HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Pályám' Emlékezete [I.]



§. 1.
MDCCLIX–MDCCLXIV.
[1] Én 1759. Octób. 27-d. Ér-Semlyénben születtem Debreczen és Károly, Kálló és Várad között. Atyám Kazinczy József, (Dánielnek és Szirmay Theresiának, az András’ és Királyfalvi Róth Juliána’ leányának, fija), szüléjinek halála után, innen vitte el tizenhárom holnap előtt, maga akkor huszonhat esztendős ifjú, tizennyolcz esztendős anyámat.
Kiüresedvén e’ férjhez-kelés által a’ ház, ’s fészkünk Alsó-Regmeczen, két órányira a’ Zemplény’ Újhelye felett, esztendőnként szaporodván, elszakasztatám anyám’ emlőjétől, és Semlyénbe kűldetém-le, hol fülem, nyolczadik esztendőmig, magyar hangnál egyebet nem hallott.
§. 2.
MDCCLIX–MDCCLXIV.
Nagyatyám Bossányi Ferencz (fija Ferencznek és Péchy Sófiának) ifjabb esztendejiben Fő-Notáriusa, azután Fő-Szolgabírája vala Biharnak, ’s két Dietáinkon, 1751. és 1764. Követje, még pedig jó. Önkénytt monda-le szolgálatjáról; de lemondása csak a’ neven változtata, nem a’ dolgon. Hív barátjának, a’ nagylelkű Baranyi Gábornak, Vice-Ispánsága alatt, ezzel eggyütt kormányon űle ő is; tanácsa nélkűl semmi nevezetes nem történt; ’s minthogy a’ ki viseli a’ nevet, nem mindég bánhat olly szabadon, mint a’ ki nem viseli, Baranyi holminek kivitelét barátjára bizta. ’S Bossányi olly tekintetben álla Biharnak mind alsóbb mind felsőbb Rendeinél, hogy midőn a’ Megye eggykor a’ maga Kormányzója által megakara lepettetni, és az, kiket fog candidálni a’ Vice-Ispáni hívatalra, előre azért nem tudatá, hogy a’ candidáltatást semmi tekintetben nem érdemlők mellett egyenesen az választassék, a’ kit ő óhajta; a’ sokaság, megtanítva Baranyi által, hogy mély hallgatásban légyen, ’s várja, Bossányi Uram kit fog kikiáltani, ’s akkor, ha ez rosszat kiáltana is, azt toldítsa, – hallgatott, ’s azt toldította, a’ kit ez kikiáltott. – Mert akkor még a’ sokaság tekintettel volt fejei eránt, minthogy az illyenek soha nem csalák-meg bizodalmát, ’s erkölcseik által sem utáltakká nem tették magokat, sem nevetségesekké. – Tagja volt azon Bíztosságnak, melly elébb Báró Barkóczy Károly’, tovább Gróf Sztáray János-Filep’ előlülése alatt, eligazítá a’ határvonást Máramaros és Erdély között, ’s Előlülője eggy másiknak a’ Hajdú-Városok’ dolgában, Debreczen körűl. Erkölcsei szeplőtlenek, gondolkozása magas, érzése hív és szent. Egyedűl abban gyenge, hogy hamar fellobbanásaiban villámlott és mennydörgött, mint az e’ részben is híres Baranyi; mind ketten a’ kor’ szokása szerint, nem szív’ vadságából. A’ mit felőle eggy bitang hír emleget, nem ő tevé, hanem testvére János, eggykor Kapitány a’ magyar-születésű ifjakból szedett (nem áltszökött) Prussziai Huszár-Ezrednél.
Náddal-fedett, vályogból-rakott, de mindennel bővölkedő házában patriarchai felsőséggel éle, bírája, békéltetője, tanácslója az ügyefogyottaknak, perlekedőknek, osztozkodóknak, kik idegen Vármegyékből is, többnapi-járó földekről, hozzá folyamodtanak, bízván elhíresztelt egyenességéhez, tudományához. Bért, ajándékot soha nem vön; sőt ő tartá őket cselédjeikkel, lovaikkal, valamíg dolgok előtte folyt. A’ kisebb vétkeket bottal büntetgeté idegen helyből hozzá-hozottakon is, rettenetes mennydörgések köztt, de mindég igen szelíden. [2] Vagyonával keveset gondola; ménese, gulyája, nyájai öröméűl voltak, nem hasznára; pásztorai a’ szerint számolának, a’ mint magoknak tetszett; legtetemesbb hívtelenségeiknek villámlás és mennydörgés volt büntetések, vagy a’ szolgálatból kiesés. Szérüje rakva igen sok asztaggal, igen sok kazallal, pinczéje borral, vermei élettel, ’s ezeket a’ szükség’ idején inkább nyitá-meg a’ szűkölkedőnek hitelbe ’s kamat nélkűl, mint a’ nyerekedőnek fizetésért. Hihetetlen dolgok, ’s nem csudálnám, ha Olvasóm az előadásban hajlandóbb volna gyermeki hűséget és hiuságot gyanítani, mint valót; de még vagynak, a’ kik őtet ismerték, ’s hírét a’ korabeliektől hallották, ’s én még hihetlenebb dolgot fogok említeni. Meghalván Nyitrában Báró Bossányi, ’s ennek birtoka reá nézvén, felméne oda, hogy azt áltvegye; és minthogy e’ jószágok messze feküdtek lakásától; alkuba ereszkedék, Nyitrai rokonival. Azok kevesebbet ígérének mint ő gondolá, hogy károk nélkűl adhatnak. Ezen megbosszankodva fogatott, ’s ment, ’s nekik hagyta a’ jószágot és soha többet feléje nem ment, sem jövedelmeit nem vette. – Özvegyen maradt anyámat egy rút-fösvénységű gazdag hitelezője szorította, ’s a’ nagyatyám ezen elakadásban eggyetlen gyermekének ajándékozá kétezer forintnyi diurnumait, mellyek a’ Máramaros Várm. Archivumában annyi eszt. olta hevertek. A’ Helytartó-Tanács nem veheté valónak az előadást, de az valónak találtatott, ’s a’ pénz kifizettetett. Eggyik példája, hogy van vétkes jóság, van gondolatlan nemes-lelkűség, és hogy a’ nehéz-természet sokszor még kegyetlenebbűl bünteti magát mint másokat.
[3] Hitvese, Kóji Comáromy Juliána (leánya György Békés Vármegyei Vice-Ispánnak és Rhédey Juliánának) tiszteletes mint nő, mint anya, mint atyafi, mint szomszéd, mint házi-asszony. Leánya, nem szolgálója, férjének, de nem is úrtársa. Balja mellett üle szekeren, ’s idegenekhez lépvén, nem előtte méne, hanem megette. Olvasni tudott, nem írni; ’s a’ konyha volt világa, ’s a’ mindennel tömve-álló kamara. – Korunk e’ szép példányt régen elvesztette; mig bajaink ismét elővétetik és megtanítanak, hogy az, némelly szelidítésekkel, jobban volt akkor mint most.
[4] Nincs elég erőm ellent-állanom azon kisértetnek, hogy elmondjam, [5] ennek testvérét mint vette-el eggy nagy tekintetű Úr, kinek fija életben van, ’s mind neve ’s birtoka, mind tudományai ’s szolgálatja által ragyog. Ennek atyja patvarián volt a’ nagyatyámnál, kivel szoros atyafiságban állott. Jelentést teve nála, hogy ő elakarná venni Ágnes Hugom-asszonyt (nem Kisasszonyt), ’s kéré a’ nagy-atyámat, hogy szándékát ne sajnálja (nem méltóztassék) a’ Nagy-asszonynak (nem Tekint. Asszonynak) béjelenteni. A’ jegyváltás megleve, de Diéta hirdetteték, ’s a’ nagyatyám Követnek választatott. – „Öcsém Uram, Kend jobban teszi, ha velem jön, ’s lakadalmát Diéta-utánra halasztja”. – A’ vőlegény ment, ’s Ágnes Húgom-asszony eggy pár kordovány czipellőst (czipőköt) veve ajándékban mátkájától, midőn ez Pozsonyból visszajött. Ez lóháton jelent-meg az esketésre; másnap napának kocsiján ’s lovain vitte haza a’ menyasszonyt, bevitte kamarájába, ’s imhol a’ mim van, mondá. A’ menyecske lencsét főze vacsorára. – Úgy hozta az akkori szokás.
[6] Bossányi Ferencnek ifjabb, sőt még férfiéveiben is, igen szép keze-írása volt, ’s sorai egyenest folytak mind oldalt, mind lefelé, mintha lineázva volt volna a’ papiros: most reszkete jobbja, ’s nagy fáradsággal, de még mindég egyenest és igen csínosan írt; ’s ez miatt hol patvaristát tarta, még hívatalt nem viselvén is, hol írni-tudó inast. [7] Hozzá-szokván bizonyos felsőséghez, mellyet neki önérzése adott, egyenes derekkal jára fel ’s alá, ’s eggyik hüvelykét a’ másika körül forgatván szobájában, elkezdé diktálásait. [8] Termete szálas, karcsu; sas-orra; haja eggykor szög, most az utolsó szálig fejér; szemei kékek. [9] (Ruhája búzavirág, vas, vagy setétdohányszinü, mindég nyuszttal, és mindég rojtosan: mentéje félczombig érő, ’s nyakától fogva le a’ gyomráig begombolt; mert lajbli az ő testén soha nem vala. Csizmája fekete kordovány (a’ Baranyaié a’ Gyűléseken piros), ’s mindég arany sinorral, és soha nem sarkantyu nélkül, és épen térdig nyúló. Süvege alacsony kalpag; csak a’ legmelegebb napokban tette fel a’ háromszögü kalapot. E’ festést Olvasóm elfogja nézni a’ régibb kor’ ismeretének tekintetéből). – [10] Bár kit ültete papirosához, soha nem mulaszta jegyet nyomni elébe körmével, hogy az tudja, hol kell kezdeni a’ megszóllítást, hol álljon az első sor, hol a’ nap és esztendő, ’s hol az aláírás.
[11] Én; ki a’ Diktálónak és Írónak eggyformán kínos munkát mindennap látám folyni, ’s a’ nagyatyám’ módjait ’s mennydörgéseit derekasan eltanúlám, levelei érkezvén a’ Dietáról, felültetém magamat az asztalra, ’s úgy kínzám-el magamat és Írómat mint csudált példányom. Akkor ugyan ólom nélkűl is írtam már, de azt lassú munkának néztem, ’s nem csak írni, hanem diktálni is akarék. Az anyámnak Grátzia-kellemű és igen ritka szépségű testvére, Bossányi Klári, elúná diktálásimat; tanácslá hogy gyakorolgassam magam’, ’s nem lesz szükségem segédre; ’s soha tanács sikeresebb okkal támogatva nem volt. Tinta és plajbász leve minden múlatságom, ’s rajzolgatám a’ mit bőrös-székeink’ hátára nyomtatva láttam, ’s azt a’ szép kétfejü-sast, mellyet az asztalos a’ templom’ mennyezetére mázola.
Ezen indulgatásim nem igen látszának összecsapni az atyám’ óhajtásival, ki engem Generalisnak szánt. Még bírom eggy 1764. Decemb. 3-dikán írt levelemet, mellyben nevem alatt áll a’ Generalisi titulus, de hihetőleg sírás köztt írva oda, mert a’ tinta’ színe a’ leveléétől külömbözik. Még bírom eggy olajban festett képemet, mellyen a’ három-esztendős gyermek a’ Károly Fő Herczeg’ sárga-gallérú fejér kabátjában, setétkék lajblival ’s topánkás nadrággal ’s parókás fejjel jelengeti későbbi hősségét, ’s az atyám e’ csuda burkolásban szerete járatni is. [12] De csakhamar látá, hogy az én meghívattatásom épen nem vonzogat a’ dicsőség’ mezeje felé, ’s megcsalatkozott reményeit László harmadik fijára raká-által, ki, Oberstere a’ Davidovics’ magyar gyalog Ezredének, úgy hala-el (Bécsben 1807. Júl. 17-d.) hogy búcsúját a’ Generalisi titulus’ kérésével már benyújtotta.
§. 3.
MDCCLXVI–MDCCLXVII.
[13] Az alatt míg az anyám’ testvére 1766. Debreczenben betegen fekvék, és ott meg is holt, én a’ Collégiumba jártam vala fel; 1767. pedig Regmeczre vitetém, hogy eggy Kézsmárkról hozott Deák engem, Dienes öcsémet, a’ nagy-anyám’ testvérének, Szirmay Sándornak, András fiját, a’ Német és Deák Grammaticában oktasson, ’s így esztendő múlva elkészűlve vitethessünk a’ Szepesi Németek közzé.
Boldogtalanabb Tanítót mint ez a’ tót ember az effélék’ temérdek sokaságában is nehéz dolog volna találni, ’s atyám kénytelen vala osztozni terheiben, a’ mit ez neki felette rossz neven veve.
Mind ketten tűrék bajaikat, ’s a’ kölcsönös tűrésnek mi vallánk kárát.
§. 4.
MDCCLXVII.
[14] Atyám nagy beszéllő vala, ’s szeretett sokáig ülni asztalnál ebédjeink ’s vacsoráink után, ’s mondogatá a’ mit látott, hallott, olvasott; a’ mi szüléjivel ’s ezeknek barátjaikkal nevezetes történt; a’ mi csintalanságokat az elmésségeiről még ma is sokat emlegetett András testvéröccse gyermek- és ifju-korában űze; ’s míg Dienes és Szirmay Andris tányéraikra hajolva elszunnyadának, a’ Praeceptor pedig pípájához kívánkozék, én az illyeket gyönyörűséggel hallgatám.
[15] Házi és hazai Anekdoták: a’ Széchényi Pál Érsek’ isméretes felsohajtása, ’s útja eggy erdőn, hol magát eggy szerencsétlen bajai közzűl hurokkal kapta-ki; Fridericus-Augustus, a’ patkótörő ’s kisértetfogó; és a’ mit Thuanusból szede ki.
[16] Még most is toll lévén múlatságom, mint Dienesnek a’ lapta, tele írtam a’ hallott Anekdotákkal eggy két ívet, de vígyázván, hogy Praeceptorom, az a’ roszkedvű ember, meg ne sejtse. Hijába rejtegettem azt mátrátzim köztt; rá-akadt, ’s vitte atyámhoz, panaszt tévén, hogy az illyenek miatt nem megyen a’ dic, duc, fac, fer. Az atyám meghagyta neki, tenné-vissza papirosaimat a’ hol voltak ’s ne engedje tudnom, hogy látta; de maga nagy örömmel szaladt az anyámhoz, hogy fija Generalis ugyan nem lesz többé, de igen Könyvíró.
Az anyám megsúgá nekem a’ mi történt, ’s az Auctorságnak eggyszerre vége lőn, mint a’ Generalisságnak.
§. 5.
MDCCLXVII–MDCCLXVIII.
Praeceptorunk Kézsmárkon is mellettünk vala, ’s ez ott ronta el osztán igazán bennünket, mert itt nem vala szem alatt. Nem tanúlt és nem tanított.
A’ Lengyel Confoederatio elől kiszaladt Uraságoknak eggy része ide vonta vala meg magát, férfiak és asszonyságok, czifra cselédekkel, ’s szép és sok lovakkal; a’ Császár’ nevét viselő Huszárság itt tartá gyakorlásait; Kézsmárk alatt Nyéréig és Leibitzig gyönyörű rétek; a’ Városhoz közel emelkedő Tátra’ csúcsai, nyárban ellepve hóval, télben olvasztott jéggel, ’s új meg’ új színben mindég, új meg’ új világításban. A’ nélkűl hogy tudtam volna, hogy azt Poeta és Festő csudálgatják, egész órákig andalogtam a’ varázs scénán, ’s igen nagy templomjáró valék, mert ott képet leltem és muzsikát.
Házi-gazdám, Cornidesz Úr, látta hogy én szeretnék szeretni valamit, ’s eggy ízetlen Románnal ajándékoza-meg. Ezentúl minden örömem a’ Tugendschule volt. – Elveszett idő ez is? Sőt inkább! belőle tanúlék-meg németűl; belőle kapék kedvet az olvasásra; ’s a’ ki azt kapott, mindent kapott. Sok helytt nem értettem, de mindég olvasván, annyira juték-el végre, hogy mindenütt értettem.
§. 6.
MDCCLXIX.
[17] Most (1769. Sept. 11-d) Patakra viteténk.
Soha még eddig Patakon németűl-tudó gyermek nem volt, mint németűl-tudó Deák nem az utánunk nem sok idő múlva Pozsonyból oda lejött Doctor Decsy Sámuelig. Az ifjuság ezért, bennünket és Decsyt, tokosoknak csúfolgata. Maga Vay József is, kit én Grammatista tanúlásának utolsó esztendejében ott értem, mint a’ két szép testvér, Lónyay László és Menyhért, a’ tokosok’ nyelvét Patakon laktokban még nem tudták.
Vagy azért, hogy mi tudtuk a’ mit senki nem más, vagy atyánknak példátlan gondjaiért, olly figyelemben látánk magunkat, mellyért nem lehete nem pirulnunk. A’ Grammaticát épen nem tudtuk; de mind a’ tót diák, mind iskolai Tanítónk Olasz Péter, úgy hitték, hogy az onnan jő, mert itt más könyvünk van mint Kézsmárkon volt.
[18] Calligráphiai scriptáink csudáltattak; úgy írni Patakon senki nem tudott. Hírbe jövén, többszer érkezének látogatóink; ollykor a’ kocsi megálla a’ Collégium előtt, ’s kihívattatánk, scriptáinkkal.
§. 7.
MDCCLXX.
[19] Atyám szerette hogy hírbe jövénk, mert, ugymonda a’ Professoroknak, az bennünket előtörekedésre kényszerít, ’s készebb volt eggy két napra elmúlasztatni az iskolát, de mindenüve vitt, a’ hol látni valamit lehete, ’s mind hogy lássunk, mind hogy láttassunk. Gyűlés vala Ujhelyben, ’s ott valánk; akasztottak, ’s megnézette velünk; tortúráztak, ’s ott vala, ’s a’ jobb érzés’, jobb gondolkozás’ magvát hintette-el kebleinkbe; ’s baráti igazításokkal bánt inkább velünk mint kevély büntetésekkel.
Eggyszerre hír terjede-el, hogy II. József (1770. Máj. 20-d.) Patakon fog ebédelni. Más atya megeléglé vala, ha gyermeke a’ Császárt szekerében pillanthatta volna meg: ő bejöve, ’s a’ jobb Nézők közzé vezete-el. [20] Megérkezének a’ szekerek; a’ Császár beméne szobájába; de ki is jött, porszínű felső kaputban, hónja alá fogván zöld viaszas-vászonnal bevont félsphéra-formájú úti-kaskétját, széles ellenzővel; ’s deák nyelven tudakozá, melly helyeken fog váltani lovakat Munkácsig; azt feljegyzé Zsebkönyvébe, meghajtá magát, ’s elzárkozott, hogy ebédig dolgozhassék. Ebédje alatt megengedteték a’ bémenés, a’ férfiaknak háta megé, az asszonyoknak szembe. Maga, a’ hét személyre terített asztalnál, jobbra, az utolsó széket foglalta-el; balja mellett sógora űlt, Albert Lengyel Kir. ’s Tescheni Herczeg, e’ mellett Lascy (olv. Laszczy), legfelül Nostitz Generalisok. [21] A’ Vice-Ispán nékünk is, gyermekeknek, megengedé, hogy a’ Császárnak tányért nyújtsunk. Álmélkodva látám itt, hogy könyökén foldozva volt a’ zöld uniformis; még inkább álmélkodva, midőn a’ bort soha nem ivó Fejedelem, a’ bor’ színét tekintvén, ezt kérdé: Iste vinus Tokajinus? útálva a’ vesztegetést és czifrát, példát akara adni a’ foldozott-könyökű kabáttal. – [22] Eggyik útjában, Sáros Várm., e’ szókkal fordúla el eggy igen czifra, de igen üres fejű Uraságtól: Video vestes pulchras, frisuram gallicam, sed rationem nullam. [23] A’ mint felkele az asztaltól, németűl szólla asszonyainkhoz; de azok köztt eggy sem volt, a’ ki nyelvét értette volna.
§. 8.
MDCCLXXI.
Másfél esztendőt töltvén, az akkori szokás szerint, a’ Syntacticában, 1771. általmenék a’ Poeticába; ’s ott engem az a’ szerencse ért, hogy Tanítóm szereté a’ mit tanított. Így azt nem lehete nékem is meg nem szeretnem.
Vége vala szerelmeskedésimnek a’ Tugendschuléval, ’s magam sem tudtam mint esik, hogy én, ki amott Corneliust meg nem tudám szeretni, ’s nem értettem, itt sok örömet az Ovid’ Kesergéseiben ugyan nem találék, de a’ Metamorphosisok’ Könyveit, Virgílnek kivált Eclogájit, és a’ mit Horátzból megértheték, hagyás nélkűl is tanúlám.
A’ Kézsmárki Diák, midőn elébe állék, hogy neki leczkémet mondjam-fel, előre megzavart ijesztéseivel, ’s neki három sort sem tudtam soha elmondani: de a’ Bodrog’ szélei, ’s a’ berek a’ Bodrog’ jobb felén, zenge, midőn ott magamban elakadás nélkűl mondám Alexist, Corydont, és a’ Daphne’ elváltozását.
§. 9.
MDCCLXXI.
Eltöltvén esztendőt a’ Poeticában, most már a’ Rhetoricába kelle általvitetnem. De én kértem anyámat (atyám ekkor fogott nagyatyámmal Nyitrába járni) hagyna veszteg még eggy esztendeig. A’ férfilelkü asszony elakada kívánságom’ szokatlanságán, ’s bejött Patakra, hogy a’ Professorok’ tanácsával élhessen; rettegett, hogy hátra maradtam, ’s azért akarok vesztegleni.
Szent-Györgyi tudni akará, mi indít e’ szokatlanságra, ’s megértvén okaimat, nem csak javallta azt, de akarta is. A’ többi hajthatatlan volt, ’s kivált az eggyik. Te itt belé szerettél ezekbe a’ te Poétáidba, mondá; de majd ott Cicero a’ Forumra viszen, ’s a’ Cúriába, az Atyák közzé; hallani fogod mint harsog Catilina, Verres, Antonius ellen; hogy az a’ Caesár megrendűl, ’s kiejti kezébül a’ tekercset. Ott Cicerót fogod szeretni. Menned kell.
Átkozám magamban a’ Harsogót, ’s Magasztalóját azonfelül, ’s mennem kelle. Zokogva töltém az első órát a’ Rhetoricában.
§. 10.
MDCCLXXII.
Generalis Beleznay Miklós Felekezetünknek igen kedves választ hoza az Udvartól, ’s mi eggyszerre gyúladánk örömekre, ’s az új hőst úgy tekinténk, mint régibbjeinknek szerencsés Követőjöket.
A’ gyúladás leginkább az én igen szép érzésű atyám’ lelkét vetette lángba; megszállá az a’ gondolat, hogy a’ Generálist, Miklós’ napján, két fija által az Iskola’ nevében köszöntesse-meg. Látta hogy a’ dolog ellenkezést fog találni; hogy a’ hideg okosság a’ felmelegűlés’, a’ forrás’ tanácsát javallani nem fogja; hogy a’ Professorok erre a’ Fő-Curátor’ és Superintendens’ híre nélkűl rá nem állanak; ’s fortéllyal élt. Talán öt nappal elébb mint Bugyiba kelle érnünk, bejött Patakra; eggyüvé hívatá a’ négy Professort, elébe adá szándékát, hozzá vetvén, hogy az útnak el kell maradni, vagy másnap reggel indulnunk, ’s Contrascriba Komjáty Ábrahám Urat kérte ki, hogy vezérünk lehessen. A’ Professorok is lángolának, ’s midőn az atyám ellenzést rettege, buzdítót talála bennek, Komjátyt előhívták. Ez még semmit nem tudott a’ szándék felől, de kapott rajta; ’s mi Miklós’ napja előtt való estve Bugyiba beérénk.
Komjáti a’ Plebanusnál kére szállást, azt adván-elő ennek, hogy mi Pestre megyünk, ’s ide tévedésből vetődénk, a’ nagy hóban és éjjel ki nem ismervén az útat. Más nap kilenczkor béjelenteté magát a’ Generalisnénál, titokban, hogy ő két ifjúval, mint az Iskola’ Követje, fényesen akarja megtisztelni azt a’ nagy férfit, kinek Vallás és Iskola illy sokat köszönhet. Tizenkét óra után bévezetteténk. Komjáti lebegő prémes, nem taláris, fekete mentében, ’s bársony lapos-övvel, méne elől, Képviselői méltósága’ tellyes érzetében; utána mi ketten, zöld mentében ’s dolmányban, ezüstre, nyuszttal, veres nadrágban, ’s picziny karddal. Komjáti hatalommal mondá-el Beszédét; ő tudott ahhoz, mikor Képviselő nem volt is; én szerényen, és félve, hogy szégyen ér, mert Köszöntőmet Komjáti csak tegnap estve csinálta-meg; de melly csudálkozás lepte-el a’ Hallgatókat, mikor az Iskola’ harmadik Képviselője, Dienes öcsém, anyámnak rá-maradt igen szép arczával, muzsikai zengésével, és azzal a’ merészségével, melly őtet az életnek semmi perczében el nem hagyá, kiereszté száján az első sort: Ignoscant augusta mihi loca, dique locorum… A’ Hercules Musageta barbatus pirúlgatva hallá magát magasztaltatni, ’s némán maradt; Komjátit a’ tudományokat-szerető Gróf Niczky Kristóf szorítá külön; minket a’ gyermektelen és gyermekeket-szerető Generálisné elhalmoza édességeivel, csókjaival.
A’ Vendégek’ száma igen nagy vala, ’s a’ bakkancsba ’s frakk-hosszaságu mentékbe öltözött Uraságok köztt strimfliben tipege fel ’s alá a’ hajdani Gróf Czobor ház’ utolsó sarjadéka. [24] Tánczolánk mi ketten is, ’s a’ Generálisné a’ maga testvérének, Podmaniczky Jánosnak, leányára bízá gondunkat, ’s eggy Lotteriás asztalka mellé ültete. – [25] Bugyiban eggy hétig tartának bennünket. Onnan Pestre menénk-be, ’s Gödölőnek, Aszódnak vévén útunkat, csak Karácsonkor érénk haza.
§. 11.
MDCCLXXII.
[26] Atyám valamelly Erdélyben nyomtatott Munkát láta-meg, mellyet nem emlékezem többé melly ház’ gyermekei fordítgattak, ’s szüléjik sajtó alá eresztettek. Kezembe adá Gellertnek Munkáji közzűl az V. Kötetet, ’s meghagyta, hogy abból a’ Religióról dolgozott Értekezést fordítanám. Azután majd még eggy két darabot fog adni, ’s dolgozásomat kinyomtattatja.
El riadtam a’ gondolattól, de ellenkezni nem mertem. A’ fordítást azonban napról napra halogattam.
§. 12.
MDCCLXXIV.
Egy nap (1774.) tavasz’ elején atyám ’s anyám látni jövének. Minthogy Regmecz Patakhoz csak három órányi távolban van, még az nap haza tértek. Szokatlan aggodalom rohana rám elválásokkor. Felszökém szekerekre, ’s messze kísértem el Újhely felé.
Harmad nap múlva üresen jöve szekerek azon izenettel, hogy a’ Katonai-Orvost küldjem ki, mert atyám rosszúl van, ’s a’ Vármegye’ Orvosa falura vitetett. Mentem én is, ’s ott maradék. – [27] Mártzius’ 20-dikán elhala, élte’ 42-dik esztendejében; ’s 38 esztendős Özvegyét hét élő gyermekkel hagyá, a’ nyolczadik öt holnap múlva leve meg.
Anyánk eggyik ájúlásából a’ másikba méne által. Ránk jöve az estve, ’s én, ’s jelen volt testvérim, vetkezetlen, sírva, jajgatva alvánk el. – – – [28] Házunk’ rokonai ’s baráti közzűl senki sem találtaték, kinek gondja volt volna az árván ’s vezér nélkűl maradtakra. Kiki szána bennünket, kiki érzé mit vesztettünk; de még Professoraink sem kérdék, mint kell állapotunkon igazítani. A’ hív Komjáti épen akkor hagyá-el Patakot, ’s indúlt Külfőldi útazására, ’s hét esztendő múlva tére meg.
§. 13.
MDCCLXXV.
[29] Az a’ barátom, kivel a’ Poeticában Virgílt declamálgatám, most Bibliothecáriusnak nevezteték, de őtet elposhasztották a’ fenntebb Tudományok. Belé-csömörlött eggykori szerelmeibe, ’s Mílton neki istenkáromló vala, hogy az ördögökre kilőtt villám elszakasztaték futásában, ’s nem volt előtte nevetségesebb dolog mint abban gyönyörködni, hogy hang és hang mint csap eggyüvé, és ellenkezve és hasonlitva mint festi a’ lélek’ habzásait. Békét hagyék a’ poshadt Theologusnak, de bézárkozám vele a’ Biblióthekába, ’s alkalmasan ismervén a’ Rómaiakat, az új deák Költőket forgatám végig. Ollykor Penthernek Architectúrára tartozó Munkájit hordám-ki szobámba (a’ Katona sor’ alsóbb rendén az utolsó szoba, a’ Bodrog felé), ’s meggyújtván három négy gyertyát, addig rajzolgaték, míg csaknem megvakultam belé.
Valamelly Deák vizbe fúlt, ’s koporsójára versek ’s rajzolatok függesztetének. Az enyém, fekete tuschban, javalást nyere, Gyürky István, (később Referendárius és Torontáli Fő-Ispán) bémutatá azt Professorának, kitől a’ Mathezisben privatissimákat vett, ’s az látni akará minden rajzaimat. Dicsérte, a’ mi talán érdemlé, ’s kimutatá hol hibáztam: de nem parancsolá hogy új darabjaimat vele mindég láttassam, én pedig azt magamtól, ’s ez az én hibám, hozzá vinni, neki bemutatni, tanácsát, vezérlését ki-kérni nem mertem. –
[30] Ez a’ Professorunk mutatá Gyürkinek eggy Göttingából hozott Almanachját; ’s elbeszéllé neki; hogy Kaestnernek, a’ nagy Geometrának, e’ három sorból álló Epigrammja egész Német-Ország által mint csudáltatott:
Auch du mein Sohn? Sprach Julius. –
Rom meine Mutter – dachte Brutus,
Und stiess dich tiefer Dolch der Freyheit!

