látá magát megerősítve hogy megfussa a’ dicsőség’ pályáját, ’s a’ diadal’ koszorúját a’ czél mellett áltvegye.
’S az Angyal’ baljából kiesék a’ csésze. Eltört az, ’s apró cserepekké vala darabolva; ő pedig, a’ Halhatatlan, fenntebb ragyoglásban karolta által Eleazárnak nyakát, ’s ezt mondá: „Eljövök hozzád a’ viadal’ órájában, ’s bátorságot fogok kebledbe lehelleni, ’s megédesítem gyötrelmidet a’ halálban.” Ezt mondá jutalmazó pillantással, ’s az öreg’ szemei elől eltűnt.
Feléje most Jázon közelített, hogy szájába tolja a’ megáldozott sertés’ húsát, ’s ezt mondá neki: „Nyeld el ezt, a’ nagy halhatatlanok’ tiszteletére, ’s kikaplak bajodból.” – De Eleazár megragadá karját, ’s lelöké az oltár’ lépcsőjin. És midőn az most felgyúlada, ’s szidalmakra fakadott Eleazár ellen, ’s nem bíra tovább dühével; íme előjöve Nikánor, ezredese a’ Syriai hadaknak, kihez az öreg eggykor segélyt könyörögve közelített volt. Nikánor őtet félre vezeté, ’s ezt mondotta rettegő szózattal:
„Tiszteletes öreg, emlékezzél vissza azon időkre, midőn egymást Antiochosznak udvarában látánk, kit Dicsőnek ismért el a’ világ; emlékezzél, hogy ő téged, Izraelnek követét mint tarta tiszteletben, én pedig téged ott miként szerettelek, ’s néped’ igazai mellett egyedül azért szóllottam, mert Eleazárnak barátja valék, ’s megszabadítám a’ népet a’ szolgaság’ inségitől, nyomorúságitól. Gondold meg azt, kedves öreg, ’s mentsd meg éltedet, melly népednek is becses, de becses Nikánornak, sőt a’ Királynak is. Nyitva előtted az út; ne habozz; térj hirtelen reá, ’s harapj olly húsba a’ Zeüsz’ oltára előtt, mellyet enned vallásod’ törvényei nem tiltanak, de olly hús gyanánt, mellyet tiltanak. A’ Király kegyelemmel fog látni maga előtt, mihelyt meghallandja hogy követted tanácsomat. Lássd, nagy csöppekben omlanak homlokomról verejtékeim; ismerem komoly elmédet, melly tilt eltántorodnod atyáid’ törvényei mellől; és még is kérlek, tedd a’ mit javaslok. Tartsd meg nekünk e’ tiszteletes főt, ’s könyörülj magadon, könyörülj a’ népen, ’s a’ téged híven-szerető baráton!”
Így szólla, ’s könnyek boríták el szemeit. De Eleazár szelíden nyúla karjához, ’s azon helyre vezeté el, a’ hol neki ma Jehova előtt kelle ragyogni. Mert az Olympuszi Zeüsz’ képe elébe itt; megállott, ’s emlékezék elsőségéről, a’ mit neki nagy kora adott, ’s nemzetsége’ nemességéről, mellynek az ő fejér hajai voltak legfőbb dísze, ’s hosszú soráról szeplőtelen életének. Ezeket gondolá el tiszta elméjében, ’s az övéi felé fordúlva így szóllott:
„Izrael’ népe, hallgass fel beszédemre. Eggy vétkes irgalom ígéretet teve nékem, hogy meg fog a’ hogy meg fog a’ haláltól, a’ gyötrelmektől menteni. Hozassak engedett húst titkon az oltárhoz, és a’ tilalmazott hús helyett egyem a’ nem tilalmazottat, ’s e’ fortély által éltem meg lesz tartva. Izrael’ népe, én tennék e illy gonoszt? én hazudjam e a’ mi nem szabad? Eleazár, a’ nép’ oktatója, a’ kilenczvenévű öreg, bűnön vásároljon e meg esztendőket, talán csak eggy két havat, eggy két napot? ’S példája által hamiskodásra, alacsony tettetésre tanítsa e az ifjuságot, hogy átok és gyalázat terhelje a’ koporsók’ éjszakájában is? Nem, Izrael’ fijai, én a’ halált választottam, mellyre ezeknek már fel vannak rántva bárdjaik. Nem hozna az nekem nyereséget, ha itt a’ hóhérlásokat kikerűlném, ’s hazugság és vétek által tartanám meg életemet; de a’ földi életben itt, és túl ezen majd amott, láz bűnös, az Úr’ haragja’ sullyát fognám szenvedni. El tehát a’ halálra! Vídáman elmúlt éltem’ estvélyét, vétketlenűl dobogó szívem’ tiszta egét, mostan se zavarja meg az a’ mardosás, hogy hasonlatlan valék magamhoz. Példa maradok a’ késő időknek hogy egyedül Jehovának rettegjék haragját, ne az embereknek is, kik ma fenyegetőznek, gyötréseket űznek, ’s holnap már elnyeli a’ sír; példa maradok, hogy járjanak mindég a’ nyomon, mellyen én jártam, ’s légyenek mindég készen törvényink, a’ haza, ’s az atyák’ vallása mellett kilehelleni lelkeiket.”
Mondá, ’s elszánt bátor lélekkel méne, hogy meghaljon. Jázon ingerlő szemekkel pillongott Nikánorra, mert ez, a’ kit ő gyűlőlt, fortélyosan és siker nélkül igyekezett a’ halál elől elkapni. De a’ szánakozás Nikánorban is bosszúvá változék mostan, ’s dühös vérszomjjá irgalma, a’ szent öreg eránt, ki őtet kaczaj’ tárgyává tevé a’ nép előtt.
A’ Király, haraggal látván mind ezeket, felzajdúla elméjében, ’s ezt kiáltá le: „Vigyétek őt, ’s a’ legirtózatosabb halálra!” ’S azok vitték, el az oltártól, a’ város’ sötét kapuján ki, ’s a’ nép fuldokva ’s zokogó sírással követte menését. De Eleazár néma nyugalomban néze ki maga elébe; lángolának tekintetei, ’s orczájit pirosbb szín lepte el, mert előtte méne az Angyal; ’s csillámló arczát vissza meg vissza fordítá az öreg felé, ’s mennyei rózsákat hintegetett útjára. Azok élesztő illatokat lehellgettek.
’S most poroszlóji földre teríték, kinyújták tetemit, lábszárait vas botokkal tördelék össze; ő pedig jajgatva kiálta fel Istenhez:
„Irtózatos a’ mit szenvedek, o Jehova! Oh légy segédjére az erőtlen öregnek! Te tudod hogy életemet nem akarám megváltani hívtelenségen. Oldd fel szelíden a’ test’ kötelékit, hogy lelkem lebeghessen fel hozzád, ’s eggyesűljön véled örökre!”
Így könyörge ő. Mennyei barátja lehajlott most a’ haldokló’ arczához, ’s szemeiből a’ szánakozásnak eggy gyönyörű csöppje esett alá; harmatos homloka’ tüzét aranytollú szárnyainak lebegésével enyhítette, ’s bátor elszánást ’s bízodalmat önte az Úrhoz a’ testi hajlékából kifejtőző lélekbe.
Mint mikor a’ sziklák’ bérczein a’ reggel’ szürke ködje az ég felé csap, ’s oda törekszik hogy annak szemet-vídámító kékjében terjeszkedhessék ki; de a’ hegy’ meredek csúcsai még mindég tartóztatják, ’s az gyengéd lábaival a’ tetőkbe látszik tapadva: akként reppene fel az Eleázár’ lelke, kifeselve a’ test’ kötelékeiből, míg szíve már csak alélt ütésekben vere, ’s alig érezteté hogy mozog; már már megállott, most pedig megnyugvék, és most örökre!
Mennyei barátja forrón nyomta mellyét az üdvezűltnek mellyére, ajakira nyomá a’ lelkek’ csókját, ama’ halhatatlan élet’ köszöntését – – – ’s egymást ölelve emelkedének fel a’ föld’ sötét vidékeiről.

Elenyésztető hideg tetemit a’ portól ’s csörgedező vértől megtisztítva, könyhullatások közt vivé ki enyhelyére a’ nép, a’ sziklába vágott sírba helyheztetvén azt.

III
SALOMÓNE
’S HÉT HŐS FIJAI
SZENT MEGNYUGVÁS b)
„Hol Salomóne, te hű? Hol múlat az Éli pap’ özvegy nője, ki hét fiakat nevele, és a’ jóknak örül most?” – Ekként a’ jövevény, ki az ajtón csak béreppenni látszott. – Salomóne megrezzene; úgy hitte, hogy ajtaja bé vala téve. – Nem ok nélkül szállá meg kétség. És még is a’ jámbor idegen’ tekintete ’s nyájas szavai megrázott szívében bízakodást támasztának.
Körülfogva az estvélyi alkony’ csendes fényétől, egyedül űle ő lakása’ alszobájában, ’s szővte gyapotfonalu vásznát legidősbb fija’ jegyesének, kit a’ gondos anya, maga választott meg neki. Most hirtelen kele fel űléséből, súgár növésében; ’s önbecse’ boldogító érezésével lépett az idegen felé: „Idegen, idvez légy Istenben az Éli’ özvegyénél!” ugymond. „De mégyek, ’s előszóllítom fiaim’ eggyikét, hogy szolgálatodra lehessen.”
’S amaz mosolygó nyájassággal az asszonynak: „Fiaidat kiküldéd a’ gerézdek’ hegyére, hogy vígadjanak a’ szüret’ áldomásiban. Ne rettenj el tőlem, Salomóne; engem az Úr küld hozzád; én eggyike vagyok azoknak kik körűle szolgálunk. Izenetével jövök e’ vérengező idők’ rettentései közt, az Úrba vetni minden bizodalmatokat. Miolta Antiochosz, Syriának Királya, bálványozást tanítat, ’s vakságot terjesztget el és csábúlást e’ földön, ’s a’ Jehovához híveket kard és kegyetlen csigázások által pusztítatja; a’ gyengék közzül sokan tántorodának el, ’s áltmenének ál Istenek’ tiszteletére, min megrettenének a’ jók is, látván hogy a’ gonoszság jutalmaztatik, míg a’ hűség porban sorvad. Mathathiás, a’ hőslelkű, szent lángra gyúlasztá ugyan a’ sokaságot; ’s eljő a’ diadal’ napja, mellyben Syriának temérdek hadai futni fognak az ő derék magzatja előtt, ’s a’ tartomány, megszabadúlva ádáz elnyomójitól, szabadon fog ismét lélegzeni! Eleazárnak, a’ dicső öregnek, halála ezereket vive ugyan vissza Istenhez, ’s újra feléleszté a’ bizodalmat a’ gyengébbek’ szíveiben. De az ellenség abba nem hagyja fene vérontásit, ’s Izraelt még rémítőbb bántások fenyegetik, míg végre megtelend a’ szenvedések’ mértéke, a’ Jehovától reá-szabott, mivel a’ nép magát tiszteletlenül viselte eránta. Oh, ki védje most azt, midőn Antiochosz felgyúladva vad elméjében, halál ’s vég pusztúlás által ingerli elhagyni Istenét ’s az öseitől általvett törvényeket! Eggykor a’ népben nagylelkü férfiak költenek fel, ’s hatalomban állottanak a’ veszély közt, társaiknak erős védjei. Sőt a’ hősek’ tüze a’ te nemedben is lángola, a’ gyengében; ’s Debora, Judith Eszter dicső tötteket követének el Istenekért ’s hazájokért. De ama’ jobb üdők elmúltak! Ki az most, a’ kiben lélek találtassék, feláldozni magát Izraelért, és azt, tettei ’s példája által, megszabadítani?”
Fenntebb színbe gyúladott a’ fülelő’ arcza. Teljesebb piros szökellett liliomfejérségű kebléből sápadozó orczájira, ’s földre süllyesztve tekintetét, így felele:
„Az Úr irgalmas és kegyelmező! Távoly állok én azon szent asszonyok megett érdemben és lélek’ méltóságban, kiknek neveiket tisztelettel említéd; ’s a’ legirtózatosbb veszélyeknek tennem ki férfias lélekkel magamat, arra nincs erőm. De én Istent meg nem tagadom, de én az ő törvényei mellől el nem állok, ha a’ hóhérbárd főm felett fel rándúl és főmre le száll is! Idegen, hányszor nem sikolta fel örömében e’ szív, ha, körülfogva gyermekim’ csoportjától, elmenék az úczán, ’s a’ nép rám újaival mutata, ’s rám, boldog anyára, idvet és áldást kiáltozott! És én az vagyok, valóban boldog anya vagyok; boldog, midőn Élinek gyermekei megállanak előttem; ’s midőn a’ kiket néki szűltem, a’ kiket a’ Jehova’ törvényiben neveltem fel, hogy vétek nélkül járjanak Isten előtt, méltóknak találtatnak atyjokhoz. De örömmel, örvendezések közt avatom őket a’ halálnak, ha az Úr’ tisztelete ’s a’ nép’ java kívánja vesztöket, ’s mélyen bánkódnám sorsomon, ha készen, ha örömmel nem vesznének, hívei az Úrnak mind holtig.”
Az Angyal immost közelébb lépe felé. Elfényesedett arczzal pillanta le az asszonyra, ki most eggyszerre elvakúlt; megszorítá jobbját, hogy menny föld eltűne előtte, ’s ezt mondá neki:
„Választotta az Úrnak, álld meg fogadásodat! Majd, midőn lelked, híven maradva Jehovához, e’ földről ellebben, világosságban látjuk meg egymást!”
Mondá, ’s a’ szóval eggyszerre eltünt. Salomóne, hörögve ijedtében, ’s még elvakúlva az Angyal’ ragyogásától, az ajtó felé tipogott, ’s felnyitotta azt. De a’ sötét fátyol immost lehulla szemeiről; mindenfelé tekingete, hogy megláthassa az idegent, de többé sohol nem találá.
