Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Én Kazinczy Ferencz Ér-Semlyénben születtem^* 1759. Octóbernek 27dikén, Debreczen és Nagy-Károly ’s Kálló és Nagy-Várad között, Biharban. Szűléim annakelőtte tizenhárom holnappal (1758. Septemb. 29dikén) költek-öszve, ’s az atyám, József, még nem töltötte vala el egészen huszonhetedik esztendejét, nem az anyám, Bossányi Susána, húszadikát, mikor én lettem. Az atyám Dienes névre akara kereszteltetni; de úgy hitte hogy ipa, Bossányi Ferencz, kinek házánál születtem, és a’ kinek nem vala férjfi-gyermeke, kedvesen fogja venni ha engemet az ő nevére keresztelnek, ’s így a’ Dienes-név helyett a’ Ferenczet kaptam. A’ kis embert keresztyénné eggy öreg Pap, Ér-Semlyéni Predikátor Makódi János csinálá, eggy ritka-szépségű leány’ karjain, az anyám’ ifjabb testvéréén, kiben könnyü volt volna a’ mosolygó Erycína’ papnéját képzelni. Hogy hív keresztyén leszek, azért a’ vén Papnak Péchy Mihály Úr álla kezességet.

Az anyám a’ kedves elsőszülöttet tulajdon emlőjin nevelte mind addig míg Dienes öcsém által, ki utánam tizenhat holnappal jelene-meg, arra kényszerítetett, hogy engemet eggy dajka’ szoptatására bízzon. E’ szolgálatra eggy Székelyhídi menyecskét, Kovács Ilonát, vevének mellém; eggy felette szerelmes teremtést, a’ ki, ha emlékezetem meg nem csal, talán ötször, ’s utolszor már felette öreg korában, méne férjhez, ’s haláláig^* nálunk maradt.

Említett tántom, Klára, igen gyenge alkotásu leányka volt. Ferdőt javasoltak neki az Orvosok, ’s az atyám reá-beszéllé a’ Nagy-atyámat, hogy éltessék a’ Lublyaival, Szepesben. Ezen ferdés’ ideje alatt én Drusbachon kezdettem járni.

Az atyám’ háza’ népe csaknem minden esztendőben szaporodott, ’s így az anyámat könnyü vala arra hajtani hogy engemet adjon-által a’ nagy-anyámnak. Levitettem Ér-Semlyénbe, ’s 1767ig ott neveltettem.

A’ nagy-atyám közönséges tiszteletben élő ember volt. Fejét, szívét, ingani nem tudó lelkét az egész körny tisztelte, minden ügyes bajos ember messze földről őhozzá jött tanácsot kérni, őtet választották bírájoknak a’ háborgók, Baranyi Gábor, a’ Vármegye Vice-Ispánja, minden terhesebb dologban az ő eggyet-értését kérte-ki, ’s vele élt mint eszközzel a’ hol magát, mint hívatalt-viselő, kitenni nem akarta, ’s Ér-Semlyénben a’ több rokon földes-urak bíztak egyenességéhez, szerették, de úgy rettegték mint atyjokat vagy valamelly nem tudom melly felsőbbségű férjfit, kihez ők magokat semmi tekintetben nem mérhetik. A’ mostani kor, a’ mellyben, mint hajdan a’ Juvenáléban, sem az esztendők’ többsége, sem más tekintetek nem tesznek többé külömbséget, képzelni sem tudja azon fenn-lebegést a’ mellyben ez a’ régi dagasztékú nagy férjfi nem egyedül Ér-Semlyénben, nem egyedül Biharban, hanem messze földön, még a’ hol őtet egyedül hírében ismerték is állott. ’S én ennek házánál ennek szemei előtt vettem első neveltetésemet, ő leve példányom a’ szerént a’ hogyan az eggy éltes férjfi lehet eggy kisded gyermeknek. A’ nagy-atyám a’ legszelídebb, legemberibb szívü úr volt, de korának vadsága szerént rettentő káromkodású. Parancsait, haragját ez által igyekezett hathatóssá tenni, megczifrázni; ’s ha toporzékolni, ha szitkait szórni kezdette, pedig erre annyira reá szoktatta magát, hogy e’ nélkül szóllani is alig tudott, előtte ritka ember állhatott-meg. ’S így Ferencz Úrfi három ’s négy esztendős korában remekje volt a’ legszenvedhetetlenebb makacsságnak ’s érzelékenységnek, ’s neki még nagy-atyja ’s nagy-anyja sem tuda parancsolni, míg a’ Nagy-Úr a’ nadrágszíját magáról leoldá, ’s a’ kis elvadultat eszére hozta.