’s tüzelt, fordítanám-le. [31] Mi vala könnyebb? az utolsó sornak nem kelle rímet keresni, a’ két első készen álla, ’s általadám neki a’ verset:
Fiam te is? mond Július –
Anyám de Róma – monda Brutus
’S méllyebben döfe-meg Szabadság szent vasa!

[32] Most én kérém Gyürkit; hogy a’ könyvet hagyná nálam, ’s kiírtam minden jobb darabjait, ’s még bírom egy rezét, mellyet plajbász nélkűl szabad és könnyü kézzel kimásolék.
Gessnernek két Idylljét ezen Zsebkönyvben találtam. Ki az a’ Gessner? Írt-e többet, és mit írt? Miként lehetne a’ könyvet megszerezni? Ezt akarám tudni, ’s Patakon azt megmondani senki nem tudta. Mert még akkor ott nem voltak Könyv Árosi-Catalogusok, Tudós-Újságok, ’s könyveket csak licitatiókon vevénk; ’s azok Hollandiából és Helvétziából hordott tudós lomok voltak egyedül.
§. 14.
MDCCLXXV.
[33] Eggy fiatal franczia Tisztecske, Cap-Martin de Chaupy, duellumai miatt Párizsból, Nápolyból, Rómából, Velenczéből tovább- tovább szökve, Bécsbe vetődék, ’s megszóllítá Komjátit, ha neki nem szerezhetne-e élelmet. A’ megbecsűlhetetlen ember a’ francziát hozzánk útasítá.
Jött az; gyalog, éhen, szomjan, üres erszénnyel, rongyosan, de szurkálójával; ’s én azonnal kiküldém a’ Komjáti’ levelét az anyámnak, ’s még az nap vettem válaszát, hogy a’ francziát tartsam meg, ’s vegyem leczkéjit.
Dienes nem akara tudni francziáúl; én három holnap alatt olvastam.
A’ szerencsétlen embert megszállá viszketege, ’s kérte a’ Deákokat; bántás és neheztelés nélkűl, hogy duelláljanak vele. Azok elúnák kéréseit; elfogadák a’ hivást, de botra, ’s pajkosságból elverék. A’ szúrásokkal, vagdalásokkal, hasításokkal elboritott ember, már most kék foltokkal is elborítva, vette szurkálóját, és ment. Eperjesen Lengyelek tartózkodtak, ’s Herczeg Rzevulsky Lectorának fogadta. Hozzá-szokván a’ bódorgáshoz, három holnap múlva a’ Herczeget is ott hagyá.
§. 15.
MDCCLXXV.
[34] A’ ki most ismeri a’ virágzó Patakot, nem fogja hihetni, melly bomlott állapotban vala az mind addig; míg Vay József újjá nem teremtette. A’ Philos. Professor halálos betegségben fekvék, midőn keze alá kelle jutnom: és sok hetekig; eggy más Professor félesztendeig sem tarta leczkét szemeinek csaknem tellyes elsetétedések miatt; eggy harmadik öt esztendő alatt végzé el cursusát, pedig leczkéjire minden hatodik holnapban új hallgatók jöttek által, eggy negyediket senki sem akara hallgatni képzelhetetlen nyerseségei miatt, ’s a’ beteg vagy Patakról eltávozott Professornak nem vala Supplense. [35] A’ kinek tetszék, elmarada a’ leczkéről, ’s Patakról jelentés nélkűl méne ki, ’s kinn volt valamíg kedve tartá. A’ Publicusok (a’ felsőbb tudományok’ talárisba nem öltözött hallgatóji) kártyáztak, tánczoltak, vadásztak, ablakokat törtek: ’s hakik Szék elébe voltak idézve, nem jelenének meg, ’s bántások még sem volt. Eggy áldott szokás tartá hátra a’ nem legrosszabbakat. Hogy ők is az Iskolához tartozóknak ismértessenek, sorban járák Vasárnap délután a’ négy Professort, ’s illyenkor eggy két szikra vetődék lelkeikbe.
[36] Az Iskola’ négy Professorai köztt eggy sem volt, kinek én többet, kinek annyit köszönheték, mint Szent-Györgyinek. Nyílt fej, nyílt szív, nyílt lélek, de eggy néki-saját hajthatatlansággal. Minden ifjai közzűl az Iskolának én valék az az eggy, kit sétálásai köztt magához venni méltóztatott, és soha én többet, mint e’ sétálásainkban, tőle nem tanúltam. Leczkéjin nem annyit, mint külömben; ott a’ tudós ember volt, mint leczkéjin kivűl az eszes. Megsejté, hogy belé kaptam a’ Görög nyelvbe, dicsérte azt, tüzele tanúlására, de soha nekem eggy órát abban nem adott. Ha megkértem volna hogy leczkézzen, talán megcselekvé vala: de azt nem mertem, mert az szokatlan dolog volt Patakon.
[37] És még is Patak melly fiakat szűle már akkor is minden fogyatkozása mellett! Ez onnan ered, mert a’ tanúlás még inkább függ a’ tanúló’ szorgalmától mint a’ tanítóétól; mert Pataknak közel húsz ezer Kötetből álló Bibliothecája van: mert ott az eggyik igyekező a’ másikánál gyújta már akkor is gyertyát; és mert már akkor is arra inteténk, hogy Excerptákat tartsunk. [38] Boldog a’ ki akkor tanúla ott, boldogabb a’ ki most, midőn az igyekezőt tanítója is vezeti.
§. 16.
MDCCLXXV.
[39] Érzeni kezdénk, hogy a’ mi a’ leczkéken ránk ragad, toldozott portéka, a’ Természeti Törvényt Achenwallnak behozása előtt, Grótiusnak de Jure Belli et Pacis vastag könyvéből tanitá Professorunk, ’s midőn mi jutánk keze alá, a’ könyv közepén járt.
Eggy nagy talentomú, sok tanúlású Primarius tudatá velünk, hogy ő kész adni privatissimákat mindenből. Összeállánk hallgatására; ’s a’ mindentudónak valóban sokat köszönhetünk. A’ mit nem tuda is, megolvasá, ’s kész volt vele. De csak hamar mind mi érzénk, mind ő érzette, hogy a’ mindentudóság bajos portéka, ’s elakadván az Algebrában és Metaphysicában, jobbnak látá, bennünket kirekesztőleg a’ legszükségesebb, legfelsőbb tudományban oktatni. Én abba hamar belé untam, három társaim szörnyen excelláltak benne.
Török István kért, hagynék békét haszontalanságimnak, ime ígéri, hogyha a’ szüreti vacatiók alatt végig olvasom Vitringáját e, vagy Vitsiusát, két munkával fog megismertetni, mellyet kezemből soha ki nem teszek. Késztete a’ nagy igéret, küszködtem, de lehetetlen volt. Megszánt csakugyan, ’s ide adá Morhófnak Polyhistorát és a’ Csókok’ kedves Éneklőjét, Janus Secundus Hagiensist. A’ vastag Quartant igy még inkább olvasatlanúl marada. Ha Werenfelset és Alphonsus Turretinust kivánta volna, ezeket gyönyörűséggel, ’s nagy gyönyörűséggel olvastam volna.
§. 17.
MDCCLXXV.
Hogy Magyarnak illő volna Nemzete’ Történeteit ismerni, az senkinek nem juta, a’ legszükségesebb és legfelsőbb tudomány’ örök tanúlása mellett eszébe, nem még Tanítónknak is, ki, a’ maga mindentudósága szerint, ebből is ajánlhatott volna leczkéket. Elfogva ezen szükség’ érzésétől, azon badar gondolatra jutottam, hogy a’ dolgot a’ Hunnokon kell kezdenem, Pray szerint.
Már közelíte az Exámen, midőn az anyám emlékezék, hogy nékem az atyám valamit adott vala fordítani, ’s parancsolá, hogy dolgozásomat Professor – Úrhoz vigyem le, igazittassam-meg hibájit, ’s küldjem kezéhez, hogy a’ Nyomtató vele Exámenig elkészűlhessen. Hozzá-szokva szüléim akaratját kifogás nélkűl tellyesíteni; csak akkor fordítám-le a’ Gellert’ Értekezését, ’s kértem Professor – Urat, hogy azt méltóztassék megtekinteni, megigazítani. Az fejet-csóválva tudakozá mint juthat hozzám illy vakmerő szemtelenség. Szerencsére velem vala az anyám’ levele, melly az atyám’ parancsáról emlékezék, ’s előmutattam azt. A’ Professor, elfojtá epés gúnyait, ’s azon intéssel ereszte-el, bele sem tekintve papirosomba, hogy ez az Értekezés a’ Religióról nem illik esztendeimhez: fordítsam inkább Meséjit, de mind, ’s a’ Gellert’ szchemájiban, és még Exámenünkig. – Anyám és Consil. Puky Ferentz elérték a’ bölts és szíves tanátsot, ’s nyomban jött az új levél, hogy dolgozzam a’ mit akarok, a’ dolgot tartsam nagy titokban, ’s küldjem sietve.
Az embert gyakran érik olly zavart ideák, mellyeken később nem győz eléggé álmélkodni, ’s illy szerentsétlen szempillantásom vala nékem az, hogy a’ Pray’ Hunnjainak állván, ’s elébb a’ földdel látván szükségesnek megismerkednem, vezéremmé Losonczi Istvánnak Kis-Tűkörét vevém. Ugyan az a’ gonosz démon megszorúlásomban azt is súgá nekem, hogy csináljak tehát eggy új Kis-Tűkört. A’ hirtelen összefirkált, és senkivel nem láttatott mív megjelene Kassán 1775. ’s a’ Könyvkötő kénytelen vala álmatlan tölteni eggy két éjet, hogy a’ nyomtatványokat a’ kiszabott időig összefűzhesse.
[40] Álla az Exámen. Osztályunk felméne az Auditóriumba, ’s kevés minútumokkal elébb mint eleresztetnénk, az anyám’ két inasa az összekötött nyalábokat feltévé az Auditorium asztalára, ’s elfordúlt. Senki sem tudta, mi az, én pedig szerettem volna, ha elnyelte volna a’ föld. Oszlának társaim, ’s én elrejtezve voltam. Anyám érettem külde. Mentem tehát, megoldám a’ sinórokat, ’s nyomtatványimat elkezdém osztogatni. Quas tu ibi merces proponis? mondá a’ metszve szóllani szerető Professor. [41] Nem feleltem, ’s elrejtezém. Már azt hivém, hogy túl vagyok minden bajon, midőn Superint. Szilágyi hallgatást parancsola, ’s előszóllított. Sápadtan mint a’ halál, előállék. „A’ Munka ugyan hibás, úgymond, a’ mint eggy két sietve belé vetett pillantat után látom: de melly dicséretes törekedés illy gyenge esztendőkben! Ne szűnjek meg. A’ szorgalmatos gyakorlás, vezérelve a’ férjfias tanulástól, sokra fog vezethetni. Példákat horda fel, hogy mások is ifjan kezdék, ’s addig gyakorlák magokat, míg dicsőségre jutottak.” – Nem tudom, van e sok Író, ki illy keservesen lakola első kirepűléséért, én felfogadtam, hogy soha többet nevem nyomtatva nem lesz.
Azonban házunk’ barátjai ostromlák az anyámat, hogy velem dolgoztasson ismét valamit, a’ mi ezt felejtesse, ’s igen sokára magam is látám, hogy ezzel önmagamnak ’s az anyámnak tartozom. Eggy barátomnál meglátám a’ Bessenyei György’ német nyelven írt Americanusait, ’s leforditám. Az anyám megengedé hogy dolgozásomat valakivel megtekintessem; ’s én azt azon Professorhoz vivém le, ki dícsérte vala rajzolatimat, ’s bízám, hogy ha taval atyja tüzele az Auctori koszorú’ keresetére, fija nem fog úgy elrettenteni mint veje. Nem csala meg reményem; a’ Professor végig olvasá, igazított dolgozásimon, sőt azt tanácslotta, hogy barátimmal írassak elébe verseket, mint az Académikusok szoktak vékony Dissertátiójik megvastagítására. Megjelene az 1776., ’s ez is Kassán, e’ czim alatt: Az Amerikai Podocz’ és Kazimir’ Keresztyén Vallásra való megtérése.
Anyám belé úna a’ játékba, ’s többé nem únszolt.
§. 18.
MDCCLXXIX.
[42] Grof Döry Ferencz’ halálával Zemplény Vármegyének Fő-Ispánjává Vice-Cancellarius Gróf Pálffy Károly nevezteték ki, kit félszázadi szolgálatja után Herczegi titulussal ereszte nyugalomra most uralkodó Fejedelmünk, ’s ez Iktatójáúl Gróf Eszterházy Károly Egri Püspököt választá, Fő-Cancelláriusának, Ferencznek testvérét. Collégiumunk’ Előljáróji Verseket íratának a’ két nagy Vendég’ tiszteletére, ’s Professor Szent-Györgyi, kire a’ munkák’ megtekintése bízva volt, felizene hozzám, és az öcsémhez, hogy mi el ne maradjunk. Dienesnek nem vala dolga a’ verselgetés, de a’ parancs őtet el nem akasztotta. Előkéré deák újabb Poétáimat, ’s az eggyikben készen lele eggy illy Köszöntőt, a’ millyen itt kívántaték. Szent-Györgyi meg nem foghatá, hol vette ő ezt, de restellé nyomozni. Azon két exemplárt tehát, mellyet a’ Püspöknek és a’ Vice-Cancelláriusnak béadni akarának, leíraták velem, mert Pataknak akkor még Typographiája nem volt, ’s nem legszebb betűfestőnek, de leggondosbb és legcsínosabb Írónak én tartatám az Iskolában.
Julius 6-ikán 1779. megérkezék a’ két nagy Vendég, ’s az Iskola két sorban nyúlt-ki elejekbe szinte Petrahóig. A’ négy Professor elfogadá őket, ’s a’ legöregebbik, Szentesi, Római deákságú beszédben magasztalá a’ Püspök’ modestiáját. A’ lelkes Püspök felele: Virtusea, quam Dominatio Vestra memorat, filia est alterius virtutis, per Salvatorem nostrum his verbis inculcatae [43] Én, ki első valék a’ tógát nem viselő akkori ifjak köztt, benyújtám a’ két Kézirást, ’s a’ Püspök és Vice-Cancellárius; nagy számú kísérőjikkel; a’ Várban szállának meg. –
Eggy Kanonok megtekinté itt Püspökének beadott Verseinket, ’s látni akará Dienest, kinek Verseit annyira csudálá. Az öcsém jött, ’s pirúlás nélkűl fogadá-el a’ magasztalást. Víg lelke távol vala attól, hogy magát lopott fényben csudáltassa; néki elég vala, hogy baján fáradás nélkűl áltesheték, ’s még engem nevete, hogy igyekezetimmel figyelembe nem tudám magamat juttatni, ő pedig, semmit nem téve, még dícsértetett is. Jó kedvvel evé-meg ebédjét, ’s paripára űlt, ’s Újhelyig nyargala a’ Bandériumban.
A’ Beiktatás más nap olly fényben méne véghez, a’ millyennel nem minden Koronázás, ’s az asszonyi-nem felül igyekezék mulni a’ másikat azon elsőségben, melly őtet itt nem illeti. Ezeknek számokban Gróf Klobusiczky Ferenczné, szül. Gróf Viczay Mária, és Báró Szepesy Sámuelné, szül. Vatai-Bata, minden másokat elhomályosítának; az rózsája, ez lílioma e’ színes virágágynak. – A’ férfiak’ számában az öreg Orczy ragadta magára a’ szemeket, midőn az olvasztó melegben, a’ Vármegye-ház’ Szálája’ jobb oldalán az ablaktól az Udvar felé, (gonddal nevezem ki a’ helyt, hogy a’ kik ott megjelennek, tiszteljék azt) bugyogó bővségben varrott fejér mentéjében ’s veres nadrágában, ’s most paróka nélkűl, ’s bajusszal, a’ mit más Lovas-Generalisok ekkor nem hordottak, fel ’s alá járt. [44] Gyönyörü kisded kövér ember, lángoló orczával, fejér homlokkal, ’s kék szemmel. Az arcz textus a’ lélekre, ugymond Göthe; ’s azt az Orczyéról elmondhatni. Bugaczi Epistoláját képe előtt kell olvasni, ’s a’ legkésőbb maradék is ismerni fogja, ha az Epistola’ végével a’ képre pillant-fel.
Némelly éltét adja,
Jószágát elhagyja
Csak két réf pántlikáért…

[45] Gróf Sztáray Mihály, kedves emlékére annak, hogy ő Mária-Antóniát, a’ XVI. Lajos’ jegyesét, Párizsba kísérte, a’ második nap’ estvéjén mákszín-veres frakkba öltözött, világos-kék atlasz lájblival és nadrágocskával. Tüzes franczia nyelvében, mozdulásaiban; tüzes magyar mind nyelvében mind érzésében. Minden szép asszony őtet áhította; de neki eggy kiszáradt fekete asszonyságra kelle vesztegetni édes semmijeit, kínoson, de a’ mellyet titkolt; mert a’ nagy-világ’ törvényei úgy kívánák. ’S ő, és Váradi Kánonok Gróf Forgács Ferencz, Mesterek, ’s elhíresedett Mesterek a’ Violínen, hallaták magokat.
– – – A’ múlt korok’ Nagyjait, szokásait, történetecskéjit ismerni nem kis gyönyörűség.
§. 19.
MDCCLXXVII.
[46] Zemplény Vármegyei Vice-Ispán Szirmay Tamás-Antal és az atyám’ testvére András Bécsbe tevének eggy útat, ’s a’ bátyám engem magával vive.
Pesten kereszül-menvén, első dolgom az volt, hogy Gessnert megvegyem. Weingandnál a’ munkának minden nyomtatványai elfogytak, ’s más kereskedés ekkor Pesten nem vala. De itt megpillantám a’ Wieland’ Gratziájit és Musarionát, hollandi papirosra, ’s Geysernek sok rezeivel Oeser után, ’s azokat vittem, hogy Bécsig legyen mit olvasnom. A’ két könyv sok ideig haszon nélkül hevert kezem köztt; végre addig olvasám a’ Wieland’ Diogenesét, hogy Musárionát ’s Gratziájit is olvashatám.
[47] Bátyám ismeré szenvedelmemet a’ képek eránt, ’s gyönyörködött azon; ’s nem lehetetlen, hogy rajzaimnak köszönhetém, hogy ez útra maga hítt, és nem én kértem őtet. Bécshez közelítvén, melegen beszéllé, melly remek-míveket fogok látni a’ Belvederben: eggy Zsidót, ki fejét kiüti az ablakon; eggy Öreget, kinek szemöldökében ’s szakálában minden szálat kiszámlálhatni; eggy kakast, mintha élne; eggy csomó virágot, harmatosan, mintha magokat látnám. Bécs, hol csak öt nap múlatánk, és az a’ vágyás, hogy megláthassam a’ Belvedert, kiüté Gessnert fejemből, felejtettem megvenni.
Végre fellépénk a’ Belvederben.
Bátyám, kinél a’ természet igen nagy mértékben adá-meg, a’ mit neki a’ kimívelés nem ada, vezeté társait, ’s az Alföldi Iskola felé tére a’ Márvány-szálából. Sietve méne a’ Hoogstráten’ Zsidaja felé; de eggy dagadt szemhéjú fej, beburkolva mind két karjait fekete leplébe, rám pillanta a’ falról, ’s én helyemből ki nem mozdúlhaték. A’ bátyám elijede a’ Zsidó előtt nem látván, ’s jött érttem, ’s vitt, ’s meghagyá, hogy tőle el ne maradjak, mert eltévedhetnék. Rá pillanték a’ Zsidóra, ’s visszaszöktem a’ megkedvelt fejhez. Már a’ Denner’ szakálszálait számlálgaták, ’s ismét nem leltek. A’ bátyám haraggal vette észre, hogy nem vagyok a’ csoportban, ’s fel nem tévén, hogy ott legyek megint, a’ honnan már elkapott, a’ Rubens’ Ferencze és Ignátza körűl keresett; de harmadszor is Van-Dyck előtt talála. Megbáná hogy magával vitt, nem mert elmaradozám ’s neki gondot okoztam, hanem mert tompábbnak lelt mint reménylé. – A’ ki a’ dolgok’ becsét ismeri, érti, hogy ez a’ tompaság engem kevéllyé tehet. Minden tudomány nélkűl érzém, mennyivel több Vandyck mint Hoogstraten, mint Denner, ’s a’ híres Tyúk- és Virág-festő. De ellohad kevélységem, midőn emlékezem, hogy első ottlétemkor nékem több vala a’ Van-Dyck’ feje mint a’ Correggio’ bájos teremtései.
§. 20.
MDCCLXXIX.
[48] Patakra érvén, a’ Bibliothecárius tudatá velem, hogy kezéhez eggy magyar könyv tétetett le; nyelve érthetetlen, a’ vers előtte rossz, de tele van igen szép képekkel. Vegyem-megy, ha tetszik. – Marmontel’ Regéji Báróczytól. – Még ma is bírom a’ könyvet, mert rajta van ifju esztendeim örömeinek emlékezete; még ismerem a’ helyeket, hol a’ Báróczy’ csudálásában fel-felsikoltozám. – Mint vágytam-vissza Bécsbe, hogy a’ csudált-beszédűt, a’ hasonlíthatatlan-bájút, lássam! már akkor feltevém magamban, hogy az ő koszorúja után fogok törekedni minden erőmmel, a’ mi lesz.
Alig csendesedék-el örömem Báróczin, midőn ugyan-ez jelenté, hogy ismét valami nyomtatványok küldettek kezéhez; hexameterek, de kocczanók nélkűl; koránt sem olly szépek mint a’ Torda’ nagy Poetájáé; azonban jó lesz még is látnom. – Baróti Szabó! – [49] Elragadtatva köszöntém-meg, ’s distichonokban, a’ Nyelv’ hősét, ’s naggyá-lettnek érzém magam’, midőn válasza megérkezék, és versben.
[50] Ürményi új formát ada a’ tanításoknak, ’s Therésia Királyi-Fő-Igazgatókat neveze-ki, ’s a’ Kassai Megyében Septemvir Péchy Gábort, az atyát. Ez megjelent Patakon is 1779. April. 27-d., kísérve a’ Kassai Academia’ Prodirectorától, később Rozsnyai Kánonok Kenyeres József Úrtól. Négy öt kérdés tétetvén a’ felgyűlt ifjuság’ elébe, Kenyeres az én nevemet ereszté-ki ajakán, ’s kívánta, hogy lépjek-elő. „Baróti köszönt, ugymond. Gyönyörködve mutogatja mindennek distichonaimat, ’s kér, kényszerít, hogy a’ futni kezdett pályáról magamat a’ nehézségek által elijesztetni ne engedjem. Az út darabos, szirtes; de annál édesebb lesz közelítni a’ czél felé. Ezt a’ Magyaron kivűl semmi más nemzet nem teheti; mert mik a’ Német hexameterek a’ mieink mellett? Ekkor az ifjuságnak fordult, ’s ezeknek engem teve-ki példájokká, már azt is magasztalván bennem, hogy a’ Baróti’ példája gyúladásba hozott, ’s én neki írtam”. – Melly tiszteletes az illy Buzdító, és mik volnánk, ha sok illyen Buzdítóink voltak volna.
[51] Azonban az epe nélkűl mindentudónak nevezett, sőt forró hálámat érdemlő Tanítóm’ leczkézései alatt iskolai tanúlásim rendesebb menést vevének, ’s annak a’ legszükségesebb tudománynak öt esztendei tanúlása nem volt szerencsétlen; tudám, a’ mit majd felejtenem kell, ’s ollyat is jó tudni. Ez mellett öten, Bárczay Dániel, Pálóczi Horváth György, később Ungvári Vice-Ispán és Szemere Albert (e’ kettő szörnyű Theologus öregségekig ’s én és öcsém, ötvenhat Thésist defendálánk a’ Természet és Nemzetek’ Törvényéből, mellyet olly kevessé tudánk, Tanítónkkal eggyütt, mint nem eggyszer nem tudtak a’ Defendensek. Török István azon állítással ada-által anyámnak ’s Római-hitű nagyatyámnak, hogy ha a’ Cathedrai Tudományokat is tanúlánk vala, bízvást kívánhatnánk az Ordinátiót.
Peroratióval vevénk búcsút, a’ szokás szerint (1779. Jul. 15-d.) a’ Patronatus’ jelenlétében. Prof. Szentesi felelt. Elmondá mit felele Catulusnak a’ Tanács, ’s reánk alkalmaztatván a’ szót, ’s ezt kérdvén: Ha majd e’ Felekezet’ Nagyjai kidűlnek, Iskolájának kiben lehet reménye? beszédét e’ szókon végzé: –In Vobis.*
[A Tudományos Gyűjtemény közleményének első része végén a szerkesztői jegyzet: „(Folytatása következik.) közli Szemere Pál.”]
§. 21.*
[A Tudományos Gyűjtemény közleményének második része elején: „Pályám’ Emlékezete (Kazinczy.) (Folytatás.)”]
MDCCLXXIX.
Az én koromban Patakon és Debreczenben még nem tanítának Magyar-országi Törvényt, sem a’ Világ’ Történetein kivül Magyar-országi Történeteket. Az ifju kijövén az iskolából, a’ Dogmatica és Polemica Theologiánál egyebet nem tudott; szüléji Patvariára adták, ’s ott a’ praxis és eggy ízetlen vastag Huszti, csinálá őtet olly Prokátorrá, a’ millyen Philosophia nélkül a’ közönséges fejből válhatott.
Én Septemb. 9-d. adatám-által Tarnói Milecz Sámuelnek, a’ Tarnai Uradalom’ Fiscálisának, ki Kassán tarta lakást, ’s vittem a’ vastag Husztit; és minthogy az otthon töltött két holnap alatt elég időm vala megsejteni, hogy ez épen olly ízetlen mint Vitringa és Witschius, vittem egyszer’smind Poetáimat is, ’s tuschaimat és ecseteimet.
Principálisom eggy szép tanúlásu, nemes érzésű férfi volt, de szégyenle lenni Principálisom; ’s valamikor hozzám szólla, mindég elpirúlt szinte füleiig. Nem csuda, hogy ezen szégyenlősség mellett, házassági jelentést tenni valamelly leánynak rettege, ’s így arra vala kárhoztatva, hogy nőtelenségben közelgessen az ötvenhez. Konyhájáról eggy megholt Prókátor’ igen éltes, igen kicsiny és igen kövér, ’s imádkozni és énekelni igen szerető, nyers özvegye gondoskodott; ’s szakácsnéjával ez lakott az alsó szobákban; Milecz maga az úczára, én az udvarra, felül. Az öreg Prókátorné szükségesnek látta, hogy később eggy szép leányt végyen segédjére; ’s Milecz a’ szép szobaleánynak neki-bátorodék megtenni a’ házassági jelentést, ’s azt el is nyerte. Atyja Pozsonyi Prédikátor volt; rideg élete’ unalmas órájit ennek rá-maradt theologicus könyveivel vidítgatá fel.
Ámbár akkor még a’ Patvaristák nem voltak Úrfiak, hanem cselédek, tőlem semmi szolgálatot nem kívánt; de én terítettem az öreg’ szobájában az asztalt; útra menvén pakkoltam ’s kötöztem párnazsákját. Egyedűl azt nem engedé, hogy csizmáját levonjam; a’ mit más Principálisok akkor még kívántak is.
§. 22.
MDCCLXXIX.
[52] Eggy vásárnap dél után Principálisom gyönyörű időben indúla-meg Kassáról Tornai Vice-Ispán Bárcziházi Bárczy Imréhez, és így fedetlen kocsin. De eggyszerre felhők kerekedének, ’s ömlött a’ zápor, a’ mennykövek hullottak. Milecz kínosan űlt jobbom mellett, ’s én kiszöktem mellőle a’ szekérből, tartottam azt, a’ hol görbe vala az út, ’s Principalisom szégyenlé, hogy ő fél, míg Patvaristája víg, ’s talán még gyönyörködik a’ jelenés’ szokatlanságán. Egyedül a’ tisztelet tartóztata, hogy hangosan nem neveték, midőn eggyet csattant, ’s leesni látánk a’ mennykövet, ’s ő kikapta fejét a’ szekérből, ’s ijedtségében bizonyos szót ejte. Alig menénk kétszáz lépést, midőn a’ Szesztai népet összecsoportozva találánk. Két gyalog ember eggy ösvényen méne, ’s az elölmenő a’ csattanásra megszóllala az utánalépdelőhez, ’s nem vévén tőle feleletet, hátra pillanta, ’s társát halva látá. A’ régolta nem beretvált szakált féloldalt leperzselé a’ mennykő, ’s eggyik lábáról lekapta a’ patkós csizmát. Megállítá szekerét Principálisom is, ’s utánam jöve a’ csoportba. [53] Ez nap olta nyiltabbnak tapasztalám erántam.
Tornán minden ebédre, vacsorára meghívatá a’ Plebánust. Az nem régen jöve haza Rómából; még igen ifju, ’s igen szép olvasású. [54] A’ kettő köztt szüntelen folytak a’ theológiai csetepaték, de tüz nélkül. Eggy nap a’ csatázásban feltaláltak hevülni, ’s Principálisom elakadt. A’ Plebanusnak kérdésen kívűl nem vala igaza. Néki bátorodám, ’s kértem Principálisomat, engedné hogy én felelhessek. Az, eggy kis álmélkodással, mert az illyen akkor nagy merészség volt, megengedé; ’s én szórni kezdém a’ lócusokat, hogy öröm volt hallani. A’ Plebánus elég nemes-lelküséggel bírt, megismérni, hogy tévedésben vala, ’s kéré Fiscális Urat, hogy nékem engedje-meg a’ társalkodást vele; ’s az ezt nem ellenzé.
Éltem a’ Plebánus’ jóságával, ’s mingyárt más nap lementem hozzá. Tudni akará, hol vettem ezt a’ theológiai eruditiót, ’s hallván, hogy én a’ legszükségesebb és legfelsőbb tudományt öt esztendeig tanúltam, kérdé, mi szükségem lesz arra, ’s nem jobb volt volna-e Historiát tanúlnom, Philosophiát, Mathézist. Eggy gondolat támada bennem, mellyért most pirúlok. Ha meg nem bánt, mondá, tekintsük hát végig ezeket az én tanúlásimat. Azon czikkely eránt, mellyet Calvin és eggy más valaki a’ Philosóphiából vive a’ Theológiába, úgy megkapa, hogy nem tudék neki felelni. Felriadva vettem kalapomat, szaladtam, magamra zártam a’ Rondella’ ajtaját a’ kapu mellett, hol szállva valék, térdre buktam, ’s könyörögtem, hogy tőlem a’ kegyelem el ne vétessék.
A’ szíves tiszteletet-érdemlő Papnak megkelle sejteni hánykódásimat, ’s abba hagyá a’ Theológiát. [55] Eggy kisded írást ada kezembe, mellyet ő Rómában dolgozott, Sur les livres defendus czím alatt. – Olly sok haszontalanságokat írtam-le életemben: melly tévedés vala, hogy ezt nem inkább.
Lelkemben küzde a’ világosság a’ setétséggel, ’s közel valék a’ kétségbe eséshez, midőn magamba pillantottam. [56] E’ zajt el kell csendesítenem, mondám, ’s eggy Apológiát dolgoztam, a’ Grotiusé’ nemében, ’s nem olvasván semmit, hogy a’ mit írok, meggyőződés’ munkája légyen. Addig dolgozám Apológiámat, míg épen ez az Apológia a’ legirtóztatóbb örvénybe süllyeszte el, a’ mit képzelhetni. Borzadtam magamtól.
Titkolva minden előtt bajaimat, [57] Prof. Szent-Györgyi, mint eggy Angyal által küldve, kijöve, ’s harmad napig múlata nálunk. Eggy estveli sétálásunk közben két kérdést gördíték elébe, nem mintha az engem hánytorgatna, hanem csak mintha nem tudnám a’ feleletet. A’ nagy férfiu elérte, elhallgata. Végre megszóllala: Értelek, ugymond; ne rettegj semmit; az történt meg veled, a’ minek veled is meg kelle történni; de vigyázz, hogy az eránt, a’ mi szent, soha magad tiszteletlennek ne találhassd. Kérdéseidre nem felelek. Leld-fel magad; ’s felfogod, csak keressd. – –
§. 23.
MDCCLXXIX.
Kassának még ekkor nem vala Könyvárosboltja, de a’ Könyvkötőknél néha találtatának eladó ócska darabok, ’s én eggy illyennél megpillantám Gessnert és a’ Gleim’ és Jacóbi’ franczia-ízlésű Levelezéseiket. Megvettem, ’s elkezdém fordítani az Idylliumokat, sőt eredeti Idylliumokat is dolgozgattam.
Nekem vezetőre vala szükségem, ’s felkeresém a’ Német Predikátort, későbbi Superint. Szonntagh Sámuelt, eggykor Báró Podmaniczky Józsefnek Nevelőjét. Szobájában a’ Bause által metszett Német Tudósok’ képeit láttam; tudtam hogy Göttingát megjárta, hogy Aszódon sok esztendeig lakott; ’s innen azt hittem, hogy ismerője lesz a’ Szép Mesterségeknek. Gessner itt függe, ’s Haller Albert, egymás mellett; die zwey Schweitzer, ugymond; itt Hagedorn, ’s mellette Lessing; ach, der Feind der christl. Religon; ach, der Spötter! itt Zollikofer, és mellette Gellert; Zollikoferre ugy sohajta tisztelettel, mint Lessingre útálattal inkább mint szánással.
Neki bátorodám, ’s megkérém Szonntaghot, engedjen nékem eggy órát, ’s tekintse-meg, jól fordítok-e holmit a’ Wieland’ Diogeneséből, ’s az Első Hajóst és az Idylleket. – Revéra? Also mit Schriftstellerey beschäftigt? kérdé álmélkodva. Tűrte alkalmatlanságomat. Megfejté a’ mit németűl nem értettem, vagy rosszúl értettem, ’s véget érvén, felkiálta: Also einen Reformirten (Gessner), und einen Evangelischen (Wieland).
Többre mint a’ phrasisok’ ’s szokatlanabb szók’ magyarázatja, ki nem terjede.
§. 24.
MDCCLXXX.
[58] Ráth Mátyás 1780. Január. elsőjén kezdé kiereszteni magyar nyelven Újságleveleit, ’s hálátlan a’ maradék a’ nagy ember eránt, ha felejtheti, hogy a’ Nemzetnek nem más az igazi Prometheusa mint ő. Mik valának ez ideig öszvejöveteleink a’ falukon egyebek, mint arról űzött beszéllgetések, hogy ez a’ kopó jobb-e, vagy amaz; ’s hányadikunk tudá, hogy az atlanticus-tenger kelet felé fekszik-e, vagy nyugotra? De mi vádlánk őtet, hogy nem tud magyarúl, mert nem Debreczenben tanúlt. Viszont ő eggy Debreczenben készűlt fordítást, ’s eggy nagy férfiu’ fordítását, a’ Debreczeni Fő Bíró ’s Bihari Assessor és Diétai Követ’ fordítását (Álom, II. Józsefről) csipkedé-meg vétkes magyarságáért Ujságleveleiben, és, a’ mi legrendesebb a’ rendes dologban, épen nem ok nélkül.
[59] Ugyan-azon eszt. Gróf Brunszvik Antal Bihari Fő-Ispánná iktattaték-be, ’s nagyatyám bekülde bennünket Váradra, hogy lássuk a’ pompát. Consil. Buday László rokonunknál valánk szállva, kit Superint. Szilágyi Sámuel is megtisztelt látogatásával; ’s én el nem telhető gyönyörűséggel hallám a’ széles tudományú ’s igen nyájas, sőt víg férfit, midőn eggy csoport idegen Vármegyei Uraság lépe-be, hangosan nevetve azon verseket, mellyeket eggy itt tanító Piarista ezen nap’ tiszteletére nyomtattata. A’ Superintendens általvette tőle a’ nyomtatványt, ’s olvasni kezdé:
Nemde talán az örömszekeren diadalma Camillust
Vitteti, és az előbbi időkre
Felvirradt boldog Rómának népe csodálja
A’ rab-nemzeteket? Vagy hevűlnek
Régtől félbe-szakadt szép pályafutásai újra
Felzendűlt nagy Olympia-partnak? – – –