’S íme gyermekei összefont karokkal tértenek vissza a’ gerézdek’ hegyéről, körülömlék a’ szeretett anyát, ’s szóval, csókokkal, ’s a’ legédesbb nevezetekkel csapodárkodának neki. De ő nem viszonzá köszöntéseiket, nem csókjaikat, nem ölelte meg a’ kedves legifjabbat; minden gondja csak az idegen vala, kinek össze kellett velek a’ ház előtt akadni, de a’ kit azok nem láttak. Hallgatásba süllyedve tére vissza hallgató gyermekei közt, ’s beérvén az estvelygő szobába, ezt mondá nekiek:
„Csudálatosak az Úr’ útjai. Angyala jelent meg nálam, – mert az nem lehete halandó ember – hogy bátorodjunk neki, megvívni Izrael’ idvéért, ’s az Úr’ törvénye ’s a’ haza mellett szent hűséggel meghalni. Menjetek nyugalomra, kedveseim; én fenn maradok, ’s könyörögve töltöm az éjt.” – Ezt mondotta, ’s ellágyúlt szívvel vonta félre magát szomorkodó gyermekei’ köréből.
’S a’ mint a’ nap víg súgárokkal löve az hajlék’ ablakába, az ébredezők anyjokat a’ szőlőernyőben láták meg, környülfogva fegyveres férfiaktól, ’s rohantak kiragadni kezeikből a’ híven-szeretettet. Az vídám tekintettel így szólla nekiek:
„Gyermekeim! Antiochosz parancsolja hogy jelenjünk meg bíráji előtt, ’s tagadjuk meg a’ mit Mózes rendelt; hogy tagadjuk meg Jehovának, a’ mi Urunknak, Istenünknek frigyét; hogy elpártolván tőle, hódoljunk ál Istenekhez, ’s legyünk tiszteletlenek az eránt a’ mit keblünk javall. Oh! én lángolni látom azon hős feltétet az Éli’ magzatinak szemeiben, melly nem gondol a’ földi élettel, ’s készebb veszni mint gonoszt követni. – Hulljatok földre körűlem, ’s kiáltsunk itt, az égnek élesztő színe alatt, a’ napnak ragyogó sugárzásában kiáltsunk itt eggyütt: „Isten, ragadj ki bennünket e’ nyomorúságból, vagy adj erőt, hogy minekelőtte tőled eltántorodnánk, állhassunk ki minden kínt, állhassuk ki a’ legirtóztatóbb halált, de vétekre másnak példát ne adjunk!” – ’S fijai eggy szájjal lélekkel felkiáltának! „Úgy legyen, o Jehova! úgy légyen!”
Így könyörgének mindnyájan, térdeikre húllva. De most felkelének a’ porból, ’s vídám arcczal követék anyjokat a’ fegyveres férfiak’ csoportja közt azon ösvényen végig, melly a’ szekérútba csap. Salomóne megpillantá a’ kamarát, hol gyermekeit szűlte, hol őket tejével táplálta, hol olly sokat tűrt és nyomorgott hogy az árvákat táplálhassa; de a’ hol férjével, a’ tisztával, olly szép éveket is éle. Oh, akkor szemeit nem panaszos könnyek zavarák meg! De hirtelen felszárasztá a’ könnyeket, ’s bátor elszánt lépésekkel méne, hova hurczoltaték, a’ piacz felé.
Álmélkodva látá a’ nép a’ tisztelt asszonyt, mert ő igen ritkán lépe ki csendes lakjából miolta férje megholt; álmélkodva látá gyermekeit, egyetemben kerítve be embertelen fegyveresektől. Az úcza mind inkább kezde szorúlni; ezer néző toldúlt a’ szent szenvedőkkel a’ zajgó piacznak, hol maga a’ Király is, arannyal-hímzett bíborában űle erkélyén, ’s várá a’ hozottakat. Mert ő, a’ mint eggy estve ál orczában járta végig, hogy ne ismértessék, az úczákat, nagy dicséretekkel hallá a’ szerencsés anyát ’s a’ hozzá méltó hét fiút emlegettetni, kik híven követik atyjok’ tanításait, ’s anyjoknak ápoló gondjait kegyes éltök által jutalmazzák, ’s gyermeki és testvéri hűségökkel.”
De melly látvány rettenti itt a’ tolongó sokaságot? Itt a’ Zeüsz’ oltára, ott a’ gyilkos hóhérszék, ’s a’ nagyöblü katlanok, megtöltve pezsgő szurokkal és olajjal; a’ tüzes harapók, ’s a’ bitó’ oszlopán a’ lábvas és a’ horgas korbácsok! Fejdelmének nevében Chuzím a’ Vezér, kezdé a’ szót:
„Halljátok meg, e’ város’ lakosai, melly keggyel bánik Asiának ura az átalkodottakkal. Tisztes férfiak tőnek vádat ezen anya és gyermekei ellen hogy ők szidalommal illeték Antiochoszt, kinek a’ nagy Istenek’ bölcseséget adának, és hatalmat minden halandók felett. Ime ő fel akarja emelni Izraelnek népét, melly Mózesnek, az ámítónak, törvényei miatt mindeneknél megvetésben van; ’s e’ vétkes anyának ’s fijainak, irgalma’ teljéből, még eggyszer és utolszor bocsánatot, sőt kegyelmet ajánl, ha Zeüsznek, az Olympusz’ urának, ki minden Istenek és halandók felett lebeg, tömjént fognak gyujtani, és őtet imádandják. Ha pedig megátalkodának nem tenni a’ mi parancsoltatik, íme jelen vagynak a’ hóhérok, ’s az esztelenek még ma ki lesznek törölve az élők’ számából. – Makáb, te vagy az előszülött; jer, áldozzál víg kedvvel a’ Zeüsz’ oltárán, ’s adj példát az ifjabbaknak, midőn a’ Király előtt állasz, mint tiszteljék őt hűségben, ’s tartozó alázatban. Azt kérdem tőled, mi hoz itt hasznot: engedély e, vagy makacskodás?
De a’ hű ki sem engedé mondani a’ mit az készűle, hanem beszöktetvén szavaiba, ezt mondá tüzesen: „Ne kérdj semmit! mert én, mert mi mindnyájan, kiket Izrael a’ maga örömdalaiban Makabéknek nevez, kiálljuk a’ gyötrelmeket, a’ halált; de a’ ránk örökképen maradt törvénytől, öseink’ szent hitétől, soha el nem állunk, a’ hogyan Jehova az igaz, az eggy Isten!” –
Szava végig hangzott a’ tág piaczon. Antiochosz rengve költ fel bíbor vánkosáról, elannyira ijede meg a’ bátor szózaton, ’s tajtékzó ajakokkal vad dühében ezt kiáltozá: „Vonjátok a’ padra őtet, ’s aranyom gazdagon jutalmazza meg csigázástok’ munkáját!” Azok utána kapának. – De jaj, oh jaj! melly irtózatos hang közelít itten távolyról! A’ szerelem’ rettegése, a’ szerelem’ kétségbeesése hangzék a’ gyenge leánykebelből, melly itt a’ végső polczokról előhata. Salomóne szertelenül ijede meg a’ szózatnak; elsápadva pillanta mostan fijára, ’s ezt gondolá magában: „Oh csapta volna meg bár az Úr’ keze elsiketűléssel, minekelőtte füleihez ért a’ hangzat, és szívét meghatotta!” – De Makáb mélyet sóhajtva fordúla meg a’ hely felé, honnan a’ rázó szózat jőn. Sápadt halvány szín, mint a’ kopoersóké, ’s lángoló piros szökének elváltozva keresztül orczájin, ’s ajkai, megnyilva már hogy feleljenek, eggyszerre némúltanak el. Szerelem’ fájdalmai közt gondolkozék ugyan ő a’ kedves jegyesse, Saróne felől; sóhajtva látá ugyan eltűnni arany álmait, mellyeknek már olly közel vala bételjesedésök; de ment ’s nem várá hogy megragadják hóhérjai; és míg a’ kétségbe-esett leány összeroskadott, ’s elveszve fájdalmiban már porban fetrenge, magát önkényt adá által áldozatúl. – De a’ lelkes anya tiszteletes nagyságában pillantott elsőszülöttére. A’ hogyan az egekig-meredező havasok’ jégormai állanak színetlenül; olly színetlen vala az ő arcza is, midőn az ifjú felpillanta Jehovához, ’s magát a’ kínos halálra elszáná. Bakóji összeroncsolák tetemit. Testvérei, midőn már halva lebegett a’ forrtyogó szurokban, sírva buzdíták egymást, hogy vesszenek bátran ők is Jehovának szent nevéért, mint ez.
’S ím Makábon áltesének. – Salomonénak elhaló keblében hétélűleg dúlongott a’ tőr; annak minden döfése, melly a’ kedves fiút éré, éré az érzékeny anyát is. Az első már elholt; ki vala szenvedve a’ kín melly őt Istenhez vezesse, ’s a’ hű anya kiállá Jehováért a’ minél ember rettenetesebbet nem szenvedhet: látá, nézé fija’ gyötrettetését. – ’S anyai szíve ezt még hatszor szenvedje e? Ki adjon itt erőt gyenge asszony’ keblének azt elviselhetni? Maga Jehova, az ő bizodalma, az ő irgalmazója! Mert midőn az Úr’ dicső hőse kilehellé most életét, nem látva a’ sokaságtól, egyedül a’ legtiszteletesbb anyától látva, közelíte hozzá a’ mennyei barát, ki neki tegnap az estalkonyban megjelent vala, ’s a’ meg nem halható élet’ fényében tűnt vala el. Íme ez hét elhervadhatatlan koszorút mutata, mellyet eggy nyolczadik keríte be, eggy Édeni virágokból szövött nyolczadik; ’s szelíd mosollyal jőve felé, ’s erőt, bízakodást, ’s türelmet lehelle keblébe. Salomóne, eltelve keblének szent érzéseivel, felpillanta az atyához az egekben, némán hálálta kegyeit, ’s így bátorítá a’ síránkozó testvérgyermekeket:
„Gyermekeim, ne síránkozzatok a’ kimúlt után. Homlokát már övedzi a’ koszorú, mellyet az Úr mindnyájatoknak készíte. Nyerjétek el azt ti is. Életet és halált csak eggy percz választ el, ’s a’ jókat áltviszi örökké tartó boldogságba, kövessétek bátyátok’ példáját, ’s vesszetek Jehováért; hogy légyen meg a’ mit Mózes énekele, ’s az Úr benneteket úgy tekinthessen irgalommal mint maga szolgájit.”
A’ Vezér előkiáltá a’ másodszülöttet, ’s megbosszantva az elsőnek hősi nagysága által, így szólla: „Jőjön Abír, ’s áldozzék az Olympusz’ Királya’ oltárán, ’s egyék tisztelettel az étekből. Értsétek ezt mindnyájan, nyilván hirdetem az egész sokaság előtt: Elvenen fog megnyúzattatni, ha mint Makáb, megvetné urának, a’ Királynak kegyelmét, ki a’ pártosokat keményen bünteti.”
Abír engede a’ szónak, ’s előjött. Eggy jaj készűle lereppenni a’ szerencsétlen anya’ ajkairól, de ő megelőzé a’ jajt, legyőzte szíve’ ijedségét, megálla, ’s ezt gondolá el magában:
„Isten, mint állhatná ki ő e’ gyötrelmeket! Kisdedsége’ napjai olta szűnet nélkül betegeskedve, férfilelket nevele ugyan a’ sínlő testben; de oh, könyörűljetek rajta, hóhérjai, ’s öljétek el hamar! Te pedig, Jehova, adj erőt neki, midőn megküzd a’ halállal!” – Ezt mondá hangzat nélkül magában, ’s könyörgve redőlte össze kezeit.
Abír felpillanta a’ Királyhoz; – arczának mostan még halványabb színe ’s mennyei mosollyal eltölt pillantatai szánakodás’ érzéseit támaszták a’ sokaságban, igen még hóhériban is. ’S ő így szólla: „Miként tehetném én a’ mit parancsolsz? mint tagadhatnám meg az eggy Istent? mint tisztelhetném helyette az ál bálványokat? Nem! az nekem lehetetlen; nem, azt én tenni nem fogom! Végezzétek el a’ mihez fogtatok!” – Azok teljesíték a’ bosszu’ fenyegetését, a’ látni is irtózatost! ő pedig, haldokolva, ezt kiáltá a’ Királynak:
„Dühös vérengző, te ugyan elölöd földi életünket; de a’ világ’ Királya azokat, a’ kik az ő törvényei mellett megholtak, életre hozza a’ jutalom’ nagy napján, ’s béviszi az öröm’ országába.”
Ezt mondá, ’s élte ki vala lehellve. A’ Vezér vad szidalmakban önté ki neheztelését, hogy, a’ mint mondá, a’ Király’ parancsát tiszteletlenűl megvetik; de még inkább, a’ mit nem mondott, hogy néki nem ragyoghatott hiusága. Most Machír lépe elő, harmadika a’ testvér hősöknek. – A’ szerencsétlen anya a’ múltakat emlegeté, ’s hullongatá fejét, midőn harmadik fija lépett hóhérjai’ elébe. Atyjának, leggyengébb évei olta, ez vala kedvencze. Meleg vére és az az ő előre-tolakodó lelke ösztönözék, hogy korán kezdé gyakorlani karját az harcz’ fegyvereinek forgatásokban. Mosolygva mondá Salomonénak, látván azt sok ízben, a’ gyermek’ atyja: „Kedves, emlékezzél a’ mit itten jövendőlök: Machír eggykor rettentése leend elleninknek! Lássd mint forgatja a’ kardot, mint feszíti tegzét, ’s a’ láncsát, a’ gerelyt mint repíti, ’s mint löki a’ parittyát: olly bizonyosan töri össze majd ellenségét a’ küzdésben, ’s visszaszerzi honunknak a’ szabadságot; dicsősége Izraelnek, ’s öreg napjaimnak dísze, öröme!” – Így atyja. De az örök gondviselésnek másképen tetszett felőle végezni. Erre emlékezék Salomóne, ’s elfoglalá azon gondolat hogy az ember’ reménye és szándékai melly messzére tévedeznek az Úr’ útjaitól.