A’ Nagy-atyám’ jobbja reszketett, úgy hogy nevét is nehezen tudta leírni. E’ miatt eggy Nyéki nevű ifjat tarta, a’ ki leveleit az ő dictálása után írogassa. Képét fogom festeni mind mozdúlatainak, mind öltözetének, mind növésének és arczának. – Eggy vékonytestű, szálas, egyenes öreg Úr, igen tiszta és még mindég piros képpel, sas orral, világos-kék szemekkel, ősz hajjal és bajusszal, mellynek eggy kisded része bal felől, talán a’ mindenkori pipázás’ füstjétől, megsárgúlt. Haja azon időben a’ mellyről itt szóllunk, még hosszú volt, és ha Gyűlésre ment vagy a’ Debreczeni vásárra, hosszan lefüggött háta’ közepén fekete selyem pántlikába tekerve; de a’ háznál kétszer háromszor öszvecsavarítatván, eggy közönséges, két ujnyi szélességű görbe-fűsűvel a’ feje’ lágyáig aggattatott-fel, úgy hogy a’ ki vele szemben állott, a’ fejet nyírt hajúnak gondolhatta. Füleit az akkor úgy nevezett hunczfutka egészen elfedte. Ingének hasítékja nem elől volt mint most hordjuk, hanem hátúl; nyakra-valója mind a’ háznál mind a’ házon kivül fekete fátyol (selyemből hordani nyakkendőt asszonyosnak nézte volna az a’ kor) két ölnyi hosszaságra; ’s ennek felkötése soha sem esett-meg sok káromkodás nélkül. Eggyik végét maga fogta-meg egész keskenységében, a’ másik végét az inas. Akkor intett hogy azt az inas hajtsa öszve mint ő maga, és ismét öszve. A’ fátyol így négyrétbe vala hajtva. Az inasnak a’ fátyol végét meg kelle fogni a’ bal kezével, és ezt a’ bal kezet magától minél messzebbre kinyujtani. Jobb kezének második és harmadik uját feltartotta, ’s így eresztette a’ két új köztt a’ fátyolt hogy az öszve ne sugorodjék. Ekkor az Úr valamivel többet hagyván a’ másik végéből mint a’ mennyi a’ megkötésre szükséges volt, elkezde forogni hogy a’ mozdúlatlan’ álló inas’ kezéből az egész hosszu de igen keskeny fátyol a’ nyakára tekerődjék, ’s most megköték a’ nyaka csigáján a’ fátyolt, ’s a’ mi a’ két végből megmaradt, az hátúl fityegett szinte a’ nadrágig. Az ingre a’ nyuszttal-prémzett vasszín mente jött minden lajbli nélkül, mellyet felül, középtáján ’s legalól három gombháznál begombola; ’s az igen meleg napokon begombolatlan dolmány, karmazsín bársony hajtókával a’ kezek felett. A’ nadrág hasonló színű volt kétszer körültekert bagariaszijjal; ’s ennek nagy dísze volt a’ zseb, hol parázson állott a’ pénz és az aczélpecsétnyomó. A’ kis sarkantyús kordovány csizma még hétköznap is arany borítással egész térdig ért. Ehhez nyárban eggy háromszegű selyemkalap járúlt, mellynek hátulsó fala a’ fej felé lekonyult, télben pedig eggy hosszú-szőrű sinkó. Így öltözve tíz ujait egymásba kolcsolván ’s a’ két hüvelykét^* egymás körül játszatván, kétszer háromszor fel ’s alá ment a’ szobában, ’s most hüvelye’ körmét Nyéki előtt a’ papirosra nyomá hogy az tudja hova kellessék a’ sort írni, elkezdé a’ dictálást: Bízodalmas Nagy Jó Uram Sógor Uram. Ezt kétszer háromszor mondá-el, ’s Nyéki nehezen fojtogatott bosszankodással elmondá neki az utolsó két szót, jeléűl hogy a’ dictált szók le vannak írva. Most ismét jelt ada a’ köröm, hogy a’ Kegyelmed’ levelét vettem hova írattassék. Nyéki felolvasta a’ levelet, az adreszt reá írta, bepecsételte, ’s vége vala kínjának.