Ezek gyönyörű versek, mondá a’ Superintendens; ’s gyönyörűk, mind a’ gondolat’, mind a’ szchéma’, mind a’ nyelv’ tekintetiben. Amaz meg sem értette, hogy a’ tudósnak-hitt ember nem kötődik; de midőn tovább a’ Superintendenst tovább is magasztalásokkal hallá szóllani, midőn ez nekik kimondá, hogy a’ Nyelvnek változni kell, hogy szép Verseink lehessenek, ’s hogy minden Nyelv így változott; ezek soha sem tudák, ha a’ Superintendens járt-e rosszúl vagy ők.
Mentem, ’s felkeresém Révait. Túl a’ vizen lakott, az Académia’ udvarában, hol Patachich Püspök is, míg a’ Királyi-nagyságú Residentiát építette. El vala foglalva, mert az iktató Generális Gróf Károlyi Antal, Fő-Igazgatója az Iskoláknak a’ Váradi Kerűletben, tudtára adá a’ Professoroknak, hogy a’ Rendeket ide fogja hozni, ’s előttök Exáment tartat; de midőn neki elmondám; hogy ismerem Barótit, és hogy Versezetünk’ új nemében magamat én is gyakorlom, melegen fogada, buzdított, ’s megajándékoza Alagyájinak kisded csomójával, mellyeket Landerernél in 4-to 1778. nyomtattata. Eggy középszer magasságú, vékony és nyálkás húsú Piarista; lobogó szög hajakkal, kék szemekkel, ’s minden mozdúlataiban tüzes, lelkes, és a’ mint Examenekor látánk, még Előljárója előtt is kipattanó lobogó.
Ezen eszt. hala-meg a’ nagy Therésia. Az Országnak sok Vármegyéji önkénytt, és nem felsőbb parancsolatból vevék-fel utána a’ gyászt, ’s mindenfelé tartatának neki a’ halotti tiszteletek. Erdődy Lajos Szabolcs Vármegyei Fő-Szolgabíró ennek gyászkoporsójára Kállóban e’ közönségessé lett verseket készítette:
Római Császárné, sok ország’ Királya,
Kegyesség’ tűköre, Igazság’ fáklyája,
Árvák’ kegyes anyja, éhezők’ dajkája,
Megholt, kin kesereg Magyarok’ hazája.

’S ki ne sírna, midőn illy nagy élet megholt,
Melly élet sok élők’ éltének élte volt;
Sokat nevelt, tartott, táplált, ha eggyszer szóllt;
Kinél bolt gazdag volt, jaj! magát zárja bolt.