’S a’ mint Machír előlépe, Chuzím így kiálta a’ hóhéroknak: „Szolgák, szeljétek ki szájából nyelvét, minekeklőtte még szóllani kezdhet, ’s csapjátok el lábait, kezeit. A’ pártos még itt is szidalmakra merészel fakadozni.” – Tüzesebben ragyogott a’ derék ifju’ orczája; tüzesebben szikrázának szemei, ’s minden vonogatózás nélkül nyujtá ki jobbját és, száját kitátván, nyelvét, ’s ezt kiáltá neki:
„Nyelvemet és jobbomat én az Úrtól vevém. Visszá adom neki örömmel, ’s azon boldog remény alatt, hogy ő is visszáadja megint nekem, a’ melly nap’ halottait fel fogja poraikból támasztani.”
Chúzim elsápadva kapá vissza magát. A’ Királyt és az ő kísérőjit álmélkodás foglalá el, hogy eggy gyenge ifju’ keblét a’ legirtóztatóbb halál’ látásában illy hős lélek élesztheti; renge haragjában hogy a’ megvetett nép, mellyet ő eltörleni szándékozott a’ föld’ színéről, tiszteletlenűl meri viselni magát parancsai eránt. – ’S gyermekén szelíd, de felvilágosított szemekkel függe a’ boldogtalan anya, ’s ezt mondá magában: „Machír felől megjövendőlé atyja hogy hős férfi leend; íme vitézűl küzdi küzdését, ’s rettenés nélkül mégyen halálnak.” – A’ hős ifjú irtóztató gyötrelmek közt elveszve.
Mostan Júdát hozák elő. Siető lépésekkel szökött utána Achás, mert a’ kettő ikerszületésű gyermek vala. „Mint a’ két ikercsillag” – így szóllott az anya a’ néphez – „soha külön nem térve, eggyütt mégyen az ég’ boltozatján: úgy itt a’ két ikertestvér, kiket én szűltem; mert nekik lelkeik, indúlatjok, leggyengébb korok olta szorosan eggybe voltak szőve. Az én Júdám eggykor az erdőkben eltévede. Elbódítva a’ gödély-csemete’ nagy szagától, a’ bokor’ árnyában szunnyadott el. Keresénk, nevén kiáltozánk, de mind hijába. A’ kis Achás is űzte nyomait, ’s a’ testvéri szeretet vezére lőn a’ gyermeknek. Még távoly a’ csalittól, melly az eltévedtet elrejté, felkiálta örvendezve az ifjabb: „Fel, fel oda, a’ hol engem vár az én kedvesem!” – Így valának eggyesűlve mindég az életben, eggyesűlve most a’ halálban is.”
’S a’ mint Chuzím a’ két ifjat meglátá, ezt kiáltá vad dühében: „’S ti, kígyó’ fajzatja, víg arczával, összefont karokkal jöttök e, ingerleni méltó bosszúmat? Lakoljatok vakmerőségetekért e’ lángoló kádban!” ’S meglőn a’ mit a’ pogány parancsola. Júda a’ Királyra pillantott, ’s ezt mondá neki:
„Király, te nem fogsz, mint én, eggy jobb életre feltámadni; ’s nekem jobb a’ te kezeidből vennem a’ halált, ’s reményemet, melly az Úrra épűlt, teljesedve látni meg az egekben.”
Így az ifjabb is: „Király, te is por vagy, ’s alá vetve a’ sorvadás’ borzasztó törvényeinek, mint mink itten, noha most teljes kéjed szerint uralkodol, ’s rettegés nélkül tészed a’ gonoszt a’ mi szívednek tetszik. Ne táplálj hiu reményt lelkedben; ne hidd hogy népünk felejtve van Jehovánál! Majd látni fogod, melly hatalmas az Úr, kinek karja téged és a’ tieidet össze fog tördelleni.”
Elmondá, ’s azok eggy perczben halának el. Hasonlók az erdők’ nyögdellő lakójihoz, kik fészkök olta elholtokig azon ágon hintálának, eggyütt reppenének fel és eggyütt szállának alá; és ha az ágról lehulla a’ nőstény, lehulla hímje is, a’ vigasztalhatatlan! Ekként nyögék ki életöket az egymást szerető testvérek.
De a’ tiszteletes anya’ keblét most aggodalom szállotta meg, ha kiállja e az irtózatos kísértetet Áreth is; ő egyedül ezért reszketett. Az ifjú’ elméje nem kaján; de mindég kész ellenkezni testvérivel, vásottságból, nem rosszaságból. Mit fog ez tenni most? ezt kérdé magától a’ rettegő anya. Ekként nyögék ki életöket az egymást szerető testvérek.
De a’ tiszteletes anya’ keblét most aggodalom szállotta meg, ha kiállja e az irtózatos kísértetet Áreth is; ő egyedül ezért reszketett. Az ifjú’ elméje nem kaján; de mindég kész ellenkezni testvérivel, vásottságból, nem rosszaságból. Mit fog ez tenni most? ezt kérdé magától a’ rettegő anya. Mert a’ magasan felemelt bálványoltárának lépcsőjin összeszőtt kezekkel méne fel, ’s kétes arcczal tekingete a’ szoborra, hol tiszteletet mutatva, hol megvetést, ’s kileste a’ szilkéket és az áldozatra készített étkeket, ’s azzal újra visszatért. És a’ midőn őt a’ Vezér felszóllítá, hogy engedjen a’ Király’ hagyásának; hogy gondolja meg mit tészen; ha nem jobb e engedni, ’s elvenni a’ hűség’ díját, – még ekkor is sokáig álla magába zárkozva, ’s nehéz kedvvel tekinte ki maga előtt. – Salomóne már összetapasztá kezeit, felemelé az egekre, ’s könyörgve kiálta e’ szükségében segédért; ’s ím Áreth jő, felmosolygva az Olympiusz’ szobrára, ’s ezt kiáltá hidegen és csúfolólag:
„’S ez itt, ez volna e tehát Isten? Mondjátok el csak: midőn kezdetben Isten a’ mennyet és földet teremté, és mindeneket ezekben, akkor Isten, az eggy, az igaz, egyedül vala; úgy mondják írásink. Hol vala tehát ez a’ Zeüsz, a’ kit tí tiszteltek? Látátok e az Isten’ bölcsőjét? Oh, szoptatója fényes nemből vette, úgy hiszem, eredetét; eggy Isten’ szoptatója! ’s ki oktatá az istengyermeket beszélleni? Oh tí eggyűgyüek! tí balgatagok! azt hiszitek hogy ismeritek az igazat, az eggyet, kit halandó’ szemei soha meg nem pillantottak, de a’ kit ártatlan keblében minden feltalál, ha akarja. Mert ő üvölt a’ fergetegekben, a’ nyár’ hév szellőjiben ő lebeg; ő teremte, ő tart fenn mindent; ő intéz mindent örök bölcsesége szerint. Tí azt hiszitek, hogy ismeritek az eggyet, kik több Istenek felől szóllatok, ’s ön kezeitek’ munkáját imádjátok a’ holt szoborban!”
Mondá; ’s eggyszerre zajgás támada körűle, ’s a’ pogányok’ csoportjai néki-rohanának, ’s vivék a’ gyötrésekkel elnehezített halálra. De Áreth még a’ halálban is e’ szókat kiáltá Antiochosznak:
„Király, úgy hiszed, hogy pusztításidat az Izrael’ népén te űzöd; de e’ hatalmat néked maga e’ népnek Istene adá, mert őtet bűneink megbántották. De jaj neked! jobbja eggykor téged veszen elő, mert te vakmerően kelél Jehova ellen; mert te Jehova ellen merészelél harczolni harczolni!”
’S a’ mint Áreth halva dőle el, előjöve anyja, megállott gyermeikenek holt testeik mellett, ’s kiterjesztette felettek karjait. Íme az az ő gyönyörűsége, az az ő kevélysége, a’ miért őtet annyiszor irígylé a’ nép, romban álla előtte! – ’S jajgatott? sírt? – Nem jajgatott, nem sírt. Szívére szorítá összeredőlt kezeit, ’s így szólla tiszteletes örvendésiben:
„Hősi lélekkel küzdétek elnyerni az óhajtott czélt és elnyerni azt Istenben. Fejeiteken látom a’ jutalmazó koszorúkat, ’s mellyem édes örömben hullámzik. Mert ki ada nektek annyi erőt hogy illy irtózatos kínokat állhassatok ki? Csudálatosan állának össze anyátok’ méhében testeitek, ’s ki foghatá meg azt? Lelket, szellemet tőlem nem vevétek; én nem szerkezém össze tetemeiteket; az, a’ ki hatalmasan teremté a’ világot, a’ ki az ember’ születését, a’ ki a’ számlálhatatlan lények’ menését, járását, kiszabá, az adott rá nektek erőt, ’s ama’ nagy napon előhozand a’ porból; mert ti, hívek az ő törvényeihez, erős hittel, víg kedvvel választátok halált inkább mint bűnt, a’ minden gonoszok’ legnagyobbikát.”
’S így mondá ki, Jehovának feláldozott hat fijai felett, anyai szívének áldó vég búcsúját. De most hirtelen rendűle meg lelkében, mert még hátra volt legfijabbja, Sálem. Azonban, míg a’ fenevad elöleté a’ hat idősebbet, a’ szenvedő anya elfordítá róla szemeit, hogy tántorgás nélkül állhasson a’ kísértetek közt. Most csendesen álla meg, ’s tördelé kezeit, ’s így könyörge fel Istenhez: „Küldd alá a’ gyermekhez Angyalodat, hogy az ellenség ne örvendhessen megbuktán!” – Míg bátyjai hóhéroltatának, a’ gyermek a’ porban fekvék, ’s bevonta fejét pallástjába. De most hirtelen kele fel fekvéséből, ’s ezer szemek meredezének a’ kedves gyermek’ angyali arczára. Álmélkodva néze rá maga Antiochosz is, ’s most közelébb inté az erkélyhez. Felkele székéről, ’s nyájas hanggal ezt mondotta le hozzá:
„Gyermek, anyád nem gondol ígéretem’ szelíd ígéjével, ha leesküsztök a’ Mózes’ törvényeiről, mellyek benneteket az egyéb nemzetek előtt csak nevetségesekké tesznek, és ha Zeüsznek ’s az egyéb halhatatlanoknak térendetek tiszteletére; sőt még maga ingerlé bátyáidat hogy ellenkezzenek akaratommal, ’s így őket áldozatjaivá tevé lángoló bosszúmnak. A’ te kedvedért anyádnak is meg kegyelmezek, és ha teljesíted a’ mit parancsoltam, gazdag jutalmat vészesz tőlem aranyban és ezüstben, paripákban, szekerekben. Te székem körül fiam mellett fogsz állani, egyenlő vele, ’s tisztelve mindentől.”
Ezt mondá, ’s nyájasan ’s csapodárkodva inte alá kezével és szemeivel, hogy az elmerűlt gyermeket magához szédíthesse. De hijába; a’ gyermek elhatárzott lélekkel így szólla: „Király, nem teszem a’ mit tőlem kívánsz, mert nekem uram és istenem Jehova!” ’S ezt mondván félre tére anyjától, ’s elcsendesűlve veszteg állott. – Antiochosz inte az anyának, ’s szelíden hangzó szózattal ezt mondá:
„Anya, gondold meg, melly sors éré gyermekidet, mivel átalkodottságod őket arra tüzelé, hogy válasszák a’ gyötrelmek’ halálát. Még hátra a’ legutolsó; szép mint a’ tegzes Érósz; mentsd meg az eggyet, ’s ne engedd, hogy fegyvernekim’ haragjának ez is feláldoztassék. Én azt elhalmozom királyi kegyeimmel. Atyja leszek neki, ’s nagyra emelem, mint tulajdon fiamat; naggyá tészlek vele téged is, hogy kiki boldognak mondjon. Menj, tartsd meg életét! Harapjon az áldozat’ húsából a’ felgyülekeztek előtt. A’ nép miatt kívánom azt. Te kétségeskedhetnél e megtartani gyermekedet?”
A’ mint megszűnt szóllani, Salomóne nyugodtan így felele a’ Királynak: „Jól vagyon; láttatni fogom vele hol virágzik boldogság, ’s a’ jövendő hol termi meg neki gyümölcsét.”
Csudálva látá a’ felgyülekezett nép a’ tiszteletes asszonyt, midőn most lángoló szemekkel ’s inkább elpirosúlt orczákkal ment eggyetlennek maradt gyermeke felé, keresztül a’ rá bámúlt katonaság’ hosszú sorain. Egyébkor melly lágy, mi szelíd; asszony, a’ név’ legnemesebb jelentésében! mindég vídám arcczal ’s lélekkel gyakorolván a’ hitves’ és az anya’ ’s a’ ház’ gondos asszonya’ egymást örökké váltó tiszteit: mostan pedig férfilélekkel látá kínos halállal veszni a’ magzatokat, ’s hasangó szíve’ érzésit hatalommal győzte meg, hogy valaki látá, csudálotta a’ hős anyát. ’S most elére szíve’ kedvelt gyermekéhez, lehajlott hozzá, ’s ezt mondá:
„Fiam, könyörülj rajtam, szerető anyádon, ki téged kilencz holnapig horda szíve alatt, tejével szoptata, mindeddiglen ápola; hallgassd meg kérésemet, te, kedves nekem! te, én eggyetlenem! emeld egekre szemeidet, ’s tekintsd a’ földet itt. Íme valamit álmélkodó szemeid ottan és itten látnak, mind az annak munkája, a’ ki az embert is teremtette, ’s kihozá semmiből, ’s mindent bölcsen rendele el. Rettegd a’ gonosz’ csapodár ígéretit, de ne a’ fenyegetéseket. Viseld méltólag magadat testvéridhez, tűrd a’ mit tűrnöd kell, ’s vessz bátor lélekkel, a’ hogy ők vesztek; hogy az ítélet’ vég napján tégedet vélek eggyütt szoríthassalak ez anyai szívre, ’s örök vígadás légyen örömem!”