Ferencz Urfi annyit látta ezt az operatiót hogy, maga írni még nem tudván, midőn a’ nagy-atyja Baranyi Gáborral eggyütt a’ Pozsonyi 1764diki Dietán Biharnak követségét viselte, gyakorta dictált levelet hozzá vagy a’ Helységbeli Notariusnak Ladányinak, vagy Darvas Imre rokonunknak, ki ekkor a’ nagy-atyám’ házánál mint atyafi és árva, sokat múlatott. A’ veres bugyogójú gyermek felültette magát az asztalra, Darvas Imre írta a’ levelet, Klári Kisasszony pedig a’ dictálót^* tartotta. A’ gyermek megnyomta körmével a’ papirost, ’s szájából hangzott az Édes Atyám Uram; megnyomta azt másod ízben is, ’s elmondá mi álljon az első sorban, ’s a’ levél a’ Bossányi Klári és a’ Darvas Imre segedelmével elkészűlt. – No már most az adreszt. Irja Imre Bátyám Uram; hiszen azt nem szükség dictálni. – Olvassa Imre Bátyám Uram. – „Tekintetes Nemzetes és Vitézlő Bossányi és Nagy-Ugróczi…” – Micsoda? ejnye illyen amollyan… Hát Nagy-Ugróczi? hát csúfot kell űzni nagy-atyám uramból? hát nagy-atyám uram nagyot ugrik? A’ gyermek’ sírását ’s éktelen káromkodásait lehetetlen volt elcsilapítani.

Az atyámnak erántam két kívánsága volt, ’s eggyikét sem látta teljesítve; eggyike az hogy Dienesnek hívjanak, másika hogy katona legyek, ’s Óbersterségig mehessek-elő. Tréfából így a’ gyermeket Óbersternek titulázgatta; ’s midőn a’ Lublyói ferdőben múlatánk, már el vala beretválva hajam,^* ’s fejemre czaflis és buklis parókát ’s katonai kaskétot tettek, ’s öltözetem fejér kaputrok sárga hajtókával ’s setétkék lajbli ’s bakkancsos nadrág volt, épen a’ szerént a’ hogy’ némelly házaknál ezen időben a’ gyermekeket Jezsuita- vagy valamelly más Papi-talárisba öltöztetve látánk. Eperjesi Festő Krámer képemet ezen Lublyói út alatt a’ Károly Herczeg’ Regementjének^* itt említett uniformjában festette-le, ’s történetből; inkább mint csintalanságból, a’ Tisztecske’ bal kezébe cseresznyét, jobbjába pedig eggy gömpölyt festett. A’ gömpöly (veresbegy, németül Gimzel) a’ bangók’ emblemája lévén, épen nem adott jó jósolatot a’ gyermeknek. – Kezemben vagyon eggy, Ér-Semlyénből 1764. Decembernek 3dik napján szüléimhez írt levelem, mellyben nevem alatt Generális titulus áll. A’ tinta’ színe azt gyanítatja hogy azt nem az én kezem írta a’ név alá, ’s úgy hiszem hogy azt valaki más írta oda, mert emlékezem még, hogy a’ katonaság ’s Óbersterség ’s Generálisság miatt sokat sírtam.