’S ezeket akkor jó, sőt gyönyörű verseknek tarták, a’ kik a’ Nyelvrontást kesergették, ’s a’ Nyelvrontókat, mint a’ Nyelv’ ’s a’ Nemzet’ ellenségeit, vádolták, szidalmazták.
§. 25.
MDCCLXXXI.
Az anyám (1781. Januar. 11-d.) Eperjesre külde bennünket, hogy ott magunkat a’ perek’ folytatása mesterségében gyakorlanánk. [60] Itt lelém magamat azon boldog állapotban, hogy többé senkitől nem függék. [61] Szállásunk, asztalunk két öreg testvérnél vala; Principálisunknak Írója több volt mint a’ mennyire szüksége volt, ’s így időnket használhatánk, a’ mint tetszett.
[62] Első gondom az vala, hogy Kramer Festőtől leczkét vehessek. Látta rajzaimat, és a’ mit tuschban dolgozék; azt mondotta, hogy annak, a’ ki illy munkákat teszen már, leczkét nem adhat, és hogy hozzám járjon, arra soha rá nem bírhatám. Munkája ritkán akadt, ’s így tőle azt sem tanúlhatám el, hogy az ecsettel olajban mint bánjak.
[63] Eggy tiszteletre igen méltó leány Védangyala leve ifjuságomnak; az ő szerelme vont-el a’ tévedéseknek sok nemeitől, ’s az által, hogy engem szebb örömek’ isméretére vonzott. Eggyütt olvasánk a’ kor’ legkedvesebb Románját, Siegwartot. Az Klopstock és az ő Messziása felől magasztalással szólla, de a’ Városban a’ Messziás senkinél sem találtaték; ’s midőn eránta tudakozódtam, kiki azt hitte, hogy theológiai munkát keresek. A’ Predikátoroktól csak azt hallám, hogy ezeknek eggyike őtet látta, veres kaputrokban, ’s olly annyira illatozva Arabiának és Ceylonnak minden illatjaival, mint eggy Kisasszony, holott Wieland, a’ Comische Erzählungen Írója, úgy öltözik mint eggy Predikátor. ’S ki az a’ Wieland? Mit írt mind? – [64] Eggy fiatal Lengyel örűlt, hogy Gyüjteményét nyereséggel adhatja-el, ’s Wielandjait, és a’ mit német könyvekből bíra, nekem olly örömmel adá-el, a’ millyennel azt tőle én megvettem.
[65] Szerelmesen, a’ legtündérebb tájon mellyet képzelhetni, ’s könyveim’ birtokában, Eperjesen éltem-el életemnek legtündéribb szakát.
§. 26.
MDCCLXXXII.
[66] Elhagyám Eperjest (1782. Jun. 2-d.), ’s az anyám László öcsémet Generális Gróf Wartenslében Wilhelmhez, a’ Gróf Teleki Klára’ férjéhez, vitte-le Gyömrőre, Pest Várm., minket Pestre. Az nap’ esketteténk fel Jurátusoknak, (Sept. 21-d.), mellyen Protestans ifjak legelőször, én Sághy Mihály Itélő-Mester mellett, de saját szállásomon. A’ Messziást (Altona, 1781. negyedrétben) megvevém, ’s az vala, kivált a’ Cidli’ Episodjában, ’s a’ két testvér Stolberg’ Versei, kirekesztőleg akkori szerelmem. Ódájit akkor még nem ismertem. Egész napokat elzárva ültem szobámban, ’s egyedül a’ Játékszín vona-ki.
[67] Ráday megengedé, hogy a’ reggel’ órájit nála töltsem, ’s eggyütt olvasgatánk. Megismertete Bibliothecája kincseivel, ’s beszéllgete ifjusága’ korairól, és a’ mik azt megelőzék. [68] Ő sem múlasztá el soha a’ Játékszínt, ’s nem a’ lózsikban foga űlést, hanem mindég a’ parterrben; én mindég megette. Megfordúlt, ’s midőn a’ kárpit legördűle, magyarázá, hol játszott jól vagy rosszúl, ’s miért jól vagy rosszúl, a’ Szín’ embere, ’s a’ Dráma három eggységét.
[69] Gróf Teleki József, fija a’ Ráday’ testvérének, magához hívata, ’s meghagyá hogy társalkodnám László és István fijaival, ’s ezeket Strauss Nevelőjökkel el-el-küldé hozzám. Cornidesz a’ Grófnál lakott, ’s ez a’ Magyar Történetekkel igyekszett megismértetni. [70] Nékem még mindég az vala fő óhajtásom, hogy Göttingát, Londont, Párizst, Rómát, ’s mindenek felett Rómát láthassam, ’s az anyámat erre igyekezvén birni, hogy ezt akará atyám is; de rokonim ellenzették, ’s az anyám hajthatatlan marada. Ezek kárhoztaták örök olvasásomat, ’s azt akarák, hogy Prókátorrá eskettessem fel magamat, a’ mitől én iszonyodtam. [71] Az anyám a’ külföldre menést még inkább tiltotta, minekutána László fija a’ Gradiskai Horvát-Regementben Zászlótartóvá leve, Dienes pedig (Jun. 4-d. 1783.) Bihar Vármegyében Ürményi Józsefnek Fő-Ispánsága alatt Vice-Notárius. Most bennem is el akará érni anyai örömét, ’s Augustusban Pestre külde, hogy magamat Abaúj Vármegyei Fő-Ispán Generális Orczy Lőrincz által honorárius Notáriusnak kineveztessem.
§. 27.
MDCCLXXXII.
[72] A’ Pesti, elébb Nagy-Szombati Universitás akkor a’ Budai Kir. Várba volt 1777. olta szállítva, ’s én a’ Báró Prónay Lajos’ Mentorával, a’ későbbi Professor Schwartnerrel, itt látogatám-meg Katonát, a’ Historiographust. A’ beszédben kifogyhatatlan Schwartner és a’ hallgatni-szerető Katona, eggy szálas termetű, sas-orru férfi, itt töltött órámat felejthetetlenné tevék, ’s a’ mit ők ketten beszéllének, megvivém Cornideszhez, hogy a’ kettő’ beszéllései felől ítéletét hallhassam. [73] Szíves, szerény, hazáját és a’ jó ügyet igazán szerető ember; verhenyeg fodrozott hajjal, ’s összecsikart arczvonásokkal, de tiszta lélekkel.
§. 28.
MDCCLXXXIII.
[74] Prónay Mihály és én (Septemb. 4-d.) kijövénk az Universitás’ Bibliothecájából, ’s a’ mint az Udvari-Kápolna’ szögénél az úczára fordúlánk, eggy figúra tűnék szemünkbe, negyven vagy ötven lépésnyire előttünk, mellyet előlről, hátúlról, oldalról, elrettent álmélkodással néze minden, a’ ki előtalálá, és mellette elment. Az ismeretlen nem látszék tudni, hogy őtet nézik. Magába-süllyedve folytatá csöszögéseit; minden tizedik lépésre megállott, kivona zsebjéből valamit, a’ mi eggy ki nem vagdalt Újságlevélhez hasonlíta, eggy két sort megolvasa, ’s a’ papirost visszadugá zsebjébe, ’s ment. De alig teve két három lépést; ismét megállott, ’s elővevé papirosát. – A’ Yorick’ pogácsa-árosa jutott emlékünkbe, a’ Szent-Lajos’ keresztjével ’s pántlikájával, ’s égénk tudni, mit jelenthet a’ szokatlan tünemény.
Arra, hogy az állongót mi, ifjak és kevéshúsuak, hamar utól-érjük, nem kelle sok, ’s álmélkodásunk akkor lépe legfőbb tetőre, midőn az embernek öltözetét is láthatánk.
Nadrága (nem plundrája) setétkék, a’ legdurvább posztóból, ’s falusi kontár’ szabása. Nyakán zsebkendője, fejér csíkokkal, pettyekkel; csizmája málybőr, a’ millyeket vásárokban árúlnak. De kabátja baraczkvirágba-csapó violaszín tafotából, eggy sor gombbal, millyet a’ Németföld’ Kanonokjai hordanak; fején eggy sokfürtű kerek paróka, foltosan behintve liszttel; hóna alatt eggy nagy háromszögü szőrkalap. Koponyájától, fülei mellett, messze álla-el a’ paróka; jele, hogy azt, mint a’ selyem kabátot, zsípvásáron vette. Arcza szederjszín, ellepve pattanásokkal, mellyeknek némellyike már hulladozott; némellyike veresedni még csak kezde.
Illy esetekben legtanácsosabb a’ dolognak bátran neki-rugtatni; ’s minthogy mind az, a’ mit látánk, oda mutata, hogy itt eggy tudós Magyar Szarándokot látunk, nyájas bizodalommal szóllítám-meg, engedné tudnunk, benne kit fogunk tisztelhetni.
Az idegen ki nem vala forgatva nyugalmából. – „Én, ugymond, Kalmár György vagyok; az Universitás’ nyomtatójából jövök e’ csekélységgel”. – A’ Philosophica nyelv’ feltalálója-e, kérdém; ’s a’ Syriai Utazó-e? az-e, ki a’ Prodromust írá? – Csudálkozék, hogy fiatal-emberkék az ő írásait, ’s kivált az elől-említettet, ismerik. – Nem érdemlem az Úr’ jó vélekedését, mondám; a’ Munkát láttam, de nem értettem-meg; de az Úr’ két képét, mellyeket Római barátjai metszetének, bírom. – Épen az utolsó postával vettem Helvetziából eggy barátom’ levelét, ’s az velem vala; abban Kalmár előfordúl, de több keserűvel, mint édessel. Néki-bátorodám arra is, hogy azt, előre elkészítvén a’ keserű’ értésére, vele láttassam.
„Hogy a’ mi Kalmár Györgyünk nem az a’ nyavalyás ember, a’ kinek őtet sületlen Munkáji mutatják, azt én itt eggy Journálból látom; de magamnak kénytelen vagyok többet hinni mint a’ Journálnak. Professoraink, kik őtet csak a’ Journalból ismerik, nagynak nézik, ’s szinte bosszankodnak, hogy közttünk, Magyarok köztt, itt csak eggy sincs, a’ ki elmondhatná, hogy ő hol lakik, ’s micsoda; és még inkább, hogy felőle nevetséges dolgoknál egyebet nem mondhatunk”.
Kalmár sem a’ keserűt nem vevé nehezteléssel, nem örömmel az édest; ’s kevély szép nyugalma őtet előttem tiszteletessé tevé. Prónay és én kérénk, légyen vendégünk a’ fogadóban hogy vele, kivált Keleti-útja felől, szóllhassunk; de már el vala foglalva. Feljegyzénk szállását, ’s fel fogjuk keresni. – Kerestem sok ízben, de nem találtam.
[75] Landerertől tudom, hogy míg Prodromusát nála nyomtattatá, eggy kerti-nyaralóban tölté a’ telet, fázva, koplalva; nyakig űle a’ szalmában, ’s úgy dolgozott, reszketve minden tetemiben a’ nagy hideg miatt. Azsiában útazván, eczetet, olajat, sót horda magával, ’s így minden mezőn, minden bokorban, készen lelé ebédjét, vacsoráját.
[76] Melly kár, hogy ez az ideájinak élő, és azért minden áldozatokra kész ember apróságokra vesztegeté erejét, ’s tudományt szerze, ízlést nem szerze, a’ mi jobb mint a’ tudomány; vagy a’ mi nélkül a’ tudomány sem bir elég beccsel.
§. 29.
MDCCLXXXIV.
[77] Korán reggel értem Tarna-Örsre.
Orczy kertjében vala, ’s korán megholt István fijának Piarista Nevelője múlattata, míg ideje lesz felmenni. Orczy megtudá, hogy ott vagyok, ’s felhívata. Mente nélkül, de a’ Szent-István’ Commandeur-keresztjével űle szobájában, mert igen meleg volt a’ nap, [78] ’s délig olvasá előttem a’ maga Verseit, a’ Barcsaiét, ’s a’ francziákat, [79] ’s a’ régi dolgokat emlegeté, ’s Richwaldszky György Kanonokot, a’ Vexatio’ Íróját, ’s a’ lelkes Prímást, Barkóczyt. Ebéd után ismét elzárkozánk, késő estig, ’s folytatánk munkánkat. Ebédnél és vacsoránál eggy szót sem szólla.
[80] Ezen eszt. még arról nevezetes előttem, hogy ebben látám először, Tályán, Novemb. 2-dikán, Gróf Török Lajost, a’ szüretre összegyűlt Uraságok’ sokaságában. A’ mint őtet ismertem tovább a’ legtisztább, legnemesbb lelkű halandónak, úgy nem tudtam eltelni itt azon nemes módja’ csudálásában, melly őtet, még ép napjaiban, minekelőtte lelkét a’ sok csapás egészen leveré, minden mások felett tündököltette. A’ szív’ jósága, melegsége, sokaknál gyanúsnak tetszik, mert módjok eltanúlt: Töröknél, ki nagy társaságokban töltötte már gyermeki esztendejit is, eltanúlt módja nem látszott eltanúlt módnak; a’ szív minden cselekedetében, minden szavában, legkisebb mozdúlatában festette magát, ’s az ő jelenlétele csendes tisztelést parancsolt, valahol megjelene, még a’ vadaknál is. Ki vala valaha boldogabb mint én, midőn Január. 16-d. 1784. képemre nyomá első csókját! [81] ’s midőn 1810. Június’ 24-d. két gyermeke, jelenlétében szegzék koporsójába, irígykedve’ lesém a’ pillantást, hogy az enyém légyen az utolsó csók, mellyet magával viszen; hogy én legyek az, ’s én voltam az, ’s egyedül én, (nagyobbik leánya, fájdalmában, ott nem volt) ki jobbját, azt az áldottat, megcsókolá.
§. 30.
MDCCLXXXIV.
[82] Zemplény Várm. Vice-Notárius Zámbory Antal lemonda hivataláról, ’s Szirmay Tamás-Antal Vice-Ispán, fija Lászlónak, a’ nagyanyám’ testvérének, engem ajánltata ennek helyébe; sőt, hogy annál csalhatatlanabbúl legyen sikere az ajánlásnak, a’ helybehagyás’ reménye alatt a’ Júliusban tartott Gyülésen be is űltete a’ kiürűlt székbe. Nem az történt a’ mi végezteték. Azonban míg a’ dolog függőben vala, Generális B. Orczy Lőrincz Kassán Octob. 13-d. 1784. restaurála, ’s engem Honor. Notáriusnak neveze-ki; kevés napok múlva pedig, 25-ben, midőn maga helyébe második fiját, Lászlót, iktatá Fő-Ispáni székébe, az új Fő-Ispán Abaúji Táblabírónak. Látván hogy belépésem Zemplényben kedvetlenséggel esett, Zemplényben is felesküvém ugyan, de onnan magamat elvontam. Aug. 9-d. Gróf Batthyáni Ferencz Sárosban neveze Assessornak.
Abaújban Vice-Ispánjaim Kelcz Antal és Zombori Zsigmond, Fő-Notáriusom Comáromy György, Vice-Notárius-társaim Kende János és Tiszta Ferencz voltanak. Kende nem sokára elvitetett, ’s ennek helyébe Tiszta lépe, én a’ Tisztáéba.
[83] Ezen eszt. az Ország tíz kerűletre osztatott, ’s Kir. Commissáriusnak a’ Kassaiba, melly a’ Tornával ekkor eggyesített Abaújból, Szepesből, Sárosból és Zemplényből alkatott, Szent-Iványi Ferencz Referendárius leve, a’ későbbi Ország-Birája, ki hívatalát 1785. tavasszal kezdé Kassán. [84] Tavaly (1784. Jun. 11-d.) elhírdettetett az a’ Rendelés, hogy 1785. Novemb. első napján német nyelven fognak vitetni a’ Vármegyei Jegyző-Könyvek, ’s Fő-Notáriusom németül épen nem tudott, Tiszta keveset; ’s így az egész teher rajtam fekvék. Nékem kelle lefordítanom Vice-Ispánomnak, mind azt a’ mi jött és ment. Az archívumban az Írások ki sem hajtva állottak; én nem vártam a’ hagyást, ’s a’ mit időm ’s erőm engede, megtettem, hogy Zombory alig ismere rá, midőn az Archívumba történetből bejött, ’s mindent elváltoztatva talált. Szorgalmam valóban érdemlé a’ javalást.
§. 31.
MDCCLXXXV.
[85] A’ Tudományi-Kar’ Ministerévé a’ Monarchiában Báró Swieten nevezteték-ki, fija annak, kit I. Ferencz Ángliai útja alatt megkedvelt ’s Bécsbe hozott, ’s annál a’ Nagynál még nagyobb; [86] ’s ennek előlűlése alatt a’ Magyar-Országi Iskolák’ dolgait Referendárius Pászthory Sándor vitte.
[87] Swieten új Directorokat választa és új Nemzeti Iskolák’ Inspectorait, ’s olly szándékkal, hogy a’ hol az eggyik az eggyik Vallásból lesz, ott a’ második a’ másikból választassék. A’ Kassai Director Péchy Gábor, fija Gábornak az előbbeninek, ’s később ez is Septemvir, ’s az Inspector Ladomérszky István, Consiliárius és Assessora a’ Kőszegi District. Táblának, hol az igen véres fiatal ember nem sokára azután meghala, más hívatalokra tétettek-által, ’s Directorrá Gróf Török Lajos. Mind a’ három felméne Bécsbe Swietentől búcsút venni, vagy a’ kinevezést megköszönni, ’s Ladomérszky elébb mint Török. A’ Minister Ladomérszkytól tudni akará, kit óhajt követőjének, de hogy Protestanst is nevezzen. Ez eggy valakit neveze, kinek nevét el kell hallgatnom, és engemet. Török időt kére az eggyik eránt gondoskodni; a’ másiknak engemet mingyárt akkor ajánla. – „Gróf Úr talán szólla Ladomérszkival? kérdé a’ Minister; mert ő is ezt ajánlá.” – Török bizonyossá tevé a’ Ministert, hogy Ladomérszkival nem szóllott. „Írjon tehát neki, hogy esedezését küldje-be. – Én az esedezést beküldöttem.
[88] A’ dolog tovább húzódék mint hittem, ’s Augustusban felmenék Bécsbe, hogy kérésemet a’ Császárnak, ’s Swietennek, Pászthorynak benyujhassam. Pászthorytól vettem a’ hírt, hogy a’ Császár azelőtt harmad nappal alá-írta kineveztetésemet.
[89] Negyvenhárman jelenénk-meg a’ Swieten’ előszobájában; Stabális Tisztek, Papok, Professorok, tanúló ifjak, sőt gyermekek. Eggy ismeretlen Pap és én csaknem utolsóknak maradánk. Beszédbe eredvén ezzel, nem fojthatám-el neheztelésemet, hogy ezek a’ fiúk elébb bocsátatnak be, mint ő és én. Örvendjünk szerencsénknek, felele az ismeretlen Pap; jele, hogy velünk akar legtovább szóllani. ’S most ez is béereszteték; én maradék utolsónak.
Swieten, eggy kisded, nem vékony termetű Úr, nem pisze, hanem kisded orral, apró-virágú selyem kabátban, kontyosan és hajtáskával, strimfliben, czipőkben álla előttem. Hidegsége elrettente, de azonnal magamhoz tértem, ’s nem másként viselém magamat mint kelle. Csendesen hallgatá-ki köszönetemet, ’s parancsolá, hogy vele nem hoszában a’ nagy szobának, hanem az eggyik szeglettől a’ másikig, járjak, mert ma sokat ült és állott. Előmbe adá mi a’ nagy czél; ’s addig forgatá a’ beszédet, míg alkalmasint tudá, mennyit tanúltam, ’s gondolkozásom, érzéseim millyenek. [90] Midőn tőle eltelve szeretettel ’s nagysága’ csudálásával eljöttem, nem foghatám-meg, hogy ennyi kegyesség, ennyi jóság, ennyi lélek, mint rejtezhetnek e’ visszatoló külső, e’ fagylaló hideg alá. Soha illy feszes, illy csaknem savanyu embert nem láttam, de soha nem jobbat, nemesebb-lelkűt, nagyobbat. – [91] Bécsbe menvén 1788., eggy Úr sajnállá hogy két hét előtt nem valék ott; Swieten csudát láttata. Az Exámenek tartatván, kivette a’ szót, a’ legalsóbb iskolán kezdve a’ legfelsőbbig a’ Professor’ szájából, ’s maga tette a’ kérdéseket, meg nem engedvén hogy az bele szólljon. – Midőn ezt én beszéllém Cancellárius Telekinek, ez a’ nagy ember azt mondá, hogy ő is jelen vala csudálóji köztt, ’s tudakozá, ha nem tudom-e, hogy Európában Swieten tartatik a’ legelső Paedagogarchának. – [92] Gondjai a’ legalsóbb Iskolák’ hallgatójira kiterjeszkedének, ’s a’ jobb fejeket már gyenge korokban szemelte-ki, hogy a’ Monarchiának nagy embereket neveljen. – – Hogy Berlíni Követsége alatt elakasztá a’ nagy Friedrichet; hogy Kaunitz, a’ Fő-Minister, a’ legnehezebb dolgokban az ő segédjével élt; [93] hogy a’ Monarchiában ő vala a’ legtudósabb Görög, ’s eggyike a’ legtudósabb Hangmívészeknek, közönségesen tudva van. A’ kik külföldre menének, azoknak meghagyta, hogy visszajövén onnan, közöljék vele tapasztalásaikat; Pallásthy Mártonnak azt is, hogy a’ Német-ország’ nevezetes férfijait ide hívja-meg, felhatalmazván, hogy ezekkel fizetések eránt lépjen alkuba. Minden tudós-fej hozzá-tartozónak nézé magát; ő volt atyjok, barátjok, kevélységek.
§. 32.
MDCCLXXXVI.
[94] Pallásthy Márton, fija a’ Generálisnak, ’s a’ Piarista Koppi’ kedves tanítványa, mint később Gróf Dessewffy József, letette Secretáriusi szolgálatját a’ Magyar Cancelláriánál, ’s Bécsben éle, a’ tudományoknak ’s nemes gyönyörűségeinek. [95] Én ennek köszönöm ezen útam’ szép ismeretségeinek nagy részét.
[96] Eggy nap ebédre híva-meg bizonyos Asztaladóhoz, de csak három Olasz vendége jelene meg, kik közzűl eggyel már ismeretes valék; maga ki nem jöve a’ Városból hirtelen érkezett rosszúl-léte miatt. Nem látván magát, menni akarék. Ismerősöm tudakozá, ha elmehetek-e olly asztal mellől, hol Pilátit láthatom. „Melly Pilátit? talán csak nem azt, ki a’ di una riforma in Italiát és a’ Voyages en differents pays de l’Europe czímű munkát írta? – Sőt épen azt, felelé ez; de vigyázzak, hogy az ebédnél tudományos dolgot ne hozzak-elő; az neki ott halála; örömről szeret ott szóllani. – [97] Hogy álmodtam volna meg én, hogy azt fogom valaha meglátni, kinek e’ két munkáját annyi örömmel olvastam? kiről azt sem tudtam, hogy Bécsben van? Eggy széles és barna képű, parókás, öreg; de erős alkotásu Öreg.
[98] Born Udvari Consiliariusnál felvezettetém magamat, ’s Vezetőm neki kezet csókolt, midőn jöttünk, kezet csókolt midőn mentünk, gyermeki hűséggel, nem szolgai tisztelettel. Udvari gyászában űle Bibliothecájában a’ nagy Friedrich után, ’s nem költ-fel, gyengélkedő lábai miatt. Eggy vékony-testű, sárgásba-csapó színű ember, kinek képe, Fügertől, idealisálva van, ’s nagyon idealisalva; a’ Hormayr’ Plutarchjában kövérbb-arczú, ’s ifjabb, mint midőn én láttam; az Ádám’ rezén leghívebben, a’ Mad. Bayr’ pastellje után; de nem olly hideg, mint ez a’ képe, ’s nem olly causticussággal-mosolygó mint a’ Hormayrén; noha Munkájinak ismerője tudja, hogy őtet a’ jó’ heves szeretete a’ pajkosságig tudta élessé tenni. – „’S tudod te, hogy én is Magyar vagyok”? – Ha azt nem tudnám, Udv. Consiliárius Úr, felelék, nem tudnám mivel is kevélykedhetik az a’ haza, mellynek óhajtom hogy a’ földnek bár minden nemzete felett kevélykedhetnék. – Feleletem talán gyanítatá vele, a’ mit világosan megvallani pirúltam. Igen is, felele; én Erdélyi vagyok; Gyula-Fejérvárról; ’s magáról beszélle, hazánkról, a’ Császárról, ’s a’ Klagenfurti Mariannáról, Therésiának leányáról, ki ő eránta különös hajlandósággal viselteték, és a’ kinek képét, magának ajándékát, nekem megmutatá. A’ maga büsztjét Ceracchitól, nem itt a’ márványban, itt csak gipszben, trümeau asztalán, volt örömem látni. Kevés napok múlva Selymeczre készűle lemenni, megtekinteni mint vagyok az amalgamálás, melly találmány őtet tette a’ világ’ két Hemisphaeriumán híressé, hogy ide Angoly- és Spanyol-országból, sőt Americából is jöttek Hallgatók.
[99] Blumauernél vasárnap kilenczkor összegyülének az olvasni szeretők, nyitott ajtóval, ’s eggyike a’ másikának számot ada, e’ héten ki mit olvasott. Ratschky figyelmessé tette a’ Metaphysicust, a’ Historicust, hogy ezt ’s ezt tekintse-meg; az az ő tárgyára tartozik; más ismét Ratschkyt. Mindennek, a’ kinek kedve volt rá, szabad vala bémenni, ’s csendesen hallgatni, hogy ezen kis társaság’ tagjai mint segélgetik egymást. Mit lehetne így elérni eggyező igyekezettel! – [100] Blumauer eggy kiaszott, magas, nem nyájas, sőt durva módot affectáló ember volt, Ratschky épen ellenkezője: igen kövér, nem nagy, szives és meleg; látni lehete benne az igen jó embert, mint amabban az elmést; fiatal Jezsuiták még mind ketten, midőn Szerzetek eltörülteték. Visszatérvén a’ világba, Ratschky kénytelen volt a’ Mészárosok’ szolgálatjába lépni, ’s csekély fizetésért. Azok a’ Császárnénak eggy Kérelmet nyujtottak-be, ’s a’ kérelem Sonnenfelshez küldetett. – Ki tette-fel? kérdé a’ Professor. – Azok elijedve, hogy abban talán valami bántó van, mentegetni kezdék az írót, hogy az fiatal és tapasztalatlan. Sonnenfels magához küldeté. – Ratschky jött, ’s Sonnenfels hallani akará mit tanúlt, és ha tud-e görögül. Pénzt ígére neki, de úgy, ha tanúl; ’s Ratschky mint Referendárius a’ Cseh Cancelláriánál hala-meg. – – Midőn később Munkájit olvasgatá-fel társai előtt, ’s azok tapssal fogadák a’ mit felolvasott, ezt szerette nekik mondani: Talán nem rossz eggy Ochsen-Notáriustól. – [101] Az Olasz-országi Havasokon felfordúlt szekere, ’s eltörte karját. A’ Császár neki száz aranyat külde. – Mondja meg, kérem Ő Felségének, ugymond, hogy ennyiért, a’ másik karomat is eltöretem. – Az illy felelet kedvesbb volt a’ lelkes Fejedelemnek mint a’ pedántok’ alázatos hálája.
Alxingerrel eggy ebédnél jutottam ismeretségbe. [102] Midőn felkelénk, tudakozá, melly haza’ fija vagyok, mert ha strimfliben voltam is, látta hogy nem Német vagyok; ’s tudni akará, ismerem-e Verseit, és hogy azok köztt nékem mi tetszik legkevésbbé. – A’ Secundusból fordított Csókok; felelék. – Azt nem vártam, mondá, mert én úgy hittem, hogy ott több szerencsével dolgoztam mint sok más helytt. – Talán, mint Magyar, nem vagyok illő bírája a’ dolognak; de nagy részben könyv nélkül tudván Secundusnak ezen szép darabjait, nem lehet csuda, ha a’ szép latín beszéd a’ német nyelv’ nem-szép hangjaiba áltöltöztetve, szépségét előttem elveszté; hogy ítéletem neked tulajdonítja nyelved’ kietlenségét. Meg nem foghatá, hogy a’ német beszéd nem szépnek ismértethessék. Te talán magad is dolgozol a’ te nyelveden; kérlek, ha úgy van, mondj nekem valamit dolgozásodból. – Elmondám neki a’ mit épen e’ Csókok közzűl fordítottam. „Csókodat hintegeted”. – Was? was? welch ein schreckliches Wort! lauter E. – Nyelvünknek, mint Keletinek, ez minden vétke, mondám; de nints-e illy monotonia Klopstocknál: entgegengesetzten Felsen? nincs-e a’ Rómaiban? a’ Görögben? – kért hogy mennék hozzá; ’s más nap nála valék.
Cselédje épen bodrozá haját, időn beléptem, ő pedig eggy pompásan nyomtatott deák Versezetet olvasa, az Orosz Császárné’ tiszteletére. Én, ugymond, ebben hibát lelek; mit mondasz rá? – Irója Autocratixnak nevezé az asszonyi-uralkodót, a’ mi szembe-tünőleg rosszalkotásu szó; ’s a’ versben is talála nem tiszta latinitást, ’s parancsolá cselédjének, hogy a’ Fabri Thesaurus Eruditionis Scholas ticae-t az oldalszobából hozná-ki. Azonban tudakozá, a’ könyvet ismerem-e? Gyermekségem olta, mondám; ’s nem tudom, van-e könyv, mellyből valaha többet tanúltam volna. – Tűkre alatt eggy férfi-fő függött, Poschtól bosszírozva, ’s bátorkodám tudakozni, ki az. – Nem fogod ismerni; Haschka. – De igen, ha csak szép tettedről is. – Alxinger gazdag volt és gyermektelen, elhagyta feleségét, Agensi hívatalát letette, ’s tanúlásban találá örömeit, és írásban, ’s tudós utazásokban. [103] Haschka neki sokat látszott ígérni, [104] de nem volt elég pénze, hogy egyedül a’ tanúlásnak fekhessen, ’s Alxinger tízezer ezüst forintot ajándékoza neki. Az idő elveszett pénznek bizonyította a’ nagylelkűség’ ajándékát. De az nem Alxingert pirítja.*
[A Tudományos Gyűjtemény közleményének második része végén a szerkesztői jegyzet: „közli Szemere Pál.”]
[105] Elijedék*
[A Tudományos Gyűjtemény közleményének harmadik része elején: „3. Pályám’ Emlékezete. (Kazinczytól.) Folytatás.”]
midőn Szemere megszóllíta, kére, kényszeríte, hogy a’ miket magam és dolgaim felől pályatársainknak elmondani mindenkor készen talála, mondanám-el egész Közönségünknek; azok, bár apróságoknak tetszenek, érdemlik a’ tudást, mert festik emelkedésünket és a’ múlt kort, ’s némelly hamis vagy hibás hírek csak így fognak elnémulni. Ellenkezém, és nem kis ideig; érzettem hogy én hisztoriai személynek nem születtem, ’s nem tudtam elhinni hogy korunk az Autobiographiákat már tűrhesse. De az ostrom hevesbb is vala, tartósabb is, mint hogy ki lehetett volna állanom. Engednem a’ barátság’ kivánságinak, hinnem a’ mivel illy tekintetű társam biztata, illő volt. Két elsőbb czikkelyeimet a’ Tudom. Gyüjtem. Olvasóji (ezidén. Köt. I. II.) reményleni nem mert kedvezéssel fogadák; itt ismét kettőt adok, ’s ott megfogok állapodni. De midőn én teljesitem a’ mit az Olvasó talán vár, viszont-kedvezésűl azt kérem-ki, hogy előadásimat tekintse a’ barátság’ szorosbb körének mondva, ’s tűrje midőn olly tárgyakat fonok beszédembe, mellyek a’ kedves visszaemlékezés által inkább mulathatják a’ beszéllőt mint hallgatójit. Eltölt szívnek nehéz elhallgatni érzéseit.
33.
MDCCLXXXVI.
[106] Kineveztetésemet az iskolákhoz leginkább köszönhetém a’ Gróf Török Lajos’ atyai szeretetének, de literaturai dolgozásimnak is valamelly részben, a’ mit sokan idővesztésnek néznek, ’s épen azok kik az agarázást, kártyázást, pípázgatást nem annak. Egy szomszédunk lehozá Bécsből Czirjék Mihály Testőrt, mátkájával, hogy a’ boldog pár, ha a’ leány hozzá tudna szokni azon sivatag Hotentóti földhöz a’ mit Magyar országnak halla mondatni, állandó lakást vegyen benne. Látván ez hogy Czirjék olvas és ír, beszéllé neki hogy félórányira az ő lakásához is van egy ifju ember, ’s az is mindég írogat. Rolly (1784. Febr. 29 d.) ebédre hivatá az anyámat.
A’ mint belépénk, a’ Hadnagy és a’ Bécsi leány egy asztalka mellett űltek. Ez felolvasa a’ Colardeau’ Heloizéből két sort, a’ Hadnagy pedig némán futá végig fordítását ’s igazítgata botlásin. Szebb ifjat mint ez az uj Abelárd, szebb leányt mint ez az ő Heloize, ritkán lehet látni, szebb Kéziratot épen nem; az hollandi papirosra, aranyozott szélekkel; soraihoz hozzá szárada az aranyzott és kék porzó, ’s a’ csomó kék és rózsaszín tambour pántlikával vala által tűzve. Vissza adák látogatásunkat, ’s Czirjék látni akará, min dolgozom én. Nékem, mondám, az minden vágyom, hogy rajtam valaha ki lehessen ismerni a’ Báróczi’ tanítványát. Czirjék elbeszéllé Bécsben Báróczinak, melly csudákat láta ő Tokaj mellett, Báróczi Pászthorynak és Széchényinek; ’s midőn esedezésem a’ Swieten’ előlülése alatt tartatni hetenként szokott gyűlésekben előfordúla, Pászthory, a’ Magyar-országi dolgok’ Referense, hajlék teljesíteni kérésemet, még minekelőtte látott.
[107] De kedvességem Nyelvünknek ’s Literatúránknak ezen igen forró barátja előtt egy gondolatlan tettem által mi könnyen csökkenhetett volna meg, ha ő eléggé nemes nem volt volna, azt mindennek egyébnek venni inkább mint romlottságnak. [108] Eggy valaki rá beszélle, hogy öltözzem strimflibe, czipőkbe, ’s menjek úgy mindenhova; Bécsben úgy minden ifjabb Magyar. Hittem a’ szónak, ’s a’ Pászthory’ ebédjéhez mákvirágszín frakkban, fejér zsilével és nadrágocskával, czipőkben, hajtáskával és koszperddel mentem; magát addig csak tiszti-dolgozójában láttam volt. Belépvén az ebédlőbe, megrezzenék midőn a’ falról Széchényi, Skerlecz, Szili, Somsics Lázár nézének-le rám, Oberster Gróf Draskovics János pedig, kinek szemeit a’ Festő földre süllyesztette, pirulni látszék érettem. A’ cseléd előttem ajtót nyita, ’s a’ Referendárius elnémúlva, megzavarodva fogadott. Csak nem elnyele szégyeltemben a’ föld. [109] Jártam így azután is, de e’ szent helyre, e’ szent férfi elébe, soha így nem léptem többé. – [110] Pászthory eggyszer kérdést teve, ha bizonyos szóllás jó e magyarban, ’s én a’ szóllás’ helyességét eggy példával akarám bebizonyítani, ’s példámba, történetből, a’ kalap szót szővtem. – Igen, felele, elmondá a’ mondást, de a’ kalap’ helyébe süveget substituála.
Neki is több vala a’ franczia nyelv és literatúra a’ németnél, mint Orczynak, Barcsainak, Bessenyeinek, Báróczinak: én az elsőbbséget a’ németnek adám, ’s bátor valék kimondani, hogy ha csudálom is a’ francziákat a’ társalkodás’ nyelvében, nekik nincs poezisok, ’s azért nincs, mert nyelvek nincs hozzá. Egyébre is van szükség, nem csak simaságra. Pászthorynak több lelke, több tudománya vala, mint hogy el ne értette volna mit mondok én, ’s parancsolá hogy öntsem-ki magamat. [111] Ellenben ő nekem két olly intést ada, mellyet soha sem tudtam felejteni: eggyiket, hogy dolgozásunk csak akkor jó, mikor semmi erőnk nem ér tovább; másikat, hogy mindenkor a’ nehezet kell keresnünk, mert az úgy lesz végre nekünk is könnyű.
[112] Pászthory nem vala szálas termetű, sőt a’ középszereknél is kissebb volt. Haja szög, fennt szemöldöke, ’s erőltetés és szoktatás nélkül. Arczvonásai elvannak találva a’ John’ rezén. Beszéde sebes, tüzes, velős; minden szava mutatá hogy van lelke. [113] Atyja Septemvir volt, áhítatos ember, és igazságos Bíró. Maga Expeditor Ürményi József Itélő-Mester mellett, ki tovább Personális vala, végre Ország-Bírája. Gróf Nádasdi Ferencz Hadi-Marsal és Horvát-országi Bán megkedvelé a’ lelkes, munkás, sok tudományú, sok nyelvű ifjat, ’s Titoknokká tevé a’ Báni Táblánál, honnan Concipista, Secretárius, Referendárius leve a’ Cancellarián. Magától tudom, hogy Bécsbe jutván, privatissimákat veve minden iskolákon végig, az Abéczén kezdve; hogy megtanúlhassa a’ mit elmúlasztott, ’s jól tudhassa a’ mit rosszúl tanúlt. Cancellariánk’ lelke ő volt, ő pártfogója, ótalma, szerelme minden jóknak. Utolsó éveit Fiuméban tölté, mint tengerszéleink’ Kormányzója. Született 1749. Junius’ 8-d. megholt 1798. Máj. 1-jén.
[114] Öt hetet töltvén Bécsben, minden örömem a’ theátrum vala; (itt látám Brockmannt mint Beaumarchaist, Clavigóban, Langot Hamletben, ’s a’ híres éneklő szép Storazzit) a’ kertek; de kivált a’ Belvedér, némelly magányosok’ Galeriáji, ’s a’ nevezetesbb Festők’ dolgozóji. Minden helyekre, hova először léptem, Magyarázó nélkül léptem; azok a’ Magyarázók elrontják, elveszik az első béhatást, ’s ízlésünk nem fejtheti-ki saját erejével magát; a’ Magyarázókat csak később vittem. Felvezettetém magamat Fügernél, ki nem sokkal elébb jöve-meg Rómából, ’s tiszteltem, csudáltam poetai geniejét a’ festésben, de még melegebben vonattam a’ szép ecsetű Maurer Húbert felé, ki akkor Homérból dolgoza néhány darabokat. A’ Képelő Academiában maga Schmutzer vala vezetőm, ’s ha kinek, neki köszönhetek sok nagyhasznu oktatásokat. – [115] ’S említsem e, hogy nem nyugvám-meg addig, míg a’ szeretetre-méltó szerecsen Angelo Solimann’ ismeretségébe el nem jutottam, szeretetét meg nem nyertem? Eggy nap, magyar ruhában, a’ Grábenen akadtam-össze vele, ’s a’ sok szem ránk merede. – Nézzd mondá, mint néznek téged mentédben, bakkancsodban, engem csíkos talárisomban, turbánomban. Nem azt hiszik e, hogy te is Afrika’ gyermeke vagy?
34.
[116] Vice-Ispánomat leveré a’ hír, hogy elértem Bécsben, a’ mit keresék; látta hogy ha mellőle kilépek, neki is mozdulnia kell. Gyűléseink, mint az egész Országban akkor, csak két személyből állottak, a’ Vice-Ispánból és Notáriusból; németűl jöttek minden Rendelések, németűl vala írva a’ Jegyző-Könyv, németűl a’ felírás és minden levelezés. Kelcz csak olvasni sem tuda németűl, ’s nékem a’ mi jött, deákra kelle fordítanom, németűl is írnom a’ mi ment, deákúl is; engem meghitt, ’s nem talála mást, kinek hűségéhez, munkásságához bízhassék. Ezen elakadásában, még minekelőtte megérkezém, a’ Királyi Commissáriussal Fő-Notariusnak neveztete-ki, úgy hivén, hogy a’ fényes hívatal, ’s már huszonhetedik esztendőmben, elvon szándékomtól. Ugyanerre híva-meg a’ Szabolcsi Vice-Ispán Consil. Vay József, ’s előmbe terjesztvén hogy onnan nyitva lesz az út, akár a’ politicus, akár a’ juridicus ágon feljebbre haladhatni. De én ügyért vágytam ide, nem bérért, nem nevezetért. Török alatt szolgálni, elvonatni a’ kedvetlenségektől tudományi ágra, minden vallásu polgárok’ nevelésére hathatni, ’s olly kiterjedésű Megyében mint ez, melly Szepes, Sáros, Zemplény, Ungvár, Bereg, Gömör, Torna, Abauj, Borsod, Heves Vármegyékből ’s a’ Jász és Kis-Kúnkerűletekből állott, nékem olly szerencse volt, melly minden kíványimat betöltötte. Soha sem óhajték egyéb lenni. Fizetésem belépésemkor hatszáz, 1789. olta ezerötszáz forint, pengő pénzben; ’s ekkor segédemre négy Al-Tisztem rendelteték, Fő-Szolgabirói rangban. – [117] A’ Királyi Rendelés elérkezék, ’s Fő-Directorom engem 1786. Novemb. 11-dikén hívatalomba bévezete.
35.
[118] József és Miklós testvérim Kassán tanultak, ’s az ifjabb Baróti alatt hallgatá a’ Rhetoricát. Ez eggy estve jő, ’s eggy hexameterekben írt magyar könyvet hoz Professorától, mellyet akkor nap kapa ajándékképen. [119] Baróti kevés napok előtt buzdítgata, hogy magamat a’ verselés’ nehézségei által ne engedném elrettentetni, Pliniusznak szavaival inte, hogy igyekeznünk kell minél jobban írni, mindazáltal írjunk a’ mint erőnk engedi. A’ rossz munka Catullusnak eggy dévaj versezetére emlékeztete, ’s más nap az öcsém a’ könyvet e’ verssel vivé vissza.
1786. Octób. 16-d.
Mint bánthattalak én meg úgy, barátom,
Hogy te engemet ezzel a’ csömörlést
Indító csevegéssel öldökölj(él)?
Testét lepje-meg a’ gonosz pokolvar,
A’ csorgó fakadékok, a’ büdös rüh,
És a’ csontokat hasgató podagra
Mint a’ gombolyag húzza-össze úját,
Ezzel tégedet a’ ki gazdagíta,
Illy istentelen átkozott darabbal!
Ah, nem láttad e, hogy szegény barátod
Elvesz mérgibe’, majd ha olvasandja?
Várj, várj, nem viszed ezt el; összegyüjtöm
A’ sok Kónyit, a’ nem magyar Zechentert,
’S nyomtat Landerer a’ mit holnaponként.
’S majd ha összeszedem, barátom, őket,
Érdemlett jutalom fog érni érte.
Várd bizvást; az alatt oszolj előlem,
Akármerre vezet szemed’ világa,
Rút fajzat, pökedelme nemzetemnek!

Baróti magán kivül vala örömében hogy intésének sikere vala, [120] ’s megküldé azt Kanonok Molnárnak Szepesbe. Imhol rá a’ felelet:
Miskolcz-táji Kazincz, kit négyszer láttalak úgy, mint
A’ vak az új holdat, fájt hogy nem tudtalak eggyben
Által is ismerni; mit vétett vallyon, Apollo,
Kedvesed? o Músák, kiket annyi virággal imádtam,
Ellenetek mi gonoszt tettem? mivel háborodott-fel
Mérgetek? hogy nékem meg nem sugtátok az útban
Mit láték, melly kincse vagyon elrejtve Kazincznak.
Nemde Catullusnak vérét, szive’ lelke’ virágát
Ott ültettétek, ’s az idők’ kerekére vigyázván,
Ott hajtottátok termetre, gyökérre, virágra?
Illatozó szaga, fáj, mondom, fáj, im csak iménten
Tünt hozzám, ’s azt is Dávidnak kelle köszönnöm.
Dávidnak; koszorút koszorúért köss neki, Phoebe!
Oh köszönöm, de remeg lelkem, mikor azt is azonban
Eszmélem, netalán az az új Verónai Költő
Megjárván Rábát, ’s Poprád’ tájára kerülvén,
Ottan is Suffénusnak társára találjon.

Hexametereink már voltak, eléggé rosszak, de nagy számban. Azon valék, hogy én scandált rímes sorokban adhassak bár csak tizenkét darabot. [121] Négy eszt. előtt, Eperjesen, nem lelvén a’ kit kerestem, ezt hagytam volt asztalán:
Ninon sieht dieses Blatt, und lächelt froh es an,
Vielleicht – o welche Götterlust! –
Vielleicht drückt sie’s an ihre Brust.
Götter, lasst mir den süssen Wahn,
Das höchste Glück auf eurer Erde,
Und macht, dass ich dies Blatt jetzt werde.

A’ darabnak ha érdeme nincs is, legalább a’ szchemának megfelel. Mi az oka, hogy németűl eltalálom a’ szchémát, magyarban nem? ezt kérdém magamtól. [122] Imhol eggy illy szerencsétlen dolgozásom.
A’ szép kikelet
Űzi a’ telet,
’S zúzos fergetegét,
Bolyongó fellegét,
Lágy lehelleti
Messze kergeti.

A’ mit szemem lát,
Hosszas bánatját
A’ szélnek ereszti,
Víg kedvét éleszti,
’S újúlt színre kél,
Hogy elmúlt a’ tél.

Még a’ madarkák
Félénkek ’s némák,
De majd nem sokára
A’ tavasz’ szavára
Előállanak
’S dalt indítanak.

Ah, a’ szép Czenczi
Ide jő majd ki,
Ha a’ zöld ligetet
Az elkeseredett
Bús fülemile
Jajjal tölti-be.

Oh ha majd akkor
Valamelly bokor
Mellé rejtőzhetném,
’S kényemre nézhetném
Szép tekinteti
Mint kedvelteti!

’S ha a’ pajkos szél
Lopva néki kél,
’S sebes repűleti
Leplét félre veti,
Szemérmes szemmel
Miként pirúl-el.

Oh szép kikelet,
Verd-el a’ telet,
’S ha Czenczi ide jő,
Szerelmet ébresztő
Lehelleteddel
Szívét lágyítsd-el.