„Anyám,” – így szökött szavaiba a’ gyermek; – mi rettegteti így a’ te szívedet utolsó csemetéd miatt? Én egyedül az Úr’ törvényinek fogok engedni, mellyeket Mózes hozott le villámok és mennydörgések közt, kőtáblákba vésve, a’ szent hegyről; azok úgy kívánják hogy Jehován kivül idegen Istenink ne légyenek. Jer, hív anya, ’s halljad, mit mond majd fiad a’ Királynak.” – Víg lélekkel rendűle meg lelkében a’ boldog anya. Az Angyal mennyei fényben ragyogott eggyszerre a’ gyermek’ oldala mellett; megfogá jobbját, ’s keresztül vezeté a’ katonaság’ sorain, az erkélyig. Sálem ott így szólla:
„Hah, te, kit nem bölcseség, nem szelíd nagy lélek díszesít, hogy boldogítsad népeidet, és az enyémet melly téged most eggy ideig ural, reszkess a’ nagy ítélet előtt; az eggyik csésze üresen lebben fel, a’ másika, megterhelve gonoszságiddal, örök jaj’ örvényeibe fog elmeríteni; reszkess! még el nem kerűlted az örök Isten’ bosszúját! Ki van merítve kegyetlenséged’ nagy volta Élinek magzatjain; te elölted testvérimet, de azok ingás nélkül állának Jehovának felén, ’s bémenének a’ boldogságba, mellyet az Úr a’ magáéinak ígért. Osztozom az ő szenvedéseikben, ’s mint ők, örömmel áldozom fel életemet Jehováért. Oh, hogy haragja, melly nehéz sullyal feküdött Izraelen, megengesztelve szenvedésink által, valahára szűnjön meg!”
Mondá, ’s az Angyal eggyszerre tűnt el anyjának tekintete elől. Ez pedig rohanva közelíte elő; reszkető karokkal áltölelte a’ gyermek’ nyakát, ’s a’ hála’ kiáltásával kiálta fel Istenhez. – Vad haragban dúlonga Antiochosz hogy a’ gyermek őtet így pirítá el a’ piaczon, ’s meghagyá, hogy ostorozzák halálig. Akkor haraggal vonta vissza magát palotájába.
’S midőn hóhérinak véres kezeik alatt az élet’ illatját a’ leggyengébb virágszál is ellehellé; akkor álla osztán a’ szerencsétlen anya halvány arczban. Szent maga’ megadásával viselé ő ma kedves gyermekeinek kimúlásokat. De immár meg vala téve az áldozat; ki vala ürítve a’ keserű kehely utolsó csöppjeiig; eggyszerre szakadozának meg szívének minden idegei halotti küzdésökben; a’ ragyogó szemek’ tüze elalvék, orczájit a’ halál’ sápadt színe vonta be. Megnyilt ajkakkal, égre-emelt tekintettel, összeredőlt kezeit lágyan szorította szívéhez; szédelgve, tántorogva ingott ide meg’ oda, ’s elaléltan roskadt össze. Eggyike a’ fegyvereseknek délczegen verte által szívét, ’s lelke, a’ boldogúlandó, zengő szárnyakon repűle fel az örökhöz, hol ismét feltalált gyermekei víg sikoltozások közt várák. Letérdeplének a’ séllye előtt, boldogok hogy örökre láták eggyesűlve magokat, ’s szemeik csak öröm’ könnyeit hullaták.
Hallgatva, bús tekintetekkel tűne el a’ piaczról a’ sokaság. Ezreknek nem megijesztve, – nem, – felingerelve, fellázasztva voltanak szíveik. Illy páratlan nagyságú asszony’ halála, hét illy férfilelkű kisded’ szenvedései, bátorodásra gyúlaszták a’ nép’ szívét. A’ fenevad elvétette czélját. Hazatérve, elbeszéllé mi történt, a’ férj hölgyének, az anya kisdedeinek; ’s a’ porzó országútra, a’ város’ legtávolyabb szögeibe, a’ magányos vityillókba hemberegve ment ki mindenfelé a’ riadás, mint a’ viharoktól korbácslott hullámok, a’ legtávolyabb szélekig; ’s mindenfelé csoportozának, élesztve Júdától, a’ hívek, eltökélve hogy atyájiknak vallását, törvényeit, szokásait védeni fogják. Így dicsöítette meg magát Jehova a’ fényes nemzet’ kidöltében; így terjede el ismét a’ szent hit, hogy az Isten csak eggy!

O Szent Megadás az Úrban! nagy és felséges gondolat, ’s még nagyobb, még felségesebb, midőn fényes tetté válik; midőn az ember mindenét oda adja a’ szent tárgyért, midőn életét semminek tekinti, ’s csendesen elvérző szívvel, elnémított panasszal azt is feláldozza, a’ mi neki életénél is kedvesebb! – oh felséges erkölcs! ki tudna téged méltólag magasztalni! – De bár mi nagy légyen az, fénye mint sorvad össze az Emberfija’ dicsősége mellett, ki a’ maga istenségét elrejté az emberiség’ alakjába, ’s önkényt megalázta magát, ’s viselte gyarlóságunk’ sullyát halálig, még pedig az idvezítő kereszt’ haláláig. – Oh melly végig gondolhatatlanúl nagy vala az az ő megnyugvása az Atya’ akaratjában, mellyet csak a’ Szeráph ért, ’s rebegve imád a’ királyi szék’ zsámolyánál! – Örök dicsőség a’ tiszteletes Eleazárnak! örök dicsőség a’ hét nagy fiu’ még nagyobb anyjának! Oh mint ragyognak az ő neveik az Élet’ könyvében!

IV
JÚDA, A’ MAKABÉ
GYŐZÖDELEM
A’ restűl derengő reggel’ szent felszürkűltében csengve kél diadalmi ének Sionra. Háladalok zengnek Jehova’ tiszteletére, ki megszabadítá az elnyomottakat, ’s a’ hosszú sorokon, mellyek a’ hegy’ oldalán fel fel vonakodtak, ’s vigan emelgeték jobbjaikban a’ pálmaágat. Oh boldog látás! íme Izraelnek ismét megengedteték belépni a’ szent templomba; ’s azon helytt tisztelni a’ világ’ urát, mellyet maga választott; ’s kikapva az ellen’ hatalmából, ismét szabadon szolgálni neki! – De ki az, a’ ki itt hatalomban járdall a’ sereg előtt? Léptei virító erőre ’s bátor nagy lélekre mutatnak; barna üstöke lebegve játszik homlokán, ’s szikrázó szemeit, – a’ retteneteseket a’ csaták’ küzdései közt, – most könnyeinek szelíd csillogása vonta be, midőn a’ nagy lélekkel nyert győzödelem után az Úrnak megújított szolgálatjára vezérli örvendező sergeit.
Júda, Mathathiás’ magzatja, vezérlé itt népét Jeruzsálemnek szent hegyére. – Antiochosznak kevély Hadnagya Séron nem régen még az ő hatalmas karja által veszett el. Ezen a’ Király szörnyű bosszúra gyúladott, ’s újabb temérdek sergeket külde Izrael ellen, Ptolomaeusz és Nikánor, ’s az ő helytartója Lysiász alatt, mert ő maga Persziát akará kirablani. De hadai’ nagyjaikat hamar leteríté a’ Jehova’ erős-karu hőse, ’s Antiochosz, megértvén ottan mi történt, irtóztató haraggal kiálta fel: „Büntessenek meg a’ nagy Istenek, ha iszonyatos bosszúmat nem állom a’ lázakon! Dőljenek le Jeruzsálem’ kőfalai, ’s ti öldössétek a’ véneket és ifjakat, ’s a’ melly’ emőjit és a’ jajgató anyákat, hogy Judéa legyen mint eggy koporsó, ’s lakosit nevessék a’ föld’ egyéb nemzetségei!”
De a’ nyavalyás fenekedő gyalázattal tére meg honjába Ekbatanába (1), mert tolvaj kezekkel szedte ki Persepoliszban a’ templom’ kincseit és a’ szent edényeket. ’S a’ mint bosszúra gyúladva, szekere’ hajtóját sietésre serkengeté, utól-éré Jehovának rettenetes jobbja; kidőle szekeréből iszonyu gyötrelmei közt, ’s jajgatva fetrengett a’ porban. A’ ki, kevély lélekkel, ki akará nyújtani kezeit a’ hold után, hogy azt arany szarvainál fogva lerántsa az égről; a’ ki a’ tenger’ hullámjainak ’s a’ mindent felforgató szélvésznek bilincseket készítgete, ’s a’ hegyek’ szirtjeit a’ hércz’ csészéjébe akará tenni, itt aléla irtózatos kínjai közt, ’s itt fujta ki, elhagyva mindentől, lehelletét!
Emaus előtt Lysiás már szembe álla Júdával, ki csak tízezer népet igazgata, míg amaz százezreket. De ő így szólla vitézeihez: „Ne reszkessetek hogy nekiek számok nincs; emlékezzetek, mint védé az Úr a’ maga választott népét a’ Faraó’ sergei előtt. Emeljük fel hozzá könyörgő kezeinket mi is; az Úr emlékezni fog frígyéről mellyet Abrahámmal kötött ’s Izsáknak és Jákóbnak megújított, ’s hatalmas karral megveri ellenségeinket, hogy valakik e’ földön élnek, ismerjék meg, hogy ő bástyája Izraelnek, most és minden időkre.” – Ezt mondá Júda, ’s könyörgő kezeket emelének égre mindnyájan.
A’ távoly hegyek megett csendesen szálla le rózsagőzei között a’ tűzarczú nap. Alaktalanúl folytak szét a’ szürkűletben a’ mezők, ’s éj fogta be az elnémúlt földgomolyt. A’ sereg’ Fővezére így szólla itt Gorgiászhoz: „Látád e a’ szemteleneket? sisak nélkül, pánczél nélkül vannak; ’s e’ nyomoru folt verheté e meg két erős Hadnagyinkat és azt az erős sereget? Talán hogy elmétlen elhittségökben álomnak ereszték magokat, feledvén a’ nemzet’ dicsőségét és tulajdon nevöket. E’ csapás engem nem érhet, ’s én összeroncsolom! Válassz mingyárt húszezer harczolót sergein közzül, ’s menj velek Bethsúra felé, ott foglald el a’ tetőket, ’s omolj alá rájok mint a’ hegyek’ csergetegei, midőn megdagasztá a’ zápor; hogy felriadva alvásokból, se meg ne futamodhassanak, hanem véd nélkül hulljanak le gyilkolójik’ kardjai alatt. Én utánatok megyek táborommal, ’s míg a’ reggel feljövend, a’ győzödelem’ rémítésít Jeruzsalem’ falaiig terjesztem ki.
Ezt szándéklá a’ dölyfös; de az örök Gondviselés egyebet végze. Júda megállott serge’ közepében, ’s könyörgő szemekkel tekinte a’ csillagok’ ragyogásaiba. ’S itt véletlen mellette termett eggy deli növésű ifjú vitéz, csillámló ezüst fegyverben, megszorítá jobbját, ’s ezt mondá neki: „Te éjjeli megtámadást forralsz elmédben; tedd a’ mit szándékozol, ’s győzni fogsz.” Ezt mondá, ’s ment. Júda rettenve ’s örűlve ismért benne az Úr’ Angyalára, ’s azonnal vitte utána sergét. Menések az ellenségi táborok mellett vonúla el. Azt szűk tüzektől lelék felvilágosítva, mert Lysiász kevéssel előbb kiszedte innen csapatjait, ’s az éj’ homályában útját tovább folytatá.
De midőn most közelebbre értenek a’ táborhoz, az ezüst fegyverű ifjú ismét megfogá jobbját, ’s ezt mondá neki: „Lökd kanóczaidat a’ táborba, ’s kezdj iszonyu ordításokat, ’s gyilkold az ellent.” – Júda lánggá gerjeszté a’ kanóczokat, ’s a’ sátorok’ vásznába lökte, ezt kiáltozván szünetlenül: „Nagy a’ mi Urunk Jehova!” – ’S ím az éjszaki szél visítva jött elő a’ közel hegyekről, ’s a’ tábor’ sátorain elterjeszté a’ mindent megemésztő tüzet, hogy az éjfél’ kormos felhőji piroslani kezdének, ’s a’ tartományt rettegéssel tölték el. Júda most fenyegető tekintettel így kiálta az Izrael’ népéhez: „Senki ne nyújtsa ki jobbját hogy az ellenség’ táborában zsákmányt szedjen; az légyen minden törekedéstek, hogy ő találja itt vesztét; a’ gazdag sarcz önkényt jő osztán kezetekbe!” – Ezt mondá, ’s megfordúlt, olly feltétellel, hogy hátúlról támadja meg az ellenséget, ’s mennyei barátja lángoló tekintettel méne előtte.