A’ nagy-atyám úgy hitte hogy 1763ban már ideje volna engem iskolába járatni. De engemet pesztonkáim annyira elijesztettek hogy arról hallani sem akartam. Hijába hívogatták ebédekre a’ Mestert; féltem tőle mint hóhéromtól. Végre belé estem a’ kelepczébe. A’ nagy-anyám, látván hogy a’ czékla kedves csemegém, sok ideig nem főzete azt, de megkérette a’ Mesternét hogy főzzön azt, ’s kedveskedjék eggy tányérnyival nekem. Megörültem az ajándéknak. Menj a’ Mesternéhez, neki több is van; most béharangoztak, a’ Mester a’ Templomba fog lenni. Elmentem, ’s a’ Mesterné jól tartott; de olly sokáig találtam ott múlatni hogy a’ Mester még felesége körül talált. Elholtam meglátására. De a’ Mester élt az alkalommal, ’s úgy megszeretteté magát velem, hogy míg haza menék, három vagy négy betű meg vala tanulva. – A’ nagy-atyámat a’ ház előtt űlve leltem a’ folyosón. Még messzéről mutatám a’ leány’ karjáról a’ könyvet, ’s feldicsekedtem vele hogy már betűket ismerek. Megnevezém az eggyik betűt, ’s a’ nagy-atyám benyúl nadrága’ hasítékjába, ’s eggy I. Ferencz’ márjásával ajándékoz-meg. Még most is látom a’ pénzen a’ Toskánai hat golyót. Megnevezém a’ másodikát, harmadikát, ’s talán negyedikét, ’s mindég eggy-eggy vastag réz poltra vala jutalmam. Más nap magam kéredztem iskolába, ’s a’ Mester minden leczke’ végén a’ kezébe titkon letett pénzből eggy krajczárral ereszte haza, melly annyira gyűlt, hogy midőn eggykor Tokajon által Regmeczre menénk, a’ nagy-atyám’ pótolékjával eggy veres nadrágot vetetheték.

Az Ér-Semlyéni Templom’ mennyezetére eggy kétfejű sas vala festve, a’ Mester előtt álló pulpitusra pedig eggy pár galamb. Az áhítatosság’ órájin nekem a’ sasra ’s galambra több gondom volt mint a’ Predikatzióra ’s könyörgésre, ’s szüntelen a’ sast néztem, és a’ galambot. Eggy délesti könyörgés alatt a’ falusi gyerekek’ sorában állván az Urak’ széke előtt, végigpisiltem a’ veres nadrágot. Kétfejü sasok^* voltak a’ nagy-atyám’ bőrszékeire is nyomtatva; ’s én a’ székek’ űlőjére raktam papirosomat ’s tintámat ’s nagy örömemet leltem abban hogy a’ sast rajzolhatom, mert a’ galamb nehezebb volt. Régibb papirosaim köztt még látni eggy illy mestermívet. – Mint sajnáltam hogy a’ nagy-atyám’ házánál és az egész Semlyénben nem vala^* semmi kép, nehány czímeren kivül; nem tehát semmi a’ min szememet ’s kezemet gyakorolhattam volna! Ellenben melly öröm midőn Regmeczre felérénk, ’s itt Krámernek olajfestéseit, az atyám’ és az anyám’ képeiket, órákig is nezellhettem. Az anyám, ’s a’ nagy-atyám ’s nagy-anyám bosszankodtak bandzsaliskodásaimért; de nem bosszankoda^* az atyám, a’ ki hajlandóságomnak még hízelkedett. – Ezen dilettantism mellett megmagyarázhatatlan előttem hogy a Vámos-ujfalusi fogadóban eggy olajfestés természeti nagyságban, a’ Fogadós félképe, olly rettegéssel tölte-el mindég, hogy a’ házban lehetetlen volt megmaradnom, ’s éjjel fel-felriadoztam álmomból. Talán mert ez a’ kép az alacsonyfalu szobában olly alant függe az asztal mellett hogy azt illetnem lehete, holott a’ Regmecziek magosan állottak. A’ Fogadós’ reám néző ’s engemet mindenhova követő szemei élőnek képzelteté velem a’ képet, ’s innen eredhete ijedelmem.