Trocheuszi és jambuszi sorok összetévesztve, ’s felcserélve a’ hosszú tag röviddel ’s a’ rövid hosszúval, rossz és rút formájú szók, és minden! [123] Illy hibákat ki ejt ma, ’s még úgy is, ha bár a’ prosódia’ törvényei felől soha semmit nem hallott? [124] De a’ még ki nem játszott muzsikai szeren a’ legtanultabb újak is hamis hangokat fognak megszóllaltatni; miként ne, mikor gyakorlatlan új illeti azonfelűl?
36.
MDCCLXXXVII.
Szepesből panaszok jövének-be, ’s Januáriusban indúlék eligazítani a’ meghasonlásokat. – Szepesen vendége levék Kanonok Molnárnak. Szálas, csontos férfi; nyájas, beszédes, ömledezni szerető, de nem soha nevetni. – Mennyi örömtől fosztá-meg magát, a’ ki azt szégyenel? ’S miért szégyenel?
Molnár meg nem tudá fogni, miért nehezítjük-el mi Magyarok a’ verselést? Ime Homér, ő összekevere minden dialectust, ő nála ezer folt, csak hogy a’ vers kiteljen; ő nála hosszúnak van véve a’ rövid, ’s a’ hosszú rövidnek. – [125] Megvallám, hogy ezek nekem érzéseim nem lehetnek.
[126] Eggy sorban álla könyvei közt mind a’ mit ő nyomtattata, ’s gyönyörködék hogy a’ sor olly igen hosszu. – [127] Ezópnak eggy magyar forditásából kiszelé az Előbeszédet, mert ott az tanítatik, hogy szabad hazudni. – De talán csak apologuszban?
Lekísére szekeremhez, ’s újra meg újra szívemre köté, hogy panaszos Tanítójit védjem. Mindent ígértem, a’ mit az Igazság nem tilt, enged, parancsol. Ita, ugymond; justitia praeclara virtus est; ancilla tamen religionis.
Báró Brigido Mihály, Lőcsei Plebánus, tovább Szepesi Püspök, majd Laybachi Herczeg-Érsek, ’s tulajdon kivánságára ismét Szepesi Püspök, azon nyájassággal fogada, mellyel mindég, nála kelle töltenem minden üres időmet. A’ felvilágosodott fejü pap a’ nagy ékesen-szóllású predikáló, a’ nagy neveltetésű ember, eggyé valának ömölve benne. Szerete mindent, ’s így mindentől szerettetett.
Eggy másik nagy characterű lakosa Lőcsének Szepesi Vice-Ispán Consil. Grádeczi Stansics-Horvát Imre Ur vala; nagy, ’s igen nagy, mindenben, még gyengeségiben is. Haragjában engesztelhetetlen, ha utálnia kellett a’ kit gyűlölt; és még is pirulni tudó, midőn látta hogy megtévedt, és hogy a’ kire neheztel, nem rossz; ollyankor botlását tettel hozta helyre, bár a’ bántottat meg nem követte. – Fő-Notáriusa láttatá velem eggy három lapnyi levelét egész ívben, mellyben ennek, a’ szokás szerint, Spectabilis titulust ada, de azt, végig az egész levelen, kivakarta, és mindenüvé Perillustrist írt; ’s azért vakarta-ki, mert hiszen újra írni kevesebb fáradságba került volna, hogy az a’ nagybirtoku embernek, a’ Mariásinak, fájjon. [128] Nevetséges kisdedségek, de hol van megírva hogy nagy emberben ne légyenek kisdedségek? [129] Eggy Gyülésen azt kiváná; jelen valék, ’s láttam mit teve; hogy eggy valaki takarodjék a’ zöld asztal mellől; mert ott nincs helye; ’s midőn mások kérék, ne tégyen ollyakat, letérdele: Vult ergo Incl. Universitas, ut illum flexis genibus adorem?
[130] Késmárkot, hol tizedik esztendőmet éltem, megint meglátni; a’ Tátra’ lábainál, mellyen az éjjeli eső reggelig jéggé vála, hogy azt most üveghegynek kelle néznem, és a’ melly a’ fel és le menő nap’ sugáriban rózsaszínbe öltözve nyúla-ki magasra az éjlepte hegyecskék’ és dombok’ sorából; ott, hol nyelv, öltözet, lakás, élelem, maga a’ természet is, újak valának előttem, hol a’ szép vad természetet a’ maga téli vadságában láthatám; eggy egész holnapot tölték örök járásimmal pártjára kelve a’ kiket erőszak vagy ravaszkodás nyomott, szeretve a’ kik nevemtől, míg nem láttanak, rettegtek, ’s elhintve mindenfelé, némelly jó’ magvát – melly gyönyörű sors juta nekem! Visszatérvén Kassára benyujtám Előljárómnak Jelentésemet ’s szobámba mentem-fel. Az jött (egy fedél alatt lakánk, a’ harmadik házban a’ Molnár-úcza’ szegletétől a’ felső-kapu felé a’ Nagy-úczán, Török a’ középső soron, én a’ felsőn), ’s Jelentésemnek eggyik czikkelyéért forróan szoríta karjai közzé „Így, barátom; mihozzánk így illik.” – Beszéllem azt:
Setét estve érénk Hobgardra, melly végig égett, hogy eggy háznak sem vala fedele, ’s a’ Szolgabíró, kit mellém rendele a’ Vármegye, a’ Plebánushoz hajtata-be. Az nem vala jelen, ’s helyette eggy ősz Káplán fogada-el, eggykor Lutheránus és Prussziai Hadnagy. Más nap tekintetbe vevém az iskolát, ’s nagyobb előmenetelt találván itt mint sok más helyeken, elhalmozám dicséretimmel a’ Tanítót, de a’ ki minden érdemet Plebánusának tulajdoníta, ’s a’ Város’ Előljáróji igazlották a’ mit Tanítójok mondott. Ez a’ derék ember csaknem mindennap felméne az iskolába, kivette a’ Tanító’ szájából a’ tanítást, maga tartogata leczkéket, könyveket vásárla kiknek az nem volt, ’s tapasztalván hogy sok atya elvonja gyermekeit az iskolától, mert a’ tűz mindenét elemésztette, mindennap, dél előtt és dél után, kenyérszeleteket osztata-ki a’ megjelentek közt. Meleg szívvel tett Jelentésem jó órában méne a’ Swieten’ és Pászthory’ kezeikbe, ’s a’ Helytartó Tanács által 1787. Aug. 9-d. jöve rendelésök, hogy a’ Vice Ispán Ludwig János Hobgárdi Plebánusnak a’ legfényesbb gyülekezetben függessze nyakába az arany emlékpénzt. – Három esztendővel később 1790. Máj. 14-d. Györky István Pataki Plebánus Swietennél elébb élő szóval, azután írva tett esedezésemre nyeré-meg a’ keresztet és veres övet.
37.
Nyárban 1787. (itt nincsenek-meg Naplóim) hívatalos dolgaim Egerbe ’s Hatvan’ tájára szóllítának. Olly közel lévén a’ hon’ metropolisához, éltem az alkalommal, ’s bérepűlék Pestre. Septemvirátus és Királyi Tábla akkor Budán tartá üléseit. Ócsai Balogh Péter, Assessora ennek, később Septemvir, Referendárius, Zólyomi Fő-Ispán, Titkos Tanácsos, akará, hogy megjelenjek az Ország-Bírájánál, ’s megtaníta hogy estveli öt órakor, ’s kertjében, a’ Krisztína-városban. Rosz neven veszi, ha valaki Pestre jő, ’s nála meg nem jelen.
[131] Gróf Niczky Kristóf a’ ház’ ajtaja mellett üle, kalap nélkül, mert a’ nap az udvar felé veté az árnyékot, pistaczia-színű teveszőr mentében, dolmányban. Arcza vad, haja rőtbe csapó. Hosszu szárú pípájából füstölgete, ’s eggy strimflis és parókás Úr előtte ült. [132] Megnevezém magam, ’s érthetőleg, de Niczky a’ hangot elszalasztá, a’ mi rajta gyakran történt-meg. Láttam hogy akadozik, de nem tudtam min. Végre megszóllala: Sie kommen von Pesth? Elmondván újra a’ mit nem kapa-fel, tudni akará, mennyi iskolám van egyetemben? mennyi közös, és azután mindenik Vallásbeli. [133] Hallván hogy Református iskolám csak öt van, holott a’ többiek’ száma csak nem kétszázra mégyen, magyarázatot kívána, miért csak ennyi itt. Elmondottam, hogy a’ ki előttem viselé e’ hívatalt, gondjait a’ felsőbb Vármegyékre fordította, hol Reformátusok nem laknak, én pedig csak kilenczedik holnapja még hogy szolgálok. Magam is ezen felekezet’ tagja lévén, annál inkább reménylem igyekezetim’ szerencsés sikerét, mert a’ Miskolczi Superintendens épen ezen útam alatt teve eggy lépést, melly felemelkedett gondolkozásának csalhatatlan bizonysága. El kelle neki mondanom a’ dolgot egész kiterjedésében, ’s reám parancsola, hogy a’ derék férfiúnak vigyem-meg szíves köszönetét.
Előtte is igen kedves vala az az idea, hogy a’ hon’ polgárai a’ világi tudományokban eggyütt végyenek oktatást, és szokjanak-el félni a’ névtől, ’s tudni akará, mint mennek dolgaim a’ Közös-Iskolákban. Mind azt részvétellel hallgatá. – Hát Zsidó Tanítóim millyenek? – Eggyike ismeré Mendelsohnt, ’s méltó hogy ismerte légyen; bár sok ollyat tehetnék-be keresztyén iskoláimba. – [134] Mintegy félóráig szólla velem, ’s akkor elereszte. Midőn négy öt lépésnyire valék tőle, eggy szót ejte Helytartó-Tanácsos Lakics Úrnak, mellyet értenem lehete, ’s láttam hogy itt nem valék rossz órában.
[135] Hogy Niczky nagy lelkü ’s sok tudományú ember volt, ellenségei sem tagadják. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Rájnis, a’ Poeta, a’ tisztafejű, Niczkyt szorosan ismeré, ’s magasztalta előttem, sőt a’ mi még több, midőn Fő-Director vala a’ Győri Megyében, szerette is; ’s az Niczky mellett szóll.
[136] De midőn azon jó órámat emlegetem, melly Niczkyhez vezete, kísértetbe jövök elmondani eggyszer’smind, melly nem jó vive eggy más valakihez. – Nem lelvén Kovachichot lakjában, áltellenben a’ Fortúna nevű fogadóval, tiszti-szobájában keresém-fel, a’ Kamaránál. – Nincs időm, igen sietek; monda. De mingyárt üti a’ tizenkettőt; jer addig Terstyánszkihoz. ’S belépvén ehhez velem, kéré, nem adván neki semmi titulust, szenvedné-meg hogy nála maradjak, míg értem jő. – Az nap setétkék frakkban valék, veres gallérral, ’s czipőkben (úgy járánk igen sokan, ’s ruhám nem tűnhete szembe). Látám hogy a’ Buchhalter forma valami szemet mereszt rám, de nem vélém méltónak hogy a’ Buchhalter’ álmélkodása’ okát találgassam. Az ember most bátrabban jöve nekem mint vártam, és minthogy neki Kovachich hívatalomat is megnevezé, elkezde velem szóllani a’ Swieten’ systemájának jósága vagy nem jósága felől. – Éreztetni akarja, mondám magamban, hogy a’ dologhoz tud valamit, és látván hogy valamit valóban tud; minthogy én testestűl lelkestűl ezen ideákban éltem; gyönyörködve felelék kérdésire, ellenvetésire; de a’ fekete-selyem bugyogós ember eránt elégnek tartám csak tekintettel bánni, nem tisztelettel is. A’ nagy hőség igen elgyengített volt, ’s már kedvem jött engedelmet kérni az embertől hogy leülhessek, de eggy rossz szesz nem engedé hogy legyen neki mit köszönnöm, ’s inkább azzal elégedém-meg, hogy hátamat megvetém a’ falhoz. Így sem bírván tovább az állást, búcsút vevék Herr von Terstyanszkitól. Az nekem kezet nyujta, de bántó kegyelemmel. Meggondolám, elfogadhatnám e; elfogadám csakugyan, de könnyedecskén, ’s éreztetém vele, hogy az inkább neki becsűlet mint nekem. Sieték, ’s Kovachich után háza előtt várakoztam.
Még sokan vannak, kik a’ tiszteletes embert ismerék, ’s ezek tudják, mint hajlonga derekával, két kezével, midőn valamelly bohó történet kaczagásra kapá-el. Messzéről elkezde kaczagni, hajlongani, ’s hányta felém kezét, mintha minden elveszett volna. – Tudod e mit kaczagok? – Miként tudhatnám? – ’S kinél hagyálak én téged? – Terstyánszkinak nevezted. – De ki és mi tehát az a’ Terstyánszky? – Én Buchhalterteknek nézém. – Vevé észre, hogy olly formának. No ti megjárátok egymással! Gondold-el, a’ mint megnevezélek neki, ’s ő téged veres gallérú haczukádban megpillanta, felkiáltott: mi lesz az iskolákból, midőn illy úczakoptatók állítatnak kormányokra! Hiszen ez a’ Terstyánszky épen az a’ Terstyánszky, a’ ki Ürményivel eggyütt dolgoza a’ Ratio Educationis czímű Munkán. Kérlek az Istenekért, mit jársz illy haczukákban, minek öltözöl így? – De hát a’ te Illustrissimusod miért úgy? felelém megszeppenve. – Megvan; hagyjuk abba. Mind a’ mellett köszönt, ’s örvend hogy látott; de azt is izeni, hogy ha ollyannak talált volna, a’ millyennek ez a’ tarka ruha váratá, izzadva jöttél volna el tőle. – [137] Jobb lelkek ollykor összekocczanás által jutnak egymáshoz.
38.
MDCCLXXXVIII.
[138] Íróink’, Olvasóink’ száma mind inkább szaporodék, és ha az ügynek új barátja tűne-fel, ’s kicsinységgel ugyan talán, talán csak eggy alkalmi verssel, melly lelket mutata ’s azt hagyá reménylenünk, hogy annak dolgozója itt meg nem állapodik, melly öröm vala mindenfelé! mint repűle az új név eggy szájról más szájra! Az új társ felkeresé a’ régibbeket, vagy a’ régibbek kiterjesztett karokkal jövének az újnak elébe, ’s leveleikben a’ Te nevezetet adák egymásnak, hogy a’ külvilág’ titulaturája’ alkalmatlan nyügétől megszabadúlhassanak. Jobb lélek kezde szárnyallani a’ köz ügy’ mezején, ’s most közelíte igazán a’ reggel; az az előbbi hajnallás, a’ Báróczi’ ’s Baróti’ idejében, hamis derengés volt.
Literatúránk’ mezején kivált Péczeli ragyogott. A’ hős lelkű férfi nem gondola nevével, mellynek képzelhetetlen sietéssel irkált könyvei által nem ígérhete tartósságot, nem gondola erszényével, nem gondola életével, ’s mindenét áldozatba hozá az ügynek, eléggé megjutalmazva; ha ő vesz is, de ez gyarapodik. Korántabb hala-meg mint várni lehete, elölve éjjeli ’s nappali dolgozásai által, ’s ez vala vég sohajtása: „Végső lehelltem is hazámnak szolgáljon”! Henriást adta, ’s alexandrínusokban, Zayrt, a’ Young’ éjjeleit, eggy Mindenes Gyüjteményt, és mindent a’ mit használhatónak láta; neki lefordítani valamit annyiba kerűlt mint másnak valamelly munkát papirosról papirosra leírni. A’ sietve tett munka mázolás volt ugyan; de akkor még a’ mázolást nem igen nézék mázolásnak, ’s legalább az a’ haszna volt, hogy olvasásra csalogatá, a’ kik e’ fáradságot kínos fáradságnak nem tarták.
[139] Pászthory látá Henriását, ’s rá-bírá Cancellárius Pálffy Károlyt, hogy Péczelinek a’ haza’ oltárára tett ajándékát köszönje-meg. Ez vala nálunk az első köz megjutalmaztatás. El kell valaha mondanunk, hogy ezt Pálffival Pászthory tétette.
[140] Másodika azoknak, kik nagy számú, de szinte úgy igen sietve dolgozott írásaikkal hatának a’ nemzet’ masszájára, a’ hív Dugonics volt. Maradjon örök áldásban neve közöttünk! Neki senki nem köszöné-meg a’ mit adott, legalább nem a’ nemzet’ nevében; de hányan keresztelteték gyermekeiket Etelkának! Az köz hála vala.
Jól hata a’ közre, ’s ismét sietve tett ’s szennyes dolgozásai által, a’ törölgetéstől irtózó, ’s mindenre kész, és mindennel kész és mindég és mingyárt kész Horváth Ádám is. Azt semmire nem lehete kérni, hogy megtagadta volna a’ kívánságot; annak semmi sem juta éjjel eszébe, hogy estig kész nem volt volna. Fél lában állva öntötte irgalmatlanúl verseit, felczifrázgatva holmi elméskedésekkel, ’s a’ kik a’ Péczeli’ Youngját szerették, ámbár nem értették, de mivel az nem holmi haszontalanságot beszéllt, hanem idvezséges dolgokat, szerették Horváthot is, mert jót terjesztgete, ’s magyarsága bajszos magyarság vala, nem mint némelly más Íróké, kiknek ez a’ neme az Olvasóknak beszédöket sem értette.
[141] A’ három mellett eggy negyediket kell megneveznem, kinek nevére némelly Olvasó elborzad – Barczafalvi Szabó Dávidot. Eggy részről ízetlen dévajkodásból, más részről annak érzéséből hogy van eggy isméretlen szép America, hova bizonyosan eljutunk, ha, el nem ijedve a’ szirtektől és zátonyoktól, folytatjuk futásunkat a’ ködös tengeren, nem gondola azon bölcsek’ rettentésivel, szidalmival, kik őtet megkábultnak kiáltozák, mint amott Galambos Kristófot, ’s Siegwartjában úgy jelene-meg mint hívatalos Szógyártó. [142] De ha ő nekünk Americát nem ada is, ha pőczékre vive is nagy részben, ada nehány apróbb szigetecskéket, ’s most látjuk, hogy azok is termettek aranyat. Mik ezek mellett a’ csombókos Pantographus’ homokpusztáji!
Minthogy itt magamról kell szónak lenni, megjegyzem, hogy Gessnernek Idylliumait 1788. adám-ki, nem sietve; de gyakorlatlan és épen nem bíztos kézzel. [143] Már rég olta láttam, hogy Literaturánknak eggy criticus folyó-írásra van szüksége, melly Íróinkat rettegni tanítsa, hogy több gonddal írjanak, ’s Olvasóinkat több eszmélettel olvasni, ’s nem vaktában hinni vagy nem hinni a’ mit nekik ez vagy amaz Író mond. Rádayval szóllottam volt a’ dolog felől, ’s ő a’ Német Allgemeine Deutsche Bibliothék’ kezdő Köteteire emlékeztete, ’s ígéré segedelmit. [144] Nem nézém annak magamat a’ ki másokat vezethessen, de, mondám, fata viam invenient, aderitque vocatus Apollo. Kezdenünk kell, ’s menni fog.
[145] Eggy estve (1787. Novemb. 13d.) Barótinál valék, ’s felmelegülve beszédünkben, elmondám neki szándékomat. Az örök tiszteletet érdemlő Öreg nem az vala, a’ kitől verseken kivűl egyebet is lehetett volna várni, de kitől lehet mindent? Nagy örömmel vette a’ hírt, ’s kére, hogy a’ mit már e’ czélra gyűjtöttem, nevezetesen Előbeszédemet, melly készen álla, látatnám vele; Bacsányiról – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
felel, hogy kész lesz igyekezetemet teljes erejével segélleni; Kassán lakván ő is, őtet el nem mellőzhetjük. [146] Fájt nekem a’ feltétel, ’s kimondám Barótinak, hogy személyes idegenségekről, midőn a’ köz ügy forog szóban, emlékezni nem szabad, ’s én ennek darabjait olly készen fogadom el, mintha vele barátságban élnék. Baróti tüzele, hogy írjak haladék nélkül Rádaynak, hívjam-meg társaságunkba, ’s kérjek tőle dolgozásokat.
Nyilék az ajtó, ’s Bacsányi jött. Hallá mit végezénk, ’s három kivánsággal álla-elő: 1. hogy az első Kötetben csak mi három Kassán lakók jelenjünk-meg, Ráday és mások csak a’ későbbekben; 2. hogy minden kérdést a’ voksok’ többsége döntsön-el; 3. hogy a’ suffixum’ j betűjét változtassam ezentúl én is ypsilonná. – Az első pont’ okát nem értém, de nem is ellenzém, valamint a’ másodikat sem; a’ kivánság igazságos vala a’ hol mindnyájan szóllunk ’s mindnyájunk’ nevében szóllunk. A’ harmadikra azt tartám jónak, ha kiki meggyőződését követi. Én, mondám, el tudom olvasni az ypsilonos suffixumokat is, mint más eltudja a’ jést, ha akarja; tudományos dolgok’ eldöntését nem a’ voksok’ többségétől, hanem a’ voksok’ jobbságától akarom felfüggesztve látni. – Bacsányi nem tűre ellenmondást, ’s elvonván már elébb Barótit a’ j betűtől ’s őtet ypsilonistává csinálván, (lássd Munkájinak elsőbb nyomtatásit) fájt neki, hogy akaratjára nem hajlottam.
Más nap felolvasám a’ kettő előtt Előbeszédemet. [147] Az némelly változtatásokkal elfogadtatott.
[148] De midőn kevés napi távolylétem után visszajövék Kassára, Baróti jelenté hogy Bacsányi Előbeszédemet újra dolgozá, ’s kitoldá. – Hiuságom nincs megbántva, mondám; egyedül azt jegyzem meg, hogy ha az Előbeszédet nem én, hanem más valaki tette volna fel, és az, felolvastatván elfogadtatott volna, én a’ későbbi változtatásokat is magával ezzel tétettem volna meg; kivált ha a’ gondolat is, hogy illy folyó-írást adjunk, ezé volt volna. – Bacsányinak minden felelete az vala, hogy kettő több mint eggy, a’ miről nem kételkedtem, és hogy eggynek kettő nem tartozik felelettel, a’ mit nem láttam által.
[149] Több effélek következének. Bacsányi nagy szolgálatokat teve Barótinak mind versei’ megigazításokban, mind a’ patvarban Rájnissal, ’s így Baróti mindég azt akará a’ mit Bacsányi. [150] Nem látám magamhoz illőnek illy társaságban állani, ’s magamat minden lárma nélkül elvonám a’ kettőtől, ’s hírek nélkűl adám-ki Orpheusomat. [151] Az a’ nyolczadik fűzeten elakadt. Bandérium, Diéta, ’s járásaim, keléseim, elvonának a’ dolgozástól.
[152] Annyi szerencsétlen ismeretség közt kettő ére, mellyről már akkor megjövendőlém hogy a’ sírig fog tartani, ’s íme az ifjonti tüzében virágzik még ma is, midőn életemnek hetvenedik esztendejébe beléptem: – a’ Superintendens Kisé, és a’ Gróf Dessewffy Józsefé. Mint a’ szerelemben, úgy a’ barátságban, néha ollyakhoz is csatoljuk magunkat, a’ kiket nem tartunk méltóknak szeretetünkre, de akarunk szeretni, ’s nincs a’ kit méltán szerethetnénk; ’s az ily szeretkőzés és barátkozás csak hamar elenyész, ’s nem hágy maga után egyebet kedvetlen emlékezésnél: úgy a’ melly eggyütt jő a’ tisztelet’ okaival, örök szerelem marad és örök barátság ’s tőlem ki érdemli azt inkább mint az a’ két nemes szívü, igen lelkes és nagy tudományú halandó? Életemnek ők a’ legfőbb kevélységei, és a’ kik hozzájok hasonlítanak.
39.
[153] A’ később idők nyugtalanúl fognak kapkodni minden hír után Ráday felől. Ki volt maga, kik voltak eleji, ki volt atyja, több helyeken elmondám ’s még elfogom mondani; de utóink a’ rend kivül való embert házi körében is látni óhajtanák; ’s teljesítem kedveket.
Iskoláimnak eggy Professorokkal és eggy ügyes Festővel 1788. Bécsbe tevék eggy útat. Augustus’ 7d. érék Péczelre. [154] Minden esztendőben óhajtám látni Bécset, hogy lássak, tanuljak.
[155] Behajtatván a’ Kastély’ déli nagy kapuján, a’ palota alatt, ’s kiszállván szekeremből, a’ keleti szárny felé tértem, ’s Rádayt, földszínt, dolgozójában találtam. Innen nyilt az ajtó a’ márvány oszlopokon álló ’s három szobára osztott Bibliothecába.
[156] Fekete, térdig-érő, be nem gombolt mentében űlt; özvegysége olta nem visele színes ruhát; fején pamutból szőtt háló sipka, ’s azon felül eggy másik, fekete kordoványból, árnyernyő nélkűl. Koponyája, mellyet asztalelőtti és asztalutáni imádságai alatt mindég felmezteleníte, olly hajatlan vala mint tenyere. Gyermeki víg lelkével jöve előmbe. Tudta levelemből hogy jövök. – A’ Festő és a’ Professor magunkban hagyának.
Cselédje jött, ’s kérdést teve, ha bennünket a’ Herkulesbe szállítson e. – Puf, puf, kiálta Ráday, szörnyű megindulással, és sokáig dudogván végre kiadá parancsát. A’ cseléd elveresedett arcczal méne-el. – Ráday fel ’s alá jára szobájában, mintha egyedül volna. De mintegy eggyszerre ébredvén-fel kedvetlen álmából, mosolygva fordúla felém. A’ bohó emberek! Herkulesnek nevezék el épületem’ nyugoti szárnya’ felső szobájit, mert falaira a’ Herkules’ tizenkét munkáját festetém, ’s le nem tudom őket a’ hibás névről szoktatni. – Ez tehát minden baj? kérdém magamban.
Nagyon örvende, hogy Zrínyi, kit ekkor táján vettem vala tőle ajándékban, nékem is kedvesbb Gyöngyösinél; ’s rendes, ugymond, hogy a’ török Lantos’ episodiuma engem eggy dal’ költésére gyúlasztott ( Fogy az élet, 's nem sokára…) mint őtet arra, hogy azt újra dolgozza. Zrínyi asztalán állott, ’s benne az én levelem, és az ő periphrasisa; ’s elolvasá elébb az enyémet, azután a’ Zrínyiét, végre a’ magáét, ’s ezt az öreg kor’ reszkető hangján ugyan, de az ifju kor’ pathoszával. – Melly szép episódiuma ez Zrínyinek! mondá; és még is Zrínyi melly kevésnek az, a’ minek lenni kellene. A’ mi embereinket Gyöngyösi elvakítá szépen ömlő soraival, ’s azzal a’ fecsegésig menő bővséggel, hogy nem érzik mennyivel több Zrínyi mint ő. Nekünk mingyárt szép a’ vers mihelyt ömlik, s’ azon kapunk a’ mi könnyü, nem a’ mi szép. Azonban én igen is kész vagyok elismerni a’ Gyöngyösi’ érdemét; menjünk, megmutatom hol fog állani az ő márvány emléke is a’ Zrínyié mellett. Kivíve eggy homokdomb’ oldalába, közel a’ Kastély’ keleti feléhez, hol angolyízlésű kertet szándékozék űltetni. Ott elmondá a’ magyar distichont, melly az eggyik és másik kő’ lábára lesz metszve. De a’ hely soha sem leve kertté. Nem ére arra Ráday hogy teljesítse új meg’ új szándékit.