Hah, már dühösködik az irtózatos csata; a’ kard immár öldököl az ellenség’ csapatjaiban, mert Júdának lelkes harczolóji örvendve kapák ki azt az elhullottak’ kezeiből. Réműlés foglalá el az egész nagy serget, ’s kivált annak Vezérét Lysiászt szédítette meg, ki olly szándékot forral vala, hogy lerontja Jeruzsalem’ falait, ’s az elfogott lakosokat marhaként ereszti árba. Mert a’ tenger’ szigeteiről, és a’ kik Hellásznak boldog szélein lakoztanak, előjöve már a’ kereskedő, megvenni aranyon és ezüstön a’ föld’ lakosit, hogy elszórva egymástól, ’s a’ bálvány’ tisztelőji közzé keveredvén, azoknak hitekhez szokjanak. De a’ fenevad nem éle többé, ’s Vezére, kit ide küldött, gyalázatosan szalada meg a’ halál’ mezejéről, mellyet az ő harczolóji elborítottak tetemeikkel. – Júda megfordúlt hogy megpillantsa mennyei barátját, és segélyét elnedvesedett szemekkel köszönje; ’s íme az eltűnt a’ hős elől, de győzödelt jövendőlő tekintettel. – Már csak Gorgiász dühönge a’ tusák’ mezőjében.
Hajnalgva kele fel a’ reggel, ’s közelítnek a’ hegytetőken csapatjai. Réműlve látá ezredeit elterűlve a’ halál’ mezejin; a’ tábor’ romjai füstölgének, ’s érkezését bátor homlokkal várá az ellenség. És még is rútnak tekinté a’ megfutamlást; bízott hogy a’ vétkeseket el fogja taposhatni, ’s szárnyalló sietéssel jött elő. Júdának választottjai láták a’ végetlen sokaságot, ’s a’ csillámló sisakot és pánczélt, ’s a’ rettenetes kardokat, még rettenetesebbeket a’ lovag’ kezébe, ki már vágtata délczeg paripáján, ’s félve pillantának Vezérökre. De az ahhoz emelé fel karjait, a’ ki egeiből nyújtja a’ segédet, ’s így szólla a’ réműltekhez:
„Dicsőség néked, Izrael’ megtartója, ki Dávid’ karjaival megbuktatád az óriást, ’s az ellenségi tábort Jonathánnak hatalmába juttatád; oh, hagyj zavart támadni ellenségünk’ hadai között, hogy vesszenek el harczolójik és paripájik, igen nagy sokaságban; hogy haljanak el mind, és gyalázatosan, ’s a’ te néped téged háladalokban magasztalhasson, ’s áldozatokat nyújtson oltárodnál, mivel bennünket kivonál a’ szolgaság’ nehéz béklyójiból!”
Ezt mondá, ’s tábori lármát kezdete. Harsányan recsegett a’ hadi-kürt, ’s a’ lelkes sereg új erőre gyúladva tolakodék menése után; felrántá fegyverét, ’s rettenthetetlenűl vága az ellenségbe. Mint az arató vágja rakásokba pengő sarlójával a’ búza’ arany fejeit; úgy döntögeté minden mások felett Júda a’ kik fegyvere alá jutának. – De ki után merednek itt álmélkodó szemei? árúló fut e által népe közzül az ellenséghez? Kínos érzés szorítja össze keblét. Eleazár megyen ott, a’ Súra’ magzatja, egyedül, ’s hüvelyébe rejtve kardját, keresztül az ellenségi sorokon.
De a’ nemeslelkü ifju nem árúlást forrala keblében; sőt úgy indúla ki, hogy bosszút álljon nemzete’ szenvedéseiért. Mert meglátá a’ szirtes halmokról az elefántok’ nagy csoportját, és kivált eggyikét ezeknek, az arany fékkel, ’s a’ bíbor czafranggal, arany prémbe szögve, miknek végeikről nagy bojtok függtenek. Legottan így gondolkodék: annak tornyában királyisan maga ő, az ádáz vérengező, fog ülni. – „Hogyan? Eleazár, az a’ tiszteletes öreg, szörnyű kínjai közt hala meg Istenéért és honjáért. Az ő nevét viselem én is: ne viseljem e lelkét, eggyütt a’ névvel? Az az aranytól ’s bíbortól ragyogó állat dőljön el az én vasamnak, ’s omoljon alá a’ szerint, a’ hogyan a’ hegyekről höngereg alá eggy rettenetes szirtdarab; ’s bár temessen el engem magával, de temesse el hátáról lehányt urát is, hogy az ő népeik ne feledjék a’ megháborodást, ’s bukjanak meg a’ Jehováért küzdő kevesek előtt!”
Ezt mondá, ’s méne. Az ellenség nem tartóztatá futásában; úgy hitte hogy gyáva lélekkel megúnta a’ küzdést, ’s nyugtot keres. De íme már a’ rettenetes állat’ hasa alá jutott. Kirántá fegyverét hüvelyéből, ’s szinte markolatjáig döfé gyomrába, hol neki leg veszedelmesbb a’ sebzés. Hortyanva dőlt fel, és elveszett. A’ föld megrendűle midőn eldőlt. Vastagon szálla fel körűle a’ por, ’s végig hallatszék el a’ csata’ mezején, mint roccsant össze a’ hátán-hordott torony és a’ harmincz küzdő, kik a’ toronyban állának. De legnemesbb áldozatja, Eleazár, maga is halva maradt, rá esvén az állat’ iszonyu terhe (2); Gorgiász pedig, ki ellen a’ nemes ifju fenekedék, rohanva hagyá oda a’ csatát, ’s reszkető csoportjai utána futának. Hah! nem merte a’ véres ütközet’ helyére fordítani ismét szemeit, hol ezereket hagya hátra halállal küszködve, ezereket már elhalva, ezreket ijedségökben futamlva. Gyalázattal elborítva ére vissza honjába, és egyedül; mert minden hadai az idegen földön enyésztenek el. A’ győzödelmes Júda pedig megfordúla, ’s az üresen-maradt táborban sok aranyat és ezüstöt ’s drága köveket gyüjtött.
Júdának lelkében öröm kele fel ezeket látván; előkiáltá testvérit, kik a’ csatában mindenkoron oldala mellett harczoltanak, Simont, Jochanánt, és Jonathánt, ’s így szólla hozzájok: „Földre van terítve az ellenség; jertek vitéz seregünkkel a’ Sion’ ormára; tisztongassuk meg az Úr’ szentségét, ’s építsük meg a’ mi romlást veve.” – Azok engedének a’ szónak, ’s legottan megindulának Jeruzsalem felé. És a’ midőn felérének Sionra, ’s az Úr’ templomát elpusztúlva láták; megfertézve az oltárt, a’ kapukat elégve, ’s a’ tágas tornáczot elborítva bojtorjánnal, fűvel, bokrokkal; mindnyájan megtépdelék ruhájokat iszonyú kinjaikban, fejeiket hamuval hintették be, a’ porban fetrengének, ’s felkiáltának Istenhez.
De a’ trombita megszóllala Sionról, – úgy hagyá Júda, mint a’ nagy öröm innep előtt (3), ’s víg sikoltozások közt özönle a’ vígadozó nép. Feddtelen életű papokat választa a’ Szentség’ szolgálatjára. Azok legottan kihordának onnan, valamit a’ bálványzók állítottak, ’s új oltárt alkotának a’ régi’ helyébe, ’s ahhoz tizenkét ki nem faragott követ választottak. Nem sok idő alatt minden készen állott a’ Jehova’ templomában: készen a’ frigyláda, ’s az arany gyertyatartó, ’s a’ szent kenyerek’ asztala, és a’ tömjén’ oltára. A’ füst kedves illatozásban emelkedék az oltárról, a’ hétágú gyertyatartó ismét világot vete a’ falakra és a’ boltos mennyezetre; a’ szentelt kenyerek egymásra rakva állának az aranytól csillámló asztalon. A’ szélesen aláfityegő kárpit kétfelé osztá, mint eggykor, a’ Szentség’ ürét, ’s az ajtó hangosan fordúla meg sikárlott sarkain. Kimondhatatlan vala Izraelnek öröme, hogy megéré a’ napot.
De most egyetemben jelenének meg a’ reggel’ szépderengésű fénye alatt a’ szent hegy’ lábánál. A’ hárfák’ ’s czimbalmok’ csengése ’s az ércz trombiták harsogása eggyütt kelének Jehovához az egész nagy sokaság’ hálaéneklésével azon jótételért, hogy az Úr őket a’ kibeszéllhetetlen nyomorúság, gyalázat, bántás közzül kimentette. Az Úr’ papjainak most kelle a’ templomot felszentelni, a’ hogy azt a’ törvény parancsolá: áldozatokkal, és hogy az égő oltár’ szarva vérrel légyen béfercsegtetve, ’s a’ nép nyolcz egész napokon végig űlé a’ felszentelés’ innepét. ’S így lőn az. Mindenikén felméne a’ nép a’ hegy’ szentségébe, arczra borúla ott, ’s hangosan hálálta Jehovának kegyeit e’ dalában: „Mert irgalmas ő, és az ő kegyelmeinek nincsen semmi határok (4)!” énekszóval és a’ hárfák’ és czimbalmok’ zengésében.
És a’ midőn így meg vala újítva a’ templom, ’s megűlve felavattatásának innepe, akkor felkele Júda, ’s így szóllott a’ figyelmező sokasághoz: Íme megadva látod magadnak Izrael’ népe, a’ mit az isteni Látnok Mózes énekle amaz énekében: „az egy megfutamtatá az ezreket, ’s tízezer szalad kettő előtt (5).” Oh, rakj arany koronákat szent templomának kapujira, ’s annak fokait ékesítsed zsákmánylott paizsokkal; mert ő neked dicső győzödelmet engede! Az ellenség ugyan újra felkél; az ember’ élete e’ földön örök küzdés és viaskodás. Nékem ezt kiáltja valamelly titkos sugallat: eggykor eldőlök én is a’ szabadság’ szent tusájában: de ne rettegj; Jehovának jobbja kisegéll minden bajaidból, ha hív maradsz a’ megkötött frigyhez, ’s esztelenűl bálványoknak nem hajlasz el tisztelésökre. Oh akkor téged a’ Mathathiás’ magzatjai, a’ hős Simon, Jochanán és Jonathán, hatalmas karral vezetnek el győzödelmedre; a’ népek’ leghatalmasabbjai baráti szövetségre kérlelnek meg (6), saját uralkodóidnak fogsz lenni kormányok alatt, mert Júdától el nem vétetik a’ királyi pálcza, míg eljövend az a’ régen várt Vezér (7), ki újra alkotja országát, ’s népét a’ szolgaság’, veszély’ és halál’ inségiből megszabadítja. Áldásban virúljon fel néked az ő országa!”
Mondá, és ment. Mélyen megindúlt lélekkel oszlott meg a’ sokaság, ’s áldotta Jehovát, a’ mindeneken-könyörűlőt, ki őtet a’ maga választott szolgája Júda által kiragadá a’ szolgaság’ lánczaiból, szabadságát visszáadta, szentségét a’ Sionon újra felépítette, ’s ígéretet tőn, hogy áldásai a’ legkésőbb jövendőkben sem érnek véget.

Oh, eljött Ő, a’ régen megígért szabadítója az ő minden ágból és nemzetségből válogatott népének, ’s a’ számatlanokat szeretettel vezérli a’ szebb templomba, a’ maga Eggyházába, melly eleven kövekből kele fel, ’s hirtelen emelkedék ég felé. Untalanúl dúlonganak ellenkezőji a’ Szent ellen, de mind hijába! Az szirten épűlt, ’s a’ pokol’ kapuji rajta diadalmat venni nem fognak. A’ Győzödelmes az egek’ örvendő dalában járdall; a’ Tisztúló a’ remény’ szelíd fényében nyugszik; a’ Harczoló hatalmas karral öleli által a’ földnek megszámlálhatatlan nemzeteit (8). – Így övedzi eggy koszoru az összekötött hármat; ’s imádás, dicséret és magasztalás zeng az Eggynek a’ Szeretet’ szövetségében; annak, a’ ki bennünket büntől és haláltól szabadít meg; az örök Közbenjárónak, ki nekünk a’ szent Eggyház’ anyakeblében nyújt GYŐZÖDELMET.


JEGYZÉSEK
MÓZESHEZ
I. ÉNEK
1) Hóreb, hegy a’ Szirtes-Arabiában, a’ Széless. 28º 501, vagy 29º alatt. Ennek tágasan elterjedett aljából két csúcs emelkedik, eggyike délnek (ma Katalin-hegye); másika éjszaknak, ’s ez az, melly a’ Bibliában Sinai nevet visel. Ezen utóbb 6000 lábnyira vonakodott feljebb a’ tenger’ síkjánál. (Jahn, Bibl. Archeolog. I. 80.)
2) Jethró, Reguel’ fija, pap vala, még pedig nem bálványzó, a’ Midián’ földén. II. Móz. XVIII. 12.
3) Josephus Flavius (Antiqu. Jud. II. 12.) beszélli, hogy már az itt említett idők előtt az a’ beszéd vala az ittlakók közt, hogy Isten a’ Hóreben lakik, és hogy Mózes előtt semmi pásztor nem meré ott legeltetni juhait.
4) Midián, Szirtes-Arabiában, hova Mózes megszökött, a’ Veres-tenger’ szélén. Ettől meg kell külömböztetni eggy hasonló nevü mást, melly a’ Jordántól kelet felé fekvék.
5) A’ házassági kötések alatt a’ hölgy’ testvéreinek ajándékok adattak, atyjának pedig alkupénz fizettetett. A’ Keletieknek ezt a’ szokását, melly Niebuhr szerint (Utaz. II. 420.) még ma is fenn áll, nem csak a’ Hebraeusok ismerték, hanem a’ Phoeniciaiak is, és a’ Görögök, és más egyebek. (Herodot. I. 196. Strabo, 745. Iliad. XI. 244.)