Azalatt míg a’ Nagy-atyám a’ Dietán múlata, 1764ben, a’ mint a’ feljebb említett Dec. 3dikán írt levél velem gyanítatja, az őszi holnapokban, de a’ mint emlékezem, a’ tavasziakban, reám jöve a’ természetes himlő. Sok napokig tökéletesen vak voltam, ’s talpam is tele volt fekéllyel. Alig emlékezem kínosbb szenvedésre mint az volt, midőn a’ nagy-anyám, elúnván a’ bajlódást velem, felöltöztete, ’s iskolába kergetett. Mindenütt a’ hol a’ ruha szorosabban ért testemhez, tűhegyi szúrást érzettem, ’s sírásom ekkor ugyan nem vala kényesség vagy makacskodás.

Némelly scénjei ezen gyenge koromnak igen elevenen lebegnek lelkem előtt, ’s öreg esztendeinkben gyönyörrel emlékezünk az illyenekre vissza. Illyen vala az midőn a’ nagy-atyám ’s nagy-anyám eggy szép meleg tavaszi nap’ Gálos-Petribe mentek Óberster Draveczky Úrhoz, vagy talán már az Özvegyéhez, (mert az Obersternek pompás temetésére is emlékezem, a’ pánczélingű^* bajnokkal, a’ gyászba-öltöztetett paripával etc. etc.) ’s én az ebéd után kiszöktem a’ szobából ’s a’ grádicson felszaladtam a’ vakolatlanúl álló emeletbe. A’ Balkon mellett eggy hársfa ágy és eggy asztalka volt, ’s azon eggy kinyitott Biblia. Most már le akartam jőni, ’s reá nem akadtam a’ grádicsra; valamikor azt kerestem, mindég az eggyik toronyhoz jutottam, hol az alsó szoba’ boltja még meg nem volt csinálva. A’ ki a’ Helvétziai havasok köztt eltéved ’s eggy szédítő meredekségű szikla’ párkányáig^* ér, nem lehet rettenetesbb kétségbe-esés köztt. Mint jöttem-le onnan, nem emlékezem; hihető kerestek, ’s kiáltották nevemet.

Nagy örömemet leltem abban ha a’ Semlyéni Paphoz mehettem, ’s az engem könyvei köztt hagyott. Sorban szedtem-ki könyveit a’ fiókokról, ’s mint később örültem ha szép rézre akadtam ott a’ hol azt nem lehete várni, úgy örültem ha szép betűjű, széppapirosú nyomtatást kaphaték. Szemem leginkább a’ Helvetziai nyomtatásokat szerette, ’s ámbár iskolai életemnek egész ideje alatt soha sem tudtam megtanúlni a’ Katechismust, a’ Bázeli kiadását a’ Hejdelberginek, Imhofnál, gyönyörködve néztem magam előtt, a’ nélkül hogy olvasni kedvem jött volna; a’ Hübner’ Bibliai Historiájit pedig, melly könyv ugyan-e’ műhelyben nyomtattatott, kettős örömmel olvastam, ’s nem ritkán egész órákig.