Festőmet megkérém, hogy az ebédeknél ’s vacsoráknál mindég úgy fogjon űlést, hogy az Öreg’ arczvonásit megkaphassa, ’s minthogy félék hogy rá nem fogom bírhatni az űlésre, készítgesse titokban rajzolását. Nem lehete megelégednem munkájával, ’s csaknem az utolsó nap néki bátorodám megkérni Rádayt, hogy Festőmnek űljön. Nem akara. Igen, ha még élne a’ szegény feleségem. Úgy őtet is festetném, magamat is. Sokára megadá magát. De íme új akadály! Parókában e, vagy sipkában. Én az útóbbat óhajtottam. – Leűlt.
A’ Festő kész vala contourjaival, veres krétában, midőn eggyszerre felugrék. Csak jobb lesz parókában; lekapá sipkáját, ’s parókáját feltevé. A’ Festő újra elkezde dolgozni. – De csak jobb lesz sipkában! – Kérém, engedne olvasnom valamit. Eggy Almanachot ada kezembe, ’s a’ Magister Kindleben czikkelyét olvastatá. Neveténk mind ketten, ’s a’ nevetés elakasztá a’ Festőt. De végre a’ kép elkészűle, és olly jól, hogy annál hívebbet kivánni nem lehet. Csak azt kell megjegyeznem, hogy a’ két rézmetszet közzűl az egyedül jó, melly Orpheusom előtt áll. Rádaynak gyermeki ártatlansága, ’s az a’ jámbor mosolygás egészen el van benne találva.
Vasárnap Commúnio vala Péczelen, ’s az Öreg szombaton estve várá Pestről Pál és Gedeon unokájit. Elüté az éjjeli tizeneggyet, ’s azok még sem jöttek-meg. Végre tálaltata. Ebédjei, vacsoráji, nyárban a’ nagy palota’ ajtaja előtt, az udvarra. Midőn felfelé lépegeténk a’ grádicson, visszafordúla öreg inasához: De mondja-el csak Kend, nem éré e gyermekimet szerencsétlenség az úton? Bár későn indúltak, már itt lehetnének. – Nem biz a’ Méltós. Urfiakat, Nagys. Uram, felele a’ cseléd; ne tartson Nagyságod semmitől. Ma Tragoedia van, mert szombat nap van. Tudja Nagyságod hogy Pál Úrfi mint él hal a’ theátrumért; ott múlattak, de itt lesznek virradtig. – Ekkor kellett volna látni a’ tiszteletes atya’ haragját! ekkor hallani pufjait! tarték tőle hogy Eliézerét felpofozza. Kend nem jó ember, ugymond; illyet tenni-fel az én gyermekeim felől! Mintha nem tudnák, hogy őket öreg nagyatyjok nyugtalan várja. – Mikor felérénk a’ vacsorálóba, nyoma sem volt többé haragjának. De sokszor sohajtgata unokáji után. Fel kelle fordúlniok a’ setétben; ’s mit csinálnak ha magokat összetörék?
Cselédem reggel hozá a’ hírt, hogy a’ két Gróf éjjel megérkezék. Palit ágyban lelém. – Láttad volna csak, melly derekasan játszott ez ’s ez leány! kiálta, a’ mint beléptem. Eggyütt menénk az Öreghez, ’s Pali, mihelyt kezet csókola, beszéllé, melly jól adák a’ darabot. Az Öreg felejté tudakozni miért késtek-el; a’ helyett kérdéseket teve, mint valának kiosztva a’ rollák. ’S a’ theátrumi discussiók addig tartának, míg a’ Pap béharangoztata.
Budán szállék-meg, hogy Tiszttársamhoz Consil. Pethőhöz és a’ híres Exjesuita Makóhoz közel lehessek, ’s egész nap írám hívatalbeli leveleimet, midőn Ráday belépe, ’s ebédre híva-meg holnapra menyéhez. Elébe terjesztém, hogy kevés napokra terjedvén nyert szabadságom, nem élhetek a’ Grófné’ kegyességével; holnap virradtakor indúlok. – Tehát most mingyárt, ’s vitt.
A’ Grófné nem tudom melly Bécsi leányt fogott vala protectiójába, ’s feleletemre azt jegyzé-meg, hogy olly kevés napok alatt nem marad időm ott Kisasszonyt választani. [157] Tovább folyván a’ tárgy, az Öreg menye megé voná magát, ’s inte hogy menjünk. – A’ grádicson megálla. Én nem tudom mi leli menyemet hogy mindent házasítgat. Pedig őket senki sem házasította. Magok választák egymást magoknak. – Az Öreg és a’ Grófné nem éltek kedvetlenkedésben; [158] de midőn az Öreg azt tudakozá, hogy minek az a’ sok czifra? a’ Grófné azt felelé, hogy minek az a’ sok könyv? Illyenkor az Öreg neki ment a’ legdrágább porcellánnak, ’s földhöz verte kínjában. – Menjünk az öcsémhez Teleki Józsefhez, mondá.
A’ hídon menvén, figyelmessé tevém az Öreget, hogy Kocsisa hátra hátra néz a’ bakon álló Cselédre, ’s ostorával azon akkor puszta hely felé csapkod, hol most a’ Börse épül. Ott, mondám, baj lehet. Ráday feleszmélkedék elsüllyedéséből, mellyben vídám lelke mindég andalgott. Nincs, felele. Szokása a’ bohó embernek az a’ mutogatás. Mikor bejövök Pestre, ’s meglát a’ mezőn eggy nyúlat, mingyárt kiált: ahol a’ nyúl! ahol a’ nyúl! Ha pedig farkas, még inkább. Igy tolák ártatlan gyermeki lelkében egymást a’ gondolatok.
Az Ugocsai Fő-Ispán kisírt szemmel, mély bánatban jöve anyja’ testvére elébe, ’s megcsókolá kezét. István fiját siratá, kit Belgrád alatt eggy veszedelmes hideg igen ifju esztendejiben ölt el. Sem Ráday, sem én nem merénk vígasztalni, ’s a’ néma látogatás nem tarta tovább eggy két percznél.
Midőn én 1789. Novemb. ismét eggy útat tevék Bécsbe, Pestre érvén, megszállottam a’ Fejér-Farkas fogadóban (illy fogadó ma nincs) ’s cselédemre bízám, válasszon szobát; magam mentem Rádayhoz. Áltellenben lakott a’ fogadóval azon háznál, hol ezidén Kulcsár Ujságírónk meghala; ő a’ felső soron. A’ grádics’ rostélyajtaját nyitva lelvén, felléptem a’ folyosóra. Ráday elméne mellettem, szemeink összeakadtak, rám ismert, de az őtet el nem akasztotta; ment, ’s veszekedett cselédjével, hogy belé hangzott a’ ház. Megfordúljak e, bemenjek e, nem tudtam; de minekelőtte tanácsot adhaték magamnak, beléptem a’ nyitva hagyott ajtón, ’s az eggyik ablakszögbe vonám-meg magamat. Az Öreg jött, lármázva mindég, ’s hozta író-tollát jobbjában, leűlt, folytatta az írást, felkölt, kiment, ismét elkezdé veszekedéseit a’ cseléddel, ki addig vala ingerelve, hogy a’ dudogást visszaadá. Úgy tetszék, rá-ijeszte a’ cseléd, mert most valamivel csendesebben tére-vissza; leűlt, írt, ’s előkiáltá a’ tiszteletlent. De illy okos, illy öreg ember, hogy lőhet illy bakot, hogy kezébe adják a’ levelet, és még sem kérdi-meg, hogy a’ válaszért eljönnek e, vagy azt hova vigyék. Lássa Kend, az ember beteg, segédemre van szüksége; tudom hogy Budán tartózkodik, de nem tudom hol; küldeném neki a’ segedelmet, ’s nem tudom hova; a’ Kend’ lelkén fekszik a’ vétek, hogy eggy szegény ember segéd nélkül marad. – Az elkinzott cseléd nem láta jobbat mint ezt felelni: Ne higyjen Nagyságod a’ fertelmes németnek; ha beteg volna nem hozta volna maga ide egészen Budáról. Rá-szoktak Nagyságodra; azt hazudják hogy bajok van, mert tudják hogy nem mennek-el üresen. – ’S ekkor vala még a’ nagyja! Most látom a’ mit eddig nem láttam; Kend nem csak eszetlen ember, hanem keményszívű is; hogy hazudhatná magát valaki betegnek, ha nem az. Nem tudok másként segíteni magamon, hanem úgy, ha a’ levelet postára teszem. – Nagys. Uram, mondá a’ cseléd, az nem jó lesz; ha a’ német beteg és ha szegény, nem küld postára. Írja-meg Nagyságod a’ levelet, én reggel elviszem a’ Budai Biróhoz; az felkeresteti. – Hallja Kend, ez igen jó tanács, mondá az Öreg; már most szeretem érte Kendet. ’S a’ házban olly nagy csendesség leve mint kevés pillantatok előtt a’ vihar volt.
Ráday épen nem rezzene-meg látásomon; de úgy tett még is, mintha kételkednék ha látott e már. Hát micsoda darabok jelennek-meg majd Orpheusban? kérdé. Én oda Evirallát küldöm meg; olvassuk. – Olvasá, ’s olly elgyengülésekkel, hogy több ízben félbe kelle szakasztania. A’ szegény feleségemet sirattam az Ossián’ Evirallájában, míg azt fordítottam, ugymond.
40.
[159] Gróf Török eggy nap feljöve hozzám, ’s ebédjéhez híva-meg, ’s azért hogy láthassam azon két Lembergi Professort, kik, Bírák a’ Budán tartandó Concursusban, nála fognak ebédelni, ’s postán mennek tovább. Olly házhoz valék meghíva, honnan el nem maradhaték, de megígérém, hogy ebéd előtt szobájában leszek.
Alig méne-el tőlem kegyes Előljáróm, midőn eggy gonosz ember hozzám jöve, ’s hálójiba akara keríteni. [160] Lemenék a’ Grófhoz, ’s elbeszéllém melly gyalázatos emberekkel vagyunk körülvéve. Még nem végezém-be beszédemet, midőn eggy köpczös, kisded, kopaszodó barna ember; félfejét paróka fedte; ’s megette eggy magas, orras, rőt képű, belépének. Vissza érzém tolva magamat e’ másiktól. – Uraim Professor Urak, mondá Török, halljanak csak eggy rendes történetet.
A’ mint megszüntem, az elsőbb idegen megszóllala: Engedd hogy expediens tanácsot adhassak. A’ tanács expediens volt, de rút. – Uram Professor Úr, mondám neki, én úgy nem szoktam. – A’ Professor meghökkene, de Török, örömében hogy tisztának talál, elfelejté magát, ’s forróan szoríta karjai közzé. – Megzavarodásomban, mert ez a’ nékem adott csók szörnyű vágás volt az idegenen, nem tudtam egyebet tenni mint azt, hogy búcsúztam, ’s ott hagyám a’ két vendéget. [161] Ez M… vala, a’ rossz, – és F…, a’ szerencsétlen.
41.
MDCCLXXXIX.
[162] Ezen eszt. jelene-meg Bácsmegyeim. Elbeszéllém az Előbeszédben, mi indíta fordítására, ’s annyira nem vártam érte a’ mit minden Író ígér magának, midőn dolgozását kiereszti, hogy erre magamat csak igen hosszas bátorítások után beszélltetém rá. [163] Buzdítóim Siegwartomat is kívánák. Hogy el ne tántorodhassam, tűzbe löktem a’ csomót. [164] De mint nem látja az Író, mi fog tőle javalással, mi hidegséggel fogadtatni! Bácsmegyeinek nem ígértem szerencsét, ’s kiki tudja mint fogadtaték; Első Hajósomnak, mellyet csak kézírásomban olvasának barátim, minden ígértem, ’s a’ csombókos Horváth kimondá, hogy Gessner nyavalyás Író. Csolnaknak adni árboczot! [165] Bacsányi úgy akará, hogy Bácsmegyeim’ félig elkészűlt íveinek árát fizessem-ki, ’s égessem-el, Kézírásommal. Nem érdemel egyebet, ’s magyar nem szeret olly epedezésekkel. –
[166] Június’ elején forró hideggel térék-vissza Szepesi útamból. Orvos barátom Viczay megtarta, vagy inkább ifju erőm; mert az Orvosok 19-ikben kimondák, hogy a’ reggelt nem érem.
Még gyengélkedő egésséggel valék, midőn Egri Püspök Gróf Eszterházy Károly (követője, Fuchs, nem Püspökké neveztetett, hanem Érsekké) bejöve Kassára Július 20-d., ’s első kimenése az Apáczákhoz vala, a’ második hozzám. Dicsekedném kegyessége’ bizonyságával, ha nagy Úr nem volt volna is. [167] ’S itt fordulván elő neve beszédemben, elmondom felőle nem mind a’ mit akarnék, hanem csak a’ mit lehet. [168] A’ nagy characterű ember érdemli hogy emlékét fenn tartsam.
[169] A’ Püspök mindennek Kemed titulust ada, a’ kivel magyarúl szóllott. Azt közönségesen rossz neven vevék, ’s így németűl szólla inkább, hogy elkerűlhesse a’ kedvetlenségeket. Engem Gróf Sztáray Mihályné, a’ Püspök’ testvérének, Cancellárius Gróf Eszterházy Ferencznek leánya, vezete-fel hozzá. Az előszobában várakoztata bennünket, valamíg a’ cseléd jelentést nem teve, hogy az ebéd fel van hozva. [170] Nem hívata-be bennünket, hanem hozzánk jöve-ki. A’ közönséges szokás szerint neki én is kezet csókolék; azt tevé nála minden, korbeli, rangbeli, vallásbeli külömbség nélkül. [171] Németűl szólla magyar szóllásomra, ’s én ismét magyarúl felelék. Ismét németűl szólla, ’s én ismét magyarúl. Németűl harmadszor is, ’s akkor valamit mondék, melly a’ Püspököt mosolyra indítá. Minden szó nélkül megfogá baljával jobbomat, ’s asztalához vitt, ’s balja mellé ültete. [172] A’ Grófné inte hogy szerencsémet csinálám nála. [173] Valamikor Egerbe jöttem, mindég ez vala helyem asztala mellett.
Valami Megyéjében, annyival inkább Egerben történt, azt a’ Püspök tudta. Nem tudná Kemed megmondani, mondá nekem enyelegve, ki jött ma hat szarvas-lovon a’ Városba? – Az én leheték, felelém; inkább járok ökrön, illy nehéz sárban, mint lovon; az ökör bizonyosan kivonja szekeremet: lóval elakadhatnék. Ezek csak egymáshoz közelítő tréfák voltak; ’s az effélékkel haszonra bánni az élet’ bölcseségéhez tartozik. A’ Püspök talán úgy nem tudta mint áll velem, mint én nem, mint én ővele. Személye, méltósága, sok érdemei, szent hazafiúsága, nagy kora, tiszteletemet kívánhaták, de tisztem’ kötelességeiben én tántoríthatatlan valék: a’ Püspök mindent szerete bennem, csak hívatalomat nem. Midőn hívatalom parancsolá hogy közelítsek felé, meg vala zavarva, ’s úgy kívánta hogy semmit se kívánjak tőle szóval, mindent írva. Világosítást kívánt a’ legvilágosabb dolgokban is, és semmi világosítást nem akara érteni. Elakadván, megtettem jelentésemet, ’s a’ Helytartó Tanács parancsola, hogy a’ kérést Heves Vármegye’ eggyet-értésével tegyem-meg.
Consil. Fáy Bertalan Első Al-Ispán, később Torna Vármegyei Fő-Ispán, maga akara a’ Püspökhöz elkísérni. Írva adám-be a’ miért küldve valék, minthogy írva kívánta, de szóval is elmondám a’ kérést. Nagy tűzzel számlálá előmbe melly áldozatokat teve a’ tudományokért, hogy eggy pompás Lycéumot építete, hogy gazdag Könyvtárt állíta, hogy Londonból hozata astronomiai szereket, hogy Bába-iskolát is szándékozott állítani, de áldozatjait nem hála követé, hanem hálátlanság, ’s kimondá nyersen, hogy többé semmit nem teszen. ’S itt nem csak a’ kérés, hanem a’ kérő ellen is ki kezde fakadni, hogy végre nem lehete nem fészkelődnöm székemen. Consiliárius Fáy sejté, mi fogna következhetni, ’s megkapván kezemet, kére, hogy ő is tehesse a’ mi néki parancsolva volt. Szólla mellettem, ’s kérte a’ Püspököt, hogy neheztelésit ne terjessze-ki rám, ki csak hívatalom’ részeit teljesítem. – Kemed pedig, Consiliárius Uram, ne ereszkedjék arra, a’ mi hívatalát nem illeti; én vele örökké perben vagyok, de azért szeretem is, mondá Fáynak, [174] nekem pedig nyujtá jobbját csókomra. Én azt eggy illy tekintetű öreg’ kezére olly melegséggel tudtam nyomni, mint eggy pár gyönyörű kacsóra, de eggyszer’smind bátor valék a’ Püspököt megkérni, hogy a’ Tisztviselőt a’ magányostól méltóztassék külön választani. – [175] A’ Püspök felele, hogy válaszát írva adja, ’s végre vala conferentiánknak.
A’ Heves Vármegyei Subalternum Judicium’ Előlülője eggy ebédnél azon kezdé a’ beszéllgetést, hogy ők az nap száz esztendei fogságra kárhoztatának eggy gonosztevőt. – Hány esztendős a’ szerencsétlen teremtés? kérdém, ’s T. Úr e’ szavamat és a’ mik következének, felette rossz neven kezdé venni. A’ leves még ki nem vala osztva, ’s a’ Püspök bort parancsolt. Komornyikja nem érté a’ szót. Bort, mondá a’ Püspök. A’ Komornyik hozta azt, ’s a’ Püspök leves előtt köszönte rám poharát.
A’ régibbek és a’ mostaniak közt én azt a’ kűlömbséget is lelem, hogy azoknak sok szavaikat nem felejthetjük, a’ mostaniak közt pedig alig hallunk szót, a’ mi fenntartást érdemlene. Kor és kor hasonlítanak eggymáshoz, ’s az emberi dolgok karikaként fordulnak-elő, bár változásokkal. De ez a’ simaság, a’ Montesquieu’ szava szerint, rablelkek’ elsősége: jobb volt ama’ durvább kor. A’ jobbak érzik, értik azt, ’s nekem elolthatatlan hitem van az emberiséghez. [176] Miket nem beszéllhetnénk Eszterházy Károly felől, ha holmi tekintetek el nem némítnának! Tiszteletre méltó ember volt, nem visele két színt, merte a’ mit meggyőződése kívánt, bár azt én és mások hibás meggyőződésnek tekintjük. A’ ki teszi a’ mit lelkiismérete parancsol, ’s igazán parancsol, mindég érdemli tiszteletünket.
[177] A’ Püspök megparancsolá hogy Lycéumába, Bibliothecájába, Auditoriumába vezessenek-el, ’s akará hallani vélekedésemet, kivált az Architecturára ’s festésekre nézve. [178] Szobájában vala a’ Maulpertsch’ skizze a’ Kápolna’ plaffondjához. [179] A’ Bibliothéca’ plaffondjára Krakker festé a’ Trienti Zsinat’ ülését, a’ mint eggy mennykő nem tudom hova csap. Bibliothecába talán nem a’ Trienti Zsinat’ ülése illett, de azt megengedhetni eggy Püspöknek; a’ Krakker’ dicséretére pedig meg kell vallani, hogy szerencsésen elkerűlé a’ monotoniát. [180] Maulpertsch, midőn estve érkezék Egerbe, ’s ezt mingyárt látni akará, nem ok nélkül kiálta-fel, hogy ő annyit nem tud. [181] Szép itt minden, ’s hol lelünk hibátlan szépet?
[182] Midőn 1789. Bécsbe menék, a’ Püspök meghagyá hogy tekintsem-meg a’ Pápai templomot. Ott, Veszprém Várm., a’ Püspök volt az Úr, ’s e’ templomot ő építé. Belépvén a’ templomba, rá ismerék az oltártáblákon a’ Krakker’ ecsetjére; de én őtet inkább óhajtám al fresco festéseiben látni, mint olajjal; ’s mentem a’ nagy oltárhoz, melly már messzéről igen sokat ígére. Az a’ Protomartyr Szent Istvánt adja, Maurertől. De melly istentelenséget követének-el itt a’ Püspök’ emberei! Hibásan küldék-fel Maurernek, melly magas és melly széles a’ ráma, ’s a’ kép szélesebb és hosszabb vala mikor megérkezett, ’s ezek készebbek voltak a’ képből valamit elmetszetni, mint új ráma-csináltatással terhelni Urok’ casszáját. [183] Így némelly figúra kar nélkül áll, ’s figúra nélkül némelly kar. Maurer haragra lobbant, midőn neki mondottam hogy a’ képet látám.
[184] A’ nagy oltárt eggy két szép szobor ékesíti Prokóptól, ’s eggy zöld márványból szeldelt tabernáculum. Veszprémben két illy oszlop találtatott föld alatt a’ Rómaiak’ omladéki közt. A’ Mesterember ingyen készité-el a’ tabernáculumot azon márvány-darabokért, mellyek megfognak maradni. A’ mi egyéb márvány a’ templomban találtatik, mind a’ Püspök’ jószágiban terme.
Midőn a’ kápolnába mentem-által, ’s megláttam a’ Madonna’ képét, felkiálték: Ez Rafael! ’S valóban az volt, eggy ügyes másolatban. [185] Azt a’ kápolnának Cardinális Garampi ajándékozá. – Ez vala az a’ Cardinális és Nuncius, kit VI. Pius külde látogatásúl Egerbe a’ Püspökhöz, a’ maga képében. Mint csókolá-meg a’ Pápa, Bécsben, a’ Püspök’ beretvált koronáját, és senkiét másét mint az Eszterházy Károlyét, azok után a’ miket magától hallottam a’ Püspöktől, Orpheusomban elmondottam.
42.
[186] II. Józsefet nem láttam 1782. olta. Valamikor Bécsben valék, a’ Császár mindég távoly volt; most (1789) itt, de betegeskedve; Belgrád alatt elgyengíté egésségét. Eggy nap az Udvari theátrumban zúgás esik hogy le a’ kalapokat, ’s minden szem az első lózsi felé repűlt, melly a’ nézőknek jobbok, a’ játszóknak baljok felé esik. A’ Császár itt foga helyt, hogy inkább láthasson és hallhasson. Első mozdúlása az volt, hogy a’ lózsija előtt égő két gyertyát eloltotta; második, hogy leülvén, úgy tartá kalapját, hogy a’ proscénium’ lámpáji elgyengűlt szemének ne alkalmatlankodhassanak. Egész arczát ritkán lehete látnom, mert kalapja oda veté árnyékát, de csontos homlokát a’ paróka alatt jól láthatám. [187] Felső kaputja hamuszín posztó. Hadi-Marsal Lacy, a’ Császár’ nagy kedveltje mellette állott a’ karfához érve, setétkék felső kaputban, ’s az aranygyapj’ boglárja szikráztatá tüzeit. József az egész játék alatt nem szólla; részvéttel hallgatá a’ játékot, soha nem adván jelét javaltának vagy meg nem elégedésének.
[188] Már említém feljebb, hogy öltözetére keveset szerete költeni, mint első Péter és második Friedrich. Pesten a’ táborozásnál olly stiblit láttam lábain, mellynek felső szára elébb le, azután fel vala hajtva, de a’ sokszori fejelés után a’ stibliszár’ felső végén semmi hajtás nem volt többé; a’ helyett most csak a’ régi hajtás’ jelei látszottak. Asztala napjában 6 for. 40 xrba kerűlt, ’s csak utolsó esztendejiben hála mátráczon, addig mindég szalmán; így beszélli Hormayr az Austr. Plutarchusban.
[189] Akkor valék épen Ádám Rézmetszőnél, midőn ez a’ Füger’ miniatürje után metszé 1788. a’ Császár’ melyképét nyolczadrétű táblán. Megajándékoza eggy nyomtatványával, ’s kért hogy azt Gyüjteményemből soha ki ne adjam, mert leghívebb képe ez. Dolgozá azt John is, a’ marsali pálczával, fél-fólio nagyságban, ’s igen jól, Fügernek eggy más képe után, de azon az arcz pöffedtebb mint lennie kellene. Zauner is jól adá a’ rézből öntött lovagszobron. Hickel által festett képei szépítve vagynak.
43.
[190] Búcsút vevék Pászthorytól, de ő azt el nem fogadta. Meghagyá hogy más nap menjek-el Gróf Széchényi Ferenczhez, ’s mondjam hogy az ő hagyására jövök.
Széchényi az Urak-úczáján lakott, ’s én őtet magát lelém. Mívelt lelke minden mozdúlásában festé magát, ’s én ennyi méltóságot emberben soha sem láttam. Reá illett igazán: bonum virum facile crederes, magnum libenter. Religiósus tisztelettel állék a’ valóban nagy férfi előtt, pedig még akkor nagyságát nem ismerém a’ mint kelle. [191] Mik más Nagyok Széchényi mellett! mondám magamban.
[192] Az idő alkalmatlan a’ kinnjárásra; nem volna kedved velem sétálni? kérdé, ’s végig vitt eggy lineában nyíló ajtajin. Az utolsó szobácska’ szegletében eggy asztalka’ karimájába földet töltöttek, ’s belé szúrtak nehány olasz-virágokat, ’s azokat saját olajokkal önték-meg, hogy midőn fel ’s alá járván a’ szobában, oda jutánk, megcsapott kedves illatjok. Eggyik kanapéja felett a’ Cleopatra’ melyképe függött, a’ Statuárius Beyer’ nőjétől.
Tudni akará, ismerem e az Anacharsisz’ utazását Görög-országban? Anacharsisz semmit nem hagyott, mondám. Nem maga Anacharsisz, de Barthelemy az ő neve alatt írt eggy Munkát, melly az egész Európát csudálkozásra ragadja. El ne menj Bécsből, míg megveszed. Megvettem azt, ’s a’ könyvet soha sem olvasám úgy, hogy Széchényit ne áldottam volna tanácsáért, valamikor annak érdeklőbb helyei hevesbb örömre ragadoztak; soha sem pillanthatom-meg, hogy Széchényire is ne emlékezzem. [193] Birjuk a’ könyvet magyarúl ’s megbecsűlhetetlen kincset bírunk benne, ’s olcsón bírjuk; de úgy tetszik, nem ismerjük. Annak, ’s a’ Polycletus’ Római utazásának, minden házunkban kellene találtatni.
[194] Széchényi parancsolá, hogy előtte mondanám fel valamelly versezetemet. Nem hamis szerénység, hanem az igazság, vallást tétete velem, hogy emlékezetem gyengébb mint hogy teljesíthetném parancsolatját; ha Verseim’ kisded csomója kezemnél volna, annak, a’ ki németben olly szép bizonyságait adá mesteri tehetségeinek, dolgozásomat örömmel vetném megítélései alá. Nem idézteté-el magát, ’s így valamelly epigrammomat mondám-elő, mellyhez bízhatám, hogy rövid volta mellett el nem akaszt. [195] A’ Gróf semmi hangot nem monda rá. – [196] Tudni akarta, meddig múlatok Bécsben, ’s hallván hogy holnapután reggel indúlnom kell, parancsolá, hogy ebédeljek ma nála; ő holnapra elígérkezve van; de ha majd eljössz, adj intést cselédimnek (gyermekit értette a’ szó alatt, Erdélyisen) hogy szeressék hazájokat és annak nyelvét. A’ Grófné gyermek-ágyban feküdt, ’s ebédhez csak a’ kedves cselédek jelenének-meg, ’s Madame Beyer, eggy Piarista, és Hoffmann, a’ híres Hangmívész. Mert a’ Gróf mester vala a’ muzsikában is. [197] Német verseléseinek jelenségéűl imhol eggy Elegiája, melly a’ mennyire tudhatom, mind eddig nyomtatlanúl maradt.
Dort schlummerst du; du siehst nicht meine Thränen,
Mein Seufzen kommt nicht in dein Ohr.
Du ahnest nicht mein heisses banges Sehnen,
Nach dir, nach dir, die ich verlor.