6) II. Mózes II. 22. „Szűle neki fiat kit Gerzonnak (idegennek) neveze, minthogy az idegen földön idegennek tekintetheték.” – És tovább IV. 20.: „Mózes a’ maga nőjét és gyermekit szamarak’ hátára űltette.” – De mivel II. 18. az mondatik, hogy Jethró, a’ Mózes’ ipa, minekutána áltmenének a’ Veres-tengeren, Mózest, ennek feleségével és két fijával, kiknek eggyikét Gerzonnak hívták, a’ másikat „mivel őtet az ő atyjának Istene felsegéltette és a’ Faraó’ kardjától megmentette,”Eliézernek (Isten segélle) a’ puszták’ Hórebe mellett meglátogatá; – azt kell felvennünk, hogy Eliézer később született, és hogy a’ IV. 20. előfordúló többes számot a’ Leírók megbotolva csúsztatták a’ textus közzé.
7) A’ ruhák’ megtépdelése a’ Keletieknél nagy gyász’ és bánat’ jele volt.
8) II. Móz. VI. 16, 17, 18.
9) A’ Faraó név Egyptusban a’ Királynak nem személyét, hanem méltóságát jegyzette. – Azt a’ Faraót, kiről itt vagyon szó, Appiánus Amasisnak mondja, Eusébius pedig Cenchrisnek; Usher Amenophisnak, ’s úgy hiszi, hogy az a’ Görögök’ Bélusa, ki Danaust és Aegyptust nemzé.
10) Josephus Flávius szerint az ekkori Faraónak ez a’ leánya Thermuthis volt. Az Alexandriai Clemens, ki őtet Mürrhínának nevezi, azt beszélli felőle, hogy férjnél volt ugyan, de nem voltak gyermekei, ’s ezért fogadta gyermekévé Mózest.
11) Apost. Cselek. VII. 21, 22.
12) A’ Sphinxek’ csudaalakja külömböző sejdítésekre ada a’ később időkben alkalmat. Voltak Sphinxei mind az Egyptusi Mythologiának, mind a’ Görögnek, a’ mint ezt már Oedipus’ története bizonyítja. Az Egyptusi a’ szerint adatik rajzolatokban mint eggy elsőbb lábaival kinyujtózott nőstény oroszlán, de a’ mellynek keble és feje asszonyi alak, elfedve redőkreszedett szövedékkel. A’ Cairo mellett homokba-süllyedett és eggy darabból faragott Sphinx’ hossza 148 láb, magassága több mint 60; de most csak 27 lábnyira áll ki a’ homokból. Az Egyptus’ papjai a’ Sphinxeket templomaik’ kapuji elébe állítaták, azt akarván általok jelenteni, hogy az ő Isteneik’ szolgálatja mysticus értelmet foglal magában. (Statius, Thebaid. I.; Dapper, Descript. Afrie.)
13) A’ Csúcsszobrok (Obeliscusok; szorosan fordítva a’ görög szót, Nyársacskák) a’ templomok’ udvarainak ékességéűl szolgáltak. Eggy darab veres gránitból voltak szelve, ’s oldalaikat hieroglyphi írások fedték el. Rómának hajdani Császárjai közzül néhányan hozattak oda Egyptusból illyeneket ’s felállítaták a’ legnagyobb Circus és más helyeik’ ékesítésére; de azok a’ barbarus népek’ ottlétök alatt többére feldöntetének, ’s összetöredeztek. Csak a’ nagy tettek’ kivitelében gyönyörködő V. Sixtus állítá fel ismét a’ két legnagyobbat: 1588. a’ Lateráni Szent János’ temploma előtt, 1589. pedig a’ Szent Péter’ Vaticáni temploma’ piaczán. Amannak magassága, a’ lábazaton kezdve, 115 Párizsi láb, legnagyobb szélessége pedig 9; ennek magass. 78, széless. 8 láb 4 hüvelyk. A’ Vatikáni oldalait nem ékesítik ugyan a’ Szent-Betűírás’ vésései, de minden fennmaradt Obeliscusok közt ez az az eggyetlen eggy, melly törést nem kapott. (Zoega, de orig. el usu Obeliscor. Romae 1797.)
14) A’ Pyramiszok, emlékei az Egyptusi fejedelmek’ kevélységének, kik e’ négyoldalt hegyesen összefutó roppant alkotmányokat magoknak sírboltúl építék, kőből, téglából. Memphis mellett még közel negyven áll; ’s legmagosbbika, a’ Cheopszé, 600 lábnyi magasságú; annyi a’ bázisa is. A’ miket Herodotus, Strábó, Diodórus a’ pyramiszok felől mondanak, azt az újabbak, ’s főképen Savary és Denon, kik Napoleont kiszállása alatt kísérék oda, igen nagy részben valónak találák. (Grobert, description des pyramides de Gize.)
15) Bár mennyire külömbözzenek a’ vélekedések Mózesnek ezen erőszakos tette eránt, azt lehet vennünk a’ Stephanus Mágus’ szavaiból (Apost. Cselek. VII. 25.), hogy azt Jehovának indításából tette, kit Mózes élet’ és halál’ urának nézett. Annak következései határozák el az ő sorsát, ’s felhozák Izraelre a’ megszabadúlást.
16) II. Mózes III, 2. „És megjelenék neki az Úr tűz lángjában, eggy csipkebokor’ közepéből.” – A’ legnagyobb tekintetű Fejtegetők után azt kell elfogadnunk, hogy valahol Isten mondatik szóllani, a’ szóllás Angyal (ἀγγελος Küldött) által megyen véghez. ’S ezen Küldött’ személyében némellyek (II. Móz. XXIII. 21. után) a’ Szent-Háromság’ második személyét találják.
17) Kanaán (Palaestina, a’ Szent-Föld) Syriának eggykor legtermékenyebb tartománya. Szomszédja reggel felé, a’ Puszta-Arábia; délnek, a’ Parán’ pusztája és Egyptus; nyugotnak, a’ Földközépitenger; éjszaknak a’ Libán’ hegye, melly Phoeniciától választá el. – A’ Kanaán nevét Hámtól vette a’ Noe’ unokájának eggyik fijától.
18) A’ Hebraeusok Jákóbnak halála olta 215. esztendőkig éltek Egyptusnak bálványokat tisztelő lakosai közt, ’s így ott sok Istenek’ nevét hallák. Ezért kérdé Mózes, mint neveztessék az ő érzékes honfijainál Isten, az eggy, az igaz. II. Mózes III. 15. felvilágosítva a’ VI. 3. által, láttatja hogy Isten csak ezen időszak olta nevezteték közönségesen Jehovának.
19) A’ bélpoklosság Egyptusban honi ’s igen veszedelmes nyavalya vala, ’s a’ fejér gyógyíthatatlannak tartaték. A’ Mózes által tett csuda tehát nem hibázhatá el a’ maga czélját, ’s látván ezt, őtet minden Isten’ küldöttjének tekinté.
20) A’ Nílust az Egyptiek Istennek nézék, ’s eggyszersmind sok Istenek’ lakjának.
21) I. Móz. III. 15. „Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszonyállat’ magva között, ’s ő eltapossa fejedet.” – Az Éva’ magva a’ Messziás. Galat. III. 8–16.
22) I. Mózes XXII.
23) Ez, az I. Mózes XXII. 18. említett hely, mellyre Pál Apostol a’ felidézett Galat. Levélben czéloz.
24) Többen a’ régibb Fejtegők közzül, mint Justín a’ Martyr, Tertullián, Cyprián, úgy vélekednek hogy Mózes (II. IV. 13.) a’ Messziást értette.
25) A’ Szirtes-Arábia’ Beduínjei sátorokban laknak ’s azok hosszasak. Két vagy három középső rúdjaik magasbbak a’ többieknél, úgy hogy bevonva fekete kecskeszőrből szőtt pokróczokkal, ezek a’ sátorok nem rosszúl hasonlítanak tevékhez. Többére három rekeszekre osztatnak; az elsőbe a’ tehetősebbeknek cselédjeik, a’ szegényeknél a’ gyengébb marha szállítatik be, mellynek még a’ csípős éjjeleken gondra vagyon szüksége; a’ második rekesz a’ férfiaké; a’ harmadikban az asszonyok zárkoznak el. Ajtajok eggy leeresztett függelék, mellyet a’ bé vagy kimenő félre emelint. (Niebuhr Útaz. I. 233.; D’Arvieux III. 1. 306.; Shaw; Dombay…)
II. ÉNEK
1) Gózsen földjét kivévén, melly ment vala minden csapástól.
2) A’ kígyókat megszelidíteni ismert mesterség vala Egyptusban, ’s a’ szemfényvesztők általok hozák rettegésbe a’ tudatlan sokaságot; mert a’ kígyók ott Isteneknek tekintettek.
3) A’ Mózes’ törvényei külömbféle áldozatokat parancsoltak: égőket, tulkok’, juhok’, bakok’ áldozatjára; ’s eledelieket (véretleneket), lisztből gyúrt pogácsákból; tovább hálaáldozatok, engesztelők, ’stb.*
’stbb.
III. Mózes I–VII.
4) A’ kézi-malmok még ma is szokásban vannak a’ Keletieknél, hol vízi-malmokat igen kisded számban látni. Az őrlés fárasztó munka volt, ’s a’ Hebraeusok, Egyptiek, sőt a’ Görögök közt is (Odyss. VII. 104., XX. 105.) rabszolgalyányok tevék. (Niebuhr’ Arábia’ Leírás. 1. 51. ’s Utaz. 1. 152., Shaw…)
5) Mint a’ kereszt’ vétketlen áldozatja, mellynek tetemei meg nem törettek (II. Móz. XII. 46. és ján. XIX. 36.)
6) Mirjám ugyan Mózes’ (testvér) húgának mondatik, ’s jelen vala midőn ez a’ Nílből kivonatott; ’s így, midőn a’ nép kiköltözék Egyptusból, jóval idősebb volt kilenczven esztendősnél. De a’ Szent Irók gyakran (testvér) húgoknak nevezik a’ testvérek’ leánygyermekit is. II. Móz. VI. 16. 18. adatik a’ Lévi nemzet’ elágazása, ’s ott a’ 20. versben ez áll: „Ámrám pedig nőűl vette Jochechedet, az atyja’ bátyjának leányát, ki szűlé neki Áront és Mózest.” Mirjámról itt nincsen szó. Itt tehát szabad kéjjel és a’ hihetőség’ jelentésében a’ Mózes’ testvére-leányának vétetik.
7) A’ Bölcses. Könyvében, az Epiphánius’, Tertullián’, Alexandriai Clemens’ írásaikban, ’s másoknál, a’ kiköltöző Hebraeusok’ tette, hogy az Egytusiaktól ajándékot kívántak és kaptak, mentséget talála; mert a’ vett drágaságokért ezeknél maradtak házaik és, aratás’ idejekor, terméseik.
8) Némelly Magyarázók szerint Raemses város a’ mai Cairó; mások szerint így neveztetett az egész táj, a’ Faraói lakáson kezdve egészen addig. Az első táborfogás’ helye, Sukkoth, nem tudatik.
9) A’ Hebraeusoknak, úgy akará Isten bölcs okokból, Kanaánba nem az egyenes útat kelle venniek; hanem minekutána a’ hosszas szolgaság az Egyptus’ bálványzó lakosai közt őket egészen megalázta ’s elvetemítette, negyven esztendőkig kelle tévedezniek a’ pusztában, hogy eggy külön nemzetté forradhassanak és az igaz vallás’ elterjesztésére alkalmasokká váljanak. Ezért fordítá őket a’ felhő’ oszlopa az egyenes útról vissza a’ Sástengerhez.
10) Baal-Zephon sokbarlangú helyet jegyez. Illyen van Suez mellett.
11) A’ Bölcs. Könyve adja azt az eggy, a’ Magyarázók’ legnagyobb száma által eltévesztett, és még is kirekesztőleg lehetséges értelmét a’ Mózes’ Győzödelmi Éneke’ 8. versének. (Lássd Bölcses. Könyve’ XIX: 7.; II. Móz. XV: 12.; Zsolt. LXXVI: 19.; CXIII: 7.)
12) „Jehova a’ felhő’ oszlopából néze az Egyptusiakra” – olly szóllás’ neme, melly alatt Zsolt. 1. XXVI. villám és dörü is értetik.
13) E’ sora a’ Győzödelemdalnak (II. Móz. XV: 20.) a’ textusban hátúl áll; noha a’ mint maga az ének bizonyítja, visszafordúlója vala, mellyet az egész sokaság rá kezde az ének’ némelly szakánál.
14) Lássd a’ Bölcs. XIX. 7. és feljebb a’ Jegyzést, a’ 12. Szám alatt.
III. ÉNEK
1) Egy napi járóra Sueztől a’ puszták felé még ma is Mózes’ forrásainak neveztetnek a’ vizek. – Mara zsidóúl keserűt jelent. (Thevenot Voy.)
2) A’ Sin pusztája, melly még ma is e’ nevet viseli, eggy hosszú homokos lapály a’ tenger mellett, és még ma is kiesbb része Arabia-Petraeának. Rephidim mintegy húsz mföldre fekszik Síntől, ’s nyugotnak Sinaitól.
3) Lássd feljebb a’ I. Ének alatt, Szám 6.
4) Lássd Szent János Evang. I: 1.
5) Lássd Apost. Cselekv. II: 4.
6) II. Móz. XXIII: 20, 21. „Íme én elküldöm az én Angyalomat, ki előtted menjen – – – ő a’ ti vétkeiteket el nem nézi, és az én nevem vagyon őbenne” – mond Jehova Mózesnek. – Az utolsó szóknak nincs értelme, ha az Istenség’ második személyére nem vitettetnek. (Lássd az I. Ének mellett a’ Jegyz. 16 Szám.)
7) II. Móz. XIX: 6. „Ti lesztek nekem országom, papjaim, ’s eggy nékem szentelt nép.”