Már elkezdék írogatni. Elővettem a’ kedves Hübnert, ’s le-le-másoltam a’ szebb Historiákat a’ könyvből. Az atyám kocsiban, és az asztalnál sokszor egész óráig űlvén retke mellett, szűntelen’ vagy történetekkel múlattata bennünket ’s vendégtársait, vagy az idő’ geniusához képest theologiai dolgokat fejtegetett, péld: ok: hogy a’ gyermek idvezűl ha meg nem kereszteltethetett is, mert meg-vagyon írva, ’stbb. Az efféle oktatások rajtam nem sokat fogtak; hallgattam, mert kénytelen valék hallgatni. De midőn a’ galante Sachsenből a’ kísértet’ historiáját beszéllé – eléggé atya vala ő abból egyebet el nem mondani – merő fül valék, ’s alig vártam hogy papiroshoz juthassak, ’s leírhassam a’ mit hallottam.^* – Eggy nap az atyám félre hívattatott író-asztala mellől. Nekem papirosra volt szükségem, ’s oda mentem a’ hol ő írt. Mit láték! – eggy könyörgést componála; még rajta voltak a’ correctúrák. Képzelhetetlen az melly ídea támadott bennem lelki tehetségei felől. Addig úgy hittem hogy ollyat csak Professor, csak Pap tud. – A’ kis majom mindenhez fogott; ’s én, a’ ki az atyámhoz, termetében, arczában, mozdúlataiban, hangjában, hajlandóságaiban tökéletesen hasonlíték, abban is mutattam hasonlóságomat hozzá, hogy olly kifogyhatatlan valék asztalnál és szekeren azoknak a’ miket hallottam vagy olvastam beszéllésében mint ő volt. Egyedűl a’ könyörgések’ componálásában nem igen nagyon ütöttem reá. Az atyám látta ezeket, ’s gerjesztgette a’ tüzet bennem, és ha vendég volt olly ravaszkodással vitte a’ beszédet hogy én is szóhoz jöjjek. ’S mikor így a’ vendég a’ beszédes gyermeken álmélkodott, fel-felszöke székéről ’s az anyámat öszve-meg öszve-csókolá. A’ hiúvá-tett gyermek megértette sokára mind azt a’ ravasz beszélltetést mind az atyám’ felgyúlását, ’s annyira bátortalanná lett, hogy valamikor tőle produkálást kívántak, olly néma volt mint a’ hal.

Én úgy hiszem hogy ez a’ bátortalanság nekem characteremben fekszik, ’s bizonysága szerénységemnek. De nem lehet tagadni hogy azt elhibított nevelésem is öregbbítette. A’ nagy-atyám ’s unoka-öccse^* és egyszersmind sógora, az idősbb Péchy Imre Úr, Imrének a’ Bihari volt Vice Ispánnak ’s mostani Vice-Palatínusnak atyja, midőn Karácson, Husvét vagy Pünkösd innepeken eggyüvé-jöttek, olly peroratziókkal idvezlék egymást mintha eggy országos Deputatió valamelly fényes Tisztviselő előtt jelent volna meg. Péchy belépett, ’s Bossányi levette a’ sinkót ’s néki mereszkedett. A’ szobát nagy csend lepte-el. Ekkor Péchy, megállván Bossányi előtt, lassúcska hangon, de a’ mellyet érezhetőképen vitt feljebb, elkezdé: Hogy Isten Ő szent Felsége az Urat Bátyám Uramat e’ mai áldott innepnapokra fris egésségben ’s örvendetes állapotban felvirrasztotta, annak teljes szívemből örvendek. Engedje Isten Ő szent Felsége hogy az Úr Bátyám Uram mind ezt mind az ennekutána sok számos esztendőkben előfordulandókat hasonló örvendetes állapotban ’s fris egésségben elérhesse ’s eltölthesse, úri kedves hozzá-tartozandójival eggyütt, a’ köz jónak ’s szegény^* árva hazánknak javokra, örömekre. – ’S most a’ felelet: Kedvesen veszem, édes Öcsém Uram, a’ Kend’ atyafiságos kívánságát. Engedje az Ur Isten ’stbb. – Nekem hasonló rigmust kelle megtanúlnom, ’s azalatt míg azt tanultam, mindég folyt az intés; nagy-atyám, nagy-anyám, a’ szép tantom, patvarista, pesztonka, ’s talán még a’ kocsis és béres is, a’ rigmust emlegették, ’s tüzeltek hogy ne féljek, hogy valamiképen belé ne szakadjak; ’s ez a’ sok intés, nógatás, tüzelés úgy eloltá minden tüzemet, hogy feljővén a’ rettegett nap,^*