Mit ängstlichem, oft halbgetäuschtem Blicke
Such ich dich täglich rund umher.
Doch traumvoll kehrt mein Blick dann stets zurücke,
Denn auf der Welt bist du nicht mehr.

Ich such, ich such umsonst die süssen Freuden,
Die dort mit dir begraben sind,
Ich greife Schatten, finde nichts als Leiden,
Und selbst der Hoffnung Strahl verschwindt.

Rund um mich her herrscht schauervolle Stille,
Mein Herz fühlt nichts als deinen Tod,
Bis er mir auch in seiner grauen Hülle
Sanft lächelt, er, der andern droht.

Wohl dir, wohl dir, du wartest sonder Grämen
Des Augenblicks, der uns vereint,
Und wirst mich froh in deine Arme nehmen,
Als hätt ich nie um dich geweint.

[198] A’ Tud. Gyüjt. 1821. X. Köt. 86. lap. ’s tb. áll Biographiája, ’s én annak kipótlására eggy két történetet beszéllék-el, mellyet Horváth Ádámtól mingyárt akkor vettem. Álljon itt eggyike ismét; ollyakat nehéz mindég nem emlegetni. – A’ Füredi vizekben meghallá, hogy eggy Nemes-ember mindenét elveszté pere által. Hallgata, de elmondatá magának nevét és lakását, ’s meghagyá embereinek, hogy a’ szerencsétlent idézzék-elő. – Hallom, az Úr mindenétől meg van fosztva. – Nem marada egyebem mint a’ neveletlen négy gyermek. – Mennyiben exequálák az Urat? – Sok pénz; környülményim nem engedik hogy annyit ajándékúl adjak, de kölcsön fogom adni, ’s elengedem kamatjait. Fordítsa az Ur haszonra. Az emberi sors változások alá van vetve; az Úr’ gyermekei, unokáji talán, gazdagokká lehetnek, midőn az enyéimek szegények lesznek. Fizessék akkor vissza nekik.
’S a’ gyönyörű tettért a’ nemes-lelkű halandót egyedűl a’ felsegélt és annak maradékai áldanák e? Nem; az olly adományok mindnyájunknak vannak adva. A’ kik képét az általa alkotott Muséumban fogják látni, bukjanak-meg lélekben a’ kép előtt, ’s áldják emlékezetét. Nagy lelke általméne nagy fijára.
[199] Búcsúzám Pászthorytól, ’s ez úgy kíváná, hogy adjam tollába eggy versezetemet, mellyet itt Bécsben mondottam-el eggy helytt. [200] Pászthory még írta soraimat, ’s épen az utolsó szón már, midőn eggy gyönyörű férfi lépe-bé hozzá, ki felé ez forró szeretettel, de tisztelettel is, repűle. Az Eszterházy Ferencz volt, fija a’ Cancelláriusnak, ’s November’ közepéig még Referendárius. – [201] Gyanús az állítás mindég, sőt valóban vakmerő, midőn valamit az összehasonlítás’ harmadik grádicsával ejtünk, de szólljanak a’ kik ismerék, nagyítás e szavam, vagy tiszta igazság, midőn azt mondom, hogy én szebb férfit mint Eszterházy Ferencz, szebb asszonyt mint testvére, Eleonóra, a’ Gróf Dessewffy Józsefné’ anyja, ’s több méltóságot mint Széchényiben, soha nem láttam.*
[A Tudományos Gyűjtemény közleményének harmadik része végén a szerkesztői jegyzet: „(Folytatása következik.)”]
44.
*
[A Tudományos Gyűjtemény közleményének negyedik része elején: „Pályám’ Emlékezete. (Kazinczytól.) Bérekesztés.”]
[202] Ezek a’ Bécsi gyakor útak nekem nagy örömeket adának, és sok neműeket; feltevém magamban, hogy minden esztendőben felrepűlök oda, ha csak hét nyolcz napra is. [203] Illyen vala az a’ szép két órám, mellyet eggy estve négy szem közt tölték Udvari-Tanácsos Prof. Sonnenfels Úrnál. Ki ismere kedvesbb beszéllőt? ’S beszédei nem voltak üres beszédek. Nagy része előadásainak Maria Theresia vala. Meleg tisztelettel szóllott a’ férfiak’ nagyságát elhomályosító asszony felől, ’s örvendett hogy érzésimet eggyezni látá a’ magáéival; hogy viszont én beszéllhetém neki, a’ mik szelíd uralkodása alatt nálunk történtek, és a’ miket így Sonnenfels nem tudhata. [204] Ott jó lenni, hol atya és emberkorú gyermekei szeretik egymást, nem a’ hol az atya ezeken gázolgat, vagy ezek vele tiszteletlenül bánnak. Theresiát nem lehete nem tisztelni, nem szeretni. [205] Mennyei szíve kedvessé tudá tenni még a’ bajt is.
45.
[206] Pozsonyban eggy látvány voná magára szememet, melly csak váratlansága által is érdemli hogy említsem, ’s én szeretem elholtjainkat apró vonásokban festeni. Ha magunk örűlünk hogy őket láthattuk, ’s apró vonásaikban láthattuk, miért retteghetnénk hogy más az ollyanokat nem hallja örömmel?
[207] Eggy valaki lovagolva jött felém a’ Duna’ partján, minden kísérő cseléd nélkül, de előtte két kengyelfutó takarította-félre az összenyomúltakat; ’s a’ mint feléjek közelíte, hulla a’ sok kalap, ’s minden mélyen hajtogatá magát. Az ismeretlen kávészín kaputba vala begombolgatva. – Végre közelebb jöve felém, ’s csak ekkor ismerék Cardinális Prímás Batthyánira. A’ Novemberi nedvek nem engedék hogy kijárja magát kertjeiben, ’s annak pótlására méne-ki így.
A’ Cardinális’ meglátása eggy más látványomra emlékeztete. A’ Pest’ úczájin, hat esztendő előtt, így láték közelíteni felém, minden kísérő cseléd nélkül, három idegent, ki kalapját hónja alatt hozá. Az, a’ ki közben jött, kék nyári egészen begombolt kaputban vala, ’s skárlát-veres strimfliben; skárlát-veres papi kis sipkácskája is parókáján; bal mellyén a’ Szent-István’ Rendének csillaga. – Cardinális Bécsi Érsek és Váczi Püspök Migázzi Kristóf; jobbja mellett eggyik Papja, balja mellett Orvosa.
46.
De ha nekem a’ Bécsbe járások örömet adtak, keserűséget is adtak. Eggy idő olta hűlni látám magam eránt Előljárómat, kinek szerelme nékem édesbb volt az asszonyok’ szerelménél. Az elhűlés ollykor kedvetlenűl is érezteté magát. Szóllani akarék, de kerűlé azt. Némán tisztelém tehát neheztelését, ’s megkettőztetém gondjaimat, hogy vigyázatlanságommal meg ne bántsam; akart vétek őeránta hozzám nem fért; ’s keserűségimet az a’ bizonyos remény enyhítette, hogy előbbi atyai szeretete pótolékkal fog visszatérni. Az meg is lett, bár későn.
Szerető szív készebb magában keresni hibát mint szeretete’ tárgyában, ’s nékem a’ Gróf Török’ terhelésével nézhetni magamat vétlennek sem nem volt öröm, sem most nem az minekutána hozzá új szent kötelékek fontak. De közönségesen tudva van, hogy ő a’ nemes lelkű, a’ maga kárával boldogíta méltatlanokat, és hány ízben! A’ jó nem hiszi hogy rossz lehessen más ’s hűséget vár a’ segéd’ helyébe, melly ezeknek szíveikben nem lakhatik. Nekik minden igyekezetek az hogy lábra kapjanak; ’s akkor ledöntik, eltapossák jóltévőjöket is, mint a’ ki atyja’ tetemein nyargala-el szekerével. – Én az illy embereket óhajtottam eltolni a’ Gróf’ köréből; mert mit várhatni attól, a’ kinek sem feje, sem lelke, és a’ ki máshoz csak azért tapad, hogy szégyenel állani hátúl? Látták hogy őket nem szenvedhetem, ’s rettegtek és gyűlöltek. – Midőn most Bécsbe készülék, eggy illyen elkezdé suttogni mások előtt, hogy oda gonosz szándékkal megyek a’ Gróf ellen; ’s midőn azt mások is suttogák őutána, hűségből hírt vive hogy ezt mások suttogják. Nem tartám magamhoz illőnek hogy szót is tegyek róla, ’s mentem. Az idő megbosszúlta tisztaságomat, melly felől csak az affélék kételkedhettek, a’ kiktől az ollyan kitelik.
[208] A’ dolog nehány történetre emlékeztet, mellyek ha Olvasóimat nem múlathatják is, és nem szükségesek bizonyítani gondolkozásomat, a’ kedves visszaemlékezés rá vonsz hogy elmondjam. Jó ember nem nézi részvétel nélkül hogy győze a’ tiszta, ’s így kikerűlésem mentséget reményl. –
[209] Behozatván 1785. az új rend, ’s a’ Vármegyei hivatalok tartós hívatalokká válván, Vice-Ispánom elhivé magát, ’s felsőbbségét tiszttársaival fájósan is érezteté. Ezek érzék önbecseket, és minthogy a’ bántások nem fogytak, hanem szaporodtak, elhatározák magokban, hogy a’ Basa’ gőgösködését (igy nevezék őtet) tűrni nem fogják. Forrtak, fenekedtek. A’ bosszankodók’ eggyike tüzesbb vala minthogy elfojthatta volna neheztelését, ’s az általa szívesen szeretett ’s eggyszersmind gyűlölt Vice-Ispán’ vacsorájánál a’ szó kipattana szájából. Ez elijede, ’s más nap ment kérelme a’ Királyi Commissáriushoz, hogy Eperjesről (ez később vette lakását Kassán, hivatala’ kijegyzett helyén) jőjön-által, ’s a’ lángba-csapáshoz közelítő tüzet fojtsa-el első szikrázásaiban.
Szent-Iványi Ferencz estve már megjelent, ’s a’ Vice-Ispán más nap ment hozzá, ’s egyedűl. Ezt a’ neheztelők megtudák, ’s új bántásnak vevék. Összefutván tehát a’ kik benn valánk Kassán, mentünk, hogy őtet ott érjük, ’s megjelenésünk éreztesse, hogy magunkra gondunk van. Szent-Iványi nyájasan fogada, ’s teljes nyugalomban; ’s csak hamar Vice-Ispánunkhoz fordúlván, ezt és Szirmay Istvánt, a’ Csécsit, kérte, hagynák őtet velünk. – Az Uraknak bajok van Vice-Ispánjokkal, mondá. Azért jöttem hogy eligazítsam azt, és hogy elégtétet adjak, ha szükség lenne rá. Szóljanak teljes bízakodással; tapasztalni fogják egyenességemet. – Ezek mindnyájan némán maradának, némán még a’ tüzes is. – A’ Királyi Commissárius megújítá kérését, ’s nyájassággal; de hijába. – Én szóllalék-meg. Érzem én hogy a’ hol az öregek és felsőbbek hallgatnak, nem engem illet, legifjabbat ’s legalsóbbat (akkor második Vice-Notárius valék) a’ szóllás; de azt is tudom, hogy sem Vice-Ispánomnak, sem a’ kikkel megjelentem, nem teszek kedvetlen dolgot, ha szóllok. Tisztelettel mégyek tehát az Excellentziád’ meghívásának elébe, és csak azért, hogy társaimat a’ panasztétel’ kedvetlenségétől megmentsem. Ekkor minden panaszinkat előadám, el nem hallgatván azt is, a’ mit kicsinységnek kellene nevezni, ha némelly kicsiny nem volna nagy; azt, hogy a’ Vice-Ispán a’ hívatalos levelekben mindennek Kegyelmed titulust osztogat.
Szent-Iványi végig-hallgatá beszédemet; minden szó nélkül álla eggy ideig, ’s tekintetét rám meresztette. Bizonyossá teve bennünket, hogy az előadott panaszoknak mindenike meg fog szűnni, igen még az a’ hívatalainkat megalacsonyító titulus is; de inte eggyszer’smind hogy a’ multakat mi is teljesen feledjük. Nekem melegen köszöné-meg bizodalmamat.
Társaim nem vevék balúl hogy a’ hol ők hallgatának, én szóllaltam-meg; látták hogy az küszködések után történt, ’s nem megsértésével azon tekintetnek, mellyel erántok, vagy Előljáróim vagy nálamnál öregebbek eránt, tartoztam, ’s nem a’ szerénység’ megsértésével, melly mindenben, annyival inkább ifju emberben, díszes tulajdon. De légyen szabad ifju Olvasóimnak azt adni intésűl, hogy az illyennek nagy ok, ’s igen nagy ok nélkül nagyobbak ’s öregebbek előtt szép tettet sem kell tenni sietni, és még szép tettet sem soha hogy általok ragyogjunk, hanem egyedűl azért, mert a’ tett szép, és elmarad ha mi nem tesszük. Az ragyog igazán, a’ ki nem keresi a’ ragyogást. Pirúlnék tettemért, mellynek emlékezete most is gyönyörködtet, ha ezt nem szerényen tettem volna.
[210] Eggy semmi, de a’ ki nagyon szeretett volna lenni Úr, a’ Gróf Török’ kegyeit azzal hálálá-meg, hogy megvásárolva harmincz ezüst pénzen, meg akará buktatni. – Az Uraságok Kassán láták, hogy a’ városi tágas táncz-palota szűk lesz elfogadni minden rendű vendéget a’ farsang’ utolsó napjaiban, ’s eggy más házat bérlelének-fel. Sokan innen oda áltjövének, ’s meg’ visszamenének. Ezek közt vala az árúló kit én akkor pillanték-meg már; midőn csúszogatá menüetjét. Azonnal felkeresém a’ nemes büszkeségű Gróf – Urat, ’s hívtam ennek látására, magam pedig figyelmessé tevém barátimat, barátnéimat, vigyázzanak, mi fog mingyárt történni. – Vége vala a’ menüetnek, ’s a’ Gróf tudni akará, kinek hívják. – „De csak még is nem a’ ki Gróf Török ellen hálátlanúl bánt? – ’S miként mersz te, boldogtalan, ez undok lélekkel, e’ bélyegzett homlokkal, becsűletes emberek közzé lépni? Ki innen, mert lerugatlak!” – A’ palotát eltölté a’ taps, a’ víg lárma. – A’ kártyázók előrohanának az oldalszobákból, ’s ezek közt Szent-Iványi. Hallván mi történt, előkerestete, ’s két csésze oleo-levest parancsolt. Leüle, ’s széket adatott nekem. Midőn megivánk levesünket, megszorítá jobbomat minden szó nélkül, ’s ment. – És még eggy történetet.
Kezembe esztendőnként eggy pár száz forint vala letéve, segédűl azoknak, kik Tanítókká készűlének. E’ pénzből Aszalay Jánosnak, kit a’ Sáros-Pataki Közös-Iskolába küldöttem vala ki, öt forintot adtam úti-költség’ fejébe. Az esztendő’ végével fel kelle küldenem számadásomat a’ Helytartó-Tanácshoz, a’ Nyugtatókkal. Eggy nap Gróf Töröktől két hívatalos levelem érkezék. Elfoglalva, intettem az embernek, tégye-le eggy másik asztalomon; de az jelenté hogy az eggyik’ rekesztékét parancsa van visszavinni. Felbontám tehát a’ két levelet, megolvastam, ’s a’ rekesztéket a’ hozó’ kezébe adtam minden hang nélkül; ismertem az embert. Az Aszalay’ nyugtatóját Budán az én írásomnak ismerék, ’s Gróf Török parancsot kapa, kivenni feleletemet, miként történt az, hogy az öt forintról magam nyugtatám-meg az Aszalay’ nevében magamat. – Fájt nekem, hogy kételkedés ért. Azonnal mentem, feltévén hogy ha szóll tisztelt, szentűl szeretett Előljáróm, felvilágosítom: ha nem szóll, én is hallgatok. Csak a’ Grófnét leltem. Az áldott asszony nem mere szemembe nézni. Láttam hogy félre-ismértetem; szabadon viselém magamat, víg de csendes kedvvel, meleg tisztelettel, mint mindég, de nem szólltam, ’s eljöttem.
Tudtam hogy Kassa tele lesz a’ hírrel, ’s némellyek lesék minden lépésimet, mozdúlatimat, tekintetemet, szavamat. Örűlve jövendölgeték hogy oda leszek, ’s ez az én nyugalmam nekik színlelt nyugalom vala; kétségbe-esés’ jelenségének vették azt. A’ jók még melegebben tapadtak hozzám, szántak, mutatták hogy barátim, de a’ dolgot távolyról sem illeték-meg. A’ hosszas méltatlanságok elkeserítik elménket. Kevély valék szenvedésemben, ’s feltételem mellett, hogy senkinek nem szóllok, nem legkedvesbb barátomnak is, tántorodás nélkül állottam-meg.
Végre megérkezék az Aszalay’ bizonyítványa, hogy ő említett útjára tőlem valóban felveve öt forintot, és hogy azon nap vette-fel, melly Nyugtatóján áll, ’s magát ezt a’ Nyugtatót mingyárt az öt forint’ felvételekor írta-meg, és nem később. A’ lap’ alján Zemplényi Szolgabíró Kossuth András Úr bizonyságot teve, hogy annak sorait Prof. Aszalay János Úr az ő szeme előtt öntötte papirosra. Megírám Jelentésemet, mellé zárám a’ bizonyítványt, de itt végre el is mondám, kisded értékemhez képest melly áldozatokkal segélgetem az ügyet, melly körűl szolgálok.
Most viszont én lesém, mit olvashatok az örűlők’ arczaikon. – Ah, az ollyanok nem tudnak pirúlni!
47.
MDCCXC.
[211] Abaújnak Rendei Mártzius’ elsőjén Gyűlést tartának. Inték Cancellistámnak, tekintse-meg, eljött-e a’ posta, ’s hozza leveleimet, újságimat.
Vice-Ispánunk, Consiliárius Fáy Ágoston, hosszasan terjeszte-elő valamelly tárgyat; én pedig felállék, ’s azt sem várván hogy a’ periodust elvégezze, ketté szakasztám szájában a’ szót, ’s felkiálték: A’ Császár megholt, ’s felolvasám az Ujság’ czikkelyét. A’ posta Gyűlésünk alatt érkezett-meg, ’s itt még senki sem tudta a’ történetet. – Nagy ember dőle-ki! – Zajgás, ’s hosszas zajgás, ’s nagy zavar követte szavamat.
Józsefnek érdemlett dicsérete az, a’ mi lovagszobra’ kövén áll: Saluti publicae vixit, non diu, sed totus. Feláldozá magát nagy ideájinak; a’ jót szívesebben senki nem akarhatja. A’ természettől lelket, atyjától, anyjától, Friedrichtől, és Leopold ifjabb testvérétől, ki most a’ Toskána’ bölcs kormányozásáról a’ József’ helyébe lépett, nagy példát veve; látta Párizst és a’ Fekete-Tenger’ szomszédjait, Nápolyt és Petersburgot; negyven esztendeig készűlt az uralkodáshoz. Nagy volt, de szerencsétlen.
A’ franczia Revolútzió hosszas pezsgései után (1789. Június’ 14d.) kilobbana. Oda intézé szemeit a’ világ’ két hemisphaeriumán minden. Nagy és szép dolgok, ’s még több rútak, undokok, borzasztók, rettenetesek, bár nagyok. Mint a’ ki nyugalmas partról nézi a’ vésszel, habbal küszködőket; nem örűl ugyan a’ veszély’ és elhalás’ látásában; nem óhajtja ugyan hogy őtet is az a’ veszély érje; de örűl a’ tűnemény’ látásának; mert az nagy, legalább nem mindennapi, ’s az illyen érdemli a’ gondolkodó’ figyelmét: úgy nézé eggy elaljasodott, eggy elpuhúlt, de most oroszláni dühre ébredett nép’ tetteit minden; a’ tudományokban nevelt pedig azért is eggyszersmind, mivel a’ mit itten láta történni, az őtet a’ régi Hellász’ és Róma’ hőseire emlékezteté. De azért hogy e’ történeteket részvéttel nézénk, senki sem felejté, hogy dőlő vagy döntött épűlet körül forgani nem tanácsos; senki sem óhajtá hogy a’ miénk is dőljön vagy döntessék. Boldog a’ ki őseinek erős és régisége által is tiszteletes, régiségek miatt is kedves lakjokban bátorságban élhet és örömet talál, bár annak repedezései igazításokat, szépítéseket kívánnak.
Koronánk, a’ jegygyűrű a’ Király és Nemzet közt, leküldeték Budára, ’s akkor lobbanánk örömre mindnyájan. De ezen örömünk’ szép és sok jelenségei közt valának ollyak is, mellyeken nem lehete nem mosolygani, bár a’ tisztelet a’ mosolygást tilthatá. Eggy valaki, keresztül látván menni Megyéjén a’ szent ereklyét, nem elégedék-meg hogy a’ ládát ő is megpillanthatá; pompás megszóllítást tarta hozzá, felejtvén hogy az afféle csak versekben találja helyét. Bandériumaink kelének-össze minden Vármegyében, ’s eggyike jött őrzeni a’ nemzet’ kincsét, vagy inkább csak tisztelkedni körűle, másika elvégezvén a’ szolgálattételt, ment. Öregeink is részt akarának venni az ifjúság’ örömében, ’s Udvari-Tanácsos és Septemvir Beothy Imre és Domokos Lajos Urak, Biharból, rókatorkos zöld mentében, veres nadrággal jelentek-meg, őszek mint a’ galamb, ’s eggyütt állák-ki, meztelen karddal, órájokat. Kállay Ferencz, Szabolcsból, roskadtsága miatt nem űlhete nyeregbe, ’s így gyalog vezeté lovagló földijeit, végig a’ hídon ’s fel a’ Budai tetőre, kezében vivén buzgányát, a’ Vezéri méltóság’ czímerét. Torzonborz ősz bajusza, feketés arcza, nagy teste, hatlábnyi magasságú növése, kikapá a’ látókat századjokból, ’s visszavetette familiájának törzsatyja’, a’ régi Ubul Vezér idejébe.
A’ minden Bandériumok’ közös Fő-Kapitánya Abauji Fő-Ispán Báró Orczy László vala, fija Lőrincznek, a’ Generálisnak ’s Poetának, Józsefnek, ki később Zemplényi Fő-Ispán, ifjabb testvére. Szebb Magyart nehezen érhetett e’ megtiszteltetés. Kisdedebb valamivel mint kövérsége kíváná, szög hajjal, kék szemekkel; arcza líliom és rózsa; lelke tiszta és meleg; kedve vídám; nyitva mindég kezei, mikor a’ nemzet’ fénye kívána áldozatot. Ha termete valamivel magasabb volt volna, ha feketék hajai és lobogók, feketék szemei, azt hivénk vala hogy eggy szép régibb Magyart hozott-elő sírjából öröme.
A’ nadrágocskák, a’ haczukák, libernyákok eggyszerre tűntenek-el. Gombkötőink nem győzék verni az arany sinórt, sujtást, kreppin-rojtokat; ’s Erdélybe, hol elfogyott minden aranyfonal, Kassáról ment a’ kalpagrojt és a’ mentekötő, ’s postán. [212] Lobogott a’ Zrínyi-kucsma mindenfelé, veres, nem piros, posztóból, fekete báránnyal; lobogott a’ kolcsagtoll a’ nyusztos kalpagokon, ’s prémet növete szája felett minden.
[213] Ki kelle forrani ezen elragadtatásunknak is. Végre látánk hogy az aranynak jobb helye az erszény mint a’ mente. Most fekete szőrsinórral varratánk ruháinkat, ’s búzaszínü magyar posztóból, sujtásozatok nélkül. A’ kék szín továbbad szürkévé vált, fekete báránnyal, fekete szőrsinórral.
[214] Én eggyike valék az Abauji Koronaőröknek. Első órámat gyermekségem’, ifjuságom’, öregségem’ szeretett társával, Bárczay Ferencz Urral állottam. Ott támada lelkemben Előbeszédem Hamlethez.
Orczy a’ maga Vármegyéje’ küldöttjeit theátrumba’ vezeté. Üresen várának bennünket a’ székek. Zenge a’ szín mikor belépénk.
Sorba járánk a’ Nemzet’ Nagyjait, kik viszont ebédjeikhez, vacsorájikhoz, tánczaikra hívának-meg bennünket. Ezeknek számokba tartozik a’ ki Pesten a’ legszebb házat tartá, özvegy Generális Beleznay Miklósné, Báró Podmaniczky Anna-Mária. Ajtaja nyitva volt minden idegennek, minden földinknek, ha születés vagy érdem oda szóllíthatá.
Nehanyan az Olvasó-Kabinetbe menénk-el, világos-kék mentéinkben, veres nadrággal. – Kardjaink’ csörtetésére minden felugrék székéről. Koppi és Kreil, meglátván engem ezek’ számában, jöttek elfogadni, ez Philosophiát, ama Historiát tanító Professor az Universitásnál. Te vagy? kérdé Koppi. Ezt ugyan jól tevétek. Mutassátok-meg, hogy nem csak kardot tudtok rántani.
A’ Koppi’ magasztalását én legalább nem érdemlém. Mert midőn az Abauji sereg’ Kapitánya, Gróf Csáky Antal, elsőben tétete velünk itt, szerencsémre nem köz helyen, gyakorlást, ’s kardot rántata, az enyémet sem én, sem erősbb karu társaim, ki nem tudánk vonni hüvelyéből. Megvévén Kassán a’ kardot, nem értem-fel hogy meg kell tekintenem, ha kivonhatom e.
48.
[215] Ráday, az első Gedeon’ unokája, magyar színt szándékozék alkotni, ’s társúl mellé a’ nagy munkára én rendeltetém. Én ahhoz keveset érték, Ráday benne mester volt. A’ szép Moor Náninak, (később Rehák Prókátor’ hitvesének) nem kelle mester; őtet a’ természet szűlte azzá. Gyönyörű leány, Palinak nagy öröme, nagy kevélysége. Szava, állása, mozgásai, különösen az a’ mesteri kéztartás is, csudálást érdemle. Eggy ángoly, ki a’ szép leányt színen kivül nem látta ’s nyelvünket nem értette, soha el nem maradt a’ játékból, és csak azért, hogy nyelvünk’ modulatióját a’ varázs leány’ szájából hallhassa. – Sokan haraggal járának-fel és alá közöttünk, hogy a’ Magyar nem születék bolondnak; de érténk mi mit jelent a’ szó az ő szájokban, ’s meglett a’ minek meg kelle lenni.
[216] Nagy híjával valánk a’ daraboknak, ’s az vala rendes, hogy az idegen nem kelle, ha jó volt is. Horváth Ádám, a’ maga Misoxeniájával, felkele, ’s ígéretet tett, hogy minden héten ád eggy víg és eggy szomorú Játékot, – még pedig eredetit! – még pedig magyar-világit! – A’ szót az élesen elmés Podmaniczky József és Generális Fekete sem látá méltónak megcsípkedni.
49.
[217] Nekem el kelle hagynom Pestet és Budát, de kevés hetek múlva ismét lemenék, hogy láthassam az Ország-Gyűlését. – Ki nem tudja mik estek ott? Ki nem ismeri a’ Nép’ Nagyjait? Vay vala eggyike a’ legelsőknek, Vay a’ legelső. Ille regit dictis animos, et pectora mulcet. Beszéde kevés, nem czifra; soha nem hogy csudáltassék, hanem mindég dologért. Annyira ment minden hiuságtól, hogy több esetekben másokkal mondatta-el gondolatjait. A’ Gorduszi göcsöt ritkán oldá-fel más mint ő. – Növése középszer; teste csak öreg napjaiban kövér. Haja még ekkor is nem ősz, hanem szög. Ajaka nagyon kifordult, a’ felső bajusztalan; szemei kékek. Arczán a’ bőr kásás. Orra’ czimpáji igen szélesek. Feje’ lágya hajatlan.
50.
MDCCXCI.
[218] Leopold engede a’ kéréseknek, ’s eltörlé a’ Közös-Iskolák’ Institútumát. Ez által a’ Tudományok’ két Protestáns Fő-Directorai, Gömöri Fő-Ispán Báró Prónay Gábor, a’ Pozsonyi Kerűletben, (a’ Dunamellékiben) és Consiliárius Vay István a’ Pécsiben, (a’ Tuladunaiban) és én, hívatalainktól elbocsátattunk, azon ígéret mellett, hogy fizetésünk eggy esztendeig ki lesz adva, ’s első nyílással hasonló tekintetű hívatalba állítatunk. A’ Rendelést a’ Helytartó-Tanács Aprílis’ elsőjén adta-ki, ’s Gróf Török azt nekem Apríl. 11-d. megküldötte.
A’ levél’ meghozója nem mondotta mit lelendek a’ levélben, de látni akará, mint roskadok össze a’ hírre. Nyugalomban azt felelém neki, hogy a’ Levéltárt holnap áltadom. – Láttam melly kedves hívatalt vesztek; de azt is láttam, hogy kis lélekkel tűrni a’ mit kell, hozzám nem illik. Feltevém magamban, hogy szolgálni többet nem fogok.
Anyám és az atyám’ testvére, András, unszolának, menjek Bécsbe. Szóllanom kell a’ Fejedelemmel; ’s annyit dicsekedém a’ Swieten’ és Pászthory’ kegyeikkel, hogy minekutána ígéretem van az új hívatal’ elnyerése eránt, minden jót várhatok. Kénytelen valék engedni.
51.
[219] Iskolai barátom P– összeakada velem a’ Bécs’ úczájin, ’s megértvén mi végett jövék, kére, hagynám ott a’ Vadembert; sokat is költök ezen fogadóban, meg is lophatnak. Az ő szállásán két szoba van üresen; költözzem oda. Ha alattam szakad-le a’ padlás, az ő szobájába esem; ha őalatta, a’ Kapitány G– Úréba, ki épen vele volt. – Más nap feje felett lakám.
Házi-asszonyom eggy franczia-születésű asszonyság vala. Hatvanhárom esztendős, fogatlan, csont és bőr; haja félig ősz, félig rőt; ajakai szín nélkül, arcza mint ha már megholt volna. De melly szeretetre-méltó, melly minden tekintetben igen derék, és melly mívelt, melly kedves társalkodású asszony! – Ha hazája jutott eszébe, ha az lett tárgya a’ beszéllgetésnek, csupa tűz; kevélykedve mondá, még szükség nélkűl is, hogy ő Bécsben is franczia; ’s minthogy mi is így érezzük a’ szent lángot, a’ magyart francziának nézte. Kért hogy valamikor hozzá áltmegyek, végyek mentét magamra, ne frakkot.
[220] Midőn a’ hozzá-tartozók voltak szobájában, fijának szóllíta, midőn idegenek, Grófnak. – Asszonyom, mondám, jóságod engem szörnyen elakaszt; vendégeid annak fognak nézni, a’ ki egyébnek adom magamat mint a’ mi vagyok; ’s borzadok e’ képzeléstől. – Hagyj-meg engem, édes fiam, hazám’ szokásai mellett, mondá; Párizsban úgy Gróf minden, mint e’ németek közt Herr von. Vendégeim tudják szokásimat.