8) A’ Cyprus Papyrus kákacsemete, ’s minekelőtte a’ papiros feltaláltatott, ennek leveleire tétetének az írások.
9) II. Móz. XXV: 8. „Állítsanak nekem szentséget, szent helyet.”
10) Az első templomot Jehovának Salamon építette Jeruzsalemben a’ Sion’ hegyén (1. Kir. VI.); és minekutána az Nabugadonozor alatt elpusztítatott, ismét felépíték a’ Babyloni fogságból hazatért Zsidók Cyrus’ engedelmével. (Esdr. I. III. IV.); de ez az újabb koránt sem hasonlíta fényességben az elsőhöz, úgy hogy Haggeus’ II: 8 és 10. közönségesen az Idvezítőre és az őáltala alkotott Anyaszentegyházra vitetik.
11) Zsidókh. X: 1 – 5.
12) Jelenés. VIII: 4.
13) A’ hétágú gyertyatartó, a’ királyi-szék körül álló hét Angyal’ képe. (Lássd Tób. XII: 15. és Jelen. VIII. 2.)
14) Jelen. II. III.
15) Lássd fenntebb a’ 9d. Jegyzést és I. Péter II: 4. 5.
16) Mózes és Józsue után a’ nemzet’ választott igazgatóji Bíráknak neveztetének, csaknem azok, a’ mik Rómában a’ Dictátorok. Sámuel alatt a’ nép Királyt kívánt, ’s első Király a’ nép közt Saul leve.
17) Salmanassar Assyriai Király elébb a’ tíz nemzetséget Assyriai fogságba vitte (II. Királyok XVII: 6.); a’ másik kettőt Nabugodonozor Babyloniba. (II. Kir. XXV. 11.)
18) Minden bálványzó népeknél az isteni tisztelet’ fő részei az áldozás, a’ vendégeskedés és a’ táncz voltak; ’s ezen utolsóbb gyakran undokságokra vetemedett.
19) Bár melly nagyon vétkezett légyen a’ maga engedékenysége által Áron, midőn tőle a’ nép azt kíváná, hogy állítsa fel az arany borju’ képét; de a’ Szent Irás’ ezen helyének homályossága mellett: II. Mózes XXXII: 5. „mellyet midőn látott volna Áron, Oltárt építe előtte, és más napra innepét hirdetteté Jehovának;” – kétségben marad, ha nem az volt e egyenesen czélja, hogy eggy holt bálványkép’ kiállítása által ott, a’ hol magát az igaz, az élő, a’ bölcs Isten mennykövek’ dörgésében és ércz trombiták’ harsogásában nyilatkoztatta ki, – alkalma volt, a’ megtévedt népet az igaz útra vissza vezérleni. ’S valóban nem is látjuk, hogy Jehova az ő ekkori bánását megfenyítette volna; sőt inkább nem sokára azután Főpapnak választá őtet.
20) Apost. Cselek. II. 4. és 41.
21) Szokás vala a’ Hebraeusoknál, hogy ők bizonyos mondásokat, a’ gyakrabb emlékezés végett, apró czédulatartójikban (Tephilin, Philakteria) homlokaikon ’s karjaikon hordják. E’ szók: Az Úrnak szentelt, vagy ajánlott, eggy aranypléhre voltak vésve, melly eggyik fültől a’ másikig a’ Főpapi tiara (süveg, szarv) alatt nyúlt el. A’ Szarv’ formája eránt külömböznek a’ vélekedések.
22) Az Ephód előképe vala a’ Püspökök’ pontificiális mai öltözetöknek, melly tunicella nevet visel, és a’ szolgálónak ágyékain elől és hátúl alányúl. Jobb és bal vállán eggy eggy ónyxboglár csatlá össze, ’s a’ bogláron a’ XII nemzetség’ neve állott. Maga a’ ruha igen vékony czérnává font pamutból vala szőve.
23) A’ Mellypaizs is illy nemű szövedék, ’s négy széleit ugyan-annyi hátra vont lánczok szoríták az Ephód felett a’ pap’ mellyére. Ezen állott a’ XII nemzetség’ neve ugyanannyi drága kövön.
24) Urim és Thummim némelly Tudósok’ vélekedéseik szerint, már a’ Mózes’ kora előtt ismeretes koczkakövek, mellyek közzül eggyike igenle, másika nemle, harmadika semmi feleletet nem adott. A’ templom’ felépítése után nem fordúlnak elő többé.
25) III. Mózes XVI: 6. látjuk, hogy az esztendőnként tartani szokott engesztelés’ innepén a’ koczka két kecskebak felett vettetett; eggyike meg vala ölve, a’ másik szabadon eresztetett a’ pusztákba. Az előjelentést lássd Róm. IV.
26) A’ Megváltó Zsid. VII: 26, 27. eggyütt neveztetik áldozatnak és Főpapnak.
27) IV. Mózes XII: 1. Mózes, hihetőleg Cziporának halála után, Aethiopiai nőt veve. Jehovának törvényei megengedék az idegent feleségűl venni, csak ne Kanaánbelit. Áron és Mírjám nem javallák a’ tettet, mert úgy hivék, hogy Mózesnek a’ magok nemzetségekbeli legtekintetesbb ház’ gyermekét kellett volna elvennie.
28) A’ szelíd Olvasó bocsássa meg az Éneklőnek, hogy a’ Szent Irónál is szeretetre méltónak festett Mirjám vétke’ és halála’ nem ismért oka helyett eggy új gondoltat bátorkodik elébe terjeszteni.
29) Felzúdúlván eggykor Mózes és Áron ellen az egész nép, (IV. Mózes XVII.) a’ tizenkét nemzetség’ fejei Jehovának parancsára fel valának szóllítva a’ beszéllgetések’ sátorába a’ Szentek’ Szentje mellett, ’s mindenikének ott kelle hagyni a’ maga mandolafából szelt pálczáját. Más nap kivilágosodék, hogy egyedül az Áron’ pálczáján vala elevenen a’ levél és a’ gyümölcs, annak jeléűl, hogy az ő nemzetségét illeti a’ Papi méltóság.
30) Az Izraelíták békételenkedének az Úr ellen, a’ magok hosszú útjok alatt, ’s Jehova kígyókat külde rájok, hogy mardossák össze. De most parancsola Mózesnek, hogy eggy ércz kígyót függessen fa karóra, ’s a’ ki reá fogna pillantani, meggyógyúl. (IV. Móz. XXXI.) – „Kígyó alakjában ’s fáról csábítatott el az első emberpár: fáról kelle jönnie idvének is” – úgymond a’ leginkább kedvelt tanítvány (Ján. III. 14, 15.)
31) Balák, Moabíták’ Királya elkülde Bileámért, hogy akassza el átkai által az Izraeliták’ előmenetelét, minekutána már az Amorrheitákat meggyőzék. De néki akaratja ellen, szájából átok helyett csak áldás jöve. (IV. Móz. XXII, XXIII, XXIV.)
32) A’ Garizim és Ébál hegyei közt nyúlt el egy keskeny völgy, mellyben a’ nevezetes Sichem fekvék. A’ törvény’ megtartójinak Mózes a’ Garizimról áldást hirdettete, a’ törvény’ megszegőjinek az Ébálról átkot és minden csapásokat. (V. Móz. XXVII.)
33) A’ Christus’ Színelváltoztatásakor a’ Táboron az ő tanítványai Mózest és Illyést mellette láták lebegni. (Máté XVII. 3.)
34) I. Korinth. XV. 53, 54.
35) Jelen. V: 8.
SÁMUELHEZ
1) Endor homályos hely, nem messze Súnemtől, hol Saul a’ Philisteusok ellen táborba költ (I. Sámuel XXVIII: 7.)
2) A’ kétséges esetekben Jehova a’ Papok és Proféták által kérdetett meg, minthogy ezeknek meg szokott vala jelenni álmaikban. A’ Főpap a’ kérdést a’ frígy’ sátorában tette az Urim és Thummim által. (Lássd feljebb a’ Jegyzéseket Mózes’ III. Énekéhez; Szám 20.)
3) Saul, Kís-nak fija, a’ Benjamin’ nemzetéből, kiméne felkeresni tehetős atyjának elveszett szamárkanczájit. Jehova kijelenté a’ Profétának, hogy ezt kenje Királlyá Izraelben. Ez teljesíté a’ parancsot, minekutána Sault elébb a’ hely’ legelső férfijainak társaságokban megvendéglette. (I. Sám. IX. X.)
4) Nem bizakodva Istenhez, Saul arra vetemedék hogy maga nyújtsa be áldozatját, a’ mit tenni csak Papnak vagy Profetának vala szabad.
5) Saul a’ Proféta által vevé Jehovának parancsát, hogy az Amalekítákat pusztítsa ki, minden marhástúl. De Saul azoknak Királyokat ’s a’ marha’ szebbjét, fösvénységből, életben hagyta meg; ’s midőn azért megdorgálá a’ Proféta, a’ vétket hadaira tolá, ’s engedetlenségének még vallásos színt akara adni. (I. Sám. XV.)
6) A’ Saul’ baja elméjének elsetétedése volt, mellybe dölyfös óhajtásinak bé nem teljesedésök süllyeszté el. Dávid ügyesen verte a’ hárfát, ’s hogy zengéseivel a’ Király’ elméjét felderítse, az udvarhoz hívatott. A’ szer használa, ’s Saul annyira megkedvelé a’ fiatal lantost, hogy őt fegyvernekévé választotta. De ez a’ hajlandóság továbbad idegenséggé, sőt gyűlőlséggé változott el, midőn Dávid az óriást leterítette, ’s asszonyok és leányok neki ezt éneklék: „Megverte Saul a’ maga ezerét, Dávid a’ maga tízezerét.” (I. Király. XVI. XVII.)
7) Az Engeddi szirtbarlangban, később pedig Saulnak tulajdon táborában, Dávid olly közel juta Saulhoz, hogy ott ruhája’ szélét szelé el, itt pedig dárdáját és ivó edényét elvitte, ’s mint hűsége’ bizonyságit, hogy ámbár a’ Királyt bánthatta volna, azt nem cselekedte, elő mutatá. (I. Sám. XXIV. XXVI.)
8) Izrael felett Jehova egyenesen maga uralkodék a’ Papok által, ’s szeretett népét mindaddig védelmezé, míg az hív maradott a’ neki Mózes által adott törvényhez. Ez a’ nép dicsekedheték egyedül a’ theokratiai igazgatással, de elsőségéről elmétlenül lemondott.
9) A’ szerentsétlen öreget nem az a’ hír ölte meg hogy elestek két rossz gyermekei, hanem hogy a’ frígyláda ellenségi kezekbe jutott. (I. Sám. IV.)
10) A’ holtak’ felidézése a’ régibb időkben is már vénasszonyok’ mestersége volt. (Lucan. Pharsal. VI: 692.; Ovid. Metam. VII: 199.; Horat. Sat. VIII: 20.)
ILLYÉSHEZ
ELSŐ ÉNEK
1) Elias Thesbites. Thizbe Felső-Galilaeai városból, a’ Naftali’ tartományában.
2) A’ Palaestina hegyeiben sok igen tágas barlangok találtatának, úgy hogy némellyikében a’ háborgások’ idején sok népség lakott eggyütt. Neve az illy üregekben lakóknak a’ Hebraeusoknál , a’ Görögöknél τρωγλοδυτης (I. Móz. XIV: 6.; Bír. VI: 2.)
3) A’ Baal neve alatt a’ Nap, az Astarteé alatt a’ Hold tiszteltetett; – Phoeníciai Istenségek, ’s az elsőbb hihetőleg Hercules, kinek Tyrusban temploma volt. (Lássd: Jahn, Archaeolog. III. §. 129, 131.)
4) Christus szül. előtt mintegy 975 esztendővel az ország, mingyárt Salamon’ halála után, két részre szakadott. Rehabeám mellett csak két nemzetség marada, Júda és Beniamin; a’ tíz többi Jeroboámot, a’ Nebát’ fiját, választá királyának. Rettegvén hogy a’ nép visszatér a’ Dávid’ maradékihoz, ha innepeiket Jeruzsálemben fognák tartani, Jeroboám két megaranyzott tulkot állíta fel Béthelben eggyikét, másikát Dánban, mint Jehova’ képeit, ’s ezeknek templomokat, oltárokat építe, papokat rendele, ’s az innepeket eggy holnappal később tartatta. A’ bálványozás így bé vala hozva Izraelbe, ’s ezért neki megjövendőlteték, hogy háza ki fog veszni. Lakása Sichemben és Thirzóban volt. (I. Kir. XII. XIV.)
5) A’ Proféták’ iskolájiban ifjak neveltetének a’ törvény’, éneklés’ és egyéb isméretek’ tanúlásában, hogy később ők légyenek a’ nép’ tanítóji.
6) Zarpáth, vagy Sarepta, Phoenícia’ városa, a’ Földközépi-tenger’ szélén Tyrus és Sídon közt.
7) A’ sanyarú életet gyakorló Proféták’ öltözete eggy báránybőrből készűlt hosszú dolmányból, egy ővszíjból, egy durva posztóból szabott köpenyegből álla; ’s az utolsó éjjeli takarója volt eggyszersmind a’ kelet’ fijának, ha künn hált. János, a’ Keresztelő, illy öltözetet visele, Máté szerint, a’ III. Részben.
8) A’ Keletiek süteményeikhez vaj helyett olajat vesznek.
9) Felház – , æπερŒον – eggy vagy két szoba az alsóbbak felett, hova a’ lakó ahítatosságát csendesen elvégezhetni vonta magát, ’s vendégeit beszállította. (Shaw Utaz. 188.; Niebuhr’ Utaz. I. 380.)