[221] Azt hiszed e te is, mondá eggyszer, a’ mit a’ németség, hogy mi hamisak vagyunk, mert nyájaskodásinkban nem lelünk határt, ’s szavaink többet mondanak mint a’ mit velek jelenteni akarunk? De szavainkat a’ vevő az adó’ értelmében veszi, mint mikor magát a’ német is alázatos szolgának mondja, holott csak azt jelenti vele, hogy valakinek meglátása neki nem kedvetlen. Mellyíke jobb a’ kettő közzül, a’ mi szertelen édességünk e, vagy az ő medvemormogások? – Szerette hallani hogy a’ magyar köz rendnél az ifju a’ leányt ’s a’ leány az ifjat, nem csak kincsének hívja, hanem még csillagának is, még pedig édes csillagának. – [222] Az én nemzetem és a’ tiéd, minden eltérésink mellett, rokon lelkű két nemzet, ugymond, ’s örűl bennem a’ lélek, mikor Magyart látok.
52.
[223] A’ melly napokon nyitva vala a’ Belveder, mindég ott éltem. Onnan lemenék a’ Salesiánák’ Klastromjokba, meglátogatni a’ Gróf Török Lajos’ két leányait is, Sophiet és Mariet; anyjok ide adta, mert két testvérei, Gróf Rogendorff Kisasszonyok, itt viselék a’ fátyolt. Feljövén ide, csak magyarúl beszéllettek, és rosszúl németűl; már csak francziáúl. – Én a’ gyermekeket, Sophienak ötödik esztendeje olta, testvérimnek nézém, ’s egész estvéket tölték velek, felültetvén eggyiket eggyik térdemre, másikát a’ másikra. Emlékeztetém Sophiet, hogy ő még Kassán megmondá, hogy Kazinczyné lesz; a’ mivel nem gondoltam; igen azzal, hogy midőn eggy szép lyány a’ Grófné’ látogatására jöve, ’s én epedve simúlék székéhez, Sophie e’ szókkal szakaszta-el tőle: „Hozzám innen! nem tudja hogy enyém?” –
53.
Friedrich nevű Úrral, ki Verseket is ada-ki, megismerkedém eggy ebédnél, hova ő és én híva valánk. Ez, látván melly örömeimet lelem képekben és rézmetszésekben, elébb azon házak’ Galeriácskájit tekinteté-meg velem, hol járatos vala; most kére, keressek-meg eggy Kopenhági születésű Festőt. Nála kevés darabot lelek, ’s mind saját dolgozásit, de méltókat hogy lássam. – Ez Stunder János-Jakab vala.
Benyitván ajtaját, nem tudtam megmondani, képeit szerettem e meg, első pillantattal már, inkább, vagy magát; kisded, barna, édes ember. Eggy úgy-nevezett académiai figúra, eleven model után, és eggy szép leány’ melyképe elfogtak. Csillogott festéke, ’s a’ musculatúra a’ szép férfin nem szenvede kifogást. Kértem, dolgozzék jelenlétemben is; úgy nem vész-el órája, én pedig tanúlok. Teljesíté kérésemet. – Olly szándékkal hagyám-el hazámat, mondá, hogy meglakván Drezdát és Bécset, Romába menjek; de erszényem kiürűlt. Magyar-országra szeretnék menni, még pedig úgy, hogy mikor oda lemegyek, hazád már ismerje munkámat. Nem lehetnék e olly szerencsés hogy képedet festhesem, de olly nagyságban, olly állásban, olly öltözetben, mint nekem látszandik jónak? Ára eránt ne légy gondban, ’s nyugtasson-meg ígéretem, hogy azt inkább dolgozom köszönetből mint nyereségért. – Jóságod megelőzé kérésemet, mondám neki. – Tehát holnap elvárlak, de ruhád’ kofferével. És hogy megszakadás nélkül folyhasson munkám, kérlek, ebédelj is nálam.
Midőn más nap elmenék hozzá, fel vala vonva a’ vászon; nagy, mint ajtaja. Kofferemnek esett, ’s elijede a’ paszományos setétkék mentétől. Maradjunk bőr nadrágod mellett, melly rajtad van, ’s vegyük mellé e’ zöld mentét ’s a’ fejér zsilét; a’ sárga nadrág szelídebben fog illeni mentédhez mint a’ sikoltó veres, ’s növést és musculatúrát igazábban adja. – Kijelelé a’ helyt fejemnek, ’s kicontourozá az egész testet; űlve eggy oszlop’ fejezetén, mellyen szép lökéssel veté-el violaszín posztóját, hogy a’ modern öltözetnek drapperiája is legyen; bal karomat eggy postamentre tevé-fel; jobbomat ölembe, ’s eggyik térdemet áltvetve a’ másikon. Később a’ postamentre a’ maga kettős keresztneve’ patrónusát tevé-fel. – A’ vászon estig egészen bé vala kenve.
[224] Friedrich velünk ebédele. A’ gyümölcsnél Stunder elkezde énekelni, ’s dán nyelven. [225] Klopstock hozódott-elő. Kérlek, add-elő Messziását, mondá Friedrich. Ismered e a’ könyvet? – Sőt fordítom. – Hogyan, ’s magyarra? Te vagy az első Magyar, a’ kit látok hogy Klopstockot szereti. – ’S hány Bécsit ismersz? kérdém, ’s elhallgata. – Friedrich most olvasá nevezetesbb helyeit, ’s pathósszal declamálva.
[226] A’ kép nagy szerencsével készűlt. – [227] Farkasbundában lépék-be Szarvasi Predikátor Tessedik Úrhoz Martziusban 1793, ’s ez nevemen szóllíta. – Uram mondám, nem emlékezem hogy láttalak volna, ’s neked senki nem mondhatá hogy Szarvason vagyok, mert szekeremből most szállok-ki; magyarázzd-meg e’ csudát. – Magadat, ugymond, nem láttalak; de két hétig laktam eggy szobában képeddel Stundernél. – [228] Oda a’ kép, ’s most egyedül mását bírom a’ fejnek. – Olajfestést nem szabad vakrámájáról levenni és összegörgetni; a’ vászon repedéseket kap, ’s azon többé semmi gond nem segít. – A’ ki e’ képet látja nem fog többé csudálkozhatni, miként történhete-meg, hogy ifjuságomban két asszonyság összetéveszthete Gróf Dezsőffy Józseffel, kihez most csak termete’ nem szálasságában hasonlítok.
54.
[229] Eggy reggel P–nál eggy idegen lépe-be; kisded termetű, csontos, hízni, kopaszodni, őszűlni kezdő; gömbölyeg képpel, piros orczával, kék szemmel, élesen hangzó szóval. – Consiliárius H– József Úr, mondá P–. Ismerem az Urat, monda, nekem jöve, ’s megcsókolt. – Én hírét soha nem hallottam. – Atyja Prédikátor vala Aszódon; magyarúl, tótúl, németűl folyvást és hibátlanúl beszéllt. Akkor történt hazajövetele a’ külföld’ Academiájiról, midőn bejövének a’ Királyi-Commissáriusok, ’s Gróf Szécsényi Ferencz megkínálá hívatala’ Titoknokságával a’ Pécsi Kerűletben. Később Szeremi Vice-Ispán leve, de a’ tavalyi változás hívatalától megfosztotta. Most Bécsben élt szolgálat nélkül.
Öltözete inkább gyanítatá a’ Tudóst mint a’ főbb hívatalviselőt, ’s különösségei közzé tartozott, hogy nem szégyenle foldozott ruhában járni. Diogeneszi kevélységből inkább, mint szükségből. Már első eggyüttlétünk alatt belé szerettem, mert tőle volt mit tanulni. – Megígéré, ’s a’ nélkül hogy kértem, hogy ángoly nyelvmesterét hozzám küldi; az hat hét alatt annyira viszen, hogy folyvást fogok olvasni. Annyi idő alatt vett leczkét ő is. – Más nap a’ nyelvmester jött, ’s hozta czéduláját.
55.
[230] Eggy reggel meglátogatám Angelo Solimannt. Benyitván ajtaját, turbán nélkül látám asztala mellett állani, félig fejér, félig fekete göndör hajjal, mint a’ moszkva bárány; állát beszappanozva, mert beretválkozni készűlt. A’ kordovány-feketeségű ábrázat és a’ bészappanozott áll, a’ vad tekintet és az a’ szelíd hang, az a’ szelíd lélek, mellyel idvezlésemet elfogadá, olly ellenkezésben állának, hogy zavaromat nem titkolhatám. Elsikoltottam volna magamat, ha akkor látám vala először. [231] – Kérlek, menj-be amaz ajtón; ott leled leányomat, Babette Koller Kisasszonynál; múlass ott, míg általhozlak. – Sőt engedd hogy ide hívhassam leányodat; én háttal űlök feléd, ’s beszéllhetünk.
[232] Solimann szeretetre-méltó ’s mívelt lelkű ember vala, ’s szép isméretekkel bírt, kivált a’ Historiákban. Szabad bémenése volt a’ legelső házakhoz, a’ középrendűeknél igen kedvesen fogadtatott. Ismérte Első Ferenczet, ’s tőle szeretve látá magát.
Solimann kisasszony épen nem kedvetlen arczvonásait Bécsi születésű anyjától vevé, nem Africai születésü atyjától. Orra hosszas, a’ mi nem jele a’ szerecsenségnek, színe mint a’ nem barna czigányé; sárgás inkább mint feketés.
Angelót guta sujtá-le ’s a’ Grábenen, 1796. November’ 21-d. élete’ 75-dik eszt. Az Orvosi kar rendelést teve, hogy a’ test nekik adassék által, midőn kivivék a’ temető felé. Megnyúzák azt, kitömték bőrét, ’s felültették az elefántra, melly a’ Természeti dolgok’ Muzeumában kitömve áll. A’ hív leány nem szűnt-meg addig kivánni-vissza atyja’ maradványait, míg kérése teljesíteték.
56.
[233] H– megszóllíta, vonjak mentét ’s kössek széles kardot, valahol nemzetünknek becsületet csinálhatok. Ezek itt úgy hiszik, ugymond, hogy a’ ki ollyat köt, emberhússal él. – Szerettem őtet az intésért, ’s így menék Artariához.
A’ bolt üres vala, a’ hogy sem elébb sem utóbb soha nem láttam. Artaria ablaka mellett írt, ’s eggy emberénél nem vala több jelen. – Tájdarabokat kívántam. – Nürnbergieket? kérdé ez. – Nem; Claude-Lorraint, Vernét, Wouwermannt, és a’ mi egyéb ajakomra jött. – Előmbe tevé portefeuillét, és még eggy másikat később. – Kiszedtem a’ mi tetszék. Most visszarakám a’ mi kevésbbé; megcsináltatám a’ contót, ’s kifizettem.
Artaria felém jött, ’s megszóllíta: Engedelmeddel, hol útaztál? – Nem értem a’ kérdést. – – Belépvén boltomba, ruhád figyelmet támaszta bennem, és ne vedd rossz neven, nem kedves érzést; eggy Excellentziás hazafid igen visszások közt hagyott-el nem régen. Emberem neked első szavadra impertinentiával felele, ’s követlek képében. Te erre négy öt nevet említettél, melly felől nem értém mint ismérheti azt a’ ki e’ ruhát viseli; ’s azt hivém hogy azokat vakon kapád-fel valahol. Míg tehát a’ két portefeuillt forgatád végig, le nem vontam rólad szememet. Tetszett nekem, hogy nem elébb nézéd, kitől van a’ darab, hanem millyen a’ darab. Messzéről is ismerem képeimet, ’s hízelkedés nélkül mondhatom, szemed első rá nézéssel a’ legjobbat választotta. Ezt csak az tudhatja, a’ ki Magyar országnak határain túl lépe. A’ Mesterséget ott még nem ismerik.
Hazámban még nincsenek Képáros-boltok, nincsen festők’ és szobrászok’ Academiája, ’s Nagyjainknak egyéb kell mint kép és rézmetszet. Ne csudáld tehát, ha még most nem ott állunk a’ hol a’ Bécsiek. Eljön nekünk is az óra, melly Bécsnek illy későn tünt-fel. Az én hazám pénzetlen ország, a’ Szép-müvészség’ szeretete pedig pénzzel jár. – Kérdéseket teve, ha lakom körül vagynak e kissebb ’s nagyobb Kép-gyüjtemények, ’s kért, járjak-el boltjába; szívesen fog mindég látni, ha semmit nem veszek is. Udvari-Tanácsos Görög Úr még inkább megnyeré nékem hajlandóságát, ’s ennek köszönhetém, hogy nehány Kötet Festői Utazásokat végig forgathaték itt.
Még az nap összetalálkozám Báróczival, Báró Vay Miklóssal, Danczkaival az úczán, ’s elbeszéllém nekik, és Referendárius, később Personális, Vice-Cancellarius, Kamarai-Előlülő Semseynek, történetemet Artariával. – Menj-vissza, kérlek, mondá Báróczi, ’s emlékeztessd, hogy midőn Schmutzer elkészűle Theodósiuszával, míg Párizsban hatszáz kele-el, addig Bécsben csak öt talála vevőt.
[234] A’ kinek pénze van, de nem tud választani, bízza vaktában olly barátjára magát, a’ ki ahhoz ért. Nem azt kell venni a’ mi tanúlatlan szemnek tetszik, hanem a’ minek tartós becse van.
57.
[235] Engem eggy gonosz nyavalya ére itt; a’ sárgaság. Képem ollyan leve mint a’ narancs; ’s az lelkemet is leverte. Alkalmatlan lettem minden örömre, munkára. Elszédűlék a’ Nyelvmester’ leczkéji alatt, ’s maga kért hogy hagyjam abba.
Orvosom eltilta a’ kimeneteltől, míg a’ nap lehanyatlik. Akkor járjak a’ glacira, ’s űljek-le a’ gesztenyék alatt, de őrizkedjem az izzadástól; az erőmet a’ mi kevés még van is, elrabolja.
Eggy estve itt űlék, ’s eggy szálas, vékony termetű, szederjes arczú idegen megszóllíta: nem az vagyok e, a’ ki ez ’s ez nap itt ’s itt ebédlék, ’s magyar öltözetben? – Sajnálom hogy űlést nem foghatok melletted, ugymond; hogy nem múlattathatlak; én Lector vagyok Herczeg Kaunitznál a’ Ministernél, ’s mingyárt üt órám, hogy e’ héti olvasásomról számot adjak. – Ha erőd engedi, kísérj a’ Burgkapuig: eltöltelek olly isméretekkel, mellyek neked is kedvesek lehetnek.
Bár Nussdorfig tartott volna útam a’ szeretetre-méltó emberrel! – Melly szerencse illyekkel lenni összefüggésben!
58.
[236] Fogyni kezde sárgaságom, ’s ebédelni a’ Griffhez járék. Eggy Erdélyi születésű Orvos elijeszte, hogy a’ rosszgőzű városban hijába reménylem gyógyúlásomat; vegyem-ki lakásomat a’ tetőkre, vagy útazzak, de naponként csak eggy mértföldet. – Nem mehetnék e vízen Pestre? – Sőt igen; annál jobbat nem tehetek. [237] El vala végezve, hogy szekeremet hajóra rakatom, ’s megyek.
H– később jöve asztalhoz. – Eggy franczia körülhordá beretvájit, ’s mindent megkinála vele, ’s Grófoknak titulált bennünket. Dolgát végezvén velem, H–t is megkinálá. – Bien obligé pour le titre, mondá ez neki. – Téged csikland e’ hang? kérdé, hozzám fordúlva. – ’S ettől? ’s nem így neveze e minden másokat? szájában az csak phrásis. – H– vítatá, ’s én feleltem; [238] a’ mint harmincznégy eszt. olta hiszem, de akkor nem gyaníthattam, hogy ismerjen. – [239] Végre még gyanúba jövök, mondám neki, hogy néked fáj hogy az nem vagy? [240] Aristipp fel nem akadt volna rajta. – A’ Cátók igen, mondá ő, ’s folytatá az evést, minden szó nélkül.
59.
[241] Hajóra űlék, ’s legényem Petronell mellett hirtelen rosszúl leve, eggy hatlábnyi, jól-nőtt, czifra bajuszú ember. Az a’ csürhe nép, melly evezőkkel dolgozék, nevetkőzni kezde rajta, ’s folytatta azt, mikor Mihály könnyebben érzé is magát. Ez, minden szó nélkül, összekolcsolá tíz újait, ’s két öklével úgy csapa egy prusszus szökevényhez, hogy az bukdosgatva dőlt-el. Lárma leve, ’s elégtét kívántaték tőlem.
Hajómnak áltellenben Vácczal ki kelle kötni. Én megferdém a’ Dunában. Azalatt a’ fogadóban elkezdődék a’ vita, ’s Mihály kiteve magáért. Hajós-mesterünk tartalék nélkül kimondá, hogy a’ garázdát nem viszi tovább. Kisűle hogy ingerelve volt. Én tehát legényemet, amaz a’ magáéit, eltiltánk minden háborgástól, ’s nyugodalmat kénytelen valék pénzen vásárlani. [242] Jó fajú emberek; pénzen mindent lehet tőlök vásárlanunk. – [243] A’ szél enyhűlni kezde, ’s folytatánk útunkat. Mi a’ nap’ olvasztó melege elől a’ szobába vonúlánk, Mihály, a’ maga fejér köpenyegében, a’ hajó’ orrában veve űlést, távoly az evező német emberektől.
Itt űle búsan, ’s szégyenelvén hogy illy hitvány teremtésekért neki még dorgálást is kelle szenvedni; azt ő meg nem emésztheté. Felpillanta a’ hajó’ fedelére, ’s ott látta ekkor is azt, a’ kivel egész útjában barátságosan múlatá magát; eggy Erdélyi Tiszttartót, ki oda két hintót vive: Jó útat, Erdélyi pajtás! szerencsés hazamenetelt! ugymond; ’s megoldván a’ gombot köpenyege’ gallérán, a’ Dunába ugrott.
Eggy hajós legény fejszével csapá ketté a’ csolnak’ kötelét, ’s szigonyt kapott, ’s Mihály ki volt ragadva a’ vízből. Eggy Pap és eggy Seborvos úti-társaink mentek, ’s mindenike hozzá láta dolgához. Mihály levala fektetve a’ hajó’ fenekébe, meg vala dörzsölve, bé vala takarva köpenyegével, pokróczával, hogy a’ test által ne fázzék, ’s a’ Seborvos bíztatott hogy nem lesz baja; él.
A’ szél újobban elakasztá menésünket; meg kelle hálnunk. Midőn Pestre érénk reggel, a’ legény élet nélkül volt. Kiszállék a’ hajóból, hogy fiakerre rakatom, ’s elvitetem szállásomra. De a’ fiakernek nem vevém hasznát, mert a’ hajóhoz érvén, Mihályt nem leltem ott. Felébrede halálos alvásából, ’s szállásomra jött, megnyitott karral.
60.
Leopold haza érkezék Pízából, ’s kevés napok múlva ment, megkoronáztatni magát Prágában. Az esedezések’ bészedése a’ Koronaörökösre vala bízva.
Elébb Swietentől akarék búcsút venni. – Színem, hangom mutatják, mondám, mennyire gyengíte-el eggy betegség. Nem bízom erőmhöz; engedje, hogy előadásomat papirosból olvashassam-fel. – Szerencsésnek érzém magamat hogy ő alatta szolgálhaték; gondolkozásom, érzésim eggyeztek rendelésivel. Hívatalba lépni többé nincs kedvem, egyedül anyámnak akaratját teljesítem hogy most, ide feljövék. Ez lévén így azon óra, mellyben hozzá utolszor közelíthetek, kérem, fogadja-el hálámat kegyeinek minden bizonyságaiért; és minthogy én őtet nem Előljárómnak szerettem nézni, hanem atyámnak; ha talán szolgálatom’ ideje alatt tevék valamit a’ mi jutalmat érdemelhetne, engedje, hogy kezét megcsókolhassam. Tudom én, mit köszönhet néki és atyjának az én hazám is.
Lelkem láng vala, – ’s ki várta ezt? – Swieten olly hidegen nyujtá felém jobbját, hogy kérésemet szinte megbántam, ’s nagyon megbántam. De kezemben érezvén jobbját, felejtém hidegségét, ’s ajkaim tüzesen nyomúltak kezéhez.
Most ő jöve nekem, ’s kiterjesztett karral, ölébe szorított, ’s megcsókolá eggyik ’s másik orczámat. Szerénységem új tűzbe hozá, ’s a’ két csókot megtoldá harmadikával, negyedikével. – Elvette papirosomat. – A’ mit monda, nem ollyan, hogy minden fülnek mondathassék.
Melly pillantásában életemnek érezhetém én magamat főbb tetőn?
De melly hálátlanok vagyunk a’ Gondviselés eránt legszebb öröminkért is! oda vannak naplójegyzésim ezen esztendőre. Meghagynám minden maradékimnak, hogy e’ napot csinálják házam’ innepévé.
61.
MDCCXCII.
[244] Meghala Leopold is, Mártzius’ elsőjén, ’s fija, mostani Urunk, Június’ 6-dikára rendelé koronáztatását, ’s igen nagy örömére az Országnak, Budán, nem Pozsonyban. – Eximam Matthiam ex ore Hungarorum, mondá eggyik útazása alatt József eggy Predikátornak, ki előtte nem győzé magasztalni Hunyadinkat. Illy bíztatásokkal vígasztalá némelly Nagyjainkat az a’ Fejedelem is, kinél inkább soha még nép nem szerette Uralkodóját.
Jelen valék midőn elsőben lépe-fel székére, kiadni királyi Kívánságait. A’ palota tele vala tömve az Ország’ Rendjeivel. A’ topogások jelt adtak hogy jön az Úr. Hozák előtte a’ kettős keresztet, az Apostoli Királyság’ czímerét, és a’ kivont kardot; ’s most jött, fekete-gyász mentéjében, leűlt székén, ’s ott tevé fejére kalpagját. Cancellárius Pálffy magyar nyelven szólla a’ Rendekhez. A’ Királyné’ számára eggy polczozat készűlt a’ palota’ estéjszaki szögében. – Midőn a’ polczozatról lelépe, Generális Gróf Fekete János olasz nyelven szóllítá-meg: „Felséged látá ezt; mit ítél most e’ nép’ hűségéről”? – „Látám, felele a’ Királyné, és a’ ki egyebet merészel mondani mint a’ mit láttam, újaimmal dörzsölöm-össze”. – Boldog Király, ki magát szeretve látja Népétől! boldog Nép, melly magát szeretve látja Királyától! Czélja ennek és annak a’ köz’ boldogléte, ’s ezt is az antagonismus’ törvényei tartják-fenn, mint mindent a’ természetben. De az antagonismusnak baráti ellenkezésnek kell lenni, nem ellenséginek; nem hogy eggyik csésze felbillentse a’ másikát, hanem hogy egymást egyenlőségben tartsák.
A’ koronázás a’ Franciscánusok’ Templomában méne-véghez, melly a’ Budai vár’ felső végében áll. A’ Király felöltött aranyfonalú térdigérő mentében jöve, csizmával, nem bakkanccsal; testvére Sándor Leopold, a’ Nádor, ezüstfonalúban, de a’ mellynek szálai közt világos-kék játszott. A’ Koronát Nádorunk és Cardinális Prímás Batthyáni eggyütt tevék-fel a’ Király’ fejére.
Innen gyalog menének a’ Közép-Templomba; a’ Királynak fején vala a’ korona, vállán a’ pallást, lábán a’ piros-színű harisnya, megkötve térdei felett, és ezen osztán a’ sárga papucs. A’ sokaság engem a’ Püspökök közzé nyomott, ’s ők vivének addig, hol a’ Toskáni Nagy-Herczeg, skarlát-veres mentében, gazdag aranytűzéssel, ’s mostani Nádorunk, még akkor serdűlő ifju, aranyfonalúban, áltellenben a’ Királyhoz, ki Szentelt-Vitézeket üte, állottak. Vége leve a’ munkának, ’s a’ Király felűlt arabsz-eredetű fejér lovára, ’s kísérve az infulás Püspököktől és az Ország’ Zászlósitól, leméne a’ Vízi-városba, elmondani hitét a’ Capucínus-piaczon.
Most a’ királyi ebéd következék. Két asszonyság karomon vezetteté oda magát, és korán, hogy a’ hely áltellenben az asztallal nekik jusson. – Elmondatván az asztaláldás, Cancellárius Pálffy levevé a’ Király’ fejéről a’ Koronát, ’s eggy medenczére tette-le, melly megette a’ fal mellett állott. Onnan minden mifelénk tolakodék, én pedig minden igyekezettel azon valék hogy a’ koronához férhessek, ’s így egymásnak megkönnyíténk az áltmenést. Ott maradtam egész ebéd alatt, ’s a’ szerint forgatám a’ medenczét, a’ hogy azt előlről, hátúlról, ’s eggyik ’s másik oldalról látni akarám. [245] Pécsi Kánonok Koller Úr engedelmet nyere azt igen gondosan lerajzoltatni, ’s Munkáját a’ Koronáról kiadta. Így arról szóllani nincs szükségem. Egyedül azt jegyzem-meg, hogy a’ Korona’ tetején azért áll görbén a’ kereszt, mert lyuka kibővűlt, ’s nem szoros a’ srófja.
Még a’ királyi ebédnél űlénk, én Gömöri Vice-Ispán Consiliárius Szathmáry Miklós Úr mellett, midőn a’ Király jött, Huszár uniformisában, ’s felvévén a’ poharat előttünk, a’ Rendek’ egésségét itta. Szathmáry elfoglalá a’ poharat, de által is engedte az akkor még igen ifju Gróf Cziráky Antal mostani Ország-Bíránknak, kérvén, hogy azt tégye famíliai kincsei közzé, ’s a’ mi történt, öreg napjaiban se felejtse.
[246] Az esedezők közt én is megjelentem, úgy akarák itt is mások, nem magam. [247] Valamikor nagy helyekre mentem, ’s előre készűltem-el, mindég összezavarám magamat, nem, mikor magamat szerencsémre eresztettem. Kevesen valánk; csak heten, ’s Báró Orczy József, Kamarás akkor nap, és az ablakban Generális Báró Splényi Gábor. Itt akarám rendbe szedni nem szavaimat, hanem csak gondolatimat. Azonban Gróf Széchényi Ferencz, udvari gyászban ’s a’ Nápolyi csillaggal és veres pántlikával, Splényi mellé álla, ’s minthogy rövidlátásu volt, ezt kéré, nevezné-meg neki, kik vagynak itt; mert megtörténhetnék, hogy azzal szóllani akarand. Ekkor az eggyik ablakba vitt, ’s beszéllé, hogy most jő Nápolyból, hol az Ország által a’ Nápolyi két Felség’ tiszteletére vert pénzt bemutatta; hogy Milánban Ferdinánd Fő-Herczeggel magyarúl szóllott; hogy a’ Fő-Herczeg látni akarja Gessneremet. Orczy nevemen kiálta, ’s én minden készűlet nélkül mentem-be. – [248] Teleki azt mondá, hallván tőlem mi történt, hogy szebb kihallgatása senkinek nem lehete. [249] Um Ihnen zu zeigen, wie sehr ich diese Freundschafts gefühle und diese Resignation zu schätzen weiss; nennen Sie mir ein andres Amt, und Sie haben es, – mondá a’ lelke’ nemességéről ismeretes Úr. [250] És ezt: Kommen Sie mir in zehn Jahren, und ich sage Ihre Worte her.
[251] Felvetém magam’ eggy fiakerbe, ’s repűlve mentem az Ország’ házához. Az ajtó’ kilincsével én is birkozám, eggy valaki is belőlről. Végre megnyillék az, ’s H– jöve-ki. Örvendek neked, mondám, Titoknok vagy a’ Budai Kamaránál. – No, no, monda a’ bölcsfejűek’ grimaszával; hol szeded az illy híreket? Elmondám neki, és a’ mit én feleltem neve’ hallására. – Mindég hittem hogy szeretsz, mondá; de ennyit tőled sem vártam. Nyakamba esett, megszorítá jobbomat, ’s elválánk.
63.
[252] Eggyike azon házaknak, hol a’ Dieta alatt legtöbb örömmel éltem, a’ Generális Gróf Feketéé volt. Nagyon lelkes, nagyon eleven, elmés és igen széles olvasású ember; félig franczia, félig török. Atyja, az Ország-Bírája, szép nevelést ada neki, de illy lelkekkel bánni nehéz; nem oda mennek a’ hová vinni akarják, hanem a’ hova magoknak tetszik. – Fekete a’ maga franczia Verseit két Kötetben adta ki, Mes Rhapsodies czím alatt, ’s eggy példányát két általag Tokaji borral küldötte-meg Voltairnak. Az Öreg megköszönte a’ kettős ajándékot, franczia atticismussal azt vetvén mellé, hogy bora jobb mint verse. – Így beszéllé nékem ezt Fekete; mások másként. Talán mivel a’ mit én franczia atticismusnak nevezék itt, nekik gorombaságnak látszik. Kértem a’ Generálist, engedje látnom az öreg Csábító’ írását, de a’ levél Fóton vala. Hítt ki magával. De midőn neki volt ideje, én nem mehettem: mikor én mehettem volna, őtet tartóztaták dolgai.
64.
[253] Egészen elfeledkezve látszom, hogy Nyelvünk’ ’s Literatúránk’ barátjai itt emelkedésünk’ felől várnak híreket. De valóban azok nem ollyak, hogy felőlök dicsekedve szóllhassunk. Miolta Révai kiadta a’ Faludi’ Verseit, ’s a’ magáéit, ’s a’ Barcsayéit ’s Orczyéit, azolta két Folyó-írásinkon kivül nem sok van, a’ mit örömmel láthatnánk, ezen időszakra visszatekintvén. [254] Haszonra sokat írtunk, keveset a’ szép’ nemében, ’s nem előre látszánk törekedni, hanem vissza, mert Aranka szerint örök cánonjai a’ Nyelvnek a’ mi Megholtjaink maradnak; új Íróink csak rontják azt. Péczeli meséket ada, Meropot és Tankrédet, Alzírt, Zayrt, Voltaire után, ’s a’ Hervey’ siralmait; Gróf Gvadányi József Generális a’ Peleskei Notáriust; Laczkovics János a’ Trenk’ Maczedóniai Vitézét; Szent-Jóbi Verseit és Mátyását, ’s ezt magyarúl és németűl; Szalkai Blumauernek eggy munkáját, Aszalai a’ Lessing’ meséjit, én Hamletet, a’ Herder’ Paramythionit, eggy quasi-Almanachot Heliconi Virágok’ czímje alatt, a’ Wieland’ Diogeneszét, – ’s valljuk-meg, mind ez szomorú bizonysága vala előmenetelünknek. Sőt azzal rettenthetett volna inkább, hogy felemelkedni soha nem fogunk, ha felejtheténk vala, hogy a’ kezdés’ korában ez mindenhol így volt. De melly csillámló jelenés vala köztünk Dayka némelly lelkes édes dalaiban? ő, ki a’ maga korát félszázaddal előzte-meg. Néki némelly énekei még akkor is tisztelet’ tárgyai lesznek a’ maradéknál, mikor az orthologus Aranka’ nevét senki sem fogja ismerni akarni. – A’ korán elholt hős ifjúról Versei előtt szóllék; itt a’ hely tilt elmondanom a’ mit kellene.
65.
[255] Épűletem’ talpköve Széphalmon, eggy órányira Újhely felett, 1791. Májusban tétetett-le, míg én Bécsben múlattam, ’s a’ legjobb anya rajta volt, hogy falait felvonva láthassam, midőn haza érek, melly Septemb. 10d. meg is leve. Fedele is rajta volt még azon eszt.
[256] Melly örömek, melly csapások várnak itt reád! sóhajtám, midőn a’ hold’ fénye alatt léptem-be pitvarom’ küszöbén. Tudtam hogy lesznek mind ezek mind azok; de sem eggyikét sem másikát nem álmodám-meg nagyságában. Azt homályba fedi szemeink előtt a’ bennünket-szerető Istenség. A’ jó elvesztené becsét, ha előre tudnánk hogy szerencsések leszünk; ’s ki nem kívánná hogy nyelje-el az örök éj, ha előre is kellene viselnünk a’ rosszat, melly reánk vár?