MÁSODIK ÉNEK
1) A’ pogány papoknak eggyik esztelenkedésök az vala, hogy bálványaik’ tiszteletére testeiket összemetélék késekkel és hegyes vasakkal. Plutarch ezt a’ Bellóna’ papjairól beszélli; Lactántz, a’ hamis Vallásokról, I. XXI.; Tibull a’ Cybele’ papnéjiról I. 1.; Lucián a’ Syriai Istennéról írt Munk.
2) A’ Jeruzsalemi templomban az estvélyi áldozat dél után háromkor mutattatott be.
3) Jezreel, Achábnak nyári lakása, öt órányira feküdt Samariától éjszak felé.
4) Ezaiásnál, XLV: 8.
HARMADIK ÉNEK
1) Berzseba, Izrael’ országának határán, dél felé.
2) Genesztye (spartium genista) a’ hőségben lankadóknak kedves árnyékot tart sűrű ágaival.
3) A’ Keletieknél a’ kenyérsütésnek eggyik neme, kivált künn a’ mezőn vagy a’ pusztában, ez: Kisded kerek gödröt csinálnak a’ homokban, ’s tüzet raknak a’ gödör felett, és midőn az eléggé álthevült, a’ gödörbe teszik a’ laposra vert tésztát, ’s addig forgatják, míg megsűlt. Ezek az úgynevezett hamupogácsák, . (Lássd Chardin Voyage. T. II.; Thevenoth, Voy. au Lévant.; Niebuhr – – – )
4) A’ Hóreb hegye nyugot-deli szaka a’ Sinai-hegynek.
5) Abel-Mehola a’ Gilboa-hegyen épűlt Sichem és Bethseán között.
6) A’ Phoeníciai Hercules’ eggyik tisztelete abban állott, hogy száját csókolgatták. (Cicero, IV. Verr. 43.)
7) A’ Mózes’ törvényei szerint az Izrael’ fijainak nem vala szabad öseikről rájok maradt telkeiket eladni (III. Móz. XXV.)
8) A’ Keletiek’ pecsétjeiken nevök áll. A’ noymót megkenik valamelly festékkel, ’s alája ütik az irásnak. (Pococke. I.)
9) Lássd a’ Jegyzést a’ Mózes I. Éneke alatt. Szám 7.
10) Ramóth Leviták’ Szabad-városa, a’ Jordán’ keleti felén a’ Gád’ nemzetségében.
11) Ez a’ Micha nem eggy azon másikkal, ki a’ XII. kissebb Proféták közt.
12) Gilgál a’ Jordán’ nyugoti felén, a’ Sarónei téren, a’ Gaas hegye és a’ tenger közt.
13) Ekronban, melly eggyik fő városa a’ Philisteusok’ földének, az ezek által bálványzott Baal-Sebubnak (Szunyogistennek) fényes temploma volt, ’s a’ bálvány, mint a’ kelethen igen kártékony szúnyogok’ és legyek’ elkergetője, tiszteltetett. Zeüsz és Heraklesz is viselék az απομæιος, μâιωδης, μìιαγρος (Légyisten, Légyelkergető) nevet. – (Clemens Alexandr. in Protrept.; Plinius L. X.; Aelian. Hist. Anim. L. V.)
14) Samum, forróságával meggyilkoló szél Africában. (Lásd: Tunísias. l. 346. a’ Jegyz.)
ELIZEUSHOZ
ELSŐ ÉNEK
1) A’ Moabiták’ Királya Dávidnak uralkodása olta az Izrael’ Királyától függött, ’s ennek évenként marhával adózott. A’ Moabiták Lóttól vevék eredeteket, ’s rokonai valának a’ Hebraeusoknak, ’s a’ két nemzet közt így nem volt örökséges ellenségeskedés.
2) Keletben, hol nyárban szüntelen tart a’ szárazság, rettenetes szél ’s fergeteg szokta jelenteni az eső’ érkezését, kivált a’ pusztákban. (Russel natural history of Aleppo.)
3) Kir-Hareseth, fővárosa a’ Moabíták’ földének, hegyes tájon, ’s később Carcha nevet visele az Aráboknál (Abulfedae Syr.)
4) Sunem város az Izsachar’ tartományában, két órányira a’ Tábor-hegyétől dél felé.
5) A’ Keletiek mint köszöngetnek egymásnak szünet nélkül, midőn útazásaik alatt összetalálkoznak, lássd Niebuhr’ Arabia’ Leírását. l. 49.
6) Jób XIX: 25.
7) Jelen. I: 5.
8) I. Korinth. XV. 55.
MÁSODIK ÉNEK
1) János IV: 13.
2) A’ bélpoklosság’ több nemei, rettenetes hatásai, ’s gyógyításai, ’s azon szoros gond felől mellyet az illyek körül forgóknak Mózes a’ III. K. XIII. R. parancsola, lássd Jahn’ Bibl. Archaeol.
3) III. Móz. XIII: 45.
4) A’ két figyelmet érdemlő folyam: Pharphar és Amana (ma Phége és Schamaweis) Damaskus körűl eggyesűlnek. Amaz az Antilibanon, ez a’ Libanon hegyén fakad. Némellyek azon eggy forrás’ két ágának hiszik, melly az Amana hegyben veszi eredetét.
5) Rimmon, Syriai bálvány, de a’ ki felől semmit egyebet nem tudhatni.
6) Dothán város négy órányira Samariától Tábor felé.
7) „Végy ívet és nyilat” – kép nélkül ezt jelenté: „Készülj hadakozni.” – A’ nyílnak kelet felé lövése azt jelenté a’ Királynak, hogy az arra fekvő Izraelhez tartozott vidéket végye vissza ellenségeik’ kezekből, ’s mint profetáló jelentés annál beszélőbb vala, minthogy régen szokás volt a’ hadizenetekor eggy láncsát berepíteni az ellenségi birtokba. (Justín. II. – Aeneis. IX. 47.)
8) Aphek, város eggy napi távolyban Tiberiástól, Damaskustól éjszaknak.
9) Elizeus Profetának sírje, a’ Szent Hieronymus’ bizonyítása szerint (in epitaphio Paulae) Samariának szomszédjában állott. (Brentano. II. Kir. XIII. Jegyz. a’ 20. Szám. Alatt.)
A’ MAKABÉKHEZ
A’ Történetvizsgálók nagyobb részben eggy értelemben vannak az eránt, hogy a’ Maccabaensi epitheton nem egy nemzetség’ sajátja volt, hanem Antiochus Epiphanes nyomorgatásai alatt, Christ. előtt 166. eszt, mind azoké, kik az igaz hitért és a’ hazáért valamelly nagy tettet követtek el. Alkalmat reá hihetőleg a’ haldokló Mathathiás ada, ki a’ maga harmadszülöttét Júdát, az újabb idők’ legnagyobb Izraelitáját, profetai lélekkel a’ Kalapácsolónak nevezte, ’s a’ nép’ Vezérévé kikiáltotta.
ELSŐ ÉNEK
1) Antiochus Epiphanes, fija a’ Nagy Antiochusnak, Christ. előtt 175. lépe, ’s törvény ellen, a’ Syriai thrónusra, melly igazságosan Demetriust, az ő testvér bátyjának Seleucus Philopatornak fiját illeté. Polybius őtet Athenaeusnál, valamint a’ Siciliai Diodórus is, Fragm. XXVI., ollyformán rajzolják, hogy a’ hordott —π×φανης (ragyogló) név helyett inkább érdemlé az —π×μανης (örjöngő, esztelen) nevet, mellyet rá kormányzottai ragasztottak.
2) Modín, város, Jeruzsalemtől nyugot felé, nem messze a’ tengertől.
3) Makab. III: 12.
MÁSODIK ÉS HARMADIK ÉNEK
A’ történet’ helye, hol a’ szent Martyrok Istenért és Hazáért vesztek, némellyek szerint Antiochia, némellyek azt Jeruzsalemre teszik. A’ kik ide, úgy állítják, hogy Antiochus, hallván melly merész lélekkel gátolják az ő győzödelmét a’ Zsidók, 166. a’ Chr. el., maga is áltjöve Judeába.
Eggy Florus Biblicus nevü Munkában (Tyrnaviae 1741.), hol Perenfelder Mihály a’ Makabéeknek eggy szép szakot szentele, az Éneklő feltalálá a’ hős anyának és hét fijainak neveiket, a’ hogy azokat Flávius Josephus és Commentátorai adják.
1) V. Mózes’ XXXII: 36.
NEGYEDIK ÉNEK
1) Ecbatána, ma Tábris, anyavárosa a’ Médiai Királyságnak, hol később a’ Persziai Királyok is szeretének lakni a’ hűsebb szellő’ kedvéért, melly a’ hegyekről, és az éjszaki keletre fekvő Caspiai tenger felől lengett.
2) Eleazárnak e’ merész tettére nézve lássd I. Makab. VI.
3) III. Móz. XXV. az parancsoltatott az Izraelitáknak, hogy minden hetedik és ötvenedik év hálaöröm’ innepe légyen, ’s ezeken a’ nép nagy jótételeket veve, és a’ hol (a’ 9dik vers szerint) az engesztelés’ napján az egész tartományon végig zengének a’ trombiták.
4) Zsolt. cv.
5) V. Móz. XXXII: 30.
6) Spárta és Róma. (Lássd: I. Makab. VIII. és XII.)
7) I. Móz. XLIX: 10. megjövendőltetett Júdának hogy tőle el nem vétetik a’ királyi pálcza, ’s az teljesedésbe a’ Megváltó által ment. (Máté II: 6.)
8) A’ Római Anyaszenteggyház’ tanításai szerint az Ecclesia triumphans azon boldogúltakat foglalja magában, kik az örök koszorút immár megnyerték; a’ purgans azokat, kik a’ tisztulásnak bizonyos szakai szerint azt elnyerni reménylik és várják; a’ militans azokat, kik innen a’ síron, Hit, Szeretet, Remény által annak elnyerése után törekednek; ’s így minden maga tagjait ezen nagy törekedésében közönséges könyörgésével eggyesíti.


FOGLALAT

MÓZES I. Ének – – Isten – – – – – – – 3 [648]
„ „ „ „ II. Ének – – Megváltás – – – – – 22 [656]
„ „ „ „ III. Ének – – Feltámadás – – – – 45 [664]
SÁMUEL – – Eggy Énekben Ítélet – – – – – – – 75 [677]
ILLYÉS – – I. Ének – – Hit – – – – – – – – – 91 [684]
„ „ „ „ II. Ének – – Remény – – – – – 105 [690]
„ „ „ „ III. Ének – – Szeretet – – – – – 121 [697]
ELIZEUS – – I. Ének – – Halál – – – – – – 141 [705]
„ „ „ „ II. Ének – – Halhatatlanság 155 [711]
A’ MAKABÉK Mathathiás – – Vigasztalás – – – – 171 [718]
„ „ „ „ Eleazár – – – – – 195 [728]
Szent Megnyugvás„ „ „ Salomóne – – – – 205 [732]
„ „ „ „ Júda – – – – – – – – – – – Győzödelem – – – 228 [741]


TOLDALÉK
Jens Immanuel Baggesen25
A’ Parthenaisz’ (eroticus tárgyú Éposz’) Éneklője.
A’ Drezdai Reggeli Ujságban 1827. Nro 105.*An des grossen Karl des V. grösseren Sänger.
Sey mir gegrüsst auf dem Kulm des christlichen epischen Pindus,
Du, der ein Sänger empor über die neuesten ragst,
PYRKER, der südlichen Deutschen Homer, wie der nördlichen Klopstock!
Schaut’ ich auf jene herab, blick’ ich zu dir nun hinauf.
Klein ist gegen Messias dein Held, doch kann sich mit deinem
Messen der Dichter; vermass aber der Sänger sich nicht,
Der sich den Seinen wählte zum Lied? Auch blieb in dem Lied er
Unter dem Ziele zu tief, das er zu hoch sich gesteckt.
Über das Deinige schwangst du dich auf, denn nur menschliches sangst du,
Selber ein Mensch, der im Staub immer kein Engel noch ist!
Aber als Dichter doch mehr als ein Sterblicher. Lebt doch Achilles
Nur durch Homer im Gesang, Hiero nur durch Pindar;
Gottfried selbst, der Befreier des heiligen Grabes, durchTasso,
Fingal durch Ossian nur, Helden durch Dichter allein.
So war’s, wird es noch seyn so lange die sterbliche Grossmacht
Nur zur Unsterblichkeit hebt grössere geistige Kraft.
Über den Helden des Lieds ragt stets der tragende Sänger,
Jener ist nur Ganymed, dieser der Adler des Zeus.
Aber wie kann der Begeisterte selbst den Begeisternden heben?
Wie den Christus der Christ? Unter der heiligen Wucht
Sinkt anbetend er hin; auch sank und betete jener,
Der uns den Heiland besang, dunkler und dunkler,der Welt
Halb nur verständlich. Geblendet vom Glanz der zu himmlischen Helle
Ward zur elegischen Nacht auch ihm der epische Tag
Jene mit lyrischen Sternen besäet, doch ohne die Sonne,
Welche dem Epos allein Leben und Wärme verleiht.
Zwar erhabner erschallt sein Lied von der Sünder Erlösung
Als das deine, das nur christliche Sclaven besingt.
Aber das deinige tönt der Kunst gemässer und schöner,
Klarer auch; hat man doch jetzt mystischen Dunkels genug.
Einfach wälzt es die Wogen daher, wie des Oceans Epos,
Nicht wie des Rheins Dithyramb, welcher den Gletschern entstürzt.
Brüder, mir seyd ihr indess in ernster, heiliger Andacht
Beide, der Ältste doch er, der im Christengesang
Brechend der Erste das Eis des gefrornen teutonischen Sprachborns
Schwimmen in griechischer Kunst, selber ein Schwan, uns gelehrt.
Sey mir, wie Jener, obgleich ich als Greis am Rande des Grabes
Erst dir begegne von fern, herzlich als Vater gegrüsst.